Karl August Hase
(1800-1890)
német protestáns teológus jellemzése

Forrás: Dr. Schwartz Károly: Adalékok a legújabb teológia történelméhez. Ford: Kovács Albert. Pest, Petrik Géza, 1872.

[Megjegyzés: A könyv a liberális teológia mellett agitál. Hase iránti jóindulatával éles ellentétben állnak pl. Hengstenberg ortodox lutheránus professzor elleni kifakadásai. Az itt írottak ennek fényében értelmezendők, különösen e szövegrészlet utolsó mondatainak kultúrprotestáns hitvallása – NF]

550

A racionalizmusnak az új kor szelleméből való továbbfejtése, annak a tudomány és művészet újabb fejlődéséből folyó minden elemekkel, a bölcsészet és történelemírás minden haladásával való meggazdagítása és mélyebbé tevése senkinél oly teljesen és fényesen nem tűnik fel, mint Hasénál. Őt még érintette a romantika lehelete. A művészet iránt való előszeretet nála oly hatalmas és túlnyomó, mint egyetlen más teológusnál sem. A múlt, főleg a középkor iránt való érzék és a szeretetteljes beleélés adománya nála oly fejlett, amint azt csak a katolizáló vagy katolikussá lett romantikusoknál találhatjuk fel. Ő volt az első, aki az egyházi művészet előadását mint lényeges alkotórészt vette fel az egyháztörténelembe. Utolsó és legjelentékenyebb művében, a "Protestáns polemikában" a katolikus szertartásról és művészetről szóló részekben teljes bizonyságát adta annak, hogy őszintén tudja méltányolni és gyöngéden, mély elmével tud behatolni a katolikus középkor életébe és törekvésébe. Mégis, ő semminek sem mondható kevesebb joggal, mint romantikusnak. Még csak a Tholuck értelmében vett romantikusnak sem, jóllehet a romantika és ennek bölcsésze, Schelling szelleméből mélyebben merített, mint ez. Egy darabig ugyan a régi korlátolt elméjű racionalisták egyenesen a Schelling

551

követői közé számították, mivel első iratában, "Az öreg lelkész testamentumá"-ben (1824) a Schelling bölcsészetét lelkesedéssel emelte ki és ragyogó színekkel rajzolta. Nem vették tekintetbe, hogy már itt kijelenti, hogy az evangélium egyszerűsége messze felülmúlja a világbölcsesség ezen pompáját. Miért nem ragadtatott be Hase, hajlamai és képességei dacára, a romantika veszélyes örvényébe, vagy miért nem lett bár, mint Tholuck, mindent bebizonyitó és mindent kiegyenlítő képzelmi teológussá? – Azért, mert megőrzé jó protestáns lelkiismeretét, mert igazságszeretete nagyobb volt, mint művészi lelkesedése, mert a saját meggyőződés és gyakorlati életirány nála még különbözött a múltba való művészi és mesterkélt beleéléstől, mert egy Lessing, Kant, Fichte férfias erkölcsi szelleme nála még elevenen és hatalmasabban működött, mint gazdag adományú szépészi természetének minden más hajlamai. E szerint megmaradott racionális teológusnak. Önmagához kezdettől végig hű, az ifjúkor minden eszményét szeretettel megőrizve és az öregkorban a tudomány által magasztosítva, az erkölcsileg elfajult teológia gyáva önámításainak – amint az a homályos romantika és elvont spekuláció homokjából kinőtt és az utolsó évtizedek politikai nyomása alatt magasan emelkedett– soha egyetlen tetszelgő szóval sem engedve. "Mindig ugyanaz" – gúnyolá

552

őt Hengstenberg. "Igen, mindig ugyanaz" – felelé ő őszinte, nemes önérzettel – "legalább annyiban ugyanaz, miszerint biztosan remélem, hogy külső indokok behatása alatt soha más nem leszek." Már a "Teológiai vitairatok"-ban (1834) igazolja magát Hase a régi racionalisták által emelt schellingianizmus és panteizmus vádja ellen, s különös világossággal emeli ki azon lényeges különbségeket, amelyek őt ezen újabb spekulációtól – annak mély elméjű gondolatai teljes méltánylása dacára – elválasztják. Dogmatikájában a mindent meghatározó elv az ember relatív szabadsága volt; az ezen nyugvó szeretet Isten iránt, a "végtelen törekvésnek" ebből folyó kívánalma, azaz a halhatatlanságnak és a személyes Istennek, aki a világot szabad szeretetből teremti és a teremtményi élet tökéletesítésére Isten országába vezeti. Ennélfogva a háromság is, melyet ő tanított, egészen más volt mint a Schellingé, amely természeti világeseménnyé, theogóniai fejlődéssé alakult, míg nála erkölcsi maradt, gyakorlati, bibliai alakjára vitetett vissza. Különösen teljes tudatossággal igényelte teológiai rendszerére nézve az erkölcsi jellemet, s ezt a legszilárdabb alapra fekteté, az ember vallás-erkölcsi szabadságára a maga Istentől való különbségében, valamint a legmélyebb egységen nyugvó szeretetére s a vele való közösség utáni végetlen törekvésre. Ezen erkölcsi elv

553

a racionalizmus megtörhetetlen igazságmagva. Hogy ezt szilárdul megőrizte s minden oldaláról – úgy a panteizmussal, fatalizmussal és a schelling-hegeli spekuláció gnosztikus kinövéseivel, valamint azon külsőleges, törvényszékies és gépies képzetekkel szemben, amelyek az ortodox tanrendszerben uralkodnak – világosan kifejtette: ebben áll Hase nagy érdeme. Ennélfogva sohasem vonakodott magát racionális teológusnak nevezni, s nyíltan elismerni a racionalizmus elvét: "csak azt tartani igaznak, ami tiszta és kétségbevonhatatlan észokokkal igazolható." Azonban nagyon határozott különbséget tett ezen régi, letűnt racionalizmus között, amelyet megtámadott, és azon racionális elv között, amelyhez teljes erővel ragaszkodott; és épp ezen megkülönböztetés az, amely számára teológiánkban oly tiszteletreméltó helyet szerzett. Már említett kis, de úgy alakjára, mint tartalmára nézve klasszikus irata, a finom, szellemileg magasztos vitatkozás példányképe (a "Theologiai vitairatok"), annyiban korszakalkotó és többszöri átolvasásra érdemes, amennyiben benne a régi, szellemszegény, de még mindig gőgösen ítélő, és elvakult kevélységében az egész újabb tudománnyal szemben álló racionalizmust a maga látható fejének személyében örökre megsemmisítette – megsemmisítette, nem valamely igazhívő [ortodox] vagy szupranaturalista, hanem egy magas képzettségű,

554

a legszabadabb tudománynak hódoló teológus. Mint egykor Lessing a hamis és felületes felvilágosultságot, Fichte Nikolait és szellemtelen társait, úgy támadta meg Hase Röhrt s az ő már nevetségessé vált kárhoztató bulláit. Ezen győzelem tökéletes volt, s fontossága a régi racionalizmus megsemmisítése mellett még inkább abban állott, hogy a valóban racionális, a szellem és műveltség minden eszközével felfegyverzett teológia számára új tudományos alapot nyert. Hase ezen vitairatokban a hamis ész és ennek jogbitorlásai ellen küzdött az igaz ész és ennek elidegeníthetetlen jogai nevében. Valósággal szükséges volt már a racionalisták és szupranaturalisták mindent összezavaró harcán végre felülemelkedni. Schleiermacher – fájdalom, saját követői romlására – elmulasztotta, hogy ezen kérdésben komolyan és őszintén nyilatkozzék; ő csak az akkori racionalisták üres frázisaitól és lapos értelmi számításaitól idegenkedett, azonban nem lett határozottan az ész elidegeníthetetlen jogának szószólója a szupranaturalizmussal szemben, s dogmatikája ismeretes 13. §-ában a "teljesen természetfölötti és észfölötti" elutasítása által nevető arccal és gyors lábbal csak átsikamlott a nehézségeken. Éppoly kevéssé vezette az ellentéteket kielégítő megoldásra a spekulatív közvetítés, amelyet Hegel és Marheinecke kísérelt meg. Mert Marheinecke jósdaszerű nyilatkozata,

555

hogy a szupranaturalizmus hibája abban áll, hogy oly isteni kijelentést tanit, amely az ész előtt idegen és külsőleges, a racionalizmus hibája ellenben abban, hogy oly észt tanít, amely az isteni kijelentésről mit sem akar tudni, s hogy végül ennélfogva a szupranaturalizmus az igazság tárgyilagos tartalmát, a racionalizmus ellenben alanyi alakját foglalja magában: ezen nyilatkozat, mint üres formula, semmi eredményre nem vezetett, megmaradt a régi zavart képzet, mintha a kijelentés az isteni tartalmat jelölné, az ész ellenben csak alaki [névleges, formális] emberi képesség volna; holott az ész magában alak és tartalom egyszersmind, teljességgel semmi szüksége nincs kívülről jövő kijelentésre. Más útra lépett Hase. Ő nem akarta a racionalizmust a szupranaturalizmus által legyőzni, sem a kettőt egymással spekulatíve összehangolni, hanem arra törekedett, hogy az elavult történeti racionalizmust szigorú kritika alá vesse, és ezáltal annak jogosult igazságát megtartsa, s a maga eszményi elvére felemelje. Ennélfogva megtámadta azon racionalizmust, amely 1. a keresztyénség történeti jelentőségét félreismeri; 2. a vallásos élet bensőségét ellaposítja; és 3. a keresztyénség bölcsészeti komolyságát kerüli. Éles tőrrel érinté itt a három sebezhető helyet. Először is a történeti érzéknek, a múltnak, az értelem szükségképpeni folytonos és lassú fejlődése megértésének hiányát. Itt főként a dog-

556

matikai racionalizmust értette, amely előtt az ész minden időben ugyanaz és eleitől fogva kész, amely minden észellenest, azaz minden olyat, ami a XVIII. és XIX. század felvilágosult alanyának eszével ellenkezik, a papok és a hatalom birtokosai csalásának és butítási törekvésének tart; amely előtt a dogmák története nem egyéb, mint az emberi bolondságok története, s amely főleg a különös és az egyéni iránt oly kevés érzékkel és fogékonysággal bír, hogy azt mint lényegtelent, mint csak helyit és időit mind lefosztja, hogy ily lefosztás után az általános ésszerűt megtalálja. Ezen dogmatikai racionalizmus, amelyet élesen meg kell különböztetnünk a nagyon is hasznos történeti-kritikai vizsgálódásoktól, különösen a kánon terén, amelyek Semlerrel kezdődtek és De Wettéig folytatódtak: nem volt egyéb, mint az elvont ész, az észalakok istenítése a tapasztalattal és a történettel ellentétben, és egészen egyoldalú apriorizmuson, az úgynevezett tiszta ész és a tapasztalat hamis szembetételén nyugodott. Ezen úgynevezett tiszta, valójában pedig nagyon is tartalmatlan észen, ezen történelmi ismeret és történelmi érzék nélkül való elvont alkotáson, a múlt ezen kevély elítélésén a kor műveltsége a XIX. század kezdetével teljes erővel és egyakarattal felülemelkedik; a romantikusok, velük Schleiermacher, az egyéninek éppen a vallás terén való jelentőségére fordították a

557

figyelmet, Schelling és Hegel az okosságot és valódiságot kísérelte meg kibékíteni és a világtörténelem nagy folyamában az ész szükségképpeni fejlődési fokozatait felismerni, s végül az úgynevezett történeti iskola úgy a jogtudományban, mint a tulajdonképpeni történelemben az alkotásnak, okoskodásnak és bírálatnak apriorisztikus módját határozottan elvetette, s komoly készülettel s odaadó szeretettel fordult a múlthoz és forrásaihoz, hogy a népeket és időket, a képzeteket, szokásokat és törvényeket mint szerves fejleményeket önmagukból értse meg és saját mértékükkel mérje. Hase itt egészen az újabb műveltség mezején áll. Ő, mint senki más, a legfinomabb érzékkel és ízléssel, s csaknem túlzó előszeretettel minden kis vonás iránt – így vizsgálta az egyénit a történelemben. Ő oly művészien bele tudott mélyedni a múltba és annak szellemébe, mint senki más. Abból kiindulva tudott szólni és bizonyítani, úgy a hívők [ortodoxok], mint a racionalisták nagy bámulatára és zavarára. A hívők, Tholuck és hozzá hasonlók, komoly alapossággal tárgyalták azon kérdést, miként lehet az, hogy a hitetlen Hase "Hutterus redivivus"-ában a régi dogmatikát oly mély átértéssel adja elő, s annak szellemében a legélesebb elméjű bizonyítékokat hozza fel a kijelentés, ihletés, eredendő bűn és ördög tana mellett. A régi racionalisták ellenben nagy csalódásukban őt veszélyes orto-

558

doxnak tarták, akiben "a régi egyházi tan dogmatizmusát természetbölcselmi szellem termékenyíti meg."

A második vád, hogy a régi racionalizmus a vallásos élet bensőségét ellaposítja, az érzelem jogát háttérbe szorítja s ezért azt, midőn a népéletben a vallásos élet felébred, minden mély és komoly kedélyű ember elhagyja: – nem kevésbé volt igaz. Hase hivatkozik itt teljes joggal Schleiermacherre, azon nagy haladásra, melynek alapját az ő érzéstana veté meg, a racionális prédikációk szárazságára, azon homiletikai alaptétel ferdeségére, hogy csak az értelem által lehet az érzelemre hatni, a régi egyházi daloknak a racionalisták általi bántalmazására és elidétlenítésére [korszerűtlennek bélyegzésére?], a racionalistáknál uralkodó ízlés- és költőiérzék-hiányra, a misztika elleni érthetlen gyűlöletükre, amelyet a legbosszantóbb gúnyszó gyanánt dobnak szeme közé mindazoknak, akik rajtuk felül emelkedtek, Schleiermachernek, Schellingnek stb.

Végre teljesen jogosult volt a harmadik vád is, mely szerint a régi racionalisták a kor bölcselmi műveltségétől elmaradtak, hogy hiányzik náluk minden tudományos él és erő, hogy eszük nem a valódi spekulatív ész, hanem a legmindennapibb értelem. Hase figyelmeztetett, hogy ezen észben, a Röhr leveleinek és a Wegscheider dogmatikájának sana ratio-jában semmi sincs a magasb bölcselmi értelemben

559

vett észből, hogy az nem egyéb, mint sensus communis, inkább a múlt eredménye, mint haladás a jövő számára, s bár mindig figyelemreméltó is, mégsem képes soha a szigorú tudománynak forrásául vagy szabályozójául szolgálni. Kimutatta továbbá, hogy ezen ész képtelen valódi bizonyításra, csak dialektikai kifejtésre, hogy folytonos jósdaszerű nyilatkozatokban, állításokban és elítélésekben áll, s ennélfogva visszaesik a dogmatizmusba, amely ellen küzd, és minden magasabb, általa meg nem értett szellemi jelenség kisszerű, utálkozó üldözésébe.

S mindezek dacára is maga Hase racionalista volt, bár más, magasb kiadású. Még dogmatikája ötödik kiadása előszavában (1860) is kijelenti, hogy ő "a racionális elvet feltétlen őszinteséggel vitte keresztül; hogy Krisztus előtte az emberiség tökélyre jutása a vallási téren, de nem az ortodox dogmatika értelmében vett Istenember, amit ő el nem fogadhat, miután a végtelen lét és a véges fejlődés áthághatatlan ellentéte a két tulajdonságnak egy személyben való egyesülését meg nem engedi anélkül, hogy egyik a másikat meg ne semmisítse. Ennélfogva ellenfele, Luthardt ezen nyílt és teljesen találó bizonyítványt állítá ki róla: "Ön mindenesetre azok között, kik oldala mellett állanak, legközelebb jő az egyházi hit határához, de még mindig kívül marad a határon."

560

Ezen racionalizmusnak legkétségbevonhatatlanabb bizonyítványait adta a "Jézus életé"-ben, amelyben Krisztust mindenütt csak eszményi emberségében fogja fel, sőt mint olyat, aki a tévedésnek is ki volt téve, miután kétféle terve volt, és Isten országáról adott korábbi képzetét, mint amely külső hatalommal van felruházva, csak élte vége felé váltá fel tiszta szellemi nézettel. Igaz ugyan, hogy Hase később a kétféle terv gondolatát feladta, de azon nézetét nem, hogy Krisztus még nem látta és nem mondotta meg mindjárt kezdetben előre a maga halálát és bukását. Fő törekvése mindenütt az volt, hogy az Üdvözítőnek egészen természetes fejlődését teljes világosságba helyezze, a rejtett lélektani okokat kikutassa, és az emberi szeretetreméltóság vonásait felfedezze. Ennélfogva mindenféle gyanításokba merült "Krisztus nőtlensége" felett, az egyik fejezetnek ezen címet adta: "Krisztus jókedvűsége," egy másiknak: "A következetlenség;" nem vonakodott bizonyos "szép gyengeségről" beszélni – mindezt a hívők [ortodoxok] nagy botránkozására, kik hangos panaszt emeltek a legszentebb megszentségtelenítése miatt. Ezen "Jézus élete" ugyan még csak ifjúkori műve volt, és most csaknem egészen feledésbe ment, mintán Strauss ismert műve és az erre következő tübingai kritika oly sokat romba döntött, ami addig biztos történeti alap gyanánt szerepelt. Azonban a kritikai előmunkálatok min-

561

den hiánya dacára ebben finom lélektani érzékre találtunk, amely a legfontosabb kérdéseknél helyes úton volt, s a dogmatikai Krisztus-kép színtelen és elmosódott vonásaiból a teljes történeti életképet igyekezett helyreállítani. Így Keim, a maga kicsiny, de nagyon becses értekezésében: "Jézus Krisztus emberi fejlődéséről" (1861) ezen úton gazdagabb eszközök birtokában tovább haladt, és Renan, a maga nagy feltűnést okozó művében ugyanazon célra törekszik.

Ha most még egyszer visszatekintünk Hase sajátságos és élesen kifejeződő képességére, amely számára teológiánkban külön helyet biztosit, akkor úgy találjuk, hogy az mindenek fölött a történelem iránt fogékony érzékben, a szellem végetlen mozgékonyságában és az ezt kísérő szeretetteljes elmélyedésben áll mindabba, ami emberileg nagy és szép, amit az emberi szellemben a történelemben nyilatkozó isteni lehelet érintett. Ezen szeretet nála soha sem fogyatkozott még, sőt oly szellemi ifjúságot biztosított számára, amilyennel kevesen dicsekedhetnek. Ez mindenek fölött mint történeti kegyelet mutatkozik, amely mindenütt a dogmatikai tekintély helyére lép. Az ő legbensőbb lényege a gyöngéd, szeretetteljes és méltányló kegyelet a múlt iránt, dacára a múlt dogmatikai képzeteiről való teljes szabadságnak. Történeti az ő egész teológiája, történeti maga

562

dogmatikája is, – inkább dogmák története, mint rendszeres kifejtés –; történeti minden polemikus fejtegetése, amelyekben saját bírálatának visszatartásával a nagy tanítót, a történelmet lépteti fel a tények bizonyítékával. Hogy a plasztikai előadás mily erejével, a kicsiny, egyéni vonások, nyilatkozatok és adomaszerű anyagok mily művészi felhasználásával, mily jelentékeny epigrammai rövidséggel keres elő és olvaszt egy összefüggő képbe minden jelentékenyt – ez ismeretes mindazok előtt, akik valaha az ő élőszavának vagy szellemtől szikrázó iratainak varázsát érezék. Azonban a rajzoló művész ezen virtuozitásával bizonyos elfajulási veszély van összekötve, amelyet nem mindig került ki. A történet nagyon gyakran adomává vagy epigrammává lesz, a használt kifejezés gyakran igen finom, igen szellemdús, igen csak megérintő vagy sejtető. Különösen a tanuló ifjúság nagy tömegére nézve ezen koszt nem ritkán túl finom, s ennélfogva a Hase asztalának finom befőtt gyümölcseitől nem ritkán elfordultak a soványabb szabad asztalokhoz. Másik egyoldalúsága az igen nagy előszeretet a kicsiny, az érzelmes és a zsánerszerű iránt, a történelemnek minden emléknapja és maradványa, s minden megszentelt hely iránt, hol nagy emberek jártak, szóval: a relikviák iránt. Ez az oka, amiért Hase nem volt képes nagy, történeti szabású alakításra, hanem zsánerfestő maradt; amiért végtelenül

563

gazdag és ügyes, a legszűkebb térre összeszorított egyháztörténelme sok apró, önálló, finom metszésű keretekbe szorított képpé oszlik szét, amelyeknél az egésznek nagy összefüggése, legalább a gyakorlatlan szemek előtt, elvész.

Még egyet nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezen derék, szellemdús, ifjúi lelkesedésében valódi szeretetre méltó férfiú iránt igazságosak legyünk, ami az ő fogékony történelmi érzékével a legszorosabban összefügg. Ez a szellem egyetemessége, a világi műveltség teljes gazdagsága, a valódi emberi öröm mindabban, ami szép és szellemteljes. Gyakran nevezték őt "előkelő teológusnak," s magasztalták tárgyalása finom "nemességét," az angol "gentleman-szerűségét." Különösen Polemikájában tűnik ki ezen "noblesse," s még a szellemileg legdurvább legényekkel, egy Hengstenberggel és társaival is lovagias módon bánt. Az alak ezen ékességének, a küzdelem ezen lovagiasságának mélyebb erkölcsi alapja azonban a valódi emberi műveltségben van. Nála a keresztyénség emberi lett. Azonban ő ezen emberi műveltséget nem használta arra, mint mások oly sokan, pl. Hoffmann úr Berlinben, és az ő védelme és befolyása alatt álló "Neue ev. Kirchenzeitung," hogy azt mint tarka divatfoltot a papi öltönyre ragassza, nem használta fel mint egy magasabb cél eszközét, nem gőgösen ereszkedett le hozzá, s nem "a ke-

564

resztyén teológus álláspontjából" vagy "Isten országa fényében," s ennélfogva mindig a szükséges korlátozásokkal és csonkításokkal tette sajátjává, hogy külső ékességül s az "egyház dicsőségére" szolgáljon – nem, ő teljes szeretetével és meleg szívével ajándékozá meg ezeket, anélkül, hogy félne, hogy keresztyénsége emellett hajótörést szenved, anélkül, hogy úgy bocsátkoznék alá hozzájuk, mintha idegen térre lépne, amelyet ennélfogva először még keresztyénné kellene tenni. Igaz műveltség és keresztyénség ránézve előre elválaszthatatlan! Ezen értelemben szélesíté ki az egyház szűk fogalmát, s írta meg az egyház történetét. "Nem az, amit mi közönségesen egyháznak nevezünk – mondja ő –, nem a vasárnapi és ünnepi istentisztelet alkotja az egész egyházat, nem! az egyház mindannak a közössége, amit a keresztyén műveltségből egyik század a másikra áthagyott. Mert családi és nyilvános életünk, erkölcsünk és irodalmünk, tudományunk és művészetünk, sőt nyelvünk maga mind át van hatva a keresztyén szellem befolyásától."