Protestáns Szemle, 1909. 125–133. o.

HASE KÁROLY ÁGOST EMLÉKEZETE
1800–1890.


A már-már hanyatló század protestáns teológiai irodalmának egyik legkimagaslóbb, legszellemdúsabb és legnemesebb alakja alussza örök álmát a kis jénai temetőben, ahová egy nagy nemzetnek tisztelő kegyelete kísérte ki és állott meg hódoló elismeréssel felhantolt sírja felett, de ahová egyszersmind az egész teológusvilág is bámuló pietással zarándokol el, hogy a föld rögei alól kikelő nagy szellemtől tovább is tanuljon a keresztyén egyház múltjáért lelkesedni, megtanulja a protestantizmus igazságainak nemes, hatalmas és szellemes védelmezését, megtanulja becsülni az elődöket, azok hitét és küzdelmeit, és megtanulja a szép és harmonikus életet, midőn a szív nemességétől áthatott nagy elme hosszúra nyúlt napjainak összes törekvéseit, egész munkásságát az igazság kutatásának szentelve szép lelke minden gyümölcsét az Úrnak és az ő Krisztusának hozza tiszta áldozatul. Az istenség trónjától fakadó s onnét aláömlő életnek forrásából merítve tápláltatik lelke, és ez őrzi meg szelleme üdeségét, ifjúságát a késő vénségben is, s ugyanannak a forrásnak vize, melynek partján az életnek fája virul, ad neki is, munkáinak is halhatatlanságot. S az ő alakja, amint a nemzedékek tőle lassanként időben és térben távozni fognak, "egy éltető eszmévé" fog finomulni, s hatása hosszú emberöltők sorára nyomja majd reá a maga nemes bélyegét. Szellemi ujjai a jövő alkotásaira rávetik majd a maguk félreismerhetetlen, erőteljes vonásait. Őt már ezután nem mellőzheti az egyháztörténész, ki a múlt nagy épületét akarja rekonstruálni. Csak az ő harcban kipróbált finom, nemes damaszkuszi acélját használhatja már őutána a polemikus, ki síkra száll ama nagy ellenféllel; a durvább hadi szerszámok csörtetése vad, sértő zajjá válik, s a művelt elme bizonyos visszatetszéssel fog elfordulni az áldatlan küzdelemtől, mely nem az ő fegyverével vívatik. Aki pedig Annak életrajzát kívánja ezután megírni, akiben oly titokzatosan szállott alá a menny a földre, akiben e világnak világossága sátorozék miközöttünk: az többé, ha meghallgattatni kíván, nem alkothat szabad fékére bocsátott képzeletéből egy regényes alakot, hanem csak onnét merithet, ahonnét megalkotta Hase a maga "Leben Jesu"-ját: az örök evangéliumból.

126

Hase Károly Ágost, amint "Ideale und Irrthümer. Jugenderinnerungen" (Lipcse 1872 és 3. kiad. 1873) című művében ő maga elmondja, 1800. aug. 25-én született Szászországnak egy Steinbach nevű helységében, hol atyja, egy régi ároni család tagja, lelkész volt. Teológiai és bölcsészeti tanulmányait Altenburgban töltött középiskolai évei után a lipcsei egyetemen kezdte, innen azonban az akkoriban még politikai jellegü "Burschenschaft"-ban való tettleges részvéte miatt relegáltatott, úgyhogy tanulmányainak befejezése céljából Erlangenbe volt kénytelen átmenni. 1823-han teológiai magántanárnak habilitáltatta magát a múzsáknak Neckar melletti városában, a tübingai egyetemen, ahol a Schleiermacher-féle teológiának befolyásától érintett katolikus Möhlerrel, későbbi nagytudományú ellenfelével együtt tanított, s vele gyakran vitatkozott. E viszonyt Polemikájának előszavában így jellemzi: "Möhler emlékezetéhez ifjúkori emlékek fűznek. Együtt voltunk Tübingában privátdocensek, telve ifjúkori eszményekkel, s nem egy szombat estén ültünk együtt a Ballhausban egy adag Neckar-bor mellett, egymáshoz vonzódva s mégis egymástól húzódva." Hasénak eme kegyelete Möhler gyöngéd nemes szelleme iránt Polemikájából is kiérezhető.

Azonban csakhamar Tübingából is távozni volt kénytelen. Az erlangeni Burschenschaftban való szereplése miatt újból fegyelmi vizsgálat alá került, s 10 havi várfogságra ítéltetett Hohenasperg várában. Erre 1829-ben Lipcsében habilitáltatta magát filozófiatanári minőségben, míg nem már a következő évben rendkívüli, majd rendes teológiai tanári jelleggel a jénai egyetemre hívatott, s itt működött azután több mint félszázadon keresztül, szelleme fényével beleragyogva a múlt történelmi eseményeibe, lelkesítve a jelen nemzedéket és utat mutatva a jövő fejlődésnek.

A kies, szinte vadregényes fekvésű kis Jéna valóságos ideálja a német egyetemi viszonyoknak. A szűk Saale völgye, a várost körülvevő Napóleon-hegye, a jénai csata színhelye, a Votfreda, Ziegenhain s a Fuchsthurm teszi festőivé a vidékét. Közel hozzá Rudelsburg, Wartburg, majd Weimar, a költők és művészek kedves otthona, az ősrégi szép templomokban gazdag Erfurt s a thüringiai erdő – mind olyan helyek, amelyekhez egy-egy darab világ- és egyházhistória fűződik. Ezenfelül maga Jéna városa valóságos múzeum; alig van ház, mely két vagy három emléktáblával, hírneves emberek (mint egykori tanítványok) neveivel s tanulási idejük megjelölésével díszítve ne volna. Valószínűleg Jéna eme festői fekvésének

127

s egészséges vidékének tulajdonítható, hogy Hase annak alma materjét soha el nem hagyta, s több meghívást tisztelettel visszautasított. Egy félszázadnál tovább hirdette itt a thüringiai főiskolán az egyetemes protestantizmus javára és dicsőségére a keresztyénségnek s a modern műveltségnek kiegyenlítését célzó liberális protestantizmusnak igéjét – azon az egyetemen, mely a XVI. század második felében a wittenbergi mérsékelt irányú philippizmus ellensúlyozásául a lutheri ortodoxia megőrzése céljából alapíttatott. Az ortodoxiával szemben Hase, mint Schleiermacher önálló szövetségese, összes műveiben az egyénnek vallásos tudatát, a racionalizmussal szemben a keresztyénség történeti jelentőségét, a dogmatizmussal szemben pedig a vallásos hitnek ésszerű protestáns jellegét képviselte. Polemikájában maga mondja: "A protestantizmus fejlődése nem valamely általánosan elismert s határozottan formulázott dogmarendszer, sőt inkább a reformáció alapgondolataiból szükségszerűleg kifejlődött s a modern műveltséggel összeegyeztetett keresztyén világnézet, amelyben a protestáns tudományosság és közösségi tudat legkülönbözőbb irányai vannak összefoglalva s a katolikus egyházzal szemben szilárd közösségi érzetben egyesítve."

1883-ban aggkorára való tekintettel nyugalomba vonult. Megható volt az a pillanat, amelyben akkori hallgatóitól elbúcsúzott s szeretett katedrájától megvált! Kerti lakása s óriási könyvtára azonban továbbra is nyitva maradt a tudománykedvelő ifjúság előtt. Tanszékét méltó örököse s Rothe tanítványa: Nippold nyerte el. A weimari kormány sietett az európai hírű teológust és egyháztörténészt kitüntetni. Egyidejűleg belső titkos tanácsosnak neveztetett ki, nemességet nyert, sőt az "excellenciás" címmel is kitüntette az elismerő tanügyi kormány. Saját lakásán berendezett tanszékétől való megválása óta egyháztörténeti tankönyvének 11. kiadásán. s "akadémiai előadásai alapján" nagyobb egyháztörténeti műve 1. kötetének sajtó alá rendezésén dolgozott, mely aztán 1885-ben Lipcsében jelent meg. Lesz-e vajon folytatója?

Fiai közül Alfréd Károly katonai lelkész és konzisztóriumi tanácsos Königsbergben, ki "Lutherbriefe" 1867., "Wormser Lutherbuch" 1868., "Seb. Frank, der Schwarmgeist" 1869., "Die Bedeutung des Geschichtlichen" 1874. s más műveiről ismeretes a teológiai irodalomban.

Másik fia, Oszkár a Breitkopf-Härtel-féle ismeretes lipcsei könyvkiadó cégnek egyik részvényese; ki "a könyvkereskedés történetéről" írt egy becsesebb monográfiát.

128

Hase mint tanár az egyetemi tanári hivatás valóságos eszményképét valósította meg. A hallgatósággal együtt érző szívet, élő vallásos erkölcsi meggyőződést, ritka ítélő s jellemfestő képességet, s óriási teológiai, főleg pedig történeti és bölcsészeti rendszeres ismeretet tanúsított előadásaiban. A hallgatósághoz leereszkedve tanított, és szereteténél csak szerénysége volt nagyobb, amelynek a hallgatósággal való sűrű, közvetlen érintkezéseiben oly páratlanul adott kifejezést. Előadása még késő vénségében is nemcsak egyszerűen közlő, hanem fejtegető s ahol kellett, lelkesítő és buzdító volt. A "Jézus élete" és a "Dogmatika" mellett legnagyobb súlyt fektetett egyháztörténeti előadásaira, amelyeket a katedrája melletti állványokon kitett gazdag források és irodalmi termékek bemutatásával tett szemléltetővé. A legfinomabb vallási és művészi érzékkel és ízléssel tudott vonzó előadásaiban behatolni a történelem eseményeibe s az egyes korszakalkotó nagy alakok: Jézus, az apostolok, az egyházi atyák, a pápák és a reformátorok lelkébe. Művészien be tudott mélyedni a múltba, s annak mozgató eszméibe. Egyháztörténeti előadásainak lényege a gyöngéd, szeretetteljes és méltányló kegyelet a múlt iránt, vagyis – mint Schwarz mondja róla – nála a történeti kegyelet mindenütt a dogmatikai tekintély helyére lép.

Hase irodalmi működését maradandó becsű alkotások jelzik. Művei számos kiadásaikkal egész könyvtárt tesznek ki. A legszélesebb körökben ismeretesek a "Jézus élete," Dogmatikája, Hutterus redivivusa, Egyháztörténete és Polemikája.

"Das Leben Jesu" (1829., ötödik kiadás 1865.) című, akadémiai előadásokra szánt művében Krisztust a maga eszményi emberségében fogja fel, aki, mint ilyan, tévedésnek is ki volt téve, és akinek föllépésében két terve: egy érzéki egy tisztább szellemi lett volna. Ezt a felfogását azonban mint Krisztus messiási működéséhez méltatlant később a "Geschichte Jesu" (1876.) című művében feladta. Szerinte a Jézus élete történetéről szóló rajznak ki kell mutatnia, "hogyan lett Jézus az adott körülmények mellett Isten örök határozatából, szellemének ereje s szabad elhatározása által az emberiség megváltójává." E célból tárgyalja a) Jézus fellépését, működését, hatását ("Angenehme Jahr"), b) küzdelmét az ellenséges indulatú zsidókkal ("Kampfesjahr"), és c) szenvedését, halálát stb. ("Untergang und Auferstehung"). Bevezetésképen egy "Vorgeschichte"-ban tárgyalja Jézus gyermekkorát. Az Üdvözítő egészen természetes fejlődésének

129

finom lélektani és vallási kutatása mellett értekezik a "Krisztus nőtlenségéről, kedélyességéről" stb. is. A dogmatikus Krisztus-kép helyett az Istenembernek egységes teljes történeti életképére s annak életeleven felfogására törekedett.

"Hutterus redivivus" vagy az evang. luth. egyház dogmatikája (1828., 12. kiad. 1883.) című művében a lutheri egyház tanfogalmat adja történeti alapon, a wittenbergi Hutter Lénárd szellemében mai fejlettebb hittudatunkhoz alkalmazottan. Erről maga a szerző mondja: "Es ziemte aber nicht, dass der Geist unsers Hutterus erschiene, als der redliche Eiferer für den Buchstaben kirchl. Orthodoxie, der dem. 17. Jahrh. angehörte, sondern wie er vielleicht lehren möchte im 19. Jahrhundert, wenn er zurückkehrte; ein verklärter Geist, und dennoch treu dem altväterl. Glauben, diesen vertheidigen würde gegen ein anders gewordenes Zeitalter, ohne die Erforschungen und Fortschritte desselben gänzlich zu verschmähn." (*) A dogmatika előadásaihoz vezérfonalul szolgáló eme történeti jellegű művét az orthodoxia, pl. Luthardt) csodálta, a racionalizmus azonban gúnyolta. E műve miatt hosszú, de lefolyásában mintaszerű irodalmi vitába elegyedett a weimari Röhrrel, a régi szellemszegény racionalizmus eme gőgös képviselőjével, akinek "levelei"-vel együtt az egész racionalizmust hatalmasan visszaverte. E vitára vonatkozik "Theol. Streitschriften" (1834–37.) című műve, amelyben azt fejtegeti, hogy a régi racionalizmus a keresztyénség történeti jelentőségét tagadja, a vallásos hitélet bensőségét ellaposítja, s a keresztyénség bölcsészeti szellemét és komolyságát kerüli, s kimutatja, hogy Röhr leveleinek és Wegscheider dogmatikájának "sana ratio"-ja – távol a bölcsészeti értelemben vett észtől – nem egyéb, mint kedély és ízlés nélkül valo "sensus communis": "bármely filiszter embernek egyszerű józan gondolkozása a vallásos élet bensőségének teljes hiányával. Mint egykor Lessing Götzét, a gőgös hamburgi lelkészt s a felületes felvilágosodást, Fichte Nicolait s az ő pedáns társait, úgy Hase Röhrt a tudományos teológiai szellem teréről örökre leszorította.

Hase "Gnosis"-a (1826–28, 3 kötet, 2. kiad. 1878) a luth. symbolikus könyvek latin szövegének becses kiadása (1827. 3. kiad. 1850) mellett főleg "Jahrb. der ev. Dogmatik" (1826., 6. kiad. 1870.) c. hittani műve jön tekintetbe, amelyet ő maga egyháztörténetének újabb kiadásaiban, a modern hittani rendszerek ismertetésénél a következőképpen jellemez: "Eine rationale Dogmatik ohne den

(*) "De nem illett, hogy Hutterünk szelleme úgy jelenjen meg, mint amely a XVII. század egyházi ortodoxiájáért, annak betűjéért buzog, hanem úgy, ahogy a XIX. századba visszatérve bizonyára tanítana: felmagasztosultan, de a tiszteletreméltó hithez mégis hűségesen, védelmezné azt egy megváltozott kor ellenében, anélkül persze, hogy a kor vívmányait és kutatásait teljesen elutasítaná." [NF]

130

Charakter der rationalistischen, hatte ein Tübingen-Jukuser Theolog begonnen, indem er den relig. Christ in seiner historischen Entwickelung als den Quell der Glaubenslehre anerkennend, mit Schleiermacher's unbedingter Abhängigkeit den andern Pol, die relative Freiheit, zusammenfasste, so dass es angeschlossen an platonische und mittelalterl. Mystik die Liebe ist, welche in ihrer unendhichen Möglichkeit als das Wesen der Religion den Menschen mit Gott vereinigen, den Sünder mit Gott versöhnen kann." (*) Igenis az ember relatív valláserkölcsi szabadsága az Istentől való különbségében: ez képezi dogmatikájának meghatározó elvét, s emellett kiváló nyomatékkal hangsúlyozta az isteni szeretetet s az Istennel való közösség utáni törekvést. A krisztológiai részben hangsúlyozza Krisztusnak, mint az emberiség tökélyre jutásának elvét az Istenembernek ortodox dogmatikai felfogásával szemben.

Különben Hase jelentősége nem is a dogmatika terén keresendő, ahol a racionális elem javára sajátszerű lebegő állást foglalt el a racionalizmus és a szupranaturalizmus között (pl. a kijelentés felfogásában), hanem a napjainkig végigvezetett Egyháztörténet (1834., 11. kiad. 1886) terén. Mert Schwarz találó jellemzése szerint történeti az ő egész teológiája, történeti maga a dogmatikája is – inkább dogmák története, mint rendszeres kifejtés – történeti minden polemikus fejtegetése, amelyben "saját bírálatának visszatartásával a nagy tanítót, a történelmet lépteti fel a tények bizonyítékával," az eseményeknek és személyeknek saját korukból való megértésével és jellemzésével.

Míg Neander Schleiermacher érzelmi teológiájának befolyása alatt az egyház történetében, mint "a keresztyénség isteni erejéről szóló bizonyságában" s "a keresztyén lelki épülés, tudomány és intés iskolájában" kiváló előszeretettel és hívő érzelemmel az egyéni személyes keresztyénséget kutatta, s az egyes korszakalkotó személyiségekbe a legfinomabb vallási érzékkel behatolt, úgyhogy nála a biográfia a történelem alapja – míg továbbá Baurnak egyháztörténetét a Hegel-féle történetbölcsészi szerkesztés és általánosítás módszere alapján az egyetemes eszmék iránt való előszeretet jellemzi, s míg végül Gieseler művét az egyháztörténelem eme gazdag forrásokon, görög, latin és német írók gondosan válogatott kivonatos idézetein alapuló tudományos kincstárát a szoros tárgyilagosságra és alapos forrástanulmányra való ösztönzés teszi kiválóan becsessé:

(*) Racionális dogmatika a racionalizmus jellegzetességei nélkül, ahogy egy tübingeni (?) teológus elindította, aki a vallás Krisztusát a maga történeti fejlődésében a hittudomány forrásaként ismerte el, mégpedig a Schleiermacher műveiből megismert két pólus, a feltétlen függőség és a relatív szabadság feszültségében bemutatva. Ebben a szembeállításban a vallás lényege a platóni és a középkori misztikához kapcsolódó szeretet, amely a maga végtelen lehetőségeiben az embert egyesítheti Istennel, és a bűnöst kibékítheti vele. [NF]

131

addig Hase művét szellemes, találó, választékos, élénk, művészi, olykor plasztikus előadás és kiváló történeti kegyelet jellemzi, melynek egyes paragrafusai valósággal mesterileg festett miniatűr képek, szép detail-vizsgálódások, a kútfőkre s az irodalomra való gazdag utalással, s élces, sejtető, olykor talányos, pikáns, néha szentimentális és diplomatikus kifejezésekkel s csaknem epigrammai rövidséggel adott jellemzésekkel. Onnan van az, hogy Baur szerint – aki "Epochen der kirchl. Geschichtschreibung" 1852. c. művében mesterileg, bár kissé egyoldalúan jellemzi e történetírást – Hase tárgyi tekintetben nagyon is tömött egyháztörténete sok apró képből álló mozaikmunka, mely a történetírót mint rajzoló művészt és zsánerfestőt tünteti föl a nagyobb történeti szabású alakítás, összefüggés és rendszeresség rovására. Az összefüggő indokolt fejlődés helyére a rövid aforisztikus tételek lépnek e művészi történetírásban. Míg Neander és Gieseler történetírásának ereje az őskeresztyén és középkori téren keresendő, addig Hase túlnyomóan modern történetírója az egyháznak. Az ő közös érintkező pontjuk csak a középkor terén keresendő, és az előbbieknek tudományos vizsgálódása helyett Hase esztétikai, s a vallásos eszmét szemlélő felfogásának tárgyává lesz a történet, úgyhogy nem ok nélkül nevezték modern teológiai irányát esztétikai racionalizmusnak.

Hiszen Hase volt az első, ki az egyházi művészet előadását mint lényeges alkotórészt felvette az egyháztörténelembe. Kitűnik az a középkori romantika, keresztes hadjárat, minnesängerek, a középkori dómok szimbolikája s általában a képzőművészetek tárgyalásánál, ahol mindenütt a főtartalomnak esztétikai kiszínezésére, szinte földíszítésére törekszik. E történetírás nagy befolyással volt a katolikus tudományosságra is, amint arról Alzog művének ismertetésénél Hase külön is megemlékezett, amely szerint "életeleven módon alkalmazta a prot. egyháztörténeti formát a kat. álláspontra." Ez akkoriban még lehetséges volt, mivel az ultramontanizmus még nem rontotta meg a történeti érzéket!

Hase szellemének finomsága, a történelem iránt való vallási és esztétikai érzéke, a korszakalkotó eseményekbe és egyéniségekhe való szeretetteljes elmélyedése és a keresztyénség által áthatott erkölcsiség és irodalomtudomány és művészet iránti ritka karizmatikus fogékonysága és előszeretete az egyháztörténet köréből merített monográfiáin is meg-

132

látszik. Mily szellemesen és vonzóan vannak megírva az egyháztörténeti tárgyú "Rosenvorlesung"-ok (1880), s az egyéni iránt mily előszeretet nyilvánul meg "Neue Propheten" (1851, 2. kiad. 1860). "Franz von Assisi" (1856) "Caterina von Siena" (1864) c. műveiben! Kevés remekebb jellemképpel dicsekedhetik az egyháztörténet monografikus irodalma.

A múlt iránt, főleg a középkori katolikus szertartás és művészet iránt való finom esztétikai és mély vallási érzéke utolsó, úgy alakilag, mint tárgyilag legjelentékenyebb művében, a nyelvünkre is átültetett Polemikájában (1863. 4. kiad. 1878) tűnik ki leginkább, amelyben a protestantizmus éles kardját a katolicizmussal szemben egy magasabb béke érdekében villogtatta, s amelyről a kritika méltán mondotta, hogy az a XIX. század teológiai irodalmának legklasszikusabb terméke. A római tanrendszernek s egyházi gyakorlatának – mint azt maguk a kat. írók is beismerik, s amint arról a katolikus polemikát teljesen lefegyverző műve is bizonyságot tesz – legalaposabb ismerője és méltányló megértője volt, ki mindenütt a keresztyén vallásosságot, a Krisztushoz vezető utat kutatva a legkisebb részletekig be tudott hatolni a szimbolikus jelentésű római szertartásokba és általában az egész középkor vallásos életébe és törekvésébe. Egészen más modorban intézett itt "támadást az ellenség földére", a lelkiismeretet leigázó ultramontanizmusra, mint pl. Tschackert hasonló tárgyú művében. Mily mesteri kézzel rajzolta többek között közvetlen benyomások, a Rómában szerzett tapasztalatok s több katolikus főpappal való sűrű érintkezések alapján a vatikáni zsinat történetét, melyet méltán mondottak polemikai kézikönyve legkimagaslóbb fénypontjának. Csak egy történész akadt, ki "An meine Kritiker" c. művében gáncsolta Hase polemikáját, s ez Janssen volt, a történet irányzatos feltüntetésének és meghamisításának eme rendszerező nagymestere, akinek Hase művével való elbánásából idézésének sajátos mesterségét tanuljuk megismerni.

Némileg apologétiko-polemikus tárgya "Die beiden Erzbischöfe" (1839), s "Des Kulturkampfes Ende" (1879) c. két röpirata is. Előbbi a kölni eseményekkel, míg az utóbbi a szerencsétlenül végződött német-római egyházpolitikai viszonyokkal foglalkozik. Irodalmi munkássága a szaklapokra is kiterjedt. Egész készséggel csatlakozott az 1854-ben megindult berlini "Prot. K.-Zeitung"-hoz, amelyben a legkülönbözőbb teológiai irányokhoz tartozó férfiak: egy Jonas, Sydow, Krausz, Schweizer, Schwarz, Rückert, Credner, Hitzig, Knobel

133

Hilgenfeld, Weisse, Gervinus dolgoztak. 1875-ben pedig tanártársaival Lipsiusszal korunk és teológiánk emez elsőrangú dogmatikusával, Hilgenfelddel, a tübingai iskola jobb oldalának nagyhírű zászlóvivőjével, a később Berlinbe távozott Pfeidererrel, a spekulatív vallásbölcsésszel, és Schraderrel megalapította a máig is virágzó "Jahrbücher für prot. Theologie" c. szakközlönyt, amelyben számos maradandó becsű tanulmány és értekezés látott már napvilágot előkelő szaktudósoktól a teológia összes ágaiból.

Igen buzgó tagja volt végül a berlini uniói egyesületnek, amelynek szellemében Schleiermacher hű tanítványaival együtt kezdettől fogva hithősi bátorsággal küzdött az uniónak, mint a reformáció szellemi örökségének fenntartása és fejlesztése mellett – úgy a vallási közönyösséggel és a magát felvilágosodottnak hirdető hitetlenséggel, mint a bírálat- és szabadságellenes ortodoxia merevségével és tradicionális hierarchiai törekvésével szemben. Lelke mélyéből meg volt győződve a szellemek szabadságának s a valódi emberi műveltségnek a kereszténységgel való lényegi rokonságáról.

Különben is egész munkássága, még lovagias harcmodora is, pozitív irányú volt. Fő célja az volt, hogy kibékítse a történetet az ésszel, a szent üdvtörténetet a jelenkor valódi szellemi műveltségével, a modern eszmevilág jogos vívmányaival és a szabad személyiséget a keresztyén közösség érdekeivel. Méltán mondja tehát Pfleiderer, egykori tanártársa és szellemi rokona Hase szellemét a történeti kegyelet, a racionális kritika s a gyakorlati egyházias érzék harmóniájának.

Arra a szellemre, mely Hasét, a német prot. tudományos teológia immár megdicsőült nestorát majd egy századon át lelkesíté, szükségünk van nekünk, magyar protestánsoknak is, kik hálás tanítványi kegyelettel adózunk a nagymesternek – annak a tudós férfiúnak, kinek áldásos emléke örökre biztosítva van a protestáns teológia legújabb történetében!

Dr. Szlávik Mátyás