Bibliai tanítások műfaji sajátosságai
Ez a cikk az iskolai Babits-napon (1999. XI. 26.) megtartandó előadásom vázlata. Nem irodalmi vagy tudományos babérokra akarok törni vele, hanem arra teszek kísérletet, hogy a (diákokból álló) közönség számára valamelyes bepillantást nyújtsak a kereszténység alapjának tekintett iratgyűjtemény újszövetségi részének belső szerkezetébe, műfajaiba és formatípusaiba. Szempontjaim elsősorban elméletiek, ezen belül is nyelviek és irodalmiak - de a téma természete arra kötelez, hogy alkalmanként teológiai és egyháztörténeti illusztrációkat is alkalmazzak.
Nem keresztény hitelemzésre vállalkozom tehát, sem a Biblia üzenetének népszerűsítésére - annak ugyanis nem itt van a helye. Viszont magánéleti kapcsolataimban és különféle közéleti orgánumokat (újság, tévé, internet) figyelve azt tapasztaltam, hogy az átlagemberek a Bibliát rendszerint valamiféle szűrőn keresztül tekintik, amelyen át a részletek elmosódni látszanak, és az egész gyűjtemény valami egyszínű, egysíkú és megmerevedett idézetgyűjteménnyé ködösödik. Részben ez a kétezer éves "kulturális szakadék" eredményezi azt, hogy sokan eleve elutasítóan viszonyulnak a Bibliához.
Véleményem szerint a bibliai tanítások árnyaltabb megértése elejét veheti az olyan félreértéseknek, mint pl. a hatnapos teremtés természettudományos bírálata. A bibliai teremtéstörténet ugyanis, amint azt ma éppen a zsidó és keresztény írásmagyarázók többsége hangsúlyozza, nem a fizikai folyamatok leírásának volt szánva (a "Legyen világosság" mondattal az ősrobbanást, a földből való teremtéssel az evolúciót körülírva stb.), hanem egy adott népcsoportnak adott vallásos eligazítást az őket körülvevő népek különféle mitológiai elképzeléseivel kapcsolatban. Az olyan mítoszokkal szemben, amelyek szerint a világ öröktől fogva fennáll, hangsúlyozza az időbeli kezdetet. Elveti azt a felfogást, hogy Isten a természet része vagy a természet Isten része - amikor elkülöníti a Teremtőt a teremtett világtól. És végül szembeszáll azokkal, akik szerint több isten harca eredményezte a világ és az ember létrejöttét és jelenlegi állapotát - s hitet tesz amellett, hogy a világban tapasztalható gonoszság és bűn nem Istenre, hanem egy alárendelt, engedetlenné vált lényre, a sátánra vezethető vissza. Ezen a példán azt szerettem volna szemléltetni, hogy a bibliai szövegek nem értelmezhetők eredményesen azon körülmények ismerete nélkül, amelyek közepette keletkeztek. Hasonló ehhez az irodalmi műelemzésnek az a vizsgálati módszere, amely az alkotást születésekor körülvevő viszonyokra kérdez rá. Meg kell próbálnunk felelni arra a kérdésre, hogy mi válthatta ki az illető mű megalkotását - ilyenformán mintegy aprópénzre váltjuk a költői ihletet, illetve az isteni inspirációt.
Kérdezhetné valaki: hogy fér össze a kettő? Miként szólhat egy bibliai szöveg egyszerre ember és Isten szájából? Erre a kérdésre a teológia keresi a választ, az elemző tudományok (nyelvészet, régészet, történelem stb.) eredményeire támaszkodva. A megoldási kísérletek általában a pszichológia és a filozófia nyelvén vannak megfogalmazva, így nem tartoznak a jelen előadáshoz.
A Biblia elemzésének fő problémája
A legnagyobb feladatot az jelenti, hogy egy olyan szövegművet kell értelmezni, amely egyrészt majdnem kétezer éves, másrészt legalább ezer éven át gazdagodott, bővült és minden bizonnyal átesett több szerkesztésen is. A szöveg jelenlegi állapotát elemezve a kutatók feltételezésekbe bocsátkozhatnak olyan kérdésekben, mint hogy "Mózes írta-e Mózes öt könyvét" vagy "Dávidtól származnak-e a neve alatt fennmaradt zsoltárok."
Emellett annak, aki nem vallásos érdeklődésel olvassa a Bibliát, állandóan tudatában kell lennie, hogy gyülekezeti használatra szánt írások fekszenek előtte. A bibliai kánont nem esztétikai szempontok hozták létre, hanem a hitelesség és a hitépítés igénye. Kimaradtak belőle olyan regényes, szórakoztató vagy ezoterikus iratok, mint Ádám és Éva élete, Jézus gyermekségéről szóló evangéliumok, illetve a tizenkét pátriárka végrendelete. Ezeknek az esetek többségében semmi valóságos hagyomány nem szolgált alapul, kizárólag a gazdag fantázia teremtette őket. A valóban régi Tamás-evangéliumot pedig azért nem vették be a kánonba, mert akkora mennyiségű idegen vallási eszmét éreztek bene, amelyet az ősi hagyomány hordozójának tartott keresztény köztudat nem tudott beolvasztani a maga világnézetébe.
A zsinagógában és a templomokban felolvasott bibliai részek nem gyönyörködtető céllal íródtak, hanem avégett, hogy egy hitelesnek tartott hagyomány hű átadásával továbbplántáljanak egy természetfelettinek tartott üzenetet. Ez még az olyan földhözragadtnak tűnő műfajok esetében is így van, mint a nemzetségtáblázatok: "Ábrahám nemzé Izsákot, Izsák nemzé Jákóbot." A régi embereknek is igyekeztek a múlttal kapcsolatot tartani, és belőle tapasztalatokat meríteni - habár némiképp más formában, mint ma.
Az értelmezés fő problémája tehát az, hogy az egyszer leírt szöveg a továbbiakban alig változik, míg a hallgatók igényei, beállítottsága és érdeklődése igen. A kulturális okokból törvényszerűen létrejövő szakadék áthidalására belépnek a képbe a régi szövegeket értelmező, magyarázó írástudók. Már az Ószövetségen belül, Nehémiás könyvében is találkozunk a Törvényt felolvasó és kommentáló papokkal, akik a babiloni fogságból hazatérő népnek nyújtottak segítséget abban, hogy miként nyerhetik újra el Isten jóindulatát, és ami ezzel egybeesett: hogy miképpen erősödhet meg politikailag a rosszindulatú szomszéd népek között.
A hallgatóság igényeinek, érdekeinak megváltozása érdekesen módosíthatja akár egy egész bibliai könyv megítélését is. Például Dániel könyve kétségkívül már megtörtént történelmi eseményeket állít be látomásos jövendölésként: háborúkat és birodalmak bukását, s végül a Messiás trónralépését - de ez a maga korában csupán vallási eszköz volt a nép közösségtudatának fenntartására. Ahhoz hasonló, mint amikor Petőfi megírja saját halálát - jellemző módon egy gigászi jelentőségű győztes csata képébe ágyazva. Számára nem saját sorsa volt fontos, hanem az általa képviselt ügy végső győzelme. Ezt a mozgósító mondanivalót öntötte a megfelelő irodalmi formába, csakúgy, mint Dániel könyvének (jóval a benne leírt kor után élt) szerzője. Utólag azonban a könyv apokaliptikáját (kinyilatkoztatásos stílusát) szó szerint értelmezték, ilyenformán valódi jövendölésként a távoli jövőbe vetítették.
A bibliai szövegek utólagos szerkesztését olyan betoldásokon lehet megfigyelni, amelyek a leírtakat röviden megmagyarázzák. Például a régi városneveket újabbakkal írják felül (Lúz-Bétel, Jebus-Jeruzsálem), a régi viszonyokat összevetik a későbbiekkel ("Józsué napjai óta nem tartották meg olyan hűen a sátoros ünnep előírásait, mint Nehémiás idejében;" "Még ma sem tudja senki, hol van Mózes sírja"). Előfordult, hogy egy-egy idegen istenség nevét tartalmazó személynevet másra cseréltek: Isbaált (Baál isten embere) arra javították, hogy "A gyalázat embere" (Isbóset). (Az eredeti név mégis fennmaradt egy másik könyvben, innen ismerjük.)
Jézus egyik tanításában az áll, hogy "aki elbocsátja feleségét, házasságtörővé teszi őt." Ezzel valószínűleg a házastársi hűség eszményét fogalmazta meg, és nem feltétlenül akart tételes házasságjogot alkotni. Amikor azonban az ősgyülekezet ezzel a kijelentéssel szembesült, óhatatlanul felmerült az utóbbi lehetőség is, így Jézus eredeti szavait a biztonság kedvéért egy betoldással egészítették ki: "Aki - paráznaság esetétől eltekintve - elbocsátja feleségét, házasságtörővé teszi őt." Hasonló a helyzet egy másik velős mondással: "Aki haragszik felebarátjára, az méltó a pokolra." Ide beszúrták, hogy "aki ok nélkül haragszik" - és az új szöveg immár nem egy csattanós, kiélezett mondat volt, hanem házassági esetekre alkalmazható erkölcsi szabály.
Alkalmanként a beszúrások félreértés folytán elhomályosítják a szöveg eredeti értelmét, pl. Ésaiás könyvében: "Kiirtja az Úr Izraelből a főt és a farkot, mert a nép vezérei hitetőkké lettek, és ezért akiket vezetnek, azok is elvesznek." A fej és a farok a vezetőket és a vezetetteket jelenti; másutt az anyagi boldogulást úgy fejezi ki a Biblia, hogy "ha megtartod a törvényt, akkor az Úr fővé tesz téged, nem farokká." A könyv szerkesztője vagy másolója nem értette meg a képben rejlő utalást, és úgy kommentálta: "A fő a nép véneit jelenti, a farok pedig a hamis prófétákat." Ezek a mondanivaló szempontjából lényegtelen változtatások, de hasznosak abból a szempontból, hogy segítségükkel nyomon követhetjük az egyes szövegrészek történetét.
A továbbiakban jórészt az Újszövetségre fogok szorítkozni, mert annak tanítása jóval ismertebb, és szövegének kutatása is jobban előrehaladt.
A szöveg
A héber Ószövetség (a mai felosztás szerint) 39 könyvből áll, amelyek a következő műfajokba sorolhatók: a Törvény könyvei, a történeti könyvek, a próféták könyvei, és a költői (más megközelítésben: bölcsességi) könyvek. Az Újszövetség műfajai: evangéliumok, levelek, az Apostolok cselekedeteinek könyve és a Jelenések könyve. Mindegyik műfaj széltében el volt terjedve a korabeli hellenista világban: az evangélium eredetileg a császár születésnapját hírüladó örömüzenet volt, s azt hirdette, hogy ma van a benne megtestesült jótevő istenség megjelenésének ünnepe. A műfajok azonban nem mindig fedik az adott szövegmű valódi jellegét, így pl. Jónás próféta könyve nem prófétai könyv, hanem tanulságos elbeszélés, a Zsidókhoz írt levél nem levél, hanem írásba foglalt prédikáció; a Római levél pedig egy átfogó teológiai értekezés.
A szöveget első olvasáskor tartalmilag szorosabban összetartozó egységekre, perikópákra avagy szakaszokra bonthatjuk. A további elemzés csakis alulról indulhat, mivel nem mindegyik könyvről mutatható ki, hogy egyszerre írták, vagy hogy utólag nem szerkesztették meg őket. Pál apostol némely leveléről szinte teljes bizonyossággal elmondható, hogy több levélből dolgozták össze; ilyen pl. a filippi vagy a második korinthusi levél. Pál leveleiben szabályszerűen elkülönül a tanító rész a rá épülő buzdítástól, intéstől és feddéstől. Az evangéliumokban sok hasonló típusú szövegrész található, de jelentős az eltérések száma is.
Az irodalmi szempontból hasonló módon szerkesztett, azonos stílusú és hangvételű részek osztályozására vezették be a kutatók az ún. formatípusok fogalmát. Ezeken belül közös formai és tartalmi törvényszerűségek alapján (szófűzés, szókincs, nyelvtani modalitás, gondolati ívek stb.) több irodalmi formát különböztethetünk meg.
Jézus szavai:
- Bölcsességmondások: gazdag ószövetségi és nem-zsidó párhuzamok, előzményeik vannak. (A szív teljességéből szól a száj; Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől; elég minden napnak a maga baja; Ha a vak vezeti a világtalant, mindketten verembe esnek.)
- Prófétai, apokaliptikus szavak: az ószövetségi próféciákkal ellentétben nem használják az "Így szól az Úr" formulát. (Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok; Vigyázzatok és virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő; Kő kövön nem marad, ami le nem romboltatik)
- Oktató, törvénymagyarázó szavak: gyakran átértelmezik és kiélezik a törvényt (Megmondatott a régieknek: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet - én azonban azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, és áldjátok, akik üldöznek benneteket), máskor a szertartási parancsok rovására az erkölcsieket hangsúlyozzák (Irgalmasságot akarok, nem áldozatokat).
- Én-szavak: Jézus küldetéséről, méltóságáról szólnak (Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam; Aki nem gyűjt velem, az tékozol; Én vagyok a szőlőtő; Nem azért jöttem,hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket)
- Velős mondások: egy jelenet végén álló tömör összefoglalás (A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért; Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára)
- Példázatok: a tanítás tárgyát (amely általában az Isten országa) valamely szemléletes jelenséggel vetik össze vagy egy tanulságos történettel illusztrálják. (Az elbitangolt juh, A le nem takart lámpás, A mustármag)
- Kijelentés-dialógusok (János evangéliumában). A beszédeket a hallgatóság helyeslő, ellenkező vagy félreértő reakciói szakítják meg, és egyben segítik az üzenet előrehaladását. (Én vagyok a mennyből leszállott kenyér, aki ebből eszik, örökké él. - Hogy adhatja ez a testét eledelül? - Bizony mondom néktek, az én testem igazi étel, és vérem igazi ital.) Itt időnként nehéz szétválasztani Jézus szavait az evangélista meditációjától, tanúságtételétől (pl. Jn 3,13-21).
Jézus tettei:
- Csodatörténetek
- Életrajzi történetek
- A szenvedéstörténet (passió)
- A feltámadástörténet
Apostoli tanítások:
Hitformulák: kötött hitvallási szövegek (Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözülsz), ritmikus prózában (Ő megjelent testben, igaznak bizonyult Lélek által, megjelent az angyaloknak, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben) begyakorlandó hitoktatási kérdések és válaszok (Mi gátol, hogy megkeresztelkedjem? - Ha teljes szívvel hiszel, akkor meglehet - Hiszem, hogy Jézus az Isten Fia), katekizmusok (Egy a test, egy a Lélek; egy reménységre kaptatok elhívást; egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek).
Liturgiai formulák, legtöbbször a Szentháromságra utalnak (Kegyelem és békesség nektek Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól - Krisztus Istene, a dicsőséges Atya adja meg nektek a bölcsesség Lelkét); dicsőítő záradékok (Ó, az Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatalanok az ő ítéletei, és milyen és milyen kikutathatatlanok az ő utai!)
Intő, buzdító hagyomány, kötött formában: erénykatalógusok (Ami igaz, ami tisztességes, ami jóhírű, ami nemes és dicséretes, azon elmélkedjetek!), bűnkatalógusok (A szívből származnak a hazugságok, az irigység, a harag, a patvarkodások, a rágalmazások...), házitáblák (Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek; Szülők, ne keserítsétek meg gyermekeiteket, Szolgák, ne színlelésből szolgáljatok...), amelyek a sztoikus bölcselők intelmeitől abban különböznek, hogy hozzáteszik: Az Úrban kell egymást szeretni, egymásnak engedelmeskedni.Az egyházi tisztségviselők erkölcseire, erényeire és képzettségére külön szakaszok (ún. tükrök) vonatkoznak (Feddhetetlen, egyfeleségű férfi, megfontolt, vendégszerető, nem erőszakos, nem részeges, nem pénzsóvár, tanításra alkalmas...)
Teljes vagy kivonatos prédikációk: Zsidóknak (Mózestől kezdve minden nemzedékben élt a Messiás utáni vágyakozás, és Isten a szent írásokban meg is ígérte, hogy megadja őt - csakhogy nem diadalmas szabadsághőst, hanem olyan Urat, aki a keresztrefeszítése által legyőzte az emberi bűnt), barbároknak (Isten nem áll távol az emberiségtől, mert esőt ad a földre és örömet az emberek szívébe), művelt helléneknek (Az általatok is tisztelt "Ismeretlen Isten" nem szorul rá, hogy emberek tiszteljék, és nem hasonló a róla készített képekhez). Az e típusok közti különbség a mai olvasó előtt elhomályosul, holott értékes adalék annak megértéséhez, hogy a kereszténység milyen formába öntve juttatta el üzenetét a különböző társadalmi rétegekhez. Történész, filozófus és lelkipásztor egyaránt csak épülhet ennek tudatosításából.
Apokalipszis. Ez az önálló műfaj az ószövetségi időszak végén alakult ki, jellemző rá a gazdag kép-, szín- és számszimbolika (tűz, izzó fém, bíborvörös, a 7-es, 12-es és 666-os szám), a közösségek tipologikus megszemélyesítése vagy tárgyiasítása (vadállat = birodalom, asszony = vallási közösség, tenger = nemzetek.) Általában válságos időszakokban kínál kapaszkodót és reménységet egy, a fizikai események "fölé" vetített és annál valóságosabbnak tartott látomássorozat segítségével, amely a fizikai események által teljesedik be, de vége túlmutat az időn, a világ végén. Elemzése igen nehéz, sok vallástörténeti ismeretet igényel.
A továbbiakban néhány kiválasztott szövegrész elemzésével szeretnék rávilágítani a műfaj és formatípus szerinti vizsgálat használhatóságára. Az első szakasz Péter vallástétele és Jézus válasza.
*
Máté 16,13-20
Mikor pedig Jézus Cézárea Filippi környékére méne, megkérdé tanítványait, mondván: Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?
Ők pedig mondának: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.
Monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem?
Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.
És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám.
De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. És néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.
Akkor megparancsolá tanítványainak, hogy senkinek se mondják, hogy ő a Jézus Krisztus.
Ezt a perikópát több formatípusba is be lehet sorolni: egyrészt életrajzi elbeszélés, másrészt liturgiai-hitvallási formula ("Te vagy Krisztus, az élő Isten fia"), s emellett jelentőségteljes szentencia is ("Te Péter [petrosz = kőszikla] vagy, s ezen a kősziklán építem fel egyházamat"). Az író a jelenet történeti körülményei közül megragadott néhány részletet, amelyek hatásos kontraszthátteret adtak neki. Cézárea-Filippi vidékén, egy hatalmas szikla tövében található "Pán isten barlangja," amelyet akkoriban az alvilág bejáratának tartottak, ezzel áll ellentétben a Péterre épített egyház. A közvélekedés Jézust nagy embernek, prófétának tartotta - Péter azonban meglátta, amit ők nem: hogy ez a hatalom és hadsereg nélkül vándorló rabbi nagyobb ennél: azonos azzal a Messiással, akit mindenki diadalmas nemzeti hősnek képzelt el.
A szakaszban szembeötlik a jelképek egész hálózata.
- A "test és vér" gyakori ószövetségi fordulat: halandó embert jelent.
- Az "oldani és kötni" kép azt mutatja, hogy Péternek jogában áll az egyházba befogadni a megtérőket és kizárni azokat, akik az evangéliumot elutasítják; a szavakat a rabbik is ilyen tevékenységre vonatkoztatták.
- A "mennyek országa" az Isten uralmának megvalósulására utal; a "menny" szó zsidó szokás szerint Isten nevét helyettesíti.
- A "kulcsok" az isteni kinyilatkoztatás ismeretét jelentik: egy másik helyen a farizeusokat azzal vádolja Jézus, hogy ugyan náluk van az ismeret kulcsa, de senkit nem engednek be, sőt ők maguk is kinn maradnak.
- A "kapu" az ószövetségi szóhasználatban az a hely, ahol a város főemberei tanácskozni szoktak, így a "pokol kapui" magára a Sátánra céloz.
A kutatók a szövegben található aramaizmusokra való tekintettel egyetértenek abban, hogy a szövegrészt valószínűleg maga Jézus mondta, s nem a korai egyház adta a szájába - mindazonáltal a jelenet az evangélista tudatos kompozíciójára vall.
A "Boldog vagy, Simon" Jézusra igen jellemző "boldogmondás" (Boldogok a lelki szegények; boldogok, akik sírnak, boldogok, akiket üldöznek stb). Jézus olyanokat mond "boldognak," akiket a közgondolkodás rövid úton rásütötte, hogy Isten megverte őket, ezért szegények, sírnak és ezért üldözik őket. Ez összecseng azzal, hogy hitvallásában Péter szembefordult a többség véleményével.
Az új név (Péter) adása a héber gondolkodás szerint azt jelenti, hogy az illetőt lefoglaljuk magunknak vagy egy fontos célra szánjuk. Így járt el az egyiptomi fáraó Izrael hűbéressé tett uralkodóival vagy a zsidó főpap Dávid király fiával, Salamonnal, [akit így ajánlott Isten szeretetébe. Salamon azután született, hogy Dávid elvesztette házasságtörésből származó fiát.]
Jézus nem görögül, hanem arameusul beszélt tanítványaival, de a görög Újszövetség megőrizte számunkra Péter eredeti arámi nevét is: "Kéfás." [Eredetileg "Kéfa" - a "kóf" arameusul sziklát jelent, az "-s" végződés azért kellett, hogy a görög szövegbe illesztve férfinévként hasson a szó -ugyanezért olvasunk Ésaiásról, Jeremiásról a héber Jesája, Jirméja helyett.] Addig nem volt "Kéfa" név Izraelben, sem "Petrosz" a többi nép körében. A "petra" köznév görögül szintén kősziklát jelent, tehát a "Petrosz" név a "Kéfás" tükörfordítása. Ez a szójáték olyan fontos volt az evangélistának, hogy a kedvéért megalkotta az apostol új nevének görög változatát.
A zárómondat ("Ne hirdessétek, hogy én vagyok a Messiás," azaz a közfelfogás szerint a nép megszabadítója a rómaiak kezéből) sok fejtörést okozott a bibliamagyarázóknak, s ma általában Jézus szándékos titkolózását sejtik mögötte. Így akarta elkerülni, hogy politikai izgatásért időnek előtte elítéljék. [Ugyan az ő tervében kezdettől fogva a kereszthalál általi megváltás szerepelt mint végső cél (amit nehéz ezen előadás keretében, irodalmi eszközökkel vizsgálni), de előtte csodajelekkel és új törvényadással be is akarta mutatni Isten országát, azaz a földön megvalósuló üdvösséget. Márk evangéliuma még jobban hangsúlyozza ezt az elrejtőzést: ott Jézus szinte minden csodája után visszahúzódik a nyilvánosságtól, és csak a szűk tanítványi körben magyarázza meg célját.] Az elrejtőzés tehát jellegzetes, ismétlődő újszövetségi motívum, és mellesleg zárja a kört: akik nem Istenre, hanem a közvéleményre figyelnek, azok nem láthatnak bele a titkokba, s ezután sem fognak. Ezt a reflexiót esetleg már az ősegyház fűzte a perikópa végére a későbbi fejlemények ismeretében, tudniillik hogy a zsidó nép többsége elutasította Jézust.
Ezekből a szempontokból arra következtethetünk, hogy nem puszta irodalmi stíluseszközről, hanem nagy jelentőségű kijelentésről van szó. A nyelv itt a teológia szolgálatába áll.
* *
Másodiknak egy példázatot elemeznék, amely sok fejtörést okozott már a hittudósoknak és az egyszerű bibliaolvasóknak: a hamis sáfárról szólót. Eközben kitérek a példázatok fajtáira és fő sajátosságaira.
Lukács 16,1-12
Monda pedig az ő tanítványainak is: Vala egy gazdag ember, kinek vala egy sáfára; és az bevádoltaték nála, hogy javait eltékozolja. Hívá azért azt, és monda néki: Mit hallok felőled? Adj számot a te sáfárságodról; mert nem lehetsz tovább sáfár.
Monda pedig magában a sáfár: Mit míveljek, mivelhogy az én uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem tudok; koldulni szégyenlek!
Tudom mit tegyek, hogy mikor a sáfárságtól megfosztatom, befogadjanak engem házaikba.
És magához hivatván az ő urának minden egyes adósát, monda az elsőnek: Mennyivel tartozol az én uramnak?
Az pedig monda: Száz bátus olajjal.
És monda néki: Vedd a te írásodat, és leülvén, hamar írj ötvent.
Azután monda másnak: Te pedig mennyivel tartozol? Az pedig monda: Száz kórus búzával. És monda annak: Vedd a te írásodat, és írj nyolczvanat.
És dícséré az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett, mert e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében.
Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba.
Aki hű a kevesen, a sokon is hű az; és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha azért a hamis mammonon hívek nem voltatok, ki bízná reátok az igazi kincset? És ha a másén hívek nem voltatok, ki adja oda néktek, ami a tiétek?
A tanítás alapjául szolgáló történet akár valóságos eset is lehetne, amihez Jézus értékelést és tanulságot fűz. A sikkasztással vádolt intéző, amíg még kezében van megbízójának üzleti főkönyve, sietve meghamisítja az adatokat: az adósokkal összejátszva azok tartozásait papíron csökkenti. Mindezt nem azért teszi, hogy a sikkasztást eltüntesse, hanem hogy lekötelezze az adósokat. Az igemagyarázó pedig egy fogas erkölcsi kérdéssel szembesül: Jézus pozitív példaként hivatkozik erre a csaló és számító sáfárra. A legvalószínűbb megoldás az, ha nem ragaszkodunk a példázat minden részletének "azonosításához," azaz nem képzelünk mögé olyan elemet a példázat sugallta tanításból, amellyel az tökéletesen párhuzamba állítható.
A példázatok hagyományos értelmezésekor meg szokás különböztetni a képi és a tárgyi részt, azaz a szemléltető hasonlatot és a vele illusztrált dolgot. Bár ez az elválasztás nem mindig vihető végig következetesen, mégis sokszor gyümölcsözőnek bizonyul. A jelen esetben az segít ebben, hogy az evangéliumi intések valóságos tömkelege figyelmeztet a hamis sáfáréhoz hasonló álnok módszerek erkölcstelenségére. Ha (ésszerű határok között) ragaszkodunk ahhoz, hogy a vizsgált szöveg ilyen durva tartalmi ellentmondást nem tartalmazhat az Újszövetség többi részével, akkor nekiláthatunk megkeresni, hogy mi alapján állította párhuzamba Jézus a hamis sáfár magatartását a saját követői számára javasolt tulajdonságokkal és alapállással. Vagyis miután megállapítottuk, hogy a szöveg mit mihez hasonlít, rögtön felmerül, hogy miben mondja őket hasonlónak. A hasonlatnak ezt a "harmadik tényezőjét" latin szakkifejezéssel "tertium comparationis"-nak nevezik, és minden példázat elemzésének ez a legdöntőbb mozzanata.
Tertium comparationis | |
Képi rész |
Tárgyi rész |
A hamis sáfár példázatával szerencsénk van, mert a hozzáfűzött magyarázatban (amely esetleg nem közvetlenül Jézustól származik, hanem az ősegyház tisztázási kísérletének is felfogható) világosan ott áll, hogy "e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében." - Az "eszesség" a hasonlat tulajdonképpeni alapja, a "maguk nemében" kitétel pedig gondoskodik arról, hogy az olvasó ne szélesítse ki túlságosan a javasolt "eszes" cselekedetek körét. Ezzel a megoldással az olvasó számára sértetlen maradhat az evangéliumok erkölcsi tanítása, és a példázat sem marad egy merő kérdőjel előtte.
Nem gyakori, de előfordul a példázat összefoglalása néhány velős mondásban. Itt az "Én is mondom néktek" szavakkal bevezetett tanulság még mindig elég talányos, ezért megéri rá kitérni. A szöveg szerint ugyanis "barátokat kell szerezni a hamis mammonból," azaz a mulandó gazdagságból. Ágostontól Kálvinig minden valamirevaló egyháztanítónak rá kellett döbbennie, hogy némelyek képesek a "tertium comparationis" merész kiszélesítésével a példázatot odáig feszíteni, hogy Isten elnézi a sikkasztást, rablást és más bűnöket, ha abból adunk a szegényeknek is. Ezek a teológusok válaszul határozottan leszögezték, hogy ez képtelenség, és akit mint barátot "meg kell nyerni" a mulandó kincsek segítségével, az maga Isten. A többi tömör szentencia ezek szerint azt jelenti, hogy okosan kell használni az evilági életben ránkbízott anyagi javakat, többek között jótékonykodásra is. Ezzel egybevágnak az olyan ószövetségi példabeszédek, hogy "Aki a szegénynek ad, az Úrnak ad kölcsön," illetve "Adj részt akár hét-nyolc embernek is, mert nem tudod, milyen baj éri a földet."
A fenti példabeszéd a parabola kategóriájába esik: a szerző egy kitalált történettel, nem feltétlenül élethűen viselkedő alakok szerepeltetésével, valamely jellemző egybeesés alapján üzeni meg a törvényszerűséget - amelyre a hallgatónak analógiás gondolkodással kell rájönnie. Ebbe a típusba sorolható a tékozló fiú története is Vannak azonban más jellegzetes példabeszédek is, amelyek más törvényszerűségekkel dolgoznak. Ilyen például az irgalmas samaritánus története, amely már nem az analógiás úton megragadható igazság, hanem a közvetlen példaadás útján tanít és mozgósít. Üzenete egyszerű: nem a külsőséges kegyesség vagy a társadalmi pozíció tesz valakit dicséretreméltóvá, hanem az embertársai iránt tanúsított irgalmas szeretet. Az egyetlen külön magyarázatra szoruló mozzanat, hogy a "samaritánus" az adott hallgatóság számára olyasmit jelentett, mint más társadalmakban a "szőröstalpú oláh." Azaz egy megbélyegzett, lenézett népcsoport képviselőjét állította követendő példaként Jézus.
A példázatok egy másik típusa az előbbinél is egyszerűbb: mindennapi jelenség alapján általános törvényt fejt ki. Ilyen szűkebb értelemben vett példázat a mustármag, az elveszett juh vagy a gödörbe esett jószág hasonlata.
Láttuk, hogy egy példázatban az egymás mellé állított dolgok közt nem kell minden vonatkozásban párhuzamnak fennállnia. Ha mégis fennáll, akkor ezt a stíluseszközt "allegóriának" nevezik, amely az Újszövetség egy helye szerint teljes egészében "átvitt értelemben veendő" tanítás. Ilyen pl. a magvető példázata (legalábbis a ránk maradt, "magyarázatos" alakjában, Lukács 8,5 sköv), ahol az útfélre esett, madarak bendőjébe jutott magok azok az emberek, akik hisznek ugyan, de az ördög kibeszéli őket innen; a sziklára esett magok a könnyen megingók, végül a gazos helyre esettek azokat jelképezik, akik a világ csábításának engedve megtagadják a hit tevékeny gyakorlását. Amint a szöveg is mutatja, az allegória fölfejtéséhez nagyfokú beavatottság szükséges, és vele összehasonlítva a példázat úgy is tűnhet, mint amelynek célja nem a mondanivaló átadása, hanem annak elrejtése a hitetlen zsidók elől. Némely magyarázó a téma jellegzetesen "egyházi" volta miatt arra gondol, hogy egy rövid jézusi példázatot az ősegyház utólag látott el allegorikus értelmezéssel.
Tárgyi rész
| | | | | |
Képi rész
Mivel az Ószövetség sok része szó szerint értelmezve botránkoztatónak vagy lehangolónak látszott a keresztény olvasók előtt, több egyházatya is azon fáradozott, hogy átvitt értelmet leljen föl mögötte. Ez a nemes szándék a pogányságban is jelen volt, hasonló okokból: a homéroszi eposzokat a késői hellenizmus némely filozófusai hajlamosak volta úgy felfogni, mint mély értelmű allegorikus történetet (istenek = világprincípiumok, hősök = erények, külső cselekmény = belső tapasztalat).
A legbuzgóbban allegorizáló egyháztanító az alexandriai Órigenész volt, aki száz és ezer allegóriával tűzdelte meg a Bibliát, de amelyek többsége egy hajítófát sem ér. Az édenkerti fák "szellemi" vonatkozásaitól kezdve a zsidó főpap melltarsolyán függö díszek mélyebb jelentéséig egy részlet sem menekült meg találékony kedvétől. Az önkényes allegorizálás iskolapéldájaként azonban mégsem őt, hanem Ágostont szokás említeni, aki egy rosszabb pillanatában a következő "szellemi jelentéseket" fedezte fel az irgalmas samaritánus példázata mögött:
| Jeruzsálem | Éden |
| Jerikó | A bűn uralma |
| Vándor | Az emberiség |
| Út | A világ |
| Rablók | Az ördög |
| A ruhák elvétele | A bűneset által behozott romlás |
| Pap | A zsidóság |
| Lévita | A mózesi törvény |
| Samaritánus | Jézus |
| Olaj és bor | A szakramentumok |
| Vendégfogadó | Az egyház |
| Vendéglős | A klérus |
| A két pénz | Ó- és Újszövetség |
| A visszatérés ígérete | Jézus visszajövetele |
A legapróbb részletre kiterjedő azonosítás nagyon tetszetős, de éppen az a kérdés marad megválaszolatlanul, ami miatt Jézus ezt a példázatot elmondta: "Ki is az én felebarátom?"
* * *
A Bibliában szereplő formatípusok még egyet választottam ki: Pál apostolnak a római gyülekezethez írt leveléből a bevezető gondolatmenetet. Ennek feldolgozása a következő szempontok alapján történhet:
Róma 1,16-2,29
Mert nem szégyenlem a Krisztus evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek. Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.
Mert nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen, kik az igazságot hamissággal feltartóztatják. Mert a mi az Isten felől tudható nyilván van ő bennök; mert az Isten megjelentette nékik: Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy ők menthetetlenek.
Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett. Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával.
Annakokáért adta is őket az Isten szívök kivánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; Mint a kik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett, aki mind örökké áldott. Ámen. - Annakokáért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra; mert az ő asszonynépeik is elváltoztatták a természet folyását természetellenesre: Hasonlóképen a férfiak is elhagyván az asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fertelmeskedvén, és az ő tévelygésöknek méltó jutalmát elvevén önmagokban.
És amiképen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretökben megtartsák, azonképen oda adták őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek; Akik teljesek minden hamissággal, paráznasággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal; rakvák írigységgel, gyilkossággal, versengéssel, álnoksággal, rossz erkölcscsel; Súsárlók, rágalmazók, istengyűlölők, dölyfösek, kevélyek, dicsekedők, rosszban mesterkedők, szüleiknek engedetlenek, Balgatagok, összeférhetetlenek, szeretet nélkül valók, engesztelhetetlenek, irgalmatlanok. Kik jóllehet az Isten végzését ismerik, hogy a kik ilyeneket cselekesznek, méltók a halálra, mégis nemcsak cselekszik azokat, hanem az akképen cselekvőkkel egyet is értenek.
Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, a ki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, a ki ítélsz. Tudjuk pedig, hogy az Istennek ítélete igazság szerint van azokon, akik ilyeneket cselekesznek. Vagy azt gondolod, óh ember, a ki megítéled azokat, a kik ilyeneket cselekesznek, és te is azokat cselekszed, hogy te elkerülöd az Istennek ítéletét? Avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít? De te a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára. Aki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint:
Azoknak, a kik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel; Azoknak pedig, a kik versengők és a kik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, búsulással és haraggal.
Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekedő ember lelkének, zsidónak először meg görögnek; Dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jót cselekedőnek, zsidónak először meg görögnek: Mert nincsen Isten előtt személyválogatás.
Mert akik törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül vesznek is el: és a kik a törvény alatt vétkeztek, törvény által ítéltetnek meg, (Mert nem azok igazak Isten előtt, a kik a törvényt hallgatják, hanem azok fognak megigazulni, a kik a törvényt betöltik. Mert mikor a pogányok, a kiknek törvényök nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényök nem lévén, önmagoknak törvényök: Mint a kik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívökbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretök és gondolataik, a melyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik.) Azon a napon, melyen az Isten megítéli az emberek titkait az én evangyéliomom szerint a Jézus Krisztus által.
Ímé, te zsidónak neveztetel, és a törvényre támaszkodol, és Istennel dicsekedel. És ismered az ő akaratát, és választást tudsz tenni azok között, a melyek különböznek attól, mivelhogy a törvényből megtaníttattál; És azt hiszed magadról, hogy te a vakoknak vezetője, a sötétségben levőknek világossága, A balgatagok tanítója, a kiskorúak mestere vagy, bírván a törvényben az ismeret és igazság formáját.
Aki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-é? aki azt hirdeted, hogy ne lopj, lopsz-é? Aki azt mondod, ne paráználkodjál, paráználkodol-é? aki útálod a bálványokat, szentségtörő vagy-é? Ki a törvényben dicsekszel, a törvénynek megrontása által az Istent gyalázod-é? Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között, amint meg van írva.
Mert használ ugyan a körülmetélkedés, ha a törvényt megtartod; de ha a törvényt áthágod, a te körülmetélkedésed körülmetéletlenséggé lett. Ha tehát a körülmetéletlen pogány megtartja a törvénynek parancsolatait, az ő körülmetéletlensége nem körülmetélkedésül tulajdoníttatik-é néki? És a természettől fogva körülmetéletlen ember, ha a törvényt megtartja, megítél téged, a ki a betű és körülmetélkedés mellett is a törvényeknek megrontója vagy.
Mert nem az a zsidó, a ki külsőképen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképen van: Hanem az a zsidó, a ki belsőképen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés; a melynek dícsérete nem emberektől, hanem Istentől van.