Szeretek olvasni. Szerelmem a könyv, s azt is megvallom: leginkább a régi könyv. Mert a mai könyvek sem kiállításukat, sem tartalmukat tekintve nem élnek olyan sokáig, mint a régebbiek. És az olvasás is több lemondást igényel a mai embertől: több időt és figyelmet, több utánagondolást. Az átlagemberek, köztük a diákok is egyre jobban sietnek. Untig hangzik a panasz, hogy a gyors sikerre és érvényesülésre törekedve túlnyomórészt az előregyártottat, a tömegkosztot fogyasztják. Kollégáim, az általános és középiskolai tanárok a megmondhatói: hány percet tölt naponta a diák bármilyen saját maga választotta könyvvel a kezében, és hányat a tévé előtt, amely a napi hajszát legalább élménybe fojtja, és közben a figyelme végre ellazulhat.

Általában úgy gondolják, hogy ezen a borús helyzeten csak az anyagi jólétnek az országban való nagyobb elterjedése segíthet. Ebben a véleményben sajnos sok igazság van. A lefelé kerengélő, igénytelenségre idomító tömeg-tendenciával én sem vethetek szembe semmi döntő erejű csodaszert – csak ami rajtam áll, azt teszem. A régiekhez fordulok: azokhoz, akik még legalább maguknak elhitték, hogy világuk érthető, szép és jóindulatú. És ha feszültségek mindenkor maradnak is benne: remélték, hogy azok is a felszabadító fejlődés erjesztői lesznek.

El kell ismernem: nyilvánvaló képtelenség volna mai gondolkodásunkat visszaállítani a XIX. század végének szintjére. Ma is hiszünk a fejlődésben, de olyanban, amit "fenntarthatónak" nevezünk: azaz egy olyan statikus rendszerben, amely világ-Kánaán helyett némely szerencséseknek terített asztalt ajándékoz, másoknak tengődési minimumot utal ki, no és a kialakult helyzet megbolygatóit féken tartja. Ma is hiszünk a tudományban, de még inkább abban a technikában, amely kényelmet nyújt, megvéd és szórakoztat. Hiszünk az egyenlő emberi jogokban és az egyetemes erkölcsi elvekben, de ezek érvényre juttatásához már nem teremtjük meg a feltételeket. És ezt a rendszert fölöttébb modernnek tartjuk.

Az a szándék azonban nem lehet ma sem korszerűtlen, amellyel a száz-százötven éve még legalább kitűzött eszményeket próbáljuk életre lehelni: a saját előrehaladását környezete javával összekapcsoló egyénnek, illetve a polgáráért működő államnak a gondolatát. Ennek egyik eszköze az ismeretterjesztés: olyan formában, amely kis anyagi ráfordítással sok olvasó számára törvényesen elérhetővé tesz el nem avult tudományos műveket. Itt az igazi, soha el nem fáradó belső fejlődés egyik útja – mert mindenki saját maga szabja meg, hogy milyen téren és meddig műveli önmagát. Ehhez én is hozzá tudok járulni csenevész alapjaimból – a többi eszközről pedig gondoskodjanak mások.

Új hangon szólaltatom meg a régieket: a jelen és a jövő információs közegében, az interneten. Mégse várjon senki könnyű kikapcsolódást ezektől az olvasnivalóktól. A nyelvezet gyakran körülményes, könyvszagú, olykor mosolyogtatóan gyámoltalan; a szó nem perdül úgy, mint a filmbeli poénok vagy a divatos klipszövegek. Időnként a gondolat is nehezen talál magának utat, s ezen a magyarázó megjegyzések sem segítenek. Az az olvasó azonban, aki rászánja a szükséges időt és erőt, kincseket találhat itt. Százéves könyvek lapjairól új életre élednek a régiek szavai, ismeretek világait átfogó bölcsességük felcsendül széthullott világunkban, s még tévedéseik is az utódokat oktatják.

Az általam választott témakörök az emberi műveltség keménnyé taposott rétegéhez tartoznak: sem a vallástörténet, sem a klasszikus tudomány és története nem tartozik a könnyű megélhetést nyújtó ismeretkörök közé – sem a művelői, sem az erről szóló könyvek terjesztői számára. Itt valóban keservesen kell izzadni, és csak az utókorhoz lehet folyamodni erkölcsi jutalomért. Mert nincs felemelőbb érzés annál, mint segítségére lenni másoknak, még ha összeszorított foggal is. És amit én hozzátehetek mások intellektuális teljesítményéhez, az puszta írnokmunka, a kódexet másoló szerzetes robotja. Ezt a képet folyamatosan szemem előtt lebegtetem, hogy minden dicsvágyat kiöljek magamból.

Bevallom, meglehetős merészséggel vágtam fejszémet ebbe a terebélyes fába. Egy ember számára valósággal kivihetetlen feladat, hogy akár a betervezett tucatnyi kötetet – mintegy ötszáz nyomdai ívet – szkennerrel beolvassa, kijavítsa és hálózatra alkalmazza. Ezt természetesen iskolai teendőim végeztével, magánszorgalomból csinálom, és a legmélyebb sértésnek érezném az internet minden tudományt szerető (leendő) vándora ellen, ha valamely intézmény pénzt kínálna munkámért – hogy aztán méregdrága oktatóprogramhoz járó díszként adja tovább az elektronikus könyveket. Azt viszont hasznos gesztusnak venném, ha hozzám hasonló ráérő emberek társadalmi munkában besegítenének. Ehhez én a könyveket adnám, esetleg a gépi beolvasást is átvállalom. De csak két szemem és két kezem van: a javítgatást alig győzöm. Ezen kívül konkrét könyvjavaslatokat is szívesen fogadok, természetesen a szerzői jogok tiszteletben tartásával: írója illetve fordítója legalább 70 éve halott legyen, és a mű ne szerepeljen a jelenlegi bolti forgalomban.

Kisded gyűjteményem és egy szem honlapom helyett az egész magyar nyelvű hálón elterjesztett, esetleg több nagy könyvtárba is betagozott virtuális könyvespolcot álmodtam. A világhálón már több ilyen is létezik: mind átfogó, mind pedig tematikus gyűjtemények. Nemrégen pl. Euklidész Elemeinek teljes elektronikus kiadását láttam angolul, amelyben a tételek bizonyításához rajzolt ábrák egérrel nyújthatók-nyaggathatók voltak, s így a belső összefüggéseket működés közben lehetett ellenőrizni. Bárcsak nálunk is létrejönne egy olyan virtuális könyvtárrészleg, ahová diákokat lehetne kutatómunkára irányítani, s ahová akár az én sokat fáradozó kollégáim is benézhetnének időnként!