Több kollégámmal együtt a 2011-es évben nekem is esedékessé vált a hétévenkénti 120 pontos tanártovábbképzési kötelezettségeim teljesítése. A korábbi években ennek hasznos kis tanfolyamok képében tettem eleget (pl. Érettségi vizsgáztató tanárok képzése az új rendszerben, vagy Gyengéknek jól a matematikaórán), de most az iskola pénztárából hiányzott az ehhez szükséges támogatás. Ezért az ingyenes tanfolyamok közül válogattunk, és busás pontszámai miatt a Baraka-tanfolyamon akadt meg a szemünk. Ezt a (bizonyára sok értékes elemet tartalmazó és szemléletbeli gazdagodást is adó) mozgalmat korábbi iskoláimban úgy ismertem meg, mint a drog és az alkohol elleni küzdelem egy jelentős tényezőjét, amely a gyerekeket bevezeti a természetközeli életszemlélet és életmód világába. Persze ezúttal tanártovábbképzésen vettünk részt, és néhány vitatható nézet mellett jó pár felhasználható ismerettel is gazdagabbak lettünk. Sajnos ki-ki saját szakterületén elég sok hibás nézetet talált a barakás tananyagban. Így voltam ezzel én is, mikor az előadó magától értetődően beszélni kezdett a pszí-mezőről mint a négy ismert fizikai alapkölcsönhatás fölött álló egyetlenről, melyre ezek visszavezethetők. Mivel a négy alapvető kölcsönhatás egyesítésén fizikusok százai dolgoznak napjainkban is (egyelőre hiába), ez a bejelentés bogarat tett a fülembe. Sajnos az előadó csak két mondat erejéig beszélt erről, de megnevezte a továbbolvasásra ajánlott forrásmunkát. Ez László Ervin Kozmikus kapcsolatok című könyve volt, amely a Magyar Könyvklubnál jelent meg. Nosza, rárepültem, megvettem, és tíz nap alatt megírtam - a cáfolatát. Mert bizony ez a könyv egy silány, áltudományos fércmű - noha sok hasznos tudományos és történeti tudnivalót vesz át ismert és megbízható népszerűsítő művekből. Aki nem hiszi, járjon utána. (A Baraka becsületességét dicséri, hogy az oklevelet és a tanártovábbképzésre járó százhúsz pontot megkaptam.)

---

Németh Ferenc
A pszí-mező jelentősége a középiskolai fizikaoktatásban
2011. V. 23.

Dolgozatom alapjául a pszí-mezőnek (más néven: kvantumvákuum-holomezőnek) László Ervin Kozmikus kapcsolatok című könyvében (Magyar Könyvklub, 1996.) kifejtett tárgyalását tekintem. Noha a szerző nem fizikus, hanem zongoraművész, továbbá az esztétika és a tudományfilozófia szakembere, valamint az általános evolúció és a rendszerelmélet avatottja, én az alábbiakban főleg fizikai szemszögből ismertetem a szerző kifejtését. Hogy a könyvében ismertetett némely elméletet szakmaibb formában is megközelíthessem, kitérek egy őáltala értékelően említett szerző, Gazdag László tanulmányára is. Ezzel párhuzamosan bemutatom, mi módon tartom lehetségesnek a pszí-mező néven feltételezett kölcsönhatástípus problematikájának alkalmazását a középiskolai fizikatanításban.

A könyv elektronikus kalózpéldánya megtalálható a világhálón is, éppen ezért nem is adnám meg az elérhetőségét. Papírformában az antikváriumi forgalomban kétezer forint alatti áron megvehető.

*     *     *

A szerző gondolatmenetét a mai ember világképének erőteljes meghasonlottságával indítja. Egyrészről figyelmet érdemel az a tény, hogy a diadalt diadalra halmozó természettudományos gondolkodás elkerülhetetlenül behatol életünk minden szférájába, másrészről tudatosítanunk kell, hogy ez a diadalmenet megtorpan az önszervezés képességével rendelkező organizmusok, vagyis az élő szervezetek és a belőlük álló életközösségek működésének leírásánál. Égető szükség van tehát arra, hogy valami módon összekapcsoljuk a természettudományokat először egymással, aztán remélhetőleg a társadalomtudományokkal is. Csak így remélhető, hogy a jövő nemzedékekre ne töredékes és áttekinthetetlen formában örökítsük át a ránk maradt és az általunk feltárt természettudományos ismereteket, hanem nagyobb összefüggésbe ágyazva. Ezzel nem csupán magunk után hagyunk jó hírt-nevet, hanem egyben megkönnyítjük utódaink dolgát is, mikor az általunk rájuk hagyott Földet kell megóvniuk ama veszélyektől, amiket vagy mi magunk okoztunk, vagy rövidlátó módon hagytunk elhatalmasodni. Egy egységes, de nem ridegen mechanikus természettudomány-szemlélet kiutat jelenthet abból a zsákutcából, amibe a nyugati embertípus bírvágya és uralkodásvágya belehajszolta az egész emberiséget. Aki egy mindent átfogó életerő-közösségnek látja az őt körülvevő világot, amely egyben őt magát is szerves részeként tartalmazza, az valószínűleg jobban fog rá vigyázni, mint a mi nemzedékünk.

E világképbeli törést most hangsúlyozottan fizikai nézőpontból fogom ismertetni a tárgyalt mű nyomán. A szerző által erről elmondottakat - némi változatással - magam is érvényesnek tekintem.

A klasszikus, másként newtoni fizikának nevezett, ma is sok tekintetben meghatározó paradigma a XIX. század végére olyan fejlettségre jutott, hogy néhány kisebb területtől eltekintve képes volt számot adni a gyakorlatban előforduló szakkérdések többségére. Sokan úgy gondolták, hogy a fizika mint tudomány fejlődése lényegében lezárult. A XX. század elején azonban fény derült arra, hogy az anyag és az energia addig sosem látott módon áll kölcsönhatásban egymással. Először a radioaktivitás fölfedezése bizonyította, hogy a kémiai elemek közti határ nem olyan merev, mint addig hitték. Aztán az energia kvantumos (nem-folytonos) jellege ütött rést a korábbi szemléleten. A relativitáselmélet pedig zárójelbe tette a newtoni világképben abszolút nyugvónak képzelt vonatkoztatási rendszert, s egyben kimutatta, hogy az egyidejűség fogalma a megfigyelő mozgásától függ, tehát az előidejűség és okság filozófiai kérdése is előtérbe került.

Ezek a fejlemények még belefértek volna a klasszikus fizika keretei közé. Az igazi fordulatot a kvantummechanika és annak szükségessé vált értelmezése hozta meg. Cáfolhatatlan tényként állt a tudósok előtt az anyag és a fény (tágabban: az elektromágneses sugárzás) kettős természete, vagyis az, hogy mindkettő tekinthető részecskeszerűnek és hullámszerűnek is, csak az ennek megfelelő kísérletekben kell őket vallatni. A kvantummechanika azonban további meglepetésekkel is szolgált. Szigorú természettörvényként jelentkezett bizonyos egymáshoz rendelt mennyiségekre (például a helyre és az impulzusra, az időre és az energiára) nézve, hogy ezek nem mérhetőek egyszerre tetszőleges pontossággal, hanem bizonytalanságuk szorzata egy h-val jelölt, nagyon kicsi, de nullától különböző érték fölött kell, hogy maradjon. (Ez a Heisenberg-féle határozatlansági reláció.) Ezzel szerves összefüggésben kiviláglott, hogy a fizikai valóság - melyet a klasszikus fizika módszertana objektívnek és a megfigyelőtől függetlennek hirdetett - valójában részecskeszinten nagyon is függ attól, milyen kísérletben hogyan vallatják. Ugyanaz az elektron az egyik kísérletben részecskeként, a másikban anyaghullámként mutatkozhat, és tartózkodási helyéről a megfigyelés pillanatait leszámítva csak valószínűségi kijelentéseket lehet tenni. Heisenberg, Schrödinger és főként Niels Bohr már egyre inkább csak jelenségekről és megfigyelésekről, mintsem megfigyelhető létezőkről beszélt, ilyenformán a kísérletező szubjektumát is bevonva a valóság leírásába. Az objektív valóság léte került veszélybe a kvantummechanika uralomra jutott koppenhágai értelmezéséhez kapcsolható paradoxonok formájában, mint amilyen Schrödinger macskája (melynek élő vagy halott volta csak akkor dől el, mikor kinyitjuk a doboza ajtaját). A rejtett paraméterek elmélete, amelyet Einstein és más fizikusok próbáltak a kvantummechanikához (mint a valóságnak szerintük nem teljes leírásához) kapcsolni, a későbbi kutatások során nem bizonyosodott be. A pusztán valószínűségi jellegű, objektivitásában megingott létet alapértelmezéssé tevő határozatlansági szemléletről nem sikerült bebizonyítani, hogy csak a megfigyelő korlátozottságából fakad: úgy tűnik, az a világmindenség valóságos törvénye.

Olyan törvényszerűségek viszont érintetlenül maradtak, mint a klasszikus fizikában már ismert entrópianövekedés tétele. Ennek értelmében a magukra hagyott, zárt rendszerek együttes rendezetlensége csak növekedhet. A bonyolultságában egyre változatosabbá és szervezettebbé váló biológiai élet fogalma ebbe a képbe nem illett bele, ezért a régi idők emberei sokáig valamilyen nem-anyagi jellegű, (Isten teremtette) életerőt feltételeztek mögötte. A XIX. századra, a fejlődéselmélet diadalmenetével ezt az elképzelést elvetették, és nekiláttak, hogy az életet végső soron az anyagi kölcsönhatások útján magyarázzák. Ennek azonban útját állta az a körülmény, hogy a Földet rendre zárt (a külvilággal kapcsolatban nem lévő) rendszernek tekintették. Egészen az 1950-es évekig kellett várni, hogy ez az ellentmondás feloldódjék. A nyílt (környezetével anyagot, energiát és entrópiát cserélő) rendszerek elméletének megalkotásával már magyarázhatóvá vált a növekedő bonyolultságú anyagi rendszerek, így az élet kialakulása is - ha tudniillik jelen volt egy energia- illetve rendezettségforrás, mint amilyen a Nap, illetve az ősrobbanás-hipotézis szerint a világegyetem kezdeti sűrű, forró, kis méretű állapota.

Az élet és a törzsfejlődés hajtóerejéül ezután már elfogadható magyarázatul kínálkozott az anyag kémiai szintű szerveződése. Már nem volt nehéz számot adni az atomok, majd a molekulák kialakulásáról, el egészen a fehérjék és a DNS létrejöttéig. Mindezt immár eléggé hihető módon szavatolták a fizika törvényei. Az élet további fejlődésének magyarázatára a populációszintű alkalmazkodás, a mutáció és szelekció fogalma vált általánossá. Úgy tűnt, hogy mára elegendő információ gyűlt össze egy valóban teljességre törekvő természettudományos világkép megalkotásához.

Mindazonáltal szép számmal maradtak talányos kérdések a vizsgálódás útjában már a fizikai szakaszon is. Az ősrobbanás elmélete nem adott számot azokról a (kozmikus háttérsugárzásban is megnyilvánuló) térbeli inhomogenitásokról, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a galaxisok anyagának összecsomósodásához. Nem magyarázta meg a sötét anyag létét sem, vagyis azt, hogy a galaxisok szélein található csillagok mozgása alapján sokkal több anyagnak kellene lennie a világegyetemben, mint amennyit a sugárzásuk alapján ismert csillagok és az általuk megvilágított porfelhők alapján az univerzumban átlagosan feltételezhetünk. Végül pedig úgy tűnik, hogy a világűr mélyén találhatók olyan galaxisok, amelyek túl nagyok és idősek ahhoz, hogy az ősrobbanás feltételezett időpontja után keletkeztek légyen.

Persze a tudósok is hajlanak saját elméleteik abszolutizálására, és ezalól a kozmológusok sem jelentenek kivételt. Az ősrobbanás-elmélet hívei szerint ezek a nehézségek nem súlyosak az elmélet szempontjából, amely továbbra is sikeresen magyaráz egy sor jelenséget. A világegyetem össztömege, a tágulás kezdeti sebessége, a felfúvódásnak nevezett szakaszok kikövetkeztetett időtartama nem befolyásolja a kezdeti forró Univerzum hipotézisének hihetőségét - ha csakugyan tágul a világegyetem, és csakugyan létezik a kozmikus háttérsugárzás.

Szót kell ejteni a fentivel vetélkedő kozmológiai elképzelésekről, mindenekelőtt az állandó állapot modelljéről. Ez ugyanúgy az Einstein által az általános relativitáselméletből származtatott kozmológiai elveken alapul (melyek szerint egy statikus világegyetem nem lehet stabil), de a világűrben spontán anyagkeletkezéssel számol, hogy a megfigyelhető tágulást magyarázni tudja. Az elméletet nem csupán ezen anyagkeletkezés megfigyelhetetlensége miatt vetette el a fizikusok többsége, hanem azért is, mert az 1965-ben felfedezett kozmikus háttérsugárzás az ősrobbanás-hipotézis mellett látszott dönteni.

Hasonlóan nagy nehézséget jelent a ma elfogadott kozmológiák számára a világegyetem fizikai paramétereinek rendkívüli specifikussága, finomhangoltsága. Ezek közé sorolható az összes anyag mennyisége és eloszlása, az alapvető fizikai kölcsönhatásokhoz tartozó állandók értéke, a részecskék töltéseinek viszonya stb. Ide tartozik a magerők és a gravitációs erő távolságfüggése, melyeknek a megfigyelttől való számottevő eltérése esetén nem alakulhatnának ki stabil atommagok, illetve stabil bolygórendszerek, és az élet sem fejlődhetett volna ki, vagy legalábbis a mai formájában stabilan nem maradhatna fenn. Utólag megtekintve esetleg az a benyomás keletkezhet: az ősrobbanás valamiképpen "tudott" arról, hogy mit "kell" létrehoznia. A magyarázatot némely kutatók az antropikus elvben vélték megtalálni.

Ezt az elvet általában így szokták megfogalmazni: a világegyetem megfigyelt sajátosságai csak olyanok lehetnek, amelyek lehetővé teszik az élet kialakulását. Merészebb változatai már magukban foglalják a szükségszerűséget is, azaz olyasmit állítanak: a világegyetem szükségszerűen olyan, amilyen, és másmilyen nem is lehetne. Természetesen az elvet sok tudós megsemmisítő bírálattal illeti, mondván: ez a maga gyenge formájában semmitmondó általánosság, erős formájában pedig az ember önfelmagasztalására való illegitim törekvés, netán az intelligens tervezőre (a teremtő Istenre) történő hivatkozás, amely a tudományos kutatást egy spekulatív elvvel akarja helyettesíteni.

Számos további nehézséget tár elénk maga a tiszta kvantummechanika is. Ezek közül az első az anyagi mikrorészecskéknek bizonyos körülmények közt tapasztalható nem-lokális jellege. A kétréses, kevésfotonos interferenciakísérletekben a fényrészecske, amely egyszerre csak az egyik nyitott résen haladt át, a felfogóernyőn úgy viselkedik, mintha egyszerre a másikon is átment volna, azaz a kétréses kísérlet sokfotonos végrehajtásából jól ismert interferenciaképet adja. Úgy tűnik, a foton ilyenkor a másik résen át nem ment önmagával, netán a sokkal régebben vagy sokkal később átmenő másikkal lép kölcsönhatásba, de mindkét következtetés ellentmond a józan észnek.

Ugyanilyen paradoxonra vezetett az Einstein és szerzőtársai által javasolt, de csak jóval később elvégzett kísérlet, melyben egymástól távolodó, de egymással összefüggésben keletkezett fotonok polarizáltságát mérték annak érdekében, hogy igazolják vagy megcáfolják a Heisenberg-féle határozatlansági reláció egyetemes természettörvény-jellegét. A Bell-egyenlőtlenségnek nevezett törvényszerűség módot adott arra, hogy makroszkopikusan is teszteljék az ortodox koppenhágai értelmezésű kvantummechanika és az Einstein által fölvetett rejtett paraméteres elmélet jóslatait. A kísérletet Alain Aspect és munkatársai végezték el 1982-ben, és benne az egymástól jócskán eltávolodott fotonok úgy viselkednek, mintha köztük fénysebességnél gyorsabb információáramlás történt volna, illetve mintha az egyiknek a mérése befolyásolta volna a másiknak az állapotát. A kísérlet során nagy valószínűséggel igazolódott a koppenhágai értelmezés helyessége, vagyis hogy a két részecske állapotát leíró (közös) hullámfüggvényt az egyiken végrehajtott mérés egyidejűleg úgy omlasztja össze, mintha a részecskék valamiképpen "tudnának egymásról." Ezt a jelenséget a mikroobjektumok nem-lokális jellegének, más szóval a két részecske kvantumos összefonódásának szokták nevezni.

Olyan nehézségek ezek, amelyek látszólag a józan ész alapjait, az okságot kezdik ki, de a fizika elfogadott törvényszerűségeit, a megmaradási tételeket stb. nem sértik meg. Vizsgálatukkal a kutatók ráébredtek a minket övező világnak a régi, mechanikus kép által elképzelhetetlennek tartott összefüggéseire, a részecskeszintű jelenségek összefonódására. Hozzáteszem: újabban némely kutatók energetikailag zajos makrorendszereken (pl. fotoszintetizáló baktériumokon) is felismerni vélnek kvantumosan összegabalyodott részecskepárokat, legalábbis ilyenek ottlétére következtetnek a fotoszintézis nagy hatékonyságából.

Emellett léteznek olyan atomi szintű jelenségek is, amelyek paradoxon nélkül, pusztán rendkívül kicsi valószínűségükkel hívják fel magukra a figyelmet. Az univerzum meglepő specifikusságáról árulkodik a szén és a berillium, valamint a hélium és az oxigén magenergia-szintjeinek finomhangoltsága. Ha ezek nem úgy állnának, ahogy az a valóságban tapasztalható, akkor a földi élethez nem állt volna rendelkezésre elegendő szén és oxigén.

Más tudományterületekről még nagyobb rejtélyek kerülnek a kutatók elé, és sugallják nekik, hogy a jelenlegi szemléletük csak töredékesen írja le a valóságot. Az őslénytani leletekben tükröződő, a törzsfejlődésben kikövetkeztethető ugrások arra engednek következtetni, hogy az élő fajok nem csupán egyenletesen, fokozatosan alkalmazkodva fejlődtek, hanem sokszor kaotikus módon, azaz úgy, hogy a környezeti feltételek kicsiny változására nagyfokú változással, sőt a következő állapot kettéágazásával reagáltak.

Egy másik probléma a véletlen mutációkkal kapcsolatos, amely egymaga nem ad számot az élővilág bonyolultságáról - ehhez még az eltelt hosszú idő alatt sem volt meg a statisztikailag szükségesnek mondható számú mutáció.

A különböző fejlődésen átment, eltérő génkészletű fajok sok esetben külsőre igen hasonló szerveket fejlesztettek: ezt nehéz a véletlenből, vagy akár a környezet azonos hatásából származtatni. Ennek áthidalására némely tudósok bátrabban használják a terv, irányultság szavakat. Ezzel nem akarnak valamiféle istenileg irányított evolúciót sugallni, inkább valamilyen ősmintára utalnak vele, melyből e hasonlatosságok származnak. E mintákat kísérletek alapján az ún. vezérlőgénekben vélik megtalálni, melyekkel adott esetben pl. egy egér megfelelő génjével egy légy szemének kifejlődése is kiváltható. Mások "morfogenetikus mezőről" beszélnek, amely a géneken túlmenően őrzi a faj alaktani sajátosságait és önjavító programját - bár ezeket az elméleteket mások erősen spekulatívaknak tartják.

László Ervin további nehézségekre mutat rá a tudatkutatás, közelebbről az akaratszabadság területén. Ennek magyarázatára Roger Penrose fizikus és matematikus az agyi ideghálózat elektronjainak kölcsönhatását hívta segítségül, amely a határozatlansági reláció miatt magában foglalhatja a szabadság bizonyos fokát. A halálközeli élményekben felszínre jövő információ elméleti értéke nehezen képzelhető el pusztán az agyban. A regressziós hipnózisban látottak magyarázatához is elégtelenek a természetes okok. A telepátia, az érzékfeletti észlelés, az egymásra hangolódott agyhullámok, az ima általi és másféle nem szokványos gyógyítás esetei mind egy-egy nehézséget szolgáltatnak, amelyek megoldásához a szerző szerint nem elegendőek a szokásos magyarázatok. Végül pedig a távol eső kultúrák egyidejű fellendülései, valamint az egymástól függetlenül azonos felfedezéseket tevő tudósok példái késztetik töprengésre a gondolkodó embert: vajon mindezek csupán véletlen egybeesések?

A töredékessé vált fizikai világkép egységesítésének programja Einstein mezőelméletével kezdődött, noha sikertelenül, mivel ő élete végéig idegenkedett a kvantummechanikától. Ezért az egységes elmélet keresése nem az ő nyomdokain folytatódott, hanem az elektrodinamika kvantálásával. Később Gell-Mann bebizonyította, hogy az általa sorra felfedezett alapvető részecskék, a kvarkok kölcsönhatásain ún. szimmetriák érvényesek, és ezek csoportábrázolásai a részecskéket családokba rendezik, ilyenformán megvalósítva az egységesítés egy fontos részét. Emellett szükség volt a részecskék közti kölcsönhatások egyesítésére is. Erre az ún. mértékszimmetriák útján jutottak el. A kvantum-elektrodinamika a 40-es évekre megnyugtatóan tárgyalta az elektromágneses kölcsönhatást és a gyenge magerőt, a kvantumszín-dinamika pedig később az erős kölcsönhatást foglalta megnyugtató rendbe. Így született meg a Standard Modell, amely a négy alapvető kölcsönhatásból hármat már többé-kevésbé egyesített.

A gravitációval azonban meggyűltek a nehézségek: kvantálásához egy hipotetikus részecskére, a gravitonra volt szükség, a szingularitások (végtelen lokális határértékek) kezelésére pedig olyan szimmetria-meggondolásokat kellett alkalmazni, amelyek több, még nem ismert részecskét feltételeztek, valamint számos dimenziót igényeltek. Megmagyarázatlan maradt továbbá a neutrínó-oszcilláció, ami a Standard Modell nem-teljességére utal, valamint fennáll az a kényelmetlen körülmény, hogy a legtöbb egyesítő elmélet a máig meg nem figyelt protonbomlást is megjósolja. A dimenziók nagy száma és tömöríthetetlensége azonban arra indította a fizikusokat, hogy a megoldást másutt keressék. Így született a húrelmélet, amely ugyan szintén nem tökéletes, de a dolgok jelen állása szerint a legközelebb áll ahhoz, hogy továbbfejlesztve csakugyan leírja mind a négy ismert kölcsönhatást.

*     *     *

Mindazonáltal ez a program továbbra is csak a fizikai és kémiai tudományokat magyarázná meg kielégítően. A biológiai, és főleg az ideglélektani jelenségek továbbra is ellenállnak az egységesítésnek. Az eddigi egyesítő elméletek helyett a szerző egy olyan megoldást javasol, ami a fent vázolt úton való határozott visszalépéssel kezdődik: feltételez egy vagy több szupergyenge erőt, ami képes számot adni a kvantummechanikai határozatlansági jelenségekről, illetve a makrotartományok bonyolult és szuperérzékeny rendszereinek működéséről - és mégsem mutatják ki a fizikai mérőműszerek. (Ez a két követelmény persze bizonyos feszültségben áll egymással.)

Ezen a ponton a szerző csakugyan elindul egy "új értelmezés felé." A biológiai fejlődés magyarázatára alkalmas elméletek közül hosszabban tárgyalja Heisenberg kvantummechanika-értelmezését, ami a határozatlansági reláció útján megbontja a merev determinizmust, és lehetőséget ad a fejlődésre is. A szerző főként azt hiányolja benne, hogy a kvantumvéletlent nem küszöböli ki, ilyenformán nem alkalmas az akarati folyamatok valódi leírására.

Végül szóba kerül Ilya Prigogine dinamikus rendszere, amely a termodinamikailag felfogott fejlődést (entrópiacsökkenést) az élővilág "nyílt rendszereire" alkalmazza. Ennek fő nehézsége az, hogy az egyensúly megbomlásakor bekövetkező állapot-kettéágazás során nem magyarázza meg, hogy a rendszer melyik utat választja.

*     *     *

A továbbiakban saját álláspontom egyre jobban elválik a könyvben ismertetett következtetésektől, ezért immár hangot adok bírálatomnak is.

Az egyesített elméletek és az imént említett értelmezések korlátozottságából a szerző ezen a ponton merész kitörési utat kínál. A valódi egyesítő elméletektől, illetve mindenség-elméletektól újfent megköveteli, hogy ne csak a fizikára vonatkozzanak, másrészt adjanak számot az élővilágban tapasztalható fejlődésről, a bonyolult és rejtélyes idegi jelenségekről. A következő programot vázolja fel:

"Lehet, hogy fel kell ismernünk a természet különböző tartományaiban (a fizikában, a biológiában, valamint a pszichológiában) egy tér- és idő-összekötő tényezőt? Ugyanis "összekapcsoltság" hiányában nem várhatunk el semmi érdekesebbet a fizikai világegyetemtől, mint hogy hidrogén és hélium keletkezik benne. Máskülönben az olyan bonyolult rendszerek, mint az élet, csak valami elképesztő szerencsének vagy egy mindenható Teremtő akaratának köszönhetik létüket. Ugyanígy a biológiai rendszerek fejlődését - keletkezésüket és megújulásukat - titokzatos "építési tervekkel" vagy más metafizikai tényezőkkel kellene magyaráznunk a megfigyeléseken és kísérleteken alapuló jóhiszemű tudományos fogalmak helyett. Ha pedig nem ismerjük fel az emberi agyak közötti önkéntelen kapcsolatok lehetőségét, akkor igen sok izgalmas emberi tapasztalatot kellene tagadnunk vagy elvetnünk, rájuk sütve azt a bélyeget, hogy mindez csupán babona vagy képzelgés."

Ez az összekapcsoltság valóban nagyszerű távlati cél, de az eddigi tudományfejlődés arra utal, hogy nagyon nehéz lesz feltárni és egységes elméletté formálni. A szerző a fenti finom és folytonos kapcsolatok természetét nem a négy ismert kölcsönhatásból, hanem egy ötödik, mindenre alkalmas mezőből kezdi származtatni, méghozzá úgy, hogy erről vajmi kevés kísérleti adat áll rendelkezésre, viszont annál több elmélet. Ez a programválasztás erősen módosítja az eddigi kifejtést. Való igaz, jelentős nehézségek gátolják a négy alapvető kölcsönhatásnak a tudatfolyamatokig való kiterjesztését - de ezen vajon csak egy ötödik mező feltevésével lehetne segíteni? Ez az ötlet lerombolja a tudomány eddigi fejlődésének ismert paradigmáját, és egy sok tekintetben spekulatív (meta)fizikai forradalommal, közelebbről a sok különös tulajdonsággal megterhelt fogalom, a kvantumvákuum-holomező bevezetésével akarja helyettesíteni. Látni fogjuk, hogy a megsejtett ötödik mezőnek általa említendő fizikai bizonyítékai vagy kétségesek, vagy a már meglévő mezők összefüggésére mutatnak rá.

Mielőtt ez az ötödik mező színre lépne, László Ervin két előkészítő gondolatmenetet közöl. Az első arra mutat rá egy társasjáték analógiájával, hogy azok a rendszerek, amelyek összefüggnek a múltbeli állapotukkal ("emlékeznek"), sokkal határozottabban fejlődnek, mint a véletlen változásoknak kitett rendszerek. A másik a kapcsolati hálót térben rugók rendszeréhez, időben pedig - különösebb részletezés nélkül - a hologramhoz hasonlítja. A keresett ötödik mezőnek tehát ehhez kell hasonlónak lennie.

A szerző szerint az emlékezés és a hologramszerűség útján megvalósítandó összefüggőséget a négy ismert mező nem tudja biztosítani. Ezt állítja:

"Az erős és gyenge nukleáris mezők a kölcsönhatás helyi erői, amelyek nem tudnának óriási térbeli és időbeli távolságokon keresztül kapcsolatba hozni egymással különféle jelenségeket. A gravitáció és az elektromágnesség külön-külön is kozmikus kiterjedésű mező, de az ilyenfajta kapcsolatok (mint láttuk) az elfogadott elméletek szerint szabálytalanságokat idéznek elő."

Ez azonban nyilvánvaló tévedés. A szerző által többször is felsorolt nehézségek (ha e homályos célzással rájuk utal) nem magukra a kölcsönhatásokra nehezednek, hanem a hozzájuk kapcsolódó kutatásra és elméleti magyarázatokra - s rájuk is alkalmasint ideiglenes jelleggel, amíg ti. az újabb eredmények zárójelbe nem teszik egyiket-másikat. Különben nem kell messzire mennünk cáfolatért. Aki feltekintett már a csillagokra, az láthatta, amint több millió éves információt közvetít másképpen elérhetetlen távolságokból a fény - vagyis egy közönséges elektromágneses hullám. Aki hallgatott már rádiót, az ugyanezt tapasztalta kisebb távolságból. De (a szerző által egyébként minden lehetséges módon kisebbített jelentőségű) DNS is nagyon jól megvalósítja a múlttal és a jövővel való összeköttetésünket. Sőt maga a hologram is elektromágneses jelenség, tehát bajosan lehet a hologramszerű viselkedést éppen a fénytől megtagadni.

Persze érthető, hogy László Ervin egy általános hatóképességű ötödik mező utáni vágyakozásában minél gyorsabban le akarja tudni a meglévő tudományos eredményeket. De itt feltétlenül meg kell említenem azt a körülményt, hogy egy közvetlenül megfigyelhetetlen, de az eddigi négynek mégis alája kerített ötödik mező elkerülhetetlenül a nyakába venné azokat az állítólagos ellentmondásokat (valójában csupán: nehézségeket, fehér foltokat), amiket ő a négy kölcsönhatás és a bonyolultabb, pl. tudati folyamatok közt feltételez! Ahhoz, hogy ne így legyen, a szerzőnek (vagy követőinek) kínos pontossággal ki kellene mutatniuk, hogy az ötödik mező tényleg az általa feltételezett hatásmechanizmussal köt össze jövőt-múltat, illetve nagy távolságokat. Ehelyett azonban - már most előrebocsáthatom - minden matematikai apparátust nélkülöző, ráadásul metafizikai szinten maradó állítások egyvelegét kapjuk tőle a kvantumvákuum-holomező formájában.

*     *     *

Itt a szerző két, magában is vitatott példát említ. Az elsőt, a William Tiller-féle finomenergia-mezőt általában nem fogadja el a tudomány, mert nem tudják kimérni. A következőnek említett "biomező" a maga részéről jól mérhető - csakhogy nem különbözik az eddig ismert kölcsönhatásoktól: az esetek többségében elektromágneses sugárzásnak bizonyul. (Erre a beismerésre egyébként az utószót jegyző Sági Mária is rákényszerül, aki persze továbbra is fenntartja, hogy ezen kívül jelen van ott valamiféle finom szerkezetű ötödik mező is.) Más esetben pedig műszeresen reprodukálhatatlan hatásokból (például a varázsvesszőnek emberkézben való kitéréseiből) lehetne rá következtetni.

A biomezők egy különleges esete a Rupert Sheldrake által feltételezett "morfogenetikus mező." Mivel az élővilág tanulmányozásakor szükségképpen előkerülnek valamelyes analógiák, nem meglepő, hogy bizonyos tudósok ilyen szavakkal akarták pótolni, amit régebben gátlások nélkül neveztek életerőnek, netán léleknek. Mindenesetre az előfordulások egy részében puszta szóképről van szó (tehát nem valódi, az élő szervezetektől elválasztható mezőről, hanem az életfolyamatok következményéről), más esetekben pedig teljességgel bizonyítatlan mezők feltételezéséről. A fölemlített Injusin-féle bioplazmatest-hipotézis például az auralátások és hasonló jelenségek határvidékére esik. Mivel László Ervin maga is engedékenyebb húrokat penget ezen a tájon, megengedve, hogy "mindeddig nem kerültek napvilágra a biomezővel kapcsolatban sem vitathatatlan bizonyítékok, sem cáfolhatatlan elméletek" - ezzel nem is kell mélyebben foglalkoznom. Hasonlóan meghagyom a szakavatottabbaknak a Rupert Sheldrake által javasolt, sokat vitatott "morfogenetikus mezővel" való kapcsolat kutatását, megjegyezve, hogy e szerzőnek saját kutatópartnerével, Steven Rose-zal is tartós vitája volt e kísérletek meggyőző voltáról és értelmezéséről. A Kirlian-féle fotókon pedig nem valami ismeretlen mező hatása látszik, hanem ama nagyfrekvenciás elektromágneses mező hatására megvalósuló koronakisülés nyoma, amibe a mintát helyezik.

Ezután a szerző rátér a kvantumvákuum-holomező, röviden a pszí-mező ismertetésére. Ez fölöttébb sok tanulsággal szolgál az oktatásban, ezért itt kissé részletesebben kitérek az általa mondottakra. Mindenekelőtt idézem a legszembetűnőbb tévedését:

"A modern fizika szerint a kvantumvákuum egy rendszer legalacsonyabb energiaállapota, amelynek az egyenletei a hullámmechanikának és a speciális relativitásnak engedelmeskednek. Persze azért többről van szó, mint csupán egy rendszer állapotáról. Ez a vákuum hatalmas energiamező, amely se nem elektromágneses, se nem gravitációs, de nem is nukleáris jellegű. Ehelyett az ismert elektromágneses, gravitációs és nukleáris erők, illetve mezők forrása - valójában magának az anyagnak az eredeti forrása."

Szó sincs arról, hogy a kvantumvákuum valamiféle ötödik mező volna, hanem a meglévő erőterek érvényesülésének terepe. A zérusponti energiaingadozásokat a Standard Modell mindegyik általa tárgyalt kölcsönhatáshoz hozzárendeli. Az persze igaz, hogy a kvantumelmélet - a részecskepálya fogalmának elvetése miatt - nem erőkkel, hanem potenciálokkal írja le az erőtereket, de attól még ugyanúgy a négy alapvető kölcsönhatás keretein belül marad.

John Wheeler valóban a László Ervin által ismertetett óriási energiasűrűséget, és az ebből származó tömegsűrűséget (10⁹⁴ g/cm³) következtette ki a kvantumvákuumra - méghozzá az ún. Planck-hossz (1,616×10^-35 m) segítségével. Ez a legkisebb elgondolható távolság, amelyben a kvantummechanika törvényei és definíciói érvényben vannak. Értékét elméleti meggondolások útján, az alapvető kölcsönhatásokat jellemző bizonyos állandókból (a fénysebességből, a Planck-állandóból és a gravitációs állandóból) számolták ki. Csakhogy ezt az óriási számot együtt kell olvasni a Heisenberg-reláció valódi értelmével, hogy tudniillik csak akkor lehet ekkora energiaingadozásokra ténylegesen számítani, ha valamely kísérlet vagy jelenség során csakugyan sikerül a vákuum egy Planck-hosszúságnyi tartományát valahogyan lehatárolni, azaz a környezetétől fizikailag elválasztani. A Planck-hossz sokkal kisebb minden olyan távolságnál, ami az eddig megvalósított kísérletekben, hát még a makroszkopikusan is működő szervekben vagy berendezésekben jelentkezik. A világegyetem fejlődése során kizárólag az ősrobbanás korai szakaszában lehetett ilyen kicsi térfogatrészbe zsúfolva a tömeggel rendelkező anyag.

Ezt az állapotot a matematika "szingularitásnak" nevezi, azaz véges helyen végtelen határértékkel rendelkező függvénynek, amit a kezelhetőség végett matematikai eszközökkel igyekszik letompítani (renormálás, paraméterek átdefiniálása), nem hogy kiaknázására gondolhatna. A Wheeler által kiszámolt energia-és tömegsűrűség tehát egy erősen lokális jellegű elméleti maximum, aminek legfeljebb az ősrobbanás közvetlen időbeli környezetében volt jelentősége, amennyiben e szélsőséges pillanatban és tértartományban leírta a világegyetem állapotát. Eléggé merész ötlet ezt az óriási tömeg- és energiasűrűséget kiterjeszteni makroszkopikus tartományokra. A kvantumvákuumnak ma nagy léptékben megfigyelhető, nyugodtabb tartományain a fluktuáció igen kicsi energiák felléptével jár, s ilyenformán csak egyes részecske-antirészecske párok keletkeznek miatta. Jellemzően azonban e párkeltéshez is gerjeszteni kell a vákuumot. Szó sincs tehát arról, hogy a kvantumvákuumban valamiféle nagyban kinyerhető formában lappangana ez az energia. (Az erre irányuló kísérletek sikertelenségére a "kutatók" rendszerint a pénzhiányt vagy a régi iskolához tartozó fizikusok kenyéririgységét, netán az olajlobbi keze munkáját vélik felismerni.)

Ez a nagyra felfújt szám amiatt is szinte teljesen érdektelen, mert az energiaváltozással járó fizikai folyamatokban csak az energiakülönbségek jönnek számításba - márpedig a kvantumvákuumban ingadozások csak véletlen jelleggel vannak. És amit nem lehet szisztematikus jelleggel észlelni, arra nézve bajos dolog kísérletekkel igazolható ill. cáfolható állítást tenni. Nagyon is érthető a szerző óvatossága, mikor a Wheeler fenti meggondolásból kinőtt Padmanabhan-féle matematikai apparátusból rámutat a vákuumot jellemző negatív nyomásra és energiasűrűségre - mint olyan tényezőkre, amelyek gondoskodnak arról, hogy ez az állítólag oly rettenetes tömeg ne nyomjon agyon bennünket, sőt valójában ne is érzékelhessük.

Hasonlóan spekulatív megoldás Jánossy Lajos relativitás-magyarázata és Gazdag László szuperfolyadék-elmélete, mellyel a vákuum kölcsönhatás nélküliségét akarja igazolni egyenletes mozgások esetén, illetve neki tulajdonítani a testek gyorsítással szembeni ellenállását. Természetesen ezzel László Ervin nem tett mást, mint egy vitatott, sok tekintetben nem kielégítő kép (a "bozonokkal való súrlódás") hipotézisével kiegészítette a szélsőségesen energiagazdag vákuum hipotézisét.

A hozzávetés végett idézem a szerző által is forrásul használt Gazdag László (egy valódi fizikus) okfejtését, amellyel lényegében az éter fogalmát csempészi vissza a tudományba. Sajnos előre kell bocsátanom: az utóbbi szerző foglalkozása sem garancia az egzakt érvelésre. Az alábbiakban a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható műből idézek, melynek címe: Relativitáselmélet és szuperfolyékony vákuum (avagy a bölcselet alkonya), és az URL-je mek.oszk.hu/05200/05241.

Gazdag László érthető módon igyekszik mindenekelőtt a Michelson-Morley-kísérlet negatív eredményét megmagyarázni. A következő részlet a hullámok diszperziójának, azaz valamely közegben frekvenciafüggőnek tapasztalt sebességének jelenségére támaszkodik, és ebből kiindulva így okoskodik: "...ha a szuperfolyékony kvantumvákuum kontinuumban (amely hőmérséklet függet­lenül mindig szuperfolyékony) különböző sebességű hullámok (hullámfrontok) terjedhetnek, akkor Michelson és Morley nem ugyanazokat a hullámokat észlelte az interferométer egyik és másik állása esetében, hanem teljesen eltérő hullámokat." - Ez az állítás fölöttébb meglepő annak fényében, hogy az interferométer a viszonylag kicsi frekvenciaeltérésű hullámok találkozását is észleli, csakhogy ekkor az interferenciakép mozogni fog, illetve nem monokromatikus fény esetén többszínű is lesz. Mindenesetre eléggé meglepő, hogy ezen állítólag "teljesen eltérő" hullámokat a berendezés egymással is teljesen azonosnak látta...

"Ugyanakkor mi (a megfigyelő!) mindig csak az éppen c = 300 000 km/s sebes­séggel haladó hullámfrontokat tudjuk észlelni. Akár szemünk retinahártyájával, akár műszereinkkel [...] A fénysebességtől kisebb sebes­ségű hullámfront esetén pedig túl kicsi a hullámfront intenzitása, egységnyi idő alatti energia-hatása, ezt ezért nem észleljük. Hasonlít ez kicsit az infrahanghoz, amit nem hallunk, mert túl alacsony a rezgésszáma, illetve az ultrahanghoz, amelyet szintén nem hallunk, mert annak meg túl magas a rezgésszáma az érzékszerveink számára." - Ez a logika oda vezetne, hogy az emberi fül, miként állítólag az interferométer, csak egyetlen sebességű hangot képes felfogni - netán egyetlen rezgésszámút! Emellett az előadott érv alapján a víz alatt sem láthatnánk semmit, mert a vízben bizonyítottan lassabban terjed a fény, mint a levegőben!

"Ugyanez a helyzet a sebességspektrummal is, azzal a különbséggel, hogy mű­sze­reink révén viszont mégis csak tudomást szereztünk a látható fény tartomá­nyán kívül eső sugárzási tartományról is, míg a sebességspektrum nem csupán érzékszerveinket csapja be, de műszereinket is: a fénysebességnél kisebb, vagy nagyobb sebességű elektromágneses hullámokat műszereink sem tudják érzé­kel­ni. Ezek ugyanis szuperfolyékony hullámként viselkednek, nem lépnek kapcso­latba a "mi" világunk objektumaival." - Eszerint éppen a vízben haladó, a vákuumbeli fénysebességnél lassabban haladó fényről kellene azt feltételeznünk, hogy nem lép kölcsönhatásba sem a műszerrel, sem magával a vízzel! Ehhez képest a víz alatti tükörről is szépen visszaverődik a fény, a halak is látnak, a vízben is szóródik a fény, és így tovább.

De Gazdag Lászlónak vannak még ezeknél is bizarrabb ötletei. Itt van közülük néhány:

- "a vákuum az abszolút zérus fokon is hordoz energiát, nem úgy mint az atomok, amelyek rezgése az abszolút nulla fokon egyszerűen leáll." - Dehogy áll le, különben ugyanúgy ellentmondana a határozatlansági relációnak, mint a vákuum teljes energiátlanságának hipotézise, amit Gazdag László meglepő módon ugyanezzel a relációval cáfol (helyesen).

- A Dirac-féle "tenger" hipotéziséről még az eredeti, meghaladott formájában ír: "Energiabefek­tetés által kiragadunk egy részecskét a közegből, például egy nagyenergiájú gamma-foton eltalál egy "negatív energiájú" (és persze negatív töltésű, tehát a töltés szempontjából egészen "normális") elektront, akkor a negatív tömegű (és töltésű) elektronból pozitív tömegű, de továbbra is negatív elektromos töltésű, észlelhető elektron lesz. A helyén viszont marad egy lyuk, amit megint pozitív tömegű, de egyben pozitív töltésű új részecskeként észlelünk, és ez a pozitron. Ezt nevezzük egyébként párkeltésnek." - Ez csak akkor lehetne így, ha a gamma-foton pozitív töltést is hordozna (hogy azt átadja a leendő pozitronnak), vagy ha a "tengerben" valóságosan benne lévő elektronnak nem volna töltése. Emellett az - energia szempontjából elvben végtelen mélységű - "tengernek" szükségképpen végtelen töltéssűrűsége volna, amit szintén nem támaszt alá a tapasztalat. Ráadásul a párkeltéshez szükséges energia e kép szerint nem is a tapasztalat által megerősített 2mc² volna, hanem 3mc², hiszen kezdetben csak a "negatív tömegű" elektron volt jelen, a végén pedig két pozitív tömegű részecskével kellene számolni.

Ezek a nehézségek oda vezettek, hogy egy matematikai átalakítással a "tenger" helyébe egy létrehozásra váró (potenciális, virtuális) részecskékkel teli tér lépett, és az antirészecskék teljesen valódiakként tűntek föl ezután, nem pedig valamiféle tengerben megjelent üres helyekként. De Dirac elméletének ezt a továbbfejlesztését Gazdag László mellőzni kényszerül, mert csak a régivel tudja alátámasztani "Dirac hézag nélküli, észlelhetetlen tengere és a mi általunk föl­té­telezett szuperfolyékony és szupersűrű vákuumkontinuum közötti hasonlóságot, analógiát." A maga nemében persze ez is tanulságos lehet: ahogy tudniillik Dirac elmélete javításra szorult, úgy Gazdagéra is ráférne a tökéletesítés.

László Ervinhez hasonlóan (valószínűleg neki mintát is adva) Gazdag László felhasználja Pjotr Kapica eredményeit, amit persze a Nobel-díjas tudós közönséges folyékony héliummal kapcsolatban ért el: azt tudniillik, hogy ebben a közegben egyenletes (relatív) mozgás esetén csakugyan fennáll a súrlódásmentes szuperfolyékonység, de nagy gyorsulások esetén már nem. Miután túlkerült a világéter és a szuperfolyékony vákuum azonosításán, Gazdag László így magyarázza a Naprendszer bolygóira ható gravitációs vonzást: "Ugyanakkor a Nap felé áramló közeg erős gyorsulásban van a Nap irányában, ezért fölléphet a makrohatás. A bolygók tehát a haladási irányukkal megegyező irányban nem súrlódnak a vákuummal, mert közel egyenletes a sebességük ebben az irányban, míg a Nap irányában már igen, mert a vákuuméter a Nap felé gyorsulva áramlik." - Ez nem más, mint Descartes túlhaladott magyarázata, amit már ő maga sem tudott megvédelmezni a maga idejében. Hiszen ma is azonnal adódik a kérdés: a sok elnyelt éterrészecske (Gazdag szerint: graviton) hatására miért nem fúvódik fel a Nap (és a többi nagy tömegű égitest)?

A válasz ez: "fölteszünk egy ellentett mechanizmust is, tehát a tömeggel bíró anyag valamit ki is bocsát (emittál) magából. De mit? Nos, antigravitont! A tömeggel bíró részecske, például a neutron elnyeli a gravitont, átalakítja antigravitonná, és kibocsátja azt. Vagyis a tömeggel rendelkező részecske nem más, mint a tér gravitonátalakító szingularitása. Gravitont nyel el, antigravitonná alakítja át, és azt kibocsátja. Ugyanakkor az antigraviton viszont nem képes kölcsönhatásba lépni a normál anyaggal, számunkra teljességgel szuperfolyékony." - Ez az elnyelés és kibocsátás csak akkor lehetne észrevétlen, ha a gravitonnak és az "antigravitonnak" egyaránt pozitív volna a tömege (vagy az ezzel egyenértékű tulajdonságai). De akkor mitől lehetne őket egymás antirészecskéjének nevezni? - Persze könnyű efféle hipotetikus részecskékkel spekulálnia Gazdag Lászlónak, hiszen sem egyiket, sem másikat nem tudták mostanáig kimutatni sehol - viszont annyival is ingatagabb a hipotézise, hogy a graviton léte összeegyeztethető az általános relativitáselmélettel, míg az antigravitoné aligha.

"Az antianyag fordítva cselekszik": antigravitont abszorbeál és normál gravitont emittál. Lépjünk még tovább a logikai sorban! A graviton a normál anyaggal lép köl­csön­hatásba, míg az antigraviton az antianyaggal, a normál anyag antigravitont emittál (ez kölcsönhat az antianyaggal), míg az antianyag normál gravitont emittál, ami viszont a normál anyaggal lép kölcsönhatásba. Nem kell bonyolult képzelőerő, hogy belássuk: a kétféle matéria között antigravitációs taszításnak kell lenni!" - Ekkor azonban az antianyagnak a szokásos értelemben vett (tehetetlen) tömege negatív kellene, hogy legyen, ami az antirészecske-kutatásban már régen megmutatkozott volna. Gondoljunk bele: az impulzusmegmaradás törvénye e dús fantáziára valló elmélet szerint csak úgy teljesülhetne, ha elektron-pozitron pár keltésekor mindkettő körülbelül ugyanabba az irányba távozna! Ha pedig az "antigravitonok" tömege is pozitív volna, akkor a kifelé (a Nap taszítása miatt gyorsulva mozgó) "antigravitonok" éppen nem viselkednének szuperfolyékonyan a bolygókra nézve, hanem majdnem ugyanolyan erővel kellene kifelé taszigálniuk, amilyennel a beérkező gravitonok befelé lökdösik őket.

Nagyobb ennél az az elméleti-filozófiai nehézség, hogy ugyan miért kezdenének el maguk a gravitonok - gyorsulva! - a Nap felé mozogni - ahelyett, hogy szabadon röpködnének minden irányba, miként azt még a XX. század elején is képzelte Kuppis József, csakhogy gravitonok helyett radioaktív atomcsoportokkal? (Új atomelmélet, 1912., 191-2. o. - Becsületére legyen mondva az akkori hazai tudományosságnak: a szerző kénytelen volt maga kiadni könyvét.) Hiszen a rendes testek körében ébredő gravitációt Gazdag László a gravitonoknak tulajdonítja: de akkor a gravitonok ez állítólagos gyorsulására milyen okot tud adni?

Térjünk most vissza László Ervin könyvére. Haisch, Rueda és Puthoff általa hivatkozott tanulmánya valóban azt akarta bizonyítani, hogy a gravitációs kölcsönhatás és a tehetetlenségi erő egyaránt levezethető abból a kölcsönhatásból, ami a nullponti kvantumingadozások keltette csekély elektromágneses mező és a vákuumban mozgó testet alkotó töltött részecskék között ébred. A tömeg ezen értelmezés szerint felfogható úgy is, mint valami elektromágneses eredetű "ellenállás", amely abból adódik, hogy gyorsuló vonatkoztatási rendszerből szemlélve a vákuumfluktuációk nullponti elektromágneses mezője eltorzul. Ez az elmélet a sztochasztikus elektrodinamika nevet viseli, és bizonyos következtetései ma is élénk vita tárgyául szolgálnak a tudósok világában. Többek között ezt az értelmezésüket sem fogadták még el - míg másokat igen, és ez utóbbiak a standard kvantum-elektrodinamika mellett alternatív, kváziklasszikus magyarázatként vannak jelen a tudományos publikációkban. Viszont feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy Puthoff jó időt töltött a parapszichológiai jelenségekre szakosodott Stanford Research Institute kebelén, és jelenleg is a vákuum energiájának kicsapolásán fáradozik.

László Ervin e levezetés vázlatos ismertetése után már nem hangsúlyozza a kölcsönhatás elektromágneses jellegét (vagyis hogy a négy eddig ismert kölcsönhatás körébe tartozó erőfajtáról van szó), és ehelyett írja hangzatosan a következőket: "a tehetetlenségi erőn kívül maga a tömeg is a vákuum-kölcsönhatás egyik terméke", és ismét: "a tömeg esetleg sokkal inkább kozmikus energiából összesűrűsödött térszerkezet lehet, mintsem valami független létező a világegyetemben." (Kiemelés tőlem, N.F.)

*     *     *

Maguk a hivatkozott cikkek, tanulmányok mindeddig - a szerző erősödő retorikájával ellentétben - a négy ismert kölcsönhatás összefüggéseiről szóltak, és többé-kevésbé megfoghatóak, ellenőrizhetőek is voltak. A fizikai megközelítés szempontjából fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy László Ervin a 187. oldalon már határozottan egy másféle kölcsönhatást kezd beharangozni. Első példájának, a "torziós mezőnek" általa idézett ötletgazdáit: Akimovot, Sipovot és Bondarenkót azóta kutatásaikkal együtt széles körben diszkreditálták, és maga a csoport is feloszlott, miután a szovjet kormányzat által jó ideig pénzelt kutatásaikról 1991-ben kiderült, hogy tudományos szempontból megalapozatlanok. 1998-ban aztán az Orosz Természettudományi Akadémia is megvonta tőlük az elismerést, holott munkálataik reklámjában fémek szupererőssé edzése vagy igen jó vezetővé változtatása is szerepelt. Ezt a megcáfolt elméletet azonban mindmáig szívesen előszedik a lomtárból a fénynél gyorsabb utazás teoretikusai, az érzékfeletti észlelés (ESP), a homeopátia, a levitáció és hasonló jelenségek párthívei.

Ezen elmélet lényege az volna, hogy minden forgó tárgy ún. torziós mezőt kelt maga körül, és ez különösen igaz a részecskék saját impulzusmomentumára, azaz spinjére. Ez azonban alaposan kikutatott terület: a spin-spin kölcsönhatás igen rövid hatótávolságú, és hogy mezőként hasson, magának a spint hordozó részecskének kell helyet változtatnia. - E kutatók szerint a kölcsönhatást az ősrobbanás maradvány-neutrínói hordozzák, de másfelől azt is állítják: energia és impulzus nem megy át ilyenkor, csak információ. Ez azonban egy orosz bírálójuk, A. V. Bjalko elméleti fizikus szerint értelmetlenség: a maradvány-neutrínónak van energiája és impulzusa, de mivel szinte mindenen kölcsönhatás nélkül halad át, érdemi információt nem hordoz. Úgy látszik, e tudósok csak jövedelmük fenntartásával törődtek, és igyekeztek kutatásaik ürességét szépen hangzó zsargonba burkolni. Ez az eset tehát nem igazolta, amit László Ervin sugall, ti. hogy ez a kölcsönhatás "állítólag az elektromágneses és gravitációs mezőkön túl létezik." Éppen ezt nem találta egyik orosz tudós sem, aki utánajárt a nevezett kutatók méréseinek.

A másik orosz kutatópáros (Boldireva és Szotyina) igazi fizikus, de egyelőre vajmi kevéssé meggyőző az itt említett kutatásuk. Az interneten megtalálható egyik cikkükben bioenergetikai kísérleteikről számolnak be. Elektromos berendezéseknek, növényeknek és állatoknak távolabb ülő ember általi befolyásolását vizsgálták, és azt a következtetést vonták le, hogy mivel nem tulajdoníthatták az eredményeket sem hőtani, sem elektromágneses kölcsönhatásnak, az szükségképpen kvantumszinten zajlott le. Elméletük szerint a szuperfolyékony vákuum párba rendezett fermionokból áll, és mint ilyen, spinjeiben megőrzi a benne kialakult örvényeket és más alakzatokat. Ilyen alakzatokat hozhat létre például egy atomban kötött elektron. Ezek a stabil alakzatok elvben képesek lehetnek az egymással való kölcsönhatásra, ha áramlás indul meg bennük. Ezzel magyarázzák ők a vizsgált személyek távolbahatását. - Ehhez azonban szükséges volna, hogy a kvantumvákuumban (virtuálisan) meglévő fermionpárok fizikailag is elmozduljanak, mivel láttuk, hogy a spin-spin kölcsönhatás nagyon rövid hatótávolságú. Hozzátenném: maga László Ervin később, Tesla skalárhullámaival kapcsolatban azt állítja, hogy "a vákuum nem tartalmaz fermionokat."

Emellett a szerzők elméleti meggondolásból elrugaszkodnak a standard nézetektől a fény bizonyos sajátságainak relativisztikus értelmezésében is, mondván: mivel a jellegzetesen kvantumoptikai kölcsönhatások (mint pl. a lézerfizika, az anyag és a fény kölcsönhatásai) nem engedelmeskednek a speciális relativitáselméletben főszerepet játszó Lorentz-transzformációknak, immár nincs is szükség erre, sőt a négydimenziós rendszert is el lehet vetni, visszahozva a háromdimenziós euklidészi leírást, valamint újra bevezetve az éter korszerűsített fogalmát. Ez a próbálkozás finoman szólva is nem ortodox, vagyis a tudóstársadalom többsége az ellenkező irányba tekint. A kvantum-elektrodinamika (benne az Einstein-féle relativitással) ugyan csak a renormálás nevű matematikai trükk segítségével tudta kezelhetővé változtatni a felmerülő szingularitásokat, de általában véve jó híre van ma is, jóslatai nagy pontossággal visszaadják a kísérleti eredményeket.

Ígéretesebb kutatási terület a következőnek említett DNS-fantomeffektus. Ez immár nem pusztán a kvantumvákuum és a hélium-szuperfolyadék közti analógián alapul, hanem valódi - bár nem kellőképpen megerősített - méréseken. Garjajev és Poponyin 1984-ben Oroszországban, majd Pecora 1990-ben az Egyesült Államokban egy vízben oldott DNS-mintát elemzett fotonkorrelációs lézerspektroszkóppal. Koherens lézernyalábot irányítottak az edényben lévő oldatra, majd a rajta szóródó fotonokat többcsatornás detektorral felfogták. A korrelációt itt az időbeli egybeesés értelmében kell venni, azaz ezzel a módszerrel az egymáshoz képest időben "késő" és "siető" fotonok interferenciáját lehet elemezni.

A detektorok egy maximumokkal és minimumokkal rendelkező, lassan lecsengő intenzitásmintát jeleztek, amiben a kutatók a DNS rezgési módusainak hatását ismerték fel. A kísérlet meglepő eredménye az volt, hogy a kísérleti tér kiürítése után a hullámminta - valamelyest elmozdulva - megmaradt a puszta levegőben; annak gázzal való átfúvatása után rövid időre eltűnt, de hamar helyreállt, és teljesen csak hetek múlva enyészett el. Ez a jelenség a kísérleti összeállítás sokrétű variálása és ismétlése után is megfigyelhető volt. A szerzők ezt a hatást a vákuum kvantumos finomszerkezetének tulajdonítják, amit a lézerrel való gerjesztés tárt fel.

Ezt a jelenséget mindmáig nem kutatták részleteiben, és a róla szóló publikációk sem árulnak el sokat a mögöttes okokról. A szerzők megpróbálják kapcsolatba hozni eredményeiket a kvantumvákuum finomszerkezetével, de maguk is további kísérleteket sürgetnek. Garjajev és Poponyin maga - hogy megmagyarázza a tapasztalt interferenciaképek lassú mozgását - kapcsolatot keres a Fermi-Pasta-Ulam-féle rácson (egy elméleti modellen) megfigyelhető kaotikus, mégis periodikus mozgásmintákkal, és a felírt hullámegyenletek térben állandó vagy lassan mozgó megoldásaival. Mások egyszerűen rámutatnak arra, hogy a kísérleteket nem sikerült a mondott eredménnyel megismételni, és ahány cikket a világhálón találni, az csupán idézi az eredeti publikációt (legrészletesebben: max1.hosteur.com/~laserp/anglais/gariaev.pdf), de nem ad hozzá semmit.

Mindenesetre ha ez a kísérleti eredmény megerősítést nyer, annak csakugyan jelentős hatása lehet a DNS-kutatásra, illetve az agy holografikus modelljére. David Bohm fizikusnak és Karl Pribram neurológusnak e feltevése szerint a minket körülvevő világ sok tekintetben a hologram elvén működik. A holográfia lényege pedig az, hogy a koherens lézerfénnyel megvilágított tárgyak a maguk térbeli rajzát is megörökítik, ha a visszavert fényt egy másik, ún. referenciahullámmal interferencia-kapcsolatba hozzuk. Az így létrehozott és rögzített interferencia-képet a referenciahullám segítségével visszaelemezve nagy gazdagsággal visszanyerhetők az eredeti tárgy térbeli jellemzői. Ennek az elméletnek inkább a biológiára nézve jelentősek a következményei, ezért itt nem térek ki rájuk.

László Ervin, aki az imént idézett Boldirevától és Szotyinától eltérően nem fermionok, hanem bozonok segítségével igyekszik megmagyarázni a kvantumvákuumban (állítólag) tárolódó hullámmintáknak a térben való tovaterjedését, itt kénytelen más utat választani, mint a spin-spin kölcsönhatást. Ezért kinyúl a Tesla-féle "skaláris hullámok" felé - holott ezeknek a hosszanti elektromágneses hullámoknak a létét sem száz éve, sem azóta nem sikerült kimutatni. Maga Tesla titkolózásra és miszticizmusra (no meg a találmányai körüli hírverésre) hajlamos tudós volt, és e hullámok segítségével működő tömegpusztító fegyvert is álmodott - és persze buzgó követői szerint örökmozgót is. A skalárhullámok kérdésében legyen elég a téma egyik magyar agitátorát idéznem, akinek tapintatból elhallgatom a nevét: "Bizonyos hatalmak nem igazán szeretnék, ha az elektromágnesesség e kiterjesztett elmélete általánosan ismertté válna, netán az iskolákban tanítanák. Mindez ugyanis elvezetné az állampolgárokat a szabadenergia (ingyen-energia) használatához, ami miatt gazdasági téren lehetetlen lenne őket irányítani. Pontosan ez volt az az ok, amiért Teslát elnyomták." Aki egy kicsit is konyít a fizikához, az tudja, hogy a szabadenergia nem ingyen van, és Teslát sem nyomta el senki, noha halála után hagyatékát az amerikai kormányzat titkosította. A hidegháborúban aztán felmerült, hogy a szovjetek is dolgoznak valamiféle Tesla-féle szuperfegyveren, de erről több összeesküvés-elmélet született, mint valós kutatás.

László Ervin a következő bekezdésben summázza eddigi gondolatait:

"Úgy tekinthetjük-e a vákuumon alapuló "kozmikus hologramot", mint olyan közeget, amely kozmikus kapcsolatot hordoz? Vonzó feltételezés. A kozmikus hologram minden olyan tárgyról információt továbbít, amelynek mozgását bekódolva őrzi minden más tárgyhoz képest, amely a vákuum egy bizonyos térségében mozog. A vákuum ilyen módon összekötő holomezővé válik, és éppen ez a mező oldja fel a fizika, a biológia és a többi tudományág korábban megismert ellentmondásait. Ebben a felfogásban a holografikus szerkezetű vákuum az az információs mező, amely az anyagi részecskéket egymáshoz köti a világegyetemben. A részecskék által alkotott tárgyakat is összeköti, legyenek ezek atomok, molekulák, sejtek vagy akár élő szervezetek."

Csakugyan nem több ez, mint feltételezés, de sajnos több benne a spekuláció, mint a természettudományos értelemben plauzibilisnek nevezhető következtetés. Az erre vonatkozó kísérletek közvetlen kölcsönhatásokat tekintve mikrofizikai méretekre vonatkoztak, és bonyolult kísérleti apparátussal dolgoztak, ráadásul eredményeiket sokszor hosszasan kellett értelmezni, hogy valamiféle információt nyerhessünk belőlük. (Ilyen volt például az Aspect-kísérlet.) A kvantummechanikai értelemben átviendő információt emellett hétköznapi méretekben erősen torzítja, illetve teljességgel szétszórja a hőmozgás és a szintén atomi léptékű energiaingadozások sokasága.

*     *     *

A könyv körülbelül idáig mondható valamilyen szinten természettudományos jellegűnek - bár az előző lapokon is kritikátlanul vegyíti a tudományos ismeretterjesztő könyvekből átemelt ismeretanyagot a bizonyítatlan, megcáfolt, vagy egyenesen áltudományos híradásokkal. A folytatásban viszont (melynek címe Egységes valóság) olyan vad spekulációk következnek, amiket elrettentő példaként lehetne bemutatni a tanulóifjúságnak. Ezeket a következő példák szemléltethetik: a sorozatos ősrobbanásokat összekötő kvantumvákuum (emlékekkel teli pszí-mező) átvitte az információt a későbbi világegyetemekre, miáltal azok adottságai egyre jobban ráhangolódtak az életre. Ebben a mezőben és a benne úszó anyagi tárgyakban a szerző felismeri az indiai mitológia képzeteit, el egészen a kozmosz emlékezetéig, a négy őselemet átható Akasa-térig. Hasonló szemszögből értelmezi László Ervin a részecske-hullám-kettősséget, Gopi Krishna kundalini-guru tanítására rámutatva: érzékszerveinkkel vizsgálódva anyagi jelleget tapasztalunk a világban, de ha magunkba tekintünk, akkor csak a végtelen óceán hullámait. Jellemző módon Eddington tréfás megjegyzése (miszerint felesége nem más, mint bonyolult differenciálegyenletek összessége) itt teljes komolysággal bukkan fel - olyanformán átalakítva, hogy az ember "nem más, mint bonyolult állóhullám egy láthatatlan energiatengerben."

Hasonló gondolatot a már említett spekuláló mérnökember, Kuppis József is leírt idestova száz éve a maga monisztikus tanulmányában:

1. Az ősanyag az egyedüli elem, és minden anyag ebből az ősanyagból van.
2. Van egy őserő forrás, amely az ősanyag minden egyes legkisebb önálló részében örök időktől fogva megvan és örök időkig meglesz.
3. Az összes jelenségeket, melyek a természetben előfordulnak, az őserő idézi elő.

Végül ő is eljut oda, hogy "az anyag nem más, mint őserőknek rendszer szerinti sokasága, amely őserők egymást nagy részben lekötve tartják." Végkövetkeztetését maga László Ervin is megirigyelhetné: "Szerintem tehát anyag nincs, de csupán erő." Úgy tűnik: amit ma holizmusnak neveznek, az sok tekintetben a régi monizmusban is jelen volt.

Természetesen nem várható el, hogy László Ervin, a nem-fizikus szerző magyarázata alapjává az egyesítő elméleteket vagy a kvantum-elektrodinamikát tegye meg. Az azonban nagyon sokat elárul kutatásának irányáról, hogy nagyon könnyen odahagyja őket, hogy a sokkal kevésbé kidolgozott pszí-mezőt bevezethesse. De nem éppen szerencsés egy sokrétű kísérleti alapon nyugvó, bár részleteiben tán vitatott elméletet félretolni egy olyan kedvéért, ami sem elméletileg kidolgozva, sem pedig kísérletileg bebizonyítva nincs.

Ezen a módszertani aránytévesztésen nyilvánvalóan nem segít az a körülmény, hogy a könyvnek nincsen szaklektora. Az utószót Dr. Sági Mária pszichológus és természetgyógyász írta, és ő már sokkal merészebben támaszkodik a pszí-mező létére és tulajdonságaira, mint maga László Ervin. A következő mondat még a mérsékeltebb következtetései közé tartozik: "Az élet ugyanúgy, akárcsak az egész világegyetem, ebből a mindenség alapját képező holomezőből kapja energiáját, vezérlését, s ezzel az alapvető holomezővel lejtett szent táncában fejlődik." (Legyen szabad emlékeztetnem arra, hogy ugyanennek a holomezőnek mint ötödik kölcsönhatásnak a makroszkopikus mérhetőségét ugyanő tagadta.)

De más tekintetben is feszültség áll fenn az általa mondottak és a László Ervin által felsorakoztatott kísérleti eredmények között. Mert Sági Mária merészen ezt állítja: "Míg a tengernek és a levegőnek hatalmas, de mégiscsak behatárolt mintamegőrző képessége - tehát memóriája - van, a holografikus mező hasonló képessége viszont minden tekintetben végtelennek látszik, ráadásul minden információs veszteség nélkül képes hullámfrontokat érzékelni és megőrizni." - Garjajev és Poponyin persze semmi effélét nem mutatott ki a DNS lézerspektroszkópiás fantomképével kapcsolatban, és az a lassan mozgó lenyomat, amit találtak, hetek múlva mindenképpen elenyészett a háttérzajban.

Érdemes felidézni innen egy összefüggőbb részletet is:

"Az egyén biomezőmintája - mint minden más létezőé az anyagi világból - beleíródik a pszi-mezőbe. Mivel minden élőlény megismételhetetlen és egyedi, minden szervezetnek egy egyéni morfodinamikus minta felel meg a pszi-mezőben, ahogyan az egyszerűbb élettani mintát a DNS őrzi. A pszi-mezőben lévő információs halmaz minden, a szervezettel és így a tudattal is kapcsolatos információt tárol. Ezzel a mintával agyunkon és idegrendszerünkön keresztül - magától értetődően - szüntelen információcserében állunk. Ebben a morfodinamikus mezőben megtaláljuk egyrészt a fizikum összes jelenlegi adatát, de megtaláljuk az egyént a fogantatásától kezdve ért és azután átélt összes fizikai, érzelmi, tudati információt, sőt az öröklött betegségi hajlamokat is. A pszi-mező azonban nemcsak az élő szervezetek saját információs halmazát tárolja, hanem azokat az adatokat is, amelyek az összes eddig létezett egyedtől származnak. Ez az óriási mennyiségű, egymáshoz hasonló információ egy általános mintában összegződik, illetve átlagolódik."

Erre csak László Ervin egyik kritikusát, Bencze Gyula fizikust kell idéznem ("Kiszera méra bávatag" posztmodern módra; megjelent a Népszabadság 1997. február 15-i számában):

"Nehéz visszatartani azt a kaján megjegyzést, hogy mennyire örülne az APEH egy ilyen mindent rögzítő pszi-mezőnek - sok elkeseredett vitát megtakarítva, a morfogenetikus minta alapján megbízhatóan lehetne kiróni a különféle járulékokat a pszi-mező által éberen figyelt és regisztrált adóalanyokra!"

És csakugyan: ha a pszí-mező minden információt veszteség nélkül tárol, akkor sajnálhatjuk, hogy e mérhetetlen információhalmazból a fizikusok műszerei csak nehezen értelmezhető, lassan elmosódó interferenciaképeket közölnek - ha ugyan e kísérletek itt közölt értelmezése helyes! Mindenesetre Erich Körblernek állítólag bonyolult műszerek nélkül is sikerül kapcsolatba lépnie a pszí-mezővel: ingát lenget a test vagy akár a fénykép fölött, majd különféle ábrákat (párhuzamos vonalakat, szinuszjelet, Y-t stb.) rajzol rájuk: "ez a forma, mint valami antenna, elektromágneses energiát vesz fel, és azonnal továbbítja a szervezetbe." És itt "csak arra van szükség, hogy a mértani forma vezetőképessége eltérő legyen az emberi bőrtől. Ilyenkor például egy bőrre rajzolt vonal középpontjától kiindulva állóhullám keletkezik, a vonalvégek polarizálódnak, és körülöttük polarizált mezők jönnek létre." - Fizikailag tekintve ez képtelenség: az a vezetőképességbeli különbség, amit egy bőrre rajzolt vonal képvisel, nagyon tökéletlen antennát valósít meg. Főleg nem alkalmas ez arra, hogy "az élő sejtek méretének megfelelő elektromágneses spektrumban (vagyis a nanométeres hullámhosszúságok tartományában)" antennaként szolgáljon, mert az antennának összemérhető méretűnek kell lennie a felfogni kívánt sugárzás hullámhosszával.

Itt persze fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a néhány nanométeres hullámhosszú elektromágneses sugarak a Röntgen-spektrumhoz tartoznak, tehát ha ezek az ábrák csakugyan azokat fognák fel, akkor vajmi sok hasznot nem hajtanának, sőt inkább rákkeltő hatásuk volna. A sejtek sem nanométeres, hanem több tíz mikrométeres nagyságrendűek, azaz a fent jelöltnél mintegy tízezerszer nagyobbak. Persze kétségkívül jól hangzik ez az antennahasonlat: beleilleszkedik a beavatottságot sugalló zsargonnak abba a hagyományába, amivel némely fontoskodó gyógyászok minden időben élni szoktak pácienseik előtt. Ugyanilyen jól hangzó kifejezéseket használt Mesmer doktor a XVIII. században, miközben a maga ábráit rajzolgatta a beteg testrészekre, majd delejezett acéllemezeit föléjük rakta - csak ő magnetizálásnak hívta, amit művelt.

Természetesen az olvasóra bízom, hogy mit fogad el az itt leírt gyógyászati eljárásokból, mivel biológiai téren nem érzem tisztemnek az ítéletalkotást. Eddig is elég hosszúra nyúlt a könyv ismertetése. Ezért immár rátérek a pszí-mező kérdéskörének pedagógiai jelentőségére.

*     *     *

Mint már említettem, László Ervin nem fizikus, és fizikai elméleteinek egyik fő forrása, Gazdag László is szélsőségesen "alternatív" képviselője szakmájának. Mindazonáltal nagyon jó tudománynépszerűsítőnek bizonyult volna, ha könyvét a harmadik résszel befejezte volna. Az addig összegyűjtött adatok és értelmezések nagyjában megbízhatók, és ami sokat jelent: élvezetes stílusban adja elő őket. De a negyedikben ("A feltáruló látvány") és az ötödikben ("Egységes valóság") már egyre sűrűbben keveredik közéjük megbízhatatlan, sőt olykor egyenesen hibás gondolat, természettudományos koholmány, és ezzel párhuzamosan egyre jobban eluralkodik a könyvön a spekuláló hajlam. A különféle neveken emlegetett "kvantumvákuum-holomező" egyre újabb sajátosságokat vesz magára, mígnem a végére a mindenség elméletévé növi ki magát. Korunk embere, akinek tudata nagyon szenved a világ bonyolultsága és saját befogadóképességének végessége miatt, szívesen veszi az efféle szintéziseket, legyenek azok bárminő csalókák. A könyv fülszövege "döbbenetes szintézisnek" nevezi László Ervin munkáját, amely "szinte mindent felölel az ősrobbanástól a genomon keresztül a vákuumenergiáig." Az alcím ("A harmadik évezred világképe") is abba az irányba mutat, hogy végre itt az idő levetkőzni a korlátolt és száraz newtoni megközelítést, ami a világot a kísérlet - elmélet - jóslat - kísérlet körébe zárta. Ehelyett a felszabadító eszmék, a lazán kapcsolt, szinte csak sejtető bizonyítások és a nagy szavak uralják a könyv hátralévő részét, és ez Sági Mária utószavában éri e csúcspontját. A kiadó, a Magyar Könyvklub neve sem cseng rosszul, s ami még esetleg hiányzik a meggyőző erőből, azt David Loye függelékben közölt értékelője így hidalja át:

"Amikor ezek az új nézetek először láttak napvilágot, a széles körben uralkodó tudományos hit őrzői mindig elriasztottak bennünket tőlük. De már kezdettől fogva volt valami ezekben az "eretnekségekben", amit ösztönösen kényesnek éreztek az olvasók ezrei, tudósok és laikusok egyaránt. A tudomány haladásával bármennyire elavulttá válhatnak is, az ember érez mögöttük valami új, nagy "igazságot", amely nemcsak ki akar bontakozni, hanem - éppen gondolkodásunk régóta esedékes átalakítására való képességénél fogva - konokul küzd már megszületéséért is. [...] Az új ismeretek egyik problémája az, hogy töredékesek, ezért csupán sejteni tudjuk a jelentőségteljes egészet. És éppen az egész érzékelésének hiánya miatt - amihez a részleteket viszonyíthatjuk - hajlandók vagyunk könnyedén figyelmen kívül hagyni a töredékekben rejlő szokatlan ismereteket."

Mit lehet tenni, amikor a Magyar Könyvklub a nevét adja ehhez a természettudományos félreértelmezéseket, tévhiteket és metafizikai spekulációkat vegyítő könyvhöz, úgyhogy már az internet is egyre jobban megtelik a benne foglalt eszmékkel, bírálói pedig megkapják a maradiság és töredékesség szégyenbélyegét? Nekünk, tanároknak nyilván törekednünk kell arra, hogy ami a könyv által feltárt ismeretekből jó és hasznos, azt hasznosítsuk. Különösen jól megválogatottnak tűnik az első három rész nagy szintézise, még ha lényegében nem más is, mint tudománynépszerűsítő könyvekből átvett anyag, amit csupán néhány félreértés vagy szakmailag kifogásolható szóhasználat tesz egy kicsit szépséghibássá. Makai Mihály Megáll az ész? (A racionális modell és korlátai) című könyve (szintén a Magyar Könyvklub gondozásában) egy józanabb, inkább a gondolkodási folyamatokra összpontosító szintézisnek jól sikerült példája.

Véleményem szerint László Ervin itt ismertetett könyve jó képességű, a természettudományok iránt érdeklődő tizennyolc éves vagy még érettebb diákoknak tanári segítséggel feldolgozandó olvasmányként volna adható. Az egyetemi szintű képzettség hiányát az első három rész jórészt áthidalja, és az internet (pl. scholar.google.hu) az angol nyelvtudással rendelkezőknek lehetőséget ad az esetleges hiányosságok pótlására. Ehhez azonban előzetesen el kell sajátítani a kritikus gondolkodás és ismeretszerzés képességét, ami jócskán igénybe veszi még a felnőtteket is. Emiatt sem szabad megfeledkeznünk a könyvalakban jó fordításban hozzáférhető tudományos alapművekről, mint amilyenek Max Born, Erwin Schrödinger, Niels Bohr, Albert Einstein és mások válogatott tanulmányai, Ponomarjov kvantummechanikai alapműve, Marx György atom- és magfizikai bevezetői stb.

Véleményem szerint a kritikus ismeretbővítés a tanulás módszertanának az egyik legkeményebb kérdése: hiszen feszültségben álló fogalmakat tartalmaz. Manapság a tanulók egyre nagyobb hányada - ha egyáltalán befogadóként viselkedik - kritikátlanul átvesz mindent, amit leírva lát. Ez persze óriási felelősséget ró mindenkire, aki tanítással vagy ismeretterjesztéssel foglalkozik.

A természettudományok eddig elért eredményei és a bennük tükröződő kutatói teljesítmény iránti tiszteletnek arra kellene köteleznie tanárt és diákot egyaránt, hogy a - kedvcsinálóként és megismeréstanilag is - mindenkor előrebocsátandó megfigyelési és kísérleti alapok megismerése után a bevett - mégoly száraz - elméleti rendszert sajátítsák el, és csak azután lépjenek tovább az új elméletek alkotásához. Túlságosan könnyű egy tetszetős gondolatnak utánaeredni, majd mindenünnen azt kiolvasni, ilyenformán magunkat megcsalva létrehozni a világnak csalókán egységes értelmezését. Akkor már inkább vállaljuk a tudásunk töredezettségét.

A László Ervin-féle pszí-mező eszméje éppen ilyen téves képzet, amely után megindulva a szerző a legkülönbözőbb forrásokból merített, olykor elhallgatva azoknak a sajátjával, netán egymáséval is ellentétes elvi vagy szakmai alapállását. Így sikerült egy platformra hoznia a kvantummechanikát a rejtett változók segítségével értelmező David Bohmot az ellentétes alapfeltevésből kiinduló Niels Bohrral vagy Werner Heisenberggel. Így volt képes egyszerre hivatkozni Einsteinre, a relativitáselméletet fölöslegesnek tartó Boldirevára és Szotyinára, sőt az éter fogalmát visszahozni akaró sorsüldözte Gazdag Lászlóra. Az energiamegmaradás törvényét kifejezetten sehol sem tagadja, mégis hangsúlyozza a vákuumenergia állítólag óriási sűrűségét, és értékelőleg hivatkozik (a köztudottan annak kicsatolásán fáradozó) Puthoffra meg a hozzá hasonlókra. Innen is, onnan is lecsíp és magával visz egy kicsit: éppen annyit, amennyi az általa feltételezett univerzális mező fogalmával összefér. Így nem lehet valódi szintézist létrehozni, legfeljebb annak önmagát megtagadó látszatát. Ezt kell szem előtt tartania a természettudomány tanárának, aki az efféle misztikába hajló spekulációk helyett valami maradandóbbat kíván nyújtani tanítványainak.