I. OSZTÁLY.
ELSŐ FEJEZET.
A vérről.
1. §. A vér fogalma és alakelemei.
A vér sejtszövet folyékony közti anyaggal.
A sejtek összege sejttömeg (cruor sanguinis), a sejtközti folyékony anyag pedig vérfolyadék (plasma sanguinis) nevet visel.
A vérsejtek szinesek, vagy szintelenek, s összevéve az egész vér súlyának mintegy 47-51 százalékát teszik.
A szines vérsejtek az embernél és az emlős állatoknál korongalakúak, s lapjaik közepén be lévén mélyedve, egyszersmind kettős homoruak, miért ha a górcső alatt éleiken állva szemléltetnek, biscuit alakban mutatkoznak. Homorú voltukra még a fényelosztódásból is lehet következtetni. Igy például: az I. ábrában A feleljen meg szines vérsejt átmetszetének, melynek alsó határa egyszerűsités okáért egyenes vonal, míg a felső homorú, mint a valóságnak megfelel. Az alsó határra, mely az alsó lap átmetszeti határvonala, a a', b b', c c' fénysugarak esnek; a a', minthogy a B C homorú tükör tengelyében haladnak tova, egyenes irányukat megtartják, míg a b b' sugarak, mint a tengelytől továbbra esők, a homorú lencsék szabályai szerint attól eltérítetnek, s összejönnek a c c' sugarakkal, melyek a párhuzamos lapokból álló sejtszéleken mennek. A mondottaknál fogva tehát a szines vérsejtek közepükön világosak, s a világos középpontra sötét kör következik,
míg erre fénylő gyürű jön, miután a b b', sugarak a c c' sugarak fényerejét növelik.
1. ábra.
A korongalakú vérsejtek, midőn üveglemezek között a górcső alá felfogatnak, látni lehet, hogy lapjaik szerint egymás mellé helyeződvén, oszlopcsákat alkotnak, melyek egymást különböző szöglet alatt érintvén, téreket fognak maguk közé. Ezen térekben láthatók a szintelen vérsejtek, nemkülönben itten mutatkoznak nehány órai állás után vékony szemcsés szálak, melyek képződött rostonyánál nem egyebek. Hosszabb szemlélés után észlelhető, miként a szintelen vérsejtek alakjukat folytonosan változtatják, nyujtványokat bocsátván maguktól, melyek ismét eltünnek.
A szines vérsejtek átmérője az embernél 0,0072 millimeter, mely nagyság a többi emlősöknél valamivel majd kisebb, majd pedig nagyobb; s belőlük szinte az embernél egy köbmillimeter vérben 4,500,000-5,000,000 találtatik, még pedig a férfiaknál több, mint a nőknél. A vérsejtek számmennyiségének meghatárzása legczélszerűbben górcső alatt egyenes számitás által történhetik meg. Ezen módot először Vierordt követte. Az eljárás körülbelöl következő: bocsáttassék ki például 1 köbmillimeter vér, mely a vérsejteket szét nem roncsoló cukoroldat által 100 köbcentimeterre (10,000 köbmillimeter) feleresztetvén belőle annyi vétessék, mennyi a tárgy és fedlemez között vékony rétegben épen helyet talál; legyen ez 1/10 köbmillimeter, vagyis az egész feleresztett vérmennyiségnek százezredrésze. Ama kicsiny mennyiség vér-
sejtei azután gőrcső alatt megszámithatók, mely czélra könnyebbség okáért a láttért egymást keresztező vonalak által koczkákra oszthatni. Az egyenesen megszámitott vérsejtek például ötvenet tevén, ha ez 100,000-rel szoroztatik, kijön az öt millió, mi az egy köbmillimeterben található vérsejtek számmennyiségének felel meg. Hogy azonban a nyert szám lehetőleg pontos legyen, s a valót megközelítse, több vérpróbát kell venni, nemkülönben több számitást eszközölni, melyekből azután a középszámmennyiség használtatik.
Azon átalános szabály alól, hogy az emlős állatok szines versejtei korongalakuak, kivétetnek a tevékéi, melyek köröcidomuak s szinte kettős homoruak.
A többi, gerinceseknél, mint a madarak, hüllők és halaknál a szines vérsejteknek köröcalakjuk van, s lapjaik domborodottak. A domború lap közepe táján emelkedés vehető észre, hol, midőn a vérsejtek meghaltak, fehérnye-alvadék képződik, mely mint mag tekintetik. A sejtnagyság különböző, s a legnagyobb szines sejtek a Proteus anguineusnál jönnek elő, minthogy ennél hosszanti átmérőjük 0,072 millimeterrel ér fel. A kerekszáju halak (cyclostomata) vérsejteinek alakja a hason állatokéitól eltér, s az emberéihez hasonló, minthogy azok korongszerüek és lapjaikon kevésé be vannak homorodva.
A szines vérsejtek burokból és folyékony bennékből állanak, mint a szivárgási folyamat által kimutatható. Ha ugyanis hozzájuk tiszta víz adatik, ennek a sejtürbe való beszivárgása folytán, úgy a korongalakú, mint a köröcidomú vérsejtek gömbölydedekké lesznek, mely gömbölyded idom azonnal öszszezsugorodásnak enged helyet, ha a vízzel kezelt vérhez valamely só (például konyha- vagy más luganysó) tömény oldata adatik. Ezen összezsugorodás egyébkint még akkor is be fog következni, ha a vér mindjárt, anélkül, hogy víz adatott volna hozzá, tömény sóoldattal kezeltetik, vagy pedig levegőn száradásnak tétetik ki, mely utóbi alkalommal a vérsejtek szélei csipkézettek lesznek, s csillagalakot vesznek fel. A vérsejtek felduzzadása és összezsugorodása egymásután többször előidezhetó, ha váltogatva vizzel és sóoldattal kezeltetnek.
Sok víz hozzáadása után a vérsejtek végtére szétpattannak, mire a sejtburkok eltűnnek, ha azonban iblanyszesz adatik hozzájok, akkor sárgára festve láthatók lesznek.
A szintelen vérsejtek gömbölydedek; átmérőjük 0,010 millim.; bennékük sötét, szemcsés mely eczetsav hozzáadása folytán megvilágosodván, két, háromfelé való szétesésben levő mag látható. A színtelen vérsejtek a szinesekhez úgy aránylanak, mint 1:335; az előbiek legnagyobb mennyiségben nem sokára az étkezés után, nemkülönben a jól kifejlődött és egészséges embereknél találhatók, míg rosszúl táplált, satnya egyéneknél kevesebb számmal mutatkoznak. A gyermekek és a férfiaknak átalában véve több színtelen vérsejtjük van, mint a felnőtteknek, vagy asszonyoknak, ez utóbiak azonban a hószám és a terhesség idejében, midőn a szintelen vérsejtek száma növekedik, ama szabály alól kivételt képeznek.
A szintelen vérsejtek nyirksejteknek is neveztetnek, belőlük fejlődnek ki a szinesek.
2.§. A vér fajsúlya és mennyisége.
A vér fajsúlya 1,055-1,075 között ingadoz; még pedig férfiaknál jelentékenyebb, mint a nőknél. A vérsejtek nehezebbek, mint a vérfolyadék, az előbbiek fajsúlya l,080, az utóbié pedig 1,030 levén. Miből következik, hogy ha a vér áll, amazoknak alá kell sülyedniök, mely körülményt a vérsejteknek a vérfolyadéktól való elválasztására igen jól fel lehet használni. A vér megalvását hamhalvany (KCl) és hóból álló hideg keverék által gátolván, a vérsejtek az edény fenekére ülepednek le, míg felettük a sejtközti folyadék foglal helyet. A vér alkatrészeinek egymástóli ezen elválását még cukoroldatnak hozzáadása által is eszközölhetni, minek következtében a vérsejtek alászállása gyorsabban történhetik, ilyenkor azonban a vérfolyadék összetétele meg levén változva, ez a továbi vizsgálatokra kevésbé használható.
A vér mennyiségének meghatározásánál legjobb, ha Welcker eljárása követtetik. Ezen célra vétessék valamely állat fejütéri és torokalatti visszéri véréből a súlymennyiség. Ez bizonyos szinárnyalatig vízzel fel kell higítani, s a felhasznált
vizmennyiség = b. Most az állat véredényei jól kifecskendetvén, az egész test összedaraboltatva, víz által kivonatik. A kifecskendés és a kivonásra alkalmazott vizek összeöntetnek, s hozzzájok tiszta víz adatik mindaddig, míg szinük olyan nem lesz, mint a b vízmennyiségé. Az összes vér kivonására használt víz = b'. Igy tehát három tényező ismertetik, melyből a negyedik ismeretlen, t. i. a test összes vére = a' kereshető ki a következő arány szerint: a:a' = b:b', miből alakítható ab' = a'b, vagy mi egyre megy, a = ab'/b. Ily módon találtatott az egyes állatok vérmennyisége, miből azután a felnőtt ember vérmennyiségét a test súlyának 1/13-ára, az újszülöttnél pedig 1/19-ére lehetett tenni.
3.§. A vér szaga és szine.
A vérnek sajátságos gyenge szaga van, szine pedig vörös, különféle árnyalattal. Az, mely a tüdőktől elvitetik, s ütéri vér nevet visel, élénk piros, míg az, mely a tüdok felé halad, s visszérinek neveztetik, sötét meggyszinű.
A szines vérsejtek egyenkint véve világos narancsszinben mutatkoznak, míg tömegben tekintve, a vérnek körülmények szerint különféle árnyalatú vörös színét adják. A festőanyag a sejtek bennéke, minthogy a sejtburok, mint szinte a vérfolyadék, teljesen színtelen.
A vér különböző szinárnyalatai a színes vérsejtek alak- és vegyi változataiban alapúlnak. Ezekre pedig befolynak az élery, szénsav, víz és a ver sóinak mennyisége.
Az éleny a vért élénk pirosra színezi, minthogy a vérsejteket homorúabbakká és tömöttebbekké teszi, minélfogva nagyobb mennyiségű fényt hajtbatnak vissza. De ezenkívül éleny még a sejtbennékre vegyileg is hatván, ennek élénkebb vörös szint kölcsönöz.
A szénsav az éleny által pirosan színezett vért sötét színüvé teszi, mi részint onnét van, hogy általa a sejtek megduzzadván, megritkúlnak, a világosságot könnyen átbocsátják, csak keveset hajtanak belőle vissza; részint pedig abból származik, hogy az élenyt a vérből elűzik. Mert ha például az ütéri vér légszivattyú által élenyétől megfosztatik, oly sötét
színt vesz fel, mely szénsav hozzávezetése által többé nem igen változik.
A víz a vért szinte sötétebbé és áttetszékenynyé teszi, még pedig ugyanazon oknál fogva, mely a szénsavnál az első pontban említetett.
A sóoldatok, milyenek például a konyha-, vagy bármely más luganysóé, a vért téglavörössé festik, miután a vérsejteket összezsugorítván, azokat a világosságra nézve áthatolhatlanabbakká teszik. Ama vörös szin azonban az éleny által okozottól, minthogy ezen utóbbi biborvöröset idéz elő, lényegesen eltér; mint ez máskép nem is lehet, mert az éleny nemcsak alakilag, de vegyileg is hat a vérsejtekre, míg a sóoldatok egyedül csak alakilag hatnak.
A mondottakból következik, hogy az ütéri vér élénkebb színét nagyobb vízszegénységének és annak köszöni, miszerint élenyben inkáb bővelkedik. A visszéri vér sötétebb színárnyalatát pedig élenyszegénységéből s nagyobb mennyiségű szénsav és víz tartalmából származtathatni.
A visszéri vér kétszini (dichroitikus), minthogy vastag rétegekben barna, vékonyban pedig zöldes.
4.§. A vér megalvása.
A vér az edényekből kibocsátva, vagy sokszor már ezekben, kocsonyaszerű tömeggé szilárdúl, mely szilárdulás megalvásnak neveztetik, s ez mindig a tartó falaitól, vagy átalában véve, onnét indul ki, hol a vér idegen testtel érintkezik. Igy például, ha a vér valamely edénybe bocsátatik, mindig a falak szomszédságában fekvő részlet alszik meg először.
A megalvás a kibocsátás után 2-5 percz mulva szokott megkezdődni, s 7-14 p. alatt teljesen bevégződik; ezután pedig a megaludt vértömeg össze kezd vonódni, mely összevonódás 12-14 órára éri el tetőpontját, midőn tömött, vörös képlet, a vérlepény (placenta sanguinis) származott, s ezt a véralvadékból kinyomott sárgás folyadék, a vérsavó (Blutserum) borítja.
A vérlepény alakja azon tartó ürének idomától függ, melybe a vér bocsáttatott, s aludt fehérnyéből, itten rostonyának (fibrin) nevezve, és ennek rostai közé fogott vérsej-
tekből áll. A vérsavó pedig nem más, mint a vérfolyadék, melyből a fehérnye egy része, mint rostonya kivált.
Hogy a véralvadék képződése fehérnye-kiválás következménye, kitűn, ha a kibocsátott vér vessző által gyorsan veretik. Ilyenkor a képződött rostonya a vessző felületéhez tapad, míg a vér maga folyékony állapotban marad.
Ha a vér oly lassan alszik meg, hogy a vérsejteknek az alászállásra elég idejük van, azon esetben a vérlepény felső rétege tisztán csak aludt fehérnyéből áll, miért fehéressárga színben fog előtünni, s szalonnaszerű réteg (crusta inflammatoria) nevet visel.
A vér megalvása sokszor nem következik be, mint a villámcsapás által kimultaknál, míg máskor csak később következik be, mint az olyanoknál látni lehet, kik fuladás folytán haltak meg. Némely hatányok és anyagok a vér megalvását siettetik, míg mások ugyanezt késleltetik, sőt fel is függesztik.
A vér megalvását gátolják, vagy késleltetik a luganysók (Alkalisalze), a hideg és a légköneny (Ammoniak). A huganysók hatásának mértéke különböző. Igy a szikhalvanyból (NaCl) 40%-os vízoldat kivántatik, hogy a vér megalvása akadályoztassék, míg a vilanysavas légkönélenyből (phosphas ammonii) a legcsekélyebb mennyiség igényeltetik. Ha a huganysók által megalvásában gátolt vér állani hagyatik, a vérsejtek le fognak ülepedni, míg felettük folyadék foglal helyet, mely rostonyás savónak (serofibrinöse Flüssigkeit) neveztetik, s ez Zimmermann szerint igen alkalmas, hogy az egyes huganysóknak a vér megalvására való befolyása tanulmányoztassék. Igy a kénsavas luganysóknak (schwefelsaure Alkalisalze) alvadásgátló hatása már lepárolt víz hozzáadása által mcgszüntetik; míg a szénsavas haméleny, szikéleny (kohlensaures Kali, Natron) és a súlyélenysóknál (Barytsalze) azon célra kútvizet kell igénybe venni, minthogy a lepárolt víz az akadályozott alvadást elő nem idézi: ha pedig szénsavas légkönéleny (carbonas ammonii) alkalmaztatott, a vért sem lepárolt, sem pedig kútvíz hozzáöntése által megalvasztani többé nem lehet.
A luganyok (Alkalien), különösen pedig a légköneny, adassanak a vérhez, bár felettébb csekély mértékben, a meg-
alvást vagy teljesen akadályozzák, vagy pedig felettébb hátráltatólag hatnak reá.
A vérmegalvást előmozdítja az élenydús levegő, a meleg, ha a vérben oldhatlan sóváladék képződik, vagy ha beléje idegen testek, milyenek a higanyszemcsék, porszemek stb. vettetnek. Azután pedig mindaz, mi a vérből a légköneny, vagy a szénsav elillanását előmozdítja. Igy ha a légköneny által folyóan tartott vérhez, például tüzálló luganyok (KO, NaO) vizegyei adatnak, a légköneny tovaüzése következtében a vér meg fog aludni, valamint ugyanazon ok folytán akkor is, ha légszivattyú alatt alantabb álló levegőköri nyomásnak tétetik ki.
A vérlepény minősége a különböző egyéniségek szerint különféle szokott lenni. Igy nagy és lágy oly egyéneknél, kiknek sok vérsejtjük, szénsavdúsabb és vizesebb vérük van, minthogy ilyenkor a rostonya nem vonódhatik össze oly mértékben, mint a vérsejt- és vizszegényebbeknél történni szokott. Ha pedig a vér az edényekből cseppekben hull alá, akkor vérlepény nem is képződik.
A rostonyaképződés és a vér megalvásának okát fürkészvén, tekintetbe kell venni azon változott viszonyokat, melyek közé a vér jön, ha az edényekből kibocsáttatik. Ezek pedig: a mozgás megszünése, feszülésí csökkenés, hőmérsék-változás, érintkezés a körlevegővel, s különösen ennek élenyével, végtére pedig az idegen testekkel való érintkezés.
A felsorolt viszonyváltozatok közül az első négy a vér megalvásának okai nem lehetnek, minthogy 1) a rostonyaképződés véghez megy akkor is, midőn a vér folytonos mozgásban tartatik; 2) tartassék bár a vér oly feszülési állapotban, mint ez a véredényekben előfordul, a megalvás nem fog kimaradni; 3) midőn a vér az edényekből kibocsáttatván, a körlevegővel közvetlen érintkezésbe jön, égaljunk alatt alacsonyabb hőmérsékbe jut, minélfogva megalvásának még akadályozva kellene lennie; 4) az ugyan kétségtelen, hogy a levegő élenye a vérmegalvást előmozditja, s hogy az élenydúsabb ütéri vér hamaráb alszik meg, mint a visszéri; de egyszersmind az is való, hogy a megalvás akkor is bekövetke-
zik, ha a vér higany alatt felfogatván, körlevegővel nem érintkezik.
Felmarad fürkészni, hogy mi történik akkor, midőn a vér idegen testekkel jön érintkezésbe. Ha élő szervezet edényeibe higanycsepp, vagy más szilárd szemcse jut, nemkülönben ha érc- vagy növényanyagból készült fonál huzatik ürökbe, azok körül véralvadék fog képződni; mint szinte az edényekből kibocsátott vér megalvása, mindig a tartó falainál veszi kezdetét, honnét azután a közép felé tova halad; minélfogva kétségbevonhatlannak tün fel, hogy a vér megalvása az idegen testekkel való érintkezésből veszi eredetét. Mi pedig az élő szervezetben a vérmegalvást gátolja, aligha lehet más, mint a vérnek az ép edényfalakkal való folytonos érintkezése. Ha az edényfalak rendes mivolta megváltozik, a változás helyén a megalvás rögtön be fog következni. Igy a vér megalszik ütértágulatokban; azon helyeken, hol az edény leköttetvén a falak megránczosodnak; nemkülönben ott, hol az edény-falak zsirszeríen (atheromatice) átváltoznak. A vér halál után a véredényekben hosszú ideig, t. i. míg a rohadás azok falainak szövetét rendkívül meg nem változtatja, folyékony marad; ha azonban más tartóba öntetik, a megalvás rögtön előáll. A véredények és a szívhez hasonló alvadásgátló tulajdonságnak a nyirkedények, igy például a tekenősbéka nyirkürében (cysterna chyli) a vér szinte több óráig folyó állapotban megmarad; ellenben rögtön meg fog aludni, mihelyt húgyhólyag, vagy más tartóba vitetik. Hogy mi lehet azon erő, mely a vérnek az ép edényfalakkal való érintkezése folytán kifejlődve, a rostonyaképződést hátráltatja, ekkorig megfejteni nem lehet. Valószinű, hogy az edényfal belburkát, különösen pedig a hámsejteket átitatott tápnedv és a vér között szivárgási cserehatás megy véghez, mi a fehérnye egy részének kiválását akadályozza.
Cooper, Thackrah és Brücke fentebb előadott véleménye mellett a vérmegalvásról még két oly nézet, mely említést érdemel, látott napvilágot. Ezek egyike Zimmermann, másika pedig Richardsoné.
Zimmermann a vér megalvásának okát rohadásban keresi; mert a rostonyás savó (l. fentebb) rohadó víz által, mely ázalagokat, rohadt anyagokat foglal magában, inkább megal-
szok, mint tiszta víz hozzáadása után. Zimmermann szerint tovJbá akérdéses rohadási folyamat élenyülésben állván, méltán kérdhetni, miért nem alszik meg a vér az edényekben való keringés ideje alatt,holott ilyenkor elegendő élenymennyiséget foglal magában. Más részről pedig nem felvehető-e, hogy a vízben rohadt anyagok és ázalagok, mint idegen testek mozditják elő a vérmegalvást. Azután továbi kisérleteiben még azt is találta, hogy a vérsejteket tartalmazó vérfolyadék gyorsabban megaludt, mint az, mely vérsejteket nem foglalt magában; mind megannyi tünemény, mely inkáb a Brücke és az angol orvosok nézeteinek helyességét, mintsem Zimmermannét védi, mely ellenében még azon nyomós érv használható, hogy a vér oly rögtön, 2-7 perez alattmegalszik, miszerint erjedés oly gyors és annyira kiterjedt elöállására gondolni Is alig lehet, míg ellenben a folyamat, mely a szilárd vérlepény szétfolyósodásánál véghez megy, rohadásnál nem egyéb.
Mi Richardsont illeti, ez felveszi, hogy a rostonya a vérben, mint ilyen, előképezve van, s ottan oldott állapotban légköneny (ammoniak) által tartatik, mely onnét sohase hiányzik. Ha pedig a légköneny bármi oknál fogva a vérből elüzetik, a rostonyának ki kell válnia, miután oldó szerét elvesztette. Való, hogy a vér légkönenyt tartalmaz, mely a vér megalvásakor elszáll. Való továbá, hogy a meleg, a levegővel nagy felületen való érintkezés, mi a légköneny elpárolgásának kedvező, a megalvást előmozditják; mint szinte igaz, hogy légköneny hozzáadása következtében a vérmegalvás gátolható. De egyszersmind az is áll, hogy a vér megalvása rohadó anyagokat és így légkönenyt is tartalmazó víz által előmozdítatik; mint egyszersmind okvetlenül bekövetkezik a megalvás, ha a vér higany alatt fogatik fel, s így belőle a legcsekélyebb légkönenymennyiség sem szállhat el.
Eként a vérmegalvás okául a vérnek az idegen testekkel való érintkezését fogadván el, fenn marad annak eldöntése, vajjon a kiváló, s így a megalvást előidéző fehérnye a vérben, mint rostonya, elő van-e képezve vagy sem. Ha a vér, Brücke lóvért használt, hideg keverék által megalvásában gátoltatván, a leöntött vérfolyadékhoz ecetsav adatik, ez pedig légköneny által közönbösítetik, akkor mi sem fog kiválni,
míg ellenben C. sz. +60°-nál a benne foglalt összes fehérnyemennyiség megaludva csapadékot képez. Ezen csapadék teljesen egynemű tömeg, s noha magában foglalja a közönségesen rostonya név alatt ismert anyagmennyiséget is, kétféle tulajdonsággal bíró anyagot benne megkülönböztetni semmikép se lehet, hanem az egésznek ugyanazon sajátságai vannak, melyek a közönséges fehérnyét jelölik.
A vérben a fehérnye luganyhoz (Alkali) kötve van jelen, s ottan egyszersmind savas vilanysavas földsó (CaO v. MgO) is van. Ha pedig a vér az edényekből kibocsátatik, következő cserehatás állhat be:
vagyis a fehérnye-szikéleny nagyobb tömege oldatban marad, míg másik része szikélenyét, mely a mészsók egy részének vilanysavával vegyül össze, elvesztve, mint rostonya, vagy jobban mondva fehérnyealvadék az egyetemben képződött alas vilanysavas sókkal együtt kiválik. A felhozott példában csak CaO van kitéve, míg a MgO egyszerűség okáért kihagyatott. S valóban a rostonyának az alas vilanysavas földsók soha el nem maradó hű kisérői.
A rostonya az elmondott elv szerint mesterségesen is készíthető, ha fehérnye-haméleny (Kali-albuminat) és savas vilanysavas mész összehozatnak, midőn rostokban fehérnye válik ki, mely a rostonya sajátságait mutatja, s emellett még alas villanysavas mészéleny is képződik. Szinte rostonya válik ki még akkor is, ha a fehérnye-haméleny higított vilanysavval hozatik egybe, ilyenkor azonban igen természetesen a földsók elmaradnak.
A tárgyalt elemzésből tehát meglehetős biztossággal következtethetni, hogy a rostonya fehérnyealvadéknál nem egyéb, s a vérben előképezve nincs.
5. §. A vér vegyi összetétele.
Schmidt C. szerínt.
|
1000 gramme vérsejtekben |
1000 gramme vérfolyadékban |
||
van |
|||
víz |
681,63 |
|
901,51 |
szilárd anyag |
318,37 |
|
08,49 |
vérfesteny (haematin) |
15,02 |
rostonya |
8,06 |
vérfehérnye (globulin) |
296,07 |
fehérnye |
80,00 |
vérjegeceny (haematocrystallin) |
311,09 |
összes fehérnye |
88,06 |
kivonatanyagok |
1,92 |
||
szervietlen együletek |
7,28 |
|
8,51 |
hamhalvany (KCl) |
3,679 |
|
0,359 |
kénsavas haméleny (KO.SO3) |
0,152 |
|
0,281 |
vilanysavas haméleny (KO.PO5) |
2,343 |
Szikhalvany (NaCl) |
5,546 |
vilanysavas szikéleny (NaO.PO5) |
0,633 |
|
0,271 |
szikéleny (NaO) |
0,341 |
|
1,532 |
vilanysavas mész (CaO.PO5) |
0,094 |
|
0,293 |
vilanysavas keserföld (MgO.PO5) |
0,060 |
|
0,218 |
A vér összetételi részeit tekintvén, mindjárt első pillanatra előtűn, hogy a vérsejtek sokkal vízszegényebbek, mint a folyadék, míg a szervietlen összeköttetések körülbelől egyeúlő mennyiségben vannak jelen.
A vérsejtek összetételi részei közül a főfigyelmet a vérjegeceny érdemli meg, mely a vérnek saját anyaga, miután csak épen a vérsejtekben jön elő. Azelőtt, míg a közelebbi időben Funke és Köhliker által a vérjegecenynek létezése fel nem fedeztetett, annak csak válanyagai, t. i. a vérfehérnye és a vérfesteny ismertettek. Hogy pedig a vérjegeceny oly sokáig maradt ismeretlen, azon bonyodahmas eljárásból érthető meg, melyet készitésénél követni kell. E célból a vérhez annyi vizet kell adni, hogy a sejtek felpattanván, bennékük oldatba
menjen át, melyen keresztül először élenyt, azután pedig szénsavat kell vezetni. Ha ezen művelet napvilágosság mellett történik, a képződött vérjegeceny mennyisége tetemesen nagyobb, mint ha az egész sötétben megy végbe.
A vérjegeceny a fehérnye-anyagok minden tulajdonságával bír, társaitól azonban annyiban eltér, hogy vérvörös szinű és jegecül. A jegecek az állatfajok szerint különböző idomúak. Igy az embernél hatszögletű oszlopok, a tengeri malacnál pedig négy-lapványokban (tetraeder) jeged. Vízben oldékony, melyből borlang, hevités által kiválik. Ecetsavban szinte feloldódik, vérlugsó hozzáadására azonban zöldessárga csapadék képződik; továbá aból luganysók szinte válmányt csapnak le; míg ellenkezőleg a vérjegecenynek luganysóoldatokból való kiválasztása ecetsav által eszközölhető.
A vérjegeceny mindíg tartalmaz ásványsókat, melyek 95% Fe2O3, s emellett még vilanysavas és halvanyos luganysókat (Phosphaten und Chlorsalze) kénsavas sók nyomaival foglal magában.
A kivonatanyagok alatt értetnek a cukor, hugyany, húgysav, leucin, tyrosin, sarkin és több más ezekhez hasonló üritéki anyagok. A vérfolyadékban elöjövő cukormennyiség az 0,5%-ot túl nem haladja, miután ha több van jelen, az a vesék által rögtön kiürítetik.
A vérben csekély mennyiségben, főkép jól étkező egyéneknél, szabad zsír is találkozik, mely fénylő cseppecskékben a felületen uszkál.
A szervietlen anyagokra nézve a vérsejtek és a vérfolyadék között azon nevezetes ellentétiség létez, hogy míg a vérsejtekben a hamany-összeköttetések (KCl, KO.PO4) vannak túlnyomóan képviselve; a vérfolyadékban a szikenyegyületek, különösen pedig a szikhalvany, vannak nagyobb mennyiségben jelen. A szikéleny, mely az összetételi táblázatban, mint szabad vegyület van jelölve, valóságban a vérben részint fehérnyével összekötve, részint pedig mint két szénsavas só jön elő. Ezen szikéleny-együletektől van a vérnek ali kémhatása.
A vérben még légek is fordulnak elő, úgymint éleny
légeny és szénsav. Ezen két utóbi tisztán a szörbölődési törvények szerint foglaltatik ottan, míg ellenben az élenyre vonatkozólag a szörbölődésen kívül még azon vegyrokonság is működik, mely az éleny és a színes vérsejtek bennéke között fennáll.
Egy térfogat vérben az embernél Setschenow szerint találtatik: összesen 4,820% lég (gas); 45,88% szabad lég; 16,41% éleny; 1,50% légeny; szabad szénsav 28,27%; kötött 2,32%, összesen pedig 30,69%. A kötött szénsav szikélenynyel léven összeköttetésben, a vér léganyagai között tulajdonkép jogosan nem is említhető.
6.§. A vérjegecéd és a vérfestenyéd.
A vérjegecéd (haematoidin) apró, téglavörös dülvénylapokban szokott előállani, ha a szervezetben vérömlenyek hosszabb időn át maradnak.
A vérfestenyéd, vagy a Teichmannféle jegecek megszáradt vérből készíthetők, ha ebből csekély mennyiség tőményecetsavval (jégecet) összehozatván, ezen utóbi gyenge hőnél elpárologtatik. A képződött jegecek laposak, dűlt oldalakkal, s sötét kávébarna színűek.