MÁSODIK FEJEZET.
A vérkeringésről.
1. §. A vérkeringés fogalma.
A vér életfeladata, hogy általa az egyes szervek és ezek alakelemeihez tápanyagok vitessenek, nemkülönben hogy onnét az anyagforgalom közben képződött üritéki anyagok elhordassanak. Ezen kettős célt a felsőb rendű állatoknál a természet aként éri el, hogy a vér csőrendszerben, mely bizonyos helyeken a szivárgási folyamat történhetését (hajszáledények) megengedi, folytonos mozgásban van. Ama csőrendszer egyes csatornái véredényeknek neveztetnek, és a szerv, mely a bennük foglalt vér mozgását fenntartja, szív
nevet visel. Minden vérmennyiségnek a szíven kell keresztül haladnia, s azon az úton való haladás, mely az edényekben a szivtől el, az egyes szervek, innét pedig a szivhez vissza vezet, vérkeringésnek mondatik.
2. §. A véredényrendszer alaki sajátságai és szöveti szerkezete.
A. A szív.
A szív több rekeszre (két gyomor és két pitvarra) osztott hústömlő, mely saját burkában (szívburok) a tüdők között szabadon foglal helyet, s az edényrendszerrel a felső részletében tőle elmenő (főér, tüdőütér) és odajövő (tüdővisszér, a felhágó és lehágó nagy visszér) vércsatornák által függ össze.
A két gyomor és a két pitvar egymástól különálló egészet képezvén, a haránt-barázdának megfelelőleg, egymással csak rövid, de tömör kötszövet által egyesülvék. A gyomrok tekinthetők a tulajdonképi szívül, mint melynek feladata, hogy a vér mozgásban tartását tevőleges működése által eszközölje; míg a pitvarok visszéröblöknél nem egyebek. Ugy a pitvarok, mint a gyomrok közül az egyik jobb, a másik pedig bal oldali. A jobb oldali gyomor a hasonoldali pitvarral, és szinte így a bal oldali gyomor a bal oldali pitvarral összenyílik; de az egyik gyomor a másikkal, valamint a pitvarok egymással nem közlekednek. A pitvarok és a gyomrok közötti közlekedési nyilat visszéri szájadéknak neveztetik. A pitvarok azon edényeket fogadják magukba, melyek a szervektől jönnek (visszerek), míg a gyomrokkal a szervekhez menő edények (üterek) állanak közvetlen összeköttetésben. A gyomrok és a belőlük kinyuló edény közti nyilat ütéri szájadék nevet visel. A pitvarok és gyomrok, valamint a gyomrok és a nagy edények közt billentyűk találhatók, s az amott levők visszérieknek, az emitten valók pedig ütérieknek neveztetnek. Az utóbiak aként helyezvék el, hogy a vérnek csak a szívből az edényekbe való folyását engedjék meg, míg az előbiek a a vérnek a gyomorból a pitvarba való visszajutását akadályozzák.
A szív mindegyik rekeszének ürfogata egyenlő nagysá-
s csak így lehet eszközölni, hogy minden adott időben a gyomrokból annyi ömöljön ki, mennyi a pitvarokba befoly, miáltal a szervezet egyes helyein a vértorlódásnak eleje van véve. Minden egyes rekesz ürfogata a jól kifejlett, egésséges férfinál oly nagy, hogy 175 gramme vért képes magába felvenni.
A szív külső felülete sima, miután burkának zsigeri lemeze által borítatik; ez a gyomrokról a pitvarokra szakadatlan összefüggésben átmegy, s a nagy edények kezdet, illetőleg végrészeit is körülveszi. Belső felülete előálló izomkötegek miatt, melyek lefolyása a hosszanti tengelylyel egyirányú, egyentelen, de sima vékony hártya által (belhártya, endocardium) van bevonva, mely, mielőtt a gyomrokból a pitvarokba átmenne, a visszéri szájadéknál kettőzetet (a visszéri billentyűk külrétegei) képez; a pitvarokból a visszerek belburkába szakadatlanul átmegy, ellenkezőleg van azonban az ütéri szájadéknál, hol a belhártya előállván, az ütéri billentyűk szívi külrétegét teszi, s a billentyűszéleken a Valsalva-öböl belhártyája azon folytatványával érintkezik, mely ugyancsak az ütéri billentyűk edényi külrétegét képezi.
A szívburok zsigeri rétege és a belhártya között izomkötegek futnak le, még pedig úgy, hogy egyes kötegek a pitvarokról pitvarokra, vagy a gyomrokról a gyomrokra átmennek ugyan, de gyomrokról a pitvarokra, vagy viszont sohase. Igy a gyomrok izomzata a pitvarokétól el lévén különítve, ezek egymástól függetlenül külön időben működhetnek. Más részről pedig a gyomrok izomkötegei egymás között, valamint a pitvarokéi is közösek lévén, a gyomrok, illetőleg a pitvarok, mindkét oldalon ugyanazon mozgásszakbvn lehetnek.
A bal oldali szívgyomor izomfalzata sokkal hatalmasabban van kifejlődve, mint a jobb oldalié, miért ezen utóbi úgy tünik elő, mintha az előbinek csak függeléke lenne. Ez onnan van, hogy a baloldali gyomornak az izomrétegeken kívül, melyeket a jobb oldalival közösen bír, még oly izomrétegzete van, mely csak magának sajátja.
Az ütéri szájadékok rostporcgyürűk által vétetnek körül, s ugyanilyenek találhatók a visszéri szájadékoknál is. A visszéri szájadékoknál levők azonban nem képeznek magukba
zárt kört, hanem a gyomorsövénytől úgy mell, mint hátrafelé rostporc-nyujtvány megy, melyek mindegyike a szív külfaláig ér; hol azután jobbra és balra a visszéri szájadékok mentében kétfelé ágaznak.
A rostporc-gyürűktől először kötszöveti rostkötegek mennek a már leírt visszéri és ütéri billentyű-kettőzetekbe, honnét van azután az egyes billentyűk tömöttebb szövete, s nagyobb szívóssága; másodszor pedig a rostporcgyürűk a szív izomkötegeinek tapadáshelyéül szolgálnak. A tüdőütérszájadéki rostgyürű egész körülete izomtapadási hely, míg ellenben a főér (aorta) szájadékánál levőnek csak fél körületén erednek izomkötegek. Miután a visszéri szájadékkal szomszéd főéri billentyűnek szivi külső hártyarétege a balgyomri visszéri billentyű egyik ágának gyomori hártyarétegébe közvetlenül átmegy, ezen a helyen az említett billentyűk közvetlen érintkeznek.
|
A szívgyomrok külső izomrétege részben a jobb oldali visszéri szájadék mellső részletéből, míg nagyobb mennyiségben a baloldali visszéri szájadéktól veszi eredetét. Ezen izomrostok lefolyása ferde; a mellsők, még a jobb oldali visszéri szájadéknál eredők is, a baloldali gyomron hátra és aláfelé haladnak (2. ábra a a'), s midőn hátul a szív csucsához érnek, befelé fordúlnak, mely befordulás (a') örvénynek neveztetik, s ezután vagy a baloldali gyomor hátsó szemölcsizmában (2. áb. a'') végződnek, vagy pedig ugyancsak a baloldali gyomor falának belső rétegét képezik, fenn a visszér-szájadéki rostporcgyürűn tapadván. A külső izomréteg azon rostai, melyek a balgyomor hátulsó oldalán veszik eredetüket, ferdén aláfelé a jobb gyomorra haladnak át, itten azonban nem végződnek, hanem a baloldali gyomorra visszatérvén, az említett örvény képezéséhez járulnak, s hasonló végezetűek. |
2. ábra. |
A hatalmas szívizomi középréteg egészen a baloldali gyomor sajátja, honnét ennek vastag fala. A középréteg rostjai a függéri rostporcgyürű bal és a baloldali visszéri szájadék mellső részletétől veszik eredetüket, honnét alá és balfelé huzódván (2. áb. b b'), szinte a bal gyomor hátsó falára fordúlnak, itten fel a sövény felé tartván (b' bb''), honnét azután a bal gyomor mellső falára mennek át (b' bb) s a baloldali visszéri szájadékon végződnek (b). A vázolt lefolyásból, mint a mellékelt ábrában látható, hogy a középréteg rostai nyolcas alakot képeznek.
A tüdőütér szájadékának bal oldala és a véle határos sövényrésztől eredő rostok, először a jobb oldali gyomor szabad falában a felületes réteg alatt le- és mellfelé menve, későb pedig a baloldali gyomor felületes rétegével egyesülve (2 áb. c), a szívcsúcsi örvény képzéséhez (c') járulnak, s a baloldali gyomor mellső szemölcsizmában végződnek, részben azonban a jobb oldali gyomor két kisebb szemölcsizmáig nyomozhatók.
A tüdőütér és a jobb oldali visszéri szájadék jobb oldalától eredő izomkötegek eleinte a jobb oldali gyomor szabad falában huzódnak alá és hátrafelé, azután vagy a szívsövényre fordúlnak, részben pedig a jobb oldali gyomor nagy szemölcsizmát alkotják.
A jobb oldali gyomornál csak az ütéri kúp körül vehetők fel teljes biztossággal olyan izomrostok, melyek egyedül csak a jobb oldali gyomorhoz tartozóknak tekinthetők.
Az izomkötegek vázolt lefolyása nemcsak igazolja, mi fenntebb mondatott, hogy a két gyomor izomzata szorosan összefüggő egészet képez, hanem még azt is nyilvánvalónak mutatja, hogy a visszéri billentyűk izmai, a szemölcsizmok, a falak izemkötegeivel a legszorosabb összefüggésben állván, ezekkel egy időben okvetlen össze kell huzódniok, s így a billentyűk egymáshoz való közelítését rögtön eszközölhetik. A szemölcsizmok rendeltetése az említett rögtöni közelítésen kívül még az, hogy általuk a billentyűknek a pitvarok felé való csapatása akadályozva legyen.
Egy szemölcsizomnak mai nem egyedül egy billentyű-ághoz, hanem mindig több ághoz mennek, minek kö-
vetkeztében ezek egymáshoz teljesebben és szorosabban közelíthetők levén, tökéletes elzárás lehetséges.
A gyomrok izomzata tekeredő lefolyásának haszna, hogy eként a gyomorür teljesen kiüríthető, miután a szemközt álló belfelületi tájak egymáshoz szorosabban közelíthetők, mint ez az izmok egyenes irányú lefutása mellett megtörténhetnék. S lehet mondani, hogy a szív izomzatának öszszehuzódása folytán a vér a szívből mintegy kifacsartatik.
A gyomrok izomzatának elemei csőszerűek (quergestreifte Muskelröhren), melyek górcsői leirása az izmoknál adatik; itt csak annyit említvén meg róluk, hogy több közülök izomi körburok (perimysium) által épen ugy körülvétetik, mint ezt bármely más izomnál látjuk; továbá pedig az egyes csövek nyulványok által egymással közlekednek. A pitvarok izomelemei a gyomrokéihoz mindenben hasonlók.
A pitvarok izomzata szinte több rétegből áll, melyek közül a felső a két pitvarral közös, s az egyes kötegek harántul, az egyik pitvarról a másikra mennek át, miért valóságos körrostokúl tekinthetők. A belső réteg rostjai függélyesen felülről alá felé futnak, s ezért az egyes pitvarok sajátjai, melyek a jobb oldali pitvar belfelületén, mint vastag kötegek, (fésűizmok, musculi pectinati) előállanak. Ezen rostokon kívül még a visszerek szájadzásánál valóságos körrostok találhatók.
A leirt tömött izomrostozatok tanulmányozásához a szükséges tárgyakat következő előkészítés után lehet előállítani: a heveny szív, legjobb a bornyúé, egy héten át konyhasó töményoldatában tartassék, ezután keményre főzetvén, egészen a feldolgozás idejéig, mi nehány hétnél előb meg nem történhet, borszeszben tartatik.
A rostporcgyürűk tömött, sárgásfehér szövetből állanak, melyek a rost és a rostporc-szövet között középen állanak. Elemeik: alig szétszedhető, egyenes irányban lefutó rostok (1), s ezek között fénylő magvakkal ellátott sejtek (köt-
(1) A kötszövet vagy rostokból álló szövet, vagy pedig egynemű. Az egyes rostok halaványak, ecetsavban felduzzadnak, s áttetszékenyek lesznek, légköneny (ammoniak) hozzáadására azonban előtűnnek.
szöveti sejtek, Bindegewebskörperchen), melyeknek számos nyulványaik vannak. A sejtek nyulványaik által egymással közlekednek, minélfogva sejthálózatot képeznek.
A szívi belhártya, melynek szerkezete a visszerekéivel meglehetősen összevág, több rétegből áll, melyek közül a felületen helyet foglaló hámsejtréteg közelében levők majdnem szerkezet nélküliek, míg az innét távolabbiak finom ruganyos rostok (1) tömött hálózatából állanak. Az izmok szomszédságában pedig laza kötszövetet találhatni, melyben kötszöveti sejtek foglalnak helyet, s attól nyulványok hatolnak az izomkötegek közé, itten a körburkot alkotván. A hámsejtek több szögletűek, laposak, finoman szemcsézett bennékűek és fénylő magvakkal ellátvák; csak egyszeri réteget képeznek. - A belhártya a pitvarokban vastagabb, mint a gyomrokban, s ismét a bal gyomorban vastagsága nagyobb, mint a jobb oldaliban.
A szívburok fali része külső és belső rétegből áll, a külső alant a rekeszizom inas részével, oldalain pedig, melyek közül csak a mellső szabad, a mellhártya oldalrészeivel (lamina mediastini) van összenőve. Ezen külső réteg, mint minden úgynevezett rosthártya, kötszöveti rostokból képződött tömör kötegekből áll, melyek közé ruganyos rostok vannak szövődve. A belső réteg kötszöveti rostai finomabbak, mint szinte a ruganyos szövetiek is, s a hámréteg alatt szerkezet nélküli alaphártyának (basement membrane) engednek helyet, melyet lapos és sokszögletű sejtek egy vagy kétszeri rétege fed. Ez a belréteg savós hártya, s mindenben megegyez a szívburok zsigeri részével, melynek az izomzat közelébe eső telepeiben sokszor zsírsejtek is szoktak kifejlődni.
B. Az üterek és a visszerek.
Az üterek és a visszerek ruganyos falú csövek, melyek faszerűleg szétágaznak. A falak az ütereknél vastagabbak, mint a visszereknél, s átalában véve három főréteget lehet náluk megkülönböztetni, melyek burkoknak neveztetnek. Az
(1) A ruganyos rostok erősen fénylő, élesen határozott, meggöngyölődő alakelemek melyek, ecetsav vagy hamélenylug (Kalilauge) hozzáadására nem változnak.
egyes burkok neveiket fekvésüktől kapják. Igy van belburok (tunica intima), középburok (tunica media) és külburok (tunica adventitia).
A visszerek azonkívül, hogy vékonyabbak, áttetszékenyek, kevésbé ruganyosak, az üterektől még górcső alatt szövetileg is megkülönböztethetők. Igy az ütereknél a középburok a többi felett mindig hatalmasabban van kifejlődve, egyszersmind pedig a középburokban az alakelemek egyedül csak harántirányban futnak le, s végre a külburokban izomelemek (az edények izomelemei mindig sejtszerű izmok, glatte Muskeln) sohase jönnek elő. Ellenkezőleg a visszereknél a középburok vastagság tekintetében jóval visszamarad a külburok mögött, nemkülönben ottan réteg is található, melynek alakelemei hosszanti irányban vannak elhelyezve, s ezek kötszöveti, meg ruganyos rostok; továbá a felhágó nagy visszérnél (vena cava ascendens) és ennek ágainál egészen a csipővisszérig a jelentéktelen középburokban izomelemek nem jönnek elő, míg a külburokban hosszanti irányban helyet foglaló izomkötegek találhatók. Az üterek középburkának, s így ruganyos elemeinek nagyobb fejlettségéből és számosabb voltából következik, hogy a halál után inkáb összevonódnak, mint a visszerek, s a vért ide nyomják.
Az edények átmérőjük szerint nagyok (6 millim. nagyobb átmérővel), középnagyságuak (6-2 millim. átmérővel) és kicsinyek (2-1 millim. átmérőnél kisebbel).
A belburok, melynek elemei az egész edényrendszerben hosszanti lefutásuak, felületi rétegét mindenhol sejtek egyszeri rétege teszi. A sejtek az üterekben kivétel nélkül, valamint a visszerek nagyobb részében hosszasak, halaványak, petéted [pete alakú] maggal, s csak a nagyobb visszerekben vannak sokszögletű lapos sejtek. A vázolt réteg: sejtrétegnek neveztetik.
A kis ütereknél a sejtrétegre a ruganyos belhártya (elastische Innenhaut) jön, mely üres edényekben ráncokba szedődve látható; ez a nagyobbacska edényeknél már sürű ruganyos szöveti hálózat, vagy épen likacsos ruganyos lemezek által pótoltatik. Ezután következik a középburok, muly tisztán sejtszerű izomelemekből áll, miért vörhenyes színben tűnik elő.
A közép nagyságú és a nagy ütereknél a belburok sejtrétegére többszörösen egymásra helyezett csíkolt lemezek (streifige Lamellen) jönnek, melyek majd egészen egynemű hártyák, szétszórt magvakkal, majd pedig csíkolatokat tüntetnek elő, s hosszas, rostszerű magvakat rejtő sejteket tartalmaznak. A középburokban a harántul elhelyezett sejtszerű izomelemek és ruganyos szövet rétegei váltakozva következnek egymásután, s pedig az izomelemek annál nagyobb számmal és annál inkáb kifejlődve vannak jelen, minél kisebbek az egyes üterek, míg ellenben a ruganyos szövet a nagyobb edényeknél van túlsúlyban. A ruganyos szöveti rétegek ferdén haladó nyujtványok által egymással összekötvék.
A külburok elemei, úgy a visszerek, muit az ütereknél, hosszanti irányúak, s az utóbi edényeknél egyedül csak kötszöveti és ruganyos hálózattá egygyé kötött rostokból állanak.
A ruganyos rosthálózat a középburok közelében legtömöttebb, hol a külburok ruganyos hártyája (elastische Haut der Adventitia) név alatt önálló réteget képez. A kicsiny ütereknél a külburok inkáb egynemű kötszövetből áll, melyben csak vékony ruganyos rostok, tágközű hálózatot képezve, mutatkoznak.
A kicsiny visszereknél a sejtrétegre szerkezet nélküli kötszöveti hártya következik, míg a közép nagyságúak és a nagyoknál ruganyos belhártya és a csíkolt lemezek jönnek.
A visszerek középburkában körirányban lefutó izomelemek a kisebb és a közép nagyságú edényeknél átalában találhatók, míg ellenben a nagyoknál csak kivételesen, miután a felhágó nagy visszér és ennek nagyobb ágai középburkában az izomelemek teljesen hiányzanak. A visszerek középburkában, mindjárt a belburok szomszédságában, kivétel nélkül réteg jön elő, melynek elemei: hosszanti irányú kötszöveti és ruganyos rostok. Ezen réteg a középburok hosszanti rétegének (Längsschicht der Media) neveztetik, s a felhágó nagy visszér és nagyobb ágaiban a középburok egyetlen jelenlevő rétege.
A visszéri külburok igen tetemesen van kifejlődve s úgy szólván ez a leghatalmasabb réteg, mi különösen a felhágó nagy visszér és nagyobb ágaira nézve áll, melyeknél a
középburok szomszédságában hosszanti lefolyású izomkötegek szemlélhetők, míg a külburok többi része ezen edényeknél úgy, mint a többi visszereknél az egész külburok, csak ruganyos és kötszöveti elemekből áll.
Több visszér billentyűvel van ellátva, s a billentyűk nem egyebek, mint a belburok kettőzetei, melyek közé a középburokból egyes kötegek benyúlnak. Mindíg két szemközt levő billentyű foglal helyet egymás mellett. Céljuk, hogy a vérnek vissza a szervek felé való folyását akadályozzák, midőn ennek izom-összehúzódások, tagmozgások következtében történni kellene.
A külburokban hajszáledényi hálózatok szoktak előjönni, melyek egészen a középburok külső rétegeibe hatolhatnak, de továb sohasem; ezenfelül még idegeket is lehet ott találni.
C. A hajszáledények.
Mint az üterek átmérője 0,01 millimeternél kisebb lesz, az egyes burkokat és rétegeket már nem igen lehet megkülönböztetni, valamint az egyes alakelemek sincsenek eléggé határozottan kifejlődve. Az egész edényfalzat ruganyos hártyát körülvevő szerkezet nélküli kötszövetből látszik állani, melyekben magvak vannak szétszórva. Az edények folyton vékonyabbakká válván, a falak szinte vékonyabbak lesznek, s inkáb egynemű anyagból állanak, míg végtére finom, szerkezet nélküli hártyaként tűnnek fel, melyek azonban láti átmetszetben még mindig kétvonali határuak, s szétszórva úgy hosszanti,mint haránt irányban elhelyezett magvakat tartalmaznak. Végtére edényekbe folytatódnak, melyek falai szinte teljesen szerkezetnélküliek, de láti átmetszetben csak egyvonali határúak, s nagyobb távolokban petéted, hosszanti fekvésű magvakkal ellátvák. Az edények a kisebb üterektől az egyvonali határúakig átmenetieknek (Uebergangsgefässe) neveztetnek, míg az egyvonaéi határúak hajszáledényeknek (Capillargefässe), mely utóbiak egymással összenyílnak, minélfogva hajszáledényi hálózatot (Capillargefässnetz) képeznek. Az egyes hajszáledények átmérője, nem különben hálózatuk sűrűsége függ azon vérmennyiségtől, melyet az illető szerv működéséhez igényel. Minél nagyobb a használatúl igényelt vértömeg, an-
nál vastagabbak az egyes edények, annál kisebbek a hálózatközök (Maschen), mint ezt a tüdőknél és a májnál látjuk. A hálózatközök idomát pedig az illető szerv alakelemei jelölik ki, miután kivétel nélküli átalános szabály, hogy hajszáledények egyes alakelemekbe (izom, idegcsövek, mirigytömlőcsék sat.) nem hatolnak, hanem csak ezek körül foglalnak helyet; így az izmoknál hosszasak, míg másutt majdnem kerekdedek (tüdők) azok.
A hajszáledények, mint átmeneti edényekből lettek, úgy más részről átmeneti edényekbe mennek át, melyekből azután a visszerek tevődnek össze. A hajszáledény hálózat hossza, vagyis az üterek végezete és a visszerek kezdete közötti hosszúság minden szervben körülbelöl ugyanaz t. i.: 0,6-0,9 millimeternyi.
Az edények lágy és ruganyos hártyákból való szerkezettségének szüksége ott található fel, hogy miután mindenfelé elterjedvék, csak lágyságuk mellett lehető, miszerint az egyes tagok helyzet-, vagy egyes szervek (izmok) és elemek (izomcsövek) idomváltozásainál meg ne sérüljenek; továbá pedig csak ruganyosságuk folytán lehetséges, hogy a különféle tágító hatányoknak, milyen többek között a vér feszülése, sikeresen ellenállván, kóros kitágulások nem létesülnek.
Az üterek egészen az átmeneti edényekig oly vastagok, s úgy szövődvék, hogy még a vérfolyadék sem hatolhat falaikon át. A visszerek az átszivárgási folyamatnak kevésbé állanak ellen, de ez a nagyobbaknál legcsekélyebbre tehető, mig a kisebbeknél jobban feltűnik. A hajszál- és az átmeneti edények végtére tisztán az átszivárgási folyamat (osmotischer Process) létesítésére szánvák; azonban itten sem lehet helyre találni, hol csak egy vérsejt is keresztül juthatna, minélfogva az egyes szövetnedvek csak a vérfolyadékkal vannak anyagforgalmi viszonyban, s ezért a vérfolyadékot méltán lehet a szövetnedvek és a vérsejtek között közvetítőként tekinteni.
3. §. A vérkeringés vázlata.
3. ábra.
}
A vér a baloldali szívgyomorból (3. áb. a) üterekbe (testi üterek, Körperarterien) löketik, melyeken át (b) az egyes szervek hajszáledényi hálózatába (c) ömöl, innét azután visszerekbe (testi visszerek, Körpervenen) megy (d) s ezekből a jobb baloldali szívpitvar (e), majd pedig a hason oldali gyomorba (f) jut, innét a tüdőütérbe (g) löketik, honnét a tüdők hajszáledényeibe (h) szétterjed, ezekből a tüdő-visszerekben szedődik össze (i), melyek a baloldali pitvarba (k) viszik.
A vérkeringés két részre oszol. Az egyik fél a baloldali gyomor és a jobb oldali pitvar, a másik pedig a jobb oldali gyomor és a baloldali pitvar között történik. Az első testi, a második tüdői vérkeringés nevet visel.
A vér, mely a tüdőktől jön, s a test többi szerveihez megy, ütéri (arterielles Blut), míg az, mely ugyancsak azon szervektől a tüdőkhez megy, visszéri (venös). Az ütéri vér élenydúsabb és szénsavszegényebb, mint a visszéri vér.
Ütéri vért hordanak a tüdővisszerek, a baloldali szívpitvar és gyomor, nemkülönben a testi üterek. Visszéri vért visznek pedig a testi visszerek, a jobb oldali szívpitvar és gyomor, valamint a tüdőütér.
2. §. A tevőleges szívmozgásokról.
A szív, mely az edényekben a véráramlás fenntartója, ezen célját főleg tevőleges összehuzódásai által éri el, de arra még szenvedőlegesen is hat, miután izomzatán kívül levő hatányok által, mint szivattyú is működik. Tevőleges mozgásai és billentyű-szerkezete folytán valóságos nyomattyúnak tekinthető.
Azon pillanatból indulván ki, midőn a szívgyomrok izomzata összehuzódik, a szemölcsizmok megrövidülnek, a billentyűágakat szorosan egymáshoz közelítik, s a pitvarok felé való csapódásukat tökéletesen gátolják. Minélfogva a gyomrok összehuzódása folytán a vér belőlük vissza a pitvarba nem mehet, hanem az üterekbe kell haladnia, s ilyenkor az ütéri billentyűk a Valsalva-öböl falaihoz nyomatnak. A gyomori izomzat az összehuzódás végződése után elernyedvén, miután ekor a szívüri vérfeszülés semmi, az üterekben foglalt nagy feszülés alatti vér vissza ömölne, ha az ütéri billentyűkbe nem ütköznék, melyek ez által egymáshoz közelítetvén, az ütéri szájadékot tökéletesen elzárják. Ezzel egy időben azonban a visszéri billentyűk, úgy a szemölcsizmok elernyedése, mint a pitvarban foglalt vér súlya következtében megnyílnak, s így a pitvarokból a gyomrokba a vér mindaddig ömölhet, míg a gyomorfalak annyira ki nem tágitatnak, hogy ez újabb összehuzódás ingeréül szolgáljon, mi még az által van növelve, hogy a kitágítás folytán támasztott ruganyos erők (a ruganyos erők a támasztó ok négyzetével növekednek) az izomfalak összevonódását is eszközlik.
A pitvarokra áttérve, tapasztaljuk, hogy míg a gyomrok összehuzódásban vannak, a vér a visszerekből beléjük ömöl, míg végtére szenvedőleg annyira ki nem tágítatnak, hogy a támasztott ruganyos erők a továbi kitágításnak ellen nem állanak, mi a gyomrok elernyedésének kezdetével körülbelől összeesik. A következő időszakban a pitvarok összehuzódnak ugyan, de nem annyira, hogy belfelületeik átellenben fekvő helyei egymást érintenék, hanem egyszerűen csak megszűkülnek, mi mellett a vér rajtuk keresztül a visszerekből a gyomrokba szabadon folyhat, melyek ilyenkor a tágulás szakában vannak.
A szív tevőleges működése vázlatából nyilvánvalóan látható, hogy a szív összehuzódásai és billentyű-működése folytán a vérkeringés pillanatra sincs megszakítva, minthogy a pitvarok összehuzódása és szűkülése idejében a gyomrok vannak tágulásban, míg a gyomor-összehuzódáskor a pitvarok tágulnak ki, s így a vér számára mindannyiszor öböl képződik, hol az illető billentyűk megnyíltáig összegyűlhet.
A szív izomzata egymás után váltogatva huzódik össze és ernyed el, mi mozamnak (rhythmus) neveztetik, s az összehuzódás és elernyedésnek egyszeri egymásután való következése szívverésnek (Herzschlag) neveztetik. A két gyomor egymás között, mint szinte a két pitvar is egymás között mindig ugyanazon szívverési szakban van, míg ellenkezőleg a gyomrok és a pitvarok soha ugyanazon mozgási állapotban nincsenek. Ugyan is egy szívverés idejét hat egyenlő időszakra (4. ábra) osztva, a pitvarokat P, a gyomrokat Gy-vel, az összehuzódást egyenes,az elernyedést pedig görbe vonallal jelölvén, az első időszakban a pitvarok összehuzódásának kezdete és a gyomrok elernyedésének közepe megy véghez, míg a másodikra a pitvari összehuzódás és a gyomori elernyedés vége esik, a harmadik, negyedik és ötödik időszak alatt a gyomrok egész összehuzódása és a pitvarok kitágulásából a három első mozgásszak megy véghez. A hatodik időszakba végül a pitvarkitágulás vége és a gyomorkitágulás eleje esik.
4. ábra.
A 4. ábrából látni lehet, hogy a gyomorkitágulás (diastole) ugyanannyi ideig tart, mint az összehuzódás (systole), míg ellenben a pitvaroknál az összehuzódás két, a kitágulás pedig négy időszakot, tehát kétannyi időt vesz igénybe. Némelyek szerint megeshetik, hogy a gyomorösszehuzódás már a második időszak második felében veszi kezdetét, mint a 4. ábra pontozott vonalai mutatják.
A szívverések száma bizonyos adott időben függ mindenelőtt az életkortól. Az ébrenynél [magzatnál] egy perc alatt 180, az újszülöttnél 150, a két három éves gyermeknél 100 számítható, s így folyton száll alá a 16-ik évig, midőn megállapodik egészen a késő életkorig. Felnőtt embernél percenkint 65-75-öt lehet találni. A szívverések szaporábak kisebb testsúly, vagy magasabb termetnél, az étel után, meleg beha-
tása vagy mozgás folytán, szóval, mi az anyagforgalmat élénkiti, a szívverések számát is emeli, szaporodnak még a szívverések alacsonyabb körlevegői súly, gyorsabb légvételek, vagy borlang, kávéal (caffein) tartalmú italok, stb. élvezése következtében. A szívverések ellenben gyérebbek lesznek nyugalom, alacsonyabb hőmérsék, nagyobb légnyomás s több hasonló tényezők hatása mellett.
Nevezetes a szívverések nagyobb szaporaságaa vérszegénységben (Olygämia) szenvedőknél, mely tünemény természettanilag igen könnyen értelmezhető. Ha ugyanis a szív izomereje aránylag nem maradt, vagy nincs oly hátra, mint a vér mennyiségének csökkenése, adott időben a szívbe kevesebb vér ömöl, mint oda egyébkint jutna, miért a szívnek kevesebb munkaerőt kell végeznie, hogy tartalmát az üterekbe ürítse; még pedig ama munkaerő annál inkáb kevesebb, mert az üterekben szinte kevesebb vér levén, a feszülés kisebb, s így a legyőzendő akadály csekélyebb. Ha tehát a szív könnyebben munkálkodhatik, összehuzódásainak gyorsabban kell egymásután következniök.
A szívverés mozamáról, nemkülönben a gyomrok és a pitvarok mozgási viszonyairól nyitott mellkasnál legkönnyebben meggyőződhetni. Ezen célra tengeri nyulat, békát, vagy tekenősbékát lehet használni. A használt, hátukra fektetett állatoknak lábait rögzíteni kell, s ezenfelül a nyulaknál még a fülek és fogak körül alkalmazott kötelékek által a fejnek is meg kell erősítetnie.
A billentyűk működésének megmutatására szolgál: 1) Fick kísérlete. A pitvarokba a visszerek által egyenes, a tüdőütér és főérbe (aorta) pedig szabad végükön görbített csövek illesztetnek. Az egyenes csövek a szívvel együtt a víz alá lerltvék, míg a görbe csövek üres edénybe kiállanak. Ha a szív váltogatva nyomatik, majd pedig a nyomás abba hagyatik, a vízzel telt edény tartalmát az üres edénybe át lehet nyomatyúzni. 2) Baumgarten kísérlete arra szolgál, hogy a visszéri billentyűk záródása meg legyen mutatva. A pitvarok levétetvén, a gyomrokba víz öntetik, melyek ha összenyomatnak, a visszéri billentyűk oly jól záródnak, hogy a gyomrokból a
visszéri szájadékon alig juthat ki valami, mit teljesen megakadályozni nem lehet, minthogy holt sziveknél a szemölcsizmok tevőleges működése elesvén, a billentyűk zárodása egyedül csak a hozzájuk csapódó folyadékhullám által eszközöltetik. 3) Az ütéri billentyűk működésének megmutatása végett a főér vagy a tüdőütér a szív hústömegéből való kijövetelük helyén leválasztatnak, s ha higany vagy más higabb folyadék öntetik beléjük, tapasztalható, hogy a billentyűk, az ütéri szájadékot oly jól elzárják, hogy mi sem juthat rajta keresztül.
Kérdés, hogy maga a szív üterei (a koszorú-üterek) által a gyomorösszehuzódás vagy kitágulás szakában kapja-e a táplálására szükségelt vért. A felelet nem nehéz: összehuzódás idejében ugyanis az egyes izomcsövek megvastagúlván, közöttök levő hajszál-, az izomkötegek pedig a vastagabb edényágakat összenyomják, s így tartalmukat kiürítik, minek annál inkáb történnie kell, mert az izomkötegek lefolyása tekeredő, ezért tehát a gyomrok összehuzódásakor, midőn a többi üterek megtelnek, a koszorú-üterek vért nem kapnak, hanem ellenkezőleg a gyomrok elernyedésekor ömlik beléjük vér, mely megtelés a főér összevonódásával (Contraction) összevág. Sokszor megtörtén, hogy a koszorú ütereknek a gyomor összehuzódásakor való megtelése még az által is gátoltatik, hogy a koszorú ütéri nyilatok az ütéri billentyűk által azon időszakban fedetnek, ez azonban sokszor nem így van, minthogy ilyenkor ama ütéri nyilatok a billentyűk felett vannak elhelyezve.
5. §. A szívlökés. A szív alak- és helyzetváltozásai. A szívhangok.
A szív tevőleges mozgásai közben lök, azután alakát, helyzetét változtatja, nemkülönben azokkal egyidőben még hangok is hallhatók.
A szívlökést tapintás által akkor is érezhetni, ha az ujjhegyek közvetlenül a szívre tétetnek, mint ez a mellkas eltávolítása, vagy a kivágott, de még összehuzódó szívnél lehetséges. A szívlökés nem egyéb, mint a szív izomzatának az ösz-
szehuzódás következtében való megkeményedése. Ezen megkeményedést a mellkas falán át a 6-7 borda között is érezhetni.
Mi az alakváltozást illeti, a pitvaroknál az összehuzódáskor csak a hosszanti átmérő marad változatlanúl, míg a többiek rövidebbek lesznek; a fülcsék megkisebbednek s összelapúlnak, nemkülönben a pitvarok és a gyomrok közti határ eltörlődik. A gyomrok pedig összehuzódásuk idejében megrövidülnek, s egyszersmind kezdeti csekély megszélesülés után keskenyebbek is lesznek, míg vastagsági átmérőjük némi nagyobbodást szenved, miért is haránt átmetszetük, mely elernyedéskor köröcös, jobbról balra menő hosszanti átmérővel, az összehuzódáskor kerekded lesz, mi leginkáb a szív-alapon vehető észre.
Az összehuzódáskor a szív, mint egész, aláfelé száll, s balról jobbra fordúl, nemkülönben csúcsa fel és mellfelé emelkedik haránt tengely körül, mely a szív alapján egyik oldaltól a másikig vonható. Az első helyzetváltozás onnét érthető, hogy a gyomrok összehuzódásakor a főér és a tüdőütér ruganyosságuknál fogva nemcsak ürkörben tágúlnak, hanem hosszabbak is lesznek, minélfogva a szívet aláfelé nyomják; a balról jobbra való fordulás ugyancsak az említett nagy ütereknek hason irányú tekeredéséből érthető meg, mi szinte vér általi megtelésük következménye. A harmadik helyzetváltozás okát a szívizomzat rostozatában találja; a szív csúcsa ugyanis összehuzódáskor mindig oly helyzetet vesz fel, hogy a szív alapjára függélyesen essék; mint erről kivágott béka sziveken legkönnyebben meggyőződhetni. Kitáguláskor igen természetesen a szív felfelé száll, s balra fordúl, miután a nagy üterek rövidebbek lesznek, s visszatekerednek; valamint az izomzat elernyedése következtében a szív csúcsa alá és hátra felé megy.
A szív helyzetváltozásait kinyitott mellkasnál legjobban szemlélhetni, de ép mellkas mellett is észlelhetők azok, ha a falakon át a szívbe karlsbadi rovartű szuratik, mely körőcszerűleg mozog, s pedig miután két karú emeltyűként működik, kiálló szabad vége mindig más irányt követ, mint melyik a szív azon idejű helyzetváltozásának megfelel.
A szívben hangokat hallhatni, még pedig kettőt, melyek elseje az összehuzódás idejére esik, s hosszú, tompa és erős, míg a második, a kitágulás szakában, rövid, tiszta és csattanó. A két hang együtt véve trochaeus-nak (
) tekinthető. Az első hang a visszéri, a másik pedig az ütéri billentyüknek rezgéséből értelmezhető, mi a hozzájuk csapódott vértömeg által idéztetik elő.
A nagyobb üterekben (tüdőütér, a föér ívhajlatáig, a fejütér elágazásáig) szinte két hang vehető ki, melyek jambusnak () tekinhetők; az elsőt közülök a vérnek a falakhoz a niásodikot pedig az ütéri billentyűkhöz való csapódásából értelmezhetni.
6. §. A szív szivó működése.
A szív szívólag két körülménynél fogva működik: 1) azért, hogy a léghatlanul elzárt mellkasban a tüdők küzött foglal helyet; 2) pedig, mert edényei a szív elernyedése szakában telnek meg vérrel.
|
A tüdők a közönséges légvételek alkalmával folytonosan kitágulvák, még pedig a kilégzéskor kisebb, s a légvételkor nagyobb mértékben. A tüdőkben a tömlöcsék falainak szabad felületére levegőnyomás nehezedik, melynek ellenében azonban az említett képletek ruganyosságuk folytán ellennyomást fejtenek ki, melynek nagysága a légűritésnél (exspiratio) 7, légvételnél (inspiratio) pedig 9 millimeter higanyoszlopmagassággal ér fel, s miután a szív, meg a nagy véredények a mellkasban a tüdőkön kívül foglalnak helyet, igen természetes, hogy a körlevegői nyomásból (egy körlevegői nyomás 756 millim. magas |
5. ábra. |
higanyoszlopnak felel), mely őket egyébkint érné, reájuk annyival kevesebb esik, mennyit a tüdők ellennyomása kitesz. Ha tehát a mindenfelé, így pedig a test felületére és ennek edényeire ható körlevegői nyomás 756 millim. magas higanyoszloppal ér fel, a szívre a légüritéskor 748,5, míg légvételkor 747 millim. magas higanyoszlopnak megfelelő körlevegői nyomás hat, minélfogva a vérnek a test környi részeiből, mint nagyobb nyomás helyéről, a kisebb nyomás helyére kell ömölnie. Ebből látható, hogy a közönséges légzésnél a szivnek a tüdők közötti elhelyzése következtében a vérnek a szív felé való folyása előmozdítatik, még pedig a légvételi szakban nagyobb, míg a légürités idejében kisebb fokban.
Hogy a tüdők kitágulása folytán a szív valóban szivólag működik, bebizonyithatni, ha A üveggömb vétetik, melynek szájadékába parafa-dugasz által három, mind a két végén nyilt cső van erősítve. B cső által a gömb üre a körlevegővel közlekedik, a C cső a tüdővel összefüggő légcsőbe (legcélszerűben tengeri nyulé) a D pedig a lehágó nagy visszérbe (vena cava descendens) van erősítve, míg más részről G kaucsuk cső által zsíredénynyel (glycerin) részben megtöltött C nyomásmérővel (manometer) áll összeköttetésben. A felhágó nagy visszér (vena cava ascendens) le van kötve. Ha C csőn át a tüdők felfuvatnak, s a fuvás vége felé a B cső ujj által elzáratik, akkor látni lehet, amint a zsírédeny a nyomásmérőnek a szívvel összefüggő I szárában emelkedik, annak világos jeléül, hogy a tüdők kitágulása következtében a szívre ható levegőnyomás kisebbedik.
Ha a légzési működések rendes mértéküket meghaladják, akkor könnyen oly viszonyok keletkezhetnek, melyek a szívműködést, s így a vérfolyást tetemesen hátráltatják.
Midőn a szokottnál mélyebben légezünk, a szívet érő levegőnyomás mindinkáb kisebbedni fog, miután a tüdők ellenható ruganyos erői a tágító erők négyzetével növekednek. Ama kisebbedés egészen 89 millimeter magas higanyoszlopot érhet el. Kisebbedvén pedig a szívet érő körlevegő-nyomás, való ugyan, hogy ez által a vérnek a szív felé való mozgása előmozdítatik, de szintoly mértékben nehezítetik a vérnek a szívtől való tovajutása, mely akadályt azonban a szívgyomrok
izomzatának erőtetett munkássága bizonyos fokig legyőzheti; de midőn a nyomáskisebbedés a kitett netovábbig jutott, a szív izomerői képtelenek az akadály legyőzésére, minélfogva a vérkeringés teljesen megakad. A mondottaknak megfelőleg tapasztalhatni, hogy minél mélyebben légezünk, az érlökések (Puls) száma annál kevesebb lesz.
Vétessék most, hogy a légürités a közönségesnél nagyobb hatálylyal történ. Ekkor a tüdők mindinkáb összenyomatván, s maguk is mindinkáb összevonódván, a bennük foglalt levegő mind jobban összesürítetik, minélfogva a levegőnyomás úgy a tüdőkben, mint ezeken kívül a mellkasban helyet foglaló szervekre nézve növekedik, mely növekedés végtére oly nagy lehet, hogy a rendes körlevegői nyomást 65-85 millim. higanyoszlop-magassággal túlhaladja. S így noha a vázolt növekedés a vérnek a szívtől való tovajutását előmozdítja, de szintoly mértékben nehezíti a tüdővérkeringést, s átalában a vérnek a mellkas felé folyását, ezen nehezités pedig annál érezhetőbé válik, mert nincs hatány, mely ellensulyozná. Igy végtére az egész vérkeringésnek meg kell állania. Ezen vérkeringést az athlétai termetű Weber Eduárd szép hirnevű életbuvár önmagán tevé, minthogy két percen át lehető legmélyebb légüritési állapotban tartotta mellkasát, mely idő elteltével elalélt, érlökései kimaradtak, mint ezt jelenlevő bátyja, Weber Ernő, észlelte. Weber Ed.-tól függetlenül Donders hasonló kisérletet tevén, hasonló eredményhez jutott.
A visszéri lüktetés az utób felhozottakban találja megfejtését. Ugyanis, ha a légürités annyira mély, hogy a szívre ható levegőnyomás nagyobb, mint a körlevegői, akkor a légürités szakában a vér a visszerekben meg fog torlódni, sőt oda vissza is nyomatik, mi főleg a lecsupaszított nagyobb visszereknél (torokalatti visszér = vena jugularis) a falak emelkedésében külöli magát.
Weber testvérek tapasztalták, hogy a hosszabb ideig tartó gyorsjárásnál a szívverések a végtagizmok működéseivel egy időben történnek, mit onnét értelmeznek, hogy eme izmok összehuzódásai következtében a köztük fekvő üterek
nyomatván, billentyűik miatt a vér csak a szív felé ömölhet, mi ezen utóbi tevékenységének egyidejűségében nyilvánúl.
|
A szív edényei az elernyedés szakában vérrel megtelvén, ez által a szív izomfalzata szétfeszítetik, minélfogva üre tágabb lesz, mi a vérnek a gyomrok felé való folyását előmozdítja. Ennek bebizonyítására Czermák N. J. szerint a következő kisérletet lehetne tenni: a szív baloldali üre (6. ábra) A folyadékkal van megtöltve, s beléje B üvegcső ér. A főérbe C töltsér D van erősítve, mely utóbin át, ha a főérbe folyadék öntetik, a koszorúterek megtelnek, a gyomorfal szétfeszül, s ennek megfelelőleg a folyadékoszlop magassága a B csőben kisebbedni fog, mint a pontozott vonal mutatja. |
6. ábra. |
7. §. A szív idegeiről.
A szívhez ágakat küldenek a két bolyg- és a két nagy együttérzideg, s ezeken kivül a szívben még idegdúcok is vannak, melyek úgy egymással, mint az említett idegek ágaival közlekednek, míg más részről maguktól ágakat bocsátanak tova. Az elágazások a békánál leginkáb tanulmányoztattak. Igy Bidder szerint a bolygideg szívi ágai, mint a pitvar sövényhez értek, itten tömött fonatot képeznek, melyben számos idegsejt (Ganglienzelle) foglaltatik. Innét származik a két sövényideg, melyek mindegyike a pitvarsövény határon dúccá vastagúl, az ettől jövő ágak ismét dúchalmazon mennek keresztül, mely a gyomorsövényben foglal helyet, az utóbi dúchalmazból mennek aztán szét az egyes idegecskék az izomcsövekhez. A dúc-elemek, az idegsejtek egymás között, valamint a különböző dúcok sejtei is idegcsövek által (Nervenröhren) függenek össze.
Ha a szív a mellkasból kivágatik, mozgása azonnal meg nem szün, hanem még hosszabb vagy rövidebb ideig rendesen mozog, s ha mozgása meg is szün, ingerekre még összehuzódik. A mozgás megszünésénél nagy szerepet játszik a hőmér-
sék csökkenése. Igy a tengeri nyúl szive, mely önmagától többé nem mozog, újra mozamos működésbe jön, ha vízbe tétetik, melynek hőmérséke C. sz. +37°-on áll.
A kivágott szív mozgása a változó melegű állatoknál (poikilothermen), milyen a béka, tekenősbéka sat., hosszabb ideig tart, mint a hasonmelegűeknél (homeothermen), s ezeknél ismét fajok és egyének szerint a legkülönbözöb változatokat találhatni. Igy a kivágott békaszív órákig, sőt napokig elver; a teknősbéka szívverése tart, midőn a test többi részei már rohadásba mentek. Harless és Margó, ezen utóbi lenyakazott embernél találta, hogy a szívösszehuzódások a halál után egy egész óráig észlelhetők, míg a jobb oldali pitvar összehuzódásai továb, mintegy harmadfél óráig is eltartanak. De nemcsak a kivágott szív mozog önmagától, hanem mozognak annak még egyes darabjai is, részint önmaguktól, részint pedig ingerlésre. S mindezután kételkedni nem lehet, hogy a szívnek vannak mozgásközponti szervei, melyek saját állományában léteznek. Hogy ezen központi szervek ama idegdúcok, felettéb valószinű, hogy pedig ezek egymással idegcsövek által összefüggenek, azért kell felvenni, mert különben a kivágott szív izomkötegei oly egyezményesen nem huzódnának össze, mint ezt valóban látjuk, s miután ez csak úgy megy véghez, mint midőn a szív a mellkasban sértetlenül foglal helyet.
Itt van helyén megemlítni Stannius kísérleteit.
Volkmann volt az első, kitalálta, hogy ha a békánál a pitvarok a gyomroktól metszés által elkülönítetnek, gyakran megtörtén, hogy a pitvarok rendesen mozognak, míg a nyugalomban levő gyomrok csak akkor, ha ingereltetnek. Bidder szerint Volkmann kisérlete mindannyiszor sikerül, ha a pitvarsövényi dúcok mindannyian a pitvaroknál maradnak, s ha a metszés elég mélyen történ, a gyomrok még az ingerekre sem felelnek; ha ellenben a metszés magasabban vitetett, hogy a pitvarok egy része, s így az ottani dúcokból több a gyomroknál maradt, akkor ezen utóbiak önmaguktól, mint rendes körülmények között, mozognak.
Ha békánál a szívpitvarok leköttetnek (Stannius), a költelék felett fekvő részlet mozamosan mozog, míg az alatta
fekvő a gyomrokkal együtt csendesen áll. Ha a kötelék a pitvarok és a nagy visszéri öböl (Hohlvenensinus) között erősítetett meg, úgy a pitvarok, mint a gyomor, a kitágulás szakában megállanak, s ha ilyenkor a pitvarok és a gyomor határán második kötelék alkalmaztatik, a pitvarok csendesen maradnak ugyan, de a gyomor rendes módon mozog. Ha csak egyetlen kötelék erősítetik a szív körül, s pedig a pitvargyomori határon, akkor a pitvarok és a gyomrok összehuzódásaikat folytatják ugyan, de különböző mozammal; a bolygidegek ingerlésére a szív egészen elernyed, a pitvarok teljesen működésképtelenek lesznek, mig a gyomor ingerekre összehuzódik.
Bezold ama tényeket ujakkal szaporította. Ha a nagy visszéri öbölből felülről kezdve harántirányú darabok lemetszetnek, a szív mozgásai annál inkáb lassúdnak, minél közelebb esik a metszés helye a pitvarhoz. Azután, ha a szív nyugalmi szakában a pitvar-gyomori határon ketté metszetik, a pitvarok nyugton maradnak, míg a gyomrok működésbe jönnek, s ha a metszés mélyebben a gyomrok közepén történ, a pitvarok a velük összefüggő gyomorrészlettel egyetemben működnek.
A mondottak értelmezésére föltevénykép a következők szolgálhatnak. A szívben nemcsak mozgási, hanem mozgásgátló központok is vannak, mely utóbiak a pitvarok, míg az előbiek a nagy visszéri öböl és a gyomrokban, különösen pedig amott vannak túlsúlyban. Midőn tehát a nagy visszéri öböl a szívtől lemetszetik, vagy a pitvarhatáron leköttetik, a szívnek nyugodtan kell maradnia, miután a pitvarok mozgáslassító dúcai még a gyomroké felett túlsúlyban vannak; ha pedig ilyenkor a gyomor pitvari határon átmetszés vagy lekötés történik, a pitvaroknak csendesen kell maradniok, míg a gyomor mozog, mert itten a mozgásdúcok hatalmasabbak, míg amott a mozgáslassítók vannak hasonló körülmények között. Ha csak egy metszés, vagy lekötés történt, s pedig a pivargyomori határon, a pitvarok mozognak, mert a nagy visszéri öböllel, hol mozgásdúcok vannak, sértetlenül összefüggenek; a gyomor mozamos működése a felhozottak után magától értetik. Volkmann és Bidder leletei a vázolt keretbe
szinte oly könnyen beilleszthetők, mint Stannius és Bezold tapasztalatai.
A bolygidegek a nyakon átmetszetvén, a szívverések száma rendkívül növekedik, mely növekedés rögtön aláb hágy, ha az átmetszett ideg környi csonkja elégé, legjobban átterjedési villamütések (Inductionsschläge) által, ingereltetik, sőt ha az inger elég nagy, a szív mozgásait megállíthatni, minélfogva ezen szerv kitágulási szakában mozdulatlanul marad. De felettébb erős inger használásakor a bolygideg kimerülvén, a szív újra működni kezd, mely működés a bolygideg ingerlése folytán fennálló elernyedésre még akkor is bekövetkezik, ha valamely inger, például dohányal (nicotin) közvetlen a szív húsállományára alkalmaztatik. A bolygideg tehát idegcsöveket hord magával, melyek a szív állományának mozgáslassító központjaiban végződnek. A bolygideg központi csonkjának ingerlése a szívműködésre nincs befolyással, mi mutatja, hogy a szóbanforgó ideg a szívre egyenesen és nem átterjedés (Reflexwirkung) utján működik.
A bolygidegnek szívhez menő csövei a nyúltagyban veszik eredetüket, miután magának ezen szervnek ingerlése a szívet rögtön a kitágulási szakban megállítja. Ezen kisérlet legjobban békánál végezhető, melynek agya, agyacsa elvétetett, gerinczagya pedig elroncsoltatott, s a villamátterjedési gép egyik sarka a nyultagy egyik, másika pedig ugyancsak ezen szerv másik végéhez tétetett. A nyúltagynak a szóban forgó hatása nincs, ha a bolygideg átmetszetik.
Moleschott és Nauwerck találták, hogy a nagy együttérzideg átmetszetvén, a szívtől tovaeső csonknak ingerlése a szívmüködésekre nincs befolyással, míg ellenben, ha a szív felé eső csonk ingereltetik, ha a villamütések gyengék, a szívverések száma szaporodik, midőn pedig azok erősebbek, a szívösszehuzódások gyengébbek lesznek, sőt futólag teljesen meg is szünhetnek.
Hufschmidt és Moleschott tapasztalták, hogy a bolygideg gyenge ingerlése szinte a szívverések nagyobb szaporaságát feltételezi, míg azok számának csökkenése, vagy épen megszűnése csak erősebb ingerlésekre következik be.
A szívben mozgási és mozgáslassító központok vannak,
amazok függetlenek minden a szíven kivül eső mozgástámasztó befolyástól, s önhatályukból a tőlük eredő idegcsövek által a szívmozgásokat létesítik. A mozgáslassító központok azonban a működési ingert kívülről a bolyg és a nagy együttérzideg által kapják. [A]Honnét van, hogy a bolygideg átmetszése a szívmozgásokat gyorsítja, erős ingerlése pedig azokat kevesbíti. Hogy a bolyg vagy az együttérzideg gyenge ingerlésére nagyobb számú szívverések következnek, talán onnét volna érthető, hogy a kérdéses idegek szálai egyes helyeken a mozgási központok idegágcsáival fonatban vannak egyesülve, minélfogva könnyen lehet, hogy a bolyg vagy a nagy együttérzideg villamosság által ingerelt csövei másodlagosan kifelé ható villamosságuk által a szomszéd szívizomi csöveket működésbe hozzák, mi mozgáslassító befolyásuknak gyenge ingerlésnél ellenállhat, nagyobbaknál azonban nem, miután valószinűen a másodlagosan kiáradó villamosság, mi a szívmozgató idegeket ingerlésbe hozza, nincs arányban az elsőlegesen ingerlő árammal.
Igy tehát mondhatjuk, a szív a bolygidegek átmetszésekor gyorsabban működik, mert a nyúltagy mozgáslassító befolyása alól kivétetett; a szívverések a bolygidegek ingerlésére lassúbbak lesznek, sőt meg is szűnnek, mert ez által a szívben levő mozgásgátló központok túlságos tevékenységbe jönnek, ha pedig a bolygideg ingerlése felettéb nagy, kimerülés folytán a szív ama központjai elégé ingerelhetők nem lévén, a mozgási központoknak kell érvényre jutniok, szinte ez történ akkor is, midőn a bolygideg, s maga a szív, egyidőben ingereltetik.
Hogy a bolygideg ingerlésének abbahagyása után a szívverés rendes gyorsasága rögtön vissza nem tér, hanem csak lassankint, természetes, miután bizonyos idő szükségeltetik oda, hogy a túlingerelt mozgáslassító központok mérsékeltebben működjenek. Nemkülönben, ha a bolygideg már többször ingereltetett, a szív mozgásainak az inger ismétlésekor hamaráb meg kell szünniök, miután a megelőző izgatások folytáú az ingerültség magasabb foka maradt vissza.
Midőn csak az egyik bolygideg használtatik, a vázolt
tünemények igen felfogható oknál fogva kevésbé világosan és kevesebb határozottsággal mutatkoznak.
8. §. A folyadék erőtanból és a vérkeringés tényezői.
A folyadék, jelenleg vizet értvén alatta, magára hagyatván, parányhalmazai a köztük ható erők szerint rendeződnek, ha pedig ezen egyensúly valamely hatány által megzavartatik, a parányhalrnazok előbi helyzetüket visszanyerni törekesznek, mely törekvés: feszülésnek (Spannung) neveztetik.
A feszülés megmérésére azon tömeg súlya használható, mely az egyensúlyt felbontotta. Azon tömeg folyadék-oszlop is lehet, midőn a súly S=AMF egyenlet által fejeztetik ki, hol S a súlyt, A az oszlop alapterületét; M az oszlop magasságát és F a folyadék fajsúlyát jelenti, mely utóbi, miután a viz fajsúlya = 1, kihagyható.
A nyomás, mely valamely folyadékot ér, mindenfelé egyenletesen szétterjed, azért ha valamely folyadék-oszlopot számtalan vékony oszlopcsára szétszedettnek gondolunk, melyek mindegyike egymás felé helyezett parányhalmazoknak csak egyszeri sorából áll, azok mindegyikében az egész folyadék oszlopot érő nyomásnak feltalálhatónak kell lennie, miért ama egyenletből még az A-t is ki lehet hagyni, így pedig S=M; vagyis a nyomó folyadék oszlopmagassága M nem más, mint a feszülés mértéke (Spannungsmass), mely ha nyomott tömeg alapterületével szoroztatik, a szorozmány a feszítés nyomása (Druckmass d. Spannung).
Midőn a feszülés mozgásba megy át, a folyadék tömege (m), a nehézkedés (g) és a magasság (h), honnét a mozgás megindúl, jön számításba, s ezen három tényező szorozmánya mgh teszi a feszülés munkamértékét (Arbeitsmass der Spannung). A mozgó tömeg sebessége: v=√(2gh), miből h értéke kerestetvén, lesz: h=v2/2g, mely értéket mgh szorozmányba helyettesitvén, mv2/2 nyeretik, mi a mozgó tömeg munkamértéke, vagy is a mozgató erő.
A nyomott folyadék feszülés vagy mozgásba megy át,
ezen utóbi pedig különféle lehet, itt azonban csak a csőben levő mozgásról lesz szó.
Ha a folyadéknak a csőben való mozgása állandóvá lett, a cső bármely haránt metszetében ugyanazon időben egyenlő mennyiségü folyadéknak kell átömölnie, mint ez a folyadék parányhalmazainak összetartása és összenyomhatlanságából következik. Ha pedig különböző nagyságú átmetszetek mellett az ugyanazon időben keresztül folyt tömeg egyenlő, a sebességnek kell különbözőnek lennie, mely a haránt átmetszet nagyságával megfordított arányban áll. Ezért a tágabb ürkörű visszérrendszerben a vérnek lassabban kell folynia, mint a szűkebb ütéri rendszerben, s ismét a visszerekben gyorsabban mozog tova, mint a még tágabb hajszáledényi rendszerben.
A csőben mozgó folyadék számtalan körkörösen egymásba helyezett hengerből állónak tekinthető, s ezen hengerek folyássebessége annyival jelentékenyebb, minél közelebb esnek a cső tengelyéhez, míg ellenkezőleg a feszülés a tengelytől távolodva folyton növekszik. Hogy tehát a mozgó folyadék valódi feszülése nyeressék, az egyes folyadékhengerek feszüléseinek összegéből kellene a középszámot kivonni, nii azonban nem lehetséges. Közönségesen a csőfalát közvetlen érintő folyadékhenger feszülése szokott vétetni, minthogy a használt nyomásmérők épen csak a mozgó folyadék felületéig érnek. A folyás sebességének megmérésére szolgáló módok közül álljon itt a következő: a cső, melyben a folyadék mozog, átlátszékony, s benne szilárd test foglal helyet, mely oldal-arányos, azután pedig tapadása és fajsúlya a folyadékéval meglehetősen megegyez. Azon útból (l), melyet a szóban forgó szilárd test bizonyos idő (t) alatt meghalad, a folyás sebességét (v) kiszámíthatni a következő egyenlet szerínt v=l/t.
A folyás sebességére határozó befolyással van:
1. A nyomás nagysága, melynek nőttével a sebesség egyenletesen nő.
2. A cső hossza, melynek nagyobbultával a sebesség csekélyebb lesz.
3. A cső átmérője s pedig a tág csöveknél a sebesség cső kisebbültével egyenletesen, míg az igen szükeknél az átmérő négyzetének megfelelőleg száll aláb; a felhozott két véglet közt középben levő csöveknél pedig az ürkör átmérője valamely hatványával, mely az előbi számok között foglal helyet, fogy a folyás sebessége.
4. A hőség, melynek emelkedésével a sebesség nagyobb lesz.
5. Vajjon megnedvesíti a folyadék a cső falát vagy nem. Itt csak azon eset vétetik figyelembe, midőn a cső fala megnedvesitetik s kitün:
a.) hogy a cső fala anyagának a sebességre nincs befolyása, minthogy a folyadék felületi rétege a cső falához tapadván, a folyadék többi része ezen réteg között áramlik tova.
b.) Hogy a surlódás által való erőveszteségre a folyadék fajsúlya, folyékonysági állapotának és a hajszálcsővonzásnak nincs befolyása.
c.) hogy a surlódás a folyadék összetételével szoros viszonyban áll, igy példaul:
a) az ökör vérsavója még egyszer lasabban foly, mint a víz. A rostonyától megfosztott ökörvér háromszor lasabban foly, mint azon állat vérsavója.
b) a közömbös sók, a kéksav (CyH), kénköneny (HS) a víz surlódását csökkentik, míg a luganyok (Alkalien) és a többi savak növelik azt. A légköneny (NH3) a vérsavó surlódását kisebbíti.
A folvadékerői kisérleteknél nyomás eszközlésére a nyomásedény (Druckgefäss, 7. ábra A) használtatik, mely vízzel vagy más kisérletül használt folyadékkal szokott megtöltetni. Ezen edény legjobban horganybádogból készítetik, s henger alaku, aljától két cső megy el, melyek egyike B harántirányú és csappal van ellátva, míg másika C derékszöglet alatt meg van görbítve, s egyenes ágába üvegcső erősítetik meg, mely a nyomásedényben levő folyadék magasságának megítélésére szolgál. Hogy a nyomásedényből kiömlő folyadék pótoltassék, s igy a folyadék magassága benne egyenlő legyen, használtatik a D nyomattyú, mely által az E kaucsuk csővön át a kiömlött folyadékot vissza lehet hajtani.
