névvel jelölte. S valóban, ez a jó reménység nem volt hiú, mert 1497-ben VASCO DA GAMA a fokot körülhajózta s a következő évben Kelet-Indiába szerencsésen megérkezett, tehát nyugatról érte el azt, a mit KOLUMBUS kelet felől vélt elérhetőnek.BEVEZETÉS
MINDEN TÖRTÉNETÍRÓ két határon belül mozog. Az egyik határ, mely a jelent a jövőtől elválasztja, nagyon közel fekszik; a másik határt bizonyos időpontok nem korlátozzák s az ókor homályába vész el. Ez utóbbi határnak tágítása bizonyára egyike a legnehezebb föladatoknak, s mivel itt a képzelet játékának, – bár ezt a filológiai és a természettudományi vívmányok mind szűkebb és szűkebb körre szorítják – elég tágas tere van: e föladat tárgyalása különösen érdekessé válik. Minthogy valamely pozitív tudománynak története csak történelmileg bebizonyított tényekre támaszkodhatik, megállapodik ott, hol a források kiapadnak, s a tudomány eredetére vonatkozó kombinácziók, önmagukban véve bármily érdekesek legyenek is, a tudomány történetére nézve befolyással nincsenek.
Az észleleti tudományok körében sem volna nehéz a konjekturák [következtetések] szálait azon a határon túl fűzni, a melyen túl történelmi adatok helyébe oly dolgok lépnek, melyek esetleg megtörténhettek volna. Efféle kísérletek mind a régibb mind pedig az újabb korban egyaránt tétettek; ezek között a legnevezetesebb s egyszersmind a legkülönösebb az a kísérlet, mely az összes czivilizácziót egy eredeti emberfajnak, egy a műveltség szempontjából is ősnépnek czivilizácziójára akarja visszavezetni. Ennek a törekvésnek, melynek utolsó kiváló képviselője a híres BAILLY volt, a történetírásra nézve semmi gyakorlati
haszna nincs; akár volt egy ilyen nép, akár nem volt, mi a czivilizáczió forrásait csak ott kereshetjük, ahol azokat valósággal föltalálhatjuk, s ennélfogva fölösleges dolog volna a tett kisérleteket szigorú birálat alá vetni. Ami pedig különösen a mi művelődésünket illeti, itt nemcsak hogy egy eredeti ősforrás után nem kell törekednünk; hanem még – ha t. i. csakis a mi művelődésünkről van szó – figyelmünkön kívül hagyhatjuk azokat a népeket is, melyek ősi műveltsége minden kétséget kizáró módon be van ugyan bizonyítva, de a mely népek műveltsége a mi művelődésünkre sem közvetett, sem közvetetlen befolyást nem gyakorolt. Ez oknál fogva természettudományi ismereteink történetében nem igen kell különös fejezeteket szentelnünk a khinaiak, a hinduk, a khaldeaiak, a fönicziaiak, egyiptomiak, stb. keleti ősnépek természettudományi ismereteinek. E népek mindegyike képes tudományos eredményeket fölmutatni, sőt egyes jelek arra mutatnak, hogy a természet iránti hajlamok egyes népek kiegészítő jellemvonásai valának. Indiának régi költészete megénekelte az esőt, a négy szelet a hajnalpírt, a napot, a tiszta levegő-eget; ez a lelkesedés átment e nép vallásába s ennek útján szellemi életének egyik leghathatósabb rugója volt. Mégis a mi természettudományi ismereteink kezdetei csakis az ezen régi népek műveltségét nyugat felé közvetítő népek, nevezetesen a görögök és arabok műveltségében gyökereznek. A többi népek, a hazájuk távolsága, a nyelvük elszigeteltsége vagy kihalása folytán ránk nézve idegenek maradtak, minélfogva a mi természettudományi műveltségünk csak a görögök és arabok részint önálló, részint pedig máshonnan átszármaztatott műveltségéből indult ki. A zsidók, bár a nyugottal szoros érintkezésben maradtak, a természettudományok fejlődése érdekében mit sem tettek. De nem is tehettek. A zsidók minden természeti tüneményben csak Jehova akaratának nyilvánulását látták, s a természet szemléletében csak az istenség mindenhatóságába vetett hitük erősödött meg, s nem mertek a szemlélt dolgok okainak fürkészésére vállal-
kozni. Az ég figyelmes szemléletét a zsidó pap inkább vétkes, mint magasztos foglalkozásnak tekintette, mert ez a foglalkozás némelyeket a keleti szomszédos népek tüzet és napot imádó vallására csábíthatott volna. A zsidók országának hosszú fönmaradása az igaz hitre nézve nagyon üdvös lehetett ugyan, de az értelmi fejlődésre nézve a legcsekélyebb haszonnal sem volt.
A zsidók szétszóratása e nép intellektuális fejlődésére a legjótékonyabb hatással volt. A theokratikus államforma szigorú törvényei alól fölmentett zsidók a tudományok buzgó művelőivé és terjesztőivé váltak. De ez a tevékenységök csak a görög és arab hagyományok terjesztésére szorítkozott; eredeti zsidó tudományosságot, mert ilyen nem volt, nem terjeszthettek.
Míg a keleti népek az asztronómiában a tökéletesség jelentős fokára emelkedtek, addig a fizikában általában el voltak maradva. Mindamellett kétséget nem szenved, hogy e népek a fizika terén is figyelemre méltó fölfedezéseket tehettek, s hogy a fölfedezések egy része a görögökhöz is átszivároghatott.
Annyi bizonyos, hogy a görögök tudományossága keleti eredetű; a görögök már az ősi időkben sűrűn érintkeztek az egyiptomiakkal, a fönicziaiakkal, a médusokkal és perzsákkal. A legjelesebb görög filozófusok gyakran utaztak Egyiptomba, ami nyilván az egyiptomiak jelentékeny műveltségéről tanuskodik. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a görögök az egyiptomiak útján ismerkedtek meg a geometria elemeivel, az ekliptika ferdeségével s az időfelosztással; a fönicziaiaktól megtanulták, miként tájékozhatják magukat a hajósok a sarkcsillaggal, a babiloniaiaktól pedig megtanulták a gnómon használatát. * Nagyon valószinű tehát az is, hogy a keletiektől fizikai ismereteket is vettek át, de erre nézve történelmi adataink nincsenek. Ennélfogva, ha a fizika kezdeteiről van szó, a görögöket megelőző népekkel nem sokat kell törődnünk. Ez annyit tesz, hogy e tudomány megalapítóiúl a görögöket kell tekinte-
* LIBRI, Hist. des Mathém. en Italie, I. 93.
nünk; s valóban, e tudomány újjászületése a klasszikus ókor műveinek fölélesztése alapján történt. Mindazonáltal nem kell a görögök fizikáját túlbecsülnünk, mert ez a mienktől nem csak az aránytalanúl csekélyebb terjedelme, hanem tudományos módszere által is annyira különbözik, hogy azt a jelenlegi fizikával csak bizonyos megszorító föltételek mellett hasonlíthatjuk össze s a jelenlegi fizikának előfutójáúl is csak bizonyos föltételek mellett tekinthetjük.
Hogy a görög fizikának igen csekély terjedelme volt, ez elvégre nem akadályozhatna meg abban, hogy a fizikai tanok fejlődésének fonalát a görögöknél vegyük fel. De már az a körülmény, hogy a fizikai ismeretek a mathematikai és asztronómiai ismeretekhez képest a görög exakt tudományosságnak csekély hányadrészét teszik, arra mutat, hogy a görögök a természettel sajátszerű viszonyban állottak. A görögök előtt, mint HUMBOLDT mondja, a természet sokoldalú változatosságainak leírása, a természeti költészet, mint az irodalom egyik ága teljesen ismeretlen. Szemlélkedésük középpontja az ember volt; a mit a természetben nagynak és magasztosnak találtak, mind azt az emberrel hozták közvetetlen összefüggésbe. Vallási legmagasabb ideáikat a természet szemléletéből merítették ugyan, de a természetnek az emberre nézve legbefolyásosabb objektumait nem a saját eredetiségükben, hanem personifikálva [megszemélyesítve] tisztelték: a napisten, a hold istennője, a tenger-isten, a villám-isten, a különféle nimfák a természet és az ember közötti relácziónak mind-megannyi szembetűnő nyilvánulásai valának. Ritkán esett meg az, hogy a természet csodái a görögöket közvetetlen bámulatra ragadták volna, s azokban ekkor is, mint például a tűzokádó Aetnában, az emberi erő nyilvánulásait látták. Az objektivitásnak ez a hiánya érthetővé teszi, hogy a fizikának a görög tudományosság körében oly csekély szerepe jutott. Pedig a görögök kitűnő észlelők valának; egyes megfigyeléseik, mint például az aequinoctiális [napéjegyenlőségi] pontok hátrálása, az ókornak ez az asztronómiai legszebb találmánya, bámulatra ragadnak. S ha a fizika terén
mégis aránylag csekély eredményt mutattak fel, ezt annak kell tulajdonítanunk, hogy ők az érzékeiken kívül egyéb észleleti eszközökhöz nem fordultak; a mit a természet közvetetlenűl eléjük tárt, az észlelő figyelmüket el nem kerülte, de az oly dolgok, melyek kifürkészése a tünemény szántszándékos előidézését, vagyis a kisérletet igényli, ő előttük rejtve maradtak. A kisérlet, a búvárkodásnak ez a hatalmas eszköze, mint ilyen, a görögök előtt ismeretlen volt; innét van az, hogy az ókorról csak elenyésző csekély kisérleti tény maradt reánk.
A görög fizika fejlődésének egy másik akadálya a spekulatív irány túlbecsülése volt. Ha azt látjuk, hogy a görögök a tapasztalás útját oly nagyon elhanyagolták, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a görögök abban a téves nézetben voltak, miszerint csekély számú észleletre a legtágasabb spekulácziók fektethetők, s hogy az ismeretek növekedése csakis a szellem spekulatív tevékenységétől várható. Sőt úgy látszik, hogy a tapasztalati igazságokat e spekulatív tevékenységre nézve nagyon kényelmetlennek találták és szántszándékosan mellőzték, mert különben alig érthetnők meg theoriáik rendkívüli nagy számát. Persze, ott a hol a spekulácziónak helye volt, mint a mathematikában és a raczionális mechanikában, ott a görögök nemcsak kezdeményezők, hanem az utókor igazi mesterei voltak.
Az antik mechanikának, s általában az ókor exakt tudományosságának legkiválóbb képviselője ARCHIMEDES (287–212 K. e.) volt. Ő volt a statika és hidrostatika alapítója: az emeltyű törvénye, a róla elnevezett hidrostatikai törvény, mely az úszás és a sűrűség elméletének talpköve volt, a csigasor, a vízi csiga, a végnélküli csavar, s végre a súlypont tana valának azok az eredmények, melyek a mechanikai ismeretek tárházát ő utána évszázadok hosszú során át betöltötték. Ha még fölemlítjük az alexandriai HERON-nak találmányait, úgymint a róla elnevezett kutat és az aeolipilt, az EUKLIDES korából származó, a fény visszaverődésére vonatkozó három törvényt, a HYPATIÁ-nak
tulajdonított araeométert, továbbá PTOLEMAEUS-nak a sugártörésre, PYTHAGORAS-nak az akusztikára vonatkozó csekély vizsgálatait: akkor felsoroltuk mindazt a mi által a görögök a fizikának azaz az ő fizikájuknak alapjait vetették, mert az ókori tudományosságnak állítólagos legkiválóbb képviselője, ARISTOTELES (384–332. K. e.), az ő mechanikai és fizikai műveivel az eszmék tisztázásán még akkor sem lendített sokat, mikor a legészszerűbb alapon állott, általában pedig sokkal többet ártott velök, mint a mennyit használt, mert hogy a fizika a XVI-ik századig erőteljesebb fejlődésnek nem indulhatott, azt legnagyobb részt az ő tekintélyének köszönhetjük.
A már mondottak után magától értetődik, hogy a görögök az imént felsorolt tudományos eredményeken kívül még nagyon sok észleleti tény birtokában voltak. De észleleteik csak az ismereteket, nem pedig a tudományt gazdagították; a fődolog a természet-filozofémák fölállítása volt. S ezen a téren a görögök bámulatra méltó ügyességet fejtettek ki, de egyszersmind a legkalandosabb spekulácziók útját egyengették. Ügyességüknél csak termékenységük nagyobb, s mivel szellemük játéka korlátokat nem ismert, a sok tévedés között sok helyes eszmét is fejtegettek. Azonban közelebbről vizsgálva a dolgot, azt látjuk, hogy e helyes eszmék helyessége tulajdonképen nem az ő érveléseikből, hanem a későbbi kor észleletei és kísérletei folytán derült ki; a legcsattanósabb példa erre nézve a világegyetemre vonatkozó filozofémájuk. Fölösleges és indokolatlan eljárás tehát az, ha némelyek minden fizikai új felfedezésben egy a régiek által kezdeményezett dolognak csak újabb fejlődési fázisát törekesznek kimutatni. Az ókori filozófusok elmélkedéseiben nemcsak hogy a KOPERNIKUS rendszerének, az atómos elméletnek és a hő mozgási elméletének nyomait találjuk, hanem az ókori iratokban még számtalan olyan helyet találhatunk, melyeket egy kis csűrés-csavarással jóformán minden új dologgal összefüggésbe hozhatunk. De ez a laza összefüggés még nem állapítja meg a prioritás jogát, s ha azok, kik mindent az ókorra
akarnak visszavezetni, ugyanannyi figyelmet fordítanának az újabb korra, meggyőződhetnének, hogy az újabb fölfedezések aránylag rövid időn át s az ókori eszméktől függetlenül fejlődtek. Vannak általános fogalmak, melyek önként merülnek fel minden gondolkodó szellem előtt, de a fogalmak között olyan nagy tartalmi különbségek lehetnek, hogy az összehasonlításuk majdnem nevetségessé válik. Hogy csak egy példát említsünk, nem volna-e nevetséges azt állítani, hogy az atómos elméletben a prioritás nem DALTON-t, hanem DEMOKRITOS-t illeti? Vannak még most is egyes emberek, kik a jelenkort csakis az ókorral akarják tanítani, s mivel a latin és görög grammatikák köréből a tudomány magaslatára fölemelkedni nem képesek, még most is annak az antediluviális [özönvíz előtti] nézetnek hódolnak, hegy a jelenkor műveltsége az ókorét a legkevésbbé sem múlja fölül. Szerencse, hogy az ilyen hátramozdítók a művelődés folyamát megakasztani soha sem voltak képesek.
A görögök, mindamellett hogy különös szellemi irányzatuk a fizikát nem terelte abba a mederbe, melyben a jelenkori felfogás szerint e tudománynak folynia kell, arra voltak hivatva, hogy a fizikai tudományokban a velük érintkező népek első oktatói legyenek.
Ha a görög műveltség terjedéséről szólunk, első sorban a rómaiakra gyakorolt hatást kell figyelembe vennünk. A görögök Itáliában ősi időkben telepedtek le, s különösen Sziczilia szigetén virágzó tudományos középpontokat teremtettek. De a görög műveltség a rómaira csak akkor kezdett hatni, midőn a rómaiak hódító fegyvereiket Itália görög tartományai ellen vitték. E két nép közötti első érintkezés szomorú s a rómaiakra nézve épen nem dicsőséges emlékezetű. Az ókor egyik legkiválóbb tudósa hasztalan védelmezte Syrakusát; római kardnak csapása alatt vérzett el, s egy, persze nem egészen biztos forrás szerint, tizennégy nyalábra menő kéziratait a rómaiak égették el. *
* LIBRI, Hist. des mathématiques en Italie, I. p. 39.
Az etruskoknak, Nagy-Görögországnak s egész Szicziliának meghódítása után a tudományok a száműzött görög nyelvvel együtt rohamos hanyatlásnak indultak. De a rómaiak, kiknél valamely eredeti kulturának nyomai sem találhatók, a görög műveltség befolyását végtére még sem kerülhették el. A fogoly POLYBIUS volt az első, ki a rómaiakat a görög filozófiába bevezette, s midőn a rómaiaknak már legyőzni való ellenségük nem igen volt, a legyőzött népek tudományával és irodalmával mindinkább megbarátkoztak. Angustus idejében a tudományok és az irodalom nyelve már a római nyelv vala, s a szabadság romjain a római irodalom addig nem látott virágzásnak indult. Sajnos, hogy a virágzás e korszakához is számos kiváló férfiú szerencsétlen sorsának emlékezete fűződik, s ez jelentékenyen lelohasztja a rómaiaknak egyébiránt sohasem eredeti műveltségéből merített lelkesedésünket. Valóban, a rómaiak a görögök nyomába léptek, a nélkül, hogy az általuk kijelölt úton jelentékeny lépéssel előre mentek volna.
A rómaiak természettudományi ismereteit három kiváló név, a LUCRETIUS-é, a PLINIUS-é és a SENECÁ-é hirdeti. Az első, ki a spekulácziókban majdnem elmerülő s nagyon kevés új kérdést fölvető tankölteményével (De rerum natura) inkább azt akarta, hogy oktasson, semmint hogy a búvárlat mezejére serkentsen, minden tekintetben mesterének, EPIKUR-nak nyomában maradt. A második, PLINIUS, kit rendkívüli ismereteivel együtt a Vezúv lávája temetett el, Historia naturalis nevű természettudományi nagy encziklopédiájában nemcsak hogy az ókor ismereteit tárja elénk, de egyes figyelemre méltó, de figyelemre nem méltatott észleleteket is tett közzé. Ez észleletek között a legföltünőbb a carbunculus-nak (turmalin?) az a tulajdonsága, hogy a napnak kitéve, hamut húz magához, ami a tűz-elektromosság tüneménye volna. Ugyanilyen tudományos kompilátor [gyűjtögető, ollózó] volt SENECA is, ki Quaestiones naturales czímű munkájában szintén egypár nevezetes észleletről, például az üveggömböcskék és a homorú tükrök nagyításáról, a nagy magas-
ságokban uralkodó alacsony mérsékletről, a csillagok, a planéták és az üstökösök színéről, stb. szól. De SENECA is, úgy mint PLINIUS, nem annyira a saját észleleteit, mint inkább az akkoriban már többek előtt ismert tényeket említi föl, minélfogva elmondhatjuk, hogy a természettudományoknak közvetetlen művelői, önálló búvárai, a rómaiak között nem voltak.
Az Augustus utáni korszakban általános hanyatlás következett be, s a rómaiaknak még az a dicsőség sem jutott, hogy őket a görög tudományosság fentartóinak nevezhetnők. A nyugati birodalom a barbárok prédájává lett, a keleti pedig hosszú tengődésében a tudományokat csak olyan ápolásban részesítette, mint az antik művészetet, mely a bizancziak kezei között kiaszott, élettelen vázzá zsugorodott össze. A barbárok és a keresztények által szétugrasztott görög tudósok, kik a keleti birodalomban kerestek menedékhelyet, abban a lehető legterméketlenebb talajra találtak.
Látjuk, hogy a görögöket meghódító rómaiak miatt az ókori tudományosság bízvást kiveszhetett volna. A népvándorlás azt a keveset is, melyet a rómaiak megőriztek, végelpusztítással fenyegette. Mindazonáltal a barbárok betörései még korántsem jelentették a czivilizáczió halálát, mert bár a betörő népek egynémelyike teljes vadságban élt, mások, mint például a gótok, a kultura iránt nagyon fogékonyak valának, sőt a czivilizáczió némi csíráit már magokkal hozták. Valószínű, hogy a tudományosság a barbárok körében új életre ébredt volna, ha egy másik világtörténelmi fontosságú tény: a kereszténység megalapítása, az események folyásának egészen más irányt nem ad vala. Nem feladatunk, hogy a kereszténység gyors terjedésének okait fejtegessük. A vallási és társadalmi élet teljes korrupcziója [megromlása] közepette az új vallás, mely minden embernek egyenlő jogokat és egyenlő boldogságot kért, a leghatalmasabb reformeszköznek látszott; a kik gyávák voltak arra, hogy hazájuk védelmére síkra szálljanak, az új vallásért örömest szenvedtek vértanúságot. S ez a vallás, mely hívatva
volt az egész világot köztársasággá átalakítani, a szellemi szabadságnak legkeményebb zsarnoka lett: maga mellett más véleményt tűrni nem akart. Az ókor műveinek olvasása csak azoknak engedtetett meg, kik azokat a pogányság leküzdésére akarták felhasználni, vagy a kik a görög és római írókból a Megváltó eljövetelére vonatkozó jóslatokat akarták kifejteni. A kereszténység megszilárdulásával, különösen a kelet-római birodalomban, az ókori tudományosság hanyatlása egyenlő lépést tartott. A kereszténység első századaiban hiába keresünk keresztényt, ki a nevét az exakt tudományok terén kivívott bármi csekély eredménynyel is megörökítette volna; az ókoriaknak a világegyetemre vonatkozó filozofémáinak eltorzítása, illetve a keresztény vallás testéhez való szabása volt az egyedüli tudományos foglalkozás, melyet a szent atyák magukhoz méltónak tartottak. Ily körülmények között nem csodálkozhatunk azon, ha a czivilizáczióra fogékony barbár hódítók évszázadokon át az ókori műveltségnek semmi hasznát sem vehették, s hogy Nagy Károly halála után, midőn a kereszténység már teljesen megszilárdult, Európa a legnagyobb sötétségbe volt merűlve.
A mondottak után önként fölmerűl az a kérdés, hogy mily módon esett meg az, hogy a görög műveltség még sem veszett ki, s hogy mily úton-módon jutott ez a műveltség az európai államokba, hogy itt egy virágzó új korszaknak alapvetője legyen.
Láttuk, hogy a különböző hódítók által szétdarabolt Görögország a hódítókban értelmi pártfogóra nem talált. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint hogy a görög elem a saját erejéből merítse a tudomány fentartására és továbbfejlesztésére szolgáló eszközöket. S e feladatát évszázadok hosszú során át dicsően teljesítette. A Ptolemaeusok által alapított alexandriai iskola, az óvilág legelső és legnagyobb iskolája, mintegy nyolcz évszázadon át lobogtatta a tudomány fáklyáját; ide menekült a görög tudományosság, s innét hirdette a messze tartomá-
nyokból összesereglett tanulóknak az emberi értelem termékeit.
De a tudományok eme biztosnak látszó menedékhelye szintén ki volt téve erőszakos megrázkódtatásoknak, melyek az ókori műveltséget nem egyszer végromlással fenyegették. Már a Ptolemaeus Philométor és a Ptolemaeus Physcon között kitört testvéri viszály súlyos következményeket vont maga után. A diadalmas Physcon az alexandriai tudósok közül azokat, kik bátyjának barátai valának, részint elűzte, részint kivégeztette. Még nagyobb veszélyt hozott a város ostroma Julius Caesar által. A szél a felgyújtott egyiptomi hajók egyrészét a kikötőbe sodorván, azok a Bruchium külvároshoz oly közel jöttek, hogy ez is lángra kapott, s az ebben a külvárosban levő múzeum a könyvtárral együtt a lángok martalékává lőn. De a két könyvtár egyike, a Serapis templomában levő, még megmaradt, s Alexandria csakhamar visszanyerte régi jelentősségét, különösen akkor, midőn Antonius Cleopatrának oda ajándékozta a pergamosi királyok könyvtárát, mely az alexandriaival vetélkedett, s az iskola K. u. a II-ik századig a világ első iskolája maradt. A III-ik század óta a híres iskola folytonosan sülyedt. Caracalla a múzeumot feloszlatta s a tudósokat javadalmazásaiktól megfosztotta; de még nagyobb veszélyt hozott a keresztény pátriárkák türelmetlensége. Ezek az ókoriak tudományában és művészetében csak a pogányság rémségeit látván, a tudományt és tudósokat fanatikus üldözéseik tárgyává tették. György, kappadociai pátriárka az addig megtűrt pogány filozófusokat is elkergette, s bár ezek egy része Julián császár uralkodása alatt visszatérhetett, a pogányokat végképen kiírtani törekvő Theodosius uralkodása alatt ismét menekülniök kellett. Végre Theophilus pátriárka Theodosiusnál kieszközölte az engedélyt arra, hogy a Serapis templomát, a pogány tudományosság utolsó menedékhelyét, elpusztíthassa. A pogányok vitézűl védelmezték a szentélyt, de a templomot a becses könyvtárral együtt a lángok fölemésztették. A romok alól azonban sok értékes dolog megmentet-
vén, új könyvtár keletkezett; Alexandria lassanként ismét a tudósok gyülekező helyévé lőn, s míg az európai római birodalom a barbárok csapásai alatt roskadozott, addig itt, persze nem a régi fénynyel, a tudományok tüze tovább égett. Justinian császár a pogány tudományosságnak ezt a kevés maradványát is meg akarta ugyan semmisíteni, de a szellem ereje hatalmasabb volt mint a fegyveré, s a görög filozófia még a keresztény iskolákból sem volt egészen kiszorítható.
Az alexandriai iskola, melynek dicsőségét az exakt tudományok történetében a hosszabb-rövidebb ideig ott tartózkodó EUKLIDES, HIPPARCHUS, ARCHIMEDES, ERATOSTHENES, APOLLONIUS, PTOLEMAEUS CLAUDIUS és DIOPHANTUS nevei növelik, a VII. század első felében végkép elpusztult. Az arab pusztából a prófétájuk által lelkesített csapatok törtek elő, mely csapatok 641-ben a vad és fanatikus Omár vezérlete alatt Egyiptomra törtek, Alexandriát meghódították s későbbi arab írók tanúsága szerint az ottani könyvtárt felgyujtották, mert minden tudás, mely nem a koránból meríttetik, sem szükséges, sem hasznos nem lehet.
Ez a barbár tett, különösen ha a hódítók által más helyeken is ismételtetett volna, egészen alkalmas volt arra, hogy az ókori tudományosságot végkép kipusztítsa. De az araboknak később kifejtett tudományos rendkívüli tevékenysége bőven kárpótolta a hódítók első rohama okozta károkat. Különben is, az alexandriai könyvtár elpusztítása korántsem oly bizonyos, mint a konstantinápolyiaké, hol Leo Isaurus a könyveket az olvasókkal együtt elégetteté. * Perzsia, Egyiptom, India és Spanyolország a hódítók hatalmába kerülvén, az ókori műveltség sorsa az arabok kezébe volt letéve. Szerencse, hogy az Ommájádok bukása után a hódítási vágy leapadt; az Abassidák uralmával a czivilizácziónak új korszaka kezdődött. Harun-al-Rasid és Al-Mamun tudományszeretete a műveltség terjesztésének hatalmas istápolója volt. A görög kéziratok nagy
* LIBRI, id. m. I. 106.
része arab nyelvre fordíttatott, s a győzedelmes arabok a keleti császárnak békeföltételeket szabván, attól tudósokat és kéziratokat kértek. A kalifák udvarai nem csak a hatalomnak, hanem a tudományoknak is középpontjaivá lettek; az arab kereskedők, katonák és hittérítők kelet felé egész Khinába, dél felé pedig Zofala és Madagaszkarig hatolván, az ismeretek folytonos élénkülését és fejlődését eredményezték. Bagdad, az óriási birodalom fővárosa, akkoriban a czivilizáczió középpontja volt.
Az araboknak rohamosan egymásután következő hódításai s általában az egész nemzetnek nagy és merész vállalatokban nyilvánuló tevékenysége nem engedte meg, hogy ennél a népnél önálló, vagy hogy úgy mondjuk, nemzeti tudomány fejlődjék. A hódítók jogával élve, a meghódított népeknek nem csak a földjét, hanem a tudományát is hatalmukba kerítették. A tudományok művelésében ép oly lázas tevékenységet fejtettek ki, mint a harcz mezején, s ez a minden irányban egyaránt nyilatkozó rendkívüli tevékenység volt az oka, hogy az arabok igen gyorsan átélték a különféle periodusokat, melyek valamely nemzet életében fölmerülnek.
Az araboknak köszönhető, hogy az EUKLIDES, PTOLEMAEUS, ARCHIMEDES, ARISTOTELES és DIOPHANTUS szellemi termékei a nyugat számára megőriztettek. Az Ázsiában, Egyiptomban s Spanyolországban alapított egyetemeken főképen a görög tudományokat tanították s a görögök munkáit fordítgatták. De, amint már említettük, az arab tudományosság forrása nem egyedül a görögből fakadt. Így például, míg a geometriájuk majdnem egészen görög eredetű volt, addig az algebrájuk eredete Indiában keresendő. Az alchimiával, melynek föltalálását hosszú időn át nekik tulajdonították, Egyiptomban ismerkedtek meg. Csak a természetrajzuk, orvosi tudományuk és szépirodalmuk őrizte meg a keleti eredeti jellemet.
Az elsajátítás és a közvetítés által az arabok az Eufráttól a Tajo-ig s az Alpesektől Közép-Afrikáig művelő hatást gyakoroltak. Távol maradván a zsidók elidegenítő kasztszellemétől,
a meghódított népekkel egybeolvadtak a nélkül, hogy a nemzeti jellemükből kivetkőztek volna; olyan nagy kiterjedésű szárazföldi utazásokat, minőket az arabok tettek, még pedig nem mindig kereskedelmi czélokból, hanem igen gyakran csupán csak az ismeret-szerzés kedveért, egy nemzet sem mutathat föl. MARCO POLO s a mongolokhoz küldött keresztény misszionáriusok szűkebb körben mozogtak. * Miután hódításaikat már a VII-ik század végén Kasgar-, Kabul-, és Pendsab-ig kiterjesztették, bő alkalmuk volt, hogy a keleti tudományosság javával megismerkedhessenek.
Az araboknak a khinaiakkal való érintkezése nem annyira a tudományokra, mint inkább a tudományokat előmozdító segédeszközökre nézve figyelmen kívül nem hagyható befolyással volt. Főképen az araboknak köszönhető, hogy a nyugati népek a khinai kultura némely fontos eredményével megismerkedhettek. Az iránytű és a papiros, melyek készítése és használata a khinaiaknál már nehány évszázaddal K. e. otthonos volt, az arabok révén jutott nyugatra, holott a puskapor a mohamedánoknál csak a 13-ik században fordult elő, s avval valószínűleg a mongolok által ismerkedtek meg. A khinaiak gyártotta selyemszövetek régóta ismeretesek valának, de a selyemgubókat csak Justinián császár idejében hozta két szerzetes Európába. Kétséget nem szenved, hogy abban az esetben, ha a khinaiak állami szervezete az idegenekkel való érintkezés elé oly súlyos akadályokat nem gördített volna, az arabok a khinaiaktól még számos ismeretet származtathattak volna át; oly ismereteket, melyek igen régi voltát az ujabbkori vizsgálatok csak akkor derítették föl, midőn a nyugati kultura a khinait már messze túlszárnyalta.
Miután az arabok annyi nép ismeretének birtokába jutottak, ez ismereteket egy részt maguk is tovább fejlesztették, másrészt pedig a velük érintkező népekkel megismertették.
* HUMBOLDT, Kosmos, 1874-iki kiad., II. p. 158.
A czivilizáczió örök hálával tartozik az araboknak, hogy az ókoriak műveltségét az utókor számára megőrizték, még pedig oly korban őrizték meg, midőn Európa népei a műveltség sokkal alacsonyabb fokán állottak, semhogy valamelyikük e nagy misszióra vállalkozhatott volna. Ez a nép mintha csak kiszemeltetett volna arra, hogy a tudományok újjászületésének leghathatósabb előmozdítója legyen: még belső villongásai folytán is a tudományosság javára vált.
Az Abassidák Ázsiában diadalmaskodván, az ommajádi kalifák Spanyolországba húzódtak vissza. Ez utóbbiak, egyesülve a mórokkal, Spanyolországot oly virágzó és gazdag birodalommá alakították át, a milyen azóta sohasem volt, holott Európa többi részei ugyanekkor a legnagyobb szellemi sötétséggel voltak borítva. Már Nagy Károly idejében a kalifának egy küldöttsége föltárta az európaiak előtt a mohamedánok szellemi felsőbbségét, s később az Abderrahmanok és Almanzor korában Cordova, Sevilla és Granada a tudományok és művészetek gyujtópontjaivá lettek. A népesség roppant nagy számával arányos volt a földmívelés és az ipar fejlődése s a nagyszámú tudományos intézetek virágzása. Ez a "pogány" birodalom hetven könyvtárral dicsekedett; a cordovai könyvtár mintegy hatszázezer kötetet foglalt magában. Valamennyi a könyvnyomtatást nem ismerő nép közül az araboktól maradt a legtöbb irodalmi emlék hátra, s bár a keresztények üldözései s az arabok benső villongásai az óriási kincs igen nagy részét megsemmisítették, maradt még abból elég, hogy a keresztény világ belőle egy a régieknél fényesebb korszakot előkészíthessen.
Mindamellett, hogy a keresztények a mohamedánokkal folytonosan háborúkat viseltek, s hogy a pogányokkal való barátságos érintkezés már magában véve bűnnek tartatott, a keresztények a szellemnek mindennél hatalmasabb fegyvereinek hódításai alól még sem menekedhettek meg. Itáliának tengerparti városai mind a kelettel, mind pedig a Földközi tengernek a mohamedánok által meghódított partvidékeivel élénk
kereskedelmi összeköttetésben lévén, a kereskedők és zarándokok elbeszéléseikkel honfitársaik figyelmét az arab műveltség iránt felköltötték. Azok a csekély számu arabok, kik a keresztény fejedelmek diadalai daczára a Földközi tenger szigetein, sőt déli Francziaország- és Itáliában magukat befészkelték, ellenséges magatartásuk mellett is az arab kultura előharczosai valának; a provençalok szokásaira, társadalmi viszonyaira és költészetére gyakorolt maradandó befolyásuk később még az olasz irodalomra is kiterjedt. * A vallás szigora nem lévén képes arra, hogy a tudományok szeretetét elfojtsa, számos keresztény ifjú, köztük a hires GERBERT (a későbbi II. Sylvester pápa) a mór egyetemeket látogatta.
Bár az araboknak a természettudományok történetében inkább a fentartó szerepe jutott, a chemiában, bár e tudományt sem lehet arab eredetűnek nevezni, alapvetőkként szerepelnek. Igaz, hogy náluk az alchimiás ábrándok a valódi tudományossággal ép oly összefüggésben voltak, mint az asztrológia az asztronómiával, mindazonáltal a gyógyító szerek készítésének szükségessége és a technikai művészetek igényei, hol véletlenül, hol öntudatosan, számos jelentős találmánynak szülőivé váltak. A kénsav, a salétromsav, a kéneső [higany]-vegyületek, különféle fémoxidok, a királyvíz és az alkohol-erjedés az arab korszaknak mindmegannyi kiváló ténye. **
A zsidóknak csak az arab hódítások után jutott szerepük a tudományok fejlesztésében. A zsidók, kik ekkor már valamennyi ismeretes világrészben szét voltak szórva, a keresztények és mohamedánok között közvetítőként szerepeltek; mert bármennyire gyűlöltettek és üldöztettek is, a kereskedelem érdekében mégis megtűrettek; már pedig épen a messze tartományokkal való kereskedelmi összeköttetéseik folytán képesek voltak a népek közötti eszmecserét föntartani és élénkíteni.
* LIBRI, Hist. d. math. I. 152.
** HUMBOLDT, Kosmos, II. 160.Különben a zsidók nem mulasztották el, hogy a szellemi közvetítések jótéteményeit is hasznukra ne fordítsák, minek folytán ők maguk is a tudományok terjesztőivé váltak. Be van már bizonyítva, hogy az arab és görög munkák első fordítói nem a keresztények, hanem a zsidók valának, s hogy ez a tevékenységük egyaránt fölkarolta a filozofiát, az asztronomiát, az orvost tudományokat, sőt a fizikát és mathematikát is. * A zsidók műveltségéről leginkább tanuskodik az a körülmény, hogy a leghatalmasabb fejedelmek orvosai és tanítói zsidók valának, s egyes zsidó tudósok tudományos tevékenységük miatt a fejedelmek udvarán kiváló pártfogásban részesültek.
Miután az arabok által az ókori tudományosság fönmaradása kellőképen biztosítva volt, nem kellett egyéb, mint hogy a termékeny mag valamennyi nép közé elhintessék, hogy abból egy egészen új, európai műveltség csírázzék. A kereszténység, mely ekkor már Európában majdnem általánosan el volt terjedve, most az általános szellemi emelkedés hathatós tényezője volt, mert mindamellett hogy a keresztény vallás a keresztnél magasabb szimbolumot nem ismert s a szellemi fejlődés útja elé tényleges akadályokat gördített, mégis, a kereszténység a nemzetek között fönnálló hatalmas választófalak egyikét, a vallás-különbséget, lerontván, bizonyos tekintetben a nemzetek egységét hozta létre.
Az általános szellemi ébredést három elemnek, az arab, a latin és a germán elemnek összeműködése eredményezte. De az ébredést szomorú korszak előzte meg. Itália, mely arra volt hivatva, hogy elsőnek lépjen a sorompóba, végzetes küzdelmek színhelye volt. Nagy Károly utódai megkísérlették ugyan az egységes olasz királyság felállítását, de a politikai és vallási viszonyok minden törekvésüket meghiusították. Míg a félszigeten lakó gótok, frankok, longobardok, görögök és szaraczének nemzeti viszályai a nemzetek közeledését akadályozták meg,
* LIBRI, id. m. I. p. 154.
addig a pápai főhatóság, mely az emberi értelmet kizárólagosan az egyház szolgálatába akarta szegődtetni, a szellem szabadabb tevékenységének közvetetlenűl ellenszegűlt. Pedig nem hiányzottak kiváló szellemek, kik az értelmi fejlődés áramlatát azonnal megindíthatták volna, azonban a korszellem nyomásának engedve, tehetségeiket meddő vallásos vitákban és a szent atyák iratainak értelmezésében fecsérelték el. A keresztes hadjáratok, melyek Európa többi részeinek politikai és társadalmi viszonyaira kiváló befolyást gyakoroltak, Itáliában semmi kiváló átalakulásnak előidézői nem valának. Az olaszok, mindamellett hogy a pápa az összes keresztes hadak legfőbb urának tekintette magát, megelégedtek avval, hogy a kereszteseket néha némi segélyben részesítsék, vagy azoknak a hajóikat kölcsönözzék, s beavatkozásaikat főképen arra használták föl, hogy befolyásukat a keleti tartományokban növeljék; a tudományok és művészetek majdnem semmit sem nyertek.
A norman kalandorok betörései megujították a népvándorlás veszedelmeit; mindazonáltal a tudományok fejlődését nem akadályozták meg, mert miután Itália déli részei a norman hódítók birtokába kerültek, királyaik különös szeretettel pártolták a mahomedán [!] tudósokat, kiknek befolyása alatt a tudományos élet virágzásnak indult.
Míg Szicziliában az arabok a keresztények nyilvános oktatóiként léptek föl, addig északi Itália lakói a spanyolországi arabok iskoláit látogatták. E tudományos utazásoknak az a fontos eredménye volt, hogy az arab nyelvre fordított görög munkák egyes olasz tudósok fordításai útján a keresztények előtt ismeretesekké lettek. A szellemi kincs fölismerése nagyobb foku buzgalmat eredményezett; az arab munkák szélesebb körben terjedtek el, s a keleti népek szellemi felsőbbsége annyira el volt ismerve, hogy a keresztény fejedelmek, sőt egyes pápák is az arab nyelv tanulását közvetetlenűl előmozdították.
A XII. században a szellemi élet Itáliában már eléggé megizmosodott arra, hogy a tudományok ujjászületését előké-
szítse; a következő századokban már az ujjászületés hathatós jelenségeivel találkozunk. A Hohenstaufok a tudományokat és a tudósokat pártfogásukba vették, uj iskolákat alapítottak, s a már meglevőket jelentékenyen nagyobbították. A tudományos irodalom a fordítók fokozott tevékenysége folytán mindinkább bővült, s az ARISTOTELES filozófiája gyorsan terjedt. A görög tudományosság föléledésével az emberi szellem általános fejlődése többé megakadályozható nem volt.
Habár az ujjászületést előkészítő korszak elején a vezérszerepet Itália játszotta, nem lehet figyelmünkön kívül hagynunk a germán elem értelmi erejét, mely a latin elemével egyesülve, a művelődés általánosságára döntő befolyást vala gyakorlandó. Az ó-germán népeknek a kultura iránti fogékonysága, alkotó tehetsége s élénk képzelete a legfényesebben nyilatkozik a nemzeti költészetükben, melylyel, mint eredeti költészettel, csak a görög és a hindu költészet vetekedhetik. Az Edda, Beowulf, Gudrun és a Nibelung-ének mindmegannyi dicső emlékei az ó-germán törzsek szellemi fenköltségének. Bár e népeknek a déli és a keleti népekkel való érintkezése – a mennyiben a történelmi idő előtti lehető érintkezést nem tekintjük – nagyon meg volt nehezítve, a római hódításoknak és a római kultura maradványainak e népeket is előbb-utóbb az ókori műveltség megőrzőivel érintkezésbe kellett hozniok. A latin elem befolyása első sorban ismét a költészet terén nyilvánult; a román mondakörök költészete művészies fejlődésnek indult, míg végre egyes kiváló mesterek a csak lazán összefüggő anyagot meglepő költői alkotásaik forrásául használták föl.
Eme költői irány mellett már jókorán kifejlődött a magasabb értelmi színvonalra való törekvés is, miről az angolszász ALCUIN tevékenysége fényesen tanuskodik. Ez a híres férfiú a VIII. század közepén egyházi küldetéssel Rómába utazván, alkalma volt, hogy a délen már-már éledezni kezdő ókori tudományosság egyes mozzanataival megismerkedjék. Tudományát és ismereteit tetemesen bővítvén, hivatva volt arra, hogy a ger-
mán elem értelmi nevelője legyen, s midőn a Nagy Károly udvarához hivatott, hatalmas barátjának és pártfogójának kegyeit arra használta föl, hogy az addig barbárságba merült frank birodalomban a műveltséget a legszélesebb körben terjeszsze. A Nagy Károly udvari iskolája, élén ALCUIN-nal, számos hasonló intézménynek szülőjévé vált. Bár az ALCUIN iratai az egyházias dolgokkal nem foglalkozó irodalom iránt nagy bizalmatlanságot árulnak el, mégis, az a tisztelet, melylyel szerzőjük a tudományok iránt viseltetett s a vallásos dolgokban tanusított türelmessége és engedékenysége őt ama sötét korszakban a szabadabb szellemi irányzatnak kimagasló képviselőjévé tették.
Mindamellett, hogy a középkor mindegyik időszakában akadunk egyes férfiakra, kik életük nagy részét a tudományos törekvéseknek szentelték, az általánosabb szellemi emelkedés csak a XIII. század elején kezdődik. A pontosan meg nem határozható időpontokban keletkezett párisi, oxfordi, cambridge-i, nápolyi, salernói, bolognai stb. egyetemek az általános emelkedés mindmegannyi hathatós tényezői valának.
Az egyetemek keletkezését és gyors szaporodását kimagyarázza az a körülmény, hogy a könyvek csekély száma miatt majdnem az egész oktatás az élő szóval való közlésre szorult. Minthogy az egyetemek szervezete mind a régi római, mind pedig az arab iskolák szervezetétől eltért, bajos megmondani, hogy milyen mintára szervezkedtek. A legtermészetesebbnek látszik az a föltevés, hogy eleintén csak csekély számú alsóbb iskolák voltak, s ezek közül némelyek, az ott működő tanítók jelessége folytán különösen kitünvén, nagyszámú hallgatóságot vonzottak magukhoz. A városok közötti verseny megtette a többit; hogy mentül több tanuló keresse föl a várost, az egyetemek és a tanítók kiváltságokat nyertek, s a városok közötti verseny a tetőpontját érte el, ha mindegyikük ugyanazt a híres tanítót akarta megnyerni.
A német egyetemek későbbi keletűek. Csak háromszáz
évvel a klastrombeli iskolák hanyatlása után kezdették a fejedelmek és a városok a tudósok által elmulasztottakat pótolni. IV. Károly császár az első német egyetemet Prágában 1348-ban alapította; ezt követték a bécsi (1365), a heidelbergi (1386), a kölni (1388) és az erfurti (1392) egyetemek, melyek után a XV. század elejéig még számos egyetem alapíttatott.
Lássuk most az ekkori tudományosság kiválóbb képviselőit. Ezek közül különösen kitünik a híres ALBERTUS MAGNUS (ALBERTUS TEUTONICUS, tulajdonképen ALBRECHT von BOLLSTAEDT). Ez a dominikánus szerzetes s később regensburgi püspök, a mellett hogy a tudományokat Köln-, Páris-, Hildesheim- és Regensburgban tanította, nagy kiterjedésű irodalmi tevékenysége által az ismeretek terjesztésére a későbbi időkben is kiváló befolyással volt. ALBERTUS MAGNUS, bár később sok fölfedezést neki tulajdonítottak, teremtő szellem nem volt, mint író és tanító azonban a természettudományok fejlesztése érdekében igen sokat tett.
AQUINÓI TAMÁS, az ALBERTUS MAGNUS híres tanítványa, a középkor leghíresebb skolasztikusainak egyike, különös hévvel karolta föl a görög tudományosságot, de tudományos tevékenysége a peripatétikus filozofiának a theológiára való alkalmazásában kulminált [csúcsosodott ki]. Be van ugyan bizonyítva, hogy a természettudományok, különösen pedig az alchimia terén önálló búvárként is működött, mindazonáltal szellemi tevékenységének egész irányzata sokkal alkalmasabb volt a búvárlat helyes útjáról való eltérítésre, mint egy újabb és helyesebb irány előkészítésére.
E helyett annál kirivóbban tündökölt a realisták és a nominalistáknak meddő s igen gyakran nevetséges vitáiban. AQUINÓI TAMÁS mint a reálisták s DUNS SCOTUS francziskánus mint a nominalisták feje, az értelmi fejlődés történetében sivár emléket hagytak hátra.
E viták bajnokaival merőben ellentétben áll az angol ROGER BACO, a XIII. század legkiválóbb szelleme.
BACO működése a tudományoknak, első sorban pedig a fizikának történetében magában véve egy kicsiny korszakot képez. Sajnos, hogy ezt a korszakot csakis a BACO szellemi élete képviseli, mert az értelmetlen kor nem volt képes arra, hogy a kiváló férfiú nyomdokaiba lépjen; a fáklya, melyet BACO meggyújtott, sokkal erősebb fényt árasztott, semhogy a sötétséghez szokott szem azt elviselhette volna.
ROGER BACO, a doctor mirabilis, 1214-ben Ilchester-ben, a Somerset grófságban született. Eleintén Oxfordban, később pedig Párisban tanult. 1240-ben Oxfordba visszatért, s hogy a tudományoknak zavartalanul élhessen, a francziskánusok rendjébe lépett, de e mellett az egyetemen sűrűn látogatott előadásokat tartott. Tudományszomja és az a vágya, hogy mindenben az igazságot derítse föl, őt valamennyi tudomány művelésére serkentette, s csakis rendkívüli buzgalmának tulajdonítandó, hogy szelleme néha olyan irányokba tévedett, melyeket a helyes búvárlatnak czélhoz nem vezetőknek kell tartania; így például különös szeretettel foglalkozott az alchimiával és az asztrológiával, de ezt is csak azért tette, mert minden eszközt föl akart használni, hogy a dolgok lényegét közvetetlenül fölismerje. A tudományokat oly ép és helyes értelemmel fogta föl, mint senki más a kortársai, s csak nagyon kevesen a későbbi korbeliek közűl; de mivel oly titkokat is föl akart deríteni, melyek korának tudományos eszközeivel megfejthetők nem valának, némelykor a bűvészet [varázslat] titkaitól várt segedelmet!
BACO a fizikát a legnagyobb hévvel karolta föl. Hathatós támogatókra találván, kísérleteinek és terveinek kivitelére, az akkori idők viszonyaihoz képest rendkívüli nagyoknak nevezhető összegeket költhetett. Az optikában PTOLEMAEUS és ALHAZEN, az alchimiában pedig GEBER voltak a mesterei; honfitársai közül sokan neki tulajdonították a sötét kamara, a nagyító üveg s a távcsövek fölfedezését, de mindebből csak annyi a való, hogy a gömbi törő közegek nagyítási viszonyait tanulmányozta, a nélkül, hogy a mikroszkópok és a távcsövek
elméletét fölállítani tudta volna. A domború üvegek nagyítását már ALHAZEN is ismerte, de a tulajdonképeni lencsékről még BACO nem szólott. Azonban BACO-t illeti az az érdem, hogy a homorú tükör gyújtó pontját helyesen meghatározta, mely tárgy fölött még a későbbi fizikusok is sokat vitatkoztak. BACO még a homorú tükrök készítésére is adott utasítást, de nem valószínű, hogy ilyen tükröket maga is készített, valamint sok más eszméje is csak tervben maradt. Optikai vizsgálatainak eredményeit 1267-ben jóakarójának, IV. Kelemen pápának küldött Opus majus czímű művében írta le, mely művével egyszersmind az eretnekség és bűvészet vádja ellen igazolta magát. BACO igen szellemesen írt a sugártörésről, a perspektiváról, a látott tárgyak látszólagos nagyságáról, a horizon fölött álló nap- és holdkorong látszólagos nagyobbodásáról.
Chemiai munkáiban, sőt már ezek czímeiben * is, nagyon is visszatükrözödik a korának szelleme. Chemiai fölfedezései közűl első helyen említendő egy a vízben is égő anyagnak s egy a puskaporhoz hasonló gyujtó szernek készítése. BACO világosan mondja, hogy szénből, kénből és salétromból olyan tüzet lehet készíteni, melylyel a villám és menydörgés hatásai utánozhatók; mindazonáltal a puskapor tulajdonképeni feltalálójául őt ép oly kevéssé tekinthetjük, mint az alkató részek keverési arányát pontosan meghatározó ALBERTUS MAGNUS-t, mert a mint már említők, a puskapor feltalálása sokkal régibb s a keleti népek révén vergődött világtörténelmi jelentősségre.
BACO mint mathematikus és mint csillagász is kimagaslik kortársai közűl. Pontos észleleteiről és számításairól a legfényesebben tanúskodik az a körülmény, hogy a Juliánus naptárban levő hibákat fölismerte, s egyszersmind a naptár javítását ajánlatba hozta.
* Medulla alchymiae; De lapide philosophorum; Verbum abbreviatum de leone viridi; Secretum secretorum stb. Efféle iratainak nagy része 1603. és 1620-ban Rogeri Baconis Thesaurus Chymicus czím alatt Frankfurtban jelent meg.
A BACO szellemének e fényes szikrái rendkívüli föltűnést, egyrészről bámulatot, másrészről ijedtséget keltettek. Míg bámulói őt doctor mirabilis-nek nevezték, addig a sötétség bajnokai a rendkívüli férfiú vesztére törekedtek. Az utóbbiak őt először is a pokoli hatalmakkal czimboráló bűvész hírébe hozták, s megindították mindazokat a gyalázatos machinácziókat, melyek mindenkor alkalmaztattak, mikor arról volt szó, hogy egy a mindennapiasság köréből messzire kimagasló lángész láb alól eltétessék. BACO-t a római szent széknél bűvésznek és az ifjuság megrontójának vádolták; IV. Orbán pápa először is a kathedráról tiltotta le őt, s mivel ez a rendszabály BACO nagykiterjedésű befolyásával szemben nem sokat használt, őt börtönbe vetteté, az emberekkel való érintkezéstől elzárta, sőt fogságát koplalással súlyosbította. Barátainak közbenjárása a francziskánusok elfogultsága és vak fanatizmusa ellenében tehetetlen volt, s BACO szabadságát csak akkor nyerte vissza, midőn IV. Kelemen, azelőtt angolországi pápai legátus s az üldözöttnek benső barátja és tisztelője lépett a pápai trónra. De már Kelemen utóda alatt a gonosz ármányok ujra felütötték fejüket. A francziskánusok generálisa, Hieronymus Esculo, megtiltotta a BACO iratainak olvasását, s egy elfogató parancsot, melyet a szentszék megerősített, adott ki ellene. Ez a második fogság teljes tíz évig tartott, s BACO hiába törekedett a IV. Miklós néven pápává előlépett generálist iratainak ártatlanságáról és hasznos voltáról meggyőzni. Csak IV. Miklós halála után sikerült néhány előkelő angolnak őt a fogságból kiszabadítaniok. [!] BACO visszatért Oxfordba, de nem sokára (1293- vagy 1294-ben) megszűnt élni.
BACO szenvedéseiben egy új szellemi irányzat ellen intézett üldözések eredményeit látjuk. Az üldözések okai ugyanazok, a melyeknek BACO kultura-történelmi nagyságát köszönheti. BACO-nak, ki nem csupán a fizikai természet, hanem még a szabad gondolkodás törvényeinek kipuhatolásába is mélyedett, korának szellemével nyílt összeütközésbe kellett jönnie.
A görögök és rómaiak tanulmányozásából egészen más eszméket merített mint kortársai; az ókoriak irataiból fölismerte, hogy mi a valódi tudomány és a valódi szellemi szabadság. A szentirás tanulmányozásából a keresztény tanok egyszerűségéről és erkölcsi mélységéről győződött meg. Igy aztán csakhamar átlátta, hogy mindaz, a mit az ő kora tudományosságnak és vallásosságnak nevezett, az igazi tudományosságnak és az igazi vallásosságnak csak torzképe. BACO elég reformátori erőt érzett magában, hogy a skolaszticzizmus gyomját kiirtandó, eme meggyőződésével a sikra szálljon, hogy az egyházat és a tudományt reformálja. Vezérelvül azt tűzte ki, hogy az ember a tudását egyrészről a természet közvetetlen megfigyeléséből, másrészről pedig az ókori iratok tanulmányozásából merítse. Igy akarta ő elejét venni a scholaszticzizmus példátlan egyoldaluságának és számtalan tévelyeinek és azoknak a szóbölcseségben eliszaposodott spekuláczióknak, melyek sem a dolgok természetében, sem az ókori iratokban, sem pedig a szentirásban kellőképen megállapítva nem voltak, s csak ezek félreismerése folytán a mélyebb gondolkodáshoz nem szokott egyének által a végtelenségig csűrettek és csavartattak. E nagyszabású tervének megvalósítását a megfelelő eszközökkel, azaz a természettudományok művelésével és a nyelvek tanulmányozásával vélte elérhetőnek. A theológiában az erkölcstant tette előtérbe s nyiltan kikelt a papok, nevezetesen a szerzetesek tudatlansága és erkölcsi romlottsága ellen, s a pápa előtt is nyilt szellemű iratokban bátran kifejtette az egyház reformjának szükséges voltát.
Ilyen eszmék és tervek megvalósítására a BACO kora még nem volt megérve. Így esett meg aztán, hogy BACO-nak reformátori hévvel előadott s éles dialektikával s szép nyelvezettel írt művekben kifejtett nézetei kortársai legnagyobb részében gyűlöletet és boszúvágyat keltettek. De a következő századok fényes elégtételt adtak a bacói eszméknek. Valóban, az újkor mind a tudományos, mind a vallásos, mind pedig a társadalmi téren csakis a BACO programmját vitte keresztűl.
Minthogy a BACO üldöztetésére első sorban fizikai és chemiai vizsgálatai adtak okot s ellenségei azokra alapították vádjaikat, úgy kell tekintenünk őt, mint az elsőt ki a fizikáért mártirságot szenvedett. A BACO sorsa szomorú érzelmeket kelt bennünk, de a fizika büszke lehet arra, hogy mindjárt első mártirjának egy ROGER BACO-t mutathat föl.
Mindamellett hogy a BACO föllépése nagyban és egészben sikertelen volt, egészen eredménytelen még sem maradhatott. Ama rések után, melyeket BACO kemény csapásai a középkori skolasztikán ütöttek, a tudákosságnak ez a neme sokkal gyorsabban indult romlásnak. Hogy egész Európa a legnagyobb lelkesedéssel üdvözölte az Itáliában meginduló ujjászületési mozgalmat, ezt nagyrészt a BACO előkészítői érdemének kell betudni.
Fordúljunk most Itália felé, hogy az ujjászületés előkészítésének tényezőivel megismerkedjünk. E tényezők szorosan összefüggnek emez országnak politikai viszonyaival.
A XII. század vége felé Itália számtalan apró államra oszlott, mely államok egy része a pápához, a másik része pedig a német vagy a magát úgy nevező római császárhoz szított. De ez a két fejedelem csak hűbéri jogokat gyakorolt, a nélkül, hogy az apró államok fölött tényleg uralkodott volna. A császárok Piza és Génua segítségével Sziczilia birtokába jutván, uralkodói tevékenységük legnagyobb részét a hódított tartományoknak szentelték. A Hohenstaufok udvara valamennyi európai udvar között a legműveltebb és a leggazdagabb vala; a mórok tudománya kiváló pártfogásban részesült, a provençal irodalom Szicziliában termékeny talajra talált, s az irodalmat maguk a fejedelmek, különösen pedig II. Frigyes, művelték. Ha a pápa a császári hatalmat külső háborúk fölidézésével nem gyengíti vala, a Hohenstaufok bizonyára egész Italiát fegyver-erővel is hatalmukba kerítik, a mint azt politikai és irodalmi befolyásukkal máris hatalmukba kerítették.
Sziczilia után Italiának leghatalmasabb államai a velenczei
és a génuai köztársaságok valának; hatalmukat főképen a keletre gyakorolt befolyásuknak köszönhették. A hatalom utáni törekvésben Piza sem maradt el: a pizaiak megvetették lábaikat Afrika partjain, a szaraczénokat Szárdiniából és Korzikából és a Baleári szigetekről elűzték. Az olasz kereskedők, kik a kelettel szemben monopóliumot űztek, hazájukba nem csak tömérdek kincset hanem egyszersmind új eszméket s új ismereteket hoztak. A keletnek jelentős befolyása volt Itáliára: míg Pizában és Velenczében, mint ezt eme városok legrégibb műemlékei bizonyítják, a görög elem vergődött túlsúlyra, addig Sziczilia az arab elem befolyása alatt maradt. A művészetek először a rendkívül gazdag tengeri városokban fejlődtek, s csak ezután következett be Flórencz művészeti uralma. A többi államok köztársasági szervezetükkel és látszólagos függetlenségükkel sokkal inkább el voltak foglalva pártviszályaikkal, semhogy bármiféle hatalomeszközzel az imént fölsorolt államok rangjára emelkedhettek volna. Ez államok alapelve a "szabadság" volt, mely csillogó név alatt azonban csak azt kell érteni, a mit az alatt a középkorban egyáltalában értettek: a hatalom és az uralom birtokát. Az akkori fogalmak szerint az állam akkor volt szabad, ha nem kellett más államnak engedelmeskednie; ha az állam más államokat elnyomott, akkor csak a szabadságot gyakorolta. A szabadság modern fogalma, melynek lényege abban áll, hogy senki sem [!] nyomassék el, s mindenki, míg a mások jogait és a törvényeket tiszteli, szabadon mozoghasson, akkor ismeretlen volt. Midőn az apró köztársaságok a szabadság érdekében harczoltak, akkor, az igaz, hogy szabadságukat törekedtek növelni, vagy a támadók ellen szabadságukat védelmezték, de ez csak úgy értendő, hogy vagy hatalmukat akarták növelni, vagy a birtokukba erőszakosan kerített hatalmat akarták megvédeni. Ennélfogva mindegyik államocska két hatalmi pártra szakadt, s e pártok azonosak valának azokkal, melyekre az egész ország szakadt, azaz a guelfek és a ghibellinek pártjával. Hogy a szakadás egészen
teljes legyen, nemcsak hogy egész Italia szakadt két részre, hanem még a városok, sőt egyes családok is külön-külön pártérdekeket hajhásztak, minek természetes következménye az egyéni szabadságnak (már t. i. a modern értelemben felfogott szabadságnak) teljes elnyomása volt.
Ily körülmények között a szellemi szabadságnak folytonosan a legkeményebb küzdelmeket kellett kiállania. Az irodalom és művészetek újjászületése ép úgy meg volt nehezítve, mint a tudományoké, bár az Itáliában a rómaiak által hátrahagyott emlékek az előbbeniekét jóval megkönnyítették. A tudományokat csakis a kelet révén lehetett fölkarolni.
Az első, ki az algebrát a keresztények között elterjesztette, a pizai származású LEONARDO FIBONACCI volt, ki algebrai főművében, az Abacus-ban, az algebrát és a hinduk arithmetikai rendszerét először terjesztette elő teljesen, * nemkülönben pedig az algebrai vizsgálatokat is tartalmazó s többszörösen kiadott geometriájával e tudomány kincseit is a lehetőleg teljesen föltárta. Egyébiránt a XIII. század tevékenysége az arab művek fordítására szorítkozott. Az asztronomiát, mely első sorban a naptárnak, s evvel az egyháznak szolgálatában állott, nem önmagáért művelték. Az asztrológia a titokszerű és a csodálatos iránt különös vonzalommal viseltető eme korban különös elterjedésnek s kedveltségnek örvendett, s bár az egyház azt mint a pogányság egyik maradványát üldözte, mégis a vallásos élet egyik nélkülözhetetlen kiegészítőjévé vált. A fejedelmek udvarai asztrológusok nélkül el nem lehettek, sőt a bolognai s páduai egyetemeken az asztrológiai tanszéket a legszükségesebbek egyikének tekintették. **
Az európaiak a XIII. században kezdtek megismerkedni ama fontos találmányokkal, melyek nemcsak az emberi ismeretek fejlődésére, hanem egyszersmind a világtörténelmi tények
* LIBRI, i. m. II, 27.
** LIBRI, i. m. II, 53.fejlődésére is döntő befolyást gyakoroltak. Az iránytűvel a XII-ik század végén és a XIII-ik század elején találkozunk először, de hogy miként jutott ez a fontos eszköz a nyugatra, erről az iránytűre vonatkozó nagyszámú adatok nem világosítanak föl. Annyi bizonyos, hogy az iránytű eleintén nem volt felfüggesztve, hanem könnyű testekre téve a vízen úszott. A tulajdonképeni iránytűről BUTI tesz először említést a Dante fölött írt kommentárjában; ebben használtatik először az olasz bussola szó is; * helytelen tehát az az állítás, mely szerint a mágnestű irányító képességét a XIV-ik század elején FLAVIO GIOJA találta volna föl. Ép ily kétséges a deklináczió ismeretének eredete, mert az újabb vizsgálatokból kitűnt ugyan e találmány khinai eredete, de hogy miként jutott az el nyugatra, erre nézve megbízható adatok nem maradtak fenn. Hogy a deklináczió föltalálása majd ADSYGERIUS-nak, majd pedig KOLUMBUS-nak és CABOT-nak tulajdoníttatott, evvel a tárgy nagyon kevés történelmi bizonyosságot nyert.
A puskaporról már említettük, hogy az a XIII-ik században valószínüleg a mongolok által hozatott nyugatra. E fontos találmány kezdeteivel sem vagyunk tisztában, mert az ALBERTUS MAGNUS és ROGER BACO-nak tulajdonított fölfedezések, ha a puskaporral csakugyan azonosak lettek volna, bizonyára rövid idő alatt elterjedtek volna. A SCHWARTZ nevű svájczi szerzetes mondájának semmi történelmi alapja nincs.
A híres görög tűz, melylyel IV. Konstantin a Konstantinápolyt megtámadó szaraczén hajóhadat fölgyújtotta, szintén keleti eredetű. A görög tűz rendkívüli hatályosságáról tanuskodik az a körülmény, hogy készítésének módja a görög császárok által államtitokként őriztetett, ** de használásának módját tekintve bizton állíthatjuk, hogy az a puskaportól lényegesen különböző anyag lehetett.
* LIBRI, i. m. II, 67.
** MONTESQUIEU, Considérations sur la grandeur etc. XXIII.A XIII-ik században még néhány optikai munkával találkozunk, melyek, úgymint a BACO munkája, az arab ALHAZEN-éből voltak merítve. Az első munka a német vagy lengyel eredetű VITELLO-é, s magában foglalja mindazt, a mit PTOLEMAEUS és ALHAZEN az optikáról írtak. VITELLO-ról csak annyit tudunk, hogy szerzetes volt, s hogy művének megírására egy olaszországi utazása alkalmával gyűjtött ismeretei és tapasztalatai adtak alkalmat. VITELLO volt az első, ki a szivárvány keletkezését nemcsak a reflexiónak, hanem egyszersmind a refractiónak is tulajdonította. VITELLO munkája nyomtatva 1572-ben Bázelben jelent meg. A második munkát, mely szintén a XIII-ik században keletkezett, JOANNES PECKHAM canterbury-i érsek írta; ez a munka nem egyéb, mint ALHAZEN homályos kivonata, s mindössze is csak amaz érdekről tanuskodik, melylyel szerzője az optika iránt viseltetett.
Ugyancsak az optika körébe tartozik még néhány fölfedezés, melyek egy része szintén az olasz földön tétetett. Ide tartoznak a szemüvegek, melyekről eleintén csak a vallásos iratokban tétetett említés, azonban egy sírirat megőrizte a föltaláló nevét. A flórenczi St. Maria Maggiore egyházban ugyanis egy sírirat * találtatott, mely szerint SALVINO degli ARMATI nevű flórenczi bankár (megh. 1317.) a föltaláló. A pizai ALESSANDRO DE SPINA, kit egyideig a föltalálónak tartottak, csak az ARMATI találmányát utánozta. Más irók határozottan állították, hogy a szemüvegek 1280 körül Flórenczben találtattak föl, de a flórencziak nem ismerték föl a találmány jelentőségét. **
Kétséget nem szenved, hogy a szemüvegek nagyban elősegítették a távcsövek föltalálását. Az optikai műszerek fejlődésére kevesebb haszonnal volt az üvegtükrök, azaz a fémekkel bevont üvegtükrök feltalálása. Az egyszerű üveget tükrök gya-
* "Qui giace Salvino degli Armati di Firenze, inventoro degli occhiali. Dio gli perdoni le peccata. MCCCXVII."
** LIBRI, i. m. II, 75.nánt már régóta használták, de csak BEAUVAIS-i VINCZE irt azokról először. A majorkai születésű RAIMONDUS LULLUS, híres alchimista, szintén beszél az üvegtükrökről. E tükrök csak ólommal voltak bevonva; az amalgámos tükrök először csak a XIV-ik században fordulnak elő, s valószínüleg egyszerű iparosok által találtattak föl.
Az orvosi tudományok, melyeknek úgy mint az algebrának és optikának a mesterei az arabok valának, nagy lendületet nyertek. A tudósok közül akkoriban az orvosoknak a legtöbb hírük és befolyásuk volt, s ez a befolyás igen jótékonyan hatott a rég elfeledt észleleti módszer fölélesztésére és az orvosi tudománynyal összefüggő természettudományok fejlesztésére.
A XIII-ik század természettudományi ismereteiről szólva, nem hallgathatjuk el ama nagyszabású utazásokat, melyeket az olaszok kelet felé tettek, s melyek mindannyian nagy befolyást gyakoroltak a természettudományi ismeretkör tágítására.
Ez utazások közül, akár a befutott területek terjedelmét, akár az eredmények gazdagságát tekintjük, első helyen állanak a velenczei POLO-k utazásai. Két testvér, NICCOLO és MARCO POLO, velenczei kereskedők, 1254-ben szerencsés üzleti vállalatok után, Bereke kán sarai mongol fejedelem udvarához utaztak, s ott szives fogadtatásra találtak. Ezután Bokharába és a Kublai kán székhelyére utaztak. A kán azt az ajánlatot tette nekik, hogy az ő küldötteiként egy előkelő mongol kiséretében Rómába a pápához utazzanak, s ettől kikérjenek száz tudós férfit, kik a mongol birodalom tudósainak bebizonyítsák, hogy a keresztény vallás több igazságon alapszik, mint bármely más vallás. A két testvér a küldöttséget elfogadván, majdnem négy évi utazás után Velenczébe érkezett, azonban a mongol küldött útközben meghalt. IV. Kelemen időközben szintén elhalván, a pápaválasztás késedelmei folytán Velenczében két évig vesztegeltek. A választást bevárni nem akarván, ismét útra keltek s MARCO POLO-t, a NICCOLO fiát, ki atyja távolléte ideje alatt 19 éves ifjúvá érett, magokkal vitték. A pápai intéz-
kedés eredményét Sziriában akarták bevárni, de a hosszú várakozásba bele unván, útjokat Közép-Ázsia felé folytatták. Azonban az utánok siető hírnökök őket St. Jean d'Acre-ba a megválasztott X. Gergelyhez vezették vissza; a pápa őket a szükséges iratokkal, a képzelt neophyta [megtért] császároknak szánt gazdag ajándékokkal s fényes kisérettel látta el. Negyedfél [három és fél] évi utazás után megérkeztek a khinai császár udvarába, a Pekingtől 36 órányira fekvő Chemen-Fu-ba, hol az ifju MARCO POLO már az első kihallgatás alkalmával megnyerte a fejedelem kegyeit, s annak kisérőjévé lett. Most alkalma volt, hogy az ázsiai népek szokásaival és erkölcseivel megismerkedjék; e mellett az óriási birodalom nyelveit, a khinai, tatár és a török nyelveket alaposan megtanulta. Végre annyira megtetszett a nagy-kánnak, hogy ez őt megpróbálta az állami ügyekben is alkalmazni. Most diplomatikai küldetésekkel az óriási birodalom messzefekvő tartományait utazta be, s mindenütt bő tapasztalatokat szerzett, minek folytán képes volt a nagy-kánnak tudomására biztos adatokat juttatni s ezáltal a kegyeit még inkább kiérdemelni. Az időközben rendkívül meggazdagodott három POLO csak nagy nehezen kapott engedélyt arra, hogy hazájokat meglátogathassák, s csakis azzal a föltétellel, hogy ismét visszatérnek. Mint teljhatalmú mongol követek a pápával, továbbá Franczia- és Spanyolországgal fontos ügyeket lettek volna elintézendők. MARCO POLO elutazása még egy különösen megtisztelő megbízatással köttetett össze: a Kublai kán egyik nőrokonát, kit a perzsák fejedelme nőül kért, a perzsa udvarhoz kellett vezetnie. Három havi tengeri utazás után Jávába érkeztek s innét Ceylonon és Ormuson át a mongol herczegnőt a rendeltetése helyére vitték. Innét talán ismét visszafordultak volna, de hatalmas pártfogójuknak, Kublai kánnak haláláról értesülvén, 1295-ben Trapezunton és Konstantinápolyon át Velenczébe tértek. Midőn nemsokára Velencze és Génua között háború tört ki, MARCO POLO egy gálya vezetésével bízatott meg, de fogságba került; fogsága idejét utazásainak leirására (való-
színüleg franczia nyelven) használta föl. Nemsokára kiszabadulása után, 1324-ben, Velenczében meghalt; atyja már nyolcz év előtt mult ki.
Mivel a három POLO közül csak MARCO hagyott írott emléket hátra, a kivívott eredmények megitélésénél csakis ő jöhet tekintetbe. Azok után, a miket a nyugat tudomására juttatott, méltán elnevezhetjük őt a Kelet fölfedezőjének és a KOLUMBUS előfutójának. Miként KOLUMBUS-t, úgy őt is félreismerték s kigúnyolták kortársai, s csak a későbbi kor rótta le iránta az elismerés adóját.
POLO-nak e meseszerű utazásról közzétett leírása, * bár ez csak egy nagyobb mű bevezetésének látszik lenni, az ismeretek bővítésére rendkívüli befolyással volt. POLO új világot tárt a nyugatiak szeme elé: Khina, Kelet-India, a Szunda szigetek, Közép-Ázsia, mind oly dolgok valának, melyekről a nyugatiaknak azelőtt csak a leghomályosabb sejtelmeik valának; a geografiai s ezekkel együtt a kozmografiai nézetek POLO által mondhatatlanúl tágultak. POLO különös súlyt fektetett arra, hogy azoknak a tartományoknak, melyekben megfordult, iparát és művészetét ismertesse, s így az európaiakkal sok keleti találmányt ismertetett meg; ilyenek voltak a khinai fametszés, a papirpénz (!), a kőszén, a porczellán, a posták szervezete stb. Sajnos, hogy a POLO munkája oly csekély figyelmet költött; még azt sem lehet kitudni, eredetileg milyen nyelven írta azt! Honfitársai az ő leirásain, melyek szigorú igazságát a későbbi utazók egyértelműleg elismerték, nagyokat nevettek s a kik komolyabban fogták föl a dolgot, őt a hazugság vádjával terhelték. POLO úgy járt, mint a hogy előtte az algebra híres mestere, FIBONACCI járt: érdemei jutalmául gúnyt aratott s a halála után kortársai még hamvairól is megfeledkeztek.
Valamint a ROGER BACO eszméit csak később karolták föl,
* A legelső olasz kiadás csak 1496-ban jelent meg.
úgy a POLO nagyszerű példája sem maradhatott buzgó követők nélkül. POLO munkája volt az, mely KOLUMBUS-t arra serkentette, hogy e mesés országokat nyugat felől megközelítse; POLO-nak tehát Amerika fölfedezésében bár csak közvetett, de mindenesetre nagyobb érdeme van, mint azoknak az állítólagos Amerika-fölfedezőknek, kiket a KOLUMBUS érdemeinek kisebbítői a homályból előre hurczoltak.
Itália abban a szerencsés helyzetben volt, hogy benne a tudományok újjászületését előmozdító tényezők ideje korán hatalmasan fejlődhettek. Szerencsés fekvésénél fogva alkalma volt, hogy mind a keleti, mind pedig a nyugati népekkel a legszorosabb érintkezésbe jöhessen, minélfogva abban a kiváló előnyben részesült hogy az ókor műveltségét föntartó népek tudományosságát a legtökéletesebben zsákmányolhatta [aknázhatta] ki. A tudományos élet fejlődése az egyetemek körében s a folytonos utazások az általános szellemi emelkedés mindmegannyi hathatós tényezői valának. A szellemi emelkedésnek csak egy akadálya volt: az egyház uralma, mely karöltve járva a szabad mozgást lenyűgöző skolasztikával, a szellemeket békókba vetette. E békók lerázása nagy és sok bátorságot igénylő munka volt, s a kik erre vállalkoztak, a szellem bármily fegyverével léptek légyen föl, a fölvilágosodás terjesztése körül halhatatlan érdemeket szereztek magoknak.
E bátor férfiak sorát DANTE ALIGHIERI (1265–1326), a Divina commedia halhatatlan szerzője nyitja meg. DANTE volt az, ki az olasz tájszólások leghangzatosabb elemeiből egész Itália számára irodalmi nyelvet teremtett; ő volt az, a ki mind Rómának régi, de elrontott nyelvén, mind pedig a pápai mindenhatóságban, csalhatatlanságban és uralkodói hivatásban vetett meggyőződésen széles rést ütött. Az utóbbira a nemzeti állam szempontjából vállalkozott, s a költészet fegyverével merészen megtámadta az egyháznak azt a képzelt kiváltságát, mely szerint a szellemi ügyekben az első és legmagasabb fórumnak képzelte magát. A pokol tágas birodalmán át veze-
tőül a pogány Virgiliust választotta, a túlvilágról alkotott keresztény és pogány képzeleteket összekeverte, az elvetemült papokat és barátokat, sőt pápákat is minden mellékes tekintet nélkül a pokol mélységére kárhoztatta. A mit ROGER BACO a tudományosság fegyverével tett, ugyanazt tette DANTE a költészet fegyverével. De Flórencz hálátlan volt a szellemi szabadságnak eme bátor harczosa iránt s a nagy költő mint számüzött halt meg Ravennában.
A nagy közönség megszokta, hogy DANTE-ben a költőt tisztelje, s nem vette észre azt a mély tudományosságot, mely a költeményeiben nyilatkozik. Pedig ez a tudományosság kiterjed az akkori ismeretek valamennyi körére, minélfogva méltán el lehet mondani, hogy "a Divina commedia repertoriuma [tárháza] az olaszok ismereteinek a XIV-ik század elején. A theológia, filológia, filozófia és a természettudományok története a DANTE szellemének termékeiből tanuságot egyaránt meríthet. DANTE maga nem csak hogy fizikai észleleteket, hanem, a mi még sokkal többet mond, kisérleteket is tett, s a kisérletek alkalmazását különösen ajánlta." *
Flórencz a nagy költő halála után, reá, kit éltében üldözött, büszke lett. A nagy elméjű CECCO d'ASCOLI, a ki a DANTE tudományos nézeteit (s nem DANTE-t mint költőt) kritizálni merte, durva üldözéseknek tétetett ki, mely üldözéseknek az lett a vége, hogy a kiváló férfiút, mint asztrológust, a máglyára vetették. Pedig ugyanez a CECCO d'ASCOLI évek során át az asztrológiát a bolognai egyetemen nyilvánosan, még pedig az egyház pártfogása mellett tanította! Sőt Flórencz a nagy költő szellemének kibékítésére még jónak látta, hogy műveinek magyarázására külön tanszéket alapítson.
E tanszék betöltésével GIOVANNI BOCCACCIO (1313–1375) bízatott meg. BOCCACCIO-t a nagy közönség, különösen a mióta századunk hatásvadászó művészete őt még operette-hősnek
* LIBRI, i. m. II, 177.
is megtette, szintén csak egyoldalúlag ítéli meg. BOCCACCIO volt az első olasz, a ki a görögös műveltségű kalábriai LEONTINUS segítségével a régi Hellasz nyelvének ismét tiszteletet szerzett s Homért latinra fordította; Decameron-jával pedig az olasz próza megteremtőjévé lett. Miként DANTE, úgy ő is keményen megtámadta a klérus és a római udvar erkölcsi romlottságát s ennek káros kihatásait az egész társadalomra, s nyiltan fölhivta a közfigyelmet a klastromokra, a tudományosság állítólagos megőrzőire. Ő maga látta, hogy a monte-casinói hires klastrom könyvtára a molyok, pókok és patkányok martalékává lett, s hogy az ókorról fönmaradt legkitünőbb kéziratok szent legendákkal s theológiai polémiákkal voltak telefirkálva.
A Mediciek korát megelőző irodalom harmadik kiváló képviselője a szintén flórenczi eredetű, de arezzói születésű PETRARCA (1301–1374) volt, ki életében a hírét inkább Africa czímű latin époszának, mint mesterkélt szerelmi dalainak köszönhette, s ép oly buzgón művelte a latin, mint BOCCACCIO a görög nyelvet. Ő sem volt ugyan korának gyengeségei alól fölmentve, de, mint az avignoni komédia (*) szemtanúja, a pápai hierarchiát keményen ostorozta, s miként BOCCACCIO, úgy ő is azon volt, hogy a skolasztikai lomot az ókori klassziczitás friss erével elsöpörje.
A következő XIV-ik század nagy események csíráit hordta méhében, de a fizikára nézve terméketlen volt. Csak a század elején találkozunk egy optikai munkával, mely figyelmünket kiváló mértékben köti le, s ez THEODORICH nevű dominikánus szerzetesnek De radialibus impressionibus czímű műve. THEODORICH-ról csak annyit tudunk, hogy eredetére nézve szász volt s művét 1310 táján irta. *
(*) A XIV. század elején a pápaság francia nyomásra Avignonba helyezte át székhelyét, s ott zsarnoksága és erkölcstelensége folytán igen megvetetté vált. [NF]
* Ez a mű sokáig hevert a dominikánusok bázeli könyvtárában s a reformáczió idejében a bázeli városi könyvtárba tétetett át, de csak a jelen században lett ismeretessé, a midőn VENTURI a mű létezéséről tudomást szerezvén, azt átvizsgálta s róla külön munkát irt. (Commentari sopra la storia e la teoria dell'ottica, Bologna, 1814, 4o.)
E műnek legérdekesebb része a szivárvány elmélete. THEODORICH, a nélkül hogy a sugártörés törvényeit ismerte volna, mind az első, mind pedig a második szivárvány keletkezését helyesen megmagyarázza. Az első (alsó) ív szerinte úgy jő létre, hogy az esőcseppekbe hatoló sugarak a csepp hátulsó belső felületén visszaveretnek s a csepp előlapja által újra megtöretnek. Hasonló, csakhogy kétszeres belső visszaverődés folytán keletkezik a második szivárvány. De arról, hogy a cseppek bizonyos részei miért verik vissza a sugarakat, valamint arról, hogy miért van a színeknek ellenkező sorrendjük a két szivárványban, a THEODORICH műve számot nem ad. Sajnos, hogy ez a mű, mely az optika fejlődésére bizonyára kiváló hatással lehetett volna, ismeretlen maradt. Később nagy fáradsággal kellett újra kipuhatolni ama tényeket, melyeket a THEODORICH műve már magában foglalt.
A XIV-ik századnak a természettudományokra nézve legfontosabb jelensége abban áll, hogy ekkor kezdődtek meg az öntudatosan s bizonyos előre meghatározott tervek szerint tett geografiai fölfedezések, melyek az európai népek természeti ismereteit határtalanúl kibővítették. Nincs a természettudományoknak olyan ága, melyre nézve a geografiai nagy fölfedezések, közvetetve vagy közvetetlenűl, messzeható befolyást nem gyakoroltak volna. Ezek a fölfedezések, melyeknek az egész emberiségre kiterjedő politikai és társadalmi befolyásáról itt nem is szólhatunk, a fizikai tudományok ujjászületésének bár nem közvetetlen, de mégis rendkívül hathatós tényezői valának.
Az első nagyszabású tény ezen a téren a keletindiai tengeri út fölfedezése volt. Afrika körülhajózásának eszméje mar Tengerész Henrik portugal infansban (1394–1473) fogamzott meg. A bátor "Lusiádok" lassan, de biztosan törekedtek a kitűzött czélhoz, s Afrikának hegyfokait egyiket, a másik után, megkerülték. Az első nagy eredményt BARTOLOMEO DIAZ vívta ki, ki a déli fokot, vagy a mint ő az ott kiállott szenvedések
emlékére nevezte, a Cabo tormentoso-t fedezte föl. II. János portugal király e fölfedezésben a föladatot félig-meddig megfejtettnek tekintvén, a hegyfokot a találó Cabo de la buena esperança
Ez nagy eredmény volt; mégis, ha a nagy fölfedezésekről van szó, első sorban s mintegy önkénytelenül jut eszünkbe az oczeánontúli fölfedezés, Amerika fölfedezése.
Az olaszokat illeti a dicsőség, hogy nemcsak hogy Európában az ókori czivilizácziót új életre ébresztették, hanem még azt a nagy fölfedezést is tették, mely az újkor elején a világot és a kultúrát átalakította. Ha ezt a nagy forradalmat Amerika fölfedezésével hozzuk kapcsolatba, akkor Amerikának csakis második fölfödözéséről lehet szó. Ugyanis tudva van, hogy a XI-ik században LEIF, a Vörös Erik fia, Amerikát észak felől fedezte föl s dél felé az északi szélesség 42 fokáig haladt. E fölfedezésre a norvég NADDOD adott alkalmat. NADDOD a IX-ik század második felében vihar által Izland partjaira vettetett; e szigeten az első normann kolónia 875-ben INGOLF vezetése alatt telepedett le; száz évvel később az izlandiak Grönland partjain kötöttek ki, s ezután csak száz évvel történt a közelfekvő Labradornak fölfedeztetése LEIF által. A régibb, azaz a LEIF előtti állítólagos fölfödözéseknek történelmileg megbízható alapjuk nincs.
Tudva van az is, hogy az északi Európa és az északi Amerika közötti összeköttetés a XIV-ik században megszakadt, minél fogva Amerikának első fölfedezése az északi népek szellemvilágára kiváló befolyással lehetett ugyan, de sem a világtörténelemnek, sem pedig a kultura-történelemnek folyására észrevehető hatást nem gyakorolt; Amerikának a normannok által való tagadhatatlanúl első fölfedezését szigorúan meg kell különböztetni ugyanazon kontinens tropikus részeinek fölfedezé-
sétől. * A második, a tulajdonképeni fölfedezésre nem a vihar haragja, nem a szomszédos részekre való természetszerű költözködési hajlam, hanem történelmi nagy előzmények és az emberi szellem búvárkodó tevékenysége adtak alkalmat.
A génuai KOLUMBUS KRISTÓF szellemét a portugallok fölfedezései s még inkább a MARCO POLO leirásai lázas izgatottságba hozták; a mesés Cipango (Japán) és Kathai (Khina) ellenállhatatlan vonzalmat költöttek nagy lelkében. KOLUMBUS 1474-ben közölte tervét a flórenczi PAOLO TOSCANELLI-vel, egy az asztronomiában nagy jártasságú férfiúval. TOSCANELLI biztatásai után KOLUMBUS szellemében a nagy terv teljesen megszilárdult s e pillanattól kezdve csak a kivitel eszközeire gondolt.
Miután KOLUMBUS-t a saját hazája, Génua, akkori balsikerei által lehangoltatva, meg nem hallgatta, más hatalmak pedig elutasították, végre is a magasra törekvő Hispánia, mely épen akkoriban volt a mórok uralmának véget vetendő, vette kezébe az ügyet. A terv kivitele elé azonban még sok akadály gördült, mert az eretnekeket ernyedetlen buzgalommal égető Hispánia jónak látta, hogy Szalamankába tudós és nem tudós egyháziakból álló tanácsot hivjon össze, hogy ez a tanács a merész tervről véleményét nyilvánítsa. E tudós férfiak leereszkedő gőggel mosolyogtak a terv fölött, s nem is tartották érdemesnek, hogy a dolgot érdemlegesen megvitassák. E helyett két tekintélyre, LACTANTIUS- és AUGUSTINUS-ra hivatkoztak, s ezekkel az antipodák ["ellenlábasok"] lehetőségének kérdését egy csapással eldöntötték, "mert senki sem járkálhat fölfelé tartott lábakkal s lelógó fejjel, s a fák sem növekedhetnek lefelé, de még nem is eshetik s nem havazhatik fölfelé, végre pedig, teljes lehetetlenség, hogy olyan népek is létezzenek, melyek a Noe leszármazási táblájában elő nem fordulnak." Még azok is, kik efféle badarságok fölött nevettek, az utazás nehézségeiben és hosszúságában legyőzhetetlen aka-
* HUMBOLDT, Kosmos, II, 169.
dályokat láttak. E nézetek s az egyidejű mór háború az Újvilág fölfedezését hat évvel késleltették.
A fölfedezés története és a KOLUMBUS sorsa sokkal ismeretesebbek, semhogy azokat még csak általános vonásokban feltüntetnünk kellene.
A bevégzett világtörténelmi esemény után az európaiak szeme előtt új világ tárult föl. A természet szépségei iránt már-már ébredező fogékonyság nyilt lelkesedésben tört ki; a világnézlet hirtelen átalakult, s az emberi értelem előtt minden akadály csekélyesnek látszott. A nagy mű befejezéséhez még csak a harmadik hiányzott: a Nagy-Oczeánt kellett keresztülhajózni. E feladat megfejtése a nagy előzmények után nem sokáig váratott magára; a portugal FERNANDO DE MAGELHAENS és CANO sikerült vállalata után a föld kereksége az emberi értelem számára meghódíttatott.
Eme világtörténelmi események után az emberi tevékenység száz meg százféle ága előtt egészen új, mindakkoráig járatlan mezők nyiltak meg. Azonban e nagy eseményeket megelőzte egy másik, amazoknál sokkal szerényebb esemény, mely hívatva volt arra, hogy az emberi tevékenység mindegyik ágának egyaránt fontos szolgálatokat tegyen, hogy a szellemi érintkezésnek s élénkebb mozgalomnak akadályait egy csapással elhárítsa. Ez az esemény a könyvnyomtatásnak feltalálása volt.
A könyvnyomtatás, mindamellett hogy pusztán technikai találmány, a czivilizáczió történetében a legdíszesebb helyet vívta ki magának. A német nemzet büszkén vallhatja a magáénak e találmányt mint olyat, a mely az ő ölében kelt életre.
A könyvnyomtatás előfutója, sőt mondhatjuk a szülőanyja, a fametszés volt. Fametszetekkel a XV-ik század elején találkozunk először; legnagyobb részük szent képeket ábrázol. Németalföldön, hol a vallás és a humanizmus benső egyesítésének eszméje előbb fogamzott meg mint bárhol másutt, a fametszést könyvek nyomtatására is kezdették alkalmazni. Azonban e könyvek csak igen csekély terjedelműek, a legtöbbnyire pedig kevés szöveggel ellátott képes könyvek valának. Kétséget nem
szenved, hogy a fametszés, idők folytán tökéletesbülvén, kisebb mértékben előidézhette volna mindazokat az eredményeket, melyeket a könyvnyomtatás óriási mértékben előidézett. De a tökéletesebb eszköz, a könyvnyomtatás, sokkal hamarább jött létre, semhogy a bekövetkezett üdvös eredményeket a fametszéstől kellett volna elvárni.
Miként az ókorban hét város vitatkozott a Homér bölcsője fölött, úgy az újabb időkben a német, hollandi és olasz városok egész serege évszázadokon át küzdött ama dicsőségért, hogy magukat a könyvnyomtatás bölcsőjének nevezhessék. Mainz, Strassburg, Bamberg, Würzburg, Lübeck, Augsburg, Bázel, Harlem, Dortrecht, Antwerpen, Flórencz, Feltre, Velencze stb. mindannyian részt vettek eme küzdelemben. Nem lehet czélunk, hogy itt e találmány kritikai történetét előterjeszszük, s csak annyit jegyzünk meg, hogy a miként sok más találmány eredetének eldöntésénél, úgy itt is, a körül fordúl meg minden, vajjon mit értünk az illető találmány alatt, azaz a fejlődésének melyik stadiumában kezdjük megilletni avval a névvel, a melylyel jelenleg megilletjük. Kétségen kívüli dolog, hogy a metszés a XV. században igen sok városban volt elterjedve, s hogy egyes mesterek a metszésnek a könyvnyomtatásra való alkalmazását megkönnyítendők, különféle mesterfogásokat alkalmaztak. Ha azonban a könyvnyomtatást a szó modern értelmében fogjuk föl, akkor az igénytartók száma rendkívül leapad, sőt a dicsőség koszorúját csak egy városnak nyujthatjuk a nélkül, hogy a történelmi igazságot megsértenők.
Egy GENSFLEISCH nevű mainzi patriczius, kit anyja családi neve után közönségesen GUTENBERG-nek nevezünk, ismeretlen körülmények folytán Strassburgban tartózkodott s e városban különféle technikai kísérleteket hajtott végre. E közben az a gondolata támadt, hogy jó volna a minden egyes könyvnél okvetetlenül ujra készítendő fametszéseket azáltal elkerülni, hogy minden egyes betű önálló metszetet képezne, s ennek folytán többféle nyomtatványnál alkalmazható lenne. GUTENBERG
maga fogott az eszme kiviteléhez, de a fabetűk alkalmatlanoknak bizonyúltak be, minélfogva egy aranyművessel fémbetűket csináltatott. Négy évvel később GUTENBERG visszatért Mainzba's egy ottani FUST nevű vagyonos polgárral szövetkezve egy nagy könyvnyomtatót alapított. Azonban alig hogy az első nyomtatott biblia 1455-ben megjelent, GUTENBERG a társával számadási differencziák miatt összeveszett s SCHÄFFER-rel egyesült; ez utóbbi a betűöntést nagy mértékben tökéletesítette. GUTENBERG 1468-ban, művészetétől visszavonulva halt meg, de a nagy találmány villámgyorsasággal járta be az egész művelt világot; a XV-ik század végén már tízezernél több könyv nyomatott. A találmány legnagyobb mértékben a minden szellemi mozgalomra már teljesen előkészült Itáliában terjedt el.
A könyvnyomtatás rendkívüli hatásait körülményesen leírni fölösleges dolog volna. Elég, ha azt mondjuk, hogy az volt a tudományok extensiv terjedésének leghatalmasabb eszköze, s a szellemi szabadság leghatalmasabb fegyvere. Az élőszóval való oktatás megszűnt a tudomány terjesztésének majdnem kizárólagos eszköze lenni, s míg azelőtt a tudományok művelő erejének csak azok örvendhettek, kik oly szerencsések valának, hogy valamely főiskolán lehettek, addig most az eszmék országa ezer meg ezer ember előtt egyszerre nyílt meg. A könyvnyomtatás a szellemi dolgok fölött gyakorolt zsarnokságnak egyszerre s mindörökre véget vetett; mert míg azelőtt, ha az igazság bajnokát a börtönbe vetették, a szavát is elnémították, addig most a börtön, láncz, kínpad és máglya nem voltak képesek az igazság áramának folyását feltartóztatni, s az index-kongregácziók a hatalmas árammal vívott küzdelemnek nagyon szánandó képét nyujtották.
A könyvnyomtatás segítségével kivívott eredmények a legfeltünőbben Németországban mutatkoztak. Úgy látszik, mintha Németország csak hatalmas eszközre várt volna, hogy keresztül vigye azt a nagy tervet, melyet az akkoriban sokkal műveltebb Itália sohasem vihetett volna keresztül, t. i. a reformácziót.
Eme világtörténelmi esemény indító okait, a nélkül, hogy ezekre a figyelmet különösen fölhívtuk volna, már többször jeleztük.
Majdnem mindegyik nemzet keblében akadtak egyes kiváló férfiak, kik a vallási reform szükséges voltát erélyesen hangoztatták, s szellemi tevékenységükkel a reformácziót többé-kevésbbé öntudatosan előkészítették. Mégis az eszmék megvalósítása Németország számára volt föntartva.
A német humanizmus, mely a reformáczióhoz természetes átmenetet volt eszközlendő, később éledt föl mint az olasz. A humanizmus iránti lelkesedés Itáliából először Francziaországba ment át, de itt kevesebb hatást gyakorolt mint Németországban. Különben is Németországban már a humanizmus föléledése előtt is a skolasztika ellen éles oppoziczió [ellenkezés] nyilvánult, mely oppozicziónak eredete Németalföldre vezethető vissza.
HUSS JÁNOS volt az első, ki a klasszikus ókor helyesebb ismeretét szabadelvűbb vallási nézetekkel hozta kapcsolatba s ezáltal mind a skolasztikának mind pedig a pápai fönhatóságnak erélyesen ellenállott s a reformáczió utját vértanuságával törte meg. Szomorú sorsa a hierarchia ostorozóit eleintén visszariasztotta ugyan, de ezek annál nagyobb buzgalommal fogtak az ókoriak tanulmányozásához. A bázeli és a konstanczi zsinatok a német földre sok olasz tudóst vezettek, s az ezekkel való megismerkedés a föléledt filológiai buzgalmat még inkább fokozta. Számos német tudós Itáliába vándorolt, hol nem csak arra nyilt alkalmuk, hogy ismereteiket bővítsék, hanem hogy egyúttal a pápai uralom mély sülyedését közvetetlenül szemléljék. HÄMMELIN, HEIMBURG és WESEL voltak a kiválóbbjai azoknak a férfiaknak, kik üdvös reformeszmékkel tértek vissza Itáliából. De a német humanizmus virágzása csak REUCHLIN és ERASMUS föllépése által érte el a tetőpontját. Ugyanazt az irányt, melyet Itáliában DANTE, BOCCACCIO és PETRARCA képviseltek, ez a két férfiú, persze a külviszonyok által jelentékenyen módosított tevékenységgel, Németországban juttatta érvényre.
JOHANN REUCHLIN (1455–1522) egy bádeni ifjú őrgróf kíséretében Párisba utazván, e városban megismerkedett a skolasztikus filozófusok vitáival s egyszersmind JOHANN WESSEL-lel, ki őt a klasszikus tanúlmányokra bíztatta. A II. Pius pápa által 1460-ban Bázelben az ottani zsinat emlékére alapított egyetemen a görög ANDRONIKUS KONTOBLAKAS-t hallgatta s egy bázeli művelt könyvnyomtatónak, JOHANN AMERBACH-nak bíztatásaira összeállított egy latin szótárt, mely rövid idő alatt 23 kiadást ért. Ezután a görög nyelvről tartott előadásokat, melyek oly tetszésre találtak, hogy a szerzetesek már a római rendszert veszélyben forogni látták, minélfogva a jeles ember elleni áskálódásaikat megkezdették. Miután egy ideig Francziaországban és Tübingában tartózkodott, a württembergi herczeggel Rómába utazott, hol jó latinságával a bibornokokat bámulatba ejtette. Visszatértében Flórenczben megismerkedett LORENZO udvari körével és PICO MIRANDOLA-val, kinek befolyása által misztikus szellemi irányzata új táplálékot nyert. REUCHLIN Heidelbergben akart letelepedni, de az ottani skolasztikus szerzetesek, kik az egyetemet uralták, a görög és héber előadások tartását megtiltották neki. 1510-ben megbizást kapott, hogy egy PFEFFERKORN nevű keresztelt zsidónak a zsidók üldözésében kifejtett tevékenysége ügyében vizsgáló bíróként szerepeljen. Azonban REUCHLIN részrehajlatlan és igazságos magatartása a dominikánusoknak sehogy sem tetszett s machinaczióikkal anyira vitték a dolgot, hogy REUCHLIN mint eretnek és "az álnok zsidók pártfogója" az eretnekek ellen fölállított mainzi törvényszék elé idéztetett. De REUCHLIN nem ijedt meg, s ügyével X. Leo pápához apellált. A vallási vitákkal különben is nem szivesen bajlódó pápa, mindamellett hogy a dominikánusok minden lehető pressziót gyakoroltak reá, a pört beszüntette, s REUCHLIN filológiai nyugalmas munkában töltötte hátra levő napjait. Halála után barátai és hívei folytatták a szerzetesekkel megkezdett harczot, s az "obskuránsok [korlátolt maradiak] levelei") (Epistolae obscurorum virorum, Coloniae, 1518) czímű híres iratukkal a szerzetesek
skolasztikáját és konyha-latinságát annyira nevetségessé tették, hogy még sokan az ellenfelek közül is a támadók táborába léptek át.
REUCHLIN-nél sokkal passzivabb szerepet játszott a hollandi ERASMUS ROTTERDAMUS (Gerhard Hohe goudai lakosnak törvénytelen fia, 1467–1536). ERASMUS klastromban neveltetett s nevelői őt is szerzetesnek szánták, de a cambrai-i püspök őt a szolgálatába fogadván, a klastromból szerencsésen megmenekült. Ezután a párisi egyetemet látogatta, azonban az ott előadott skolasztika őt a theológiától egészen elidegenítette, de annál nagyobb hévvel fogott a humanisztikai tanúlmányokhoz. Miután egy ideig Angolországban tartózkodott, szorúlt anyagi körülményei őt az irodalomi pályára terelték. Az Enchiridion militis Christiani (a keresztény harczos kézikönyve) czímű művében ama németalföldi irányzat érdekében polemizált, mely a kereszténységet inkább a lélek életében mint a külső formákban vélte föltalálhatni; ez a mű az igazán vallásos érzületnek lelkesedését és a szerzetesek gyülöletét egyaránt felköltötte. Az ezután irt "klasszikus mondásait" később két pápa jónak látta egyházi átokkal sújtani. ERASMUS e munkái mellett szorgalmasan fordítgatta a görög írókat latinra, s miután a tudományok hazáját, Itáliát is meglátogatta, másodszor is Angolországba ment, hol MORE TAMÁS házában (görög czím alatt) megírta "A bolondság dicsérete" czímű híres művét, mely a reformáczió egyik leghangosabban szóló előhírdetője volt. A mű rendkívüli föltűnést keltett, s megjelenése után már az első hónapokban két kiadás fogyott el belőle.
E műnél még sokkal fontosabb volt ERASMUS-nak ama vállalata, mely az Új-Testamentom első tudományos (görög) kiadásából állott. A görög szöveg mellé a latin, a hibás Vulgatától független fordítás volt csatolva. Míg REUCHLIN a héber nyelv ismeretét az Ó-Testamentomra, addig ERASMUS a latinnak ismeretét az Új-Testamentomra értékesítette. Tehát mindaketten előkészítették a reformátorok munkáját, mely, mint tudva van, a Szentírás terjesztésében kulminált.
Az Új-Testamentomot követték az egyházi irók kritikai kiadásai (görög és latin nyelven), melyeket szabadelvű nézeteinek terjesztésére használt föl. ERASMUS e rendkívüli tevékenységével vallási élénk mozgalmakra adott alkalmat, bár maga a vallási viták iránt eléggé közönyös volt s csak egy dolog iránt, a filológiai tudományok iránt érdeklődött. Nem csoda tehát, ha ERASMUS akkor, midőn a nagy vallás-háború kitört, a midőn tehát neki is határozott színt kellett volna vallania, nagyon kényes helyzetbe jutott. Kétértelmű magaviseletével a szerzetesek gyülöletét s a reformátorok bizalmatlanságát egyaránt fölkeltette, de a legszorongatottabb helyzetbe akkor jutott, mikor a katholikus theológusok, kik kiváló tudóssal nem rendelkeztek, őt arra kényszerítették, hogy LUTHER ellen írjon. Az ekkor már öreg és beteges férfiú végre erre is rászánta magát s LUTHER-t azaz ennek csak egyetlen egy, a megtámadásra valóban méltó tételét, a szabadakarat elnyomását, megtámadta. De fáradhatatlan lelkének főgondja a klasszikusok kiadása volt, s mindaddig az is maradt, míg kizárólag az ókori tudományosságnak szentelt életét be nem fejezte.
A német humanizmus magas fokú kifejlődése által a reformáczió teljesen elő volt készítve s azok, a kik REUCHLIN és ERASMUS után még a sorompóba léptek, az előzményekhez új tényekkel nem igen járulhattak. De erre már nem is volt szükség. A reformáczió tüze már az ERASMUS korában magas lángokban csapott föl, hogy elpusztítsa mindazokat a korlátokat, melyeket kiváló szellemek évszázados munkája az útból el nem takaríthatott. Persze, hogy az még most is nagy kérdés, vajjon a reformáczió teljesen megoldotta-e ama nagy föladatot, melyet megoldani hivatva volt. Nagy munkába kellene fognunk, ha e kérdés diskussziójára [tárgyalására] akarnánk vállalkozni. Ez azonban úgy sem lévén föladatunk, csak azt akarjuk hangoztatni, hogy a végleg bekövetkezett reformáczió által évszázadok előzetes munkája ülte diadalát. A reformáczió megmutatta, hogy a szellem szabadságát fékező korlátok bármily erősek legyenek is, vég-
tére is összeomlanak; bukásuk a szellemi emelkedés és a fölvilágosodás új korszakának bekövetkeztét hírdetik. [!]
Miután az eddigiekben az értelmi erő és a szellemi szabadság fejlődésének történelmi fázisait általános vonásokban rajzoltuk, áttérhetünk az ismertetésére ama férfiak életének és tudományos tevékenységének, kik a fizika ujjászületésének közvetetlen előkészítői voltak. A fizika ujjászületése amaz impozáns időszakba esik, melyben az emberi szellem minden irányban nyilatkozó tevékenysége a világtörténelem új korszakát nyitotta meg. Az ókori tudományosság föléledése, a nagy találmányok és geografiai fölfedezések, végre a szellemi szabadság diadala szükségképen maguk után vonták az ujjászületését, vagy a modern fölfogásnak engedve mondhatjuk a megteremtését ama tudománynak, mely az észlelt és a gondolkodó tehetség összhangzatos együttműködésének az eredménye. Az emberi tehetségek emez együttműködése folytán a XV. század második felében az ég és föld tüneményei az emberi értelemnek az örök harmónia törvényeit kezdik hangoztatni. A szellemi forradalmak emez időszakába esik a működése azoknak a férfiaknak, kik a modern fizika útját egyengették; s midőn az út nagyjában már meg volt törve, midőn a szellemi forradalom első nagy időszaka már lezajlott, akkor lépett fel GALILEI, hogy a jövendő századok számára a fizikának biztos és szilárd alapjait vesse.