AMONTONS.
GUILLAUME AMONTONS 1663 aug. 31-én Párisban született. Gyermekkorában súlyosan megbetegedett, minek következménye az volt, hogy majdnem teljesen megsiketült. De siketségével legkevésbbé sem törődött, sőt örült, hogy elmélkedései közben a világ zaja nem háborgathatta. Ifjabb korában különös szeretettel foglalkozott a gépek szerkesztésével, a rajzolással, az építéssel és a földméréssel. Az utóbbi két szakban annyira kiképezte magát, hogy később állami szolgálatba vétetett föl s jelentős közmunkák vezetésével bízatott meg.
A különféle gépek szerkesztése rá nézve különös érdekkel bírván, nem kell csodálkoznunk, hogy egy akkoriban még nagyon divatos feladat megfejtésével, a perpetuum mobile szerkesztésével foglalkozott, s bár kísérletei sikertelenek maradtak, a készülék elvi lehetetlenségét még sem bírta belátni.
Később, az akkoriban még az újság ingerével bíró fizikai eszközök, a barométer, a hőmérő és a hygrométer vonták magukra figyelmét s e készülékekkel tüzetesen foglalkozott. Nem produkált ugyan valami egészen új vagy korszakalkotó eszközt, mindazonáltal eme fontos készülékek tökéletesítése körül elévülhetetlen érdemeket szerzett.
AMONTONS azon volt, hogy a barométert kényelmesebben és könnyebben kezelhetővé tegye. A kurtított barométer és a kúpos barométer az ő találmányai.* E készülékek részint
* POGGENDORFF, i. m. pp. 501, 502.
a kivitelbeli nehézségek, részint pedig az észlelésnél el nem kerülhető hibák miatt a közhasználatba nem mentek ugyan át, azonban az AMONTONS föltaláló tehetségéről élénken tanúskodnak. Nagyobb érdemet szerzett magának avval, hogy fölismerte a mérséklet befolyását a barométer-állásra, s ezt a befolyást akkorának találta, hogy miatta a barométer-állást kijavítandónak ítélte. Különben az AMONTONS korában ez a javítás még fölösleges volt, mert a barométert nem főzték ki, s az innét eredő hibák sokkal nagyobbak voltak, semhogy a mérsékletkorrekcziót figyelembe kellett volna vennie. De az AMONTONS figyelmeztetése mégis nagyon fontos volt, mert ő utána még sokan voltak, kik a mérséklet befolyását elismerni nem akarták, sőt az angol BEIGHTON 1738-ban azt állította, hogy a barométer a kifőzés által a mérséklet befolyásától megszabadítható!
Hogy azonban a korrekcziót mégis számba vehesse, AMONTONS azon volt, hogy a kéneső kiterjedését meghatározza. Szerinte a kiterjedés a párisi legnagyobb téli hideg és a legnagyobb nyári meleg (–14 és +22 R°) között az eredeti térfogat 1/115-ére rúg. De a kifőzés elhanyagolásából eredő hibákat nem ismerte föl. A párisi akadémia egy barométert adott neki megvizsgálás végett; ez a többi párisi barométereknél 18 vonallal állott alacsonyabban, s ő ezt a körülményt az üveg likacsosságának tulajdonította!
A hőmérők javítására nézve nagyon fontos az a tapasztalata, hogy a víz forró pontja állandó. Igaz ugyan, hogy ő előtte már HALLEY és NEWTON ismerték a forrópont állandóságát, az Acc. del cimento tagjai pedig a jég olvadó pontjáét, sőt mi több, CARLO RENALDINI az 1694-ben Paduában kiadott Philosophia naturalis czímű művében eme pontokat a hőmérő állandó pontjaiúl is ajánlotta, de ezek az észleletek nagyobb figyelmet nem keltettek.
AMONTONS különben tudhatta volna, hogy a forrópont függ a külső nyomástól, mert ekkor BOYLE és PAPIN kísérletei már ismeretesek valának, sőt MARIOTTE már azt is következtette,
hogy magas hegyek tetején a víz alacsonyabb mérsékletnél forr, mely következtetés helyességét LEMONNIER 1739-ban a Pirenéusokban tett kísérletével igazolta.
AMONTONS-t illeti az érdem, hogy (a forró pont állandóságából kiindúlván) ő szerkesztette az első tulajdonképeni léghőmérőt, mert a régibb léghőmérők egyszersmind barométerek is voltak. Az ő hőmérője alúl felgörbített s golyóval ellátott üvegcsőből állott; a cső felső vége nyitva volt. A golyót 28 hüv. nyomásnál forró vízbe tette s a benne maradt levegőt a csőbe öntött kénesővel elzárta. A kihűlésnél a levegő rugalmassága kisebb lett, tehát a kéneső leszállott, s a hőmérő készen volt. AMONTONS a csőre tett skála segítségével a mérsékletet hüvelykekben olvasta le. Ha a nyomás 28 hüvelyknél nagyobb vagy kisebb volt, a különbséget a készülék kéneső-oszlopából levonta, illetőleg ehhez hozzáadta. A készülék nem csak eme korrekczió által, hanem elvi szempontból is különbözött a régi léghőmérőktől, mert itt a golyóba zárt levegő térfogata, a golyónak a csőhöz képest aránylagos nagysága miatt, állandónak tekinthető, tehát a mérséklet tulajdonképen a GAY-LUSSAC 2-dik törvénye alapján, azaz a feszítő erők változása által méretett.* Azonban az AMONTONS hőmérője kényelmetlen kezelése miatt nagyobb elterjedést nem nyert, s ő is csak inkább normalhőmérőül használta, hogy vele a borszesz-hőmérőket szabályozza.
AMONTONS a magasabb hőfokok mérésére nézve is tett kísérleteket. Azonban ide vonatkozó vizsgálatainál sokkal több eredetiségről tanúskodik az ő higrométere, melyet már 1687-ben terjesztett a párisi akadémia elé. Ez a készülék üvegcsőből állott; a cső alsó végéhez kénesővel megtöltött bőrgolyó volt kötve, magában a csőben borszesz volt. A levegő növekedő nedvességénél a bőrgolyó kitágúlt, tehát a borszesz sülyedt; kisebb nedvességnél pedig összehúzódott, tehát a kéneső a bor-
* POGGENDORFF, i. m. p. 512.
szeszt fölnyomta. Ez a készülék is tulajdonképen csak higroskóp volt, de sokkal pontosabb, mint a régi higroskópok.
Hogy némely szerves test a nedves levegőben vizet vesz föl s ennélfogva súlya gyarapodik, vagy pedig hosszúsága novekszik, ez régóta tudva volt. Az előbbeni tulajdonság alapján CUSA bíbornok higroskópos mérleget, az utóbbi tulajdonság alapján pedig MERSENNE egy sajátszerű, mondhatnók akusztikai higroskópot, készített. MERSENNE egy bélhúrt feszített ki; ez a húr a levegő különböző nedvességénél különböző hangokat adott, s MERSENNE a hang magasságából következtetett a nedvességre! MERSENNE-nek minden esetre jó hallása lehetett; a siket AMONTONS eme higroskópnak hasznát nem vehette volna.*
Hogy a higroskópnak történelmi vázlatát kiegészítsük, még emlékezetbe hozzuk, hogy eme készülék eszméjével LEONARDO is foglalkozott. Azonban az AMONTONS-féle higroskóp előtt csak az acc. del cimento-é érdemel kiválóbb figyelmet, mert ezt egyúttal már igazi higrométernek lehet nevezni. Ez a készülék egy jéggel megtöltött kúpalakú tölcsérhez toldott s alúl elzárt üvegcsőből állott. A levegőben levő gőzök a hideg tölcsérre lecsapódtak, összefolytak, s a tölcsér végéről lecsepegtek. Ekkor megfigyelték, hogy bizonyos időben mennyi víz
* Hogy a sodrott szálak és kötelek a nedvességben összehúzódnak, ez már nagyon régóta tudva volt, s egy elterjedt hagyomány szerint DOMENICO FONTANA, a híres építő, a kötelek eme tulajdonságát 1586-ban gyakorlatilag alkalmazta. Ugyanis, midőn Rómában a Szt-Péter temploma elé a nagy obeliszket fölállították, történt, hogy abban a pillanatban, midőn az obeliszknek helyre kellett volna állania, a gépek már nem bírták a köteleket még tovább feszíteni, tehát úgy látszott, mintha az egész munka kárba veszett volna. Ekkor a hallgató néptömeg közül egy paraszt – bár pápai parancs folytán a hangos beszéd, nehogy a vezetők parancsainak végrehajtása gátoltassék, halálbüntetés terhe alatt tiltva volt – elkiáltá magát: vizet a kötelekre! Ez a tanács elfogadtatván, a kötelek oly erővel húzódtak össze, hogy az obeliszk helyére állott. (CANTÙ, Világtörténelem, XII. p. 393.) Azt a rendkívüli erőt, melyet a nedvesített kötelek az összehúzódásnál kifejtenek, GALILEI a Discorsiban külön fölemlíti.
gyűl össze a tölcsér alá tett, fokozattal ellátott üvegpohárban. E higrométer föltalálójának II. Ferdinand toscanai nagyherczeget tartják; ugyanő az európai fejedelmeknek 1665-ben több példányt küldött.
Hogy ismét AMONTONS-ra térjünk vissza, megemlítjük, hogy munkásságának eredményeit Remarques et experiences physiques sur la construction d'une nouvelle clépsydre, sur les baromètres, thermormètres et hygrométres, Paris, 1695 czímű müvében tette közzé. AMONTONS, ki már amúgy is nagy mértékben magára vonta az akadémia figyelmét, négy évvel a nevezett mű megjelenése után az akadémia tagjává választatott. FONTENELLE azt mondja róla, hogy úgy látszott, mintha benne MARIOTTE, kinek minden jó tulajdonságát bírta, újra föléledt volna.
AMONTONS, mint akadémikus, különösen két tárgygyal, a surlódással és a táviróval foglalkozott.
A surlódásra vonatkozólag kimutatta, hogy az nem csupán a surlódó fölületek nagyságától függ, mint ezt akkoriban általánosan föltették, hanem még a nyomástól is. Kísérleteinél különböző testeket vizszintes lapra tett, s a még jelenleg is szokásos módon meghatározta azt a legnagyobb súlyt, mely a testet még nem indította meg, s azt a legkisebb súlyt, mely a testet már megindította. A két súly számtani középarányosát a surlódás mértékének tekinté. AMONTONS aztán kimutatta, hogy egyenlő súly mellett a surlódás független a surlodó lapok nagyságától: tégla alakú testet először a nagyobb, aztán pedig a kisebb lapjára fektetett; a surlódás mértéke mind a két esetben ugyanaz volt.
Az AMONTONS távirója optikai táviró volt. Az egyes állomások egymástól olyan távolságokban voltak, hogy mindegyiktől a szomszédos két állomásig távcsővel tisztán lehetett ellátni. Az állomások csuklós összeköttetésű, nagy vonalzókból álló készülékekkel voltak fölszerelve; a vonalzókból különféle alakokat lehetett kombinálni; mindegyik alak bizonyos betűnek felelt meg. Az egyik végállomáson egymásután kitűzött jelek
a többi állomásokon is kitűzettek, miáltal az adott jelek a másik végállomásig jutottak. A jelek értelmét csak a végállomásokon ismerték.
AMONTONS kísérleteit 1702-ben az udvar s nagy közönség jelenlétében hajtotta végre. Különben az optikai táviró eszméje egyáltalában nem volt új. Némely írók szerint már a régi Perzsa birodalomban Susa és Ekbatana a birodalom legszélsőbb határaival telegráfos összeköttetésben voltak; a jelek tűz által adattak. A peloponnézusi háború idejében már az egyes betűket is jelezték. PORTA akustikai távirót ajánlott; végre HOOKE már 1684-ben terjesztette a Royal Society elé az ő optikai táviróját, md nek az AMONTONS-éhoz hasonló berendezése volt.
Hogy az AMONTONS találmánya nagyobb érdeklődést nem keltett, azt a közönség, de még inkább az ő közönyösségének kell tulajdonítanunk. Csak a XVIII. század vége felé sikerült CLAUDE CHAPPE-nak az optikai távíró eszméjét újra fölélesztenie. Az 1793-ban a nemzeti konventnek ajánlott távíró elfogadtatott s Páris Francziaország legnevezetesebb városaival telegráfos összeköttetésbe lépett. Az optikai távíró ez után más országokban is használtatott, míg végre az elektromos távíró kiszorította.
AMONTONS egy gőzgépet (moulin à feu) is tervezett, mely különben a gőzgép nevére igényt nem tarthat, mert ezt a gépet, ha egyáltalában elkészíttetett volna, meleg levegő hozta volna mozgásba.
Mint akadémikus csak hat éven át működhetett, mert a rendes és mértékletes életmódú s különben erőteljes férfiú hirtelenül súlyos betegségbe esett, s rövid szenvedés után 1705 okt. 11-én kimúlt.
Hogy jelenleg AMONTONS neve a fizikában sokkal ritkábban említtetik, mint ezt rövid idő alatt kifejtett tevékenységénél fogva megérdemelné, annak nagyrészt maga az oka. Túlságos szerénysége miatt még a saját korában sem tudott találmányainak érvényt szerezni; FONTENELLE szerint egy csepp életre-
valóság sem volt benne. Így eshetett meg, hogy őt is ugyanaz a sors érte, mint a táviróját: mindkettejöket elfeledték, s csak a legújabb kor emelte ki őket a meg nem érdemlett feledés homályából.
Ha az egyes szakok fejlődésének tisztán chronológiai sorrendjétől eltekintünk, mondhatjuk, hogy AMONTONS működése képviseli azt a zárókövet, mely a fizika történetének a XV. század végétől, nevezetesen a LEONARDO föllépésétől a XVII. század harmadik negyedéig terjedő időszakát határolja. Ez az időszak belenyúlik ugyan a fizika második virágzása korába, mely a HOOKE, HUYGHENS és NEWTON tevékenységében kulminál, de szorosabb összefüggésben van a GALILEI, ennek tanítványai, különösen pedig az Accademia del cimento tagjai által kezdeményezett munkálkodás eredményeivel. Az említett három fizikus föllépése új korszakot jelez, oly korszakot, melyben a GALILEI megjelölte úton és eszközökkel a fizika – csekély megszakításokkal – óriási léptekkel haladt a fejlődésének máig elért legmagasabb foka elé.
Irodalom.
Mémoires de l'Académie royale des sciences, 1696 et 1705.
FONTENELLE, Éloge d'Amontons (Histoire de l'Acad. 1705).
NICERON, Mémoires pour servir à l'histoire des hommes illustres etc. Paris, 1727–45, t. XIII.