FRANKLIN.
I. Franklin ifjúsága.
II. Franklin a közügyek terére lép s a tudományokkal foglalkozik.
III. Az elektromos tünemények ismeretének fejlődése Gilbert óta. – Hawksbee.
IV. Gray és Dufay. – Az elektromosság terjedése és kétféle minősége.
V. Az elektromos gép. – A sűrítő palaczk.
VI. Franklin és a sűrítő palaczk. – Az elektromosság elmélete.
VII. A légköri elektromosság és a villámhárító.
VIII. Franklinnak az elektromosságra vonatkozó egyéb vizsgálatai.
IX. Franklin politikai pályafutása. – Jelleme. – Halála.
A MÚLT SZÁZAD második fele, a legnagyobb események előkészítője, sok fényes névnek vala a szülője. E nevek némelyikének említésénél a tudomány vívmányaira gondolunk; egy másik név a technikai haladás óriási lépéseit juttatja eszünkbe; egy harmadik név a szabadság áldásaiért érzett hálánkat ébreszti föl. Mindegyik név, szerepeljen az akár a tudományok, akár a technikai haladás, akár pedig a szabadság történetében, méltó arra, hogy a czivilizáczió története hálával említse; de kétszeresen dicső az a név, melyhez a tudományok haladásának és az emberi jogok diadalának emlékezete fűződik.
Ilyen név a FRANKLIN-é, ki a fizikának tett szolgálataival fényt derített a természet működésének oly ágaira, melyeket homály borított, politikai működése pedig nemcsak az Újvilág szabadságának volt egyik hatalmas tényezője, hanem következményei által még világtörténelmi események szülőjévé is lett.
A FRANKLIN hirdette igazságok oly földről jöttek, melyet nagy dolgok termőföldjéül annakelőtte nem tekintettek, de a FRANKLIN tanai feltárták szülőföldje jövendő nagyságát s ez iránt nagy reményeket költöttek. A csillagos lobogó országa meg is felelt a várakozásoknak. Eszméinek nagy részük van oly viszonyok létrehozásában, melyek a népek előtt – bármit mondjanak is bizonyos transczendens idealisták – mindenkor mint követendő példa fognak lebegni.
Igaz ugyan, hogy FRANKLIN politikai működéséből a fizikának vajmi kevés közvetetlen haszna volt, s mivel a fizika művelése eme rendkívüli ember tevékenységének aránylag csekély részét tevé, ha benne csak a fizikust tekintjük, őt a dicsőségnek bár jelentékeny, de mégis jóval kisebb foka illeti meg, mint a melyet mint politikai személy vívott ki; de az általa elért eredmények politikai dicsőségének visszavert fényében tündököltek, s ez a körülmény – bár a tudományok ilyenre nem szorúlnak – az általa kifejezett igazságok terjedését hathatósan támogatta.
I.
Franklin ifjúsága.
BENJAMIN FRANKLIN 1706. jan. 17-én Bostonban született. Atyja, ki szappanos és gyertyamártó volt, 1682-ben vándorolt ki, s BENJAMIN-t, 17 gyermekének 15-ikét, a papi pályára szánta; de mivel jövedelmeiből nem futotta ki, hogy fiát tudományos pályára nevelhesse, üzletébe vette; azonban, midőn idősebb fia Angolországból visszatért, annál a könyvnyomtatás mesterségére taníttatta.
A mily kevéssé mondhatnók, hogy BENJAMIN mint szappanos elkallódott volna, ép oly biztosan állíthatjuk, hogy az említettük mesterség-változtatás rá nézve nagyon előnyös volt. Mint betűszedőnek alkalma volt, hogy könyveket forgasson, s ez által ismereteit gyarapítsa.
Így esett meg, hogy a betűszedőből, ki még nem rég szappanos volt, egyszerre író lett, mert BENJAMIN 12 éves korában két balladát írt. Nyomtatóra és kiadóra nem volt szüksége, mivel a balladákat maga nyomtatta ki s a városban személyesen árúsította el.
Azonban az öreg FRANKLIN-nak ez sehogy sem tetszett, s bár a legkisebb oka sem volt, hogy fiát a mesterségének elhanyagolása miatt megrójja, a balladákat nem bocsátotta meg neki s keményen megdorgálta, mondván, hogy, ha már írni
akar, hát írjon prózában ennek majd több hasznát fogja vehetni.
A szófogadó BENJAMIN lemondott a költészetről, s hogy magát a prózai stílusban gyakorolja, megtakarított pénzén könyveket vásárolt. Szorgalma nem maradt eredmény nélkül, mert alig 16 éves korában a bátyja által kiadott hírlapban névtelenül közzétett czikkei köztetszésben részesültek.
Történt, hogy bátyját sajtóvétség miatt pörbe fogták és fogságra ítélték. Azonban ez az esemény BENJAMIN-t a hírlapírástól vissza nem riasztotta, sőt ellenkezőleg, a siker, melyet, mint publiczista eddigelé elért, annyira fölbátorította, hogy lapszerkesztőnek csapott föl s bátyja lapját a saját neve alatt kiadta.
Szerkesztői tiszte nem tartott sokáig. Közte s bátyja között, a mint ez utóbbi szabadságát visszanyerte, viszály tört ki. Hogy ez a viszály nagyon is komoly lehetett, kitűnik abból, hogy, ámbár a megkötött szerződés értelmében még bátyjánál kellett volna maradnia, tőle teljesen megvált s midőn bátyja üldözései miatt lehetetlen volt még tovább is Bostonban maradnia, könyvei egy részét eladta s az ily módon beszerzett szerény útiköltséggel először New-Yorkba, innét pedig Philadelphiába utazott. Az utóbbi városban a szerkesztőből ismét betűszedő lett.
De BENJAMIN ekkor már jó hírnévnek örvendő fiatal ember volt; a tartomány kormányzója, WILLIAM KEITH, őt pártfogásába vette s önálló műhely felállítására bíztatta.
A vállalkozó szellemű ifjú azon volt, hogy KEITH tervét minél előbb megvalósítsa. Hogy a könyvnyomtatáshoz megkívántató eszközöket megszerezze, 1724-ben Angolországba utazott. Elindulása előtt eljegyezte magának Read kisasszonyt. Úgy látszik, mintha eme cselekedetével is szorosabban akarta volna magát szülőföldjéhez fűzni; az óczeánon túli menyasszony emléke bizonyára a hazája iránti kötelességekre emlékeztette volna, ha ugyan valaha kísértetbe jött volna, hogy szülőföldjét az Óvilággal fölcserélje.
FRANKLIN terve nem sikerült, mert Londonban nem kapta meg az összegeket, melyeket a magával vitt hitlevelek útján kapni remélt. Azonban igazi amerikai létére el nem csüggedt s zavarából oly egyszerűen mint tisztességesen vágta ki magát: ismét beállott betűszedőnek; alkalmazást a híres PALMER könyvnyomtatójában nyert.
Metafizikai értekezése, melyet ez időben írt, s a melyben WOLLASTON-nak a természetes vallás elveit tárgyaló művét czáfolgatta, őt több jeles férfiúval ismertette meg; ezek társasága szellemét művelte és látókörét tágította.
Azonban FRANKLIN nem sokáig maradt Európában. Egy ízben, midőn épen azon volt, hogy a kontinensen körutazást tegyen, egy DUNHAM nevű pennsylvániai kereskedővel találkozott, s ez azt az ajánlatot tette neki, hogy hozzája könyvvezetőnek szegődjék. Az ajánlat alapföltétele szerint FRANKLIN-nak vissza kellett térnie Amerikába, s föltehető, hogy ezt a kikötést nagyon megfelelőnek találta, mert az ajánlatot szívesen fogadta s angolországi két évi tartózkodása után 1726 október havában Amerika partjain kötött ki.
A nyugalmas élet nem volt FRANKLIN osztályrésze. Alig hogy új hivatalába beleélte magát, járvány tört ki, princzipálisa meghalt s ő maga is súlyosan megbetegedett. Felgyógyulása után ismét kereset nélkül volt, de most is csak úgy segített magán, a hogy hasonló körülmények között már máskor is segített: megint csak a nyomtatáshoz fogott.
Ez alkalommal szegény műhelybe került, de épen ez a körülmény alkalmúl szolgált arra, hogy magát egy új mesterségbe gyakorolja be. Ugyanis e műhely a betű-typusoknak nem igen volt bővében; FRANKLIN a hiányt nagyon is érezte: a szükség betűöntőt csinált belőle.
Végre körülményei annyira javúltak, hogy az általa kiképezett MEREDITH társaságában nyomtatót nyitott. Kitartó munkásság által az üzletet oly virágzóvá tette, hogy egy hírlapnak
kiadását is elvállalhatta. Társa az üzlettől megválván, ezt azontúl maga vezette.
Ez időtájban új papirpénz kiadását tervezték. FRANKLIN a dolgot, mint a szakmájába vágót, alaposan tanulmányozta s nézeteit egy rövid iratban közzétette. Ez az hat oly nagy tetszésben részesült, hogy a jegyek nyomtatásával ő bizatott meg. E vállalat szépen jövedelmezvén, FRANKLIN a nyomtatója mellé könyv- és papirkereskedést nyitott.
FRANKLIN jóléte meg volt alapítva. Csak még a családi boldogság hiányzott. Mielőtt Európába utazott, jegyet váltott ugyan, de távollétében a nősülés gondjai nem igen bánthatták; talán mivel vágyai azonnal nem teljesültek, vagy talán mivel a jövendő terveivel volt elfoglalva – elég az hozzá, hogy menyasszonyának mindössze csak egy levelet irt. Azonban miss Read nem fogta a dolog érzékeny oldalát, hanem időközben férjhez ment. De házassága nagyon szerencsétlen volt, minélfogva a férje megszökése rá nézve még a legnagyobb szerencse volt, mert házassága ez által felbontatván, a lovagias FRANKLIN az iránta tanúsított közönyt avval tette jóvá, hogy kezét újra megkérte s őt 1730-ban nőül is vette.
II.
Franklin a közügyek terére lép s a tudományokkal foglalkozik.
FRANKLIN, midőn megnősűlt, csak 24 éves volt. Eddigi törekvései főleg helyzetének megszilárdítására s jövőjének biztosítására irányúltak, s bár a közjót eddig sem téveszté szemei elől, mégis a fényes pályára, melyen mint polgár, mint államférfiú és mint tudós egyaránt tündökölt vala, csak most lépett.
1731-ben nyilvános aláírás útján alapítandó közkönyvtár tervével lépett föl. Terve megvalósúlt, a könyvtár Philadelphiában létre jött. A terv sikerét még magasabbra kell becsülnünk, ha figyelembe veszszük, hogy azt a többi gyarmat is utánozta.
FRANKLIN érdemeit és tehetségeit polgártársai és a pennsylvániai gyarmati parlament egyaránt elismerték; az utóbbi titkárává nevezte ki. Eme tisztét egymásután több éven át viselte.
1737-ben a tartomány kormányzója őt Pennsylvánia főpostamesterévé nevezte. FRANKLIN működése nem szorítkozott csupán a reá bízott kötelességek buzgó és lelkiismeretes teljesítésére; bizonyára azt gondolta, hogy rossz szolga az, ki csak a kötelességét teljesíti, ha ennél többet is tehet. A mi ő előtte senkinek sem sikerült, az neki sikerült: kieszközölte a miliczia felállítását. A philadelphiai ezred parancsnokává őt nevezték ki, de ezt a megtiszteltetést szerényen visszautasította.
Míg FRANKLIN politikai és társadalmi tekintélye ily módon folyton növekedett, egyúttal összes tehetségeivel oda törekedett, hogy ismeretkörét folyton tágítsa. A tudományok csakúgy érdekelték, mint a saját és polgártársai jóléte; s mivel a nyelvek tanulására eddigelé alkalma nem volt, most teljes hévvel fogott az ókori és a modern nyelvek tanulásához. S ez a férfiú, ki semmiféle közép vagy felsőbb iskolába nem járt, csakhamar a tudós nevére tett szert, s a kik őt ismerték, benne az élet iskolájában edzett kitünő polgárt és széles ismeretekkel bíró tudóst egyaránt tisztelték. A kormányzó és a gyarmati parlament csak akkor fogott valamely dolog kiviteléhez, ha előbb FRANKLIN tanácsát meghallgatta.
Most, midőn FRANKLIN-t a tudományokkal behatóan foglalkozni látjuk, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, melytől kezdve vele mint fizikussal kell foglalkoznunk. Életének eddig vázolt folyamában sehol sem láttuk, hogy oly körülmények közé jutott volna, melyek őt a fizika művelésére különösen serkenthették volna; ő maga sem adta valami különös jelét a fizika iránti hajlamainak. De az igazság szeretete megkedvelteté vele ezt a tudományt, s ennek, mindamellett hogy az iskolában soha sem tanulta, kitünő művelőjévé vált. Az igazságra való törekvés, ez volt a fő motivum, mely őt arra késztette, hogy az emberi
gyarlóságoktól független természetnek igazságait fürkészsze. Így lett fizikus abból az emberből, ki eddigelé mint betűszedő, költő, publiczista, lapszerkesztő, könyvvezető, könyvnyomtató, kereskedő, betűöntő és főpostamester működött.
Lássuk, hogy időközben mily fokra emelkedett a fizikának az az ága, melyen FRANKLIN a nevét megörökítendő vala.
III.
Az elektromos tünemények ismeretének fejlődése Gilbert óta. – Hawksbee.
Az elektromosság tana a fizikának legifjabb ága. GILBERT előtt az elektromos tüneményeket a természet szeszélyes játékainak tartották; ez a híres orvos mondotta ki először, hogy itt az egynemű tünemények bizonyos csoportjával van dolgunk s hogy itt is, mint a fizika többi ágaiban, bizonyos törvényeket lehet felállítani.
GILBERT példája nem maradt követők nélkül. Egyes olasz tudósok, különösen pedig a flórenczi fizikusok sok gondot s fáradságot fordítottak arra, hogy a természet eme rejtélyes játékaival megismerkedjenek, de fáradságuknak figyelemre méltó eredménye nem volt. Ezek után olyanok léptek föl, kik a megkivántató kísérleti ismeretek megszerzése helyett kényelmesebbnek tartották, hogy az elektromosság törvényeit puszta hipothézisekből vezessék le. Pedig talán sehol sem lehet helyesebben alkalmazni, mint itt, BACO eme szavait: "Írni, beszélni, elmélkedni, cselekedni a nélkül, hogy a gondolatok útját kijelölő tényekkel kellőképen megismerkedtünk volna, annyi, mint kalauz nélkül veszélyes part mellett elvitorlázni, annyi, mint iránytű és kormányrúd nélkül a végtelen oczeánra szállani." S valóban FRASCATORO, GASSENDI és DESCARTES átható elméikkel az elektromosság terén értéktelen hipothéziseken kívül egyebet nem produkáltak.
A XVII-ik században GUERICKE és BOYLE voltak az egyedüli fizikusok, kik az elektromosság tanát számba vehető eredmé-
nyekkel gyarapítottak. NEWTON ezen a téren jóformán semmit sem hozott létre, bár egy ízben elektromos kísérletekkel is foglalkozott.
A XVIII-ik század elején egy experimentátorral találkozunk, kiben az ügyesség és szorgalom egyaránt meg volt arra, hogy az elektromos tüneményekre új fényt vessen. Ez a már többször említett HAWKSBEE volt, kinek életviszonyai előttünk ismeretlenek; még születésének és halálának idejét sem lehetett megállapítani.
Első vizsgálatai az úgynevezett kénesős foszforra vonatkoznak. A TORRICELLI-féle űrben, midőn a kéneső[higany-]oszlop ingadozik, némelykor foszforos csillámlást lehet észre venni. PICARD volt az első, a ki ezt az észleletet tette (1675). BERNOULLI JÁNOS úgy vélekedett, hogy ez a csillámlás az üveg likacsain át a TORRICELLI-féle űrbe hatoló éternek mozgásából ered. BERNOULLI és a fizikusok legnagyobb része azt az étert valami sajátságos anyagnak, a kénesős foszfornak tartották. A hollandi HARTSOEKER keményen megtámadta BERNOULLI nézeteit s ezután sokan keveredtek a vitába, de az elektromosságra senki sem gondolt. Végre HAWKSBEE lépett föl s azt mondá, hogy e sajátságos fény az üvegcső és a kéneső surlódásából eredő elektromosságnak tulajdonítandó, s ezt az állítását kísérletekkel támogatta; egyszersmind kimutatta azt is, hogy eme foszforos fény előállítására légüres tér nem okvetetlenűl szükséges.
HAWKSBEE-nek egyik kiváló érdeme az, hogy kísérleteivel kimutatta, hogy a dörzsölt üveg az elektromosságnak bőséges forrása; a GUERICKE-éhez hasonló elektromos gépet is szerkesztett, melynél kéngolyó helyett üveggolyót használt; dörzsölő szer ismét az emberi kéz volt. E géppel meglepő kísérleteket hajtott végre.* Kénből, spanyolviaszból és téglaporral kevert gyantából szintén készített elektromos gépeket, de ezek sokkal gyengébb hatásúak valának. Hogy eme testek elektromossága az üvegétől
* HOEFER, Hist. de la phys. el de la chim., p. 251.
minőség tekintetében különbözik, ez kikerülte HAWKSBEE figyelmét, a mi annyival is inkább feltűnő, mivel a vonzási és taszítási tüneményekkel sokat foglalkozott.
HAWKSBEE üveg-elektromos gépe volt az első, mely jelentékeny szikrákat adott, bár a szintén angol WALL által már 1698-ban egy nagyobb darab borostyánkőnek egyszerű dörzsölésével előállított szikráknak szintén jelentékenyeknek kellett lenniök, mert különben nem mondhatta volna el róluk, hogy némileg a villámra és dörgésre emlékeztetnek.
HAWKSBEE a vizsgálatait Physico-mechanical Experiments on various subjects touching light and electricity czím alatt 1709-ben tette közzé.
IV.
Gray és Dufay. – Az elektromosság terjedése és kétféle minősége.
HAWKSBEE nagyszámú kísérletei, melyek között komplikáltabbak sem hiányzottak, nagy föltűnést keltettek ugyan, de mivel a tüneményekről számot nem adhatott, az elektromosság tana valami figyelemre méltó ténynyel még sem gazdagodott. HAWKSBEE művének megjelenése után húsz év telt el a nélkül, hogy a fizikusok a HAWKSBEE s a régibb experimentátorok kísérleteinek ismétlésénél egyebet tettek volna.
Eme húsz sovány esztendőnek terméketlenségét a történetírók avval mentegetik, hogy az akkori fizikusok egyszersmind mathematikusok is valának, s mint ilyenek sokkal jobban el voltak merűlve a NEWTON és LEIBNITZ feltalálta új kalkulus művelésében, sem hogy az elektromos tünemények alapos tanulmányozására elegendő idejük maradt volna. Nem akarjuk e vélemény helyességét kereken tagadni, de sokkal természetesebbnek tartjuk azt a föltevést, hogy az a húsz évi szünet, mely végre a tanok fejlődésében nem is olyan nagy idő, onnét ered, hogy a további fejlődéshez megkívántató elvi jelentősségű alapismeretek hiányzottak. Mert a fejlődést nem a tapasztalati tények sokasága, hanem az elvi jelentősségű egyszerű tények
alapos tanulmányozása tételezi föl. GALILEI, midőn a szabad esésnek, eme mindennapi tüneménynek törvényeit megállapította, az egész dynamikának alapjait vetette meg.
Igaz ugyan, hogy az elektromos tünemények a vizsgálódásnak egészen sajátszerű körét képezik, mert itt oly tüneményekkel van dolgunk, melyeket a természet mindennapi működése mintegy önmagától csak ritka esetekben tár föl, tehát a kísérletek folytonos változtatása és minden eshetőségre kiterjeszkedő átalakítása ezen a téren sokkal szükségesebb, mint a fizikának bármely más ágában; de mégis, itt is csak csekélyszámú, de biztos alapelvek tételezik föl a fejlődés további folyamatát. Már pedig bármily nagy elismeréssel kell lennünk a HAWKSBEE ügyessége és kitartó szorgalma iránt, ki kell mondanunk, hogy nagyszámú kísérletei, mindamellett hogy az elektromos tüneményeknek nem egy sajátszerűségét tüntették föl, valamely elvies tényt föl nem derítettek.
Az igazi haladás az elektromosság terjedésének és kétféle minőségének fölismerésével kezdődik. Az angol GRAY-t és a franczia DUFAY-t illeti az érdem, hogy ama tények feltalálásával a termékeny vizsgálatok hosszú sorát megnyitották.
STEPHEN GRAY, kinek életviszonyairól nagyon keveset tudunk,* 1729-ben erélyesen hozzálátott az elektromos tünemények tanulmányozásához.
Eleintén azt kutatta, vajjon a fémek melegítés által nem ruháztatnak-e föl vonzó erővel. Később megpróbálta, vajjon egy üvegcsőnek elektromos állapota nem szenved-e változást, ha a cső két vége parafadugóval el van zárva.
A dörzsölt zárt üvegcső ugyanolyan hatásokat hozott létre, mint a nyílt cső, de a kísérlet még sem maradt eredménytelen, mert GRAY egy nem várt fontos ténynek ismeretére vezettetett.
* Születési ideje sem ismeretes. Első értekezése az egyszerű mikroskóp gyanánt használt vízcseppekkel végrehajtott vizsgálatairól 1696-ban jelent meg a Phil. Transactions-ban, s mivel csak 1736-ban halt meg, föltehető, hogy elég nagy kort ért el.
A mint ugyanis a cső felső végét pelyhekhez közelítette, ezek a dugóhoz repültek, tehát a dugónak is meg volt a cső tulajdonsága. Ez az eredmény nagyon meglepte GRAY-t, de a kísérletet többször egymásután ismételvén, mindig csak az előbbeni tünemény mutatkozott. Akarva nem-akarva azt kellett föltennie, hogy az elektromosság egy része az üvegről átment a dugóra, vagyis hogy az elektromosság vezettetett.
GRAY ezután a dugóba fenyőfapálczát s a pálcza végére elefántcsont golyót illesztett. Az eredmény ugyanaz volt; a pálcza és a golyó a pelyheket egyaránt vonzották. A fenyőfát fémpálczával cserélvén föl, azt tapasztalta, hogy a fémpálcza csak gyengén, de a csontgolyó erősen vonzotta a pelyheket. Mivel a pálczával megtoldott csőnek kezelése kényelmetlen volt, a dugóra kenderfonalat kötött s a golyót a fonál végére függesztette föl. Az eredmény megegyezett az előbbenivel.
Eme kísérletek után GRAY már meg volt győződve az elektromosság vezetéséről. Most még csak azt akarta megtudni, vajjon lehet-e az elektromosságot nagy távolságokra vezetni.
Hogy eme kérdésre megfelelhessen, a dugóhoz nagyon hosszú fonalat kötött. Mivel a golyót ilyen hosszú fonálra fölfüggeszteni kényelmetlen volt, a ház falába vert vasszögekre szintén kenderből készült kapcsokat függesztett s a fonalat e kapcsokon végig vezette. Azonban most a golyó vonzási tüneményeket nem mutatott, miből GRAY egészen helyesen azt következtette, hogy az elektromosság a kapcsok és a fal által elvezettetett. *
GRAY ezt az elvezetést megakadályozni nem tudta. Azonban nem sokára ezen a bajon is segített.
1729-ben GRAWILLE WHEELER, lelkész és a Royal Society tagja, meglátogatta GRAY-t. A két tudós most együttesen akarta megpróbálni, vajjon lehet-e az elektromosságot nagy távolsá-
* PRIESTLEY, Gesch. d. Elektricität, übers. v. KRÜNTZE, Berlin, 1772, p. 21.
gokra vezetni. A kísérlet olyan volt mint a régi, csakhogy a kenderfonalat nem kenderkapcsokra, hanem vékony selyemfonalakra függesztették föl, mivel abban a nézetben voltak, hogy a vékony selyemfonál igen kicsiny átmérője miatt csak kevés elektromosságot vezethet el. Várakozásukban nem csalódtak; a fonál végén levő csontgolyó a pelyheket erősen vonzotta; de midőn a selymet igen vékony fémdrótokkal helyettesítették, semmiféle vonzás sem mutatkozott.
E szerint a vezetők és a szigetelők közötti különbség föl volt találva. Azonban WHEELER és GRAY nem sokat törődtek evvel a különbséggel; főtörekvésük az volt, hogy kipróbálják azokat az anyagokat, melyek az elektromosságot nagy távolságokra vezetik. Eme kíséleteknél, hogy úgy mondjuk, melléktermékül azt az eredményt kapták, hogy a selyemkapcsokon kívül más anyagok is, p. o. a kén, gyanta, stb. szintén elősegítik az elektromosságnak nagy távolságokra való vezetését; GRAY 1732-ben azt is kimutatta, hogy egy gyantalepényen álló fiú a vele közölt elektromosságot nem veszíté el, mert haja az aranyfüst-szeletkéket erősen vonzotta. Sőt egyszer egy fiút egy másik fiúval elektromozott meg: mind a kettőt gyantalepényre állította s kezeiket vezető zsinórral összekötötte. Azonban GRAY a vezetők és szigetelők között éles különbséget még mindig nem tett; a vezető és szigetelő elnevezések sem tőle, hanem DESAGULIERS-től erednek.
GRAY észleleteit 1731- és 1732-ben a Phil. Trans.-ban tette közzé.
Francziaországban az elektromosságnak eddigelé nem volt tevékeny művelője. Azonban, a mint GRAY munkái ott is ismeretesekké lettek, DUFAY azonnal ismételte GRAY kísérleteit, melyek most új fölfedezésekre adtak alkalmat.
DUFAY (tulajdonképen CISTERNAY DU FAY, 1698–1739) már 14 éves kora óta a katonai pályán működött; részt vett a spanyol örökösödési háborúban s itt a kapitányságig vitte. A békekötés után, hanyatló egészsége miatt, a katonai pályáról lelépett s
életét a tudományoknak szentelte. 1732-ben a királyi kertek intendánsává neveztetett ki.
DUFAY és GRAY, a mint egymással megismerkedtek, egymást kölcsönösen támogották; prioritási verseny sohasem támadt közöttük.* DUFAY összesen nyolcz értekezést irt, s ezeket a párisi akadémia emlékiratainak 1733., 1734. és 1737-iki évfolyamaiban tette közzé. Valamint GRAY, úgy ő is kimutatta, hogy az élő emberi testből szikrákat lehet húzni, mely tünemény a híres NOLLET apátot, ki később maga is sokat foglalkozott az elektromossággal, rendkívüli bámulatba ejtette. Selyem vánkosra tett macskákat a kezével megdörzsölvén, azokat elektromosoknak találta. Továbbá megpróbálta a puskaport az elektromos szikrával felrobbantani, de ez a kísérlete nem sikerült.**
DUFAY-nek legfontosabb fölfedezése, egyike a legjelentősebbeknek az elektromosság terén, az elektromosság két különböző nemének fölismerése volt. Számos kísérlettel megmutatta, hogy az elektromos testek a nem elektromosakat vonzzák, de azokat, melyeknek elektromosságuk egy részét már átadták, taszítják. Egy ízben egy dörzsölt üvegcsövet aranyfüst-levélkék közelébe hozván, a levélkék a levegőben szabadon lebegtek. A mint azonban megdörzsölt gyantával közeledett a levélkékhez, legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy ezek a gyanta által nem taszíttatnak, hanem vonzatnak. Eme kísérletből azonnal következtette, hogy két különböző elektromosság van: az üvegelektromosság (électricité vitrée) és a gyantaelektromosság (électricité résineuse). Ezután felállította azt a tételt, hogy a különnemű elektromosságú testek egymást vonzzák, az egynemű elektromosságúak pedig egymást taszítják. Nevét eme tétel fölállítása által tette emlékezetessé, mert a többi eredményei, bár mennyire becsülendők voltak is, oly fontos követ-
* HOEFER, i. m. p. 254.
** A puskaport elektromszikrával BOSE robbantotta fől először. LUDOLF meggyújtotta az étert, WINKLER a megolvasztott szurkot, ként és pecsétviaszt, GRALATH egy kioltott gyertyát s GORDON a borszeszt.
kezményeket, mint az elektromosság különneműségének megállapítása, nem vontak maguk után.
A vonzás és taszítás tüneményeinek elméleti magyarázatában a DESCARTES-féle törvényekhez folyamodott. Elméleteinek, mindamellett hogy beható szellemről tanúskodnak, tudományos értéke nagyon csekély.
V.
Az elektromos gép. – A sűrítő palaczk.
GRAY és DUFAY kísérleteiket a lehető legegyszerűbb elektromos géppel hajtották végre. Az ő gépük mindössze is kézzel dörzsölt egyszerű üvegcső volt.
Az elektromos gép tökéletesedése elvi fontosságú tényeket nem derített föl. Mégis, tekintettel ama haszonra, mely az elektromosság bőséges gerjesztésében s ez által a kísérletek könnyebb végrehajtásában nyilvánult, az elektromos gép megérdemli, hogy javításairól rövideden megemlékezzünk.
HAUSEN lipcsei fizika-tanár (1693–1743) az elektromosságot egy üveggömbnek gyors forgatása által állította elő, de dörzsölő szerül még mindig az emberi kezet használta.
BOSE wittembergai fizika-tanár (1710–1761) használta az első konduktort, mely nem volt egyéb, mint bádoghenger, melyet gyantalepényen álló személy tartott; később a hengert selyemzsinórokra függesztette föl. Nagyhírű volt a BOSE beatifikácziója; ő ugyanis azt állította, hogy gyantalepényen álló személy, ha erősen megelektromozzák, lángokat lövel ki s e lángok lábaitól a fejéig kúsznak föl s itt a szentekéhez hasonló fényövvé alakulnak. Azonban a többi fizikusoknak ez a csodaszerű beatifikáczió nem sikerült.
A skót eredetű GORDON, erfurti tanár (1712–1751), az üveggömböt üveghengerrel helyettesítette. Ő találta föl az elektromos szökőkútat, repülő kereket és harangjátékot.
GIESSING, lipcsei esztergályos volt az első, a ki – WINKLER javaslatára – dörzsölő szerűl nem az emberi kezet, hanem
gyapjú vánkosokat használt. E szerint az elektromos gép már tökéletes volt, mert megvolt benne a három főalkotórész: az elektromosság gerjesztője, a dörzsölő szer és a konduktor. Persze, a kivitel még nagyon gyarló volt.
A német gépek, a mint a külföldön ismeretesekké lettek, sokféle módosításon, de kevés javításon mentek át. Csak a JOHN CANTON találmányát lehet valódi haladásnak tekinteni. HAWKSBEE a barométerek világítását a kéneső és az üveg surlódásának tulajdonítván, CANTON direkt kísérlettel megpróbálta, vajjon az üvegcsövek nem lesznek-e elektromossá, ha kénesővel dörzsöltetnek. Az eredmény várakozásának megfelelvén, dörzsölő szerűl amalgamot használt. Ennél jobb dörzsölő szert jelenleg sem ismerünk.
A mi elektromos gépeink a CANTON-étól csak abban különböznek, hogy üveghengerek helyett korongokkal szerelvék föl. Ki szerkesztette az első korongos gépet? SIGAUD DE LA FOND párisi orvos, JESSE RAMSDEN angol mechanikus, a németalföldi INGENHOUSS s az engadini PLANTA eme találmányra egyaránt igényt tartanak. Az utoljára nevezett fizikus mellett a legtöbb érvet lehet felhozni, de azért lehetséges, hogy a korong használatát a nevezettek mindegyike önállóan találta föl; ezt nagyon valószínűvé teszi az a körülmény, hogy a XVIII-ik században az elektromos géppel s az elektromos kísérletekkel nagyon sokan és nagyon sokat mesterkedtek.
Az elektromos géppel végrehajtott kísérletek közől egyik sem vergődött akkora elvi jelentősségre, mint az a két kísérlet, melyek majdnem egyidejűleg Németországban és Németalföldön hajtattak végre s az elektromosság sűrítésének feltalálását eredményezték. Ezek valának az első lánczszemei ama vizsgálatoknak, melyek az elektromosság elméletét és gyakorlati alkalmazását egyaránt jelentős tényekkel gazdagították.
Az egyik férfiú, kinek az új találmányt köszönhetjük, PIETER VAN MUSCHENBROEK, Leydenben a mathematika és a fizika tanára volt. Az előadásairól és fizikai tankönyveiről egy-
aránt híres tanár azt tapasztalván, hogy a testek elektromosságukat a levegőn csakhamar elvesztik, arra a gondolatra jött, hogy talán jó volna az elektromozott testeket szigetelő edényekbe zárni. E végből hosszúkás üvegpalaczkba vizet öntött, s ezt azután megelektromozta. Azonban a várt eredmény elmaradt, a víz csak annyi elektromosságot vett föl mint a lapos edényekben. Történt, hogy a szintén leydeni CUNAEUS, ki mint értelmes dilettáns [műkedvelő], a MUSCHENBBOEK kísérleteinél mindig jelen volt, ezt a kísérletet ismételte. Csakhogy ő az elektromosságot fémdróttal vezette a vízbe, magát a palaczkot egyik kezében tartotta. Midőn a drótot ki akarta venni, a könyökében és a mellében erős ütést érzett: a sűrítő palaczk fel volt találva.
MUSCHENBROEK a kísérletet ismételte s eredményeit 1746-ban RÉAUMUR-rel közölte. Levelében azt a gyermekies megjegyzést tette, hogy az elektromos ütés oly rendkívüli hatást gyakorolt reá, hogy egész Francziaországért nem állaná ki még egyszer.
MUSCHENBROEK kísérleteivel a francziák ismerkedtek meg először; a leydeni palaczk és a leydeni kísérlet elnevezések a francziáktól erednek. Azonban a német KLEIST, a kammini káptalan dékánja (Pommeraniában) 1745-ben szintén feltalálta a sűrítő palaczkot. Egy kicsiny üvegbe vasszöget dugott, s ezt – az üveget a kezében tartva – megelektromozta. Midőn a szöget kivette, úgy járt, mint CUNAEUS: ütést kapott. Ez az ütés igen gyönge volt, de KLEIST azt tapasztalta, hogy a hatás fokozódott, ha az üvegbe borszeszt vagy kénesőt öntött.
KLEIST megismertette találmányát a berlini LIEBERKÜHN-nel, a napmikroskóp feltalálójával; ezután a találmány híre igen gyorsan terjedt s KRÜGER-nek 1746-ban megjelent Geschichte der Erde czímű művének toldalékában az egész részletesen le volt írva. Az egyidejű közlés a prioritási vitának elejét vette.
A csodálatos kísérlet iránt tudósok és nem tudósok egyaránt érdeklődtek. A testben érzett rázkódás, az elektromos szikra intenzív fénye és pattanása egyaránt meglepte az experimentá-
torokat. Mindenki azon volt, hogy a kísérletnek újabb és kényelmesebb alakot adjon s az összegyűjtött elektromosságot szaporítsa. A sok kísérlet közül, melyekben egyesek már batteriákat használtak, az ifjabb LEMONNIER kísérletei nem annyira furcsa berendezésük, mint inkább az elért új eredmények által tűnnek ki. LEMONNIER azt tapasztalta, hogy száraz üveglapra vagy selyem vánkosra tett palaczkot nem lehet megtölteni, és hogy a megtöltött, de szigetelő lapra tett palaczkot pusztán a belső fölület érintése által nem lehet kisütni, de ha a belső fölületet érintjük, a külső fölület elektromossá lesz, mert könnyű testeket magához vonz; * azonban eme tapasztalati tényeket kimagyarázni nem tudta.
WINKLER, NOLLET, WATSON és BEVIS kísérletei új eredményeket nem hoztak létre; csak azt kell fölemlítenünk, hogy BEVIS volt az első, ki az üveglapnak mindkét oldalát staniollal bevonta s ezt az eljárást palaczkoknál is alkalmazta, miáltal a palaczkok hatása jelentékenyen fokozódott. BEVIS előtt legfeljebb csak a palaczk belső fölületét vonták be.
Elméleti eredményt csak BENJAMIN WILSON mutatott föl.
WILSON 1746 okt. 6-án SMEATON-nal levél által tudatta, hogy az elektromosság sűrítésének törvényét feltalálta. WILSON szerint az elektromosság mennyisége arányos a vezető fölület nagyságával és fordított viszonyban van az üveg vastagságával. Ez az eredmény annál meglepőbb, mivel WILSON nem staniollal fegyverzett, hanem egyszerűen vízzel töltött palaczkokat használt.** WILSON később megmutatta,hogy az elektromos maradék, melynél fogva valamely palaczk egymásután többször süthető ki, sokkal csekélyebb, ha víz helyett az üveghez szorosan illő fémburkolatokat használunk.
* LEMONNIER volt az első, ki az elektromosság sebességét meg akarta határozni. Mivel kísérleteiben az időt és a befutott útat direkte hasonlította össze, tényleges eredményről szó sem lehetett. Annyit azonban konstatált, hogy az elektromosság 1/4 másodpercz alatt 950 toise-nál nagyobb útat fut be.
** POGGENDORFF, i. m. p. 860.
A sűrítő palaczk feltalálása ama buzgalomnak az eredménye, melylyel a XVIII-ik század fizikusai az elektromos tüneményeket tanulmányozták. Ez az egyre fokozódó buzgalom a létrehozott sok eredmény mellett sem volt képes a palaczk elméletét feltalálni. Tudták, hogy a palaczkkal az elektromosságot sűríteni lehet; tudták, hogy mily föltételektől függ a sűrítés lehetősége, sőt WILSON a sűrítés quantitatív törvényét is feltalálta, de ez ismeretek még korántsem magyarázták meg a sűrítés folyamatát; a sűrítés elméletét még csak ezután kellett felállítani.
VI.
Franklin és a sűrítő palaczk. – Az elektromosság elmélete.
Mondják, hogy a tudományok és a czivilizáczió haladása a nap látszólagos mozgását követte, azaz keletről nyugat felé tartott. Azonban a haladások irányának ez az összhangja csak a XVIII-ik század közepéig tartott. Az Újvilág, melyet kezdetben Európa czivilizált, ez időtől fogva bőven visszafizette mindazokat a jótéteményeket, melyeket az Óvilágnak köszönhetett. FRANKLIN szelleme lövelte az első sugarakat, melyek a természet titkait napnyugatról valának földerítendők.
FRANKLIN életének folyásáról beszélvén, említettük, hogy ifjúkorában nem találhatunk olyan jeleket, melyekből a jövendő fizikusra következtethetnénk. Miképen lett tehát FRANKLIN-ból fizikus? Feleljünk először erre a kérdésre.
1746-ban, tehát ugyanabban az évben, melyben a sűrítő palaczk ismeretessé vált, FRANKLIN Philadelphiából Bostonba utazott. Az utóbbi városban alkalma volt, hogy a Skótországból épen akkor visszatérő SPENCE doktor elektromos kísérleteinél jelen lehessen. Ez volt az első leczkéje a fizikából.
Midőn FRANKLIN Philadelphiába visszatért, a londoni COLLINSON, a Royal Society tagja, a FRANKLIN alapította könyvtárnak "használati utasítás" kíséretében egy üvegcsövet küldött. FRANKLIN most maga is hozzáfogott a kísérletekhez, melyeket
Bostonban látott, s a megkívántató készülékeket a legnagyobb gonddal ő maga állította össze. Az elektromosság gyűjtésére addig vagy a sűrítő palaczkot vagy mind a két oldalukon bevont üveglapot használtak; a nagylapú battériák, melyeknél valamennyi belső és valamennyi külső fölület volt egymással összekötve, nagyon esetlenek valának. FRANKLIN, hogy nagyobb mennyiségű elektromosságot gyüjthessen, lánczolatos battériákat állított össze; olyanokat, melyeknél minden palaczk belső fölülete a következő palaczk külső fölületével volt összekötve. Látjuk, hogy már az első kísérleteinél is egy hasznos találmányra bukkant. Ezután megismerkedett európai (politikailag akkor még külön nem vált) polgártársainak irataival, melyekből új táplálékot és buzdítást merített.
FRANKLIN kísérletei eredményeit az 1747 és 1754 közötti időszakban COLLINSON-nal levelek útján közölte. Eszméi eleintén kevés visszhangra találtak, mert senki sem tette föl az iskolázatlan könyvnyomtatóról, hogy ilyesmihez is értsen. Mindazonáltal eszméinek eredetisége és előadásának átlátszó tisztasága által levelei híresekké lettek. Midőn BUFFON a FRANKLIN New experiments and observations on electricity czímű iratát francziára fordította, az amerikai könyvnyomtató egész Európában híressé lett; leveleit lefordították, s a Royal Society, mely a FRANKLIN találmányait eleintén csak félvállról nézte, őt tagjává választotta s 1753-ban aranyéremmel tüntette ki.
FRANKLIN fölismerte, hogy a sűrítő palaczknak két fegyverzete különnemű elektromosságokkal van megtöltve. Ez a találmány, melyet az 1747. jul. 28. keltezett levelében írt le, egyike legfontosabb találmányainak. FRANKLIN ugyanis észrevette, hogy a selyemszálon függő, megelektromozott parafa golyó, mely a külső fegyverzet által vonzatott, a belső által taszíttatott; ha pedig a golyót úgy elektromozta, hogy a külső fegyverzet által taszíttatott, akkor a belső által vonzatott. Ezután elektromos ingát szerkesztett, azaz a belső s a külső fegyverzetet drótokkal olyformán kapcsolta össze, hogy a drótok szabad végén levő
fémgömbök között néhány hüvelyknyi távolság maradt. A parafagolyó, mely a két fémgömb között selyemszálon függött, felváltva az egyik s a másik gömb által mindaddig vonzatott, míg a palaczk egészen ki nem sült.*
Lássuk most a FRANKLIN elméletét.
FRANKLIN csak egy elektromos anyagot vett föl. A különböző testek anyagi minőségük szerint ebből az anyagból többet vagy kevesebbet tartalmazhatnak. Támaszkodva arra a tapasztalatra, hogy az elektromosság gerjesztésénél mindig legalább is két különböző testnek kell jelen lennie, föltette, hogy az elektromozás nem egyéb, mint ugyanannak az egy anyagnak egyenletlen szétosztása. Az elektromosság az egyik testből a másikba átmenvén, az egyik test elektromosságot kap, tehát bizonyos fölöslegre tesz szert, ellenben a másik test az elektromosságából veszít, tehát bizonyos hiánya lesz; a szerint a mint valamely testnek fölöslege vagy hiánya van, tevőlegesen vagy tagadólag [pozitívan vagy negatívan] van elektromozva.
FRANKLIN ezt az elméletet nem spekuláczió útján, hanem kísérleti eredmények alapján állította föl. Főképen pedig a következő kísérletekre támaszkodott:
A szigetelő lapon álló ember nem képes magát megelektromozni. FRANKLIN szerint ez onnét van, hogy az ember az üvegtől épen annyi elektromosságot kap, mint a mennyit ő maga részéről átad.
Ellenben, midőn olyan két ember áll a szigetelő lapon, kik közül az egyik az üveget dörzsöli, a másik pedig az üvegből a szikrákat húzza, ez esetben mind a két ember elektromossá lesz, s ha ők ketten közelednek egymáshoz, a közöttük átugró szikra sokkal erősebb, mint a midőn harmadik személy érinti valamelyiküket. ** A dörzsölő személy az elektromosságából veszített, tehát negativ-elektromossá lett, ellenben a másik sze-
* PRIESTLEY, i. m. p. 105.
** PRIESTLEY, i. m. p. 105.
mély elektromosságot kapván, pozitiv-elektromossá lett. Midőn a két személy érintkezett, az elektromosságok mennyisége ismét kiegyenlődött. [!]
FRANKLIN elmélete, a mint látjuk, eltér attól az elmélettől, melyet kényelmesebbnek hiányában jelenleg is használunk. Jelenleg kétféle, még pedig minőségileg kétféle elektromosságot veszünk föl; a nem-elektromos testben mindegyik elektromosságból egyenlő quantum [adag] van jelen, s ezek az egyenlő quantumok egymást neutralizálják. Az elektromozásnál a kétféle elektromosságot szétválasztjuk; az a munka, melyet a szétválasztásra fordítunk, a szétválasztott elektromosságokban mint egyesülésre való törekvés, mint helyzeti erély [energia] lappang. Mindamellett, hogy nyomós okaink vannak, hogy az elektromosságnak anyagias mibenlétét teljesen mellőzzük, ezt az elméletet mégis tűrjük. Különben is elméleti szempontból egészen közönyös, hogy az elektromosság gerjesztésénél kifejtett munka a kétféle elektromos anyag szétválasztására vagy pedig a súlyos testek molekulai rendszerének megváltoztatására fordíttatik-e.
FRANKLIN elmélete, bár alkalmazásaiban kényelmetlennek mutatkozik, mechanikai általános szempontból a kritikát kiállja. Az egyik test annyit veszít, mint a mennyit a másik nyer: ez a föltevés az erély megmaradása elvével teljesen összefér, csak úgy kell felfognunk a dolgot, hogy az elektromozásnál kifejtett munka nem az elektromos fluidumok szétválasztására, hanem az egyféle fluidumnak, hogy így mondjuk, az átszállítására fordíttatott. Ha már most az átszállított elektromosságot az erély bizonyos fajának tekintjük, nagyon természetes, hogy ez az erély, épen úgy mint a melegebb test melegsége, kiegyenlődni törekszik. Vannak azonban bizonyos tünemények, melyek magyarázatánál az elektromosságnak qualitativ különös tulajdonságait el nem kerűlhetjük, sőt igen jó sikerrel alkalmazhatjuk, holott a FRANKLIN hipothézisének, a hány esetre alkalmazzuk, annyi segítő hipothézist kell fölvennie.
Az imént mondottak igazsága már az egyszerű vonzás és
taszítás tüneményei magyarázatánál is szembetűnik. FRANKLIN itt azt a segítő hipothézist állítja föl, hogy az elektromos részecskék egymást taszítják, de a súlyos testek részecskéitől vonzatnak. Evvel kimagyarázható a pozitív elektromos testek közötti taszítás, valamint a pozitív és negatív, továbbá általátan az elektromos és nem elektromos testek közötti vonzás.
Azonban a negatív elektromos testek közötti taszítást már nem magyarázhatjuk meg; mert a taszítást az eme testekben még megmaradt elektromosságnak nem tulajdoníthatjuk, mert ez esetben – a két testben egyenlő mennyiségű elektromosság maradván fönn – a testek egymáshoz képest nem is elektromosak. Ez oknál fogva FRANKLIN azt az új föltevést teszi, hogy az elektromosságuktól egészen vagy részben megfosztott, tehát negatív elektromos testrészecskék is taszítják egymást.
FRANKLIN elmélete a sűrítés kimagyarázására nagyon alkalmasnak bizonyúlt s főleg ez oknál fogva nagy tetszésben részesűlt.
A palaczk megtöltésénél – FRANKLIN elmélete szerint inkább azt kellene mondanunk: a megelektromozásánál – a belső fegyverzet épen annyi elektromosságot kap, mint a mennyit a külső elveszít; a palaczk összes elektromossága a megtöltés előtt épen annyi mint a megtöltés után, de mivel az üveg a megzavart egyensúly helyreállítását nem engedi meg, hogy a palaczkot kisüssük, a belső fegyverzetet össze kell kapcsolni a külsővel.
LEMONNIER azt tapasztalta, hogy a palaczkot csak akkor lehet megtölteni, ha külső fölülete vezető testekkel van összekötve. FRANKLIN ezt az észleletet elmélete segítségével így magyarázta meg: "valamint a palaczk belsejébe elektromos tüzet hajtani nem lehet, ha a külső fölület minden tüze kihajtatott: épen úgy nem lehet valamit a meg nem töltött palaczkba hajtani, ha kívülről nem veszünk el semmit."*
* PRIESTLEY, i. m. p. 106.
FRANKLIN kísérletileg kimutatta, hogy midőn a kisütésnél az egyensúlyt helyre állítjuk, az egyik fölület annyit nyer, mint a mennyit a másik veszít. A belső fegyverzetet dróttal kötötte össze, s a külső fegyverzet mellett czérnát függesztett föl. Valahányszor a drótot az ujjával érintette, a külső fegyverzet a czérnát vonzotta. Mert midőn a drótot érintette, tüzet húzott ki, tehát a külső fegyverzet a czérna által ugyanannyi tüzet magához vett.*
FRANKLIN a LEMONNIER észleletét összefüggésbe hozta az elektromos gép működésével, melyet helyesen magyarázott.
Már WILSON és WATSON észrevették, hogy a gép csak akkor működik jól, ha a dörzsölő szer fémdrót által a földdel össze van kapcsolva. WATSON abban a nézetben volt, hogy a fémdrót a földből elektromosságot vezet a dörzsölt üveggolyóhoz, mely véleményhez WILSON is csatlakozott. FRANKLIN nézete épen az ellenkező volt. Az ő elmélete szerint a dörzsölő szernek épen annyi elektromosságát kellett veszítenie, mint a mennyit az üveggolyó nyert; tehát a fémdrót arra való, hogy a dörzsölő szernek módja legyen elektromosságát elveszítenie.
E szerencsés magyarázatok FRANKLIN elméletének nagy tiszteletet szereztek, mit egyébiránt érthetővé tesz az a körülmény, hogy már FRANKLIN előtt sok fizikus, különösen pedig WATSON – legalább a mi az elektromosság mennyiségének szétosztását illeti – a FRANKLIN-éihoz hasonló nézeteket vallott.
Azonban az új elméletnek ellenségei is voltak. Így példáúl NOLLET nemcsak hogy az üveg és gyanta-elektromosság között tett qualitatív különbséget, hanem még a közvetetlenül előállított és az elvezetett elektromosság között is különbséget vélt feltalálhatni. Azonban az utóbbi különbséget csak az elektromosságnak némely jelentéktelen fiziológiai hatásaira alapította. NOLLET érveinek semmiféle jelentősségük nincs.
Ha az elektromosság elméletének történeti képét, melyet
* PRIESTLEY, i. m. p. 106.
FRANKLIN föllépése idejében bírt, minden vonásában föltüntetni akarnók, nagyon sok kalandos nézetet kellene felsorolnunk. Minthogy ezek a tudomány fejlődésének amúgy sem ártottak, hallgatással mellőzhetjük. Kivételt csak a genfi GALLABERT-nek (1712–1768) nézetei tesznek. GALLABERT az elektromosságot valami éter-fajta, a tűzhöz hasonló súlytalan fluidumnak tartotta. "Az elektromos fluidumnak sűrűsége, mondja GALLABERT, a különböző testekben különböző: kisebb a sűrű és nagyobb a ritka testekben. A megdörzsölt testnek molekulai mozgása van, mely mozgás az elektromos fluidumot hol vonzza, hol taszítja. Ez a fluidum, mely a megsűrítésnek ellenáll, annál sűrűbb, vagy úgyszólván annál rugalmasabb, mennél inkább távozik a dörzsölt testtől s a test körül elektromos atmoszféra képződik, a melynek sűrűsége legnagyobb a kerülete szélein s fokozatosan fogyatkozik a megelektromozott testig. A molekulás mozgások folytán .... az atmoszféra hatáskörébe tett testek vonzatnak és taszíttatnak." *
Ez volna az első elmélet, mely az elektromos tüneményeket az anyagi részecskék mozgásával hozza kapcsolatba.
VII.
A légköri elektromosság és a villámhárító.
FRANKLIN érdemei, ha csupán csak az elektromosság elméletére szorítkoznának, elegendők volnának ugyan, hogy a fizika története szerzőjük nevét megőrízze, de ezt oly népszerűvé és világszerte ismeretessé aligha tették volna, mint az a két találmány, melyekről most fogunk szólani. Az első találmány az elektromosság és a villám azonosságának kimutatása, a második a villámhárító.
Az a gondolat, hogy az elektromos szikra azonos a villámmal, eléggé közelfekvő volt mindazok előtt, kik kísérleteiknél
* HOEFER, i. m. p. 262.
jelentékenyebb szikrákat kaptak. A szikra megtört pályája, fénye, csattanása és gyújtó hatásai a fizikusokat mintegy kényszerítették, hogy a szikrákat a villámmal hasonlítsák össze, és tökéletesen igazuk van azoknak a történetíróknák, kik azt állítják, hogy az azonosság eszméje nem kizárólag a FRANKLIN-é. WALL, DESAGULIERS, NOLLET stb. a szikrát kicsiny villámhoz hasonlították; a lipcsei WINKLER Die Stärke der elektrischen Kraft des Wassers, Leipzig, 1746. czímű művében az összehasonlításnak külön fejezetet szentel, s végül azt mondja, hogy a különbség csakis az intenzitásban lehet.*
Azonban a hasonlóság még nem azonosság, s az azonosság egyszerű eszméjével az azonosság még nincs kimutatva.
FRANKLIN is átlátta a hasonlóságot, de egyszersmind az a merész gondolata támadt, hogy a légkör elektromosságát közvetetlen kísérletekkel kimutassa.
FRANKLIN már 1747-ben észlelte, hogy hegyes és éles csucsokkal ellátott testek az elektromosságot igen nagy mennyiségben gyűjtik, s ezt a tulajdonságukat a légköri elektromosság gyűjtésére is föl akarta használni. Terve, melyet 1750-ből keltezett 5-ik levelében írt le, abban állott, hogy egy igen hosszú és hegyes végű elszigetelt vaspálczát magas tornyon úgy akart fölállítani, hogy vele az elektromosságot a földig vezethesse. Azonban alkalmas tornyot nem találván, tervét módosítania kellett. Két keresztbe tett fapálczára selyemkendőt feszített ki s a hosszabbik pálcza felső végéhez hegyes vasdarabkát erősített s ugyane pálczához hosszú kenderfonalat kötött. Ez volt a FRANKLIN elektromos sárkánya.
FRANKLIN úgy vélekedett, hogy ha a sárkányt magasra fölereszti, az a felhők elektromosságát fölszívni és a kenderfonálon le fogja vezetni. Hogy a levezetendő elektromosság jelenlétét kimutathassa, a fonál végére vaskulcsot kötött s hogy a sárkányt veszély nélkül fölereszthesse, a kulcshoz ismét selyemzsineget kötött.
* POGGENDORFF, i. m. p. 864.
FRANKLIN az így fölszerelt sárkánynyal 1752. junius havában a kísérlet végrehajtásához fogott. Segédül csak fiát vitte magával, mert az emberek csúfolódásaitól tartott. Fia a sárkányt föleresztvén, FRANKLIN sokáig várt a kedvező eredményre, de hiába. Egy sokat ígérő felhő is elvonúlt a sárkány fölött, a nélkül, hogy valami hatást hozott volna létre.
Egyszerre csak észre vette, hogy a kenderfonál egyes bozontjai ágaskodni kezdenek; erre kezét a kulcshoz közelítette s ebből valóságos szikrák ugrottak ki, melyek testét erősen megrázkódtatták. FRANKLIN várakozását teljesűltnek látta; örömében nem is gondolt a kísérlet veszélyeire. Az elektromosság és a villám azonossága ki volt mutatva.*
FRANKLIN az ezen az úton elért sikerrel még nem érte be, mert még ugyancsak 1752. szeptember havában az első tervét is kivitte. Házán hosszú és hegyes vasrudat állított föl; a rúd alsó végéhez harangokat tett, melyek a harangjáték módjára az elektromosságot jelzendők valának. Ez a kísérlet is sikerült, sőt FRANKLIN a légkör elektromosságával leydeni palaczkokat is töltött meg. A dörzsölésbeli és a légköri elektromosság azonossága most már minden kétséget kizárt.
A találmány híre bejárta az egész világot, FRANKLIN neve a legnépszerűbbé lett. Pedig, ha a dicsőség nem a találmány eszméjét, hanem a kivitel elsőbbségét illette volna meg, akkor a FRANKLIN hírére DALIBARD-nak kellett volna szert tennie.
Ugyanis FRANKLIN levelei BUFFON-tól franczia nyelven is kiadattak; DALIBARD fordította azt a levelet, melyben FRANKLIN
* Ez az a kísérlet, mely ARAGO szerint (Emlékbeszéd VOLTA fölött Not. Biogr. I.) egészen fölösleges (!) volt, mivel ezt, CAESAR tudósítása szerint, már az ötödik legió katonái afrikai hadjáratuk alkalmával végrehajtották, mert egy zivatar után vaslándzsáik végei tüzeseknek látszottak; ugyanez áll ama nagyszámú hajósokról, kik árboczaik végén a Castort és Polluxot látták, s a duinoi kastély őréről (Friaul-ban), ki, hogy megtudja, vajjon kell-e a környék lakosait a zivatar közeledtéről harangszóval értesítenie, a bárdjával megpróbálta, hogy a bástyára kitűzött lándzsából ugranak-e ki a szikrák?
a légköri elektromosság kimutatására tornyokra erősített vaspóznákat ajánlott. A mi FRANKLIN-nak az első pillanatra kivihetetlennek látszott, azt DALIBARD végrehajtotta.
1752. május 10-én, tehát körülbelül egy hóval FRANKLIN kísérlete előtt, DALIBARD a Páris közelében fekvő Marly-la-ville-ben egy 40 láb magas vaspóznát selyemzsinórokkal egy karóhoz kötött. A póznánál DALIBARD távollétében Coiffier nevű szolgája állott őrt. A mondott napon a délutáni órákban vihar vonúlt el Marly fölött; a mint a szolga az első dörgést hallotta, a póznához szaladt, s ebből a legnagyobb meglepetésére másfél hüvelykes szikrákat húzott ki: a szikrák erősen pattogtak és kénszagúak valának. Coiffier összecsődítette a szomszédokat s elhívatta a község lelkészét; a helység lakosai, kik azt hitték, hogy Coiffiert a villám sújtotta, a szakadó zápor daczára lelkészük után siettek, azonban meglepetésük a legmagasabb fokra hágott, midőn Coiffiert épségben találták s a rúdból a lelkész is húzott ki szikrákat.*
Nyolcz nap mulva DELOR a DALIBARD kísérletét Párisban a király jelenlétében ismételte. NOLLET szerint eme kísérletek a legnagyobb föltűnést keltették; az érdeklődés egész enthuziasmussá fokozódott. Úgy látszott, mintha az ember az ég villámait már hatalmába kerítette volna, s hogy ezentúl evvel a természeti erővel is tetszése szerint fog rendelkezhetni.
Az általános érdeklődés érthetővé teszi, hogy NOLLET abbé nem szívesen látta, hogy a kísérletek dicsősége egy idegent illessen, oly idegent, ki "arra a földre van vetve, hol inkább a kereskedéssel, mint a tudományokkal foglalkoznak." ** Azonban DALIBARD és DELOR még sem tettek egyebet, mint hogy a FRANKLIN tervét hajtották végré. Hogy kísérleteik a tulajdonképeni feltalálóét egy hóval megelőzték, ez a dolog érdemén mit sem változtat.
* HOEFER, i. m. p. 267.
** HOEFER, i. m. p. 268.
A kísérletek sikere arról győzte meg FRANKLIN-t, hogy a villám káros hatásai az épületekre tett és a földdel vezető összeköttetésbe hozott vasrudakkal elháríthatók volnának. A villámhárító berendezését és hatását 1753. szeptember havában kelt 13-ik levelében írta le. Helyén lesz, ha már itt megjegyezzük, hogy maga a feltaláló FRANKLIN sem tulajdonított a hárító működésének abszolut biztosságot, s nem állította, hogy e készülék a villám lecsapásait minden esetben elhárítaná; de megjegyezte, hogy lecsapás esetében az elektromosság elvezetésére és a további explóziók megakadályozására szolgál.
Az amerikaiak a találmányt csakhamar hasznukra fordították. De az új készülék Európában is magára vonta a közfigyelmet; a villámhárító hatásainak kipuhatolása végett mindenütt kísérletek tétettek. Francziaországban ROMAS DE NÉRAC, MAZÉAS, DELOR és LEMONNIER, Angolországban CANTON, BEVIS és WILSON, Olaszországban BECCARIA, Németországban pedig WINKLER és WILKE foglalkoztak az elektromosság tanának avval az ágával, mely FRANKLIN-nak köszönhette keletkezését, tudniillik a légköri elektromossággal.*
A FRANKLIN villámhárítójának – de nem a villámhárítónak egyáltalában – ellensége támadt: ez a már többször említett WILSON volt. Ez a fizikus abban a nézetben volt, hogy a FRANKLIN hegyes rúdjai, a helyett hogy a villámot elhárítanák, ezt tulajdonképen magukhoz csalogatják, már pedig nagyon kényes dolog az olyan veszélyes ellenséget még meg is invitálni. Ez oknál fogva a csúcsos végek helyett fémgömböket ajánlott s e hárítókat defenzíveknek, ellenben a FRANKLIN-éit offenzíveknek nevezte.
* Az ide vonatkozó kísérletek egyike szomorú nevezetességre vergődött. RICHMANN, a szentpétervári egyetemen a fizika tanára, 1753. aug. 6-dikán délben a házára tett vasrudak fölfogta elektromosságot fegyverzett pohárba vezette. Hogy a gyűjtött elektromosság intenzitását megmérje, a készülékhez ment, de alig hogy egy lábnyi távolságra közeledett hozzá, egy villámcsapás egyszerre agyonsújtotta.
FRANKLIN, mivel a WILSON ajánlata nézeteivel homlokegyenest ellenkezett, kénytelen volt találmányának berendezését és hatását behatóan értelmezni. Szerinte a hárítónak nemcsak az a czélja, hogy az esetleg beütő villámot elvezesse, hanem inkább az a fontos rendeltetése van, hogy a felhők elektromosságának fölszívása által a beütést egyáltalában megakadályozza.
FRANKLIN továbbá azt állította, hogy a beütést megelőzőleg a villámos felhőből egyes részek kiválnak s a földhöz közelednek, minélfogva a felhő lépcsős formát vesz föl. Ez állítását kísérletileg is igazolta; könnyű és laza gyapotgombolyagokat egymáshoz kötött s az egyik gombolyagot vékony fonállal vezető fémlaphoz kötötte; a mint a fémlap elektromossá lett, a gombolyagok egymásután hozzája futottak. *
FRANKLIN nézeteit a leghathatósabban a turini BECCARIA védelmezte, a ki nemcsak egy, hanem a megvédelmezendő épület nagyságával arányosan több csúcsot ajánlott. Mivel olyan esetek is előfordúltak, hogy a villám puskaportornyokba csapott, a Royal Society az angol tüzérség törzstiszteinek megkeresésére bizottságot küldött ki, mely a villámhárító kérdését eldöntendő vala. A bizottság négy tagja, FRANKLIN, CAVENDISH, WATSON és ROBERTSON hegyes végű, ellenben az ötödik tag, WILSON golyós végű hárítók mellett nyilatkozott; WILSON külön értekezésben fejtegette a golyós hárító előnyeit.**
A vita már majdnem megszűnt, midőn 1777. máj. 15-én a villám a FRANKLIN-féle hárítóval ellátott pourfleet-i puskaportornyot fölrobbantotta. WILSON most még inkább ragaszkodott kedvelt eszméjéhez, s azon volt, hogy a tompa hárítók czélszerűségét direkt kísérletekkel kimutassa; sőt III. György királyt rábírta, hogy a St. James palotáról a hegyes hárítókat leszedesse s tompákkal helyettesítesse. Mondják, hogy a király
* PRIESTLEY, i. m. p. 118.
** Observations upon lightning, London, 1773, 4o.
e lépésre leginkább a FRANKLIN iránti politikai ellenszenvből határozta el magát.
WILSON ellenvetéseit NAIRNE londoni híres mechanikus alaposan megczáfolta. NAIRNE kimutatta, hogy a pourfleet-i torony nem robbant volna föl, ha egy hegyes villámhárító helyett többet alkalmaztak volna. Evvel a vita újra föléledt, még pedig most már a kontinensen is, míg végre a Royal Society által kiküldött második bizottság, mely a hegyes hárítók javára ítélt, a vitának véget vetett.
VIII.
Franklinnak az elektromosságra vonatkozó egyéb vizsgálatai.
A szép találmányok, melyeknek történetét az imént vázoltuk, FRANKLIN-nak legnagyobb, de nem egyedüli érdemei. Találmányai nem voltak szerencsés ötletek szülöttei, hanem gondos és kitartó vizsgálatok eredményei. Még sokat szólhatnánk FRANKLIN egyéb vizsgálatairól, ha ezeknek a kortársakra gyakorolt buzdító hatásán kívül egyéb jelentősséget is tulajdoníthatnánk. Ezt azonban nem tehetjük, mert kísérleteinek jelentékeny része az elektromosság tanát – legalább közvetetlenűl – nem fejlesztette s jelenleg már csak történelmi érdekkel bír. Egyik kísérletével mégis kivételt fogunk tenni, s már csak azért is le fogjuk írni, mivel azt, persze egészen más alakban, jelenleg is végrehajtjuk, ha azt akarjuk kimutatni, hogy az elektromosság csak a testek fölületén székel.
FRANKLIN abban a nézetben volt, hogy az elektromosság a testek körül bizonyos gőzkört képez, mely a testektől bizonyos távolságra van ugyan, de azoktól el nem választható. Ő maga is átlátta, hogy ez a hipothézis kissé erőltetett, de azért mégis számos kísérletet hajtott végre, hogy ama gőzkör sajátságait kipuhatolja. A kísérletet, melyről szólani akarunk, abból a czélból hajtotta végre, hogy kimutassa, hogy ugyanazt a testet a fölületén több vagy kevesebb elektromos fluidum övezheti körül.
A szoba padlójára tiszta boros poharat, s erre egy hosszú lánczczal megtöltött kis ezüst fazekat tett. A láncz egyik végére selyem zsinórt kötött, a melyet a plafondon megerősített csigára vetett, úgy, hogy e zsinór segítségével a lánczot az edényből tetszése szerint kihúzhatta vagy ismét beleereszthette. A csiga mellett még egy finom selyem fonál is függött; e fonál alsó végére kötött könnyű gyapotgombolyag az ezüst edény oldalát épen érintette. FRANKLIN egy megtöltött leydeni palaczk segítségével az ezüst edényt megelektromozta, mire az edény a gyapotot tíz hüvelyknyire félre lökte s a palaczkból több szikrát ki nem húzott. A mint azonban FRANKLIN a lánczot az edényből lassan kihúzta, a gyapot mindinkább közeledett az edényhez, mely már most képes volt a palaczkból új elektromosságot fölvenni. De midőn a lánczot visszaeresztette, a gyapot ismét távolodott, s mire a láncz az edényt ismét megtöltötte, a gyapot az első távolságig hajtatott.
Ez a kísérlet nyilván azt mutatja, hogy az elektromosság csak a testek fölületén székel s FRANKLIN elmélkedése is csak ezt bizonyitja, mert szerinte az elektromos gőzkör a lánczot követte, tehát nagyobb kiterjedésűvé lett, minélfogva az ezüst edényt körülövező elektromos fluidum megkevesbült, tehát a gyapot eltaszításában nyilvánuló hatása is kisebb lett.
Jelenleg többféle készülékkel és pedig kényelmesebben mutathatjuk ki az elektromosság elosztását a testek fölületén; azonban emlékezzünk meg róla, hogy az e nembeli első kísérletet FRANKLIN-nak köszönhetjük.
IX.
Franklin politikai pályafutása. – Jelleme. – Halála.
FRANKLIN legfontosabb találmányai és vizsgálatai 1746 és 1753 közé esnek. Ez időn túl, bár a fizika művelését egészen nem hanyagolta el, politikai tevékenysége mindinkább igénybe vette idejét, míg végre a fizikusból egészen államférfiú lett.
A tudósnak szellemi művei életének legkiválóbb eseményei. Ha FRANKLIN-t csak mint fizikust tekintjük, akkor mondhatjuk, hogy biografiáját már befejeztük. De mivel a biografustól elvárják, hogy személyeink életfolyását mind végig kísérje, nem mulaszthatjuk el, hogy FRANKLIN életéből a legfontosabb mozzanatokat kiemeljük.
Ez a föladatunk nagyon nehéz volna, ha FRANKLIN politikai tevénykenységét a történelmi események lánczolatába fűzni, s annak hatásait és eredményeit kellőleg megvilágítani akarnók: a világtörténelem egyik fejezetét kellene megírnunk. Azonban bevalljuk – bár evvel a kritika szigorát provokáljuk – hogy feladatunk sokkal könnyebb, mert csak a fizikust akarván megismertetni, a politikai fejtegetésektől távol maradhatunk.
FRANKLIN 1747-ban a pennsylvániai gyarmatgyűlés tagjává választatott, 1753-ban pedig valamennyi amerikai angol gyarmat főpostamesterévé neveztetett ki. Azonban a kormány bizalma a szülőföldje érdekeit mindenek fölött becsülő férfiú politikai nézeteit meg nem ingatta, s mindinkább megérlelődött benne a szövetség-alkotmánynak és az északamerikai összes kolóniák középponti kormányának eszméje.
1754-ben, midőn a kormány a kolóniákat a francziák ellen segítségre hívta, FRANKLIN a tervével nyíltan föllépett, de az angol kormány azt, mint nagyon demokratikusat, elvetette.
A francziák Canada felől fenyegették a kolóniákat; BRADDOCK angol tábornok ellenök küldetett; FRANKLIN ezt az expedicziót pénzével támogatta. Az expediczió nem sikerült; a canadai határon levő franczia erősségek sértetlenek maradtak. FRANKLIN erre keresztül vitt egy billt, melynek alapján önkénytesekből miliczia szerveztetett, maga pedig az északi határra küldetett, hogy ezt az indiánok ellen megvédje s erősségeket építsen. De alig hogy katonai pályafutását megkezdé, a gyarmat-gyűlésben heves vita tört ki a földbirtokosok és nép között, minélfogva FRANKLIN visszahívatott. A nép a birtokosok megadóztatását
kívánta s az angol királyhoz titokban kérvényt írt s ennek átadásával FRANKLIN-t bízta meg.
FRANKLIN 1757-ben Angolországba útazott. Tekintélyével sikerült odahatnia, hogy a kérvény kedvezően intéztetett el; minélfogva 1762-ben visszatért Amerikába. A pennsylvániai tartomány-gyűlés a visszatérő FRANKLIN-t a legnagyobb kitüntetéssel fogadta s 5000 font sterlinggel jutalmazta meg.
FRANKLIN ezután a canadai kérdésről egy külön iratot tett közzé, melyből a kolóniák új bátorságot merítettek. WOLFE tábornok 1759-ben a miliczia és a sorezredek egyesült erejével a francziák hatalmát teljesen megtörte; 1760-ban QUEBEC is kapitulált s a francziák egész Canadából kiűzettek. FRANKLIN a francziák ellen ekkor még az angolok érdekében működött; midőn később az angolok ellen a francziák segítségét kérte, ezek a legnagyobb készséggel siettek az unió segítségére.
Angolország sikereit a kolóniák áldozatkészségének köszönhette, de ezért hálásnak épen nem mutatta magát. A kolóniákra rótt méltánytalan terhek közűl a bélyegadó rendkivűli elkeseredést szült. FRANKLIN a gyarmat-gyűlésen ama törvénytelen adónak nyíltan ellenszegült, s Pennsylvánia, Maryland, Massachusetts s más kolóniák megbízásából, mint ezek ügynöke, ismét Angolországba ment, hogy hazája jogait védelmezze.
FRANKLIN-ból jogtudós lett. Nyilvános gyülésekben és hírlapokban bátran és észszerűen védelmezte hazájának önmegadóztatási jogát, melyet a körülmények természetével, az angol alattvalók alkotmányos jogaival s a kolóniáknak a királyoktól kapott szabadalmaival indokolt. Nem csoda tehát, ha az oxfordi egyetem 1762-ben őt jogtudorrá avatta. Azonban FRANKLIN nyílt és bátor föllépése az angol parlamentnek sehogy sem tetszett, s mindamellett, hogy FRANKLIN az anyaországtól való elszakadásra még nem gondolt, állásától elmozdíttatott; s minthogy már személyes szabadságát sem látta elegendő biztosságban, visszatért Amerikába.
A nép FRANKLIN-t örömriadással fogadta s a kongresszus tagjává és a jóléti bizottság elnökévé választotta. FRANKLIN angolországi utolsó tartózkodása alatt meggyőződött, hogy az anyaországgal való kibékülés és méltányos egyezkedés a lehetetlenségek közé tartozik. Az északamerikai államok szövetségének eszméjét újra hangoztatta s ezzel a teljes függetlenséget hirdette. 1776 julius 4-én-az ő, JEFFERSON és ADAMS ajánlatára a függetlenségi nyilatkozat közzététele elhatároztatott.
De a függetlenség kivívása nemcsak vérbe, hanem pénzbe is kerül. FRANKLIN, hogy a megkívántató segédeszközök megszerezhetők legyenek, a kongresszusnak papírpénz kibocsátását ajánlotta; a bank-alapba saját vagyonából 4000 fontot adományozott. A függetlenség kinyilvánításának pillanatától a miliczia szervezésében fáradhatatlanúl működött, s 1776-ban arra vállalkozott, hogy Francziaországot formális szövetség kötésére nyerje meg: DEANE és LEE kíséretében Francziaországba vitorlázott. Terve sikerült, s mint a tizenhárom egyesült állam teljhatalmú minisztere Francziaországgal a szövetséget megkötötte. Személyes föllépéseiben, hírlapi czikkeiben s egyéb irataiban Amerika ügyét az emberiség szabadságának és a czivilizácziónak ügyeként tüntette föl s a már szintén forrongó franczia közvéleményt teljesen megnyerte.
Küldetésének fontos következményeit az Egyesült Államok függetlenségének története hangosan hirdeti. Legyen elég, ha itt az eredményt említjük: 1783. szeptember 3-án a hazájára nézve dicső békét az angol megbízottakkal Párisban aláírta. A nagy czél el volt érve; FRANKLIN fölszabadított hazájába nyugodtan térhetett vissza. E tengeri úton tette utolsó fizikai észleleteit.
Ágyúdörgés, harangzúgás és a fölszabadított nép örömrivalgása fogadták az ősz államférfiút; híres barátja, WASHINGTON, a pennsylvániai kongresszus, a katonaság, egyesületek és tudományos testületek küldék eléje üdvözleteiket. Azonban a megérdemlett nyugalomtól megfosztá őt polgártársai határ-
talan szeretete és bizalma. Pennsylvánia kormányzójává egyhangúlag háromszor választatott meg.
Testi bajai folytonosan súlyosodván, 1788-ban a nyilvánosságtól teljesen visszavonult.
FRANKLIN 1790 ápr. 17-én unokái körében halt meg.
FRANKLIN, a nagy emberekben oly gazdag XVIII-ik századnak legkiválóbb emberei közé tartozik. Élete fényes példája annak, hogy miként lehet aránylag kevés eszközzel a körülmények ügyes felhasználása mellett a legszebb eredményeket elérni. Mint író, államférfiú, diplomata és szabadsághős, vagy pedig mint a becsületes munkát tisztelő iparos az új állam polgárainak egyaránt mintaképe volt. A társadalmi nyilvános életnek nem volt olyan ága, mely FRANKLIN-nak valamit nem köszönhetett volna. A nyilvános könyvtárak és iskolák, az amerikai filozófiai társaság, a jól rendezett posta, a filadelfiai egyetem, a könyvnyomtatók, az új rendőri szervezet, a tűzkárok elleni biztosító társaságok és a rendszeresített miliczia, mint szervező talentumának nemes termékei, egyaránt hirdetik dicsőségét. A humanitás érdekeit kórházakkal, a rabszolgaság eltörlését és az indiánok helyzetének javítását sürgető iratokkal mozdította elő; a villámhárító feltalálásával az egész emberiség háláját vívta ki. A nép erkölcseit számos népies irattal finomította; irataival és tetteivel egyaránt megmutatta, hogy miképen kell a polgárnak a saját és polgártársai jólétét előmozdítania. Népnevelő volt, a szó legnemesebb értelmében. Nemzetgazdasági értekezései ép oly kiválóak mint diplomacziai alkudozásairól vezetett híres naplója.
FRANKLIN halálának napja az egész művelt világ gyásznapja volt. Amerika minden városában gyászünnepeket rendeztek; a kongresszus az új állam legkitünőbb polgárának tiszteletére egy havi nemzeti gyászt rendelt el. A franczia nemzetgyűlés MIRABEAU indítványára három napig gyászolt s az Egyesült Államok kongresszusának a franczia nemzet nevében részvétét fejezte ki. Számos jótékony és közmivelődési intézet
és iparvállalat még jelenleg is, úgy a bel- mint a külföldön, FRANKLIN nevével ékesíti magát. Érdemeit röviden, de találóan dicsőíti D'ALEMBERT híres epigrammája:
Eripuit coelo fulmen, sceptrumque tyrannis. (*)
FRANKLIN összes művei 1806-ban Londonban adattak ki (3 köt.); kisebb művei levelezésével együtt ugyanott 1817-ben jelentek meg.
(*) Elragadta az égtől a villámot és a zsarnokoktól a kormánypálcát. [NF]
Irodalom.
Memoires of the life and writings of Benjamin Franklin, Lond. 1818–19, (3 köt., németül BINZER-től, Kiel, 1829, 4 köt.)
CHALMERS, Gen. Biogr. Dictionary.
ALLEN, An American Biogr. and Hist. Dictionary, Boston, 1832.
Biographie universelle.
Nouv. Biogr. generale.
PARTON, Life and times of Benjamin Franklin, Boston (é. n.) 2 köt. 80.