VOLTA.
I. Volta ifjúsága. Első vizsgálatai. Az elektrofor.
II. Volta chemiai munkái. Volta Páviában tanár. A szalmaszál-elektroskop és a kondenzátor. Az eudiométer s egyéb találmányok.
III. A légköri elektromosság forrásai.
IV. Érintkezésbeli elektromosság.
V. Az elektromos oszlop.
VI. Az elektromos oszlop elmélete.
VII. Volta kísérletei Párisban. Kitüntetései. Egyéni és tudományos jelleme. Halála.
I.
Volta ifjúsága. Első vizsgálatai. Az elektrofor.ALESSANDRO VOLTA, a Filippo Volta és Maddalena Conti-Inzaghi fia, 1745 febr. 19-én (némelyek szerint 18-án) a Pliniusok szülővárosában, Comoban született. Tanulmányait atyjának fölügyelete alatt szülővárosában nyilvános iskolában kezdette meg s tanulótársai közül tehetségei és munkaszeretete által csakhamar kivált. Már 18 éves korában NOLLET-vel tudományos dolgokról, különösen pedig az elektromos tüneményekről, levelezés útján értekezett.
Ugyanez időtájban a fizika legfontosabb vívmányait dicsőítő latin költeményeket írt, miből jogosan következtethetjük, hogy ekkor már minden törekvése a természettudományok művelése volt.
Első értekezését (De vi attractiva ignis electrici) 24 éves korában írta s BECCARIA-nak küldötte; a másodikat (De modo construendi novam machinam electricam, 1771.) SPALLANZANI-nak ajánlotta. Az elsőben a sűrítő palaczk elméletét fejtegette, a másodikban pedig leírt egy új elektromos gépet, melynek korongja száraz fából volt. E munkálatokból, mindamellett hogy valami különöset nem mutattak föl, az oroszlánkörmök, mint mondani szokták, már kilátszottak; e munkálatoknak köszönhette, hogy a kormány őt a comói gimnáziumhoz a fizika tanárává s ugyanez intézet rektorává kinevezte.
Evvel VOLTA sorsa el volt döntve; a fizika életének feladatává lett; ez időtől fogva kezdődnek ama munkálatai, melyek nevének el nem enyésző dicsőséget szereztek.
Első jelentős találmánya, az elektrofor, 1775-ből származik.
Ez a fontos találmány nem volt a véletlen szüleménye s épen úgy elő volt készítve, mint a legfontosabb találmányok túlnyomó része. WILKE már 1762-ben fölismerte egy megdörzsölt üveglapnak mindazon tulajdonságait, melyek lényegük szerint azonosak a megdörzsölt gyantalepény tulajdonságaival. De hogy önálló készüléket szerkeszszen, arra WILKE még nem gondolt.
Ugyancsak a megtöltött üvegtáblákkal AEPINUS, CIGNA és BECCARIA is foglalkoztak; az utóbbi 1769-ben kiadott értekezésében * a következő sajátságos tételt állította föl: Valamely pozitív üveglap a róla levehető fegyverzettel közöl ugyan elektromosságot, de az üveglapnak egyszersmind az a képessége van, hogy valahányszor a fegyverzetet eltávolítjuk, elektromosságot ismét magához vesz, még pedig annál nagyobb mértékben, minél többet adott már át a fegyverzetnek; végre midőn az üveg az eredeti elektromosságát mind elvesztette, épen annyit vesz föl, mint a mennyit a fegyverzetnek átad.** BECCARIA ezt az üveglap fölvette elektromosságot electricitas vindex-nek nevezte. A BECCARIA elmélete az elektromosságot semmiből teremti.
VOLTA eme tétel fölött BECCARIA-val vitába keveredett. Tagadta, hogy a fegyverzet eltávolításánál az üveglap elektromosságot vesz föl, s hogy nézeteit kísérletileg is igazolhassa, megdörzsölt gyantalapra szigetelő nyéllel ellátott fémlapot tett. Ekkor azt tapasztalta, hogy a gyanta az elektromosságot igen sokáig megtartja, miért is a készüléket folytonos elektromvezetőnek (elettroforo perpetuo) nevezte. A készüléket úgy rendezte
* Experimenta atque observationes quibus electricitas vindex late constuitur atque explicatur.
** FISCHER, i. m. VIII. p. 28l.be, mint a mely alakban jelenleg is használjuk. Valahányszor a gyantára tett fémlapot, a fedőt, s a lepény fémtányérját érintette, mindannyiszor gyönge ütést kapott s az ezután fölemelt fedőn jelentékeny mennyiségű elektromosság maradt. Az elektrofor az elektromosságnak kiapadhatatlan forrása volt.*
VOLTA találmánya, melyet ő először PRIESTLEY-vel ismertetett meg, nagy tetszésben részesűlt. A fizikusok, különösen pedig WILKE, sokat fáradoztak azon, hogy az elektrofor működését kimagyarázzák, de megegyező eredményre nem jutottak. A készülék működését jelenleg a megosztás elvével magyarázzuk s az elektromosság forrásául azt a munkát tekintjük, melyet a fedő fölemelésénél az elektromos vonzó erő ellenében kifejtünk. A HOLZ-ról elnevezett gép e munkát elektromossággá a legczélszerűbben alakítja át.
II.
Volta chemiai munkái. Volta Páviában tanár. A szalmaszál-elektroskop és a kondenzátor. Az eudiométer s egyéb találmányok.VOLTA 1776 és 1777-ben egypár hónapon át chemiai vizsgálatokkal foglalkozott. A chemikusok a természetben előforduló gyulékony gázt, mivel rendszerint a kőszénbányákban fordult elő, az ásványország, tehát szervetlen anyagok termékének tekintették. Azonban VOLTA, a tárgyra figyelmessé tétetvén, kimutatta, hogy az állati és növényi anyagok rothadását rendszerint gyulékony lég fejlődése kíséri, s hogy az álló vizek és mocsarak iszapjának fölkeverése alkalmával e gáz buborékai nagyobb mennyiségben felszállanak. E szerint a mocsárléget, mint ilyent, VOLTA találta föl.
VOLTA 1777-ben távozott először Olaszországból. Ez alkalommal Svájczba ment; Bernben megismerkedett HALLER-rel,
* Lettere diverse sull' elettroforo perpetuo. Scelta di opusc. di Milano, VIII, XII, XIV, XX.
Ferneyben VOLTAIRE-rel; Genfben pedig BÉNÉDICT DE SAUSSURE-rel baráti viszonyba lépett. Utazását külön munkában írta le.*
VOLTÁ-t ekkor már az elsőrangú fizikusok közé számították, s valóban elég jogczímet szerzett arra, hogy a comói szerény iskolát egyetemi tanszékkel cserélje föl: 1779-ben a páviai egyetemhez tanárrá kineveztetett; állomását még ugyanabban az évben foglalta el.
Az ifjúság messze földről Páviába sereglett, hogy a híres tanár előadásait hallgathassa. ARAGO szerint Olaszországban, hol a képzelő tehetség oly gyorsan fölhevül, emez előadások valóságos enthuziazmust [lelkesedést] idéztek elő. A Volta tanítványa czím után való vágy volt az oka, hogy a Ticino melletti egyetemet egy harmad évszázadon át oly sűrűn látogatták.
A fizikus iránt, ki rövid idő alatt oly szép eredményekre jutott, mindenki a legjobb reménynyel volt eltelve. Ez a remény nem volt hiú, mert VOLTA, miután már kimutatta, hogy vékony pléhből készített s egymással összekötött hengerek nagy felületük miatt az elektromosság gyűjtésére sokkal alkalmasabbak, mint egy kicsiny és vastag falú konduktor, 1781-ben feltalálta a szalmaszál-elektroskopot, melyet a LICHTENBERG-hez intézett meteorológiai leveleinek elsejében irt le, s mely lényegében megegyezett BENNET aranyleveles elektroskopjával. Második találmánya, a kondenzátor (elektrom-sűrítő), melyet méltán nevezhetünk elektromos mikroskópnak, minden tekintetben jelentős készülék, mely a fegyverzett táblától csak czéljára nézve különbözik. A fegyverzett táblával több elektromosságot akarunk összegyűjteni, mint a mennyi az elektromos forrással közvetetlenűl összekötött fémlapokon máskülönben elférne, a kondenzátorral pedig az igen csekély elektromosságot azért sűrítjük, hogy hatása észlelhető legyen.
VOLTA a kondenzátort a Journal de physique 1783-iki év-
* Relazione di prof. Volta, di un suo viaggio letterario nella Svizzera, Milano, 1827.
folyamában írta le, azonban az elektrométerrel csak 1787-ben kötötte össze. Hogy az egész készüléket még érzékenyebbé tegye, az elektrométert gyertyalánggal kötötte össze. PRIESTLEY s ő előtte más fizikusok is ismerték a lángok ama tulajdonságát, mely szerint a velük összekötött testek elektromosságukat gyorsan elveszítik, s épen az a föltünő, hogy VOLTA átértette, hogy miként lehet ezt a tulajdonságot az elektromosság sűrítésére felhasználni. Sőt azt a kérdést is fölvetette, vajjon nem volna-e jobb a fémből készült villámhárítókat egyes kimagasló tárgyakon rakott tüzekkel helyettesíteni?
Ez időtájba esnek VOLTÁ-nak még több találmányai, melyek mindegyikének megvolt a maga gyakorlati értéke. A szikrának gyujtó hatásait vizsgálván, feltalálta az elektromos pisztolyt s az elektromos tűzszerszámot; az utóbbiban az elektromosságot úgy alkalmazta, hogy vele a hidrogént bármikor meg lehessen gyújtani. E fajta találmányai között a legértékesebb volt az eudiométer, mely az elemző chemia leghasznosabb eszközeinek egyikévé vált. A készülék nem egyéb, mint vastag falú osztályozott üvegcső, melybe egymással szemközt két platina-drót van forrasztva. Ha példáúl a levegőt akarnók elemezni, bizonyos mennyiségű levegőt és fölös mennyiségű hidrogént vezetünk a csőbe, s a keveréket a platinadrótokon átcsapó elektromszikrával felrobbantjuk. A hidrogén a levegő oxigénjének félakkora térfogatával vizzé egyesűl, a mi tehát a csőben fönmarad, nem egyéb, mint nitrogén és hidrogén keveréke. A fönmaradt gázok mennyiségéből a levegő alkotó részeinek aránya kiszámítható. HUMBOLDT és GAY-LUSSAC az eudiométereket 1805-ban megvizsgálván, VOLTÁ-ét a legjobbnak találták.
III.
A légköri elektromosság forrásai.VOLTA 1782-ben SCARPA, a híres chirurgus kíséretében hosszabb útra indúlt. Hogy a kiváló tudósokkal közvetetlen
érintkezésbe lépjen, meglátogatta Németország, Holland, Angolország és Francziaország fővárosait. LICHTENBERG, VAN MARUM, PRIESTLEY, LAPLACE és LAVOISIER valának azok, kikkel VOLTA a fizika problémái fölött behatóbban értekezett. Ez időszakba esnek a légköri elektromosságra vonatkozó dolgozatai, mely tervével, saját vallomása szerint, már 1778 óta foglalkozott.
Miután a légköri elektromosság tényleges jelenléte FRANKLIN, DALIBARD stb. kísérletei által minden kétséget kizáró módon bebizonyíttatott s egyszersmind a káros hatásait megszűntető eszközök is feltaláltattak, még ama nagy kérdés megfejtése maradt hátra, hogy honnét ered a légkör elektromossága, melyek a forrásai?
Már PRIESTLEY többször idéztük művének negyedik részében, melynek czíme "hézagok az elektromosság tudományában", a következő kérdéseket teszi föl: "Mi módon lesznek a felhők elektromosakká? Talán a szelek hatása következtében? Vagy talán a levegőnek váltakozó fölhevűlése és lehűlése idézi elő a hatásokat?"
VOLTA a légköri elektromosság forrásáúl a folyadékok, nevezetesen a víz elpárolgását tekinté. Nézetét kísérleti vizsgálatoknak veté alá. Elszigetelt edényből a vizet elpárologtatta, s midőn az edényt a kondenzátorral összekötötte, ez jelentékeny mennyiségű negatív elektromosság jelenlétéről tanúskodott. Kísérleteit 1780-ban néhány franczia akadémikus jelenlétében hajtotta végre.
VOLTA a tüneményt úgy magyarázta, hogy a párolgó víz a vele érintkezésben levő testektől nemcsak a hőt, hanem az elektromosságot is elvonja, s valamint az elpárologtatásra fordított hő a gőzökben rejtett állapotban lappang, s a gőzök lecsapódásánál ismét szabaddá válik, épen úgy a fölszálló gőzök a rejtett elektromosságot a légkör magasabb régióiba fölviszik s miután az ott uralkodó hideg miatt lecsapódnak, a hővel együtt az elektromosság is szabaddá válik és összegyűl. Mivel
pedig a rosszúl vezető levegő megakadályozza az elektromosság szétszóródását, az csakis az esővel, hóval, vagy pedig heves explosiók útján térhet vissza a földre, a honnét származott. E szerint a légköri elektromosság forrása egy mindennapi tünemény volna, mely lassan, de szakadatlanúl működik, hogy egyes időközökben félemletes hatásokat idézzen elő.
VOLTA kísérletét LAVOISIER és LAPLACE is végrehajtották s az e tárgyról közzétett értekezésükben fölemlítik, hogy kísérletüknél VOLTA is jelen volt s őket támogatta.
E kijelentés alapján ARAGO hosszasan fejtegeti, hogy mily csekély értéke van a tárgy fölött keletkezett prioritási vitának.* Azonban ez a fejtegetés fölösleges, mivel az egész elmélet korántsem áll olyan szilárd alapon, hogy azt olyan kiváló három szellem mindegyike a magáénak vallani érdekében levőnek tarthatná. Épen nem valószínű, hogy a légköri elektromosság forrása a párolgás volna. Már PRIESTLEY említi, hogy csekély mennyiségű vizet üvegedényben elpárologtatott, de az elektromosságnak nyomát sem találta.** Később POUILLET kísérleteiből kiderült, hogy a tiszta víz párolgásánál elektromosság nem lép ugyan föl, de azonnal mutatkozik, ha a víz sókat vagy valamely tisztátalanságot tartalmaz. Mivel pedig a Föld fölületén levő vizek kisebb-nagyobb mértékben mindig tisztátalanok, a szóban forgó elméletnek helyessége még sem volna kizárva. Azonban REICH s utána RIESS a POUILLET kísérleteit ismételvén, kimutatták, hogy a só-oldatok forrásánál némi elektromosság keletkezik ugyan, de ennek oka nem a párolgásban, hanem a víz és edény közötti surlódásban rejlik, mert az elektromosság csakis a forrásnál keletkezik, lassú párolgásnál nyoma sincs. REICH továbbá kimutatta, hogy a gőzök lecsapódása szintén nem forrása az elektromosságnak.
POUILLET még abban a nézetben is volt, ha a vegetáczió
* Not. Biogr. I. p. 208 és folyt.
** PRIESTLEY, i. m. p. 482.életműködése a légköri elektromosságnak szintén jelentékeny forrása lehet s sokaknál ez a nézet is tetszésre talált. Azonban RIESS kísérleteiből kiderült, hogy ez a nézet is helytelen.
Végre még fölemlítjük, hogy a működésben levő gőzgépnek véletlenül fölfedezett elektromossága, mely a gőzelektromos gépek szerkesztésére vezetett, a párolgási elméletnek új táplálékot nyújtott. Azonban FARADAY a kétséget csakhamar eloszlatta, mert kimutatta, hogy az elektromosság itt is a nedves gőzök surlódása következtében keletkezik.
Miután a kísérletek a párolgási elméletet megdöntötték, vagy legalább is valószínűtlenné tették, új elméletről kellett gondoskodni.
PELTIER, támaszkodva a légköri elektromosságra vonatkozó kísérletekre, azt az elméletet állitotta föl, hogy a Föld fölülete negatív, a felsőbb légrétegek pedig pozitív elektromosak.*
E nézethez LAMONT is csatlakozott; LAMONT szerint az egész Földnek állandó mennyiségű, de egyenlőtlenül szétosztott negatív elektromossága van; az egyenlőtlen szétosztás részint a földfelület egyenetlenségeiben, részint pedig a levegő változó gőztartalmában lelné magyarázatát.
Ezt az elméletet melyet a tények nem sokkal hathatósabban támogattak, mint VOLTA-ét, sokan egészen újnak tartották, pedig már PRIESTLEY is föltette a kérdést, "vajjon nincs-e a Föld állandóan valamely mérsékelt elektromozás állapotában?... Nem valószínű-e, hogy a földrengések, az orkánok stb. épen úgy mint a zivatarok a Földben levő túlságos elektromosság következményei?"**
A PRIESTLEY német fordítója eme kérdéseket udvariatlan megjegyzés kíséretében oly haszontalanoknak nyilvánítja, hogy reájuk felelni sem érdemes!
* PELTIER, Sur l'électricité de l'atmosphère, Paris, 1841, 8o
** PRIESTLEY, i. m. p. 329.
546
IV.
Érintkezésbeli elektromosság.Como egyik nyilvános terét VOLTÁ-nak márványszobra diszíti.
Ez a szobor, melyet a szülöttjére büszke város emeltetett, azonnal fölvilágosítja a szemlélőt VOLTA dicsőségének legfőbb okáról: a híres fizikus az általa feltalált, ott persze szintén márványból faragott, elektromoszlopra, tehát dicsőségének önmaga emelte oszlopára támaszkodik. S valóban maradandóbb oszlopot egy természetbúvár sem emelhetett volna magának. Az az erő, melyre az élettelen kő emlékeztet, ma már a Föld kerekségének minden pontján élő oszlopként hirdeti az emberi értelem legfényesebb vívmányainak egyikét.
Az érintkezésbeli elektromosság s az evvel kapcsolatban feltalált VOLTA-féle oszlop az első lánczszeme a fényes fölfedezések hosszú sorozatának. Mivel az elektromosságnak új forrásáról van szó, nem mulaszthatjuk el, hogy az akkoráig ismert elektromosság-forrásokat át ne tekintsük.
A legközönségesebb forrás a különnemű testek dörzsölése volt. Ezután FRANKLIN kimutatta, hogy a természet a légkörben nagy mennyiségű, ránk nézve persze alig értékesíthető elektromosságot tart készletben. Ez volt a második eredeti forrás, mert hogy a VOLTA párolgási elektromossága valóban forrásnak tekintendő-e, az mindekkoráig kétséges maradt.
WILKE magától való elektromosságának (electricitas spontanea), a mennyiben, mint külön forrásból százmazónak volna tekintendő, szintén kétes az eredete. WILKE agyagedényben ként olvasztott s vezető testekre állította; ekkor a megmerevülő kén jelentékeny elektromosságot mutatott. A kísérletet üvegedénynyel ismételvén, a kén negatív, az üveg pozitív elektromossá lett; hasonló eredményre jutott a megolvasztott sellak megmerevedésénél is. Föltehető, hogy a megmerevedés folyamában föllépő magától való elektromosság szintén a különnemű részek surló-
dásából ered, annyival is inkább, mivel, midőn a megolvasztott sellak kénbe öntve merevedett meg, a sellak pozitív elektromosságot mutatott. Hasonló kísérletekkel AEPINUS is foglalkozott.*
A párolgást és a megmerevedést az elektromosság közvetetlen forrásainak nem tekinthetjük ugyan, de a múlt században mégis ismeretes volt egy olyan tünemény, mely nyilván mutatta, hogy a hő az elektromosságnak forrása lehet. Ez a tünemény a turmalin elektromossága, vagyis az úgynevezett pyro-elektromosság volt.
A turmalin, mindamellett, hogy az európai kőzetekben is előfordúl, csak a múlt század elején vált ismeretessé: 1703-ban hollandi kereskedők hozták azt Ceylon-szigetéről, hol a benszülöttek ez ásványt turnamalnak vagy tripnek, a hollandiak pedig, tekintettel ama tulajdonságára, hogy tűzbe téve hamut húzott, aschentreckernek nevezték.** A tudományos forrásból származó első tudósítás LEMERY-től ered, a ki a ceyloni követ s ennek tulajdonságait a párisi akadémiának bemutatta. LINNÉ e kőről s LEMERY kísérleteiről Flora Zeylonica czímű művében tesz említést s a követ lapis electricus-nak nevezi.
LEHMANN bányatanácsos a turmalint megismertette AEPINUS-sal s ennek két turmalinkristályt szerzett. AEPINUS vizsgálataiból kiderült, hogy a turmalin csak akkor elektromos, ha az egyik vége melegebb mint a másik, s ekkor a két végén különnemű elektromosság mutatkozik; továbbá, hogy ez elektromosság a kristálynak csak bizonyos pontjain mutatko-
* PRIESTLEY, i. m. p. 147.
** Lat. lapis cineres attrahens; francz. aimant des cendres. WATSON szerint a turmalint lynkurion név alatt már az ókoriak is (nevezetesen a lesbosi THEOPHRASTUS) ismerték, mert mindaz, mit THEOPHRASTUS a lynkurionról mond, szóról szóra rá illik a turmalinra. Azonban a lynkurion tulajdonságai épen úgy rá illenek más kövekre, mint a turmalinra, minélfogva, ha nem is lehetetlen, de nem is bizonyos, hogy a turmalin azonos az ókoriak lynkurionjával. Különben is, a lynkurionról csodadolgokat beszéltek, elannyira, hogy PLINIUS az arról mondottakat költött dolgoknak tekinté. (PRIESTLEY, i. m. p. 148.zik, azaz a kristálynak elektromos sarkai vannak. Mindezekből kitűnik, hogy a pyro-elektromosság alaptüneményeit AEPINUS ismerte föl először.
Időközben WILSON Londonban és NOYA herczeg Párisban szintén megvizsgálták a turmalint s az AEPINUS-éihoz hasonló eredményeket kaptak. CANTON az AEPINUS feltalálta tulajdonságokat egy nevezetes észlelettel toldotta meg: a turmalin hűtés által is elektromossá válik, de ekkor a sarkok fölcserélődnek.* Ugyanezt a tulajdonságot TOBERN BERGMAN is feltalálta.**
1760-ig az a nézet uralkodott, hogy csak a turmalinnak vannak pyro-elektromos tulajdonságai. Azonban CANTON egy londoni ékszerkészítőtől többrendbeli drágakövet kapván, kimutatta, hogy e tulajdonságokkal a braziliai topáz is föl van ruházva. A jelen század elején HAÜY, a híres mineralogus, pyro-elektromos tulajdonságokat számos kristályon fedezett föl.
A pyro-elektromosságon kívül a múlt században még egy másik, még sajátságosabb elektromforrást ismertek. Már az ókoriak tudták, hogy a dél-európai vizekben élő, jelenleg Raja torpedo néven ismert hal az ember tagjait megzsibbasztja, azonban elektromos tüneményekre még nem gondoltak, sőt még RÉAUMUR is (1714) az ütéseket tisztán mechanikai hatásoknak tekinté. Csak 1773-ban fedezte föl WALSH a halnak elektromos szerveit. Az angolnához hasonló Gymnotus electricus-t BICHER fedezte föl Délamerika vizeiben. A harmadik halról, a Silurus electricus-ról FORSCAL svéd utazó és a franczia BROUSSONET tettek először említést. E halak elektromosságát, vagy inkább elektromos életműködését, daczára a nagyszámú vizsgálatoknak, mindekkoráig homály borítja.
Ezek voltak az elektromosságnak VOLTA idejéig ismert forrásai. Ha VOLTA az elektrofor működésének elveit helyesen fölismerte volna, kénytelenek volnánk elismerni, hogy ő az
* PRIESTLEY, i. m. p. 203.
** POGGENDORFF, i. m. p. 896.elektromosságnak új forrását, még pedig azt a forrását, melyet a legújabb kor a leggazdagabbnak s hozzátehetjük, a legolcsóbbnak ismert föl, t. i. a mechanikai munkát, találta föl. Azonban az a nagy törvény, mely a természet tüneményeit egységes lánczczá kapcsoljá, VOLTA idejében még nem volt feltalálva; az elektroforban az elektromosságnak amaz új forrását csak ROBERT MAYER ismerte föl.
Mindazonáltal VOLTÁ-nak volt fentartva az a szerencse, hogy az addig ismert elektromosság-forrásokat az érintkezésbeli elektromossággal gazdagítsa, mely új forrás a megelőzőket nem csak a szó quantitativ értelmében vett bőség által múlja fölül, hanem a belőle folyó fölfedezések hosszú lánczolata által a fizikai találmányok történetében párját ritkítja.
Közönségesen azt tartják, hogy ez új forrást s evvel együtt a fizikának azt az ágát, melyet galvanizmusnak vagy helyesebben a dinamikai elektromosság tanának nevezünk, a szerencsés véletlennek köszönhetjük. Az esemény, mely eme nézetre alkalmat adott, a következő.
1790-ben történt, hogy LUIGI GALVANI páduai anatómia-tanárnak neje, Lucia Galeazzi, megbetegedett. Az orvosok békaczomblevest rendeltek neki.* A békák bonczolása épen GALVANI mesterségébe vágott, minélfogva a nélkül, hogy tagadni akarnók, hogy eme tettének motivumában a neje iránti gyöngédségnek része nem volt a békák praeparálásáboz maga látott hozzá. A békaczombok már az asztalon feküdtek, midőn valaki a teremben levő elektromos gépet véletlenül forgatta s a gép konduktorából szikrákat húzott. GALVANI egy másik versió szerint neje,** azt az észleletet tette, hogy valahányszor a konduktorból egy szikra kiugrott, a békaczombok mindannyiszor sajátszerűen rángatództak.
* ALIBERT, Éloge hist. de Louis Galvani, Paris, 1806, p. 37.
** Hogy az észleletet csakugyan GALVANI neje tette, erről ALIBERT megbízható magántudósítások alapján tanúskodik; egy a fölfedezés tiszteletére készült egykorú olasz szonett ugyanezt bizonyítja.A dolog egyszerű volt: a békaczomb úgy működött, mint valamely érzékeny elektroskóp; s ha GALVANI ép oly ügyes fizikus lett volna, mint a milyen ügyes anatómus volt, az egész tüneményben valami különöset nem látott volna. Szerencse, hogy a dolog nem így állott s GALVANI a tüneményt egyik régi kedvencz hipothézisével, az állati elektromossággal hozta kapcsolatba s ebből a szempontból további vizsgálatok kiinduló pontjává tette.
Először is meg akarta tudni, vajjon a légköri elektromosságnak van-e valami befolyása az állatira, minélfogva a békaczombokat drótokkal lakása erkélyére akasztotta. A drótok a hátgerinczagyba nyúltak s a véletlen úgy hozta magával, hogy a békaczomb izmai is az erkély vaspárkányával érintkeztek. Az ebben a pillanatban fellépő rángatódzások megértették GALVANI-val; hogy a légköri elektromosságnak a tüneményhez semmi köze, minélfogva az egész dolgot a leydeni palaczk működéséhez hasonlította. Az idegekben volt a pozitív, az izmokban pedig a negatív elektromosság: ha az izmok az idegekkel fémdróttal összeköttetnek, a palaczk kisül s innét erednek a rángatódzások. GALVANI találmányát a bolognai akadémia emlékirataiban 1791-ben tette közzé.
A nélkül, hogy elvitatni akarnók, hogy eme kísérletekben és észleletekben a véletlennek nagy szerepe nem volt, mégsem engedhetjük meg, hogy a dinamikai elektromosság létrejöttét csak a puszta véletlennek köszönhetné. Voltak régibb észleletek is, melyek, bár nem részesültek abban a szerencsében, hogy úgy mint a GALVANI-é, alaposabb vizsgálatokra alkalmat adhattak volna, arról mégis tanúskodnak, hogy a figyelő tehetség karöltve a spekuláczióval a dinamikai elektromosságot a GALVANI észleletei nélkül is előbb-utóbb létre hozta volna. Így példáúl SULZER már 1767-ben szólott ama sajátságos savanyú ízről, melyet a nyelv érez, ha ezt két egymással érintkező különnemű fémdarabbal érintjük. COTUGNO nápolyi anatómia-tanár pedig 1784-ben egy eleven egeret bonczolván, midőn az állat hasát
felvágta, karjában erős ütést érzett. Sőt CALDANI, ugyancsak a bolognai egyetemen már 1756-ban észlelte a békák elektromos rángatódzásait. E tényeket nem azért említjük föl, hogy GALVANI érdemeit kisebbítsük, csak azt akartuk jelezni, hogy a szóban forgó találmánynál a véletlennek korántsem volt oly nagy szerepe, mint ezt közönségesen hiszik.
GALVANI találmánya első sorban a fiziológusokat érdekelte. VALLI, MOSCATI, FONTANA, ALDINI, ACKERMANN, SCHMUCK, FOWLER, HUNTER és még számos tudós GALVANI kísérleteit különféle variáczióban ismételte. Az elektromosság az életműködés egyik főtényezőjének rangjára emeltetett, s mindamellett, hogy az emberi test elektromosságát akkor még közvetetlenül nem mutatták ki, szerepéről mindenféle elmélet keletkezett.
Ekkor kezdette a dolgot közelebbről megvizsgálni VOLTA is, ki eleintén GALVANI nézeteit vallotta. VOLTA észrevette, hogy a kísérlet akkor sikerül legjobban, ha az ideget az izmokkal összekötő ív különnemű két fémdarabból áll; midőn az ív csak egyféle fémből állott, a rángatódzások csak ritkábban következtek be, vagy egészen elmaradtak. Midőn azonban azt a nevezetes észleletet tette, hogy a rángatódzások akkor is mutatkoztak, ha a különböző két fémet többé nem az izmokkal és idegekkel, hanem csupán az izmokkal érintette: azonnal átlátta, hogy a tüneményhez a hipothézises leydeni palaczknak semmi köze. Ez az új észlelet, épen azért, mert új tényt tárt föl, a tünemény magyarázatát csak megnehezítette. VOLTA legyőzte a nehézséget; az új hatás okait fürkészve, azt az épen oly új, mint merész tételt állította föl, hogy a rángatódzások oka az elektromosság, mely a különböző két fém érintkezésénél föllép.
VOLTA új tétele, mint képzelhetni, GALVANI híveinek sehogy sem tetszett, mert kedves elméletüket alapjában támadta meg. Az ily kemény és alapos támadással szemben a puszta tagadás mit sem használt; gondoskodni kellett kísérletekről, tényekről, melyekkel a támadást visszaverni lehessen. S valóban a galvanisták találtak is olyan tényt, melylyel VOLTA tételét
megingathatni vélték. Ugyanis a rángatódzások akkor is mutatkoztak, ha az izmokat ugyanabból a pléhből metszett fémlapokkal érintették. VOLTA, azt állítván, hogy az elektromosság a fémek különneműségében rejlik, ama ténynyel szemben is következetes maradt; megengedte, hogy a fémlapok egyenlő anyagúak voltak, de hozzátette, hogy mérsékletükben, vagy keménységükben vagy pedig más fizikai tulajdonságaikban különbözniök kellett; ő maga is bebizonyította, hogy az ugyanabból a pléhdarabból metszett két fémlap érintkezése az elektromosság forrásává válhatik, ha a két lap között valami nagyon csekély fizikai különbség van.
Az utolsó, s a galvanisták véleménye szerint a legalaposabb támadást VALLI intézte VOLTA ellen. VALLI kimutatta, hogy a rángatódzások akkor is létre jönnek, ha a békának különböző két része érintkezik. Azonban ez a tény, nem hogy megdöntötte volna VOLTA tételét, hanem ellenkezőleg, még inkább támogatta, mert VOLTA bebizonyította, hogy az említett rángatódzások csak akkor jönnek létre, ha a béka testének lehetőleg különböző két alkotórésze érintkezik, s hogy elkerülhetetlenül szükséges, hogy e két alkotórész közé valamely harmadik test tétessék. Ez a támadás még alkalmat adott VOLTÁ-nak, hogy tételét oda általánosítsa, hogy bármely tekintetben különböző két test érintkezése által elektromosság keletkezik.
GALVANI makacsabb hívei nézeteiket még most sem hagyták el, azonban támadásaik jelentéktelenekké lettek; kísérleteik mindinkább elvesztették az öntudatos vizsgálatok jellemét. Sikerült ugyan nekik a megölt állatok különféle részeinek izgatása által holmi rángatódzásokat előidézni, de ez által elméletük meg nem szilárdúlt. ARAGO szerint a bolognai iskola hívei bizonyítékaikat nem a hatások benső mibenlétéből, hanem azok nagyságából merítették, s e tekintetben ahhoz a fizikushoz hasonlítottak, a ki, bebizonyítandó, hogy a kéneső [higany] a csövekben nem a légnyomás miatt emelkedik, arra a gondo-
latra jött, hogy a szűk csövet tágas hengerrel helyettesítse s aztán a fölemelt folyadék mázsányi súlyában elrettentő akadályt látott.
Ha VOLTA a békák rángatódzásain kívül más tényre nem hivatkozhatik, tétele hipothézis jellemű maradt volna. Be kellett még bizonyítania, hogy midőn a két fémmel a rángatódzásokat előidézte, a hatás okozója csakugyan az elektromosság volt, vagyis tisztán fizikai kísérlettel kellett bebizonyítania, hogy két különböző fém érintkezésénél elektromosság keletkezik.
E feladat megfejtése VOLTÁ-nak, ki akkor már a kondenzátorral rendelkezett, nehézséget nem okozott. Szigetelő üvegnyelekkel ellátott két fémlapot (czink és réz) úgy illesztett egymásra, hogy a fémfelületek egész terjedelmükben érintkeztek. Ezután a nyelek segítségével a két fémlapot gyorsan szétválasztotta s a lapok egyikét az elektroskóppal összekötött kondenzátorral érintette. Az elektroskóp szalmaszálai azonnal szétmentek s az ismeretes módszerek segítségével könnyen meggyőződhetett arról, hogy a czink pozitív, ellenben a réz negatív elektromos volt.
Ez volt VOLTA alapkísérlete, melyet azóta többféleképen módosítottak s a mely VOLTA tételét minden kétséget kizáró módon bizonyította be.
E kísérlet mellett még egy másik fontos fölfedezést is tett. Ugyanis azt tapasztalta, hogy ugyanaz a réz, mely czinkkel érintkezve negatív elektromossá lett, ezüsttel érintkezve átvette a czink szerepét, azaz pozitív elektromossá lett, miből azonnal fölismerte, hogy a különböző fémek az érintkezésnél épen úgy viselik magukat, mint ama testek, melyek dörzsölés által válnak elektromosakká, vagyis, hogy a fémeket is bizonyos elektromos sorba lehet szedni, mely sor minden egyes tagja az előtte való tagokkal érintkezve negatív, az utána következő tagokkal érintkezve pedig pózitív elektromossá lesz. A kísérleteket több fémmel és nem-fémmel végrehajtván, a következő sort állí-
totta föl: czink, ólom, czinn, vas, réz, ezüst, arany, grafit, barnakő.*
V.
Az elektromos oszlop.VOLTA az új elektromosság-forrást feltalálván, nem maradt egyéb kívánni való, mint hogy ez a forrás a lehetőleg kiaknáztassék, azaz oly berendezés találtassék föl, mely érintkezés által tetemes mennyiségű elektromosságot szolgáltat.
A megfejtendő feladat VOLTÁ-ban most is mesterére talált. VOLTA először is a czink és rézből alkotott párok többszörösítésére gondolt; de kísérletei eredménytelenek maradtak, sőt azt tapasztalta, hogy két czinklap közé tett rézlap, vagy két rézlap közé tett czinklap semmi elektromos hatást sem mutatott.
Ekkor az a gondolata támadt, hogy talán czélszerű volna a kettős fémlapokat valamely vezető testtel szétválasztani. Először is egy páron vizsgálta a hatást. A czink és a rézlap közé megnedvesített posztódarabot tett s azt tapasztalta, hogy a hatás kétszer akkora. Hogy mármost a hatást még inkább fokozza, a kettős fémlapok számát szaporította, úgy azonban, hogy a párok közé nedves posztódarabokat tett. A mit a száraz fémoszlopokkal el nem érhetett, most teljesen sikerült: az elektromos oszlop, a VOLTA oszlopa föl volt találva.
VOLTA a találmányát, melyet eleintén elektromotor-nak nevezett, először LA MÉTHERIE-hez intézett levelében írta le; a levél a Journal de Physique 1801-iki évfolyamában jelent meg. E levélből közöljük a következőket: "Miután az általam
* Későbbi vizsgálatánál azt találta, hogy az elektromosság hatásképessége (sűrűsége) annál nagyobb, minél távolabb állanak egymástól a fémek az elektromos sorban. Az elektromos sornak fontos törvényét, mely szerint a sor két tagja közötti elektromos különbség egyenlő a közbeeső tagok különbségeinek összegével, 1802-ben olvasta föl a franczia Institut-ben. (Ann. de chimie. XL. 1802; Sull' identita de fluido elettrico col fluido galvanici, Ann. di. chimica, XIX. 1802.)
használt kondenzátor segítségével világosan láttam, hogy mennyi elektromosságot szolgáltat egy egyedüli fémpár, kimutattam, hogy két, három, négy .... jól rendezett fémpár kétszer, háromszor, négyszer .... annyit szolgáltat, ennél fogva, ha egy egyedüli fémpárral elektromozván a kondenzátort, ez az elektrométerrel példáúl három fokot jeleztet, akkor két fémpárral hat, hárommal kilencz, négygyel tizenkét .... fokot jeleztet, ha nem is egészen pontosan, de legalább megközelítőleg. Tehát egy kicsiny oszlop már össze van állítva, ez azonban kondenzátor nélkül az elektrométeren elektromosságot még sem mutat. Hogy ezt közvetetlenül mutassa, hogy az elektromos feszültségnek egy egész fokát (melyet a szalmaszálak divergálásából már alig lehet megfigyelni) elérje, ahhoz megkívántatik, hogy az oszlop legalább is hatvan fémpárból álljon, mert minden egyes fémpár csak egy hatvanad foknyi kitérést hozna létre. Ekkor ha végeit nedves újjakkal érintjük, bizonyos ütéseket is lehet érezni; erősebb ütéseket kapunk, ha oly fémekkel érintjük, melyeknek tágas fölületét jól megnedvesített kezekkel markoljuk, s ily módon már 20 vagy 30 fémpárból összeállított készülékkel is érezhetni az ütéseket, föltéve, hogy a fémek eléggé tiszták, s főképen, hogy a közbe rakott nedves rétegek nem közönséges és tiszta vízből, hanem eléggé konczentrált só-oldatokból állanak."
VOLTA BANKS-el, a Royal Society titkárával hasonló leírást közölt. Eme közlemény (Phil. Trans. II, 1800) következtében kapta a Copley-érmet.
A föntebbi leírásból világosan kitűnik, hogy, mint minden találmány, mely a fejlődésének első stádiumában van, úgy a VOLTA oszlopa is még nagyon tökéletlen volt. Azonban az irány, melyben haladnia kellett, tisztán és világosan ki volt jelölve. Mint a miképen annak idején mindenki az elektromos gép javításán fáradozott, úgy most mindenki azon volt, hogy az oszlop hatásait fokozza. A fémpárokat hol vízszintesen, hol függélyesen állították föl, a rezet és czinket más fémekkel pótol-
ták, különböző vezető folyadékokat próbálgattak stb.; mindazonáltal jelentékenyebb hatásokat csak az egyes elemek fölületének tetemes nagyítása s az elemek számának szaporítása által értek el. Az oszlopok egyes kiváló fizikusok lényeges javításai után is csak akkor váltak igazán hatásos eszközökké, midőn chemiai hatásaik már kellőleg tanúlmányoztattak s szerkezetük eme hatások figyelembe vételével módosíttatott.
VI.
Az elektromos oszlop elmélete.VOLTA oszlopának történetét az imént előterjesztvén, nagyon is érezzük, hogy bár röviden, de mégis jellemeznünk kellene ama nagy eredményeket, melyeknek szülője ez az oszlop volt. E közben nem kerűlhetnők el, hogy DAVY, AMPÈRE, OERSTED, FARADAY s ARAGO műveit elemezzük; de mivel e feladattal később amúgy is behatóbban kell foglalkoznunk, most csak arról a szellemi viszonyról, melyben VOLTA a találmányával állott, akarunk néhány megjegyzést tenni.
VOLTA a fémek érintkezésénél föllépő elektromosságot kizárólag az érintkezésnek tulajdonította. Midőn az oszlop két sarkát egymással vezető összeköttetésbe hozta, a réz negatív elektromossága a czink felé, a czink pozitív elektromossága pedig a réz felé folytonosan áramlott, azaz elektromos áram keringett. VOLTA, támaszkodva az alapkísérletére, eme folytonos áram forrásáúl is a fémek folytonos érintkezését tekinté, tehát az alaptörvény következetes alkalmazása által egészen helytelen következtetésre jutott. Ha ugyanis az oszlop sarkait vékony platinadróttal összekötjük, a drót izzásba jő, tehát hő és fény fejlődik; ha az elektromáramot vezető folyadékon vezetjük át, a folyadék alkotórészeire bontatik föl; végre, az elektromos áram mechanikai munkát is hajthat végre. Mármost VOLTA szerint a hőnek, a fénynek, a chemiai és mechanikai munkának végső forrása a fémek puszta érintkezése, s mivel az érintkezés
korlátlan időkig eltarthat, nyilván való, hogy az oszlop a különféle munkának kiapadhatatlan forrása, s úgy látszik, hogy az oszlop által a perpetuum mobile problémája meg van fejtve.
A fizikának, hogy a VOLTA elméletét megdöntse, nem kellett ROBERT MAYER-ig várni. Ezt az elméletet, melynek következetlenségei szembetűnőek valának, először FABRONI támadta meg, aki abban a nézetben volt, hogy az elektromos áram forrása a czink oxidácziója. WOLLASTON és DAVY, támaszkodva a tapasztalásra, ezt a nézetet fizikai igazság rangjára emelték. Miként a gőzgép működése bizonyos mennyiségű szén elégése, oxidácziója által tételeztetik föl, épen úgy az elektromos oszlop működése el nem választható a czink oxidácziójától. A gőzgép kőszenet, az oszlop czinket fogyaszt; amott a chemiai folyam közvetetlenül hőt, emitt pedig elektromáramot termel.
Eme ténynek megállapítása után a VOLTA érintkezési elméletének helyét a chemiai elmélet foglalta el. Azonban egy időközben tett találmány az érintkezési elméletnek segítségére jött. A fizikusok olyan oszlopokat is állítottak össze, melyekben a folyós vezető mellőzve volt. Ezek között legnagyobb hírre vergődött ZAMBONI veronai tanárnak száraz oszlopa.* Ez oszlopban néhány ezernyi papirdarabka, melyek egyik oldala czinnel, a másik pedig barnakőporral van bevonva, kellőképen egymásra van fektetve. Ez az oszlop évek hosszú során át szakadatlanúl működik, a nélkül, hogy a czinn oxidálódnék vagy pedig hogy valamely vezető folyadék jelenléte megkívántatnék. Azonban gondosabb vizsgálatok kiderítették, hogy a nedves vezető itt is megvan, még pedig a száraznak vélt papir alakjában, mert ha az oszlop valóban száraz oszlop, azaz ha a papirt higroskópos nedvességétől megfosztjuk, akkor elektromos hatásokat nem mutat.
Azonban a chemiai elmélet is épen úgy túlment azokon a határokon, melyeken belül mozognia kellett volna, mint az
* ZAMBONI, Della pila elettrica a secco, Verona, 1812.
érintkezési elmélet. A chemiai elmélet nemcsak az elektromos áramnak, hanem a fémek puszta érintkezésénél föllépő elektromosságnak forrásáúl is chemiai folyamokat tulajdonított. VOLTA tévedt ugyan, midőn az áram s az ez által létesített munkák forrásáúl a puszta érintkezést tekinté, de igaza volt, midőn azt állította, hogy az elektromosság szétválasztására a puszta érintkezés elégséges. Az érintkezés az elektromosságot szétválasztván, az áramot megindítja, ezután maga az áram a czink oxidácziója árán jő létre. Az érintkezési elmélet jogosúltsága abban rejlik, hogy számos oly érintkezést ismerünk, melyeknél kísérletileg kimutatható chemiai folyam nincs, minélfogva az érintkezési elmélet, különösen Németországban, számos fizikusnál tetszésre talált. A chemiai elmélet, midőn a puszta érintkezés tüneményeit is a maga körébe vonja, oly alapon áll, hogy az általa vitatott tényeket kísérleti úton nem ellenőrizheti, s ily esetekben a kombináczióknak persze nagyon tágas tere nyilik. Különben is, csak az érintkezési elmélet, nem ugyan a VOLTA-féle, hanem az erő megmaradása elvével összhangba hozott érintkezési elmélet képes az elektromoszlop működését észszerűen megmagyarázni: az érintkezés által az elektromosság szétválasztatik, s ott, a hol szétválasztó erő működik, nagyon természetes, hogy a különnemű elektromosságok nem egyesűlhetnek, minélfogva a két fémlap közé vezető folyadékot kell tenni, hogy ezen át az elektromosságok egyesülése, vagyis az áram létrejöhessen. (*)
VII.
Volta kisérletei Párisban. Kitüntetései. Egyéni és tudományos jelleme. Halála.VOLTA 1801-ben Bonaparte tábornok meghívására Párisba utazott, hol is kísérleteit az Institut egyik bizottsága előtt bemutatta. Erre vonatkozólag ARAGO a következőket írja:
(*) A fémek elektronszerkezetére vonatkozó későbbi kutatások visszahelyezték jogaiba az érintkezési elméletet, mindazonáltal a tartós elektromos áram feltétlenül igényli, hogy kémiai vagy más változás is lejátszódjék. [NF]
"Az első konzul személyesen akart jelen lenni azon az ülésen, melyben a bizottság tagjai eme nevezetes tüneményekről részletes jelentést tettek. Alig hogy véleményüket kinyilvánították, azt javasolta, hogy a franczia tudósok VOLTA iránti elismerésüket arany éremmel fejezzék ki. E kívánság teljesítése a szokásoknak s az akadémiai ügyrendnek nem igen felelt meg, azonban az ügyrend csak a rendes körülményekre vonatkozik, s a páviai tanár ezeken fölül állott, minélfogva az érem egyhangúlag megszavaztatott, s mivel Bonaparte semmit sem tett félig, a tudós utazó kiadásai födözésére az állami pénztárból 2000 tallérnyi utiköltséget kapott. Ama 60,000 franknyi jutalomdíjnak alapítása, annak számára, ki az elektromosságban és mágnességben oly haladást mutat föl mint FRANKLIN és VOLTA, nem kevésbbé jellemző vonása annak az enthuziazmusnak, mely a nagy hadvezért megszállotta. A Napoleonra gyakorolt benyomás állandó volt; a páviai tanárt a lángész tipusának tekinté. Nemsokára a becsületlégió- és a vaskorona-rend keresztjét nyerte, s az olasz konzulta tagjává s a lombard királyság grófjává és szenátorává neveztetett ki."*
1802-ben VOLTA az Institut 8 külső tagjainak egyikévé választatott.
Föltűnt, hogy VOLTA nagy találmánya után semmi dolgozattal nem lépett föl. Ennek okát némelyek abban keresték, hogy a sok gondolkodás annyira megerőltette VOLTA szellemét, hogy öreg korában tudományos dolgokkal foglalkozni képtelen volt. Mások úgy vélekedtek, hogy VOLTA, nagy találmánya után, az összehasonlítástól való félelmében, kevésbbé jelentős vizsgálatokkal föllépni nem mert, mert azt gondolta, hogy a közönség ezekben tehetségei fogyatkozását látná. ARAGO szerint mind a két magyarázat fölösleges, mivel két kitünő értekezése, egyik a jégesőről, a másik pedig a viharok szakaszosságáról s a rájuk következő hidegről, hat, illetve 17 évvel az
* ARAGO, Not. Biogr. I. p. 234.
oszlop feltalálása után jelent meg. Tény, hogy a páviai egyetemtől 15 évi tanárkodás után meg akart válni. "Nem fogadhatom el VOLTA visszalépését, mondá Napoleon 1804-ben; ha teendői fárasztják, ezeket csökkenteni kell; ha máskép nem megy, tartson évenként egy előadást, mert a páviai egyetem kemény csapást szenvedne azon a napon, melyen megengedném, hogy ily fényes név a tagjai sorából kitörültessék. Különben is, a jó tábornoknak a becsület mezején kell meghalni." *
Ez az erélyes bíztatás nem volt eredménytelen, mert VOLTA előadásaival még 15 éven át művelte az ifjúság szellemét.
VOLTA szellemi irányzatát eléggé jellemzik művei, melyekben mindenütt a szorgalmas búvárra ismerünk. VOLTA az igazságot első sorban a tapasztalás bizonyító erejében kereste, semmi olyas dologgal, melynek igazságát kísérleti úton nem ellenőrízhette, a nyilvánosság elé nem lépett. VOLTA empirista volt, a mathematikai spekuláczió tőle oly távol maradt, hogy az elektromosság elméleti tanulmányozása tekintetében COULOMB-hoz hasonlítani egyáltalában nem lehet. Ez állítás támogatására hivatkozhatunk BIOT tollából eredő következő tudományos jellemzésre:
"Figyelemre méltó, hogy VOLTA iratai általában véve sohasem tanúskodnak a szellemnek ama filozófiai vonásáról, mely szigorú elméletek fölállítására képesít, holott éles tekintete nagyon messzire és nagyon biztosan vezérelte az oly tények dedukcziójában, melyeket kísérleteknek vethetett alá ..... A kondenzátor és az elektrofor VOLTÁ-nál csak a kombinácziók eredményei valának, s azokat igazi elméletükkel sohasem hozta összhangba; tulajdonságaikat, még pedig egész életén át, az elektromosság valóban anyagias mibenlétének tulajdonította s e nézettől az elméleti fizikusoknak, példáúl
* ARAGO, Not. Biogr. I. p. 234.
COULOMB- és LAPLACE-nak beható diskussziói után sem tért el. Szellemének egy másik irányzata következtében, mely őt a mathematikai szigor iránt érzéketlenné tette, sohasem fogta föl, hogy szalmaszál-elektroskópja, mely az elektromosság jelenlétének és természetének pontos kimutatására nagyon alkalmas volt, az intenzitásának szabatos mérésére épen nem volt alkalmas. Hiába akarta volna valaki a mathematika előnyeit, sőt mondhatnók szükségességét VOLTÁ-val megértetni ..... Ezek után kell-e csodálkoznunk, ha nyomtatott irataiban sem akarta ama módszer (a COULOMB módszerének) helyességét elismerni, s hogy azt nem tartotta oly czélszerűnek, mint azt, melyet ő követett, pedig az ő módszere valójában még sem volt egyéb, mint nagyon is tökéletlen megközelítés. (Meteorologia elettrica, lettera seconda, p. 71.) Hogy mily sajátságos módon egyesült benne az absztrakt szigor teljes hiánya a kísérleti vizsgálataiban nyilvánuló ügyességgel, arról tiszta fogalmat szerezhetünk, ha összes műveinek első kötetében közzétett értekezését az elektromos vezetőkről elolvassuk; mert ebben igen helyesen kombinált kísérletek egész sorozata által fölismert a vezetők alakjának befolyását az elektromosság megtartására vagy elszóródására, valamint a kisülések erélyességére, s mindennek daczára a képzelt elektromos atmoszféráról alkotott tapogatódzó ideái miatt szabatos meghatározásokhoz közel sem járt. ...... Nagyon csalódnék, ki azt hinné, hogy midőn a VOLTA műveiről eme véleményünket nyilvánítottuk, az volt szándékunk, hogy igazán kitünő tehetségeit kicsinyeljük; bizonnyára nem, csak jellemezni akartuk kiváló tehetségét s világosan ki akartuk mutatni, hogy az miben állott; mert ha a tudományok történetét filozofiailag tanulmányozzuk, csakhamar fölismerjük helytelenségét ama felfogásnak, mely ugyanabban az egy férfiúban oly szellemi tulajdonságok eszményi egyesülését tételezi föl, a milyenekkel az illető épenséggel nem bírt s a melyeknek össze nem függő együttléte, ha ez
csakugyan meg lett volna, találmányainak többet ártott, mint használt volna." *
BIOT-nak eme szavai VOLTA szellemi irányzatát oly találóan jellemzik, hogy fölösleges volna azokhoz még valamit hozzá tennünk. Nem marad egyéb hátra, mint hogy VOLTA személyéről is megemlékezzünk.
Itt ismét abban a kellemes helyzetben vagyunk, hogy két elsőrangú fizikusnak, kik VOLTÁ-t személyesen ismerték, véleményét idézhetjük.
HUMPHRY DAVY, ki olaszországi tartózkodása alkalmával VOLTÁ-t Milánóban fölkereste (1814), így nyilatkozik: "Ő. már nagyon előre haladt korú (ekkor 60 éves volt) és gyöngélkedő férfiú volt. Társalgása nem volt valami nagyon megnyerő: nézetei meglehetősen korlátoltak valának, de nagy őszinteségről tanúskodtak. Modora a lehető legegyszerűbb; nem hasonlított sem udvaronczhoz, sem pedig oly férfiúhoz, ki a világban megfordúlt. Általában, az olasz tudósok modora, bár nem nélkülözi a kellemet, nagyon egyszerű." **
ARAGO, ki VOLTÁ-t mint akadémikus kollégáját közelebbről ismerte, őt sokkal kedvezőbb színben tünteti föl. "A VOLTA beszéde, mondja ARAGO, egyszerű és mesterkéletlen, sőt néha hideg volt, de mindig szerénységet és finom szokásokat árult el, mely tulajdonságok, párosulva kitünő érdemeivel, az ifjúságot elragadták. Európának valamennyi nagy akadémiája őt tagjává választotta; azonban a sok kitüntetés VOLTA lelkületét kévélységre sohasem hangolta. A kicsiny Como kedves tartózkodási helye maradt; Oroszországnak több ízben tett csábító ajánlatai nem bírhatták őt arra, hogy Lombardia derült egét a Néva ködével fölcserélje. Gyors és átható értelem, nagy
* Biographie universelle.
** Memoires of the life of S. H. Davy, London, 1839, p. 187; BIOT, i. h.és találó eszmék, őszinte és megnyerő jellem, ezek valának szembetűnő vonásai."
"Dicsvágy, kincsszomj és irigység nem vezéreltek tetteit. Egyedüli szenvedélye a tudomány szeretete volt..... VOLTA magas termetű volt; vonásai, mint valamely antik szobornak, egyszerűek és nemesek valának; magas homlokáról, melyen a sok elmélkedés mély barázdákat vont, lelki nyugalom és éles értelem tükröződött vissza. Magaviseletében mindig fönmaradtak az ifjúkorában fölvett falusi szokások nyomai. Sokan emlékeznek arra, hogy VOLTA Párisban naponként elment a pékhez, s a megvett kenyeret az utczán elköltötte, a nélkül, hogy arra gondolt volna, hogy valaki ezen fönakadhatna."*
VOLTA 1794-ben (49 éves korában) nőül vette Peregrini Teréziát. Házasságából három fiú származott, az egyik 18 éves korában halt meg, a másik kettő, Zanino és Luigi, túlélték őt. 1819-ben a páviai egyetemtől véglegesen visszavonúlt s hátralevő napjait szülővárosában töltötte; a tudományos világgal többé nem érintkezett. Négy évvel visszavonulása után gyönge szélütés érte, melynek azonban súlyosabb következményei nem valának.
VOLTA 1827 márczius elején lázba esett, mely ugyanazon hónap 5-én életének (82 éves korában) véget vetett.
Como fényes temetést rendezett híres szülöttjének tiszteletére. VOLTA, kinek családja a Como melletti Camnagoból származott, a camnagói templomban temettetett el.
A különféle folyóiratokban szétszórt műveit ANTINORI gyűjtötte össze és a következő czím alatt adta ki: Collezione dell' opere del Cav. Conte A. Volta, Firenze, 1716. (3 kötet, 8o.) Kiadatlan művei között vannak: Lezioni di fisica, olasz és latin nyelven; akadémiai beszédek, egy latin költemény fizikai és chemiai tüneményekről s több olasz költemény.
* ARAGO, Not. Biogr. I. p. 237.
Irodalom.
ZUCCALA, Elogio storico di A. Volta, Bergamo, 1827.
BIANCHI BLEVIO, Vita d. conte Volta, Como, 1829.
MOCCHETTI, Vita d. conte Volta, Como, 1833.
TIPALDO, Biografia degli Ital. illustri d. sec. XVIII. e d. Contemporanei, Venezia, 183445, IX.
SEEBECK L. F., Gedächtnissrede auf A. Volta, Dresden u. Leipzig, 1846.
Biogr. universelle.
Nouv. Biogr. générale.
ARAGO, Not. Biogr. I.
A VOLTA és GALVANI közötti vitáról: DU BOIS REYMOND, Untersuchungen über thier. Elektr., Monatschr. der berliner Akad., 1852, 1853.