IV. FEJEZET
AZ ÁLLKAPOCS FELSZERELÉSE
(FOG ÉS CSŐR)
HA VALAKI azt kivánná tőlem, hogy irjam le azt a különböző fogó és csiptető formát, melyeket az ember mechanikai munkájának kényelmes és szabatos végzésére szerkesztett és kieszelt, e megbizást, tekintve ez eszközök beláthatatlan változatosságát semmi esetre sem teljesíthetném. És a feladat, melyet most szándékszom megoldani, hogy t. i. az olvasónak, a ki az állkapcsok mechanizmusával megismerkedett, az állkapocs formáiról és fegyverzetéről fogalmat nyújtsak, sokkal, de sokkal nehezebb; mert gondoljuk meg csak azt az egyet, hogy sok ezerféle hal, béka, csúszómászó, madár és emlős van, s hogy mindegyiknek megvan a maga formájú állkapcsa és saját felszerelése.
Az olvasó azonban talán megelégszik, ha csak egyes, legeslegfontosabb szerkezetre hívom fel figyelmét.
Végigtekintve az állkapcsok különféle fegyverzetét, egy különbség szembeötlő.
A madarak és a teknősök állcsontjai egyszerű összefüggő szaruborítékkal vannak bevonva, a többi osztályakban pedig az állkapocs fegyverzete hasonlít a mesterséges fogóéhoz, vagyis az állkapocs száraira forrasztott nyulványok – fogak – vannak rajta, melyek a csonthoz hasonló állományból
állanak, másként pedig – mint már a bevezetésben említettük, – épen úgy csak a csontos állkapcsokat borító kültakarónak sajátszerűen módosult képletei, mint a szaruképződmények. Ez a különbség azonban nem egészen általános. Így vannak a fogas állatok, nevezetesen az emlősök és a halak stb. között, melyeknek csontfogak helyett szaru-képleteik vannak és másrészt éltek valaha valódi csőrös állatok, értem madarak, melyek állkapcsát nem szaru borította, hanem fogaik voltak benne.
A ki gyakrabban foglalkozott a csontoknak kettévágásával, bizonyára megesett rajta, hogy a legjobb aczélból való csont-ollójának egy-egy szára, vagy vésőjének éle lepattant [kicsorbult]. Gondoljuk meg már most, hogy sok ragadozó hatalmas erővel rágja a legkeményebb csontokat, és mégis rendkívül ritkán esik meg, hogy fogaik tényleg eltörnének, vagy csak le is pattogzanának, a miből, azt hiszem, bátran megállapíthatjuk, hogy az állati fogak, a mi szívósságukat és tartósságukat illeti, az ember mesterséges harapó-szerszámait sokban felülmulják. A természetes fogak eme tulajdonsága a következőkön alapszik. Az a körülmény, hogy a fogak nincsenek összenőve az állkapoccsal, mint a mesterséges fogókon, hanem rendszerint bizonyos fokban mozgékonyak, megakadályozza, hogy gyökeröknél letörjenek s egyszersmind megvédi az állkapcsot a nagyon erős rázkódtatástól. A fognak magának megtartása és óriási ellenálló ereje abban a sajátszerű, keménységére a kovát is felülmuló anyagban gyökerezik, a mely a csontszerű s belül üres fogtestet rendszerint borítja, a melyet zománcz- vagy gyémánt-állománynak nevezünk.
A fogak szilárdságára vonatkozó eme rövid jelzés után, tekintsük meg a fogak legnevezetesebb alakjait s használatuk módjait. Ha valamely kimult ragadozó hal, pl. a csuka száját feltátjuk s ujjainkat szájába dugjuk s ismét ki akarjuk
húzni, azt a kellemetlen tapasztalatot tesszük, hogy az nem olyan könnyű, mert kezünk, akármilyen óvatosan húzzuk is kifelé, bele akad a hátrafelé álló számos fog egyikébe-másikába s könnyen elképzelhetjük, mi történnék, ha a csuka állkapcsait mozgathatná. Még tanulságosabb a kisérlet valami nagyobb czápával, a mennyiben a czápa fogai, mikor nagyobb tárgyat dugunk szájába, szépen hátrahajolnak, de ellenállhatatlanul megragadják, mihelyt ki akarjuk belőle húzni. E kisérletekből tehát azt tanuljuk, hogy a halak fogai általában gerebenhez hasonlók, vagyis hogy tulajdonképen fogásra való zsákmányfogak. Ha a ragadozó halak száját – s a legtöbbje ragadozó, – gerebenhez hasonlítjuk, ez annyiban is találó, a mennyiben nemcsak állkapcsaik, hanem a szájüreget körülvevő csontok, különösen a szájpad- és szárnycsontok is hegyes fogakkal vannak megrakva, melyek azonban néha oly aprók, hogy az egész inkább keféhez kasonlít, mint p. o. a harcsáé. Igen érdekes példáját látjuk az állkapcsi fogazat berendezésének egy különös halon, az u. n. ráspolyheringen. Ennek ugyanis apró fogai a felső állkapocs szélén két sorban akként vannak elhelyezve, hogy köztük árok van, melybe a csak egysoros fogazatú alsó állkapocs úgy beleillik, mint a tollkés pengéje a nyelébe.
A karcsú, s néha tűhegyű (mint p. o. a czápáké) zsákmány- vagy gereben-fogakon kívül több halnak vannak olyan széles koronájú fogai is, melyek az emlősök őrlőfogaira emlékeztetnek. Ezek azonban rendesen nem a tulajdonképen állkapcsokon vannak, hanem egészen hátul a nyelőcső bejáratánál, a garatban, a leghátulsó kopoltyúiveken, melyeket alakjoknál s használatuknál fogva garati állkapcsoknak neveznek. Ezen, csak a halakon előjövő nevezetes készüléket joggal lehet üvegdugaszoló géppel összehasonlítani. A mint ez a gép addig sajtolja a dugót, míg az az üveg nyakába be nem megy, úgy ez a garati készülék is addig nyomkodja igen
nagy erővel a közé kerülő kemény eledelt, míg a nyelőcsövön könnyen át nem jut.
Lényegében olyan fogazatuk van a kétéltűeknek és a csúszómászóknak, mint a halaknak, melyek többnyire élő állatokból álló prédájokat szintén egészben, rágatlanul nyelik le. Az életmód szerint azonban egyes esetekben nagy külömbségek észlelhetők. Igy a legtöbb kétéltűnek, melyek aránylag apró és csekély ellentállást kifejtő állatokkal, nevezetesen rovarokkal, férgekkel táplálkoznak, mint p. o. a békák és varangyok, olyan jelentéktelen fogacskáik vannak, hogy alig láthatók s csak tapintással vesszük őket észre, ellenben a nagyobb gerinczesekre vadászó csúszómászóknak, nevezetesen a krokodiloknak hosszú állkapcsaikban egész sereg zsákmányfoguk van, melyek nagyságra, élre és erőre bátran versenyezhetnek a nagy ragadozó emlősöknek olyan hatalmasan dolgozó ebfogaival [szemfogaival]. A csúszómászók fogazatát illetőleg egyes tulajdonságok különös említést is érdemelnek. Ilyen először is fogaik odaszilárdítása. Miként a 46. ábrán lerajzolt leguán-gyík állkapcsán látszik, a csúszómászók fogai rendszerint egyszerűen az állkapcsokra vannak nőve, mint a halakéi, esetünkben az állkapocs válúszerűen kivájt belső színére, a miért az illető állatokat oldalas-fogúaknak (Pleurodonta) is nevezik. A krokodilok fogai ellenben külön az állkapcsokban levő, sokszor igen nagy medrekben (alveolus) vannak beékelve, épen úgy mint az emlősökéi, a mi természetszerűleg nagyobb szilárdságot kölcsönöz nekik.
46. ábra. Az amerikai leguán-gyík alsó állkapcsa. A fésűszerűen bevagdalt nagyobb fogak mellett kisebb, ú. n. "pótfogak" is láthatók.
Különösen érdekesek a többi között a mérges kigyók mozogható méregfogai, melyek tudvalevőleg a méreganyag beoltására csatornával vagy felületi árokkal vannak ellátva.
Végül nem kell megfeledkeznünk némely csúszó mászónak, p. o. a gyíknak u. n. tojásnyitó fogáról sem, melyek lándsaszerű csúcsok és a tojás héjának megfurására s felrepesztésére szolgálnak, azután pedig csakhamar elvesznek. Az olva-
sók némelyike bizonyára látott már valamely u. n. universalis műszert, azaz olyan szerszámot, mely különféle mechanikai munkára szolgálhat, mint p. o. vannak olyan zsebkések, melyekben a fő-szerszámon, a késen kívül ráspoly, dugóhúzó, kanál, villa, fül- és fogpiszkáló, olló, véső van egyesítve. Ilyen universalis, de minden mesterséges ilynemű gyártmánynál egyszerűbb, hasonlíthatatlanul praktikusabb műszer a felsőbbrendű emlősök tipikus fogazata, sőt mondhatni, hogy ez valóságos ideálja az efféle műszer-kombináczióknak. Tekintsük meg csak egy felsőbbrendű majomnak, p. o. a gorillának a fogzatát. Kiálló kúpos szemfogai nélkülözhetővé tesznek neki minden más készüléket az egyszer megragadott tárgynak szilárdan tartására s a fogak egyszersmind erősebb fegyverei is, mint a tőr, vagy a kard, a mellyel az ember őt megtámadja. Nézzük meg továbbá vésőszerű metszőfogait. Ezek, ha nagyobb gyümölcsöt részenkint akar megenni, vagy valamely erős ágat fel akar darabolni, épen olyan jó szolgálatot tesznek neki, mint a kés, vagy bármely metsző szerszám. Végül, milyen pompás műszerek széles koronájú zápfogai! Ezekkel töri fel a gyümölcsök kemény héját, vagy apróz fel más szilárd tárgyakat, olyan munkát végezve, a milyenre a mi legerősebb aczél diótörőink, legerősebb ráspolyaink nem volnának elegendők. A mi azonban az egészben a legnevezetesebb, az az, hogy mind eme szerszám egyetlen egy patkóalakú harapófogóban van elhelyezve.
Nézzük most azonban közelebbről az emlős állatok foga-
47. ábra. A bivaly (Bos bubalus) feje Giebel szerint. a erősen előre álló metszőfogak az alsó állkapocsban; az állközti csont (b) teljesen fogatlan.
zatának egyes kiválóan érdekes és feltűnő jelenségeit. Kezdjük a metszőfogakkal. A 47. ábrán láthatjuk, hogy metszőfogak olykor csak az alsó állkapocsban vannak, a felsőből pedig mind a metsző-, mind a szemfogak hiányzanak. Igy van ez a legnagyobb kihalt állatok egyikének, a Dinotherium-nak (48. ábra B) állkapcsán. Ez állatnak azonban nem arra valók lehettek ez alsó metszőfogai, mint p. o. a kérődző állatoknak, hogy a füvet harapják le velök, hanem valószínűleg arra szolgáltak, a mire a rozmárnak hasonlóan alakult hatalmas felső szemfogai (48. ábra C): kapaszkodó horgokul a meredek partok megmászásában s főleg pedig – mint a rozmárokról ki van mutatva, – borzasztó fegyverekül az egymással vívott harczokban. A két utóbb említett óriási szerszám egymás mellé állítva szép példáját adja annak, hogy bizonyos mértékben a fogak minden neme egyforma fejlettséget érhet el. A Dinotherium óriási agyarának párja az élő és a kihalt elefántoknak, p. o. a mammutnak (48. ábra A) nem kevésbbé hatalmas agyara. Valamint a narvalé (49. ábra), amennyiben ezé nem az alsó, hanem a felső állkapocsból nő ki. Az utóbbi halalakú emlős állat különben arról is nevezetes, hogy neki, bár legközelebbi rokonainak, a delfineknek egész foggerebenök van, csavaros agyarain kívül (a második gyakran nem is fejlődik ki) egyetlen más foguk sincsen, azért jogosan nevezik egyfogú czetnek (Monodon). |
48. ábra. A a Mastodon giganteum, B a Dinotherium giganteum, C a rozmár (Trichechus rosmarus) koponyája. |
49. ábra. A narval (Monodon monoceros) agyarai.
Bármennyire felkeltik is az említett óriás metszőfogak valamely csontvázgyűjteményben a közönség figyelmét, sokkal érdekesebbek bizonyos, látszólag kevésbbé feltünő fogalakulások, nevezetesen a rágcsáló állatok vésőalakú metsző fogai (50. és 52. ábra).
E fogak a hasonló mesterséges készülékektől két tulajdonságban különböznek. Először is élük mindig egyenlően éles marad, véssenek bár vele ezer meg ezer lyukat a fában vagy a falban, avagy döntsenek le vele száz meg száz fát, mint a hód; éles marad azért, mert e fogakat, mint a gyalu kését, csak elül borítja kemény zománcz, hátulsó csontrészök
pedig a használás miatt meg az átellenben levő fogaktól folyton kopik. Még nevezetesebb azonban a másik sajátságuk, mely abból áll, hogy e nagyon hosszú gyökerű fogak abban a mértékben nőnek, a milyen mértékben szabad végök kopik, mintha valami igazgató csavar folyvást emelné őket.
50. ábra. Az egyiptomi ugróegér (Dipus aegypticus) koponyája. a metszőfoga. A pontozott vonalak e fogak hosszú gyökerét jelzik. |
51. ábra. A hód metszőfogával ejtett metszés viaszban. |
Hogy világos fogalmat nyújtsak, milyen tulajdonképen e nevezetes műszerekkel végzett munka, egy fiatal hód felső metszőfogait viaszlapba nyomtam, mintha ő harapott volna bele. A két fog nyomát az 51. ábrán rajzoltam le. A fogak alkotta lenyomatok egészen emlékeztetnek azokra a barázdákra, melyeket a véső-gyalu szokott vájni; csakhogy a rágcsáló állat nemcsak két, hanem négy ilyen barázdát váj egyszerre. E készülékben tehát valóságos gyalugéppel van dolgunk.
Legkevesebbet szólhatunk aránylag az emlősök fogának másik neméről, a szemfogakról, amennyiben ezek általában az alsóbbrendű gerinczesek zsákmányfogaihoz hasonlítanak s csakis két különösségre kell itt az olvasót figyelmeztetnünk.
52. ábra. A havasi mormota (Arctomys marmota) metszőfogai. A rajzon a fogak egymáshoz illenek; B-n pedig egymástól széjjel állanak. Az alsó metszőfogaknak, illetőleg az állkapocs két felének eme mozgékonysága, mely kemény héjú gyümölcs feltörésében igen fontos, olyan mechanizmuson alapszik, mely az ismeretes "keztyűtágító" szerszámhoz hasonlít.
Az egyik a ragadozók szemfogát illeti, melyek hatása olykor, mint p. o. az oroszlán vagy a tigris fogáé, valóban borzasztó. Hiszen e rettenetes kampók könnyen hatolnak keresztül a csontokon, a melyekbe súlyos pőröllyel jól aczélozott vaséket alig tud az ember beverni. A másik nevezetesség a többi között a vadkannak s más rokon sertésfajoknak a szájokból erősen kiálló agyaruk. A mi e "fegyvert" főleg kitüntéti, az az, hogy a felső szemfog nem irányul egyenesen lefelé és nem vág az alsó szemfog mögött levő hézagba, mint a ragadozóké, hanem már tövétől kezdve felfelé hajlik úgy, hogy a kifelé görbülő alsó agyarra ráfekszik, s vele mintegy kettős fogat alkot. Ez a berendezés azonban nagyon is megfelel ez állatok életmódjának s egyenesen arra van alkotva, hogy vele a földet hányják, a gyökereket felszaggassák. E mellett a legborzasztóbb fegyver is ez, mert ha a vadkan ellenségének neki rontva, alulról támad, azután megtámaszkodva fejét fellöki, a csontig ható sebet hasít testén.
Az emlős állat rágó műszerének azonban nem annyira a metsző- és a szem- vagy ebfogak adják meg jellemvonását, hanem a zápfogak, mert főleg ezek azok, és pedig sokszor
csaknem kizárólag, melyekkel az állat táplálékát felaprózza. Ez elaprózás módja azonban – mint a táplálékok különfélesége szerint várható is, – igen külömböző s ennek megfelelőleg a fogak is különféle alakúak. Mindamellett, ha bizonyos átmeneteket számon kívül hagyunk, két alakra vezethetők vissza, amennyiben némelyek kiválóan [különösképpen] metszésre, mások pedig a táplálék szétnyomására vagy megőrlésére szolgálnak.
A metszésre való zápfogaknak, melyeket majdnem kizárólag csak a ragadozóknál találunk, vagy csak egyetlen hosszantfutó, de többnyire csipkézett (53. ábra) élök van, mint pl. a kutyafélék, a macskafélék, a menyétfélék s az úszólábúak zápfogainak, avagy két vagy több ilyen él látható, melyek inkább rézsút irányultak és a sokhegyű fogsornak a kétsorosan fogazott fűrész, vagy talán inkább valami húsvágógép külsejét adják, mint p. o. a vakondok és tüskésdisznó s általában a rovarevő ragadozók zápfogai.
53. ábra. A foltos hiéna (Hyaena crocuta) alsó szakító-foga. |
54. ábra. A fóka ollószerű zápfogával átharapott viaszlemez. |
Hogy az ilyen fogaknak milyen a hatásuk, legjobban meggyőződhetünk, ha az ilyen állatok állkapcsai közé viaszlemezt dugunk és a két állkapcsot összenyomjuk.
Az 54. ábra a fóka zápfogának ilyen lenyomatát ábrázolja. Csak azt jegyezzük még meg, hogy a felső és az alsó fogak úgy vágnak egymás mellé, mint az olló két pengéje.
Kiválóan érdekes, de röviden bajosan tárgyalható tulajdonságaik vannak a rágó- vagy őrlő zápfogaknak, melyek közt ismét két főtipust különböztetünk meg. Az egyik fajtá-
55. ábra. A Mastodon giganteum-nak csak a hegyén (a) lekopott zápfoga; b a fog hosszú üres gyökere. |
melyek mintájául a magunk zápfogait vehetjük – széles, egyenletes, vagy esetleg több dudorodással, gumóval ellátott (p. a sertésé) koronáját egyöntetű zománczréteg borítja, a másik fajtán pedig az e fogak munkabirására olyan fontos állomány csak bizonyos léczrendszert, u. n. zománcz-redőket alkot s ezek között van szabadon fedetlenül a puhább fogállomány. Mellőzve a gumós fogakat, röviden csak a zománczredős fogak szerkezetét fogjuk megismertetni.
Az 55. ábrán a kihalt masztodonnak egy több gyökerű, csak kissé lekopott zápfoga van kisebbített alakban lerajzolva. Látható, hogy szabadon álló felső részén több kiemelkedő csücske van és meg is érthető, miért nevezzük ezt a fog koronájának. Az emelkedések vagy dudorodások, melyek, mint magától érthető, az átellenes fognak megfelelő mélyedéseibe vágnak, a közöttök levő völgyekkel egyetemben egyszerű zománczréteggel vannak borítva s így ez a fog eredetileg közönséges gumós fog; a különbség csak az, hogy a zománcz a foggerincz kiálló csúcsain könnyen leköszörülődik s akkor a zománcz a kopás síkjában zárt gyűrűként tűnik elő, mint a balról álló csücskökön látszik. De ilyen kopás nemcsak a zápfogakon, hanem némely állatnak metszőfogain is előfordul s bizonyára általánosan ismeretes, hogy, a
többi közt a ló metszőfogai kopásának foka jó mérték a ló korának megitélésében.
Ha a ló ilyen metszőfogát közelebbről megtekintjük (56. ábra. B), a lekopott felszínen a külső zománczgyűrűn kívül még egy belsőt is láthatunk, melynek létrejöttét az olvasó felfoghatja, mihelyt tudja, hogy a zománczréteg, a le nem kopott fogon, mint az ábra A rajza ábrázolja, a felszínről redőszerűleg befelé hajlik. E zománczredők, miként épen a ló fogain kiváló szépen szemlélhetők, s mechanikai jelentőségökre nézve bizonyára a reszelő fogaihoz hasonlíthatók, a zápfogakon sokkal bonyolultabb, sokszor valami bélnek szabálytalan csavarulataihoz hasonló alakzatokat formálnak, vagyis, más szóval, az ilyen malomkőszerű fogon az őrlő-léczek száma nagyobb. Igen érdekes a többi között az
56. ábra. A a ló metsző fogának vázlatos hosszanti metszete; a zománczburok; b fogállomány; c czementállomány; B a fog harántmetszete xx magasságban (l. A-t); d külső-, i belső zománczgyürű. |
57. ábra. A zsiráf alsozápfogai félholdszerű zománczredőkkel. 58. ábra. A hód alsó zápfogsora, harántul álló zománczredőkkel. |
a viszony is, mely némely állaton a zománczredők iránya és állkapcsaiknak uralkodó mozgása közt van. Igy a kérődzők zománczredői, mint az az 57-dik ábrán kitűnhet, az állkapocs hosszában állanak, bizonynyal azért, mert rágáskor az állkapcsok oldalt, tehát e léczekre harántul mozognak. Épen ellenkezőleg van ez a rágcsálóknál, p. o. a hódnál (58. ábra), melynek zápfogain a zománczredők az állkapocs hosszirányára megfelelően az állkapocs szánkaszerű, előre-hátra való mozgásainak, harántul állanak.
59. ábra. Az ős elefánt (Elephas primigenius) számos lekopott lemez alkotta zápfoga.
* * *
Bizonyára minden olvasónak feltűnhetett már, hogy ha valamely emlős állat az alkalmatlankodó legyet, vagy a bundájában rejtőzködő élősdit el akarja távolítani, ezt rendesen igen körülményes és gyámoltalan módon végzi. A ló, p. o. hogy a hasán alkalmatlankodó legyet elkergesse, sokszor a hátulsó lábával rúg felé, pedig meg kell engednünk, hogy ez eszköze ama czélra nem épen a legalkalmasabb. Ismeretes az is, hogy miként igyekszik a kutya védekezni a bolha ellen a hátán, a hová hátulsó lábaival nem igen ér, hogy megvakargassa: úgy, hogy viszkető bőrét állkapcsi fogójával végig rágogatja.
Képzeljük most, hogy a részben hosszú és tömötten egymáson fekvő tollakkal fedett bőrét valami madár is hasonló szándékkal s olyanforma eszközzel akarná átkutatni, mint a kutyának nagy fogakkal felszerelt állkapcsa, s beláthatjuk, hogy számba sem véve a tisztálkodás e módjának teljes eredménytelenségét, a madár tollai, kivált a szárnytollai, e művelet közben csakhamar teljesen tönkrejutnának.
E rövid szemle pedig már arra a belátásra vezeti az olvasót, hogy a madarak sajátságos alakú állkapcsi fogója, a mellyel most kissé bővebben akarunk foglalkozni, első sorban az állatok testi szerkezetének más sajátosságával, t. i. kültakarójoknak imént említett tulajdonságával áll benső
viszonyban. És csakugyan, a jelzett kettős czélra, a kültakaró tisztogatására és a tollak rendbehozására czélszerűbb eszközt gondolni sem lehet, mint a madár csőre a maga tipikus formájában. Hogy a madár csőrének csiptetőszerű hegye ama hivatás betöltésére alkalmazkodott, annak bizonyítására jó példát szolgáltat a többi közt a pelikán. E madár csőrének nevezetes, bő zsákkal ellátott alsó kávája – mint ismeretes – valóságos merítő háló s arra való, hogy egyetlen bemerítéssel vagy húzással több halat fogjon vele; az alsó és felső káva erős, éles oldalléczei ismét igen alkalmasak arra, hogy a zsákból kiszabadulni törekvő halakat velök összenyomja és elaprítsa. Tekintettel a csőr használatának eme módjára, kérdezhetik, vajjon mire való hát tulajdonképen a pelikán felső és alsó kávája végén az a szarúhegy vagy köröm, mikor az ember sohase látja ez állatot, hogy csőre végével fogná prédáját. A felelet erre egyszerűen az, hogy ez a csőrtoldalék – miként az élő állaton könnyen meggyőződhetünk – tollainak tisztogatására való s más madarak csőrén, p. o. az afrikai topánorrú gémén (Balaeniceps) is (60. ábra) van ilyen szerepű csőrtoldalék.
60. ábra. Az afrikai topánorrú gém (Balaeniceps rex) feje; a csőrtoldalék.
61. ábra. A fekete papagáj (Microglossus aterrimus) feje. A pontozott vonalak a felemelt felső káva állását jelentik. Az also káva aránylag igen rövid.
A madárcsőr hegyes végének azonban még sok más
jó oldala is van. A harkály csőre, mint ismeretes, arra való, hogy a fákba lyukakat, odukat véssen vele. A ragadozó madarak csőrének csak a felső kávája hegyes-végű, s mint a papagájoké (61. ábra), horgosan hajlik a rövidebb alsó káván túl s a mennyiben szélei olyan élesek, mint a kés, egyúttal a legborzasztóbb fegyver, a milyet csak gondolhatunk.
De nem szabad a hegyes csőr különböző alkalmazásának további részletes tárgyalásába bocsátkoznunk, csak arra óhajtjuk még ez irányban az olvasót figyelmeztetni, hogy ez a berendezés adja meg a madarak csőrének azt a tulajdonságot, hogy a szűk repedésekbe és nyílásokba is behatolhatnak, s valamint a fészeknek való legfinomabb tárgyakat is felszedegethetik és összerakosgathatják vele.
Ha a madár csőrét csiptetővel hasonlítottuk is össze, nem szabad megfeledkeznünk, hogy ez az eszköz, bármilyen egyszerű is általános szerkezetében, egyes esetekben olyan sokféle s részben olyan különös alkotású, hogy valóban nehezen tudnánk valami új, tényleg nem alkalmazott formát kigondolni s a madárcsőr egyes alakulata magát a sebészorvost is bámulatra ragadhatja, a kinek pedig bizonynyal sokféle alakú és igen különös csiptetőkkel van dolga.
A következőkben röviden e műszernek legnevezetesebb módosulataival ismerkedünk meg.
A legkisebb és legcsinosabb csiptetőjük van a madarak között a czinkéknek (62. ábra). Ámbár e kis eszköz igen picziny, feladatának, mely abban áll, hogy a czinke vele mindenféle apró rovart megfogjon, valamint sokszor igen parányi s gondosan elrejtett petéiket szedegesse fel, mégis megfelel. És hogy ezt a munkát milyen ügyességgel és fürgeséggel végzik, kitetszik, hogy BREHM szerint egy-egy czinege naponként mintegy ezer rovart pusztít el így.
A rovarok felkutatására és felszedegetésére való csőr különben rendesen hosszú, egyenes, kivált a nagyobb mada-
62. ábra. Czinkék. 1. Kék czinke. 2. Hosszúfarkú czinke. 3. Szénczinke.
raké, melyek nem férnek be egész testökkel mindenféle rejtekbe, mint a czinkék. Ilyen csőrük van p. o. a fülemiléknek, a rigóknak, a nádi poszátáknak s más efféle fáradhatlan, eléggé nem becsülhető rovarevő madaraknak. Fölötte hosszú kutató műszerré nyúlik p. o. a szalonkák és pólingok (Numenius) csőre és minthogy igen finom tapintó idegvégkészülékkel ellátott csőrük vége kissé meg van duzzadva, bizonyos sebészeti kutató műszerhez, nevezetesen a gombos bistourishoz egészen hasonlók. A szalonka csőrének értékét csak
akkor méltányolhatjuk igazán, ha alkalmunk van e madarakat természetes tartózkodásuk helyén, az erdők bokrai alatt megflgyelhetnünk és láthatnunk, milyen ügyesen és milyen gyorsan kutatják vele át meg át a lombot, az erdei almot, hogy a talajában rejtőző férgeket, rovarokat megkerítsék. Ilyen hosszú szonda-csőre van a fatetűnek (Certhia), a kivinek (Apteryx) és sok más madárnak. Igen nevezetescsőrére nézve az ujzélandi huia madár. Ez a varjufélék családjába tartozó madár abban különbözik más madártól, hogy a tojónak és hímnek más-más alkotású, de ha szabad úgy kifejeznem, egymást kölcsönösen kiegészítő csőre van. A hímnek egyenes és kevésbbé hosszú csőre (63. ábra A) lényegére nézve a harkály csőréhez hasonlít és első sorban arra is szolgál, a mire a harkályé, hogy a szuvas fába lyukat vágjon s így a fa mélyebb részeiben lakó rovarokhoz utat nyisson. A nőstény csőre, mint a rajzon látható, sokkal hosszabb, karcsubb is mint a hímé s azonkívül még erősen hajlott is. BULLER szerint a nőstény hosszú csőre annyiban van segítségére a hímének, hogy mélyebbre nyúl-
63. ábra. Ujzélandi huia-madár (Heteralocha acutirostris). A hím; B nőstény. |
64. ábra. Jégmadár (Alcedo ispida) feje. |
hat és olyan rovarokat is elérhet vele, melyekhez a hím csőre rövid. Kérdés, bebizonyosodik-e ez utazónak az az állítása, hogy vajjon a nőstény a zsákmány fölöslegéből átenged-e walamit hímjének, melynek utóvégre az egészet köszönheti.
A hosszú és árszerű csőr nem mindig a talaj kutatására, illetőleg állati táplálék szerzésére van rendelve; olykor más czélokra is szolgál, mint p. o. a kolibrifélék csőre szívócsőként is szerepel, mellyel a virágok mélyéből a virágnektárt szopják.
65. ábra. A kanalas gém (Platalea leucorodia)
Ha az anatomusnak mély üvegből kell valami készítményt kiemelni és kezét nem akarja bepiszkolni, hosszú ollószerű csiptetőfogót használ, melynek, hogy jól fogjon, természetesen erős szárának kell lenni. Tökéletesen e csiptető-
fogó elvének felel meg némely vizi madarak hosszú, egyenes és erős csőre, mint a jégmadáré, a darué, a gémeké, a gólyáé stb. Ezek is arra szolgálnak, hogy a madarak nagyobb mélységekbe nyúljanak be velök s nagyobb zsákmányt, p. o. halat, békát is biztosan foghassanak velök.
66. ábra. A flamingó (Phoenicopterus roseus) merítő csőrével.
A madarak halász-szerszámai azonban rendkívül változatosak, azért egyes ilyen berendezésekre külön figyelmeztetem az olvasót. Kettőt már említettünk közülök: a pelikánt és a topáncsőrű gémét. Igen nevezetes formája a halászó csőrnek a kanalasgémé (65. ábra), melynek csőre azonban inkább légycsapóhoz hasonlít, mint a kanálhoz. Kanálhoz hasonlít ellenben a flamingó csőre (66. ábra), mely ezenkívül még ar-
ről is nevezetes, hogy a felső kávája szolgál merítésre, az alsó káva pedig inkább csak fedele e kanálnak. Egyik legelmésebb berendezésű halászó szerszám a kácsa csőre, minthogy csőre oldalszélein fogak, léczek, vagy kemény serték vannak, melyek közt – ha a csőrét bezárja – a belevett víz átszűrődik, az iszapból belekerült állatocskák pedig visszamaradnak; a csőr e formáját joggal szűrőcsőrnek nevezhetjük. Itt megemlíthetjük, hogy a bálna óriási szájában a felső állkapcsáról függőlegesen lecsüngő szarulemezek hasonló szerepet játszanak.
67. ábra. Kardorrú szalonka.
Egészen különös, a dúsnövényzetű gázlókban élő vizi állatok felzavarására való eszköz a kardorrú szalonka
(Recurvirostra avocetta, 67. ábra) felvetett csőre, mellyel jobbra-balra kaszál a vízben.
A csőr eddig tárgyalt formái kiválóan kisebb nagyobb állatok megfogására valók, melyeket az illető madarak egészben nyelnek le, mint az alsóbbrendű gerinczesek, azért e csőrformákat fogócsőröknek mondhatjuk.
68. ábra. Bőrhéjú teknősbéka (Dermatochelys coriacea).
Vannak azonban olyanok is, melyek feladata inkább az, a mi az emlősök rágóműszereié, a mennyiben arra szolgálnak, hogy keményebb tárgyakat: termést, magvat és más szilárd növénytermékeket, avagy keményhéjú állatokat, mint kagylót, rákot s több effélét zúznak össze velök. Ilyen zúzócsőrük van a többi között a magevő éneklő madaraknak, mint p. o. a piróknak, vagy gimplinek s mindenki tudja, hogy az ilyen csőrt, feladatának megfelelőleg, aránylag rövidsége s tetemes vastagsága jellemzi; és ugyanez áll némely alkának még különösebben alkotott csőrére s más kemény állati táplálékkal élő madarak zúzócsőrére nézve is. A legfeltünőbb ilynemű
szerszám kétségkívül a forróvidéki borsevő-madarak óriási csőre, a melyet nagyobb gyűjteményekben bizonyára sokan láttak s megcsodáltak már.
69. ábra. Gerinczesek különféle csőrképződése. A fürészes búvár (Merganser serrator).
Mindezek a szerszámok nagyon alkalmasak ugyan kemény tárgyak összetörésére, mégis meg kell említeni, hogy a madár testében külön aprózó gépezet is van, mely, mint ismeretes, sok gerincztelen állathoz hasonlóan, a gyomorban van s tulajdonképen hatalmas izmokkal mozgatott két durva lemezből áll: ez a zuza.
Végül felemlíthetjük még a keresztcsőrű pinty keresztben álló és a papagáj vaskos csőrét. Ez utóbbi azért is nevezetes, mert úgy is működik, mint törő- s egyúttal úgy is mint kapaszkodó szerszám.
Ha megfontoljuk, hogy a két állkapocs megnyúlásával és kihegyesedésével keletkező szerszám, melyet csőrnek nevezünk, nyilván nemcsak igen czélszerű fogó-eszköz, hanem kitünő fegyver is: valóban csodálkoznunk kellene, ha ez az
alkalmazkodás csak a madarakra szorítkoznék és más gerinczes állatokon elő nem fordulna. Csakugyan, ez nem a madarak kizárólagos szabadalma, hanem némely emlősnek, csúszómászónak és halnak is van ilyenféle eszköze.
Mindenekelőtt valamennyi teknősnek van ilyen csőre, mely annyiban is hasonlít a madarakéhoz, hogy az ő állkapcsaikat is szaruhüvely borítja s rajtok is különféle fogakat és horgos dudorokat alkot, mint a madarak csőrén (68. ábra).
69. ábra. Gerinczesek különféle csőrképződése. B gangesi gaviál (Gavialis gangeticus).
Ha azonban az állkapcsoknak nem a szaru hüvelyére, hanem meghosszabbodására helyezzük a súlyt, mondhatjuk, hogy a teknősbéka szája kevésbé csőr, mint más teremtményeké. Ilyen szaruhüvelynélküli csőre van a gangesi gaviálnak, melynek torkában sok jámbor és nem jámbor bramin
leli élete végét; továbbá a kaimanhalnak és az indiai csőrös delfinnek.
70. ábra. Gerinczesek különböző csőrképződése. C kaimán-hal (Lepidosteus osseus); D indiai csőrös delfin (Platanista gangetica).
Összehasonlításul megtekinthetjük még a fűrészes búvár csőrét s az olvasót bizonyára meglepi, midőn látja, hogy milyen különböző állatoknak van ugyanegyforma állkapcsi fogójok. A csőrnek egy másik példája van a 71. ábrán lerajzolva, a milyet a halakon találhatunk, melyek között a madarak után a legtöbbnek van csőre. Ezeken nevezetes, hogy a két káva egyike rövidebb, mint a másik, miként az némely madáron is található.
71. ábra. Halak egyenlőtlenül kifejlődött felső és alsó kávával. A a csőrös csuka (Belone vulgaris); B a legyező hal (Histiophorus gladius) feje és csőre.
