I. FEJEZET
A VÉGLÉNYEK (PROTOZOA)
MIND a felsőbb-, mind az alsóbbrendű állatokon oly általánosságban találunk mozgás-szerveket vagy mozgásra való függelékeket, hogy azokat mintegy
az állat elmaradhatatlan részeinek, attributumainak tekintjük, s hogy nélkülök valóságos állati életet még csak képzelni sem tudunk.
Mind ennek daczára azonban számos oly állati teremtményt ismerünk, melynek semmi ilyen külső mechanikai műszere nincsen, vagy a mely, helyesebben mondva, s a mi még különösebb, ily műszereket legalább állandóan nem hord magán, hanem csakis szükség esetén fejleszt. Hogy az állatok műszerképződésének első kezdetével megismerkedjünk, tekintsünk meg mindjárt ilyen állati véglényt kissé közelebbről. Az olvasó könnyen szerét teheti ennek a látványnak, ha valamely pocsolya fenekéről kevés iszapot vesz, egy csepp vízben szétteríti, s erősebb nagyítással jó figyelmesen átvizsgálja.
A következő 144. ábra némi képet nyújt ilyen parányi véglényről, az Amoebáról. Állatocskánk vizsgálatunk pillanatában hosszúkás, máskor azonban inkább gömbalakú, puha, világos, néha kissé szemcsézett nyálkaszerű kis anyagtömeg, mely rendesen, nevezetesen a közepén sötétebb
212
részecskék- s nagyobb (itt pálczaidomú) idegen testektől zavaros. A legnevezetesebb rajta, s a miről arra is ráismerünk, hogy önálló élő lénnyel van dolgunk, az, hogy egyszerű külső műszerek fejlődnek felszínén; az igaz, hogy ezek olyan egyszerűek, hogy egyszerűebbeket épenséggel nem is képzelhetünk. Ha az Amoebát mikroszkópunkon át hosszabb ideig nyugodtan szemléljük, csakhamar észrevesszük, hogy helyét lassankint változtatja, bizonyos irányban tovamászik. Ez a mozgás úgy történik, mint azt a 144. ábra a képén a pontozott vonalakkal kitüntetett, 1,2–7 számokkal jelelt alakok ábrázolják; nevezetesen úgy, hogy az Amoeba testének bármely helyén nyulványt, – mintegy lábat – nyújt ki magából, lágy teste pedig az ellenkező irányból előre, mintegy a nyulványba ömlik. Ez a kitolt nyulvány azonban nem mindig egyszerű, mint az a ábrának 1 és 2 számmal jelölt helyein; hanem gyakran két vagy több ágra oszlik, mintha csak az állat nem volna úszásának irányával tisztában; minthogy pedig a nyulványok némely alakon gyakran finom ágakra oszolnak, azokat gyökérlábaknak (vagy állábaknak), viselőiket pedig gyökérlábúaknak (Rhi-
213
144. ábra. Egy Amoeba különféle alakváltozásban. |
zopoda) szokták nevezni. Állatocskánk azonban nemcsak lábakat formái testállományából, mint a szobrász a puha agyagból, hanem, ha vándorlása közben ebbe a szerencsés helyzetbe jut, oly műszereket is, a melyek a táplálék megragadására és bekebelezésére szükségesek. Mint már fentebb említettük, állatocskánk alapállományában pálczaidomú testecskék vannak, melyek nem egyebek, mint apró növények, nevezetesen algák – Diatomeák, – s minthogy ez utóbbiak az Amoeba környezetében is találhatók, nyilvánvaló, hogy ezeket mint táplálékot vette magába. De az, a ki e folyamatról meg nem győződhetett, el sem képzelheti, hogy hogyan juthattak ez algák az állatkába, melyen nyomát sem találhatjuk a szájnyílásnak. Pedig a dolog igen egyszerű. Az állat ugyanis – mint a 144. ábra b c és d képei mutatják, a felületére jutott táplálék körül mintegy körgátat képez, mely egyre magasabbra és magasabbra emelkedik, míg végre a zsákmány fölött összecsap. Azt is mondhatnók, hogy az állat saját testén köralakú ajkakat és szájat formái, mely utóbbi, ha az ajak elől elzáródott, vagyis helyesebben mondva összenőtt, egyúttal tápláló üreg. |
A mondottak alapján meggyőződhettünk, hogy ez esetben nem közönséges állattal van dolgunk, mely mindig ugyanazon alakkal s ugyanazon külső részekkel bír, hanem olyannal, a mely működései szerint majd ilyen, majd amolyan alakot ölt magára, s így könnyen megérthetjük, hogy miért nevezték Amoebának, a mi magyarra fordítva változást jelent. Megjegyzendő, hogy ez állatoknak szerfölött számos fajuk van s érdekes lesz, ha ezeknek még legalább egy nehányával megismerkedünk. Valódi Amoeba azon kúszó állatocska is, melyet MŐBIUS tanár fedezett fel Kielben, s melyet 145. ábránk érzékít. Ez épen azon pillanatban van rögzítve, midőn több pár lábszerű nyulványával egy függélyesen álló s legfeljebb hajszálnyi vastagságú növényszáron |
145. ábra. Kúszó Amoeba, MÖBIUS szerint |
214
felfelé kúszik, s csaknem hernyóra emlékeztet. Ez esetben a legszigorúbb kritikus sem mondaná, hogy az állatkának csakis állábai (pseudopodia), nem pedig valódi mozgás-szervei vannak. Már pedig ezen puha emeltyűk is azonnal visszahúzódnak a testbe, mihelyt az állat széles alapra jut, s a változott helyzetnek jobban megfelelő, más műszerek váltják fel. Az Amoeba testéből oldalt (b-nél) nagyobb nyulvány emelkedik ki s méltán föltehetjük, hogy az állat ezzel, mialatt tovamászik vagy pillanatig pihen, a közelében levő táplálékot c az ismert módon megragadja, s magába temeti.
146. ábra. Egy többrekeszű foraminifera (Rotalia veneta M. S.) kiterült állábakkal, melyek még sokkal jobban is kinyujthatók.
A 146. ábra ismét egy másik gyökérlábú nevezetességet mutat be, a Rotalia venetá-t, melyet SCHULTZE MIKSA tengerben fedezett föl. Ez állatocska, mely első tekintetre
215
egészen idegenszerűnek látszik, alapjában véve sokat igérő külseje daczára sem egyéb Amoebánál. A különös ezen csakis az, a mit felsőbb lényeken, nevezetesen csigákon és kagylókon is találhatunk, hogy t. i. teste saját védelmére többrekeszű házat választott el, melynek falán, mint valamely finom szitán, számos nyilás van, a miért is ilyen állatokat Foraminiferáknak, azaz likacsosoknak is neveznek. Ábránk ezen ékes állatocskát abban az állapotában tünteti fel, a melyben lágy teste a házacska épen említett nyilásain minden irányban fonalas állábakat nyujtott ki.
Ez utóbbiak sokszor roppant hosszúságot érnek el, s az állat körül valóságos sugárkoszorút képeznek. Ez a berendezés valójában bámulatra méltó. Az állatocska ilyen állapotában némileg a pókhoz hasonlít, mely minden irányban kifeszítette hálójának szálait, csakhogy többek között elsőbbségben van a pók felett abban, hogy tapintó és ragadozó fonalai segítségével helyét is tudja változtatni és pedig minden képzelhető irányban. Ugyanezt a mozgószervet használja egyúttal táplálkozása útjaiul is; az ábrán a és b-nél két zsákmánytárgy látható, melyeket körülfont s mindjárt helyben meg is emészt; megjegyzendő azonban, hogy testének táplálékkal való ellátása, mely bizonyára a Rotaliára nézve is élvezettel járó működés, egyidejűleg több helyen is véghez mehet, föltéve, hogy környezetében bőségesen kinálkozik az enni való.
Az olvasóban nyilván felébredt már az a kérdés, hogy miféle jóoldala lehet annak, hogy ez apró lények külső műszerei nem maradnak meg s nem állandók, mint más állatoké, hanem múlékonyak és változók? Állatunk maga megadhatja erre a kivánt választ. Magától értetődik, hogy e sokféle kis szervezet nem azért jut a Rotaliának csaknem láthatatlan veszedelmes állábhálózata közelébe, hogy az őket felfalja, hanem hogy ezen apró kóborló lények között akad
216
olyan is, melynek gonosz a szándéka s a melynek olyan lágy falat, a milyen az Amoeba-láb, bizonyára jól esnék. Gondoljuk már most meg, hogy milyen pusztítást végeznének ez apró rablók, ha a Rotalia fogó műszereit idejében be nem húzhatná s el nem tüntethetné? De ez egész berendezésnek jóoldala tulajdonképen s kétségen kívül az, hogy az illető állat oly állapotba juthat, hogy műszereinek súlypontját vagyis erejét oda helyezheti és ott pontosíthatja össze [!] minden adandó esetben, a hol arra legnagyobb szüksége van. Ha például ezen a ponton akar tova haladni, akkor itt formál lábakat, ha pedig más ponton valamely táplálkozására való tárgyat akar megcsípni, akkor ragadozó nyulványait arra felé ereszti s e szerint tényleg azt mondhatjuk, hogy az Amoebának rendszerint ugyan semmiféle műszere srncs, azért ha kell, mindazokkal a műszerekkel rendelkezik, a melyekre szüksége van és pedig olyanokkal, melyek a czélnak tökéletesen megfelelnek.
Ismeretes, hogy a felsőbbrendű állatoknak, mint a milyenek p. o. az emlősök, a reptiliák, [csúszómászók] a rovarok stb., külső mozgatható, vagyis aktiv hatású műszereiken kívül sok olyan mozgathatatlan s inkább passive ható függelékes szerve, p. o. tüskéje, tövise stb. is van, melyet többnyire mint védő, vagy egyes esetekben mint támadó fegyvert használnak. Ilyenféle műszereket a legalsóbbrendű állatalakokon is találunk és pedig főleg azokon, melyek, mint p. o. az elragadó szépségű csipkeállatocskák vagy Radiolariák lágy testükből kovaanyagból álló vázat választanak ki. A 147. ábrán egy ilyen DAVIDOV-tól a villafrancai öbölben fogott lényt látunk feltüntetve, mely aránylag nagy méreteinél fogva (az egész állat átmérője ugyanis [1 1/2 cm) is érdekes. Ennek a kovaváza csillagalakú, melynek fősugarai számtalan ágacskára oszlanak, melyek mindannyia, a mint azt az ábra a képe nagyítva ábrázolja, szigonyszerű ágakkal bíró lemezzel végző-
217
dik. Lehetséges, hogy az állat eme horgait a tengeri növényekbe való kapaszkodásra használja.
147. ábra. Radiolaria (Coelothamus Dawidovi) kétszer nagyitva. a a váz egy véghorga nagyítva.
Bármennyire jelentéktelenek is az amoebaszerű állatok és műszereik, mégis sok érdekes dolog és kérdés fűződik hozzájok, melyek közül egynehányat röviden meg kell említenünk. Bizonyára mindenki hallott már arról, hogy az állatok nagy többségének teste apró élő elemi részekből– sejtekből – van felépülve s hogy az állat élete nem egyéb, mint ezen rendszeres egésszé egyesült miniatur lények életműködésének összege. Ha az olvasó megtekint mikroszkóp alatt egy ilyen élő sejtet, p. o. a rovarok valamely vérsejtjét, vagy valamely emlős állatnak vagy az embernek u. n. fehér vérsejtjét, nem minden meglepetés nélkül fogja tapasztalni, hogy ezek a sejtek alakjokat s testállományuk minőségét tekintve, az Amoebával egészen megegyeznek. De sok sejt életjelenségei is egészen ugyanazok, mint az Amoebákéi. Vannak ugyanis olyan sejtek, melyek élősdiek módjára vándorolnak ide s tova a test belső életműveiben, s kinyujtott állábaikkal más sejteket vagy sejttörmelékeket épen úgy, mint az Amoebák, megragadnak s felfalnak. A testnek ezen bizonyos sejtek által végzett mintegy önfelemésztődése, METSCHNIKOV és mások szerint‚ igen szé-
218
pen tanulmányozható kinőtt békaporontyok (ebihalak) farkában, a melynek eltűnése abban leli állítólag okát, hogy u. n. vándorsejtek egész raja vándorol belé, melyek egyes szövetdarabkákat, mint ideg-izomelemeket stb. temetnek magukba, s a még hasznavehető anyagokat a test többi részének javára magukban felhalmozzák s megtartják.
A felhozottak alapján az Amoebákat szabadon élő sejteknek kell tartanunk, s a mint a test sejtjeinek élő állományát protoplazmá-nak, azaz ősképlő anyagnak szoktuk nevezni, úgy az Amoebák testét is így nevezhetjük.
Egy második nevezetes kérdés, a melyet az Amoebák meg a sejtek külső műszereit illetőleg érintenünk kell, az, hogy miként történik voltaképen azok mozgása, azaz az állábaknak a testükből való kinyujtása és ismét visszahúzása? Meg kell vallanunk, hogy ez a tünemény nagyon csodálatos, s ha a teljes igazságot be akarjuk vallani, úgy azt kell mondanunk, hogy az Amoeba plazmarészecskéinek ide s oda való mozgása nehezebben érthető meg, mint a csillagok járása. De ha az Amoeba mozgásának titkát meg nem is érthetjük, legalább kisértsük meg azt némileg megközelíteni. Mint az olvasó tudja, az állatok mozgását fonálszerű képletek – az izmok – végezik, melyeknek az a tulajdonsága, hogy rájok ható ingerre hosszaságuk irányában megrövidülnek. Minél sokoldalúbb valamely műszer mozgása, annál több ilyen rostszálra van szüksége, s a mi fődolog, annál különfélébb irányok szerint kell azoknak kifeszítve lenniök. Ilyen, sokoldalúlag mozgékony műszer többi között a nyelvünk, s tényleg nem is egyéb az, mint izomrostok sűrű fonadéka, melyek a legkülönfélébb irány felé vannak kifeszítve. Az Amoebákon pedig épen az a csodálatos, hogy testökben nyoma sincsen ilyen izom-elemeknek, s mozgásaik és alakváltoztatásaik mégis végtelenül sokkal többfélék, mint nyelvünkéi, vagy valamely izmok-
219
kal gazdagon ellátott állatéi. Mondhatnók ugyan, hogy az Amoeba vagy az amoebaszerű sejtek egész teste (protoplazmája) összehúzódható, vagyis izomszerű – a mint a valódi izmok is kezdetben amoebaszerű sejtekből származnak, – azért a szóban forgó jelenség, az Amoebák minden irányn való mozgékonysága, még sem fogható fel könnyebben, az olvasóra nézve a következők megérthetéseért jó, ha azt képzeli, hogy az Amoebák protoplazmája minden képzeletet haladó finomságú összehúzódható s ismét elereszkednető rostok bonyolult fonadékából áll.
Némely Amoeba, mint a Rotaliá-n is láttuk, zsákmánya megragadására karokat nyújt ki, melyek gyakran igen hosszúak, s gyökérszerűleg elágazódók, használat után azonban ismét tökéletesen visszahúzódnak. Vannak azonban az Amoebákhoz közel álló, s szintén egyetlen sejtnek megfelelő oly véglények is, melyeknek elágazódó fogókarjai, vagy tapogatói épen nem, vagy legalább tökéletesen nem húzódnak vissza, s ezekkel jutunk el az első helytálló, vagy megmaradó külső műszerekhez.
Egy ilyen és pedig STEIN-től felfedezett állat az, mely 148. ábránk A rajzán látható, s mely az olvasó előtt is ismeretes bolharák (Gammarus) kopoltyú-lemezein élősködik, s tényleg oly kalandos külsejű, hogy méltán megilleti a Dendrocometes paradoxus név. Nevezetesek pedig főképen a karjai. A Dendrocometesen elsőben is megerősítését találjuk egy fentebbi feltevésünknek, mert összehúzódható protoplazmája csakugyan rostozatos, mint ezt BÜTSCHLI – egy elsőrangú véglénykutató – erős nagyítás alatt látta, s kimutatta (148. ábra, B f1). Állatocskánk azonban mindennek daczára nem tudja karjait egészen visszahúzni, s azokat egyátaljában egészen más módon használja, mint a valódi gyökérlábú állat. Karja, mint ábránk B képe ábrázolja, több hegyben végződik, a melyek, mint a kéz ujjai, behajolhatnak. Ezek-
220
148. ábra. Szivó ázalékállatka (Dendrocometes paradoxus Stein)‚
k mag; v lüktetőüregecske (vacuolum), B egy szívó kar erősebben nagyítva
kel megragadhat valamely zsákmányt, tegyük fel, valamely ázalékállatkát. Eme véglény kézujjainak azonban még az a nevezetes tulajdonsága is van, hogy a megfogott zsákmányt ki is szívhatják. Az ujjakat ugyanis, mint azt egy másik jeles véglénykutató, WRZESNIOWSKI, kimutatta, igen finom csatorna járja át, melyen a zsákmány szemcséi a rabló belsejébe juthatnak.
Egy csepp mocsárvízben azonban, melynek mikroszkópi vizsgálatából indulunk ki, nemcsak olyan egysejtű véglényeket találunk, melyek, mint az Amoebák, csupán szilárd alapon változtathatják helyöket, hanem ellenkezőleg: figyelmünket főleg olyan alakok kötik le, melyek egeszen szabadon és pedig gyakran oly csodálatos sebességgel s oly különböző irányú vonalakban és körökben futják át a mikroszkópi látótért, mintha csak versenyúszásra keltek volna egymással. A mi bennünket azonban ezen apró mesterúszókon – melyek többnyire az ázalékállatkákhoz tartoznak, – leginkább meglephet, az az, hogy rajtuk – különösen gyenge nagyításnál – semmi oly függeléket, vagy műszert sem vehetünk észre, melyekkel mozognak, vagy mozgásaikat kormányozzák.
221
Erősebb nagyításokat alkalmazva azonban még csak fokozódik csodálkozásunk, ha sajátságos függelékeit, melyekről mindjárt itt megjegyezzük, hogy vissza nem húzhatók, megpillantjuk. Ezek az úszóműszerek ugyanis – legalább rendesen – nem lapátszerű képletek, a milyenek többnyire a felsőbbrendű állatok úszószervei, hanem, – ha csak a teremtés ezen kezdetleges lényein minden különös és rendkívüli lenne, – egészen vékony, hajszálszerű mozgó nyulványok, melyekről eleinte alig képzelhetjük el, hogy mi módon is képesek azok az említett villámgyorsaságú mozgásokat létrehozni. Ezek a különös úszóműszerek vagy igen hosszúak, s akkor ostoroknak (flagella), vagy rövidek, ekkor csillangóknak (cilia) szoktuk nevezni. Egyes ilyenáLllatkák csupán az egyik, mások a másik féle ilyen evező szőrrel vannak ellátva. Az ostorok mindig kisebb számban fordulnak elő, mint a csillangók, s az is előfordul és pedig elég gyakran, hogy egyes ilyen állatoknak csakis egyetlen ilyen ostorszerű nyulványuk van.
Azelőtt még egy közbeeső csoportot is különböztettek meg, olyanokat t. i., melyeken mindkét műszer megvan, s ezeket csillangós ostorosoknak (Cilioflagellata) nevezték el; újabban azonban KLEBS, BÜTSCHLI és mások kimutatták, ogy az ezek testét övedző és sokszor szalagszerűleg megszélesbült második ostor ejtette tévedésbe az előbbi búvárokat. Szóljunk először azokról az alakokról, melyeknek ostor a mozgatóműszerök, azaz az úgynevezett ostorosokról (Flagellata). Mindenki tudja, hogy vannak olyan gerinczesek, melyeknek, – mint p. o. a kígyóknak, bizonyos gyíkoknak és halaknak – semmi helyváltoztatásra való függelékök sincsen, s a melyek csakis egész testöknek, – mely ilyenkor egészében mintegy egy műszernek tekinthető, – hajlongásaival úsznak, vagy csúsznak. Hogy a testnek kigyódzása, mely a férgeknél is általánosan elterjedt módja a helyváltoz-
222
149. ábra. A csavarbaktérium (Spirillium) B és C ostoros véglény (p. o. Euglena) kétféle helyzetben. |
tatásnak, voltaképen mily módon hajtja előre a testet, azt hosszas fizikai tárgyalások nélkül, fájdalom, lehetetlen megmagyaráznom; legyen azért elég azt a tényállást kiemelnem, hogy bizonyos szabályszerűséggel végzett kígyózások megnyúlt vagy pálczaalakú rugalmas testeket csakugyan tovahajthatnak a térben. De vannak, ha szabad e kifejezéssel élnem, mikroszkópi kígyók is, azaz oly mesés paranyiságú alsórendű szervezetek, melyek részben egészen az említett felsőbbrendű állatokéval megegyező módon mozognak. Ilyenek az ú. n. baktériumok egyes alakjai, melyeket, legalább hallomás után, bizonyára ismer az olvasó, s melyek a mocsárvíz cseppjében szintén előfordulnak. A 149. ábrán A-nál látunk egy ilyent, melynek igen gyors mozgása azonban inkább dugaszhúzó-, vagy csavarszerűleg, mintsem kígyódzólag történik. Ha már most egy összehúzódható protoplazmaszál – mert ilyennek tekinthetjük a baktériumot, – egymaga is tova mozoghat – noha ennek miként való története mindig rejtvény marad – mégis könnyen beláthatjuk, hogy egy ilyen szál, ha nagyobb, – mondjuk, –gömbölyű testtel függne össze, ezt is magával húzhatná, épen úgy, mint valamely valódi kígyó, melyre súlyt akasztottunk. Ezzel tulajdonképi tárgyunkhoz, azaz az ostoros véglényekhez jutottunk. Egy ilyen lény ugyanis, mint a milyent p. o. a 149. ábra B képe érzékít, valóban úgy tekinthető, mint egy kigyódzó szál, melyre súly van akasztva, melyet itt az állat teste képvisel. Igen szépen látható az ostor kígyódzó mozgása az ú. n. Euglená-n (149. ábra B C). Kígyódzó mozgás azonban csak akkor látható ezen, ha a kecses állatocska körben forog (149. ábra C), mert egyenes irányú úszása alatt csupán az ostor vége suhint (B), többi, gyakran jó hosszú része pedig egészen mereven marad, s az ostornak mintegy nyelét alkotja.
A mondottak után azt vélhetnők, hogy az Amoebák állábai
223
150. ábra. Ostoros véglény (Cercomonas ramulosa STEIN, erősen nagyítva. |
és a szóban forgó ostorszerű nyulványok közt lényeges különbség volna. Hogy ez azonban nincsen így, erre megtanít bennünket a STEIN-től felfedezett, és a 150-ik ábrán feltüntetett ostoros véglény, a Cercomonas ramulosa. Ostorát nem tekintve, ezen parányi véglény egészen egy gyökérlábúhoz hasonlít és STEIN-nak a flagellatákról írt remek művében több ilyen van lerajzolva, a mennyiben a testén nagyságukra és alakjokra nézve folytonosan változó és karélyos nyúlványai vannak. Ha ehhez még azt is hozzá vesszük, hogy ezen állábak egynémelyike alkalmilag hosszú szállá nyúlik ki: úgy az a feltevés, hogy az ostorok sem egyebek, mint állandósult, s nagyobb mozgékonysággal felruházott állábak (pseudopodia), bizonyára igen megengedhető. Talán nem is kell itt különösen hangsúlyoznunk, hogy az ostorok egész szerkezetének annál bonyolultabbnak és mesterszerűbbnek kell lennie, mint a közönséges amoebaszerű protoplasmáénak, minél nagyobb fokú mozgékonyságuk emezekénél. |
Az ostorok, mint már fentebb is említettük, nemcsak egyesével, hanem kettesével, hármasával, sőt többesével is
224
151. ahra. Különféle ostoros véglény (Flagellata) vázlata. a Spumella termo;
b Uvella virescens; c Salpingoeca sp.; d Pyramimonas abscissa; e Lophomonassp.; f Hexamitus; g Anisonema sp.
lehetnek, mely utóbbi esetben azonban aránylag rövidebbek is. A 151-ik ábrán rajzolt vázlatok képét szolgáltathatják ezen nevezetes mozgás-műszerek rendkívüli különféleségének s elrendeződésének. Megesik gyakran, hogy az alul levő ostorhoz, mely a főhajtóerőt szolgáltatja, még egy hátulsó ostor is társul, mely mintegy kormányként működik. Egészen különös az az ostorrendszer, melyet BÜTSCHLI észlelt. Ilyenek p. o. a csótány (svábbogár) végbelében élősködő állat (e) bojtos ostorai. Egészen egyedül áll továbbá az f-ben bemutatott állaté. Ezen négy pár ostort látunk, egy párt elül, a másikat hátul, s ezeken kívül kettőt oldalt, úgy, hogy szerencsés tulajdonosának, az ú. n. Hexamitusnak, mindegy, melyik testrészével megy előre. Ezen az állatkán különben már a munka-megosztás elve is érvényesül, amenynyiben hátulsó ostorai, ha az állat kissé pihenni akar, mintegy horgonykötelek módjára szerepelhetnek.
Az olvasók némelyike előtt ismeretes lehet az a körülmény, hogy némely felsőbbrendű víziállatoknak evezőlábán vagy evezőfarkán kívül még bizonyos bőrtarajai is vannak a testén, melyek az úszást megkönnyítik; például szolgálhat a tarajos gőte, melynek hátán bőrtaraj fut végig. Már fentebb láttuk, hogy a legalsóbbrendű állatok némely, és
225
pedig a külső mozgásra vonatkozó berendezése épen úgy van kifejlődve, mint a legfelsőbbrendű szervezeteké; épen
vagyunk evvel is. Ismerünk ugyanis egy nehány olyan ostoros állatocskát, melyeknek testét tényleg mozgatható bőrtaraj szegélyzi. Ilyenek vannak a 152. ábrán lerajzolt, s MITROFANOV-tól felfedezett állatocskákon, melyek közűl az egyik (a 152. ábrán A) a csiknak, a másik pedig (A) a kárásznak vérében él. Minthogy ezen hártyaszerű képződmények, úgy mint a halak sörénye, hullámzó mozgást végeznek, bizonyos, hogy az ostor mozgását támogatják. Később látni fogjuk, hogy az ilyen hártyaszegélyek, vagy hullámzó hártyák más véglényeken is előfordulnak. Ugyanilyen segítő műszere van a szintén BÜTSCHLI-től felfedezett S a 153. ábrán rajzolt állatocskának is, mely túlzás nélkül par excellence mechanikai mestermű. Sajátságos meggörbült alakjánál és azon körülménynél fogva, hogy kétoldali hártyája (m1 m2) ferdén van egymás ellen irányítva, az állatocska a propellercsavarral hasonlítható egybe, melyet azonban nem gőzerő, hanem a két végostor (g1 g2) mozgása csavar.
152. ábra. Ostoros véglények halak véréből. MITROFANOV szerint. A Haematomonas Cobitis, a csíkból; B H. Carassii, a kárászból; erős nagyitás. |
153. ábra. Hajócsavar alakú ostoros állatka, Trepomonas, BÜTSCHLI szerint. Erősen nagyítva. |
Azt hisszük, hogy az olvasó az eddigiekből is eléggé meggyőződhetett, hogy a legalsóbb fokon levő teremt-
226
mények, – melyek alapjokban véve egy csepp protoplazmánál nem egyebek, – külső műszereiket tekintve, sok nevezetességet tárnak elénk, s épen ezért nem lesz feltünő, hogy a legnevesebb zoologusok, – köztük EHRENBERG, DUJARDIN, STEIN, CLAPARÈDE, LACHMANN, HAECKEL, BÜTSCHLI, HERTWIG (hazánkban MARGÓ s újabban ENTZ) és mások – különös előszeretettel adták magokat épen ezen apró világ lényeinek a kutatására. Az ostoros állatkákon észlelhető egy nevezetes tüneményről meg kell azonban itt még emlékeznünk. Hogy ismét az ismertebb felsőbbrendű állatokkal tehessünk összehasonlítást, tudjuk, hogy ezek közt vannak olyan irígylendő lények is, melyeknek két-, sőt többféle mozgás-szervök is van, s hogy ezeknek megfelelőleg, – mint p. o. a madarak, – többféle közegben, ú. m. a vízben, szárazon, sőt a levegőben is kóborolhatnak, ellenben a természettől kevésbbé megáldott egyéb alakok szervezetüknél fogva vagy az egyik, vagy a másik közegből ki vannak zárva. Az ostoros állatok és a véglények közt általában, valamint a legtöbb más állattörzsben sincs egy is, mely képes volna repülni; e helyett azonban több olyat ismerünk, a mely az Amoebákhoz hasonlóan mászni, s egyúttal, mint a valódi Flagellaták, úszni is tud. Egy ilyen állatocskát ábrázol a 154. ábra, melyet egy fiatalabb kitünő Protozoa-kutató, GRUBER, egy lassan folyó csatornában fedezett fel. Ha az állatocska szilárd alapon tova kúszik, az A-val jelölt alakja van, vagyis nem egyéb, mint hosszú sugarú Amoeba, az
227
154. ábra. Átmeneti alakok a nap- és az ostoros-állatocskák között.
Dimorpha mutans, GRUBER szerint. A csúszva, B úszva; erős nagyitás.
ú. n. napállatocskák (Heliozoa) typusával; csakhogy hosszú el nem ágazódó állábai között két hullámzatos lefutású
is látunk (g1 g2), melyek ostoros állatra vallanak. Tényleg ilyenné is válik, ha az alapról felemelkedik, s két evező ostorának segítségével (B g1 g2) szabadon száguld keresztül vízcseppen. A legkülönösebb azonban a közegnek ezen változtatásakor az az átváltozás, melyet az állat maga szenved. Épen olyan ez, mintha valamely madár, mihelyt szárnyra kelt, lábait, melyekkel előbb a földön szaladgált, egészen elvesztené: állábait ugyanis könnyű szerrel visszahúzza, s így az állatocska elnevezése, Dimorpha mutans, azaz változó kétalakú állat, tökéletesen helyén való.
Az ú. n. gyökérlábuak amoebaszerű műszereiről már fentebb említettük, hogy előfordulásuk nem egyedül csak az Amoebákra, azaz ama bizonyos szabadon élő véglényekre szorítkozik, hanem hogy hozzájok sokban hasonlók a felsőbbrendű állatok testét képező elemi részeken, a BRÜCKE által elemi szervezeteknek joggal nevezett sejteken is észlelhetők. Ugyan ez áll a Flagellaták ostorairól; a felsőbbrendű állatokon is találunk ostort viselő, szabad sejteket, a milyenek p. o. a termékenyítő sejtek, ondósejtek, ondóállatocskák [spermatozoa], valamint olyanokat is, melyek egymással, különösen vízi állatok külsején, határhártyákká vannak
228
egyesülve. Hogy miféle szerepe van a szóban forgó műszereknek ezeknél az állatoknál, az olvasó későbben fogja megtudni.
* * *
Ha valamelyik mechanikus egy olyan úszógépet szerkesztene, a melyen köröskörül ezer meg ezer evező volna. alkalmazva, s e gépével majd egyenes irányban, majd csavarszerű, majd ismét forgómozgást tudna kifejteni: bizonyára mindenki megbámulná e művet, s igyekeznék azt kívül-belül megismerni. Ilyen gépnek felel meg tényleg számos, ázalékállatkának nevezett véglény, melyekről már fentebb megemlítettük, hogy felszínök számos szőrszerű nyulvánnyal van borítva, ú. n. csillangóval (cilia), s csak az kár, hogy könyvünk terjedelme nem engedi meg, hogy ezekkel az egyéb mozgás-műszerekre nézve is fölötte érdekes kis gépekkel oly mértékben foglalkozhassunk, a mint megérdemelnék.
A következő 155. ábra, mely a béka belében élősködő ilyen ázalékállatocskát ábrázol, a csillangókkal ellátott véglények habitusával ismertetheti meg az olvasót. Állatocskánk, mint látható, valóságos szőrbundát visel. Az egyes szőrszálak azonban nincsenek minden rend nélkül elszórva, hanem meridionalis sorokban rendeződtek, melyek közül azonban csakis a jobb és baloldali szélen levők vehetők észre tisztán. Ezen csillangók mozgása, mint az ostoroké, igen sokféle, s főirányuktól függ mindenkor az állat helyváltoztatásának iránya is. Ha a szőrök mind hátrafelé csapkodnak, akkor az állat előre megy, ellenkező esetben pedig hátrafelé; ha pedig az állat hosszanti tengelyére rézsútos irányban mozognak, a csavarszerű, illetőleg, ha a szőrök harántul állanak, s mint a hullámzó vetés szálai egymás után kezdik lengéseiket, a hossztengely körül való perdülés jő létre.
229
155. ábra. Köröskörül csillangókkai borított ázalékállatka (Balantidium duodeni), STEIN szerint. m szájhasadék csillangókkal. Erős nagyítás. |
Bizonyára nem egy olvasó előtt fog már most az a kérdés felmerülni, hogy mikép lehetséges az, hogy ilyen parányi gyengéd műszerek a testet oly gyorsan tovamozdíthatják? E kérdéssel szemben első sorban nem szabad felednünk, hogy a tovahaladás tulajdonképen sok ezer ilyen apró függelék mozgásának az eredménye, s így egyetlen ilyen szőrre csakis egészen minimalis munka esik. Különben az
egyesek mozgása sem oly könnyen magyarázható meg. Meg kell ugyanis gondolnunk, hogy e műszereknek evező felszínök rendesen nincs, mely hátracsapáskor egész szélességével működnék, előrecsapáskor pedig csak élével szelné a vizet, hanem itt úgy áll a dolog, mintha valamely hajócska hajlékony pálczikákkal, vagy vesszőkkel volna előre viendő. Ez pedig vagy úgy létesülhetne, hogy a vesszőket hátra nagyobb erővel mozgatnók, mint előre, vagy pedig, hogy olyanféle berendezést tennénk, melynél fogva a vesszőt, mely kinyujtva a hatásos csapást hátrafelé már megtette, olyképen hajlítanók meg, hogy előre való mozgásakor kisebb ellenállást fejtsen ki. Hogy azonban miként áll a dolog a csillangókkal, ezt kicsiségük és mozgásaiknak rendkívül nagy gyorsasága miatt rendes állapotban alig lehet biztosan meghatározni. Újabb időben azonban egyre szaporodnak azon észleletek, melyek azt bizonyítják, hogy ha nem is
230
valamennyi, de legalább bizonyos ázalékállatocskákon és azoknak bizonyos testtájain lapos, részint nyelvalakú, részint toll- vagy fésűalakú függelékek találhatók, melyeken tehát az evezőfelület ismert hatása érvényesülhet is. Ez áll LACHMANN, CLAPARÈDE és STERKI, nevezetesen pedig MŐBIUS-nak szép tanulmányai szerint, főleg az úgynevezett alul-szőrös (hypotricha) alakokról. Ez utóbbiaknak kissé ívelt háta egészen szőrözetlen (156. ábra), hasoldaluk pedig feltűnő erős horogszerű függelékeket visel. A szóban forgó ázalékállatocskák, mozgás-szerveiket tekintve, általában sokkal felsőbbrendű állást foglalunk el, mint a többiek. A ki a 156. ábrán természetből rajzolt lényt először pillantja meg, a mint algaszálakon, vagy más alapon párosával elhelyezett hasi sertéinek váltakozó hajlításával és megnyujtásával tova futkos, azt gondolhatná, hogy kis rákkal van dolga, s valóban csodálatos, hogy milyen kifejlődésre képes egyetlen sejt, mert hiszen, állatkánk teste nem egyéb egyetlen sejtnél. Egy másik ilyen alakot ábrázol a 157. ábra, melyen elül (v) tollasan czimpázott sertékből álló szegély, hátul pedig (h) finomabb és durvább horgok láthatók. Ez állatocska mozgása STEIN szerint kétféle módon történik: vagy egyen-
156. ábra. Csak alul szőrös (hypotrich) ázalékállatka (Oxytricha aeruginosa)
WRZENOWSKI szerint. 300-szor nagyitva. |
157. ábra. Alul szőrös ázalékállatka (Uronychia transfuga), STEIN szerint. m száj; s szájvitorla. Erős nagyítás. |
231
letesen, ha a test elejét szegélyző szőrük, vágy pedig egyes löketekben, vagyis szaggatva, ha az erős hátulsó serték működnek.
Az imént csodálkózásunkat fejeztük ki a felett, hogy egy egyetlen sejtből álló szervezet, mint a milyen az ázalék-állatka teste, oly nagy fejlettséget érhet el. Külső műszereit tekintve azonban, még tökéletesebb az, mint a milyennek eddig feltüntettük. Az ázalékállatkát képező sejtnek ugyanis nemcsak különféle mozgató és védőszervei vannak, a milyenek a szőrök, tüskék, evezők, horgok, stb., hanem ezeken kívül, s az eddig tárgyalt szabadon élő sejtek legtöbbjétől eltérőleg, van még oly valamije is, a mi valódi állattá bélyegzi: t. i. különös műszerekkel felszerelt szája. Ez pedig nem olyan kétes természetű, mint bizonyos ostoros állatocskáké, hanem állandóan megmaradó testnyílás, mely befelé a szivacsos belső protoplazmába többnyire hosszabb nyelőcsövön átvezet. Ezt a szájat az olvasó már a 155. ábrán rajzolt lényen is észrevehette, hosszúkás hasadék képében (m); még világosabban látszik ez azonban az utoljára tárgyalt állatocskán (157. ábra m). Nekünk azonban nem annyira a szájjal, mint inkább azokkal a műszerekkel kell foglalkoznunk, a melyek a táplálékot beléje juttatják. E műszerek lényegökre nézve ugyanolyanok, mint azok, a melyek a tovajutást végezik, tudniillik csillangók és pedig első sorban azok, a melyek a test elején vannak (157. ábra vv), továbbá azok, a melyek a szájnyilás széleit szegélyezik, s gyakran csigakanyarulat módjára, mélyen behatolnak (m) a nyelőcsőbe. Bármennyire egyszerű is ez odavezető készülék, működése mégis mindig megragadó látványt nyújt. A legkényelmesebben látható ez a tünemény azokon a sajátságos harang-alakú ázalékállatkákon, a melyek (158-ik ábra A) hosszú kocsány segítségével valamely tárgyra, p. o. algaszálra vannak rögzítve. Állatocskánknak mintegy ízületben járó fedő-
232
158. ábra. Harangállatocska (Vorticella
nebulifera, EVERS szerint). A kinyújtott, B összehúzott kocsánnyal. C jobban nagyítva; m száj; d szájfedő; s nyelőcső:
st a kocsány izma. |
vel (d) elzárható száját, mely mély nyelőtölcsérbe (s) folytatódik, duzzadt perem szegélyzi, mely a nyelőcsővel együtt hosszú, folytonosan mozgásban levő serteszerű csillangókkal van megrakva. Ha a kocsányt kettémetszük, ez esetben a megszabadult állat a kiválólag hátrafelé csapkodó csillangók mozgásának megfelelőleg tovahalad; ellenben a kocsányán ülő állaton épen ellenkező hatást hoznak létre. Ez esetben ugyanis úgy működnek a csillangók, mint valamely gyorsan forgó vizikerék lapátjai, melyek tudvalevőleg erős áramlást vagy örvényt szítanak, mely a vízben lebegő könnyebb tárgyakat magával sodorja. Hogy pedig ázalékállatkánk csillangós kereke is tényleg heves örvényt támaszt, világosan látjuk azon számos apró szemecskén és golyócskán, melyek ellenállhatatlan erővel sodortatnak ebbe a scyllába. Állatunknak tehát meg se kell helyéből mozdulnia, nem kell se kart, se valamely fogóműszert kinyujtania, s mégis bőségben él, sőt a csillangói által szított örvény gyakran sokkal többet sodor szájához, mint a mennyit elnyelni képes. Az úgynevezett harangállatocskák ezen fölötte kényelmes életmódjának azonban roszoldala is van: ülő életmódjoknál fogva ugyanis az a veszély fenyegeti, hogy szabadon kóborló és erősebb állatocskák zsákmányul ejtik, sőt saját rokonságukban is akadnak olyan állatok, a melyek ezen virágot színlelő rablók harangjára formaszerint ráhúzzák testüket, az elnyelt harangot leszakítják, s azután tovább állanak. A harangállatocskáknak különben épen a kocsány egyszersmind bizonyos védelmet is biztosít a meglepetések ellen. A kocsány ugyanis, mint a 158. ábra B képe ábrázolja, képes csavarmenetesen összeperdülni, mi által a váratlanul történt összepattanástól megijedt támadó könnyen elveszítheti zsákmányát. A kocsánynak épen ezen tulajdonsága nyújt alkalmat oly berendezésről szólani, melyet még eddig nem említettünk, s mely az eddig tárgyalt mechanikai műszerekre nézve
233
is fontos. Ez abból áll, hogy az ázalékállatkák lágy teste, az ú. n. protoplazma, * mely gyöngéd s leemelhető hártyácskával, az ú. n. cuticulá-val van borítva, tömörségét tekintve, két rétegre van különülve, s hogy tömörebb külső rétegében, melyből a csillangók is erednek, többnyire hosszanti irányban, részben azonban haránt, vagyis körkörös irányban is futó finom rostok, vagy szalagok vannak, a melyeket minden tekintetben valódi izomrostok első kezdeteinek kell tartanunk. 158. ábránk C képe tisztán mutatja, hogy a számos hézaggal áttört lágy belső állomány a külső kéregrétegtől meglehetős élesen el van válva, s e mellett látható, hogy az izomszerű hosszantfutó rostok alant a nyél felé a nyelet át‚ járó vastagabb nyalábba egyesülnek. Ez utóbbi (st) pedig a
* Protoplazma = ősképlő anyag, sarcode, sejttest, a sejt tömege.
234
legújabb vizsgálatok szerint a valódi harántcsíkos izmok * minden lényeges tulajdonságát bírja, s épen azért ugyanilyennek kell a testen levő finom rostokat is tartanunk. Most már ezek után felfoghatja az olvasó, hogy miért képes az ázalékállatkák teste csaknem oly erősen összehúzódni, mint valamely féreg, s hogy ennek következtében egészben is sokszorosan képes, mint valamely műszer működni. Hogy pedig ez utóbbi miként értendő, ezt a többi között a 159. ábrán rajzolt ormányos ázalékállatka tanusítja.
159. ábra. Köröskörül szőrös ázalékállatka (Dileptus gigas), ostoralakulag megnyult előrészszel. m szája, melyen át egy kisebb ázalékállatocskákat nyel el. |
|
|
160. ábra. A Didimium nasutum STEIN két csillangó-koszorúval s nyelvalakú nyúlványnyal. Erős nagyítás. BALBIANI szerint. |
Annak bebizonyítására, hogy az ázalékállatkák sokféle külső műszereinek inventariumát [leltárát] még távolról sem merítettük ki, még egy érdekes alakot mutatunk be a 160. ábra A rajzán. Ez állatocska BALBIANI nyomán azon helyzetben van rajzolva, a melyben a kaméleon ragadó nyelvére emlékeztető nyulványával (a) egy ú. n. papucsállatocskát (Paramecium Aurelia) ragad meg. Ezen sajátságos lény két koszorúba rendeződött csillangóin kívül még avval is felkeltheti csodálkozásunkat, hogy testének kéregrétegében képződő apró pálczikaszerű nyilakat szór prédájára. |
* Az akaratunktól függve összehúzódó izmok azért neveztetnek harántcsíkosaknak, mert egyes rostjaikban az összehúzódó izomállomány haránt csíkokban (korongokban) van elrendeződve.