II. FEJEZET
TÖMLŐÁLLATOK (COELENTERATA)
A DÉLI tengérek bizonyos partszélein a tenger mélyében egészen különös ülő állatformákat láthatunk, melyek részint színpompájokkal, részint többnyire fa-alakúlag elágazódó alakjaikkal növényekre emlékeztetnek, s a melyeket azelőtt csakugyan a növényekhez is számítottak, s növényállatoknak (zoophytáknak) neveztek. Ezen tenger alatti állatkertek túlnyomólag kétféle lényekből állanak: korall-állatokból és a szivacsokból, mely utóbbiakról a mosdószivacs kinyomott szarúváza csak igen felületes fogalmat nyújt. Bár ez állatok külső megjelenésökre nézve egymáshoz igen hasonlítanak is, mégis könnyen megtehető kisérlettel már a víz tükrén keresztül megkülönböztethetjük egymástól. Ha például darabka követ dobunk közéjök a vízbe, vagy másvalamely módon háborgatjuk őket, a korállok bizonyos – később leírandó – sziromszerű részeiket azonnal behúzzák, ellenben a szivacsokon semmiféle változást sem látunk. Ezzel a szivacsok mechanikai főbélyegét mondtuk ki, azaz azt, a mi által minden többi tömlőállattól különböznek, hogy t. i. semmiféle szorosan annak nevezhető külső mozgás-műszerök nincsen, s hogy más teremtmények módjára képtelenek környezetükre hatni.
236
Ebből a szempontból tekintve, a szivacsok csakugyan nem egyebek, mint növényállatok, sőt alantabb fokon állanak, mint maguk az Amoebák és sok más véglény. Az olvasó azonban, a ki a gyakran roppant nagyságú szivacstömegeket látja, önkénytelenül is kérdezheti, hogy honnan jő ez az óriási növekedés, vagy hogy miként kereshetik meg ezek az állatok külső mechanikai műszerek nélkül a gyors növekvésükre szükséges táplálékot? Megkisértjük, hogy az olvasónak erre a kérdésére is tájékoztató feleletet adjunk.
161. ábra. A mészszivacs-egyének csoportja (Leucandra aspera) HÄCKEL nyomán; természetes nagyság; a kiürítő nyílás. B hosszanti metszet egy ilyen szivacson; a testüreg; b ennek nyílása; c a testfal csatornajáratai az ostoros kamarákkal.
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a szivacsok, valamint az ezután tárgyalandó összes állatok is abban különböznek
a véglényektől, hogy nem egyetlen sejtből, hanem számos sejtből állanak. Ezek a sejtek azonban a spongiákban sem képeznek rendezetlen rakást, hanem, mint először SCHULZE E. kimutatta, három főrétegben, ú. n. csiralevelekben (csiralemezekben) vannak elrendeződve, úgy mint minden más többsejtű állatban. Mielőtt azonban megértethetném, hogy mily módon van a test ebből a három sejtrétegből összetéve, a 161. ábra segítségével még egy oly különbségre kell figyelmeztetnem, melyben a sejtekből összetett állatok az egysejtű véglényektől különböznek.
237
A-ban egy ú. n. mészszivacs ülő és részben egymással összenőtt egyéneinek csoportját látjuk természetes nagyságban, s mindegyik egyén szabad végén egy-egy nyilást. A B rajz egy ilyen állat hosszanti metszetét vázolja nagyobbítva, s ezen láthatni, hogy az a nyílás nem egy rövid nyelőcsőbe vezet, mint az ázalékállatkák szája, hanem nagy szabad üregbe, mely a bélcsővel biró állatok bélüregének felel meg.
Hasonló belső üregök, azaz oly emésztő üregök, melynek falát a test fala képezi, van a korállok nak és a velök rokon állatoknak is, a melyeket azért tömlőállatoknak szoktak nevezni. Az előadottak után a három sejtréteg elhelyeződése könnyen megérthető. A dolog ugyanis úgy áll: az egyik sejtlemez a test falzatának külső rétegét teszi, a második az épen említett belső üreget, ágazataival együtt béleli ki, a harmadik, s többnyire legvastagabb sejtréteg végre a két fal tölteléke, vagyis ezeknek egyesítésére szolgál, s ezért középsőlemeznek is nevezik. De máskülönben is közelebb jutott már most az olvasó a szivacsok szervezetének megértéséhez. A mindenki előtt ismeretes mosdószivacs élő állapotában korántsem az a száraz, rugalmas szarufonadék, a milyennek mint kereskedelmi czikket ismerjük, hanem élőrésze, vagyis sejtekből álló lágy teste is van, mint akár saját magunknak, mert az említett nem élő része, azaz váza nem egyéb, mint az élő középső sejtlemeztől elválasztott szivacsos tömeg, mely a többnyire igen nagy lágy testet összetartja, s annak alakot kölcsönöz.
Most már vissza térhetünk azon minket mindenekelőtt érdeklő kérdésre, hogy tulajdonképen miféle műszerekkel szerzi a szivacs táplálékát. Az ázalékállatkák, valamint a felsőbbrendű állatok ismeretére támaszkodva, bizonyára azt fogja már most az olvasó gondolni, hogy a szivacs is a fentebb leírt testnyílásán veszi fel a néki szükséges tápszereket, a mint az csakugyan így is történik a többi tömlő-
238
állatnál. A szivacsoknál azonban egészen másképen áll a dolog, s épen ebben rejlik főjellemök.
Minden szivacsegyénnek – nem szólunk itt egész telepekről – nemcsak egy szája van, vagy mint az különben szabály, hanem ezrekre, sőt mondhatjuk, hogy százezrekre is megy azon nyilások száma, melyek köröskörül az egész test felületén tátonganak. Ezek a nyilások azonban oly parányiak, hogy szabad szemmel többnyire nem is láthatók, vagy más szóval, csupán apró likacskák (porus-ok), s azért is a szivacsokat találóan likacskásoknak (Porifera) is szokás nevezni. Nem is kellene talán említenünk, hogy e likacskák a test belső üregébe vezetnek, s ennek tág, sokszor kéményhez hasonló nyílása (az osculum = szájacska) arra szolgál, hogy a tápláló szerekkel minden oldalról beáramló vizet kiürítse. Érdekes azonban tudni, hogy mily módon jő a táplálékot vivő víz áramlásba. Lényegére nézve ugyanúgy, mint a harangállatoknál. A belső lemez sejtjei ugyanis, a melyek nemcsak a testüreget, hanem a likacska-járatokat is kibélelik, ostorokkal vannak felszerelve, melyek úgy mozognak befelé, illetőleg (a test tág üregében) az osculum felé, hogy a vizet állandóan ugyanazon irányú áramlásban tartják.
Ezek a belső szervek pótolják tehát a külsőknek hiányát. Ha már azonban ennyire belemélyedtünk ez állatok belsejébe, szabadjon még valamit hozzáadnunk, s ez az, hogy a likacska-járatok nem mind elkülönítve nyilnak valamennyien a testüregbe, hanem többnyire be- és levezető csövek ékes rendszerébe szedődnek, melyek lefutásában különösen hosszú ostorú sejtekkel bélelt tágulatok vannak beiktatva, a melyeket a 1161. ábra magyarázatában ostoros kamaráknak neveztünk.
Láthatta ezekből az olvasó, hogy a szivacsok mechanikai műszerek tekintetében nagyon szegények. Mindennek daczára a különféle szivacsok mész- vagy kova-anyagból
239
álló vázrészei oly bámulatosan gazdagok alakokban, a melyek különféle szerszámainkra és fegyvereinkre emlékeztetnek, – hogy csaknem úgy látszik, mintha a természet ezen ékes, s en miniature készült képződményekkel a mi saját képzelő tehetségünket igyekeznék megszégyeníteni.
162. ábra. Különféle kova- és mészszivacs vázrészei; a és b Periphragelia Elisae-ből; és d Euplectella aspergillum-ból; e Ascyssa acufera-ból; f Leucandra sacharata-ból; g és h ausztráliai horogszivacsból (Phoriosspongia solida). Erős nagyítás.
Minden további magyarázat nélkül egyszerűen a 162-ik ábrára utalunk, melyen néhány ilyen látszólagos spongiafegyver van érzékítve, s legyen elég még csak annyit megemlítenünk, hogy ezen a test erősítésére való sajátságos tűk, horgok, csillagok stb. esetleg, ha a testből kiállanak, mint védőműszerek is szerepelhetnek.
Ámbár az olvasó a mondottak alapján is meggyő-
240
ződhetett, hogy a szivacsok, épen úgy mint a korallok, a felsőbb állatok szabásától eltérő egyéb ilyenféle lények, csakugyan állatok, mindazáltal itt mégis egyre még figyelmeztetünk, a mi a szivacsok állati természetét és ostor-szerveinek mechanikai jellemét még inkább bizonyítja, sőt e tekintetben minden kétséget eloszlat. Ez pedig az, hogy az egész fiatal, azaz a tojásból kibúvó szivacsok nem olyan ülő lények, mint szüleik, hanem a külsejöket bevonó sejtek ostorszerveinek segítségével szabadon úszkálnak a vízben. Sőt mi több, az ilyen ifjú szivacsok, melyek a kifejlődöttekből egész lényökre nézve teljesen elütnek, s melyeket lárváknak szoktak nevezni, épen olyan szerkezetűek, mint más víziállatoknak, mint p. o. a koralloknak, a tüskebőrűeknek, a férgeknek, vagy a puhatestű állatoknak stb. lárvái, melyek mindannyian külső ostoraik, vagy csillangóik segítségével mozognak. 163. ábránk egy ilyen csillangós lárvát ábrázol, mely nem egyéb, mint sejtekből álló golyó, melybe egy szintén sejtekből képzett, s nyílásával felénk néző zacskó türemlett be. Az említett zacskó a kész szivacs fentebb leírt testüregének megfelelő emésztőüreg,
163. ábra. Egy féreg (Phascolosoma
elongatum) lárvává váló embriója SELENKA után. a csillangó-koszorú; b ősszájnyilás; c peteszékhártya. |
164. ábra. Az előbbi ábrán lerajzolt tárgy széle erősebben nagyítva. a az embrio sejtjei a székhártyát átfúró ostorokkal (b). |
241
s minthogy a lárva egész teste a fejlődés ezen állapotán mintegy egyszerű zacskóalakú gyomornak felel meg, az ilyen lárvát gastrula
, azaz gyomrocska kifejezéssel szoktuk jelölni. A 164. ábra azt mutatja továbbá, hogy milyen módon fúrják át a székhártyát az egyes sejtekből kinyúló állábszerű ostorok.
* * *
A berlini aquarium nehány barlangszerű víztartójában festőileg csoportosított sziklákon számos állat ül, melyek oly tüzes színekben ragyognak, s oly virágszerűleg kecsesek, hogy első megpillantásukra a legközönyösebb látogató is az öröm és meglepetés hangján tör ki. Valóban azt hihetnők, hogy virágágy előtt állunk, melyről rózsaszínű szegfüvek, sárga tulipánok, tüzes rózsák, s számos más, inkább exoticus külsejű virágok mosolyognak felénk. Ezék a pompás tengeri teremtmények, a joggal úgynevezett virágállatok (Anthozoa), másként Anemonék, a közel rokon koráll-állatoktól, többnyire tekintélyes nagyságukat nem tekintve, főleg abban különböznek, hogy nem képeznek számos, egymással szorosan, vagy lazán összefüggő egyénekből álló telepeket, hanem egyenként élnek, s továbbá abban, hogy egész testök puha marad, vagyis, nem választanak ki oly kehelyszerű vázat, mint a milyenek a valódi korallokra annyira jellemzők. Egy ilyen, még pedig aránylag karcsú testű virágállatot ábrázol a 165-ik kép. Az egész (valamint a 166. ábrán feltüntetett is), nem egyéb, mint vakon végződő zsák, hasonló a mészszivacs-egyénhez, a melyen azonban a felső bővebb nyílás nemcsak kiürítésre, hanem egyuttal mint száj is szolgál. Ezen nyílás körül pedig, – s ebben rejlik egy másik különbség a szivacsok és virágállatok között – koszorúba van rendeződve számos nyulvány, melyek gyakran hosszabbak az egész testnél, a melyek épen a virághoz való hasonlatosságot kölcsönzik e lényeknek.
242
De épen ez utóbbiakon veheti észre a szemlélő azonnal, hogy nem növénnyel, hanem állattal van dolga. Ha ugyanis húsdarabkákat, vagy apró holt rákocskákat, vagy más ilyen eledelt ejtünk rájok, azonnal életre ébrednek s kinyúlnak, hajlonganak, mintha csak férgek volnának, még pedig azért, hogy az eledelt megcsípjék, körülhurkolják, s szélesre kitáguló szájokba dugják. Ezért helyesen nevezik ezeket a mozgékony nyulványokat fogókaroknak, vagy tapogatóknak, s egyszersmind ezeket kell az anthozoák legnevezetesebb külső műszereinek tekintenünk. De eme különös teremtmények valóságos állati természete még másban is nyilvánul.
Helyöket ugyanis képesek némileg változtatni, bár ezt az aquariumban csak igen ritkán lehet észlelni. Mielőtt azonban helyváltoztatásuk módját megismertetnők, lássuk elébb, miképen tudnak e lények oly erősen megkapaszkodni, hogy gyakran könnyebb őket darabokra tépdelni, mint ülőkéjökről eltávolítani. Ezen rögzítést a 165-ik ábrán lerajzolt lábkorong eszközli, mely, mint azonnal tárgyaljuk, máskülömben is állataink második fő |
165. ábra. Tengeri rózsa (Aiptasia Conchii Gosse) HÄCKEL nyomán. |
243
műszerének tekintendő. Az elv pedig, mely szerint a virágállat talpkorongja rögzítő hatást fejt ki, lényegében ugyanaz, mint a csiga talpán. Először is bizonyos mirigyeiből ragadós anyagot választ el, erre az által, hogy az előbb laposan odaszorított középső résznek visszahúzásával légüres tért állít elő, mint szívókorong működik; ez a szívókorong bizonyos alakokon, p. o. a csinos harangpolipon (Lucernaria) erősen ki van fejlődve. Ugyanezen műszerrel történik rendesen a tovamozgás is és pedig úgy, hogy a lábkorongon, épen úgy mint a csiga talpán, hullámszerű emelkedések képződnek, s ezek következtében úgy csuszamlik tova az állat, mint valamely nehéz test az alája tett hengereken; megjegyzendő még, hogy az igen hajlékony talp az alzat bármilyen egyenetlenségéhez tud alkalmazkodni. Úgy látszik azonban, hogy bizonyos alakok lába még más módon is képes helyváltoztatásra. Egy bizonyos nemről (Minyas) ugyanis azt mondják, hogy erősen kivájt lába levegőt tartalmaz, mely, mihelyt a láb elhagyja az alzatot, a testet fölemeli. Némileg meglepheti az olvasót, ha azt hallja, hogy a fogókarok is szolgálhatnak mozgás-szervekül és pedig szintén kétféle módon. Az alapjától elvált Anemone ugyanis kinyujtja s úgy használja azokat uszó műszerekül, mint akármilyen Flagellata az ostorait; vagy pedig az állat, mondhatnók, fejére áll, lefelé álló fogókarjain járkál, mint valamely tótágast álló gyermek a két kezén. Ezen különös mozgás-módra, melyet a később tárgyalandó tintahalon (Sepia) is észlelhetni, a már említett harangpolip is képes, mely, bizonyára kényelmesebb odatapadhatás czéljából, karjainak végein külön szívókorongokat hord s a mely e mellett, később tárgyalandó módon, a tapogatókat egybekötő s harangszerűen kiterjedt bőrrészletének rithmusos kinyitogatásával és becsaptatásával úszni is tud.
De most már itt az ideje, hogy az említett mozgások-
244
166. ábra. Egy korall-állat hosszanti metszete. A kinyójtózkodva, B összehúzódva. ab szájkorong; ik fogókar; c előre türődző nyelőcsövi rész; o nyelőcső; n gyomor; d a kettő közötti záróizom; lmfg mészkehely.
nak nevezetesen a fogókarok mozgásainak egész mechanizmusát közelebbről is szemügyre vegyük. Ennek magyarázására szolgálhat a 166. ábra. Az itt ábrázolt hosszmetszetek oly valódi korállokra vonatkoznak, melyek az Anemonékéhez hasonló puhatestöket a maguk elválasztotta szivacsos mésztömegből álló "kehely"-be visszahúzhatják. Ez a kehely nem olyan külső ház, mint a csiga héja, hanem mint a szivacsok váza, a középlemezből eredő belső képződmény, vagyis külsőleg még egy – az igaz, hogy lassankint hámló – sejtréteg takarja. A többi érthető a képből, melyen a széles fekete vonalak a test lábrészében a kehely-szerű vázat jelentik, mely utóbbit kivájt állványnak vagy piedestalnak is képzelhetjük. Hogy miképen képzelhető az állat puhán maradó előrészének visszahúzódása, az ábra B képéből tudhatjuk meg. Tüzetesebb magyarázatot kíván azonban az a mechanizmus, a melynek segítségével ez az összehúzódás és a test betürődése végbemegy. Megjegyezhetjük itt mindjárt, hogy ez igen egyszerű. Mint (a szivacsok kivételével) minden más soksejtű állatnak, úgy a szóban forgóknak is vannak valódi izomrostjaik, melyek
245
állandóan a középlemezben találhatók. Ezen részben hoszszant, részben harántul futó izomrostok nem képeznek azonban úgy, mint p. o. a gerinczeseknél, különálló, egyenként össszehúzódható tömegeket, hanem, olyanformán mint a mi hasunkon és homlokunkon, össze vannak nőve a bőrrel s azt alkotják, a mit a tudományban a "bőrizom-tömlőnek" neveznek. Ezek után most már a test lágy részének összehúzódása és betürődése könnyen érthetővé válik. Ez ugyanis egyszerűen a bőrizomtömlő megrövidülésén, vagyis összehúzódásán alapszik s nevezetesen a kehelybe való visszatűrődés a pontozott vonalak (h) irányában hosszant futó izomelemeknek erős összehúzódása következtében létesül.
Különös megbeszélést kiván még az a mechanizmus, mely a virágállatok főműszereinek, a fogókaroknak, be- és kitürődését végezi. Ha az ilyen teremtmény valamely nagyobb prédával, p. o. valamely rákkal vagy csigával, kagylóval vagy más efféle zsákmánnyal tömi meg emésztő-üregét, .ez esetben nemcsak testének előrészét, hanem fogókarjait is behúzza s ilyenkor az egész állat mintegy alaktalan tömeggé válik. A fogókarok ezen eltünése a következőképen megy végbe. A fogókarok a bőrizom-tömlőnek üres kitürődései, melyekben szintén megvannak azok a hosszanti és haránt izomrostok, melyek a 166. ábrán jelezve láthatók. Ha a hosszanti izmok húzódnak össze, természetszerűleg az egész tömlő megrövidül s a B-ben rajzolt redős szerkezetet ölti fel. Arra azonban, hogy az összehúzódott fogókar egészen a száj-korong színvonala alá visszahúzódhassék, még több is kell. Ez a 167. ábrán kitüntetett módon akként történhetik, hogy a fogókar alapja körül (az A-n látható he és if izmok összehúzódására) egyúttal a test bőre is visszahúzódik, vagy más szóval, betürődés útján zacskó (B. ghik) képződik, melybe az erősen megrövidült tapogató egészen elrejtőzhetik. Ismétlések kikerülése végett már itt megjegyezhetjük, hogy
246
167. ábra. Üres testnyúlványok betürődését érzékítő vázlat. |
ugyanilyen betürődés több más kiálló ágy [lágy?] testrészen, nevezetesen bizonyos tapogató-féle műszereken, valamint különféle állat ormányán is észlelhető. Az említett szerveken, azonban a betürődésnek még egy harmadik módja, azaz a tapogató hegyéből kiinduló betürődés is szerepel. Képzeljük, hogy A tömlő tengelyében egy izom (d) van kifeszítve, mely annak a végén tapad; már most könnyen érthető, hogy ezen izom összehúzódására a tömlő vége oly módon türődik be, a mint a B ábra vázolja. Ézen, a keztyűujj módjára betürődött tömlő hegyén látható a betürődési nyílás, a-nál pedig a tapogató betürődött vége, melyhez a visszahúzó izom tapad. A betürődés (in vaginatio) ezen módja igen szépen és könnyen megfigyelhető a csiga tapogatóin (szarvain) is. |
A fogókarok behúzódásának mechanizmusánál nem kevésbbé nevezetes az, a mely azoknak kinyujtását végezi. Ha ezen műszereket legerősebb működésük közben ujjainkkal
247
érintjük, meggyőződünk, hogy szerfelett duzzadtak és merevek, s előre is föltehetjük, hogy ez állapotuk nem függhet egyedül izmaik működésétől. Ez a merevség, mely műszereink működési képességére nézve a legnagyobb fontosságú, tényleg egy más érdekes berendezéstől függ, melylyel, mivel a gerinczteleneknél széltében el van terjedve, okvetetlen kissé tüzetesebben kell megismerkednünk. Mint már említettük, a virágállatok belsejében tágas üreg van, a mely, minthogy a szájon át a külső közeggel közlekedik, [van összekötve] magától érthetőleg folyton vízzel van telve. A virágállatok ezen belső üregének két, egymástól erős záróizommal elrekesztett osztálya van; ezek közül a külső (166. ábra) vastagfalú cső, mely nem egyéb, mint a kitűrhető nyelőcső, másika pedig a test alján levő zacskó.
A test ezen táján tett harántmetszés arról is meggyőzhet, hogy ez a zacskó üres mákfejhez hasonlít, a mennyiben belseje sugaras választófalakkal számos rekeszre van osztva főleg azért, hogy az emésztő és lélekző felület nagyobb legyen, a minthogy ugyanez a czélja beleink, vagy pedig a kopoltyúk redőinek is. Minden egyes rekesz résszerű ürege felnyúlik egészen a fogókarokig, vagyis, helyesebben szólva, összefügg ez utóbbiak belsejében levő üreggel. A többi már most magától kitalálható. A virágállat egész teste mintegy fecskendő palaczknak felel meg, mely a fogókarok mindegyikét duzzadásig megtöltheti, vagy befecskendezheti. Ez pedig egyszerűen úgy történik, hogy a fentemlített záróizom összefűződése a víznek az alsó üregből való kijutását megakadályozza s erre azután a test körkörös izmai alulról fölfelé összehúzódnak. Ez által a testüreg megszűkíttetik és a víznek most már nincs más útja, mint a rendkívül tágulékony fogókarokba. Meg kell itt még azt is említenünk, hogy a test üregében foglalt víz, mely természetesen nem egészen tiszta, hanem tápláló nedvekkel keveredett, a száj és garat elzáró-
248
dása alatt a testből részben ki is fecskendezhető, és pedig vagy a fogókarok hegyein levő nyíláson, vagy pedig a testfalzat bizonyos likacskáin át.
Ha az olvasó szemügyre vesz ilyen virágállatot, melynek gyakran száznál is több testhosszúságú fogókarja van, bizonyára azt fogja vélni, hogy a karok mechanikai szerkezetüknél fogva már magok elégségesek még nagyobb zsákmányok legyőzésére is, sőt, hogy a természet ezen alattomos rablókat támadó műszerekkel igen is bőkezűen áldotta meg. S ezen műszerek egymagokban a fogdosás műveletében aránylag mégis csekély jelentőségűeknek látszanak, ha azokkal a rajtuk található képletekkel hasonlítjuk össze, melyeket parányiságuk miatt méltán nevezhetnénk láthatatlan fegyvereknek. Hogy a zsákmány legyőzésében a fogókaroknak mechanikai erejökön kívül tényleg még más tulajdonságaik is szerepet játszanak, erről mikroszkóp nélkül meggyőződhetünk. Igy, ha az Actiniákat ujjainkkal, vagy még inkább ha nyelvünknek még érzékenyebb hegyével érintjük, akaratlanul is visszariadunk, mert épen olyatén hatást érezünk, mintha csak csalán csípett volna meg. Ezt a különös tulajdonságot azonban nemcsak a virágállatok, hanem többé-kevésbbé minden tömlőállat bírja, kivéve a szivacsokat s azért az előbbieket csalánzó tömlőállatoknak (Coelenterata Cnidaria) is nevezik, ellentétben az utóbbiakkal. Az égető sajgást apró mikroszkópi képletek okozzák, melyek az állat testén kisebb-nagyobb csoportokban vannak s a szerint ez állatok testének felülete kisebb vagy nagyobb fokban képes az érintőben a csaláncsipés érzését felkölteni. Mikroszkóp nélkül arról is meg lehet győződni, hogy ezen "csalánszervek" az élő zsákmány megfogásában nagy szerepet játszanak. Gyakran lehet ugyanis látni, hogy valamely kis állat, sőt egy-egy nagyobb is, mintegy villámcsapásra megbénul, mihelyt ez állatoknak oly testrészével, p. o. vala-
249
valamely fogókarjával érintkezik, melyen csalánszervek vannak.
Az olvasó azonban bizonynyal kiváncsi már tudni, hogy vaj jon miként vannak ezen mikroszkópi fegyverek szerkesztve s mily módon létesül feltűnő hatásuk. E czélra valamely igen kicsiny csalánszerves állatot vizsgáljunk mikroszkópon s erre igen alkalmas az egyetlen édesvizi alak, mely e nagy osztályból való, az ugynevezett hydra, melyet helyenként, nevezetesen a vizilencse alján meglehetős gyakran találhatunk. Ha bármely finom tárgygyal p. o. tűvel érintjük a csinos állatocska egyik karját, azonnal apró, hólyagszerű testecskék szökelnek ki bőréből, melyek közül a legtöbb alapján kis horgokkal fegyverzett, hosszú fonálban végződik. Ezek a csalánszervek vagy csalántokok működésökben; s könnyű kitalálni, hogy itt tulajdonképen – ha lehet ezen kifejezést használnunk – mérgezett, vagyis maró folyadékkal áztatott horogzsinegekkel van dolgunk. Tényleg meg is lehet győződni, hogy ezen minutiosus [aprócska] távolra ható parittyák nemcsak chemiai, hanem mechanikai hatást is végeznek. Igy ha véletlenül valamely gondtalan élő lény, – p. o. egy rákocska – érintkezik egy fogókarral, láthatjuk, hogy ezer meg ezer ilyen horogzsineg lövelődik rája, melyek |
168. ábra. Kilövelt csalánszervek különböző alakjai (abc). |
250
rövid idő alatt, úgy, mint a pók a vergődő legyet, minden képzeletet meghaladó finom szálaikkal annyira behálózzák, hogy végre, a chemiai hatástól is kimerült állatocska mozdulni sem képes. Ez esetben is az apró fegyverek roppant száma képes csak egyesült erővel ilyen hatást végezni s hogy az olvasó tájékozódhassék e fegyverek sokasága felől, megemlítjük, hogy, MÖBIUS szerint, a zöld tengerirózsa (Anthea Cereus) egyetlen egy ilyen fogókarján mintegy negyvenhárom millió ilyen fegyver található. Érdekes azonban az is tudnunk, hogy ezen csalánszerveket miképen lövöldözi ki az állat s hogy milyen az erre szolgáló mechanikai berendezés. – E czélból az olvasót a 169. ábrával kell megismertetnünk, mely egy még később tárgyalandó polypnak csalánszervekkel megrakott fogókarszerű műszerét érzékíti.
Látható ezen, hogy a csalánszervekkel megrakott bunkónak nyelén háromféle szövetréteg van: egy külső (a), egy belső, a nyél tengelyét képző sejtoszlop (b) és e ketté között, mint a belső nyaláb köpenyszerű burka, hosszant futó izomrostok rétege (c). Ez utóbbi fejtheti meg, hogy mi által képes az egész kar vagy nyél visszahúzódni s ujra ismét megnyúlni. Még csak azt kell hozzáadnunk, hogy a tengelyt képező nyaláb oly mértékben rugalmas, hogy, ha az izomréteg működése következtében összehuzódott, vagy megrövidült, mint valamely összenyomott hengeres drótrugó magától képes ismét megnyúlni.
Ha a külső réteget megtekintjük, azt észlelhetjük, hogy sejtjei a csalántokokkal megrakott bunkó szabad vége felé egyre hosszabbakká válnak, továbbá azt, hogy váltakozva kétfélék, tudniillik olyanok, melyek egy-egy hosszú tapintószállal (f) végződnek és olyanok, melyek hosszúkás, sötétszélű hólyagot (e) tartalmaznak. Ez utóbbiak nem egyebek, mint a csalántokok, melyek tehát a test külső rétegében levő sejteknek, az u. n. csalántok-képező sejteknek |
169. ábra. Az Aglaophenia ú. n. védő-egyéne (Machopolyp); a külső sejt-réteg (ectoderma); b belső sejtréteg (entoderrna); c izomréteg; d ennek kisugárzása; g idegsejt; e csalántokok; f érző fonalas sejtek. |
251
170. ábra. Az Aglaophenia egy csalántokot tartalmazó sejtje (cnidoblast) LENDENFELD után. XX a test felülete; ba a sejt nyujtványa (cnidocil); c mag; i csalántok; ed és f a sejt izomhüvelye; h idegrostok; g idegsejt. |
(cnidoblasta) belsejét teszik. Továbbá azt is láthatjuk, hogy a csalántokok előbb említett fonalai nem nyúlnak ki szabadon, hanem, mint valamely fogantyújába visszahajlított dugóhúzó, a sejtek belsejében vannak. Hogy végre a kilövellésre szolgáló mechanismusra térjünk, vegyünk ábránkon kettőt figyelembe: először is a finom izomszálakat (d), melyek az előbb említett izomhüvely külső kúpjától a csalánsejtek felé kisugároznak és másodszor a még finomabb, ábránkon csak pontsorokkal jelölt csíkokat, melyek szintén a szóban levő sejtképletekkel állanak összeköttetésben. Ez utóbbiak nem egyebek, mint egy idegsejt (g) gyökérszerű elágazódásai, s ehhez csak azt kell még hozzátennünk, hogy ezek ingerek közvetítésére és vezetésére valók s hogy ilyen ingerközvetítő |
252
szervek legelőször a tömlőállatokon jelennek meg, a véglények pedig ilyenekkel még nem rendelkeznek. A csalánszerveknek ezen sajátsága, csak az újabb időben LENDENFELD szép vizsgálatai által ismertté vált felszerelése egy erősebben nagyított sejten a 170. ábrán látható.
Ezen a csalántokon (i) kívül a sejtmag (c), a sejt körül az izomburok (d) és alant az idegrostokkal való egybeköttetés jól látható. Ezenkívül sejtünknek még egy segédszerve, t. i. egy a test felszínétől kiálló ujjszerű nyulványa (ba) van; ez az ú. n. cnidocil, melyet méltán tekinthetünk a sejt tapogatójának. Ezek után legalább is annyit megérthetünk már, hogy mily módon vettetik ki az egész csalántok. Ha ugyanis valamely idegen test jő a sejt épen említett tapogatójával vagy pedig valamely szomszédsejt hosszabb érzőszálával érintkezésbe, vagy közvetetlenül, – vagy közvetve, azaz az idegrostok útján, – a sejt belseje, illetőleg az azt takaró izomburok ingereltetik; ennek pedig az a következménye, hogy a sejt protoplazmája, illetőleg a takaró izomállomány összehúzódik s a csalántokot kipattantja. Ezután maguknak a tokoknak elsülését, vagyis horogfonalaik szabaddá válását kell csak még megmagyaráznunk. Ennek megértésére mindenekelőtt tudnia kell az olvasónak, hogy ezek a fonalak tulajdonképen vékony csövecskék, melyek a tok nyakával függnek össze és az utóbbiba be vannak türődve. A többinek megvilágítására szolgáljon a 171. ábra.
Legyen A egy vízzel töltött kis kaucsuklabda, melybe valamely könnyen hajlítható anyagból készült s végén zárt cső úgy van belehelyezve, hogy falzata a labda falzatába közvetetlenül folytatódik. Ha most az utóbbit a nyaka alatt, p. o. a pontozott vonal irányában (b) összenyomjuk, a víz nyilvánvalóan az aránylag könnyebben engedő nyak felé nyomúl s ennek az lesz a következménye, hogy a csövecske, mint valamely keztyű ujja, alapjából mind inkább |
171. ábra. A csalántokok szálai s más hasonló mechanizmusok kitürődésének vázlata. Az a izom a csalántokokban nincsen meg s csak is bizonyos orrmányképződésekre vonatkozik. |
253
(l. B- C-t) kifelé türődik. Tegyük fel továbbá még azt is, hogy a hajlékony csövecske belül – úgy, mint ábránkon – szőrökkel vagy horgokkal van megrakva, ez esetben világos, hogy ezek a kitürődéskor a külső felületre jutnak. Egészen így képzelhetjük a csalánszálak kilökődését is, csakhogy az illető csövecskék mint a 172. ábra a, b és c rajzai mutathatják, rendkívül finomak és olyan hosszúak, hogy a tokban csakis egybe gomolyítva férnek el. A toknak ilyetén megtömése bizonyára csak még fokozza a belső feszültséget s csak kis külső nyomás kell a sejt összehúzódására, hogy ez által ezen valóban igen különös apró lövedékek kiröpíttessenek.
A felsőbb rendű állatok egyes külső műszerei, mint ismeretes, oly szoros és közvetlen összefüggésben állanak az egészszel, hogy egymáshoz való tartozóságuk kétséges nem lehet. Egészen másképen áll a dolog, mint azonnal látni fogjuk, bizonyos alsófokú állatokon, különösen pedig az oly sok tekintetben igen sajátságos tömlőállatokon. Hogy azonban érthetők legyünk, előre kell itt bocsátanunk, hogy bizonyos tömlőállatok petéiből nem egy egyetlen egyén, hanem először is ágazatos, faalakú lény képződik, a mely csak azután képez bimbózás útján az anyaállathoz többé- |
172. ábra. Egy tengeri rózsa (Cerianthus) csalántokjai HEIDER után. a gombolyagba szedett fonál; b csavarszerű, c félig kitüremlett fonál. |
254
173. ábra. Egy polyptelep (Aglaophenia) részlete a déli tengerből LENDENFELD után. a tápláló egyén; b felső-, c alsó tapadószervek; d csalánszervek (védő egyének); e a telep ürege; i a tápláló állat üregébe való átmenet; f testfalazat (endosark); g chitinburok (ectosark). |
kevésbbé hasonlító virágszerű állatot. A 173. ábra egy ilyen faalakú telepnek egy részét tűnteti fel az említett bimbók egyikével (a), mely tapogató koszorújával már első megpillantásra virágállatra emlékeztet. E képletnek tényleg szája, sőt belső ürege is van, a melyről azonban megjegyzendő, hogy hátrafelé nem zárt, hanem (i-nél) a talapnak [!] a tápláló nedv keringésére szolgáló közös üreg járatával (e) függ össze. Mivel a szóban forgó képlet terméketlen marad s csakis az összes telep táplálásáról gondoskodik, tápláló egyénnek neveztetik. A mi azonban az egészen annyira különös, az az, hogy a tápláló egyéneknek, ámbár tapogatóik épen úgy, mint a valóságos virágállatéi, a préda megragadására minden kellékkel, különösen csalánszervekkel is el vannak látva, azonkívül még különös segédszervek is állanak rendelkezésökre. Ilyen, mondhatni önállóan működő műszer kétféle van az evőegyének mellett. Ezeknek egyike hosszú, könnyen kinyújtható s vissza húzható fonál, mely ragadós felületű duzzadással (173. ábra b) végződik; másika pedig szintén mozogható s összehúzódható
255
nyéllel ellátott képlet (169. ábra), mely bunkós végén csalánszervekkel van felfegyverezve.
Amazok, mint az olvasó a tárgyaltak után már sejtheti is, úgy működnek, mint a lépvessző, t. i. apróbb tárgyak megfogására szolgálnak, melyeket azután a telep tápláló állatjának szolgáltatnak át, emezek pedig nagyobb zsákmány legyőzésére, vagy megölésére vannak rendeltetve. Igen érdekes látványt nyújt, hogy, midőn a csalántokokkal megrakott bunkók támadásra előre tolatnak, a könnyen megsérülhető tapadó fonalak, valamint a tápláló állat gyöngéd fogókarjai behuzódnak. Végül még meg kell jegyeznünk, hogy nehány búvár az említett csalántokokkal megrakott műszereket egyenesen önálló egyéneknek, valóságos védő- vagy küzdőállatoknak (Macho-
256
polypok) tekinti; ez a felfogás azonban, úgy látszik, túllépi a megengedhető határt. Reánk nézve elegendő annyit megjegyeznünk, hogy az alsóbb állatok mechanikai műszerei néha sokkal lazábban függnek egymással egybe, mint a felsőbb rendű s központosítottabb lényekéi.
174. ábra. A 173. ábrán lerajzolt állat tapadószerve.
a összehúzódható kocsány; b tapintósejt szőrrel (c); d tapadósejt ragadós cseppekkel (e), melyeket a sejtek választanak el. LENDENFELD után. |
175. ábra. Ernyős meduza (Carmarina hastata)
összehúzódott állapotban. a gyomorcső; b száj a nyelvvel; e csavarodott párkányfonalak; f ernyő-üreg. |
176. ábra. Kis ernyős medúza (Corymorpha mutans), csak egy párkányfonállal. |
* * *
Az eddigiekben azon csalánszerves állatok mechanikai műszereiről volt szó, a melyek, mint p. o. a korállok, egészen oda nőttek, vagy pedig, mint a tengeri rózsák, helyöket rendszerint csak ritkán változtatják. Van azonban sok más olyan alak is, mely teljesen szabad életet folytat s azért helyén lesz ezeknek helyváltoztatásra szolgáló berendezéseivel is megismerkednünk. Az illető állatokat, melyek kevés kivétellel mind úszók, együttesen medúzáknak nevezzük s ezek ismét több alakcsoportra oszlanak. A legismertebbek köztük az u. n. ernyős medúzák, melyek ellentétben azokkal, a melyek kizárólag a déli tengerekben élnek, az Európa körüli tengerekben is előfordulnak, még pedig sokszor oly mennyiségben, hogy a víz velök nehány kilométernyire betűszerint egészen meg van telve. Ilyen állatról nyújt – bár homályos – képet a 175-ik ábra; de ehhez hozzá kell adnunk, hogy a legtöbb medúza sokkal nagyobb – némelyike a kocsikerék nagyságát is eléri, – továbbá, hogy egészen lágy, kocsonyanemű s üvegszerűen átlátszó anyagból állanak s végül, hogy többnyire oly gyöngéd kék vagy ibolya színűek, hogy a kékes vízben gyakran csak lebegő árnyékképeknek látszanak.
A többi reánk nézve fontos dolgot az ábrán láthatjuk. A test ernyőhöz, vagyis itt inkább haranghoz hasonlít, a mennyiben azon helyen (c), hol rendesen a száj nyílik, vékony fal határolta öblös vájulat (f) található. Ezen vájulat azonban igen fontos az állatra nézve, mert ezen és falainak összehúzódásán alapszik, hogy az állat helyét változtatni tudja, a
257
miért is az egész zacskót, illetőleg magát az egész állatot úszókészüléknek lehetne nevezni. Az ilyen egyszerű úszókészüléknek az elve pedig ép oly egyszerű, mint elmés. A midőn ugyanis a testüreg falai körkörösen futó izmaik működésére összehúzódnak, a víz a harang üregéből kiszoríttatik. Ezáltal, mint a 175. ábra érzékíti, mozgásnak indul az állat, és pedig a víz kilövelésével ellenkező irányban, az adott esetben tehát, a melyben a harang nyílása lefelé áll, felfelé történik a mozgás. Itt mellékesen megjegyezzük, hogy ugyanaz a mozgási idő, ámbár kevésbbé aestheticus formában, a Sepiáknál és szitakötőlárváknál is érvényesül, a melyek lélekzésre tág kloakájokba vizet színak s erős sugárban ismét kilövelik. Medúzáink azonban nemcsak felfelé, hanem lefelé és oldalt is úszhatnak s természetes tartózkodási helyükön tényleg minden kigondolható irányban látjuk őket lebegni. Nem kell e mellett elfelejtenünk, hogy ezeknek, valamint a legtöbb más víziállatnak fajsúlya a tartózkodási közegét csak kissé mulja felül, a minek az a következménye, hogy már az ernyő széleinek gyöngéd hullámszerű mozgása is elegendő, hogy ez állat a vízben lebegve maradhasson, vagy, habár lassan is, de tovább haladhasson.
Ezekután csak igen röviden szólhatunk itt a medúzák többi mechanikai műszeréről. Ide tartoznak első sorban az ernyő szegélyéről lelógó s a 175. ábrán látható rojtszerű függelékek vagy tapogatók (párkányfonalak), továbbá a szájnyilás közvetetlen közelében levő s az egyes nemek szerint nagyon változatos karajos nyulványok. Az előbbiek, vagyis a tapogatók gyakran szerfelett hosszúk s nyugalmi állásukban csavaralakulag fel vannak kunkorodva. Ezek, ha belül üresek, mint a virágállatok tapogatói, a külön csatornákban keringő tápláló folyadéknak belövellődése által nyujtatnak ki; rendesen sok csalántok van rajtok, melyek a madúzáknál kizárólag a függelékeken vannak, tehát nem az
258
egész test felületén, vagy még a gyomorban is, mint az actiniáknál. Hogy tulajdonképeni szájműszerekről is szóljunk, melyek a medúzáknál, mint már említettük, rendkívül változatosak, vessünk egy pillantást például választott állatunkra (175. ábra). Ennél az ernyőüreg fenekén levő száj helyett harangnyelvhez hasonló függeléket látunk lelógni, mely elég különösen orrmány is meg gyomor is egyszerre. A tulajdonképeni emésztőüreg itt nem fent, az ernyőben van, hanem egészen lent, a harangnyelvhez hasonló cső végén (a), mindjárt a szájtölcsér mögött.
177. ábra. Csúszó-mászó medúza (Clavatella prolifera) SCHMIDT O. után. a szívóláb; b csalánbatteria; c szem; d orrmány. |
Mielőtt az ernyős medúzákat elhagynók, mozgási műszereikre nézve minden csalánszerves állattól elütő alakjokat kell megismertetnünk. Ez a 177. ábrán bemutatott kis mászó medúza, mely SCHMIDT O. szerint rendesen a szép zöld, ú. n. tengeri salátán – egy levélalakú tengeri algán (Ulva lactuca) – él. Az ernyőről, valamint a fenéken apró táplálék után tapogató orrmányszerű szájról azonnal felismerhető a medúza. De felette idegenszerű, szívókoronggal (a) s karosgyertyatartóhoz hasonlítható, felálló csalán batteriákkal (b) fegyverzett hat karja, melyeken a csinos állatocska tovakúszik. Ezt az állatot még azért is szükségesnek tartottuk itt bemutatni, hogy rámutassunk arra, hogy a csalánszerves állatok bizonyos tekintetben, t. i. sugaras testszabásukat tekintve, a tüskebőrűekkel – gondoljunk a tengeri csillagra, – teljesen megegyeznek s ezen pár-
259
huzam mászó medúzánkra való tekintettel tovább is fűzhető annyiban, a mennyiben a tüskebőrüek, a mint hallani fogjuk, szintén s egész általánosságban szívólábakkal mozognak.
Ha már a mászó medúza is azt tanusítja, hogy a természet a helyváltoztató műszerek előállításában még egyazon állat-osztályban sem köti magát egy bizonyos sémához, hanem a különféle életviszonyoknak megfelelőleg a legkülönfélébb alkalmazkodásoknak nyit tért: a bordás medúzákról (Ctenophora) a melyekre ezennel áttérünk, elmondhatjuk, hogy ezeken a természet találékonyságának gazdagsága egyenesen bámulatra ragad.
Az előbb tárgyalt medúzákkal ellentétben ezek, a melyek csaknem kizárólag a déli tengerek lakói, nem harangalakuak, hanem alakjokban különféle gyümölcsöt, p. o. dinnyét, almát stb. utánoznak s emellett gyakran ezeknek ragyogó szineiben is osztoznak. Abban azonban nagyon hasonlítanak az ernyős medúzákhoz, hogy épen olyan lágytestűek s összehuzékonyak s ha vannak is egyes alakjaik, melyek, mint p. o. az u. n. Venus-öve (Cestum Veneris), szalagszerű testöknek kiválólag féregszerű hajlongásaival változtatják helyö-
260
ket, mégis különbség nélkül valamennyinek vannak külön mozgási műszerei, még pedig egészen sajátságosak. Azt mondhatnók, hogy állatjaink, mozgási szerveiket tekintve, hosszirányú sorokban csillangókkal fedett ázalékállatkák nagy kiadásban; de a dolog mégis kissé másként áll, a mennyiben csillangóik egy-egy haránt irányú sorban tarajszerű evezőlapátocskákká egyesültek. Ezek a szájtól az ellenkező testvégéig bordaszerű emelkedéseken ülő lapátocskák – mint a 178. ábra mutatja, – nem nagyon különböznek egy vizikerék lapátjaitól, s épen ezen bordaszerű emelkedésekről nevezzük őket bordás medúzáknak.
178. ábra. Bordás medúza (Cydippe) kissé vázlatosan. a csalántokos fonál, mely zsebalakú mélyedésbe húzható vissza. |
179. ábra. Bordás medúza (Leucothea formosa Mest.) szárnyszerű függelékekkel, kisebbítve.
a száj; b csalántokos fonalak; c szárnyak; d evezőlemez-sorok. |
A csillangókból összetett tarajok elrendeződése teszi érthetővé, hogy mi képesíti ezeket az ékes állatokat a tengelyük körül való gyors perdülésre, a mi méltán keltheti fel csodálkozásunkat, továbbá azt is, hogy miért képesek az egyik testvégökkel épen oly jól előrehaladni, mint a másikkal. Az előrehaladásnál azonban bizonyára az egyenlítői vonalban fekvő lemezecskék legtevékenyebbek s a tarajok a sarkok felé tényleg gyakran elenyésznek. De a legérdekesebb ezen evezőkkel felszerelt állatokon az, hogy némelyik a számos kis evezőn kívül még egy pár nagy lapáttal is el van látva. Ilyen alak van a 179. ábrán feltűntetve. Ez bizonyos tekintetben három részre van osztva, és pedig egy középsőre vagyis a szájat, gyomrot stb. viselő tulajdonképeni főtestre és két hatalmas s belül kivájt mellék leppentyűre, melyek, mint szárnyak fel- és lefelé csapkodnak. Könnyen felfogható, hogy ez utóbbiak működésére igen gyors mozgás jöhet létre és tényleg vannak olyan szárnyas bordás medúzák, melyeket szárnyaiknak egyetlen csapása egy egész lábnyira is tovalódíthat. Ezen nagyevezősök kis evezői (d) a finomabb mozgások véghezvitelére szolgálnak.
261
Már eddig is nem egy felette különös állati gépet ismertünk meg s fogunk még ezentúl megismerni, de bizarrabb s kalandosabb lényeket, mint a milyenek a hólyagos medúzák vagy szifonoforák (Siphonophora) még a legélénkebb fantázia sem alkothat. A Földközi-tengerben igen gyakori egyik képviseiőjöket vázolja a 180. ábra, melyet azonban legalább is tízszer nagyobbnak és élénk tarka színűnek kell képzelnünk. Már legfelsőbb, gyakran a víztükör felett lebegő része (a) is igen különös. Ez ugyanis nem fej – s ilyen testrészök a tömlőállatoknak meg a véglényeknek nincsen is, – hanem kifelé nyitott, izmosfalú zacskó, mely léggel telődhetik meg s mint valami ballon, az egész rajta csüngő többi részt lebegve tartja. Még sajátságosabb azonban ez a legfelső rész több más nemnél, p. o. az úgynevezett vitorlás medú-
180. ábra. Physophora Philippii. a léggel töltött hólyag; ab csőszerű törzs; c uszóharangok; d fejlődésben levő úszóharang; e tapogatók; f szivócsövek; g fogófonalak. Mintegy tizednyire kicsinyítve.
|
|
262
zán (Velella), melynek teste kemény porczogóból álló kivájt tutaj, a melyből függélyes lemez emelkedik ki s mint szélfogó vitorla szerepel. De eleget láthatunk rajzban bemutatott szifonoforánkon is, csak tekintsük meg közelebbről. A legkülönösebb rajta az, hogy tulajdonképeni teste nincsen, hanem az egész vékony csöves tengelyen (ab) lazán lógó csupa függelékből vagy külső műszerekből áll. S mily csodálatos az az összetétel! Épen olyan, mintha a természet a csalánszerves állatok egyszerű főalakjait itt egy burlesk compositum mixtum-má [mulatságos vegyülékké] akarta volna egybefűzni. Fent a tápláló folyadékot szállító csöves tengely hosszában két sorban üres kocsányokon lógó harangalakú függelékeket látunk, melyek nem egyebek, mint ernyős meduzák, a melyek azonban, mert egyedül csakis ennek a különös telepnek mozgására szolgálnak, a szájat s a tápszer fevételére való tapogatókat nélkülözik. Lent ellenben erős fogókarok koszorújából bizonyos medúzatelepek polypszerű tápláló állataihoz hasonló s csakugyan ezeknek módja szerint is működő képletek (f) nyujtogatják ki testöket, s ha még azt is megsúgjuk az olvasónak, hogy ilyen mozgó száj némely szifonoforán száznál is több található, meg fogja engedni, hogy tényleg nem közönséges állattal van dolgunk. Az azonban bizonyos, hogy ezeken az állatokon a gyakran elágzó sülyesztő – vagy fogófonalak (g) a legszebbek. Ezek a fonalak nyugalmi állapotban fel vannak csavarodva s ilyenkor csak nehány centiméternyi hosszúságuak, vízzel telefecskendezve pedig százszorta is hosszabbakká nyúlnak, különösen akkor, ha az állat környékén halászni akar. Azonban oly halászó fonalakról is tesznek említést, melyek 10 méternyire is képesek megnyúlni. Alig kell mondanunK hogy ezek is csalánszervekkel vannak ellátva, minek következtében természetes, hogy a körülöttük bolyongó apró, de nagyobb állatokra is veszélyesek.