III. FEJEZET
 TÜSKEBŐRŰEK (ECHINODERMATA)

MEGTEKINTVE valamely szárított tengeri csillagot, méltán kérdezhetjük, hogy miért nevezik ez ál]at testének sugaras nyúlványait "karok"-nak, holott testünk kar nevű műszeréhez képest egészen feszeseknek és mozdulatlanoknak látszanak. S a szárított, sőt bizonyos körülmények között még az élő csillagállat is tényleg oly fából faragottnak látszik s oly idegenszerűség ömlik el rajta, hogy nem csodálkozhatunk, ha némelyek abban a nézetben vannak, hogy az ilyen lény az állat nevét jogosan meg sem érdemli. Egészen más fogalmat nyerünk azonban a csillagállatról, ha alkalmunk nyílik őt élő korában, a neki megfelelő életfeltételek között s természetes állapotában nyugodtan tanulmányozhatni. A kieli kikötőben, melynek partczölöpeit egy szép vörös faj (Asteracanthion rubens) helyenkint egészen beborítja, egyeseket nem ritkán találtam a 181. ábrán rajzolt helyzetben, mely kiindulásul szolgálhat ez állat műszereinek tárgyalásánál. A mi ezen a tengeri csillagon leginkább feltűnik, az az, hogy karjai nincsenek egyenesen kinyújtva, mint legtöbbször látható, hanem oly módon vannak lefelé görbülve, hogy a csigát, melyre rátelepedett, minden oldalról körülölelik.

E szerint ezek a nyulványok valóságos műszerek s épen

264

181. ábra. Vörös tengeri csillag, mely kitürődött gyomortömlőjével (b) egy csigát sziv ki, a Madrepora-lemez.

úgy megérdemlik a "kar" elnevezést, mint más állatok bizonyos fogóműszerei, p. o. a Sepia fejétől kiinduló nyúlványok. Az a helyzet, melyben állatunk van, azt is tanítja, hogy czélszerű lehet, ha a karok száma több, mint kettő; a dolog úgy áll, mint kezünkkel, melynek öt ujjával valamely, nevezetesen gömbölyű testet könnyebben s biztosabban tarthatunk, mintha csak két ujjunk volna. A tengeri csillag karjának a Sepia karjaihoz való hasonlítása még más tekintetben is találó. A ki már látott Sepiát, tudja, hogy karjai azon az oldalon, mely a száj felé tekint, számos, bizonyos alakoknál mozgékony kocsányokon ülő szivókorongokkal vannak ellátva, s azt is tudhatja, hogy ezek a függelékek vagyis mellékszervek a zsákmány megtartására sokkal fontosabbak, mint maguk a főműszerek, ámbár ez utóbbiaknak rendkívül nagy a mechanikai erejök. Hasonló – némileg a hiányzó csalánszervek pótlására szolgáló – mellékszerveik vannak a tengeri csillagoknak is, valamint a tüskebőrűeknek átalában, s ezek, mint erről az olvasó meg fog győződni, kétségtelenül az állatok legkülönösebb s legérdekesebb mechanikai műszerei közé

265

182. ábra. A vörös tengeri csillag egyik karja. a behúzott, b kidugott szivó-(ambulakrál-) lábak.

tartoznak. Némi fogalmat erről már a fentebbi ábra is adhat. Ezen ugyanis azt látjuk, hogy a karok alsó felszínétől finom, fehér szálacskák indulnak ki, melyek kissé elszélesedő végeikkel a csiga házához tapadnak s ha a csillagállatot zsákmányától el akarjuk választani, tapasztalhatjuk, hogy ezen szivószálak sokkal erősebben tapadnak a csigához, mint azt, szerfölötti finomságukat tekintve, lehetségesnek tarthattuk volna. Hogy azonban ezen műszerekről helyes fogalmat szerezzünk, alulról is meg kell tekintenünk a csillagállatot. A karnak alsó felszínén – mint a 182. ábrán látható, – hosszanti barázda fut végig, mely mindkét szélén hosszú és néha nagyon éles tüskékkel van beszegve. Ennek a barázdának az alapjáról indulnak ki a szóban forgó műszerek, melyek, a Sepia karjainak említett szívókorongjaihoz hasonlóan, két vagy sokszor négy hosszanti sorba vannak rendeződve s a melyeket, minthogy járkálásra szolgálnak az ambulare (járkálni, sétálni) igétől ambulakrumoknak, vagy ambulakrál-lábaknak neveznek. Ha az állat eme műszereit nem használja, akkor egészen visszahúzza s ilyenkor (mint ábránk alsó részén), apró szemölcsöknek látszanak, melyeket a barázda szélét szegélyező imént említett tüskék vagy fogak egészen elfednek. Az olvasó ezekután már maga is kitalálhatja, hogy mire valók ezek a tüskék: arra, hogy nagyobb tárgyak a barázdába be ne juthassanak s hogy az említett műszereket, a melyek igen finomak és érzékenyek, megvédjék. Meglepő látványt nyújt mindig, mikor az állat e szemölcseit, a később tárgyalandó módon, a kitágult barázdából kinyújtja. Az egész azt a hatást kelti, – ábránk erről csak gyenge fogalmat nyujthat, – mintha a kar belsejéből száz meg száz mozgó férgecske másznék ki s akarna minden áron menekülni. A gyöngéd, átlátszó csövecskék, – mert az ambulákrumok csakugyan csövecskék, – ide-oda hajlonganak s e közben annyira megnyúlhatnak, hogy tényleg azt

266

gondolhatnók, hogy belülről folytonosan növekednek. Hogy azonban ezen apró műszereknek, mondhatnám, görcsös hajlongása és meg-megnyúlása mire való, arról tulajdonképen csakis akkor szerezhetünk tiszta fogalmat, ha az állatot – mint a 183. ábra vázlatos rajza feltűnteti, – hátára fektetve üvegedénybe tesszük s ebben a helyzetben figyeljük meg pontosan magaviseletét. Ilyenkor azt vehetjük észre, hogy az állat szóban levő függelékeit azon kar hegyén, mely az edény falához legközelebb fekszik, addig nyújtogatja, míg a falat elérik, erre azután odatapadnak. Ennek megtörténtével a korong közepéhez közel levő csövecskék még jobban kinyúlnak, t. i. addig, hogy szintén érintik az edény falait. Most azután egészen sajátságos látvány lepi meg a szemlélőt.

183. ábra. Hátán fekvő tengeri csillag.

184. ábra. Szivólábaival az üvegedény oldalfalára tapadt tengeri csillag.

Az állat ugyanis, ha szabad azzal a kifejezéssel élnünk, bukfencet vet (l. a 183. ábrát), még pedig egyszerűen oly módon, hogy azokat a gyöngéd köteleket, melyeket előbb kivetett, összehúzza, a mire azután teste a támasztópontul szolgáló karhegye körül megfordul. De hogy a fődologra térjünk, a sokszor említett függelékek nemcsak oda tapadásra és az aránylag súlyos teste forgatására szolgálnak, hanem még az egész test tovavitelére is, a miért azokat rendesen lábaknak szokás nevezni. A helyváltoztatás módja az előadottak alapján már most könnyen érthető. A tengeri csillag ugyanis lábacskáit azon irány felé nyújtja ki, a mely

267

felé haladni akar s azután megtapad. Ha már most azokat összehúzza, a tüskeszerű nyulványokra támaszkodó testének bizonyos megfelelő távolságra tova kell mozdulnia. Magától érthető, hogy, mivel a karok lábai nem állanak egy irányban, egyszerre nem is szolgálhat valamennyi bizonyos irányú mozgásra. Különben azt sem kell gondolnunk, hogy egyazon kar valamenyi lába mind egyszerre működik s az egész berendezésen épen az a legérdekesebb, hogy a tengeri csillag tovamozdulásra szolgáló mozgató szerveinek száma szerint majd gyorsabban, majd lassabban haladhat s így mozgását szabályozhatja. Könnyen elképzelhetjük továbbá azt is, hogy a tengeri csillag haladási irányát bármely pillanatban megváltoztathatja, a nélkül, hogy kénytelen lenne megfordulni, mert csakis előre álló karja lábait kell pihentetnie, egy másik karja lábait pedig mozgásnak indítani, hogy haladása más irányt vegyen.

185. ábra. A vörös tengeri csillag nehány tapadó lábacskájával
függőleges falon kapaszkodva.

De a tengeri csillag szóban forgó mozgás-szervelnek nemcsak működése és hatása nagyon érdekes, hanem maga az egész mechanizmus is, melyen ez a működés alapszik, annyira eredeti, hogy tüzetesebb tárgyalásra érdemes. Hogy mindjárt

268

a lényegest jelezzük, megemlítjük, hogy ez esetben két egészen sajátságos berendezéssel van dolgunk: először is olyan vázzal, és izomrendszerrel, mely sok tekintetben a gerinczesekéhez hasonlít s a melylyel a karok egészökben mozgathatók, másodszor pedig a vízvezeték egy bizonyos nemével, vagyis egy duzzasztó készülékkel, mely a karok lábacskáit kitolja. Mindkét mechanizmusról legjobban s legkönnyebben a kar haránt átmetszésének tanulmányozása tájékoztat, s ilyent nyújt a 186. ábra.

186. ábra. Fiatal vörös tengeri csillag karjának harántmetszete.

ae, af elmeszesedett kargyűrű;
a a karbarázda tágító izma;
o, p, s, t mészváz-szigetek a bőrben;
fg, eh a karbarázda védőtüskéi;
q kopoltyúhólyagok;
n bél (vázlatosan);
b sugaras vizedény;
bc, bd oldaledények,
l, m hólyagszerű függelékek (ampullák);
di összehúzódott,
ck kinyújtott lábacska; ez utóbbi víztől duzzasztva.

Ezen első sorban az tünik fel, hogy a karok – ez az összes többi tüskebőrűn is így van – belsejében tág üreg van; az állat aránylag puha hátbőrének felmetszésével könnyen meggyőződhetünk továbbá arról, hogy ez üreg, úgy, mint az tömlőállatokon, nagyobbára tengervízből álló nedvvel van töltve, e mellett azonban a tömlőállatoktól eltérőleg, még emésztő-szervet, vagyis belet (n) is foglal magában, mely a

269

tengeri csillagban korántsem hosszú hajlott cső, hanem bő‚ redős és a karokba hatoló öblöződésekkel ellátott zsák. Ezt azonban csak mellékesen említjük, mert itt voltaképen csakis a karok falával, s bizonyos oly testrészekkel van dolgunk, a melyek vele összefüggenek. Ez a falzat épen úgy, mint a tömlőállatoké, három főrétegből áll: vékony külső, ugyanilyen belső sejtrétegből, továbbá vastag, részben kötőszövetből, részben izomzatból álló közbülső rétegből. Az előbbiek a coelenteraták megfelelő rétegeivel abban egyeznek meg, hogy a sejteknek, mint az az ábrán is látható, csillangóik vannak, s hogy a külső réteg csillangói, még ha a test különben mozdulatlan is, folytonosan áramlásban tartják a vizet, mely az állat szájába táplálék-részecskéket terel. Minket azonban mindenekelőtt a közbülső réteg érdekel, mert ebben vannak a mechanikailag legnevezetesebb részek, t. i. a vázrészek, meg az izmok. Amazok likacsos, szivacsszerű mészlemezek, melyek áteső fényben sötéteknek látszanak, s így is vannak az ábrán feltüntetve. Ezen mész-lerakodások a kar kerületén igen egyenlőtlenül vannak elhelyezve. A háttájon csak egyes skelet- [váz-] szigetek vannak (pst), a karbarázda (eaf) fölött levő bőr ellenben csaknem egészen el van meszesedve. Ezen karbarázdára, vagy ambulakrál-vázra nézve még meg kell jegyeznünk, hogy az (a-nál) a házfedél szarufáinak módja szerint egymásra hajló oldal-részekből (ae és af) áll. Mielőtt azonban a karbarázda vázának rendkívül különös tagoltságát tovább vizsgálnók, vegyük előbb szemügyre a már fentebb röviden említett vízedényrendszert. Nem új dolog többé előttünk, hogy üres, engedékeny testfüggelékek duzzasztására víz használtatik, mert hiszen a tömlőállatok tapogatói és rablófonalai is ily módon duzzadnak meg. A tengeri csillagokon és egyéb tüskebőrűeken azonban az az érdekes, hogy befecskendező készülékül nem az egész testök szolgál, mint a tömlőállatoké,

270

a mi testök merevségénél fogva nem is volna lehetséges, hanem hogy e czélra külön vízmű-rendszerök van, a melynek szerkezete méltán ragadhat csodálkozásra. Eme sajátságos berendezésnek főrészei röviden a következők. Első sorban a szájat egy középponti gyűrűs csatorna fogja körül, s ezt egy igen mesterséges szerkezetű bevezető-csatorna tölti meg, mely a háton kissé oldalvást álló szitaszerűleg átlyukgatott szűrőlemezzel, az ú. n. Madrepora-lemezzel (V. ö. 181. ábra a) kezdődik. A gyűrűs csatornából mindegyik karba egy-egy sugaras edény vezet, melyeknek az a feladatuk, hogy a vizet a szívólábacskák közvetetlen közelébe szállítsák. A vizet a sugaras edényekbe több nyomószivattyúhoz hasonlítható hólyag hajtja, a melyek a gyűrűs csatorna körületébe vannak beiktatva és izmos falazatuknál fogva erős összehúzódásokra alkalmasak. A többit könnyen megértheti az olvasó ábránkból. Ezen közvetetlenül a karbarázda vázrészeinek összeszögelése alatt látható a fő-csatorna átmetszete (b), a melytől két oldalcsatorna (bc és bd) vezet a szívólábacskák alapjában. Ezenkívül az oldalcsatornáknak a lábacskákba való hajlásánál egy pár izmos-falú tágulat (l m) látható, az ú. n. ampullák, melyeknek jelentősége a mondottak után könnyen kitalálható. Nem egyebek azok, mint az egyes lábacskáknak külön nyomószivattyúi, melyek azért szükségesek, mert, mint már említettük is, az összes lábacskák nem egyidejűleg nyúlnak meg. Gondoljuk, hogy a jobboldali hólyag (m) összehúzódik, ez esetben a megfelelő lábacskába (k) természetesen víz lövellődik, s a lábacska – miként ábránkon is látható – megnyúlik. Arra, hogy a duzzasztó víz az oldalcsatornába vissza ne folyjon, külön szelepek szolgálnak, melyeket azonban pontosan még nem ismerünk.

A mi a lábacskák szívó-, vagy tapadó-készülékét illeti, – a melyről különben még későbben bővebben is szólunk, –

271

erre nézve ábránk szintén nyújthat némi felvilágosítást. Gondoljuk ugyanis, hogy a kinyújtott lábacska valamely tárgynak erősen nekitámaszkodik és hogy erre gombszerűen mnegvastagodott végén levő hosszanti izmai (r) összehúzódnak: világos, hogy a gomb hegyén – mint az a baloldali lábon (i) látható is, – köldökszerű behúzódás támad, mely szívóműszerül szolgál.

187. ábra. Tengeri csillag (Astropecten) karbarázdája vázának részlete felülről tekintve; a felső mélyedés; c a lábacskák számára való lyukacskák; b összekötő rész az oldalsó (adambulacral) vázlemezekkel.

Ezek után még csak a karbarázda vázát kell összefüggésében közelebbről megtekintenünk. Hogy az olvasó egészen tiszta képet szerezzen, azt ajánljuk, hogy a tengeri csillag karjának egy darabját addig főzze kalilúgban, míg a rátapadó lágy rész mind le nem válik róla. Kis fáradsága jutalmául oly készítmény birtokába jut, a mely túlzás nélkül a legszebb mechanikai mesterművek egyikének mondható. Az egész számos egymásután következő egyenlő darabból (187. ábra) áll, s legjobban valamely gerinczoszloppal hasonlítható össze, csakhogy az egyes ízek, a melyeket tényleg kar-, vagy ambulakrálcsigolyáknak neveznek, legalább a tengeri csillagon nem csatornásak, mert a vízedény, mint fentebb említettük, közvetetlen ezen ízelt híd alatt fut. Hogy ezt a mechanizmust jól megérthessük, tekintsük meg e gerinczoszlopot először is felülről (187. ábra). Azt látjuk, hogy min-

272

188. ábra. Tengeri csillag karcsigolyájának vázlata. e a két csigolya-fél forgópontja; ab a barázda tágító, de szükítő izma.

den csigolya tényleg két külön darabból áll, melyeknek egymáshoz való állása olyan, mint valamely tompaszög szárai. Tekintsük meg első sorban azon keskeny barázdát, mely a mindkét oldalt tetőszerűleg lejtő csigolyasorok csúcsívein halad végig, s mely azáltal keletkezik, hogy minden egyes ikercsigolyának mélyedése van a közepén. Ezen mélyedésen alapszik az, hogy a csigolya szára egymástól távolítható, vagyis jobban kinyitható. A 188. ábra vázlatos rajza jobban megvilágíthatja a mondottakat. Az acf és bcg csigolyaszárak nem egyebek, mint szögemeltyűk, melyeknek közös forgópontja c-ben van. Most már könnyen beláthatjuk, hogy, ha a két rövidebb emeltyűkar (a ca és cb) között levő izom (ab) összehúzódik, a hosszabb emeltyűkarok, vagyis az említett csigolyaszárak egymástól eltávolodnak. Ilyen felső harántizmaik valójában vannak is ez állatoknak, s az említett barázdát egészen kitöltik. A vázlatos rajz egyszersmind az ellenkező mozgást, vagyis azt is megmagyarázza, hogy a karbarázda a forgópont alatt kifeszített haránt-izom (dee) közreműködésével megszükülhet. De lássuk végre a fődolgot, azaz azt, hogy mily módon hajlik meg a kar csigolyasora egészben. Azok, a kik gerinczoszlopunk analóg berendezését ismerik, igen könnyen megérthetik az illető mechanizmust, mert az elv lényegére nézve itt is ugyanaz. A kar hajlítása az egyes csigolyák közt kifeszített hosszant futó izom működésének eredménye és pedig, mint magától is érthető, a felfelé való hajlítást a csigolyák felső, a lefelé való hajlítást pedig a csigolyák alsó felületén lefutó izmok végezik. Összehasonlítva a 189. ábrát, mely a csigolyasorok egy részét alulról érzékíti, a 187. ábrának rajzával, mely azokat felülről ábrázolja, kitünik, hogy a haránt eresztékek felül és alul nagyon különböznek. Felülről ugyanis eléggé símák a haránt eresztékek, alulról ellenben végeiken (d) lapátszerűleg ki vannak vájva, s ezenkívül még szintén kivájt

273

189. ábra. A csillagállat karcsigolyái alulról. a barázda; b a csigolyaszárak nyulványai; e és f a csigolyaláncz aláfelé hajlító hosszanti izma.

csücsköt viselnek. Ez a különbség azzal áll kapcsolatban, hogy a csillagállat karjai, mint erről könnyen meggyőződhetünk, lefelé sokkal könnyebben hajlíthatók, mint felfelé. Nem tekintve ugyanis azt, hogy az említett csücsökalakú nyulványok felfelé hajlítás alatt, mint zárókampók működnek, még az alapjukon és a végükön kivájt csigolyaeresztékekkel együtt az izmoknak (ef) több tapadási pontot nyujtanak, mintha az eresztékek, úgy mint a felső felületen, itt is tökéletesen símák volnának. Végül megemlíthetjük még azt is, hogy a gerinczesek csigolyáinak haránt nyujtványaival részben egybehasonlítható eresztékek közepükön (187-ik és 189-ik ábrák) annyira elkeskenyednek, hogy az egymásra következő csigolyák között mindkét oldalt kis lyukak maradnak. E lyukak pedig igen fontosak, mert a sokszor említett lábacskák ezeken keresztül hatolnak a testből a karbarázdába.

A tengeri csillagok mozgás-műszereihez képest röviden bánhatunk el szájműszereikkel. Ez állatoknak szorosan véve nincsenek is olyan részeik, melyek e nevezetet megérdemelnék, hanem a táplálékot egészen úgy, mint sok csalánszerves állat, a 190. ábrán lerajzolt, azaz oly módon veszik fel, hogy nyelőcsövüket, illetőleg gyomor- vagy béltömlőjöket erősen kitáguló szájnyilásukon át kifelé tűrik,

190. ábra. A tengericsillag gyomrának kitürődését magyarázó vázlat.

274

s a zsákmányra borítják. Az utóbbit azután vagy mindjárt e helyen, azaz a testen kívül emészti meg a gyomornedv oldó hatása, vagy pedig elnyelt zsákmányát gyomrával együtt belsejébe húzza az állat. Nevezetes, hogy a tengeri csillagok épen úgy, mint a virágállatok, főleg kemény héjú állatokra, p. o. kagylósokra és héjasokra vadásznak, s ezeknek gyakran egész tömege található belsejökben. A tengeri csillagok, mint a 181. ábra mutatja, kitűrhető gyomrukkal még oly csigákhoz is hozzáférhetnek, a melyek ez alattomos rablók elől mélyen visszahúzódnak házukba, sőt még arra is alkalmas ez a rögtönzött orrmány, hogy a kagylók bezárt héja közé nyomuljon.

* * *

Noha az előbbiekben azt hangoztattuk, hogy a tengeri csillagok karjai tényleg sokkal mozgékonyabbak, mint a milyeneknek a holt állat megtekintése után vélhetnők, mindazáltal még sem kell e mozgékonyságot igen nagyra becsülnünk. Nem tekintve ugyanis, hogy több ilyen állaton voltak épen karokról alig lehet szó, amennyiben testök lényegében véve szegletein kihúzott korongból áll, még a tipikus, azaz a hosszú karoknak is, a milyenek például az Asteracanthion karjai, fölötte korlátolt a mozgásuk. Mindig szem előtt kell ugyanis tartanunk, hogy ez állatok karjai nem önálló függelékek, hanem csak az említett korong meghosszabbodásai, s még azt is számba kell továbbá vennünk, hogy az ismeretes karbarázda váza szélesre kihúzott csigolyáival felfelé és lefelé hajolhat, de semminemű említésre méltó oldalhajlást nem enged meg.

A természet azonban, a mely, – ha szabad e kifejezéssel élnünk – teremtményei javításán még folytonosan dolgozik, a tengeri csillagokhoz hasonló oly állatokat is hozott létre, a melyek a kar mozgékonyságát hátráltató épen említett hibától mentek. Ez állatokat kigyókarú csillagoknak (Ophiu-

275

ridae) nevezik, s joggal, mert hosszú, nyulánk karjaik nemcsak külső megjelenésökben, s részben belső mechanizmusukra, hanem nagy mozgékonyságukra nézve is, igen hasonlítanak a kigyó testéhez. Mindjárt hozzátehetjük, hogy e nevezetes tüskebőrű állatok csodálatos műszereiknek a legkülönbözőbb hasznát veszik, a mennyiben eveznek, másznak kapaszkodnak velök s általában oly sokféle és gyors mozgást végeznek, hogy SCHMIDT OSZKÁR túlzás nélkül nevezhette a kigyókarúakat a tüskebőrűek majmainak.

191. ábra. Kigyókarú csillag (Ophiolepis).

A fiatal állat becsavarodott farkhoz hasonló karokkal.

B nagyobb állat vízszintes átmetszete;

bc a kar pikkelyekből álló héja;
cd belső szabad csigolyaoszlop izmokkal;
f csigolya hosszant átmetszete;
g hosszant futó izmok;
a a száj körkörös izmai;
b szaporodási termékekkel telt zacskók.

De voltaképen min alapszik a kigyókarúak karjainak szabad mozgékonysága? A 191. ábrán, melyen a korong és részben a karok is vízszintes metszetben vannak rajzolva, mindenekelőtt azt láthatja az olvasó, hogy ez állat karja a test korongjának nem egyszerű meghosszabbodásai, mint a tengeri csillag karjai, hanem tökéletesen önálló függelékek. Ez, valamint az izmok, melyek a korongtól a karok gyökeréig terjednek, teszik azt lehetővé, hogy a karok nyeles ostorok módjára, alapjoktól kezdve mozgathatók. Még fon-

276

tosabb azonban ezeknek a tengeri csillag karjaitól eltérő szerkezete. A tengeri csillag karját hajlékony csőnek lehet tekinteni, melynek alsó barázdaszerűleg kivájt falzatába gerinczoszlopszerű váz van beiktatva, a mely az oldalhajlásoknak ellentáll; a kigyó csillag karja ellenben oly cső, melynek pikkely-gyűrűkből álló fala köröskörül egyenlően hajlékony, mert gerinczoszlopszerű váza nem a falzatában, hanem egészen úgy, mint a kigyó gerinczoszlopa, a bőrcső belsejében van elhelyezve. Hogy ez csakugyan úgy van, ábránkon c-nél látható. E helyen az említett csőnek a kigyó ismert bőrgyűrűire emlékeztető, részben kissé elmeszesedett lemezei le vannak választva, s az egész csövet kitöltő belső gerinczoszlop (c és d között) jól látható. Még jobban érthető ez a 192. ábrából, melyen az említett részek haránt átmetszetben láthatók. Az ábra A rajzán az abc haránt ereszték a csigolya, vagyis a tengeri csillag karjának az alsó fala, B rajzán ellenben (abc) a kigyócsillag belső csigolyáját jelöli. Ha az olvasó a tengeri csillag karbarázdáját részben áthidaló tüskéket (A, cf és ae) a középvonalban egymással egybenőve (B, ef), a csigolyát pedig a többi falzattól elválva képzeli, tisztán állhat előtte az is, hogy mily módon fejlődhetett ki a tengeri csillagéból a kigyócsillag karjának tökéletesebb szerkezete. Ez utóbbi karjának minden irányban való hajlékonysága azonban nem csupán a csigolyaláncznak a kültakarótól való elválásán alapszik, hanem különösen még azon is, hogy korongalakú csigolyái nem oldalt kapcsolódnak egymáshoz, mint a tengeri csillag

277

192. ábra. A a tengeri csillag karja harántul átmetszve. B a kigyókarú csillag karjának ugyanilyen átmetszete; abc csigolya; cdf oldalfal.

csigolyái, hanem a közepükön, még pedig ismét a kígyó-csigolyákéhoz hasonló fejből és ízvápából álló ízülettel. Az egybekötés e módja lehetővé teszi, hogy a hosszant futó izmok (192. g), a melyek a hosszú, előreálló ízületi fejek által egymástól távol tartott csigolyák közt vannak kifeszítve, a kar hossztengelye körül rendeződhetnek el, s a kart ennek következtében minden irányban forgathatják.

Nem tekintve a megduzzasztható lábacskákat, a melyek mind a kigyókarúaknak, mind a valódi tengeri csillagoknak sajátjaik, az előbbiek karjain még különös s részben izmokkal mozgatható sarló, vagy horogszerű műszerek is találhatók, melyekkel az állat más lényekbe kapaszkodhatik, vagy kúszásra is használhatja. Bármennyire figyelemre méltók legyenek is ezen műszerek, leirásukat mégis mellőznöm kell, s csakis a szájrészeket akarom röviden megemlíteni. A már előbb használt 191. ábrán a szájnyílás körül több mészdarabból összetett csinos rozettaszerű karika látható, melyet külön izmok (a) húzhatnak össze, s a mely valószínű, – mert biztosan nem tudjuk – keményebb tárgyak összezúzására való, s nyeldeklő sajtónak tekinthető. Legalább erre enged következtetni az a sok apró mészfogacska, mely az említett rozetta középpont felé álló kiemelkedésein van beékelve. Alább majd látni fogjuk, hogy ezen sugaras elrendezésű rágószerv bizonyos tüskebőrűeken jelentékeny kifejlődésre jut.

* * *

A csillagállatoknak mind az északi, mind a déli tengerekben vannak még egyes alakjaik, a melyeket különös külső műszereiknél fogva figyelmen kívül nem hagyhatunk. Ezeken az a nevezetes, hogy öt karjuk ném marad olyan egyszerű, mint az eddig tárgyalt tipusokon, hanem, mint valamely fa, száz és száz ágra oszlik, a melyek egyre finomabbaká válnak, míg végre csinosan csavart indákra bom-

278

lanak. E csillagállatokat ezért, azaz mert korongszerű testüket a sugarak valóságos udvara veszi körül, napcsillagoknak, vagy medúza-fejeknek (Euryalidáknak) is szokták nevezni. Ezek a sokszorosan elágazódó karok pedig igen nevezetes műszerek. Első sorban viselőjöket meglehetős gyors úszásra képesítik, s e közben felváltva majd kiterülnek és lehajlanak, majd ismét összehúzódnak és felemelkednek. De még praktikusabbaknak bizonyulnak a táplálék fölvételében. A számos inda mindegyike képes ugyanis zsákmányt megragadni, s ha a zsákmány egyetlen ilyen a majmok kapaszkodó farkához hasonlítható műszer számára igen nagy lenne, ez esetben azonnal egész tuczat nyúl utána, s a karnak egyidejűleg történő becsavarodásával biztosan a száj közelébe viszik. Itt tehát úgy, mint bizonyos véglényeken, melyek gyökérszerűleg szétágazódó állábakat nyujtanak ki, valóságos fogóhálóval van dolgunk, a mely a mesterségestől kedvezően különbözik abban, hogy az állat minden egyes szálát külön-külön vissza tudja húzni. A medúza-fejek átmenetet képezhetnek a tüskebőrűek egy másik sajátságos csoportjához, az üstökös csillagállatokhoz (Crinoidea). Ezek nem egy tekintetben egészen páratlanok. A 193-ik ábra, mely a Földközi-tenger egy ilyen alakját ábrázolja, meggyőzhet arról, hogy az ilyen lény sokban hasonlít a tengeri csillaghoz, s főleg pedig az előbb említett medúza-fejekhez, a melyekkel (a lerajzolt kivételével) a legtöbb megegyez abban, hogy hosszú nyulánk karjaik finom ágak és ágacskák egész csokrába ágaznak szét. Ezen hasonlatosság azonban csak felületes és semmi esetre sem jelent közelebbi rókonságot. Hogy az üstökös csillagállatok a tüskebőrűek egészen külön csoportjának tekintendők, e mellett szól különösen karjaiknak a táplálék felvételében való használata. Ha ugyanis ez állatokat azon oldalukról tekintjük, a melyen a szájuk van,

279

láthatjuk, hogy a szájtól, ágy mint a tengeri csillagon, öt barázda ered, melyek a karokra, esetleg a karok függelékeinek csúcsáig is folytatódnak, s nem egyebek, mint csorgák, melyek folytonosan táplálék-részecskéket terelnek az állat szájába. A tápláléknak ily módon való szállítása könnyen megérthető, ha megmondjuk, hogy e csorgák, csillangós sejtekkel vannak fedve. Ily csillangók más tüskebőrű állat testfelületén is előfordulnak, s felvehető, hogy ezeken, valamint számos más csillangós szervű állaton is apró táplálék-részeknek a szájhoz hajtására valók.

Azonban több más műszert kell még e csillagállaton szemügyre vennünk. Mikor ez az állat még egészen fiatal, minden más tüskebőrűtől eltérőleg, kis polyphoz hasonlít, mert kehelyalakú tulajdonképeni teste, – mint a 193. ábrán c-nél s nagyobbítva ugyanazon ábrán b-nél látható, –

193. ábra. Üstökös csillagállat (Comatula) a Földközi-tengerből, a kifejlődött állapotban, a kúszásra való kacsok (cirrhus) koszorújával, b fiatal odanőtt állat, c még fiatalabb egyén. SCHMIDT OSZKÁR után.


194. ábra. Egy hajcsillagállat (Actinometra tenax) fogódzó műszere. A kívülről, B hosszant metszve; e csigolyaszerű mészkorongok; b hajlító-, c feszítő-izmok; d rugós szalag; a végfogantyú.

280

hosszú, számos mészhengerből álló kocsányával valamely alámerült testre tapad.

A rögzítést vagy külön tapadó-korong, vagy pedig gyökérszerű indák végzik, mely utóbbi esetben az állat egészen kis fához hasonlít. A legtöbb hajcsillagállat, – melyekhez az őstengerek számos kihalt, részben igen nagy és szép alakja tartozik, – egész életen át megtartja kocsányát; a mi Comatulánk ellenben fejlődésének menetében az ős-alakokra emlékeztető kocsányáról leválik s kifejlődött állapotában a többi tüskebőrűekkel egyezőleg szabadon mozog. De szabad mozgása mégis korlátozott, mert habár karjai alkalmasak is arra, hogy testét a vízben rövid ideig lebegve tartsa, mégis örömestebb ül le valamely tengeri növényre s kapaszkodik bele. Ezt azonban nem úgy végezi, mint p. o. a kigyókarúak, bekunkorodó karokkal, vagy pedig mint más tüskebőrűek, szívólábakhoz hasonló függelékekkel, hanem erre egészen különös s ábránkon (193. ábra) a-val jelelt fogódzó műszere van, mely a szájjal átellenben, vagyis azon a helyen van, a hol a test a kocsányról levált és a mely aláfelé irányult kacsok koszorújából áll, melyeknek végdarabja a 194. ábra A rajzán van feltüntetve. Ezek a madárláb ujjaihoz hasonlítható kacsok, úgy mint a karok s a kocsány, csigolyaszerű mészdarabkák egész sorából állanak, melyeket (B rajz), mint a kígyókaráak csigolyáit, erős hosszant futó izmok mozgatnak, s hogy erősen kapaszkodhassanak, a legutolsó csigolyájuk horogszerűleg hajlott és hegyezett, a mi a madárujjal való hasonlatosságot még inkább emeli.

* * *

Ha már valamely tengeri csillagon is bajosan akadunk a felsőbb rendű állatokéval megegyező oly mechanizmusra, a mely egyes műszereivel mindama mozgásokat létesítheti, melyek az élet fentartására szükségesek: még sokkal

281

bajosabban akadunk ilyenre az ú. n. tengeri sünökön (Echinoidei). A tengeri csillagon ugyanis már felszínesebb megtekintésre is látunk bizonyos, ismertebb mozgási műszerekhez hasonló képződményeket, karokat, s borszeszes készítményeket szemlélve is elhihetjük, hogy valamelyes mozgásokat végezhetnek; ellenben a holt tengeri sünön felszínes megtekintésre semmi mást nem látunk, mint egészen merev, egymásba ékelt mésztáblácskákból álló héjat, melyen szintén merev nyujtványok – a tüskék – vannak. De egészen másképen áll a dolog, ha ily állatot jól konzervált, vagy még inkább, ha élő állapotban vizsgálunk meg tüzetesebben. Ez esetben meggyőződhetünk, hogy a tengeri sünön nemcsak hogy nem hiányzanak külső mechanikai műszerek, hanem hogy mozgási szervei, ellenkezőleg, sokkal nagyobb számmal vannak, mint bármely gerinczes állatnak, sőt még a soklábú ráknak is, a melyet külső fegyvereért s mozgás-műszereiért méltán meg is irigyelhetnénk.

Az olvasó mindenekelőtt tegye magát túl azon az előitéleten, mintha a testfalzat közbülső rétegében más tüskebőrűn is meglevő mésztáblácskák, ú. n. vázlemezek, minden tengeri sünon abszolut merev héjjá volnának egyesülve. Találtak ugyanis legújabban olyan alakokat is, a melyeken, mint p. o. a szép vörös Calveriá-n, – a melyet THOMSON Irland mellett óriási mélységből halászott, – a vázlemezek olyképen vannak engedékeny hártyákkal és izmokkal egybefűzve, hogy az állat teste, mint valamely féregé, hullámzó mozgásra is alkalmas s ugyanily viszonyokat talált LUDWIG tanár bizonyos szívalakú tengeri sünökön (Spatangida) is. De a váz lemezeinek ilyetén mozgékony egybekötésére a tengeri sünnek nincs is okvetetlenül szüksége, mert van azon elég oly külső műszer, a mely őt, ha egészen kemény is a héja, könnyen viheti egyik helyről a másikra. Ezek a tengeri sünön is meglevő ú. n. szívó- vagy ambu-

282

195. ábra. Tengeri sün száji oldaláról tekintve.

lakrál-lábacskák. Az igaz, hogy ezek a holt tengeri sünön nem látszanak oly tisztán, mint a tengeri csillagokon, mert a héj felé visszahúzódnak s a sűrű tüskézet rendesen elfedi őket (l. a 195-ik ábrát).

Ha azonban letaroljuk az állatról ez utóbbiakat, – a mi az igaz, hogy a türelmet próbára teszi, – igen érdekes kép tárul elénk. Azt látjuk ugyanis, hogy az alsó- vagy szájsarktól a felső- vagy szájellenes sarkig széles közökben öt délkörös mező huzódik (196. ábra, A), a melyeket, épen úgy, mint a tengeri csillag karjainak sugarasan futó barázdáit, két sorban álló vékony és hajlékony csövecskék szegélyeznek, a melyekben a csillagállatok szívólábainak megfelelő műszereket ismerünk fel; e szívólábak mindegyike korongszerű kiszélesedéssel végződik, a melyről alább még szó leend. A szívólábak ezen sorairól azonban még száraz készítményen is meggyőződhetünk. E végből nem kell mást tennünk, mint az állatot kálilúgban főznünk, mi által héját tisztán előállíthatjuk s rajta, a világosság felé fordítva, tűszúráshoz hasonló s öt kettős sorban álló nyílásokat (porusokat) látunk, a melyeken át életében finom lábacskáit dugdosta ki az állat belsejéből, a hol azok a vízedény-

196. ábra. Egy tengeri sün (Echinometra) felső részlete oldalsó nézetben a tüskék egy részének eltávolításával. A ambulákrum- (radialis), B interambulákrum- (inter-radialis) mező; aa' szivólábak; b karcsú, c zömök fogólábacskák (pedicelláriák).

283

rendszer finom csatornáival állottak összeköttetésben. Mindez, valamint az a körülmény is, hogy az ambulákrummezők épen úgy két sorban futó lemezekkel vannak burkolva, mint a tengeri csillagokon, arra vall, hogy e között a két tüskebőrű állatcsoport között sokkal több az egybehangzás, mint felületesebb tekintetre csak sejthetnők is. Sőt ez egybehangzás bizonyos határig teljessé válik, ha valamely csillag-állaton a karokat annyira fölfelé hajtjuk, hogy hegyeik egymással összeérjenek. – De ne fűzzük tovább e hasonlatot, hanem ismertessük meg az olvasót a tengeri sün lábainak szerkezetével. Tudjuk már, hogy itt is a testfalzat üres és hajlékony nyújtványaival van dolgunk s a következő 197-ik ábra, a mely egy ilyen lábacskát alant egészében, fönt pedig hosszanti metszetben ábrázol, az olvasónak nyilvánvalóvá teheti, hogy ezek tényleg ugyanazon három rétegből vannak összetéve, mint maga a test fala. Legkívül (i-nél) magas csillangós sejtréteg látható, a milyen, mint ismeretes, a tüskebőrű állatok egész testén található. Hasonló sejtréteg van a csövek béléseként belül (c) is. Ezen két határ-hártya közt van a közbülső réteg, mely úgy, mint a testfalzaton, itt is a legerősebb. Ennek azonban, ellentétben az

284

 197. ábra.
Egy tengeri sün (Echinometra subangularis Ag.) szívólábának szerkezete.
A a szivókorong vázlemezei;

a szivógyűrű;
b szívórózsa (rosetta);

B egy szívóláb félvázlatos hosszanti metszete;

ai csillószőrös külső-,
c belső sejtréteg;
b hosszanti
f körkörösen futó izmok;
h és g kötőszövet;
d szívórózsa,
e szívógyűrű‚

C vázlat;

a lábacska kiterült,
b középen behúzódott szívókoronggal.

említett rétegekkel, melyek egynemű és egy síkban elrendezett elemekből állanak, bonyolultabb az összetétele. Alapja, vagyis váza az egésznek hullámzatosan futó ú. n. kötőszöveti rostocskákból (h) áll, a melyek, s ez igen fontos, a lábacskáknak nagy rugalmasságot kölcsönöznek. Az a körülmény pedig, hogy e rétegben, a mint h-nál látható is, apró horogszerű mészképződmények vannak elhintve, nyilvánvalóvá teheti az olvasó előtt, hogy ez a réteg a testfalzat vázlemezeket tartalmazó középső rétegével azonos. A középső rétegnek és a lábacskáknak mechanikai szempontból legnevezetesebb elemei azonban az említett kötőszövetbe ágyazott összehúzódható képződmények, azaz az izomrostok. Ezek, hasonlóan, mint a csalánszerves állatok ismert karjain s általában a legtöbb állat hajlékony és belül üres szervein, két rétegben vannak elhelyeződve. A külső réteg rostjai (f)

285

gyűrűként övedzik köröskörül a csövet, ellenben a belsők (b) hosszában futnak. E berendezés jelentősége kézzelfogható. Ugyanis, ha a körkörös izmok a cső alapjától kezdve a végéig összehúzódnak, a cső megszűkül s egyúttal megnyúlik, a hosszant futó izomelemek összehúzódására pedig rövidül s egyúttal megvastagszik az üres szerv.

Ha azonban már a lábacskák szerkezetét is mesterinek s bonyolultnak találjuk, még inkább megérdemli csodálkozásunkat az ő korongalakú részök. A föntebbi ábrán, mely a korongot hosszanti átmetszésben ábrázolja, láthatja azolvasó, hogy a korong tulajdonképen a középső réteg párnaszerű végduzzanata, nevezetesen e réteg kötőszöveti vázából (g) áll. Azonban azt is észrevehetjük azonnal, hogy e párna nem egészen tömör, hanem hogy a lábacska ürege egészen a közepéig terjed; a hol pedig végződik, ott tömött serősen rugalmas kötőszöveti lemez (b) van, melyre számos hosszant futó izom tapad. Ezek alkotják a szivattyúzó készüléket s a tárgyra nyomott korongot (az ábra C, a rajza) szívótálczává (b) változtatják. Ha ugyanis ezek az izmok összehúzódnak, az említett lemez s ezzel együtt a párnának vele közvetetlenül összeszőtt középrésze is visszahúzódik, mi által a korong közepén, borszesz-készítményeken is jól látható, körkörös mélyedés támad, mely az izom elernyedésére ismét eltűnik. Legérdekesebbek azonban, különösen a tengeri sün szívókorongján azok az ékes szerkezetű vázrészek a középső rétegben, a melyek a gyakran terjedelmes, de puha anyagból álló korongot feszesen tartják. E vázrészek egyike (A, h) öt részből van összetéve s áttört rosetta, mely alakjára nézve a gyertyatartók üvegtálczáira emlékeztet. A másik, alatta levő vázrész (A, a) pedig ötszögletű rámához vagy gyűrűhöz hasonló és mint a hoszanti átmetszésben (B, e) látható, a rosettához hasonlítva, sokkal kisebb terjedelmű.

Az élő tengeri sün lábait nem rejtik el a tüskék, hanem

286

198. ábra. Szívalakú tengeri sün (Amphidetus cordatus) az Északi-tengerből, maga készítette barlangjában. a száj; b végbélnyilás; e tapogatók (kopoltyúrozetta); c kinyujtott lábacskák; d kiürítő csatorna.

ha belehuzódtak, akkor láthatjuk csak jól, hogy ez alig látható csövecskék a tüskés héjból majd itt, majd ott bujnak ki s ilyenkor olyanok, mint a férgek s a tüskés héjból kiállva, ide s tova ingadoznak. Az egész azon alapszik, hogy itt is a föntebb magyarázott víz által duzzadó berendezés van meg. Ezek után meghiszi nekünk az olvasó, hogy ezen tüskés golyók elég gyorsan mozoghatnak, sőt egy részük legalább a korallok ágain s más tengeri tárgyakon mászkálhat. E csodás szerveik azonban a zsákmányolásra is szolgálnak s mint DOHRN, a nápolyi zoológiai állomás igazgatója aquariumaiban észlelte, sok mindenféle tárgyat megragadhatnak s velök magokat be is temethetik. Igen tanulságos a többi között a 198. ábrán rajzolt maga vájta odújában az északi szívalakú tengeri sün. E barlangnak két kijárása van: egyik a száj (a), a másik pedig a végbélnyílás (b) közelében. Az előbbin csakis a has oldalán levő lábacskáit dugja ki az állat, melyek szívókorongjokkal a tengerfenékről mindenféle apró táplálórészecskéket szednek fel s húznak a szájhoz.

287

Midőn föntebb azt állítottuk, hogy a tengeri sünök külső műszereikre nézve gazdagabbak, mint más állatcsoport egyénei, mindenekelőtt arra gondoltunk, hogy a leírt puha képleteken kívül különösen a helyváltoztatásra még kemény, emeltyűszerű műszereik is vannak. Ez utóbbiak az ismeretes tüskék s nevezetes, hogy a tengeri sün testén úgy puha, mint kemény műszerek együtt keverve s nagy számban találhatók. Nézzük most közelebbről ez egyszerű és gyakorlati műszerek mechanizmusát. Ha egy nem egészen száraz példányról valamely tüskét leválasztunk, azonnal szembeötlik, hogy az nem egy egyszerű nyújtvány, hanem a héj függeléke, a mely karunkhoz hasonlóan tág körben mozoghat. A tüskének a héjjal való ízesülése tényleg nagyon hasonlít karunk vállizületéhez. Miként ezen, úgy amazon is van sima ízfelület, mely szintén lesimított ízvápában mozog; csak az a különbség, hogy a tengeri sün ízületén az ízvápa (199. ábra B, a) a mozgékony részen, vagyis a tüskén van s ez a héjból emelkedő kúpszerű szemölcscsel (A, a) ízesül. Ezenkívül az izületet rugalmas anyagból való

199. ábra. A egy tengeri sün (Cidaris hystrix). a izületi szemölcse; b bunkószerű tüskéi.
B egy másik tengeri sün (Toxopneustes variegatus az Antillákról) tüskéje; a a tüske ízvápája; b ízületi gyűrü; c ízületi hártya; d izomköpeny (felmetszve s kiterítve).

200. ábra. A tengeri sün tüskéje mechanizmusanak vázlatos feltüntetése. + ízületi fej; ei izuleti tok; bc izom; ab emeltyű, melyre az utóbbi hat.

288

ízületi hártya (b, c) takarja, mely, hogy jól látsszék, ábránkon fel van hasítva és köpenyszerűen kiterítve; végül a tüskék alapja és az ízületi fej előbb említett kúpszerű állványa között számos izomszál (ba) van kifeszítve, melyek úgy, mint vállunkon, egy, az ízületet körülvevő tölcsért formáinak, s a tüskéket minden irányban mozgathatják. Megemlítendő még a tüske gyökéhez (b) közel a gyűrűszerű kiemelkedés is, mely az izmoknak kedvező tapadó pontul szolgál. A 200. ábra vázlatát figyelembe véve, a tüske egész mechanizmusát még könnyebben érthetjük meg. Az álló kereszt (+) a hosszanti átmetszetben ábrázolt ízületi fej forgáspontját, a sötét oldalvonalak (ei) pedig a rugalmas ízületi tokot jelentik, mely a fejet gyűrűszerűleg körülvevő árokban erősen tapad; végül az ízületet áthidaló pontozott vonalak (bc) az izmokat érzékítik. Ez utóbbiak, mint látható is, b-nél oly emeltyű-karra vannak rögzítve, mely a tüske tengelyére (+a) húzott ba vonalnak felel meg.

201. ábra. A tengeri sün helyváltoztatása tüskéi (ef és cd) és lábacskái (ab) segítségével.

Hogy a leírt emeltyű használatának módjáról helyes fogalmat szerezzünk, tekintsük meg a 201. ábrát. Ezen egy tengeri sünt (O) látunk vázolva, a mint két tüskéjével (ef és cd) xx' szilárd alapon nyugszik. Képzeljük, hogy a balról eső tüske (dc) jobb oldalán levő izom (m) összehúzódik, ez esetben a tüskére nehezedő egész testsúlynak, – ha a tüske hegyével rögzítve marad, – balra, a cc' pontozott vonallal leírt ívet kell megtennie, vagy más szóval a tengeri sün balra tér és egyúttal, mint az ábra O' része mutatja, emelkedik is. A testnek tüskeizmokkal való tovamozdítását rendesen elősegítik az ab és a'b pontozott vonalakkal jelölt szívólábacskák; e szerint összetett mozgással van dolgunk, melyben a tüskék bizonyos körülmények között úgyszólván csak passziv szerepet játszanak, mint valami mankók. De ismeretesek oly alakok is, mint a milyen p. o. az AGASSIZ észlelte Arhacia is, a melyek, főleg vízszintes alapon,

289

inkább csakis a tüskékkel mankóznak tova s a melyek fonálszerű szívólábaikat csak akkor vetik ki, ha lejtőn fölfelé haladnak.

De a tengeri sünök tüskéiket nem csupán helyváltoztató, hanem egyszersmind fontos védőkészülékek gyanánt is használják. Hogy ilyes jelentőségüket is eléggé méltányolhassuk, tudnunk kell mindenekelőtt, hogy különösen az erős tüskéjű tengeri sünök kiváló szeretettel a sziklás partokat keresik fel, a hol a hullámok őket sok kapaszkodó horgonyuk daczára is igen gyakran ide s tova lökdösik. Ilyenkor tüskéik a kapott lökéseket rugókhoz hasonlóan felfogják s a vékony héjat épen úgy megóvják az összetöréstől, mint erősebb rablók támadásától, a melyeknek semmiképen sincsen kedvök tüskés pánczéljokat kikezdeni. Ezen szempontból véve a dolgot, az olvasónak kevésbbé tűnhetik föl különösnek, hogy némely ilyen állaton a tüskék igazán kolosszális bunkókká vannak fejlődve, melyek önkéntelenül is őseink kőszerszámaira emlékeztetnek bennünket.

Mindannyian tudjuk, hogy némely gerinczesen, melyeknek bőre hosszú szőrrel vagy tollal van födve, ezen függelékei közt mindenféle idegen test gyűlhet meg, s azt is, hogy ezen bujókákban különféle apró élő szervezet, vagyis

290

élősködő állat (parazita) szokott tartózkodni. Milyen jó volna, – vélhetnők, – ha az emlősök ez említett függelékei között egyúttal apró csiptetők volnának, melyek a függelékek közé jutott apró piszokrészecskéket vagy élősdieket valami módon eltávolítanák. S csakugyan vannak, ha nem is az emlősöknek, de a tengeri sünöknek és tengeri csillagoknak ilyszerű szerveik is s e szerint ama föntebbi tétel, hogy a tengeri sün mechanikai műszereire nézve gazdagabb, mint bármely más állat, csakugyan jogosult.

202. ábra. Egy tengeri sün (Echinometra) felső felülete a tüskék eltávolításaval. A ambulacralis (radialis), B interambulacralis (interradialis) mező. a, a' szívólábacskák; b karcsú, c rövid csiptetők (pedicellariák)

Hogy ezen igen különös és parányi csiptetők természetes helyzetét és működését megérthessük, ismét a föntebb ismertetett tengeri sünhöz kell folyamodnunk, melyen a tüskék elvételével a köztük levő függelékeket tanulmányozhatjuk. Ha a készítményt jól megtekintjük, nem kerülheti ki figyelmünket, hogy az öt aránylag széles meridionalis mezőn (202-ik ábra: B), melyek váltogatva az interambulákrum- és interradial-mezők között fekszenek s a melyek szintén két soros táblácskákból állanak, számos bunkócskával végződő, fehér, nyeles képződmény (c) található. Ezek a nagyobb fajtájú ilyen csiptetők, a melyeken kívül még karcsúbb ilynemű műszereket is találunk.

291

Ez utóbbiaknak (b) ostorszerű, mozgatható nyelök van s részint az említett interambulákrum-mezők oldalszélein találhatók, ott, hol a tűszerű tüskeerdő a legsűrűbb, részint pedig egyenkint álló merev nyelű elemekkel keverve, középütt, a két lábsor között vannak. – A 203-ik ábra a két rendbeli csiptető (pedicellaria) szerkezetét mutatja kis nagyítással s az olvasó D-ben a rövidebbeket, E-ben pedig a karcsúbbakat azonnal felismerheti. A tengeri csillag csiptetői (203. ábra, B és C) rövidnyelűek vagy épen nyeletlenek (C) s csak két, többnyire kagylóhéjszerű szárból állanak, ellenben a tengeri sün csiptetői bonyolultabbak s háromszárú fogónak felelnek meg. A rövidebb alakon (D) ez a három szár egészen tisztán észrevehető, főleg azért, mert mindegyik kar végén karom van, mely úgy, mint a többi fogóresz és a merev nyél is mész állományú. A mészállomány, vala-

203. ábra. Csiptetők (pedicellaria). A egy tengeri csillag (Asteracanthion gelatinosum) csiptetője zárva, B nyitva; C egy másik tengeri csillag (Astrogonium Phrygianum), D és E a tengeri sün (Echinometra subangularis) csiptetője. c izom (E-n az izom igen vékony).

204. ábra. A háromágu csiptető erősebben nagyítva. ab, ef, cd fogószárak; g, k és h három erős izom a fogókarok egymáshoz való közelitésére; l a fogónyél puha részlete.

292

mint a nyélnek a héjjal való ízesülése a nyelet körülvevő izomköpeny (c) arra mutat, hogy e csiptetők a tüskékkel rokon képződmények s némely tengeri sünön tényleg átmeneti alakokat találunk a csiptetők s a közönséges tüskék között. Vizsgáljuk meg e műszerek tulajdonképeni mechanizmusát a karcsú alakon. E czélból vegyük szemügyre a 203-ik ábra E rajzát, a melyen azt látjuk, hogy a csiptető nyele két egyenlőtlen részből áll az alsó (cb) rész belül el van meszesedve s ezért egészen merev, a felső rész (ba) pedig puha és hajlékony; s ez teszi lehetővé, hogy az egész ide-oda lenghet, mint valami ostor. A fogó maga a 204. ábrán van úgy érzékítve, hogy a szerkezete is jól látszik. A csiptető mechanizmusa párját ritkítja: a, e és c ugyanis három, belül elmeszesedett fogószár, melyek nehány csipkézett szélű foggal fogózkodhatnak egymásba s alant három nyélszerű nyujtvánnyal (b, f, d) egy csészeszerű vázrészletben (i) foroghatnak. Legérdekesebb azonban a három erős izomnyaláb (g, h, k), melyek a három fogószárat egymás felé forgatják a czélból, hogy valamely tárgyat megcsípjenek. A tengeri sün csiptetőin csakis oly izmok vannak, melyek a fogó zárását végzik, ellenben az ú. n. napcsillag csiptetőin, nyitó-, vagy jobban mondva, – mert itt becsaptatható horgokkal van dolgunk, – emelő izmok (205. ábra, B) is szerepelnek.

205. ábra. A napcsillag (Trichaster elegans) csiptetője. A elölről, B oldalról tekintve; c a nyél izületi feje; a a fogószár záró-, b felemelő (nyitó) izma.

Még csak azt akarom megemlíteni, hogy mire valók ezek a különös csiptetők. E kérdésre, az igazat bevallva, határozott feleletet nem adhatunk, mert ezeket az apró csiptetőket működésök közben alig észlelték s alig észlelhetők is. Egyik nézet szerint arra valók, hogy az állat szájába tápláló anyagokat vigyenek. Ez ellen szól azonban az a körülmény, hogy épen a száj körül hiányoznak. ROMANES szerint arra szolgálnak, hogy az állat alkalmas tárgyakon megfogózkodjék. Szerintem legvalószínűbb AGASSIZ-

293

nak ama nézete, hogy legalább a tengeri sünökön, tisztító szervek, melyekkel az állat magáról a piszkot eltávolítja. Azonban az a körülmény, hogy ugyanegy állaton háromféle, sőt néha több ilyen fogóműszer is fordulhat s fordul is elő, arra látszik utalni, hogy működésök is különböző.

A szívólábakkal, a tüskeszerű mankókkal és a csiptetőkkel azonban koránt sincs még a tengeri sünök műszereinek inventariuma [leltára] lezárva; mert ezen különös teremtményeknek, mintha a természet mindent csakis rájok akart volna pazarolni, még egy mechanikai műszerök van, mely csodás szerkezetű, úgyannyira, hogy ezzel szemben a gerinczes állatok analog műszerei is sokat veszítenek érdekességökből. Ez nem egyéb, mint ez állatok rágóműszere, melyről legalább futtában óhajtunk egyetmást elmondani.

Ha valamely szabályos tengeri sünnek mészlemezekből alkotott házát kalilúgban való főzéssel kikészítjük: lapos oldalán tág kerek likat találunk. Nem macerált [ki nem áztatott] állaton izmos bőr fedi ezt, melynek közepén szűk nyílás van: e nyílásban öt, hegyes, zománczos fog van körben, a melyek oly kicsinyek, hogy járatlan észre sem veszi. Az öt fog alkotta koszorú közepén fekszik a szájnyílás, a miért az említett bőrt ajaknak is szokták nevezni. A mily jelentéktelennek látszik ez a rágóműszer, különösen öt hegyes foga,

294

oly feltünő az a készülék, mely az állat háza belsejében van elrejtve s ezeket a műszereket mozgatja. Hogy ezt rendes fekvésében iáthassuk, nem kell mást tennünk, csak a ház felső részét letörnünk s az alatta levő lágyrészeket eltávolítanunk. Ezt a nagyobbára kemény, meszesedett részekből álló műszert a 206. ábra érzékíti, a melyből a megértés könnyítésére néhány részlet el van hagyva. E különös gépezet, mely "Aristoteles lámpája" elnevezés alatt ismeretes, öt fő vázrészből áll, a melyeknek mindegyike összetételében a sugaras tipust követi s 5, illetőleg 10 részből, az egész tehát 30–40 külön részből van összetéve. A z és z'-vel jelölt részek, melyek a nyelőcsövet körítik, a legnagyobbak, alsó részökön a fogakat viselik s ezért rendesen állkapcsoknak nevezik. Ez állkapcsok három oldalú piramis alakúak s kifelé tekintő, fent átfúrt falok kissé meg van hajtva. A másik két fal különös szerkezetű; ugyanis harántirányban finoman csíkoltak s belül és kívül, mint a fésű, számos finom levélre foszlottak. Az egyes emelkedések a piramisok között vízszintesen futó izomelemek tapadására szolgálnak. Nagyon sajátságos az az alapzat, a melyen az említett öt piramis

 206. ábra. Egy tengeri sün (Echinus melo) rágóműszere;

ab nyelőcső;
zz' állkapcsok (alveoli);
bl, bf, be küllők (rotulae),
ful, lvc, cei ívszerű epiphysispárok;
n, o, p ambulakrál-barázdák;
m, h a héj szélének fülszerű emelkedései (auriculae);
ctd és fg az állkapcsok záró,
kh nyitó izmai;
rq szívólábak;
s tüskék.

295

alakú emeltyű forog. Ez alapzat az állkapcsokon vízszintesen fekszik s öt vastag gerendaszerű képződményből áll, a melyek, mint a kerék küllői, a nyelőcsőtől sugároznak a kerület felé (bl, bf, bc stb.). E küllők közelebbi berendezését úgy kell gondolnunk, hogy mindegyik két szomszéd állkapocs egymás felé tekintő oldalfalai takarják felülről. Az utóbbiak külső részökön az említett küllőkön túl kiállanak és pedig több oldalrészből (epiphysisek) összetett és ívszerűleg felálló fogantyú alakjában (ful, lvc, cei stb.), melyek egyik oldalfaltól a másikig érnek és két szomszéd-küllővel ízesülnek. Ezek a főrészek, melyekhez még öt, valamivel a küllőkön túl érő és külszélükön az egész lámpáson lehajló s aránylag gyöngéd villaszerű rész járul. Ezek után most már könnyebben megérthetjük a fogak mozgását. A tulajdonképeni emeltyűk az ékszerű állkapcsok, melyeknek forgópontja az aránylag mozdulatlannak gondolható küllőkön keresendő. Minden ilyen emeltyűnek két karja van, egy alsó, nagyobb, melybe egy-egy fog van beékelve s egy rövidebb, melyet az említett fogantyú alkot. Miként ábránkon látható, a fogantyú mindegyik ívfeléből egy erős izom (cd és id) ered, mely a héj léczforma kiemelkedésén (d) tapad. Ha ez izompár összehúzódik, a fogantyú kifelé, az állkapocs maga pedig a foggal befelé s kissé lefelé mozog s ha ez egyidejűleg mind az öt állkapoccsal megesik, akkor mind az öt fog egymáshoz nyomatik s a közéjök jutott kemény tárgyat is könnyen szétmorzsolhatják. De vannak oly izmok (hk) is, melyek az említetteknek ellene működnek. Ezek az állkapocszáró izmok tapadására való léczek közti külön íveken (h) erednek s az állkapcsokon, egészen alant, a fogak közelében tapadnak. Működésök kétségkívül abban áll, hogy az állkapcsokat kifelé fordítják s e mellett az egész lámpást kissé emelik, azaz a héj belsejébe húzzák.

296

207. ábra. A tengeri sün rágószervének vázlatos rajza.

A 207. ábra vázlata a leirt mechanizmust még érthetőbbé teheti; a és c a vékony ajakot, eb, fd pedig a megvastagodott héj szélét jelenti; a kihúzott lg és mh vonalak a mozgékony állkapcsok, melyek n, illetőleg o pontban a mozdulatlannak képzelt np, illetőleg qo küllő körül forognak. Az le és mf pontozott vonalak azon izmokat jelentik, a melyek a fogakat egymásfelé mozgatják; ea és fc pedig azokat, a melyek azokat egymástól távolítják. Az r pontozott körkörös vonal az állkapcsok közti izmokat jelöli, a melyek az egész lámpást szűkítik; végül a felső körkörös vonal (s) oly izmoknak felel meg, melyek a fogantyú ívszárai közt vannak kifeszítve.

Habár a tengeri sün rágóműszerének mechanizmusát nagyjában ismerjük is, használatáról mégis kevés bizonyosat tudunk. Elhelyeződése, valamint kemény héjú és pánczélos állatoknak a tengeri sünök táplálócsatornájában való előfordulása nem hagy kétséget az iránt, hogy fogaikat ez állatok arra használják, hogy zsákmányukat felaprózzák; de kérdés, vajjon ez-e a főrendeltetésük, vagy pedig talán inkább csak törőműszerek, s arra valók, hogy a sziklákba s kövekbe azokat az üregeket vájják, melyekben a tengeri sünöket gyakran találjuk.

297

208. ábra. Holothuria (Pentacta frondosa); a kinyujtott, b behúzott szívólábak; c rojtos szájkarok.

A tenger iszapos és sekély fenekén nem ritkán akadunk kolbászforma testekre, a melyek lassan tova kusznak. Ezek az ú. n. tengeri ugorkák vagy holothuriák, a melyek a tengeri sünöknek szemlátomást legközelebbi rokonai. Ha egy ilyen állatot nem nagy étvágygerjesztő külseje daczára is kezünkbe veszünk, azonnal kivehetjük, hogy állatunk nem egyéb, mint mindenfelé hajlítható s belül vízzel feszültségig megtelt bőrszerű zacskó. A "tüskebőrű" név azonban annál kevésbbé illik ez állatokra, mert a déli tengerekben egészen két méter hosszú kígyóalaku holothuriák is találhatók, a melyeknek a bőre oly puha, hogy gyöngédtelenebb érintésre, nyálkaként foszlik szét. Az igaz, hogy némely holothuriának, p. o. a Trieszt mellett oly gyakori Synaptának egészen átlátszó bőrén gyakran igen ékes formájú apró, hegyes mészképződmények vannak, de ezekre nem tapadnak izmok s azért a tengeri sün és tengeri csillag tüskéivel nem hasonlíthatók ossze.

Hogy ez állatokat miért soroljuk mégis a tüskebőrűek közé, azonnal felismeri még a zoologiában kevésbbé jártas olvasó is, ha a 208. ábrán lerajzolt állatot csak egy pillanatra is megtekinti. Megvannak ugyanis a többi tüskebőrűre jellemző műszerei, vagyis öt sorban álló szívólábai. E szívólábak azonban semmi esetre sem tekinthetők az állatok legjellemzőbb műszereinek, – sőt bizonyos alakjaikon egészen hiányozhatnak is – hanem ilyenekül tekinthetők inkább a szájukat körülvevő nagy, és a csalánszervekkel biró állatokra emlékeztető függelékek, melyek azonban egészen frissen fogott példányokon legtöbbnyire nem láthatók, mert azokat erős izmok a test belsejébe tökéletesen behúzzák. Ezen, rendesen többfelé osztott s vizedényekkel felduzzasztható függelékek valódi universalis műszerek. Ugyanis támogatják a testet továbbjutásában, sőt pótolhatják egészen a szívólábakat is és pedig egyszerűen azért, mert legalább rész-

298

ben maguk is szívásra alkalmasak s nem ritkán látható, hogy ilyen látszólag esetlen holothuria valamely koráll vagy tengeri hinár ágain lebeg tapogatóin levő szívó-tálczái segítségével.

De épen felülmulhatatlanok a gyakran kéz módjára ujjakra osztott tapogatók a táplálék felvételében. A táplálék nem egyéb, mint az iszap, melyen ez állatok élnek és a tapogatók részint mint mentők működnek, – a frugalis [szerény, szűkös] eledelt a nagyra tátott nyelőcsőbe gyömöszölve, – részint mint seprűk, melyek szálai közt, ha az iszapba merülnek, mindenféle ehető törmelék gyűl össze. Ez utóbbi esetben érdekes, hogy a szájba dugott tapogatót a szomszéd tapogató letörüli, s hogy bizonyos holothuriákon ezt a munkát különös alakú függelékek teljesítik.