VI. FEJEZET
IZELTLÁBÚAK (ARTHROPODA)

BIZONYÁRA mindenki látott már valamely sziklahasadékban vagy az erdő korhadékos talaján egy százlábút (Lithobius) s talán meg is csudálta, hogy mily élénkséggel szalad tova kigyódzó hajlongások között, ha rejtekhelyéből kizavarta. A 275. ábrán ilyen százlábú látható, a mely külsejével a fentebb említett gyűrűs férgekre emlékeztethet. Mint a gyűrűsférgek, úgy a százlábú hoszszúra nyúlt testén is egymáshoz hasonló izekre van a chitines testburok tagolva, a mely ízeket vagy gyűrűket közbeeső vékony rugalmas bőrrészletek foglalnak össze hajlékony csővé. Más százlábúak még inkább hasonlítanak a férgekhez, tekintélyes hosszaság mellett sokszor czérnavékonyságúak s haladásuk közben egészen olyan kigyódzó hajlongásokat tesznek, mint a gyűrűsférgek.

Mindennek daczára a gyűrűsférgek meg a levegőn élő százlábúak között már külsejökre nézve is nagy a külömbség, s ez főleg a test függelékeire, a végtagokra vonatkozik. A gyűrűs férgek testén ugyanis, mint a fentebbiekből tudjuk, csak rövid, ízeletlen csonkok vannak, a melyekből emeltyűkként ható serték állnak ki, ellenben a százlábúak testgyűrűinek hasoldalán egy-egy pár függeléket találunk, a melyek a testhez ízülettel kapcsolódnak, s ide-oda mozgat-


366

hatók is, – a mi a fődolog – saját mozgási szerveinkhez hasonlóan, mozgatható ízekre vannak tagolva. Ilyen tagolt chitinlábaik a százlábuakon (myriopodák) kívül vannak még a rákoknak, a pókféléknek s a rovaroknak is, s azért mindezeket, ellentétben a csakis testük hosszában ízelt férgek kel, ízeltlábúaknak nevezzük.

Bármennyire imponálnak is a százlábúak végtagjaik nagy számával, mégis legkevésbbé alkalmasak arra, hogy az ízeltlábúak mechanikai műszereinek a csodással határos sokféleségéről fogalmat adjanak. E műszerek legtöbbje, bár mesteri szerkezetök sokszor bámulatra ragad, nem egyéb, mint specialis munkák végzésére alkalmassá vált módosult végtag. Arról, hogy ez így van, könnyen meggyőződhetünk. A 275. ábrán rajzolt százlábú utolsó testízén levő függeléket pl. csiptető módjára megfogódzásra használja, s ez talán nem is fog meglepni, ha meggondoljuk, hogy a mi saját karjaink, sőt hátulsó végtagjaink is fogóként használhatók fogódzásra. A százlábú hátulsó testvégén levő fogók, mint a rajzból látható, a közönséges láb formájától csak kevéssé térnek el. Hogy azonban a végtag-átalakulás esetleg nagyobb fokú is lehet, sőt az eredeti szerkezet lényegesen megváltozhatik, erre megtaníthat a 276. ábra, a melyen egy másik százlábú hímjének ama fogóműszere van ábrázolva, a melylyel a nősténybe kapaszkodik s a mely a kínzókamarák szerszámaira emlékeztet.

275. ábra. Scolopendra morsitans, d1 első, ú. n. állkapcsiláb, b18 legutolsó lábpár.

276. ábra. Egy hím százlábú (Lysiopetalum fasciatum) fogóműszere.

A 275. ábrán lerajzolt skolopendrán azonban nemcsak a hátulsó, hanem a d1-gyel jelölt elülső láb is fogóműszer s ez még hatásosabb, mint amaz. E fogókészülék a zsákmány megragadására és átfúrására szolgál. Nem tekintve az erős csipő vagy állkapcsi lábak tűhegy finomságú végét, nagyobb exotikus skolopendrák még az emberre nézve is veszedelmesek lehetnek az által, hogy belsejökben méregmirigyök van, a melynek váladéka az állkapcsok finom csatornáján át az ejtett sebbe ömlik.


367

Ha a skolopendra alsó oldalát kézi nagyítóval megtekintjük, az állkapcsi lábpár előtt még más három pár, sokkal kisebb, s részben éles fogakkal fegyverzett fogót láthatunk. Ezek az állkapcsoknak nevezett szájműszerek, a melyeket a törzs függelékeivel, azaz a lábakkal való megegyezésök miatt méltán nevezhetnénk feji lábaknak. Hogy azonban a fejen és a törzsön levő végtagok, azaz az állkapcsok meg a lábak egyazon kategoriába tartozó képződmények még világosabban kitűnik, ha bárcsak futólagos pillantást vetünk is egy ily állat embriojára. A 277. ábra egy ilyennek előrészét mutatja a száj- (m) vagy hasoldalról. Ezen két sorban csapalakú függelékek vannak, a melyek a gyűrűs férgek lábcsonkjaira


368

emlékeztetnek. E függelékek a végtagok legalsó kezdetei és pedig f-ből a csápok, k1, k3-ból az állkapcsok és b1, b2-ből stb. a lábak fejlődnek. A mint látható, a fejlődés ezen szakán a két utóbbi kategoriába tartozó függelék közt tényleg semmi külömbség sincs s még nem is láthatni, hogy hol végződik a fej s hol kezdődik a törzs.

E helyen egy nevezetes külömbségről kell röviden megemlékeznünk, a mely a gyűrűs férgek és a százlábúak külső mechanikai műszereire vonatkozik.

Ez pedig a táplálék megragadására szolgáló állkapcsi fogókat illeti. Ilyen fogópárjai ugyanis sok tengeri gyűrűsféregnek is vannak, de azok nem átváltozott végtagok, mint a százlábúak s általában az ízeltlábuak állkapcsai, hanem az ormány, vagy garatfő belsejében lévő képződmények, a melyek csak a garat kitürődésekor jutnak a külső felületre.

277. ábra. Egy Geophilus embriója. m száj; f csápok, k1k3 az állkapcsok, b1, b2 stb. a lábak kezdetleges állapota.

Mielőtt az ízeltlábúak egyéb műszereit tárgyalnók, helyén lesz először is egy tipikus chitines láb mechanizmusát közelebbről megtekintenünk.

278. ábra. A szarvasbogár hátulsó lába. h csipő (coxa); r tompor (trochanter); o czomb (femur); u lábszár (tibia); f lábfej (tarsas); k karom.

Ha valamely rovar, p. o. a szarvasbogár lábát szemügyre vesszük (l. a 278. ábrát), nem tagadhatni, hogy külsőleg sokban hasonlít a gerinczes állatok lábához. Legfelül vastag hengerszerű részt (h) láthatunk, ez a csipő, mely a törzs ízvápaszerű kivájulásában ül s ezért legott a gerinczesek czombcsontjának fejére emlékeztet. A czombnak egy hosszú és vastag részlet (o) felel meg, ez utóbbival térdben ízesül a lábszár (u), a melyre az öt ízből összetett s két hegyes karommal (k) fegyverzett lábfej (f) tarsus következik. De a chitines rovarláb mindennek daczára mégis lényegesen elüt a csontos gerinczeslábtól; és pedig első sorban a végrészre nézve van különbség. Ugyanis a gerinczesek végtagjának végső része több sugárra, vagyis ujjakra oszlik, a rovar tarsusa ellenben mindig egysugarú, vagyis egy ujjú s


369

a sokszorozódás csakis a karmokra szorítkozik. De még nevezetesebb egy másik külömbség. Ugyanis czombcsontunk a csipőcsonttal u. n. szabad dió-izületet alkot, vagyis minden irányban mozgatható. Másképen áll a dolog a szarvas bogár analog testrészével (278. ábra h). Ha ebbe erős tűt szúrunk s mozgatjuk, azonnal kiderül, hogy e hengeralak, úgynevezett csipő, csakis előre és hátra foroghat, vagyis más szóval, a szarvasbogár csipőízülete nem szabad, hanem, u. n. csuklóízület. Mindazáltal a bogár lábának czombja épen úgy alkalmas sokoldalú mozgásra, mint a mi lábunk, és ezt igen elmés berendezésének köszöni s ez azon alapszik, hogy több, önállólag mozgó mellékízből van összetéve. A mit fentebb a czombcsont ízületi fejével hasonlítottunk össze, külön rész, a melyet a nem épen szerencsésen választott csipő (coxa) névvel jelölünk. E közé meg a szorosan vett czomb (femur) közé még egy kis íz (278. ábra: r) van beiktatva, a melyet tompornak (trochanter) neveznek. A helyett tehát, hogy, mint a gerinczeseken, egyetlen, de többtengelyü ízület volna, a bogáron s az ízelt lábú állatok végtagján általában ellenke-


370

zőleg több, de egyetlen tengelyű ízület van. Tüzetesebb tárgyalást kiván a chitines lábak ízülete, különösen a csukló-ízület. A 279-ik ábra emlékezetébe hozhatja az olvasónak, hogy a csontízületen az egymással ízesülő rúdszerű testek csuszamló felületeinek (e, f) központi fekvésök van. Ellenkezőleg van ez az ízeltlábú állatok lábán, a hol nem solid [itt: tömör] rudakkal, hanem kemény falzatú csövekkel van dolgunk. A 280-ik ábra egy rák két összetartozó lábízének végét mutatja. Mivel az ízek közepe üres, világos, hogy e csőrészleteknek csakis szélei lehetnek egymással összekötve. Ezen összeköttetés azonban kettős s azt először is az ábrán elszakadva rajzolt, vékony, összekötő hártya (e, f, e) eszközli, a mely által a két csőrészlet folytonosságban van, azután a tulajdonképeni ízület, a mely az egyes ízek mozgásának meghatározott és szilárd menetét szabja meg. Ez utóbbi épen ez esetben igen szembeszökő. Az A íz sánczszerűleg megvastagodott szélén két, egymással szembenálló, jól lesimított csap (a, b) van, a másik (B) ízen pedig ezeknek ellenkezője, azaz a csapoknak megfelelő helyen két ízvápaszerű kivájódás (a', b' látható. Ha

279. ábra. A könyökízület vázlata hosszanti metszetben. ib hajlító-, kd feszítő izom‚ ab, cd ízületi tok.

280. ábra. Természetes kettős vápaizület egy tengeri pók lábán. e, f összekötő hártya; a', b', ízvápa; a, b izületi fej. (Langer nyomán.)


371

már most a 281. ábrán rajzolt ízület vázlatát megtekintjük, könnyen megérthetjük, hogy az ízület csakis egy (xx) tengely körüli forgást enged meg. Itt tehát egy külön szerkezetű csuklóízülettel van dolgunk. Vegyük továbbá figyelembe még azt is, hogy az arthropoda-láb egyes csuklóízületeinek forgási tengelye rendesen különböző fekvésű. Ezt is legjobban tanulmányozhatjuk valamely nagyobb rák lábán. A 282. ábrán ily láb két egymásra következő ízülete látható. A felső ízületen a tengely a forgási csapon (a) át az ellenkező irányban fekvő, velünk ellenkező oldalra megy, tehát függélyesen áll könyvünk papir lapjára. Az alsó ízületen (b) ellenben mind a kettő ez utóbbiban fekszik, vagyis a tengely a felső íz tengelyét egyenes szög alatt metszi. E berendezés pedig igen fontos, mert rajta alapszik, hogy az egyes ízrészek nemcsak összecsapódhatnak és ismét kiterjeszkedhetnek, hanem hogy végeikkel egyuttal körzőszerű mozgásokat is tehetnek.

281. ábra. A belul-üres chitin-láb vázlata. a, b ízületi fej és vápa; xx forgási tengely; cd összekötő hártya.

282. ábra. A nagy tengeri rák (Hommarus) lábának 3.‚ 4. és 5. tagja. ab ízület; dc a 4-ik tag hajlító izma.

Most már azt is megérthetjük, hogy miképen eszközlik a végtagok a chitinpánczéljának belsejére tapadó izmok a legkülönfélébb mozgásokat. Nézzük e czélból először is azt


372

hogy a felső csuklóízületben miképen történik a mozgás (l. 282. ábrát). Mint fentebb említettük, a 3. es 4. lábíz forgási tengelye a-n megy keresztül s így e könyvlap síkjára merőlegesen áll: e szerint az ízületi részt valamely mérleg ingó karjaival, a 4. ízet magát pedig a mérleg nyelvével hasonlíthatjuk egybe. Valamint [amint] pedig a mérleg jobb karjára alkalmazott húzás a nyelvet is ilyen irányban mozgatja, úgy van ez itt is. Ha a cd izom, – a mely d-nél a felső ízen ered s a forgási tengelytől jobbra, c-ben az alsóbb íz felső szélén tapad, – összehúzódik: akkor ez irányban történik kilendülés, a mely itt feszítésnek felel meg. Megfordítva, ha fe izom húzódik össze, – a mely az előbbinek ellentétese s a forgási tengelytől balra tapad, – akkor balfelé való forgás, vagyis más szóval hajlítás megy végbe.

283. ábra. Egy rovar torának keresztmetszete, ab emelő, cd lehúzó és közelítő izmok.

A rovarláb izmainak átnézetét a következő két rajz adja. A 283. ábra egy rovar torának keresztmetszete, mely azt ábrázolja, hogy miképen ízesülnek és miképen mozgathatók


373

a lábak. A lábakra két izom tapad: az egyik (ab) a tor oldalfalához, a másik pedig (cd) a szegytől befelé szökellő chitinvillához tapad. Ennek a lécznek nyilván az a rendeltetése, hogy az oldalt elhelyezett izomnak alkalmas rögzítő pontul szolgáljon. Ha egy rövidfarku tengeri rák, ú. n. tarisznya-rák testét felbontjuk, külső chitin vázán a lábizmok tapadására egészen hasonló, csakhogy nagyobb terjedelmű betürődéseket vagy redőket látunk; ez a chitinpánczél betürődéseiből alakult szilárd gerendázat az, a mit a rák belső vázának nevezünk. A fentebb említett izmok működése most már könnyen megérthető, főleg, ha szemünk előtt lebeg, hogy a csipők forgáspontja a két tapadó pont (b, c) között+ jegy helyén fekszik. A chitingyűrű oldalából eredő izom tehát emeli, a hasi részéből eredő pedig lefelé húzza a végtagot. Ha továbbá az ab és cd izmokat a rajz sikjára inkább függőleges irányban gondoljuk kifeszítve, azt is könnyen megérthetjük, hogy miként lehetséges, hogy ugyanezek az izmok a végtag előre és hátra irányuló mozgásait is létesíthetik.

Magában a csöves végtag belsejében futó izmokról a 284. ábra ad fogalmat. A gerinczesekéhez hasonlítva, oly kevés itt az izomnyaláb, hogy azt mondhatjuk, hogy a természet ez állatokon a legnagyobb takarékosságot tartotta szem előtt. A tompor és a czomb között kifeszített izmon (kl) kivül, a mely a czomb befelé való forgatására szolgál, az összes izmok egyazon síkban fekszenek s így tehát csakis feszítésre és hajlításra valók. Vegyük először a feszítőket szemügyre s azt látjuk, hogy mindössze csak két ilyen van. Ezeknek egyike a csipőízben fut, a másik (np) pedig a czombban. A lábfejnek (t) és a karmoknak (w) ellenben, mint DAHL kimutatta, semmiféle ilyen izmuk nincs, s azok nyujtását egyedül a rugóként működő ízületi hártyák végezik. Hajlító kettővel több van; azon kívül, a mely a tomport (ih) és a

284. ábra. Egy rovarláb izmainak vázlata. (A magyarázatot l. a szövegben.)


374

lábszárt (oq) hajlítja, a lábnak és a karmoknak még egy ilyen izmuk van. A lábfej hajlító izma (ru) a lábszáron ered s a lábfej alapján tapad. Nagyon érdekes az az izom, a mely a karmokat behajtja. A legnevezetesebb rajta az, hogy a száron fentebb veszi eredetét, mint az előbb említett izom, a mely a lábfejet tövén hajlítja. Főtömege, az izom hasa, ugyanis egészen fent a czombon fekszik m-nél, és nagy fejlettsége megfoghatóvá teszi, miért nem foglalhat mélyebben a viszonylag szűk lábszárban vagy a lábfejen helyet. Az izomtömeg z-nél vékony, de igen erős ínba (zsv) megy át, a mely a karom tövéig (v) fut, a hol egy sajátságos rugós lemezben végződik. Ha a láb és karom hajlítója egyidejűleg húzódik össze, magától érthetőleg a láb egész végrésze behajlik és pedig épen úgy, mintha valamely rugalmas pálczát egyik végén tartva, a másikon lehajtanók. E hasonlat megfejtheti


375

azt is, hogy miért nincs szükség a rovar karcsu lábfején nyujtó izmokra.

* * *

Nincsen az összes gerincztelenek és gerinczesek közt olyan teremtmény, a mely annyiféle külső műszerrel meg volna áldva, mint a folyami-, a tengeri rák, vagy más felsőbbrendű rákféle állat (Crustacea).

Mielőtt azonban a rák függelékes műszereivel foglalkoznánk, a 285. ábra segítségével tájékozódjunk törzsének mechanizmusáról. Ellentétben a fentebb tárgyalt százlábúval, a melynek egész teste keskeny gyűrűkből áll, a rákoknak csupán farkuk van a százlábúakéra emlékeztető hat egyenlő gyűrűből összetéve, ellenben a test elő- és középrésze a fejjel együtt egyetlen vastag héjjal – pánczéllal – van borítva. Ha a százlábúakat és a rákokat az analog alkotású gerinczesekkel egybevetjük, az előbbieket a minden irányban mozgékony kigyóval, az utóbbiakat pedig nehézkes hallal hasonlíthatnók össze. A hal farka azonban oldalt ide-oda mozoghat, ellenben a ráké felül feszes, alant hajlékony gyűrűivel csakis felülről lefelé, vagyis helyesebben mondva, hátulról előrefelé mozoghat.

285. ábra. Tengeri rák kisebbítve.

Különben a rák farka épen úgy főműszere a helyváltoztatásnak, mint a halak farka s ennél annyiban még tökéletesebb, a mennyiben a rák farkának előre irányzott csapásával tudvalevőleg hátrafelé is úszhatik, holott a hal, hogy úszása irányát változtassa, előbb kénytelen megfordulni. De a rák farka nemcsak egészében műszer, hanem egyszersmind más műszer hordozója is. Ha ugyanis alsó, vagyis hasoldaláról megtekintjük, azonnal feltűnik, hogy minden egyes gyűrűjén egy-egy pár függeléke van, mint a százlábúnak. E hat pár függelék közül az öt első, vagy legalább is a másodiktól kezdve az ötödikig egészen egyforma, a mi megint a százlábuakra emlékeztet. A mellékelt 286. ábrán a 4. es 5. pár


376

látható. Alakjok nagyon jellemzetes. Ugyanis a százlábú, vagy valamely rovar, avagy pók lába egy ágú, a rák farkának függelékei pedig mindig kétsugarúak. A rák végtagjainak ilyen ketté osztódása azonban igen gyakori jelenség, s többi között pl. az elülső kis csápok is két ágra vannak hasadva (285. ábra). Minket mindenekelőtt ezen osztódások mechanikai jelentősége érdekel; evvel pedig azonnal tisztába jöhetünk, ha a fark utolsó gyűrűjét, valamint uszólapját megtekintjük. Ez utóbbi egy középső paizsalaku részből, a telsonból, és egy pár oldalsó függelékből áll. Ez utóbbiakat azonban egészen azon elemek alkotják, a milyenek a fark többi gyűrűjének hasadt lábait, s csak az a külömbség, hogy ágai, a melyek az x pont körül forgatható közös alapi részből erednek, terjedelmes lemezekké szélesednek. A többire nézve felvilágosít a 286. ábra A és B rajzainak egymással való összehasonlítása. Az előbbin az oldalúszók két lemeze egymástól el van távolítva, az utóbbin pedig, mint az olló két szára, egymásra van téve. A lábak ketté hasadásának tehát az a jóoldala van, hogy felületök bizonyos fokig tetszés szerint nagyobbítható, vagy kisebbíthető. A kifeszített úszó nagy felülete fordít egyet az állaton, ha erélyes csapást tesz, az összehúzott úszó kis felülete ellenben az ellenkező mozgást eredményezi.

286. ábra. Egy tengeri rák farka alulról tekintve,
A kitárt, B összecsaptatott farklemezével.


377

A rákok ezen kettős evezőjének fontos mellékrészei azok a szőrök és serték, a melyek e lemezeket szegélyezik. Izesüléseik olyanok, hogy hatásos csapáskor felfelé merednek, s az úszók felületét nagyobbítják, hátrafelé való mozgáskor pedig lefelé hajlanak. Ezenkívül még egy érdekes mechanikai berendezése van minden egyes evezőláb külső lemezének. Ez ugyanis, mint A rajz mutatja, harántul futó ízülettel (cd) két mezőre van osztva, és pedig olyképen, hogy végrésze a hasoldalon alapi része felé csapódhatik. Ha az úszó előre csap, a végrész a víz nyomására kiegyenesedik, azaz az alapi résszel egy síkban áll, ellenkező mozgáskor pedig becsappan.

Mindent egybefoglalva, bátran elmondhatjuk, hbgy a rák farkúszója valóságos mechanikai mestermű.

Térjünk ezekután vissza az elülső hasadt lábakra. E végtagok több rákon, pl. a sáskarákon (Squilla) is, a farkvégi úszólapátokkal megegyező, evezésre és lélekzésre szolgáló kettőslemezek, a folyami- s még inkább a tarisznyarákokon ellenben aránylag igen kicsinyek, jelentéktelenek, s egészen más is a szerepök. Ezek a nőstény folyami ráknak, mint bizonyára mindenki látta, a nagyszámu pete megerősítésére valók; mert a folyami rák, valamint sok más rákféle, pl. a


378

pinczéinkben élő ászka is, petéit a fiatal állatok kibúvásáig testén czipeli.

De menjünk a rák végtagjainak megtekintésében egy lépéssel tovább. Az első öt pár végtag valamennyi közt a legfeltűnőbb. Ezek a tulajdonképeni lábak, a melyek a test pánczélos középső részéből erednek s az első pár kivételével, szilárd alapon való mozgásra szolgálnak s ennek megfelelőleg végükön támasztékul szolgáló hegyes karomban végződnek, a mely helyett csak nehány tarisznyarák lába visel nyilván az elsatnyult, vagy egészen hiányzó farkúszó pótlására kemény evezőlapátot. Külömben az öt egymásra következő lábpár nem egészen egyenlő; ha egymásután összehasonlítjuk, átmenetet látunk a pusztán járásra, meg a kizárólag fogóul szolgáló műszerek közt, de épen az egyik műszernek a másikká való átalakulása az, a mi a rákot az egész állatvilág egyik legérdekesebb gépezetévé teszi.

287. ábra. A rák ollójának alakulását magyarázó vázlat.

A mint a 285. ábrán láthatjuk, az utolsó két lábpár egyszerű hegyes ízzel végződik, a mely a következő 287. ábra A rajzán cd-vel van jelölve és a mely az előbbi íz (ab) felé horogszerűleg fordítható. Gondoljuk most, hogy (B és C vázlat) az utolsóelőtti íz a hajlító oldalon az ízületen túl folytatódik (e): úgy tiszta dolog, hogy ez esetben az előbbi kapaszkodó karom ollószerű műszerré változott. Ez az átváltozás a rákon tényleg meg is történt és pedig a három elülső lábon, a minek következtében azok a legkülömbözőbb tárgyak megragadására és tartására alkalmasak. Hogy pedig a természet miért változtatott épen így az első lábakon: az könnyen belátható, mert e testrészek a rákon első sorban a táplálék fölvételének segédszervei, vagyis a táplálék fogására valók.

A legelső lábpár ollói épen ezért a legerősebbek és sokkal nagyobbak, mint a hátulsó lábakéi, sőt néha, mint p. o. a tarisznyarákoknál, nehezebbek, mint az egész test


379

összes más függelékeivel együtt. Ezen, a szerszám nevét par excellence [kiváltképpen] megérdemlő testrészek bizonyára érdemesek, hogy mechanizmusukat a 288. ábra segítségével közelebbről is tanulmányozzuk. Hogy az olló belsejét láthassuk, kemény héja egyik oldalról le van vágva. Ezen első sorban feltűnik az alapján hasasan duzzadt utolsóelőtti íz, nyújtványával (ag) együtt, a mely az olló egyik szárának felel meg azután az x pontban forogható végíz (bac), vagyis az olló mozgatható szára. A forgóponttól kétoldalt, és pedig a és b-ben ered az utóbbitól egy chitines ín, a mely az utolsóelőtti ízbe hatol. Különösen erős az ínlemez a hajlító oldalon, a melyen köröskörül a hajlító izmok tapadnak. PLATEAU újabban érdekes kisérleteket tett az olló óriás záróizmának húzóerejét illetőleg. Ugyanis azt találta, hogy a kisérleti tárgyul választott tarisznyarák (Carcinus moenas) mintegy harminczszor annyit bír fölemelni, mint saját testsúlya.

288. ábra. A rák ollója. fg utolsó előtti, bac utolsó íz;
x forgási pont; ae a hajlító-, bd a feszítő izom ina.


380

Emlékezhetünk még, hogy a tengeri csillag, a nélkül, hogy testének, vagyis korongjának állását változtatná, mozgásában tetszése szerinti irányt vehet, a szerint, a mint lábacskáit előre, hátra, jobbra vagy balra indítja mozgásnak. Ehhez hasonlót észlelhetünk a rákon is, a melynek lábai olyképen vannak szerkesztve, hogy épen úgy léphet oldalra, mint előre. Az oldal- vagy harántirányú járás főleg a tarisznyarákok sajátsága s ez az oka, hogy olyan nehezen foghatók meg. De más ízeltlábúakon, nevezetesen bizonyos rovarokon és pókokon is észlelhetünk ilyen mozgást.

Az arthropodák lábai, mint már a százlábúakon is láttuk, abban is megegyeznek a gerinczesekéivel, hogy párosával mint fogók is használhatók. Ilyen módon használják lábaikat gyakran a rákok s különösen a tarisznyarákok is. Ez utóbbiak közt vannak oly fajok is, a melyek szívesen mászkálnak mind a szárazon, mind a vízben, karókon vagy cserjeszerű elágazó tárgyakon. De a tarisznyarákok valóban mintegy karómászásra születtek, mert öt lábpárjuk oly kúszóműszer, a milyennél gyakorlatiabbat nem is képzelhetünk. Vegyük csak figyelembe, hogy e lábak túlnyomóan haránt irányban vannak a testhez illesztve s ehhez ívszerűleg behajthatók. Két egymással szemben álló lábpár, ki- és befelé mozogva, kapaszkodó fogónak felel meg, a mely ívszárainak hajlása szerint, úgy mint a papagájok lába, vastagabb és vékonyabb tárgyakat egyaránt körülfoghat. A tarisznyarákoknak nem kevesebb, mint öt ilyen kapaszkodó fogójok van s így, ha egyet bizonyos czélra, vagy magasabb támaszpont nyerésére ki is nyit, még négy más áll rendelkezésére rögzítésre.

De még más okból is nevezetes a rákok egyes végtagjainak fogó jellege. Ugyanis rákjainknak nem kevesebb, mint hat pár ilyen függelékök van, a melyek kizárólag csakis mint fogók szerepelnek s így is kell azokat felfognunk.


381

E fogószerű végtagok nem egyebek, mint szájrészek, a melyekkel a 289. ábra segítségével részletesebben is megismerkedhetünk.

Annyival is inkább megérdemlik ezek, hogy velök közelebbről is foglalkozzunk, mert együttvéve oly gépezetet alkotnak, a mely szerkezetére és czélszerűségére nézve ritkítja párját. Tekintsük meg először is az ábra bal oldalát. A legelső hatalmas ollós láb (h) előtt, melynek csak két íze van rajzolva, közvetetlenül három g, f és e-vel jelölt függelék látható, a melyek nagyjában olyanok, mint a lábak, de mennél távolabb esnek a lábaktól s mennél közelebb vannak a szájhoz, annál inkább elkisebbednek. E végtagokat a szájhoz való helyzetöknél fogva száj- vagy állkapcsi lábaknak szokták nevezni. Ha éhezett ráknak húsdarabot nyújtunk, könnyen meggyőződhetünk e lábak szerepéről. A nyújtott eledelt egyik nagy ollójával mégragadja s a másik segítségével egy darabot leszakít belőle. Az ollós láb becsuklására a falat épen a leghátulsó áhlkapcsi láb szárai közé jut, a melyek tartják, illetőleg egy darabot leválasztanak belőle. Ez a művelet az által könnyűl meg, hogy mindkét állkapcsi lábon befelé az ábránkon is látható kemény lécz van, a melyen éles fogak sora látható, a melyek keményebb zsákmánydarabok megőrlésére is alkalmasak. Ha a falat már egyszer a leghátulsó állkapcsi lábak közé jutott, akkor a legközelebbi előző lábak fogják meg egymás után, hogy rendeltetési helyére juttassák. Mielőtt azonban a szájnyílásba érkeznék, mikor már az említett három fogón végig haladt, még más három fogó várakozik reá. Ezek a tulajdonképeni állkapcsok, a melyek ábránk jobb oldalán láthatók, a honnan az utánok következő állkapcsi lábak el vannak távolítva. A leghátulsó állkapocs (k) tulajdonképeni szájrésze vékony lemez, mely, kezünkhöz hasonlóan, hat ujjszerű karéjra van osztva. Ez alkotásánál fogva nagyon alkalmas.

289. ábra. A tengeri rák szájrészei.

a elülső, b hátulsó csáp;

c felső állkapocs,

d ennek tapogatója;

n második,

k harmadik állkapocspár,

n', k' az ezekhez tartozó tapogatók;

e, f, g a három állkapcsi láb;

e', f', g' ezek tapogatói;

h első,

i második lábpár.

382

arra, hogy a tápszer megaprításakor lehulló darabokat a szájnyílásba tömje. Szerkezetre és működésre nézve egészen ilyen a következő, vagyis a közbülső állkapocs (n), a melyet azonban ábránkon a hátulsó csaknem egészen elfed. A legelől fekvő, vagyis a felső állkapcsok (α, β) a tulajdonképeni rágó műszerek. Ellentétben az aránylag gyöngéd s több karéjra osztott közbülső és hátulsó állkapocscsal, a melyek egyszerű, vastag, léczszerű darabok, és a + jegygyel jelölt pont körül forognak. A hosszabb emeltyűkar (β) erős izmok tapadására való, a kurtábbiknak pedig széles fölülete van, melyen tompa, de erős fogak vannak. Mindkét állkapocs oly csiptető, a melynek a legkeményebb zsákmány sem állhat ellen. De a rákok állkapcsi lábain és áll-


383

kapcsain a fogószerűleg működő részeken kívül vannak még olyanok is, a melyek részben legalább mint mechanikai műszerek szerepelnek. Föntebb említettük már, hogy a farkon levő lábak ketté vannak hasadva. Ugyanezt észlelhetni mind a hat pár szájlábon is s különösen jól a három hátulsón. A föntebb közölt ábrán a kopoltyúlábak ezen kettéhasadása jól látható, különösen az e és f-fel jelölteken. A külső, e' és f'-fel jelölt ágak sokkal karcsúbbak, mint a belsők s rendesen tapogatóknak szoktuk nevezni. Ilyen tapogató van minden felső állkapcson is, a hol az eledel tapogatásán kívül arra is szolgál, hogy a szájba tömje. E külső részeknek azonban más jelentőségök is van. Tudjuk, hogy a rákok kopoltyúkkal lélekzenek, a melyek a járó- és szájlábak alapján erednek, s a melyek abban a hátpánczél héjszerű oldalszárnyaitól képzett üregben vannak, a mely elől és hátul szűk hasadékkal nyílik kifelé. De mivel a kopoltyúk magok nem mozognak, más műszerek kellenek ahhoz, hogy a kopolyú-üreg vize megújuljon s a kopoltyúkat körülfolyja. E szerepet részben épen a szájrészek külső függelékei végzik, a melyek az elülső hasadékban fekszenek s folytonosan ide s tova lengenek. Különösen alkalmas erre a hátulsó állkapocs (k) egy lapátszerű nyújtványa, a mely, mint az ábrán látható, a pánczél lerepesztése által ez oldalon nyitva álló kopoltyú-üregbe lóg s épen úgy működik, mint valami merítő-kanál.

* * *

Annak, a ki legalább egyetlen csigát, vagy egyetlen tengeri csillagot ismer, fogalma lehet a többi csigáról vagy tengeri csillagról is; mert ez állatok alapalakja, vagyis physiognomiája nagyjában változatlan. Egészen másként áll a dolog a rákok osztályával, a mely – mint alig egy másik, – épen határtalan számú s nagy alakváltozataival tűnik ki s ez áll külső műszereikről is s ezért legalábbis


384

még egy alakkal kell megismerkednünk. A 290. ábrán a rákok egyik alakokban gazdag csoportjának egy képviselője látható. Pocsolyákban élő levél- vagy kopoltyúlábú rák ez, mely azért neveztetik így, mert a folyami rák hosszú, karcsú lábai helyett lemezszerű függelékei vannak, a melyek helyváltoztatásra, valamint lélekzésre szolgálnak.



290. ábra. Kopoltyúlábú rák (Branchypus Grubei Dyb.) természetes nagyságban. Hím állat; f elülső; f2 horogszerű hátulsó tapogató; an különös mellékműszerek; k kopoltyúlábak.

Némely ilyen kopoltyúlábú ráknak sokszor több tuczat ilyen, levélhez hasonló lemeze van, a melyeknek lengő mozgása igen vonzó látványt nyújt. Az ilyen levélalakú lábról némi fogalmat ad a 291. ábra, a melyen egy u. n. vízibolha második kopoltyúlába látható erősen nagyítva. A szélein levő finom serték olyannak tüntetik föl e lábat, mint a milyen a madárszárny és a hegyein levő üres chitin-tollak tényleg ugyanazon czélnak felelnek meg, mint a madárszárny tollai. A Branchipus egyéb műszerei közül nézzük meg a hátulsó tapogatókat (f2), a melyek a hímnek a nőstényen való megkapaszkodására valók.

291. ábra. A vízi bolha (Holopedium gibberum) második kopoltyúlába.
Erős nagyítás.

Egy vashámor, vagy fűrészmalom, dióhéj területére szorítva, bizonyára csodálatra méltó gyártmány volna; de egybe se vethető a 292-ik ábrán rajzolt rákocskával, a mely két teknőből álló kagylószerű héjban lakik, és gyakran nem nagyobb egy mákszemnél. A teknőkre, a melyeket épen úgy, mint a kagylókét, haránt irányban kifeszített záróizom

292. ábra. Kagylósrák (Cypris fusca). A zárt, B nyitott kagylóval; m záróizom; f evezőcsáp.


385

(A, m) húz össze, nem egyebek, mint a hátról eredő bőrredők, a milyeneket a folyami rákon is ismerünk kopoltyúfedők neve alatt. E kagylósrákok s rokonaik mechanikai műszereiről sokat lehetne beszélnünk, de itt csakis ágazatos és hosszú sertékkel ellátott csápjaikat említjük meg, a melyek helyváltoztatásukat eszközlik. A 293. ábra a hasadtlábú rákok egy törpe alakját ábrázolja. Ezeknek a rákoknak ugyanis valamennyi lábuk olyan alkotású, mint a milyeneket a folyami rák farkán említettünk. Ezek is hosszú csápjaikkal s részben hatalmas alakú farkokkal eveznek.

293. ábra. Cziklops-rák
(Cyclops quadricornis).

A következő (294.) rajz a halak kopoltyúin élősködő hasadtlábú rákokhoz tartozó haltetűt ábrázolja, hogy láthassuk, mily különös átváltozást szenvedhetnek a külömben


386

mozgásra szolgáló műszerek. A legnevezetesebb az, hogy az elülső karszerű állkapcsi lábak (kf) hegyökön egymással összenőttek s rögzítésre való szívókorongot viselnek. Ez élősködő állatok szájrészeinek különös alkalmazkodását a 295-ik ábra mutatja. A felső állkapcsok (k1), a melyek a folyami ráknak rágásra szolgálnak, hegyes tőrszerű szúró-

294. ábra. (Achterum percarum NORDM.) Nőstény állat, a folyami sügér kopoltyújáról.

295. ábra. A szépián élősködő rák (Penella varians) szájműszerei. f1 elülső, f2 hátulsó, kapaszkodó műszerré alakult hátulsó csápok; e szívócső; k1 tőrszerű felső állkapocs. Erős nagyítás.


387

szerszámmá változtak, a mely sajátságos szívócsőből (e) tolható ki.

296. ábra. Kacslábú rák (Lepas anatifera) telepe.

Mikor föntebb azt mondtam, hogy a folyami rák mechanikai fegyverzete nem adhat fogalmat arról, hogy milyen változatos a rákfélék műszerkészlete, első sorban is a 296. ábrán rajzolt kacslábúakat tartottam szem előtt. Azt, hogy a rákoknak bőrredőkből kagylószerű héjok képződhetik, már föntebb említettük; itt azonban az a feltűnő, hogy e héjat épen mint a karlábúaknak (Brachiopoda) nevezett kagylós állatokét, hosszú, húsos nyél köti valamely alzathoz. Hogy azonban ez esetben is rákkal van dolgunk, erre állatunk hosszú sertékkel megrakott lábainak felületes megtekintésére is rájöhetünk. Ezen kacsszerűen csavarható függelékek azért is érdekelhetnek, mert úgy, mint a mohállatok tapogatói, a lélekzésen kívül egyúttal táplálékoknak a szájhoz való örvényzésére szolgálnak. Állataink tehát tényleg


388

297. ábra. A Haliotis csigán élősködő kacslábú rák
(Kochlorine hamata NOLL.)
b fúróműszer; c horog; d felső állkapocs; e kacslábak.



ebben is hasonlítanak a kagylósokhoz, csakhogy szájok közelében az oda örvényzett táplálék megaprítására külön állkapcsaik is vannak, melyeket a 297. ábrán d-nél szemlélhetünk. Ez utóbbi állatot pedig azért mutatom be, mert még a testét takaró köpönyegén is vannak különös műszerei, és. pedig két háromcsücskű fúrója (b) és egy nagy horga (c). E műszerek arra valók, hogy az állat magát lakásába mélyen belefúrja s esetleg megakadályozza, hogy mások, különösen mohállatok befalazzák.

298. ábra. Egy felsőbb rendű rák (Penaeus) első lárva alakja (ú. n. Nauplius). f1 elülső-, f2 hasadt lábhoz hasonló hátulsó csápok; a felső állkapocs szintén hasadt lábhoz hasonló függeléke.

Arra nézve, a ki a rákok természetrajzával behatóan nem foglalkozott, meglepő az a parányi ékes állatocska, a melyet a 298-ik ábrán mutatunk be. Ez egy, a folyami rákkal rokon tízlábú rákot azon az állapoton ábrázol, a hogy a petéből kibujik. E fiatal állatnak, a mint látható, feltűnően kevesebb külső műszere van, mint a kifejlődöttnek, mindössze is csak három pár. Ezek közül az első két pár a kifejlődött állat csápjainak felel meg, az utolsó pedig a felső állkapoccsal egyenértékű. Mindezek a részben kettéhasadt és czimpás sertékkel fölszerelt függelékek evezésre, úszásra valók, a mit az álcza igen fürgén végez. A dologban azonban az a legnevezetesebb, hogy nemcsak a felsőbb rendű tízlábú rákok, hanem az alsóbbrendűek ts, mlnt a kagylósrákok, a hasadtlábúak, sőt még a kacslábúak is, ámbár sokban eltérő szervezetűek, három pár ily evezővel fölszerelve hagyják el a petét. Ez pedig annyiban fontos, mert belőle arra következtethetünk, hogy az oly különös műszereknek, mint a milyeneket p. o. az élősködő hasadtlábúakon találunk, mostani szerkezetök nem lehet eredeti, hanem csak a megélhetés föltételeihez valő alkalmazkodás útján fejlődhetett.

* * *

Ha meggondoljuk, hogy a gerinczeseknek egymástól való nagy külömbségeik daczára ugyanazon számú mozgási


389

szerveik vannak, csak egyesek vesztették el végtagjaik mindkét, vagy legalább egyik párját: feltűnő, hogy az eddig tárgyalt ízeltlábúak e tekintetben oly nagyon ingadoznak. Mindazonáltal van köztök is oly két osztály, a melynek egyenein a mozgási műszerek száma egyenlő. Ezek a pókfélék, a melyeknek mindig nyolcz és a rovarok, a melyeknek hat lábuk van. E lábak azonban ez állatok testén, a melyet támasztanak és tovavisznek, egészen más helyet foglalnak el, mint p. o. a folyami rákon. A folyami ráknak, mint ismeretes, három pár állkapcsa van. A rovarokon is ugyanennyi van. A rákon, mint szintén ismeretes, ezután három pár ú. n. állkapcsi láb következik. Mivel a rovaron a tulajdonképeni állkapcsokat mindjárt a három lábpár követi, ha a külömböző ízeltlábú osztályok közt egyáltalában van természetes rokonság, föl kell tennünk, hogy a rovarok lábai a rák állkapcsi lábainak felelnek meg, s a ki a rák-végtagok átváltozásaira visszaemlékszik, ebben nem is fog valami különöst látni. Noha a pókok egy pár lábbal gazdagabbak, mint a rovarok, a föntebbi magyarázat rájok is talál. E többlet ugyanis egyszerűen abban találja magyarázatát, hogy a pókfélék hátulsó állkapcsának (a melyet alsó


390

ajaknak is neveznek) tapogatói épen úgy szolgálnak helyváltoztatásra, mint a szoros értelemben vett lábak, a melyekhez sorakoznak.

A részletekre térve, lássuk első sorban a pókfélék mechanikai fölszerelését.

299. ábra. Skorpió.

A rákokkal való hasonlatosság miatt kezdjük a skorpión (299. ábra). Legérdekesebb műszer ez állaton a hosszú, keskeny ízekből összetett fark, melynek itt azonban nem helyváltoztatás, hanem szúrás a rendeltetése. Úszó- vagy evezővilla helyett ugyanis tűhegyű vége van, melyen át a duzzadt végízben elválasztott mérget a szúrt sebbe oltja. Ezenkívül a test előrészén két ollója van, a melyek a rákfélékhez teszik hasonlóvá. E függelékek a második állkapocspár tapogatóinak felelnek meg. Mechanikai szempontból tekintve azonban, a szúrófark az ollókkal együtt egyetlen készüléket alkot. Ugyanis mialatt az ollók az élő zsákmányt megragadják, a fark fölfelé vagy oldalt akképen hajlik előre, hogy a gyilkoló fulánk a vergődő áldozatot egész kényelemmel felnyársalhatja.

Egészen más a mechanizmusa egy különös póknak, a melyet a 300. ábránk érzékít. A test hátulsó része nem is ízelt, hanem egyszerű zsák, a mely azonban az elülső testtájjal, vagyis a fejtorral, a melyen a szájrészek és a lábak

300. ábra. Egy fonalvető pók.


391

vannak, úgy, mint a darázson, csakis vékony nyéllel függ össze és egészében mozgatható. Ábránk arról is felvilágosíthat, hogy a pókoknak miért van egy párral több lábuk, mint a rovaroknak. A mint látható, az állat csakis első hat lábán áll, mialatt a hátulsók azzal foglalkoznak, hogy a fonószemölcsből szálat húzzanak az alzatra, hogy a pókot odakössék. Ez történik többi között akkor is, ha ily pók hosszú fonalat vet a szél segítségével, melynek irányát az ábrán nyíl jelzi, hogy eme léghajóba kapaszkodva, magát tovább vitesse s ha légi útján valamely okból meg akar nyugodni.

Igen érdekesek a fonópókok lábainak végműszerei. A mint a 301. ábrán látható, minden lábon kétféle véghorog vagy karom van; és pedig egy páratlan középkarom (b), a mely túlnyomólag csakis támaszul szolgál futáskor és egy pár egyforma oldalkarom (a), a melyek ékes fésűhöz hasonlók és a szálak kihúzására, simítására és rendezésére szolgálnak. De a hajlító oldal egyes sertéi (c) is erre valók s ezért széleik fűrész-szerű fogakkal vannak fölfegyverezve. Sok más, ugráló járásáról ismeretes póknak járó- vagy lépőkarma helyett szőrpamatja van, a melynek szabad végökön a lapáthoz hasonlóan kiszélesedett egyes szőrei tapadó-készülék módjára működnek.

301. ábra. A keresztes pók lábavége.
a fésűs szövőkarom; b páratlan sámjakarom; c fogas serték.


392

Emlékezhetünk még arra, hogy a százlábúak első láb-párja erős harapófogóvá változott át, a melynek hegyesen végződő szárát mérget vezető csatorna fúrja át. Egészen ilyen szerkezet található az igazi pókokon is (302. ábra). Ez azonban a fej legelején van, ott, a honnan más ízeltlábúak csápjai állanak ki. A csápok ilyen átváltozása azonban nem lephet meg, mert hiszen a rákokon is találtunk hasonló átváltozásokat.

302. ábra. A keresztes pók fogó állkapcsa.

* * *

Ha valamely gépet annál tökéletesebbnek tartunk, mennél több s különbözőbb munkát képes aránylag egyszerű szerkezet mellett végezni: úgy valamennyi ízeltlábú állat közül – mechanikai szempontból – feltétlenül a rovarokat kellene az első versenydíjjal kitüntetnünk.

Lássuk először is a következő ábrán a rovargépezet egyes, főbb részeit. A rovarok teste, mint ismeretes, három egymásra következő főrészből áll, a melyeket néha – mint p. o. a darázson, – csakis vékony kocsányok tartanak egybe. E részek: a fej (K), a mell vagy tor (B1B3) és a potroh (Hi). Ezek közül csakis a fej nem ízelt, ellenben a többi, vagyis tor és potroh, gyűrűszerű ízekből áll. A tor 3, a potroh pedig 10–11 ízből áll. A test e fő részein a függelékek a következő módon oszlanak meg. A fejen egy pár csápot és három pár állkapcsot, vagy ezeknek megfelelő függeléket találunk. A legközelebbi részleten, a toron 5 pár tagot látunk, és pedig minden egyes gyűrűn egy-egy pár lábat s ezenkívül a középső és hátulsó toron a háton eredő két-két szárnyat, a melyeket elülső és hátulsó, vagy felső és alsó szárnyaknak szoktak nevezni. A potrohon végre, a rákok potrohával ellentétben, többnyire nincsen végtag-szerű függelék, vagy legföljebb csakis 2–3 pár a legvégén. Ezek többnyire, mint p. o. a darázson, egységes műszerré vannak egyesülve. Mindent számbavéve, van tehát a rovarnak,

303. ábra. Egy sáska külső testrészei.


393

a legutóbb említett műszert nem tekintve, 9 pár függeléke, holott a folyami ráknak 18, vagyis 2 pár csápja, 6 pár állkapcsa, 5 pár járó- és 6 pár úszóvégtagja van. De a rovar a rákot, bár ez sokkal pazarabban van fölszerelve műszerekkel, működésének sokoldalúságát tekintve, mégis felülmulja. Vessük p. o. egybe a rákot valamely úszó-bogárral, és pedig különösen helyváltoztatási képességét véve tekintetbe. Meg kell ugyan engednünk, hogy az úszóbogár az ő saját elemében nem tud oly gyorsan tovahaladni, mint a folyami rák, de az úszóbogárnak nincs is több evezője kettőnél, s azt sem kell felednünk, hogy a vízibogár repülni is tud, a melyre nemcsak a rák és pók, de a rovarok kivételével egy gerincztelen sem képes.

De a rovar öt pár mozgási műszerével nemcsak a helyváltoztatás munkájában tud többet elérni, mint a rák 11 pár lábával, hanem ezenkívül sok oly más munkát is tud, a milyet a rák épen nem, vagy csak tökéletlenül képes végezni. Szolgáljon ennek bizonyítására nehány példa. Tudjuk, hogy a folyami rák elülső lábait nemcsak járásra, hanem a zsákmány megragadására és felaprózására is használja. De mily durvák és esetlenek e műveletek, ha egybehasonlítjuk például azokkal a munkákkal, a melyeket a méhek lábaikkal végeznek. A méh ugyanis hátulsó lábainak kefeszerű végével nemcsak a virágok hímporát tudja ledörzsölni, hanem e végtagjai arra is alkalmasak, hogy kosárnak nevezett részökkel nagyobb mennyiségű hímport gyűjtsenek össze s szállítsanak haza, a mi magától érthetőleg nagy idő- és erőben való takarékossággal jár. Nem kevésbbé érdekes egy másik mellékberendezés, mely úgy a járásra, mint a repülésre való műszereiken is megvan, s ez az, hogy némely rovar lábát vagy szárnyát zeneműszerül is használhatja. Több sáska a hátulsó czombjának belső felületén egy sorban álló rugós csapokat visel, a melyek nem egyebek, mint átalakult


394

szőrök, melyeket az állat, mint vonót, a test oldalaihoz dörzsöl, a mely műveletre azok a hangos czirpelések keletkeznek, a milyeneket nyáronta elég gyakran van alkalmunk hallani. A tücskökön és a szöcskéken a felső- vagy fedőszárny különös czirpelő-erekkel van ellátva, s ha ezek egymáshoz dörzsölődnek, éles harsány hang keletkezik.

Hasonló sokoldalú működésre alkalmasak a szájrészek is. Bizonyára megcsodálta már mindenki a darázsok [!] papirszerű anyagból készített fészkeit; vajjon miképen készíti a darázs ezt az építőanyagot? Azokkal a szervekkel, a melyekkel a táplálékát is fölveszi. Ezekkel harapdálja s kaparja le azt a nyersanyagot, a melyből a papir készül; velök gyúrja össze a nyállal kevert anyagot s végül ezekkel húzza ki a kész anyagot hosszú vékony szalagokká, melyeket azután építő szerszámul szolgáló lábaival megfelelő helyzetbe igazít.

Valóban csodálatos, hogy mi mindent végezhetnek a rovarok a többi izeltlábúakhoz képest kevésszámú végtag-


395

jaikkal. Saját testünk sok tekintetben – gondoljunk csak kezeinkre és nyelvünkre – felülmulhatatlan gépezet, de a rovaré egészben véve sokkal mesterségesebb, sokkal csodálatosabb.

De lássunk most nehány részletet. Nem lehet szándékom a mechanikai műszerek mindazon alakjait tárgyalni, a melyek a rovarokon egyáltalában előfordulnak, hanem az olvasóval itt csakis azon nehány műszert óhajtom megismertetni, a mely kizárólag a rovarokon található és szerkezeténél fogva már egymagában is érdekes.

Kezdjük meg a mozgásra való műszerekkel. Legelőször is a szárnyak azok, a melyeknek mechanizmusa rövid magyarázatot kiván. A rovarok szárnyai lényegökre nézve a tor háti részének lapos kitürődései, a melyek kezdetben oldalt lelógnak. Ilyen képződmény azonban nemcsak a rovarokon található, mert a folyami rák oldalsó kopoltyúfedője, vagy pedig a kagylósrákok, a daphnidák stb. héjszerű hátikinövései lényegökre nézve ugyanilyen képletek, csak az a külömbség, hogy az említett rákok háti függelékei főleg védőműszerek, a rovarokéi pedig mozgási szervek. De e tekintetben is van bizonyos analogia, mert a rovarok szárnyai például egyrészt védő-borítóul is szolgálnak ‚másrészt pedig a kagylósrákok külön izmokkal mozgatható héjaikat szintén használják mozgás-szervekül is.

A rovarok kifejlett repülő műszerének mechanizmusát legjobban megérthetjük, ha a madár repülő szervével hasonlítjuk össze. A madár szárnya lényegére nézve ugyanolyan szerkezetű, mint saját karjaink és az evezőtollak által igen kiszélesedett szárnynak váltogatott nagyobbodása és megkisebbedése ugyanazon elv szerint történik, mint karunk úszómozgása, vagyis úgy, hogy a szárnynak izmokkal ellátott ízei egymás felé hajlíttatnak és azután ismét kinyújtatnak. Egészen máskép áll a dolog a rovar szárnyával. Ennek nin-


396

csenek ízei s nincsenek olyan izmai, mint a több részből álló karnak: a rovarszárny vékony, rugalmas lemez, a melyen semmi izom sincsen, kivéve alapján, a mely, mint a hajó kormánya, csak e pontból mozgatható fel- vagy lefelé.

A hosszanti ízeltség hiányát a rovarszárnyon haránt irányú ízeltség pótolja. Minden főérnek, a mely a szárnyat alapjától kezdve átjárja, nemcsak külön művészi ízülete van, hanem külön izomzata is s ennek az a következménye, hogy az egész lemez legyező módjára egész hosszában összetehető és kitárható.

A rovar szárnyának mozgató izomzata a madár szárnyához képest igen egyszerű.

304. ábra.
Egy pillangó szárny-mechanizmusának vázlata.

mh szárnyborda,

g ennek forgási pontja;

ch a lecsapásra való izom;

bf szárnyemelő izom;

ik és mn a tor háti lemezét ellapító izmok;

lop ugyanannak emelő-izma.

A 304. ábra vázlatán a hm betűk egy szárnybordát jelentenek, g pedig azt a pontot a tövükön, a mely körül fel- és lefelé mozoghatnak. A szárnyakat emelő és lehajlító izmok fb- és hc-vel vannak jelölve; mindkettő a tor két oldalán fekszik. A hc izom, a mely a forgási ponton belül tapad, nyilván fölfelé emeli, ellenben a bf izom, a mely a forgási ponton kívül esik, lefelé húzza a szárnyat. A 305-ik ábrán egy szitakötő középtorának oldalfala el van távolítva s a szárnyizmokat természetes lefutásukban szemlélhetjük. Ezeknek, mint látható, két rendszerök van: egy külső (s1s5) és egy belső (h1h2). E rendszerek mindegyike annyi egyes izomból áll, a hány mozgó szárnyborda, vagyis emeltyű van a szárnyon. Ez izmoknak rögzítőpontjai nincsenek közvetetlenűl a szárnyon, hanem az összeköttetést vékony ín közvetíti, a mely a felső izomvég odaerősítésére süvegszerű, a mi rajzunkon azonban oldalnézletben háromszögűnek látszó, kiszélesedéssel van ellátva.

305. ábra. Egy szitakötő szárny-izmai. s1s5 a szárny forgatására és emelésére, h1h2 pedig lehúzására és forgatására való izmok.

Különösen érdekes sok rovar repülő gépezetén, hogy a szárnyukat oly izmok is mozgathatják, a melyek nem közvetlenül rajtok tapadnak. Erről könnyen meggyőződhetünk


397

valamely nagyobb lepkén, ha két ujjunkkal torát felülről lefelé való irányban összenyomjuk, a mikor is szárnyai fölfelé csapnak, ellenkezőleg, ha elülről hátrafelé nyomjuk, akkor lefelé ereszkednek. De nemcsak a pillangókon hanem sok más rovaron, p. o. a hegyeken és méheken stb. is oly izmok és pedig erős izmok találhatók, a melyek a szárnyak leeresztésére, illetőleg a tor háti lemezének emelésére s ez által közvetve a szárnyak mozgására szolgálnak. A 304-ik ábrán a leeresztésre szolgáló izmok ik és mn-nel, az ellenkezőleg működők, a melyek a pillangókban a tornak majdnem egész belsejét kitöltik, l o és p-vel vannak jelölve.


398

306. ábra. Egy vízibogár (Eunectes griseos) hímjének elülső lába. f1f5 a lábfej öt íze; S nagy-, s kis szívókák.

De nemcsak a szárnyakon, hanem a rovarok lábain is vannak oly műszerek, a melyek szintén méltán kelthetnek csodálkozást. Nem azokról a sajátságos módozatokról akarok szólani, a melyek az állatokat úszásra, a vízszinén való futásra vagy ásásra képesítik, bár ezek is igen nevezetesek és érdekesek, hanem mindenekelőtt ama berendezésekről, a melynél fogva ez állatok síma testeken is erősen meg tudnak állani, oly felületeken is, melybe lábaik végkarmai bele se kapaszkodhatnak.

Ily kapaszkodó készülékre példaként szolgálhatnak bizonyos vizi bogarak hímjeinek elülső lábai, a melyekkel a nőstény testén oly erővel kapaszkodhatnak, hogy erőlködésünkbe kerül a hímet a nőstényről leválasztanunk. A 306. ábrán oly lábfej látható, a melynek három első íze (f1f3) rendkívüli módon ki van szélesedve. E három íz elsejének tapadófelületén két nagy tálszerű függelék látható, a melyek első tekintetre ís a szépia szívókorongjára emlékeztetnek, s tényleg csakugyan arra a czélra is szolgálnak. Ezen chitinszívókákon az a nevezetes, hogy nincsenek semmiféle izmaik, a melyek a tapadó felületre fekvő tálczák belső ürét nagyobbítanák, s ez által külső túlnyomást hozhatnának létre. A tapadást kizárólag a tálczák rugalmassága idézi elő, vagyis épen úgy történik az, mint ama kaucsuklemezek tapadása, a melyeket a kirakatok üveglemezeire szoktak nyomni. Ugyanilyen tapadó műszerek vannak a hímek lábfejének más két ízén is, valamint a nőstényekéin is, csakhogy ezeken sokkal kisebbek, s hosszú mozgékony nyelekre vannak erősítve. E szervek utóbbi formája azért is érdekes, mert azt mutatja, hogy e függelékek nem egyebek, mint átalakult, vagyis a végükön kiszélesedett szőrök.

A vízi rovarok lábízeinek korongjai azonban nemcsak a fent leírt mechanikai berendezés következtében tapadnak, hanem azért is, mert bizonyos mirigyek folytonosan ragadós


399

váladékkal vonják be. Ez anyag elválasztásáról legjobban meggyőződhetünk, ha a vizi bogár lábát üveglemezre nyomjuk, s az odanyomott láb helyét azután kézi nagyítóval nézzük; ez esetben az üvegen a kisebb és nagyobb szívókorongok lenyomatait jól láthatjuk s e lenyomatokat a ragadós anyag kiszáradása után el is tehetjük. Ezen ragadós nedv ugyanolyan egysejtű mirigyek váladéka, mint a milyeneket DEWITZ különböző kúszó rovarok lábfején mutatott ki.

Bizonyára mindenki látta már, hogy a legtöbb rovar pihenőjekor toilettet csinál, tisztogatja magát, s hogy ilyenkor különösen csápjaira fordít nagy gondot, a melyeken – úgy látszik – legkisebb porszem is alkalmatlan neki. Ez a csáptisztogatást leggyakrabban az elülső lábak végzik, s e czélra ezeken gyakran különös berendezések vannak, a melyek, bármily jelentékteleneknek látszanak is, még is megérdemlik figyelmünket. A 307. ábrán ily tisztogató szerszám látható, a milyen a méhfélék első lábain szokott lenni. A berendezés épen oly egyszerű, mint czélszerű. Az első lábfej-ízen van, és két részből áll. Az egyik rész (a) az első láb-

307. ábra. Egy méh (Nomada flava) tisztogató lába. a első lábfej-íz; b a lábszár sarkantyúja.


400

fej-íz félkörszerű kivágásában levő finom szőrű kefe. A második (b) pedig az a sarkantyúszerű nyújtvány, a lábszár alsó végén, a milyen a legtöbb rovarlábon látható. E tüske rojtos bőrredővel van ellátva, mely, ha a méh csápját a félkör-szerű kefén végighúzza, nyilván mint törülköző kendő szerepel. DAHL, ki ezeket a különös tisztítókeféket behatóan tanulmányozta, a térdhajlásban is talált ilyeneket.

Az ízeltlábúak legnevezetesebb szerszámai – mint már előbb említettük – azok, a melyek több függelékpár kombinácziójából állanak, t. i. a rovarok szájműszerei, a melyekkel kissé tüzetesebben fogunk foglalkozni.

Legkönnyebben eligazodunk, ha oly rovarokat vizsgálunk, a melyek, mint p. o. a bogarak, hártyás- és egyenes szárnyúak szilárd tápszerrel élnek s azt elaprózzák, vagyis megrágják. E rovaroknak e czélra három pár állkapcsuk van, a melyek lényegükre nézve megegyeznek a folyami rák hasonló szerveivel. Csak az a külömbség, hogy itt a felső állkapcsokon nincsen tapogató, és hogy a harmadik állkapocspár, az úgynevezett alsó ajak, rendesen nem fogó, hanem többé-kevésbbé kanálalakú szerszám, a mely mint a mi alsó ajkunk és nyelvünk, arra szolgál, hogy a tápláló anyagokat a szájba tolja.

De egészen más alakja van a hat részből álló evőeszköznek azon rovarokon, a melyeknek a tápszerök folyékony; külömbségek vannak továbbá a szerint, hogy az illető tápláló nedv, mint p. o. a virágok méze, nincs elrejtve, vagy pedig rejtve van, mint p. o. a vér, a melyből sok élősködő él s a melyhez csakis különös szúrókészülék segítségével juthat.

Tekintsük meg először is a dongó-méh evőszerszámait, a mely tudvalevőleg oly nedvekkel táplálkozik, a melyekhez szúró készülék nélkül is hozzájuthat. A szájrészeket két külömböző szerszám alkotja: egy kemény fogó, a mely a rágó rovar felső állkapcsának tökéletesen megfelel és a fészek építésére


401

való anyagok elkészítése körül nagy szerepet játszik, és egy a méz felnyalására szolgáló, feltűnően hosszúra nyúlt eszköz, a melyet nyelvnek nevezünk.

Ha azokat a részeket, a melyekből ez utóbbi áll, szétterítjük (308. ábra), azonnal felismerhetjük, hogy két főrészből, egy felsőből (k2) és egy alsóból (k1il3) van összetéve s első látásra is valószínű, hogy az első a rágó rovarok második, az alsó pedig harmadik állkapcsának, vagyis alsó ajkának felel meg. E feltevés helyességét a részletesebb tanulmányozás megerősíti.

308. ábra. Egy dongó-méh feje. k1 felső állkapocs; k2 alsó állkapocs; ta2 az alsó állkapCsi tapogató csökevénye; uk alsó áll; k áll; g ízület; al3 az alsó ajak külső-, il ugyanannak üres ecsetté egybenőtt belső karéja; ta3 az alsó ajak tapogatója.

Lássuk először is a felső részt. Ezen mindjárt egy hoszszukás páratlan alapíz ötlik szemünkbe, a melyen alul barázda fut végig; azután egy pár kis függelék (ta2), melyek nem egyebek, mint elsatnyult tapogatók, és végül egy pár hosszú, csatornaszerűleg kivájt lécz (k2), a melyeket a rágó rovarok alsó (második) állkapcsának rágókaréjaival hasonlíthatunk össze. Kevésbbé könnyű az alsó részletben az alsó ajak alkotórészeit felismerni, de ez is sikerül. Itt is egy páratlan hosszú részt (uk, k) különböztethetünk meg, a mely a rágó rovarok alsó ajakán (harmadik állkapcsán) az alsó állnak és az állnak felel meg és a mely, a felső rész alaprészletének megfelelőleg, felső felületén ki van vájulva. E nyélszerű részlet végéről


402

azután nem kevesebb, mint öt függelék ered. Ezek közül a ta3-mal jelzett két hosszú lécz a felső részlet csatornaszerűleg vájt léczeire emlékeztet; de nem ezeknek felel meg, hanem, mint a két kis végíz (2 és 3) mutatja, az alsó ajak tapogatóiként foghatók fel. A még hátramaradt három függeléken egy pár rövid lemezecskét (al3) és egy hosszú páratlan nyújtványt (l) különböztethetünk meg, a mely utóbbi a nyelv főszerve, s a rágó rovarok alsó ajaka egybenőtt belső karéjának felel meg, míg az említett lemezecskék nem egyebek, mint az alsó ajak külső karéja. A nyelvről még megjegyezhetjük, hogy gyűrűzöttségénél fogva nagyon hajlékony, sűrű ecsetszerű szőrözeténél fogva pedig kiválóan alkalmas a virágok méznedvének felnyalására.

A dongó-méh szájrészein azonban nem annyira az egyes részek csodálatraméltók, mint inkább az a mód, a mely szerint azok egységes egészszé vannak egybekötve. Mechanikailag tekintve, több hosszantfutó léczből összetett s ennélfogva tágulékony cső az, a melyben a tulajdonképeni evő műszer, a nyelv, felfelé és lefelé mozoghat. Ezen nyelvcső egyfelől a második állkapocspár két csatornás léczéből a harmadik állkapocspár, azaz alsó ajak tapogatóiból áll. Az egésznek alapján azután e hüvely ürege azon csatornába megy, a melyet az alsó állkapocsnak épen említett csatorna-léczei és az alsó ajak alkotnak, s végül összeköttetésben áll a fejben levő szivattyúkészülékkel, a melyről későbben még szólni fogunk. A dongó-méhek s általában a méhek szájszerve azonban nemcsak azért érdekes, mert szerkezeténél fogva tágulhat és szűkülhet, hanem azért is, mert e mellett, mint a tollkés, be is csaptatható, és pedig oly mechanizmus segítségével, a mely annyira bonyolult, hogy hosszas leirás s képes illustratió nélkül meg sem érthető.

Bizonynyal kevesen gondoltak rá, mikor az ismeretes kellemetlen s hivatlan vendég, az ágyi poloska megszúrta, hogy ez


403

a szúrás oly műszerrel történt, a melynek szerkezete sokkal csodálatosabb, mint bármely művészi és bármennyire bonyolult szerkezetű fúrószerszámé vagy sebészi műszeré. A rovartest szerszámainak e kabinet-darabját, a melyről ujabban egy kitünő fiatalabb tudós, – GEISE O. – nagyon szép munkát írt, a következőkben ismertetem.

A poloskák szipókája a méhekétől mindenekelőtt abban külömbözik, hogy szerkezetében, a felső ajakot nem tekintve, nemcsak két, hanem mind a három állkapocspár szerepel. Hogy azonban milyen szerepet játszik egyik is, másik is e három rész közül, arra a 309-ik ábra A és B rajza ad felvilágosítást. A terjedelemre nézve legnagyobb rész, a négy ízből álló alsó ajak (k3), a mely a részben belsejében foglalt izmokkal a tor felé visszahajtható s ismét felegyenesíthető. Alapi része (1) nyilt barázdát visel, a mely hegye felé vékony csatornába megy át. Az alapi rész nyilt barázdáját a nyelvalakú felsőajak fedi. Ez alsóajki cső azonban csakis hüvelye a benne levő s négy sertéből álló szúróműszernek, a mely fel- és lefelé mozgatható; de megjegyzendő, hogy a poloska magát a hüvely hegyét is használhatja szúrásra. Az említett négy szúróserte közül az egyik pár a felső-, a másik pedig az alsó-állkapocsnak felel meg. E szájrészeken ellentétben a méh szájrészeivel, semmiféle külön tapogató-függelék nincsen. A szúróserték, mint az ábrán látható, a fejtokban mélyen bent erednek, nyilván azert, hogy kitolhatásokra elegendő hely legyen. De legérdekesebb a poloska szipókáján mégis az, hogy miként vannak egyes részei szilárd és mégis mozgékony egészszé egyesülve. E viszonyok, a melyeket szintén GEISE derített ki, legjobban vékony keresztmetszeteiken láthatók. Ily keresztmetszet látható a 310. ábrán. Ezen a a felső, b az alsó ajak, c pedig a szúró tüske vagy szurony. Tekintsük meg elsőben ennek az alsóajki barázda és a felsőajki fedő között való

309. ábra. Egy mezei poloska (Calocoris) szájműszere. A rajz: ol felső-, k3 alsó ajak; k1, k2 a szúró-készülékké változott felső- és alsó állkapocs.
B rajz: a poloska ormányának hegye; st a hüvelyéből kidugott szúró-műszer; ta tapintó-serték.


404

járását, a mely abból áll, hogy a fedő éles oldalszéle külön barázdában vagy járatban fut. Hasonló, vagy még mesterségesebb sínvezetés van a tüske hüvelye és egyes sertéi között, a miről a 311-ik ábra ad felvilágosítást. Ezen a ismét a felső, b pedig az alsó ajak. A kettő közötti vájulatban fut a három szurony: egy páratlan középső szurony (e) és egy pár oldalsó (g). A középső szurony egészen szabad, a felső-

310. ábra. Egy vízi-poloska (Nepa) szipókájának keresztmetszete. – a felső-, b alsó ajak; c szúró eszköz.

311. ábra. Egy poloska szipókájának keresztmetszete erősebben nagyítva. a felső-, b alsó ajak; d felső állkapocs; g az alsó állkapcsi szúróserték ürege; e szívó-, f nyálcsatorna.


405

állkapocsnak megfelelő oldalsó szuronyok ellenben a felső ajak külön sínjeire illeszkednek, s ezeken hosszában egymástól függetlenűl fel- és lefelé mozoghatók. A vezető lécz, mint alább következő ábrákon még világosabban látható, mint valamely vasuti sín, felső szélén annyira megvastagodott, hogy vagy épen nem, vagy pedig nem könnyen eshetik ki a megfelelően formált vezető barázdából. Röviden megemlítjük még, hogy az oldalsó szuronyok attól kezdve, a hol a felső ajak megszünik, az alsó ajakkal függenek össze.

Nagyon mesterséges szerkezetű a közbülső szurony, a mely két félcsatornaszerű félből áll. A két félcsatorna szélei egymáson szintén mint sineken csúszhatnak s a vájulatokkal egymás felé tekintő barázdák csatornává záródnak, a mi azért fontos, mert a szipóka beszúrásakor rajta jut a szájba a folyékony táplálék. A poloska szipókája tehát egyszerre mint fúró és mint vezető cső szerepel. A szipóka alapja táján, a melynek keresztmetszetét a 311. ábra érzékíti, a szipóka-csatorna egy felső (e) és egy alsó (f) vezetőcsőre van osztva, még pedig két barázdált lécz által, a melynek barázdái szintén szűk csatornát alkotnak. E két csatorna közül csakis a felső felel meg a vezetőcsőnek, ellenben az alsó a nyál kifecskendezésére való.

A férgek bélcsatornájának elején, az ú. n. garatban, egy oly készülékkel ismerkedtünk meg, a mely táplálék felvételekor nyomó és szívó szivattyú módjára működik. Egészen megfelelő berendezés van a legtöbb ízeltlábú állatban is és e helyen ezt akarjuk a 312. ábra segítségével, a mely egy poloska fejének közepén tett hosszmetszetet ábrázol, ismertetni.

A felső fejfüggelékben (b) könnyen felismerhető a felső ajak, a hosszabb és ízelt alsó részletben (moc) pedig az alsó ajak. A két ajak között levő üreg (n) mintegy a szájba, illetőleg az erősen tágult nyeldeklő kezdetébe vezet. Ez utóbbi


406

312. ábra. Egy vízi poloska (Nepa) fejének és szívókájának hosszmetszete.

azonban nem egyszerű cső, hanem úgy van berendezve, hogy felső fala vagyis boltozata, a mely több egymásután következő s aránylag vastag lemezből (p, s, u, w) van összetéve, az alsó fallal, vagy fenékkel (k, j) vékony, rugalmas oldallemezekkel mozgathatólag van összekötve. Fontosak még az ábránkon pontozott vonalakkal jelelt erős izmok, a melyek fent (x, t, v) a kemény fejboltozattól erednek, s a garatfedő említett szilárd lemezeihez tapadnak. E gépezet jelentősége a következő. Mikor az állat nem vesz fel táplálékot, a felső garatlemezek, mint nyomórugók az alsókhoz fekszenek. Mikor ellenben a szipóka működését megkezdi, ezek az említett garatizmok összehúzódnak és mivel tapadási helyök a fejtetőn mozdulatlan, okvetetlenül a garat lemezeinek kell engedniök vagyis felfelé emelődniök. Erre aztán a nyeldeklő s a szívó-készülék csatornájában és a szúrt sebben levő nedvet felszívja.

Ha a felszívott folyadék azután a nyeldeklőben mélyebbre p. o. az u vagy w pontig jutott, akkor a nyeldeklőlemezek izmai elernyednek s a lemezek ismét nyugalmi helyzetökbe rugódnak vissza; ennek pedig az az eredménye, hogy a folyadék a nyeldeklőben egyre mélyebbre hatol s a nyelő-


407

csőbe s végre a bélbe jut. Érdekes annak a nyeldeklősajtónak egy kis mellék-berendezése is. Az u-val jelzett nyeldeklőlemez ugyanis finom szőrrel van bevonva, a mi nyilván arra való, hogy a szilárd részeskéket, a melyek esetleg a felszívott folyadékban vannak, visszatartsa, vagyis hogy a folyadékot megszűrje.

Említettük már, hogy a poloska szipókájába nyálat fecskendez. A nyálat, a mely, mint a többi szúró ízeltlábú nyála, mérges természetű, egy különös s fölötte érdekes készülék fecskendezi a szipókába. A 312. ábrán h a nyálmirigy, a mely váladékát i-nél, a hol egy kifelé nyiló billentyű látható, nagyobb tartóba (e) ömleszti, a mely utóbbi n-nél nyílik a szipókába. A nyáltartó alapjából nyomattyúrúdhoz hasonló chitinképződmény ered, mely befelé hosszú ínlemezbe (f) folytatódik, a melyhez erős izom (g) tapad.

E műszer hatását könnyű megérteni. Ugyanis, ha az említett izom a nyomattyúszár mát visszahúzza, akkor nagyobbodik a nyáltartó és a mirigy kivezető csövéből új váladékot szív magába, ha pedig elereszkedik az izom, akkor visszaugrik a nyomatyúzár s a nyálat az n nyíláson át nagy erővel nyomja ki, mialatt a i billentyű a tartó nyomására becsukódik.

Bármily kevés is az, a mit a rovarok szájműszeréről mondottunk, elégséges lehet arra, hogy meggyőzzenek, hogy a rovarok szájrészeiben tényleg oly berendezéssel van dolgunk, a milyeneket egy mechanikus sem volna képes csak utánozni is. Mindazáltal szükségesnek tartom, hogy e műszereknek legalább egy formájával foglalkozzunk még, és pedig a lepkéknek jól ismert órarugószerűleg bepödörhető szipókájával. A méh és poloska szipókájával egybehasonlítva, a pillangó hosszú pörge szipókája főleg azért érdekes, mert csakis abból a két részből áll, a mely a poloska alsó állkapcsának felel meg. Ezeken a szertelenül


408

megnyúlt alsó állkapcsokon egymás felé tekintő felületök egész hosszában barázda fut végig s e barázdák a szipókán végig vonuló csővé egészítik ki egymást. E mellett a szipókaléczek végein apró, hegyes fűrészfogak vannak, a melyek a virágok méztartóinak felhasítására szolgálnak.

A rovarok mesteri szerkezetű szipókáihoz hasonló berendezéseket azonban más ízeltlábuakon is találunk, mint p. o. a pókfélékhez hasonló atkákon, valamint az élősködő rákokon is, habár ezeken sohsem érnek el oly tökéletességet.

Sok rovar testének hátulsó végén is vannak oly mechanikai szerszámok, a melyek, szerkezetöket tekintve, a szájrészekre emlékeztetnek s a szárnyakkal együtt a rovartest legeredetibb mechanikai képződményei. Ezek a végtelen sokféleségű szuronyok, fúrók és fűrészek stb. csak a nőstényeken vannak meg s nem tekintve a méhek, darazsak és hangyák fulánkját, főleg arra valók, hogy az állat petéit különböző anyagokba, esetleg más állat testébe biztosan elhelyezze.

313. ábra Egy nőstény fadarázs (Sirex gigas) hátulsó testvége. a peterakó; cd ennek hüvelye.

Végezetül vessünk egy pillantást egy-két ilyen műszerre is. A leghatásosabbak egyikével a 313. ábra ismertethet meg, a mely egy fadarázs peterakóját érzékíti s a mely mintha nem is chitinből, hanem aczélból volna, nemcsak bu-


409

314. ábra. Egy fadarázs peterakója. ab, a'b' a hüvely léczei; cd a szurony páratlan felső sínje; ee' mindkét szúró serte; a tüskefogak vázlatosan vannak feltüntetve.

toraink száraz, kemény fáját hanem még ólom- vagy czinklemezeket is képes megfúrni. Nyugalomkor e fúró (a) a test hátuljának (d) alsó felületén levő hüvelyben van elrejtve, a mely két hosszú barázdás lécz alakjában a testen túl kiáll s alapjában csuklóizülettel (b) van ellátva. Mint a poloska szipókája. úgy ez a fúró sem egyszerű, hanem szánkaszerűleg eltolható részek rendszeréből áll, a melyek összeköttetéséről a 314. ábra tájékoztathat. Kivülről legelőször is a hüvely két léczét (ab és a'b') láthatjuk, a melyek annyira közelíthetők, hogy a szuronyt tökéletesen betakarják. Ez utóbbin három részt különböztethetünk meg és pedig egy páratlan felsőt (cd) és egy pár alsót (e, e'). A páratlan rész széles félcsatorna, a mely a páros részeknek a végükön horgokkal fegyverzett szúróserték számára sín gyanánt szolgál. A szurony egészen olyan, mint a poloska szuronya, a menynyiben ez is két szúrótüskéből áll, a melyek válúalakú vezetősínen mozognak. A sín szélei annyira meg vannak vastagodva, hogy a rajtok járó szúrótüskék ki nem sikamolhatnak. Továbbá jól kivehető, hogy e fúróműszer valamennyi része üres test, a melyeknek kifelé fordult falzata sokkal vastagabb, mint a belső. E csöves szerkezet abban leli magyarázatát, hogy a tojócső egyes részei, épen úgy, mint a rovarok szipókáinak alkotórészei, a testnek szemölcsszerű s eredetileg egymástól különálló kitüremléseiből keletkeztek, a melyek egymáshoz lassankint közeledtek, hogy végre szorosan egymáshoz illeszkedjenek.

A peterakó másik érdekes formája a szöcskéken látható. Ezeken e szerv sokszor igen hosszú és aránylag igen terjedelmes nyújtvány, a mely rendszerint kardalakú s hegyén gyakran fürész-szerűen csipkézett a széle. A darazsak és méhek öt részből álló tojócsővével ellentétben áll: a szöcskéké, mely három pár levélalakú léczből áll. Igen eredeti a három-három lécznek egymáshoz illeszkedése, s a miről a 315. ábra


410

313. ábra. Egy szöcske (Odontura) peterakójának keresztmetszete. dd felső e,e' alsó hüvelyléczek (a fogak vázlatban); cc' a tulajdonképeni peterakó szurony léczei.

ad felvilágosítást. E léczek egészen egymásra fekszenek s elhelyezésük olyan, hogy míg az alsó hüvely lécze két vezetőbarázda (a, b) s két peterakó-lécz, addig a felső hüvelyeire csak egy barázda és egyúttal egy peterakólécz esik.

Nagyon vonzó lenne azokat az izmokat és emeltyűket is megismernünk, a melyek a rovarok e hátulsó szuronyait kitolják és visszahúzzák. Azokat, a kiket ez a mesterséges izom-gépezet érdekel, KRÄPELIN-nek e tárgygyal foglalkozó szép dolgozataira utalom.