HERMANN HELMHOLTZ
GOETHE
TERMÉSZETTUDOMÁNYI MUNKÁIRÓLElőadatott
a königsbergi német egylet ülésén,
az 1853-ik év tavaszán
Goethe, kinek nagy terjedelmű tehetsége különösen azon értelmi tisztaságban nyilvánult, melylyel a valót, az emberi élet és a természet köréből, minden részleteivel s elevenségével együtt szavakba birta önteni, épen szellemének eme jellemző irányzata által a természettudományok tanulmányozására indittatott, s a mint annyira önálló szellemétől várni lehetett nem elégedett meg azzal, hogy felvegye azt, mit másoktól tanulhatott, hanem fejlesztésökhöz maga is, s pedig nagyon különös módon, hozzá járult. Tevékenységét a leíró és a physikai természettudományokra forditotta egyaránt; erről tanuskodnak egyrészt növénytani és csonttani értekezései, másrészt színelmélete. E munkála-
tok első gondolatcsírái még a mult század utolsó évtizedében keletkeztek, bár kidolgozásuk s kifejezésük többnyire későbbi korú. Azóta a tudomány nagy mértékben haladt előre, egy része egészen új színt öltött magára, a buvárlatnak egészen új tereket nyitott meg, s elméleti képzeteiben sokféle változást szenvedett. Vizsgáljuk ez előadás folyamában a viszonyt, melyben Goethe dolgozatai a jelenkor természettudományához állanak, s iparkodjunk előtüntetni a közös vezérfonalat, mely rajtok átvonúl.
A leiró természettudományoknak ú. m. a növénytan, állattan, boncztannak s i. t. sajátságos jelleme az, hogy feladatukat a tények roppant halmazának gyüjtése, kiválogatása s logikai rendbe szedése, egy szóval rendszerezése képezi. Munkájuk ennyiben alig különbözik a szótárkészitő munkájától, s rendszerük is jóformán csak levéltár, melyben az okiratok úgy vannak rendezve, hogy a kivántat kiki minden pillanatban megtalálhassa. E munka gondolatdúsabb része s tulajdonképeni érdekessége jóformán csak akkor kezd előtünni, midőn a tudós a látszólag összefüggés nélküli halmazban a törvényszerüség rejtett fonalát követvén, tárgyát kapcsolatos egészszé iparkodik alakitani, melyben minden egyes tény a maga helye és jogosultsága szerint méltányolva, az egészszel való összefüggése által még érdekesebbé válik. Költőnk rendező és sejtelemdús szelleme tevékenységének megfelelő tért talált itt, s még a kor is kedvező volt neki. A növénytanban s az összehasonlitó boncztanban már elég anyagot talált összegyüjtve és rendezve arra, hogy az egészet áttekintvén, szellemében bizonyos átalános érvényű törvényszerüségnek sejtelme keletkezzék; mig ama kor tudósai e tekintetben minden vezérfonal nélkül tévelyegtek s a száraz lajstromozás fáradalmai által nagyrészt teljesen igénybe véve, a távolabb fekvő szempontokra még gondolni sem mertek. Goethére várt a nagy feladat, hogy e tudományok mezejében két termékeny eszmét vessen el.
Ez eszmék közül az első az, hogy a különböző állatok boncztani szerkezetében mutatkozó különbségek mind egy közös alapszerkezet vagy typus változatainak tekintendők, melyek a különböző lakhely, élelmiszerek és életmód igényeinek felelnek meg. Az inditó ok, mely e következtetésekben gazdag eszme felismerésére vezetett, látszólag nagyon jelentéktelen volt, s már az 1786-ban az állközötti csontról irt értekezésből kiviláglik. Régen ismert tény volt már az, hogy a felső állkapocs valamennyi gerinczes állatnál (t. i. az emlősök-, madarak-, hüllők- és halaknál) mindkét oldalról két csontdarabból áll, t. i. az ú. n. felső állcsontból és az állközötti csontból. Az előbbi az emlős állatoknál a záp- és szemfogakat, az utóbbi pedig a metsző fogakat tartja. Az embernél, ki minden egyéb emlős állattól a kinyúló arczorr hiánya által különbözik, a felső állkapcsot mindkét oldalról csak egy-egy csont a felső állcsont képezi; valamennyi fog ebben van. Goethe azonban emberi koponyákon is talált ama varratok gyenge nyomaira, melyek az állatoknál a felső állcsontot s az állközötti csontot összekötik, s abból azt következtette, hogy az állközötti csontok eredetileg az embernél is ki vannak fejlődve, s csak később forradnak össze a felső állcsonttal. Mi több, ezen látszólag jelentéktelen tény őt rövid idő alatt, a szárazsága miatt rosz hírben álló osteologia [csonttan] terén, az érdek egy új és gazdag forrásának felfedezésére vezeti. Azon tény, hogy az ember s az állatok hasonló részekkel birnak, ha azokat kitartóan hasonló czélokra használják, nem volt már új és meglepő. Ez irányban már Camper iparkodott a szerkezet hasonlóságának nyomait egész a halakig követni. De hogy e hasonlóság, legalább lényegében véve, még akkor is fennáll, midőn az a befejezett emberi test igényeinek meg nem felel, sőt még akkor is, midőn annak az elkülönitve keletkezett részek utólagos összenövődése által kell ez igényekhez alkalmazkodnia, ez Goethének elegendő volt, hogy szellemi
szemei előtt messze kiterjedő láttér nyiljék meg. Folytatott tanulmányok csakhamar meggyőzték őt új nézetének átalános érvényességéről, úgy hogy 1795- és 1796-ban az ott feltárult eszmét már pontosabban tudta körvonalozni s az összehasonlító boncztan átalános bevezetésének vázlatát (Entwurf einer allgemeinen Einleitung in die vergleichende Anatomie) irta meg. Legnagyobb határozottsággal és világossággal tanitja e művében, hogy az állatok szerkezetében mutatkozó minden különbséget egy közös alaptypus változatainak kell tekintenünk, melyek egyes részek egybeforradása, átalakulása, nagyobbodása, kisebbedése vagy teljes megsemmisülése által jőnek létre. E gondolat az összehasonlító boncztan jelen állásában tettleg [valóban] e tudomány vezéreszméje lett. Nincs az sehol jobban és világosabban kimondva s később is csak kevés lényeges változásokat szenvedett, melyek közül a legfontosabb az, hogy ma a közös typus fogalma nem az egész állatvilágra nézve együttesen, hanem a Cuvier által megállapitott főcsoportok mindenikére nézve külön-külön szolgál alapúl. Goethe követőinek szorgalma sokkal gazdagabb, jól kiválasztott anyagot hordott össze, a részletekben kipuhatolván és kidolgozván azt, mit ő csak átalánosan vázolhatott.
A másik vezéreszme, melylyel Goethe a tudományt gazdagitotta, az itt leirthoz hasonló analogiát mondott ki egy és ugyanazon szerves lény különböző részei között. A legtöbb szerves lény egyes részek sokszoros ismétlődését mutatja. Legszembetünőbb ez a növényeken, melyek mindannyian nagyszámú hasonló lomblevelekkel, hasonló viráglevelekkel, hímszálakkal s i. t. birnak. A mint Goethe, saját vallomása szerint legelőször egy legyezős pálmán, Páduában, észrevette, hogy mily különféle átmeneteket tehetnek fejlődésük közben a növény szárlevelei, s miként fejlődnek az egyszerű gyökérlevelkék [!] helyett lassanként az összetett szárnyas levelek, attól fogva másutt is felismerte az átmeneteket a szár- és kehely- és a virág levelei, valamint
az utóbbiak és a porodák, méztartók és magképletek között. Igy jutott a növények átalakulásának tanához, melyet 1790-ben tett közzé. Valamint [ahogyan] a gerinczes állatok végtagjai majd karokká, mint az ember- és majomnál, majd körmös talppá, majd csülkös előlábbá, majd úszonynyá, majd szárnynyá alakulnak, mindig hasonlóan tagokra osztva, s a törzszsel hasonlóan egybekötve, ép úgy a levél is, majd mint csiralevél, lomblevél, majd mint kehelylevél, viráglevél, poroda, méztartó, nőszál vagy magburok sat. tűnik elő, keletkezését és összetételét illetőleg mindig némi hasonlatosságot mutatván, s mindig készen arra, hogy rendkivüli körülmények között egészen más alakot öltsön. Példát találunk erre a tömötten telt rózsáknál, melyekben a részben félig, részben egészen viráglevelekké alakult porodákat könnyen felismerhetjük. Goethe felfogásának e módja a mai napig tökéletesen meghonosult a tudományban s a botanikusok átalános elismerésének örvend, bár egyes pontok tisztába még nem hozattak, igy például az a kérdés, vajjon a magot levélnek vagy ágnak kell-e tekinteni.
Az állatok között legfeltünőbb a hasonló részekből való összetétel az ízállatok, tehát példánl a rovarok és gyürűs férgek nagy csoportjában. A rovarálcza, s a lepke hernyója egyenlő testrészek, az úgynevezett ízek nagy számából van összetéve; csak az első és utolsó íz mutat némi eltérést a többitől. Kifejlődött rovarrá alakulásuk közben világosan szembetűnik, miként fejlődnek az eredetileg egynemű részek szenbetünőleg különböző részekké, a mint azt Goethe a növények átalakulásáról szóló tanában megállapitotta. A hátsó test ízei eredeti egyszerű alakjukat megtartják, a tor ízei azonban jelentékenyen összehuzódnak, s lábakat és szárnyakat fejlesztenek, míg a fej ízeiből állkapcsok és csápok nőnek ki, úgy, hogy a kifejlődött rovarnál az eredeti ízek csak a hátsó testben ismerhetők fel. A gerinczes állatoknál az egynemű részek ismétlődése a gerinczoszlopban van kijelelve, bár az a külalakban többé
fel nem ismerhető. Egy szerencsés pillantás, melyet Goethe egy 1790-ben a velenczei Lido homokjában véletlenül talált, félig megrepedt báránykoponyára vetett, arra tanította őt, hogy a koponyát is nagyon megváltozott csigolyasornak lehet tekinteni. Első megtekintésre mi sem lehet különbözőbb, mint az emlős állatok tág, egynemű s lapos csontok által határolt koponyaürege és a gerinczoszlopnak keskeny, hengeralakú csöve, mely rövid, tömör és sokszorosan fogazott csontokból van összetéve. Valóban szellemdús pillantás kell arra, hogy az emlősállatok koponyáján a kitágitott és átalakitott csigolyákat felismerjük. Hüllőknél és halaknál e hasonlatosság inkább szembeötlik. Goethe ez eszméjét sokáig magával hordozta, mielőtt azt közzétette; úgy látszik, előnyös fogadtatására nem igen számított. Időközben és pedig l806-ban Oken is felismerte azt, a tudományba bevezette, s e miatt Goethével elsőségi vitába keveredett, midőn ez 1817-ben, miután az eszme már tetszésre talált, kinyilatkoztatta, hogy ő már 30 évvel ezelőtt gondolt reá. Az egyes koponya-csigolyák száma és összetétele felett még ma is tart a vita, az alapeszme azonban megdöntetlen maradt.
Különben úgy látszik, hogy nézetei az állatok közös szerkezetét illetőleg a tudomány fejlődési menetére közvetlen befolyást alig gyakoroltak. A növények átalakulásáról szóló tan, mint költőnknek közvetlen és elismert tulajdona, a növénytanba felvétetett. Osteologiai nézetei ellenben a szakembereknél eleinte ellenkezésre találtak, s csak később váltak közfigyelem tárgyává, midőn a tudomány, úgy látszik azoktól függetlenül, ugyanazon eredményhez vezetett. Maga panaszolja, hogy első eszméi a közös alaptervet illetőleg akkor, midőn velük foglalkozott, csak ellenmondással és kételylyel találkoztak, s hogy még az oly frissen felvillanó eredetiségű szellemek is, mint a Humboldt testvérek, csak bizonyos türelmetlenséggel hallgattak reá. Különben a dolog természetében fekszik, hogy az elméleti nézetek a természettudományok körében a szaktársak figyelmét csak akkor vonják
magukra, ha összes bizonyitó érveikkel együtt állittatnak elő, s ez által érvényességüket szigorúan kimutatják. Mindenesetre Goethét illeti azonban az érdem, hogy először ismerte fel a vezéreszmét, mely felé a nevezett tudományok fejlődési menete azontúl irányult, s melytől azok jelen alakjukat nyerték.
A mily nagy azonban az elismerés, melyet Goethe a leiró természettudományok körébe vágó művei által kiérdemelt, oly kivétel nélküli az ellenmondás, melylyel a physikai tudományok körébe eső dolgozatai, s különösen színelmélete a szaktudósok összessége által fogadtattak. Nem lenne helyén, ha részletesen bebocsátkoznám itt az általa felébresztett vitába, s szándékom nem is egyéb, mint ama vita tárgyát előadni s kimutatni, mi volt annak rejtett értelme s tulajdonképeni jelentősége. Fontos lesz ezért Goethe színelméletének keletkezési történetére s első, legegyszerűebb [!] fejlődési fokára visszapillantani, mert az ellentét már ott világosan szembetűnik, sőt el nem homályosittatva az egyes tények s bonyolódott elméletek felett folytatott vita által, még könnyen és világosan felismerhető.
Maga Goethe szépen beszéli el a színelmélet történetének végét képező vallomásaiban, miként jutott a gondolatra, hogy azt kidolgozza. Nem tudva a festészi színezet aesthetikai alapelvei iránt tisztába jönni, feltette magában, hogy a színelmélet physikai részét fogja tanulmányozni, úgy, mint azt az egyetemen tanulta, maga ismételvén a kisérleteket, melyek annak alapját képezik. E szándékkal Büttner udvari tanácsostól Jénában egy üveghasábot [prizmát] kér kölcsön, de azt, egyéb munkák által akadályoztatva, hosszabb ideig használat nélkül hagyja heverni. A tulajdonos, mint rendszerető ember, ismételt sikertelen figyelmeztetések után egy szolgát küld hozzá azon meghagyással, hogy a hasábot rögtön magával hozza vissza. Goethe szekrényéből előkeresi s szeretne legalább egy pillantást átvetni rajta. Találomra egy terjedelmes fehér falra tekint azt várva, hogy
ott sok fény lévén jelen, azt csillogó szinsorozatra fogja bontani. Már e gondolata is mutatja, mily kevéssé ismerte akkor Newton erre vonatkozó elméletét. Várakozásában természetesen csalódik. A fehér falon színeket nem lát, s azok csak ott tűnnek elő, hol sötétebb tárgyak határolják; helyesen észreveszi különben azt, a mit Newton elmélete is teljesen magyaráz, hogy a színek a hasábon át csak ott lépnek fel, hol sötétebb tárgy világosabbal érintkezik. Meglepetve az előtte új eredmény által s azon véleményben, hogy az Newton elméletével meg nem egyeztethető, a hasáb tulajdonosát türelemre kéri s kettőztetett szorgalommal és érdekkel fog a munkához. Táblákat készit fehér és fekete mezőkkel; s a jelenetet sokféle változatban tanulmányozza rajtok, mindaddig, mig annak szabályait eléggé bebizonyitva véli. Erre állítólagos felfedezését egy ismerős physikussal közli, s azon kellemetlen meglepetés éri, hogy kísérletei nem újak és Newton ide vonatkozó elmélete által teljes magyarázatot nyernek. E magyarázat hangzik feléje minden szakértő szájából csaknem ugyanazon szavakkal; ezt hallotta még a lángeszű Lichtenbergtől is, kit sokáig hiába iparkodott megtériteni. Newton iratait tanulmányozza, bennök álkövetkeztetéseket vél találni, melyek állítólag a tévedést okozták volna. Ismerősei közül egyet senm birván meggyőzni, elhatározta, hogy a nyilvánosság itélőszéke elé fog lépni, s dolgozatait 1791-ben és 1792-ben, "Beiträge zur Optik" czíme alatt valóban közzé is tette.
Le vannak ott irva a jelenetek, amelyeket a hasábon keresztül tekintve, fehér mezők fekete alapon, s viszont feketék fehéren, továbbá színes mezők fekete vagy fehér alapon mutatnak. A kisérletek eredményét illetőleg közte s a physikusok közt nincs vita. Szigorú természethűséggel és élénkséggel irja le a látott jeleneteket s minden részletöket; könnyen és kellemesen áttekinthető módon rendezi azokat; s itt is, mint mindenütt a tények terén, az elő-
adás nagy mesterének bizonyul. Kimondja ott hogy az előadott tényeket Newton elméletének megczáfolására elégségeseknek tartja. Különösen két pont az, melyben megütközik, t. i. először az, hogy egy terjedelmes fehér felület közepe a hasábon keresztül tekintve fehér marad, és másodszor az, hogy egy fekete csík fehér alapon szintén színekre bontható el.
Newton színelmélete azon a feltevésen alapul, hogy különböző fénynemek léteznek, melyek a többi közt a szemre gyakorolt színbenyomás által is különböznek. Igy vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya és köztük átmeneteket képező színeket ismerünk. Különböző színű fénynemeket keverve, kevert színeket nyerünk, melyek vagy az eredeti színek valamelyikéhez hasonlók vagy új színezeteket mutatnak. A fehér ez elmélet értelmében nem más, mint a színek összességének meghatározott arányok szerinti keveréke. A kevert színekből s a fehérből az egyszerű színek mindenkor kiválaszthatók, mig ez utóbbiakat tovább elbontani vagy átváltoztatni nem lehet. Az átlátszó és átlátszatlan földi testek színei e szerint akként jőnek létre, hogy fehér fény által megvilágítva, ennek bizonyos színes részét megsemmisitik, a többi fényt pedig, melyben a fehér keverési arányai megzavartattak, az észlelő szemébe küldik. A vörös üveg tehát azért látszik vörösnek, mert csupán a vörös sugarakat bocsátja át. A színezet létrejöttének oka ekként a fény keverési viszonyának megváltoztatásában keresendő, s igy eredetét a fényben találja, nem pedig a testekben, melyek előtünésére csak az alkalmat szolgáltatják.
A hasáb a rajta áteső fényt megtöri, azaz utjából bizonyos szöglettel kitériti; Newton szerint a különböző színű egyszerű fénynemek különböző törékenységgel birnak, s igy a törés után különböző utakat követve, egymástól elválnak. Valamely elenyésző kicsiny méretű fényes pont a hasábon keresztül tekintve, azért látszik helyéből eltolva s egy színezett vonallá, az u. n. színképpé kihúzva, mely az
egyszerű színeket a már emlitett sorrendben tünteti elő. Midőn a hasábon át valamely szélesebb fényes felületre tekintünk, akkor az azon belül fekvő pontok színképei úgy esnek össze, hogy – mint azt egyszerű geometriai okoskodások mutatják– a színek mindenütt ép azon arányban fedik egymást mely a fehér létrejöttére szükséges. A színkép csak a szélek táján nyúlik ki, s így a fehér felület eltolódva, egyik szélén kék és ibolya, másik szélén sárga és vörös szegélylyel tűnik elő. A fekete csík, két fehér felület között ezek színes szegélyei által egészen be lehet fedve; s ilyenkor ott, hol összeérnek, a vörös és ibolya bibor színné keveredik; a színek tehát melyekre a fekete csík elbontva látszik, nem a fekete, hanem a környező fehér felülettől erednek.
Goethe az első perczben bizonyára nem emlékezett eléggé Newton elméletére, hogy annak alapján az emlitett tények physikai magyarázatát megtalálja. Később azonban s pedig sokan s lehetőleg értelmesen közölték vele e magyarázatot, mert arról többször úgy beszél, hogy abból kiviláglik, miszerint azt maga is tökéletesen megértette. * E magyarázatot azonban annyira elégtelennek tartja, hogy még mindig amaz állitása mellett kardoskodik, miszerint a felsorolt tények mindenkit, ki azokra pillant, Newton elméletének teljes helytelenségéről győzhetnek meg, s még is sem ezen, sem későbbi polemikus irataiban nem emliti azt, mely pontjában elégtelen e magyarázat. Nem is tesz egyebet, mint hogy újra meg újra állitja annak teljes képtelenségét. S még is nem értem, miként tagadhatja valaki, bármily nézete lenne is a színekre vonatkozólag, hogy Newton elmélete mindig szigorúan következetes nem maradna, vagy hogy egyszer elfogadott feltevései a felsorolt tényeket teljesen sőt egyszerűen meg ne magyaráznák. Maga Newton fénytani
* A többi közt a színelméletéhez kapcsolt kilenczedik tábla magyarázatában, mely különösen Green ellen van irányozva.
irataiban gyakran emlit oly nem tiszta színképeket, melyeknek közepe fehér; de soha részletes tárgyalásukba nem bocsátkozik, bizonyára azon nézete folytán, hogy magyarázatuk feltevéseinek alapján magából értetődik. S úgy látszik, e nézetében nem is csalódott, mert midőn Goethe a figyelmet ama jelenetekre kezdte irányozni, akkor, mint maga is beszélt mindenki, ki a physikához csak valamenynyire értett, változatlannl ugyanazon, Newton elveire alapitott magyarázattal lépett elébe; a mi világosan tanuskodik arról, hogy az mindenki előtt azonnal világos lett.
Az olvasót, ki a színelmélet minden pontjára nézve lépésről lépésre haladva felvilágositást keres, könnyen a bizonytalanság és aggodalom érzése fogja el, a mint hallja, hogy egy ritka szellemi képességű férfi folytonosan és a legnagyobb szenvedélylyel állitja a látszólag legvilágosabb és legegyszerűebb következtetések teljes képtelenségét. Az ilyen tovább és tovább keres és legjobb akarat mellett a képtelenségnek még látszatát sem találva, végre saját gondolkozó képességén kételkedik. De épen e nyilt és rideg ellenmondás az, mi Goethe álláspontját 1792-iki színelméletében annyira érdekessé és fontossá teszi. Elmélete ott még nincs egészen kifejtve, s mindössze néhány könnyen áttekinthető tény forog szóban, melynek helyességét a pártok különbség nélkül elismerik ugyan, de nézeteik által mégis homlokegyenest ellenkeznek; egyik sem tudja, hogy az ellenfél tulajdonképen mit akar. Az egyik oldalon a physikusok állnak, kik éles eszű buvárlataik, számitásaik és felfedezéseik hosszú során át a fénytant a tökély oly fokára emelték, hogy az már a csillagászattal kezdett versenyeznim. Mindannyian vagy közvetlen vizsgálataik közben, vagy ama biztosság által győződhettek meg Newton nézeteinek helyességéről, melylyel a legváltozatosabb szerkezetű eszközöknek s csoportositásaiknak hatását előre kiszámithatták, s mindannyian megegyeznek a Newton-féle nézetök helyességének elismerésében. A másik oldalon egy férfi áll, kinek ritka
szellemi tehetségét s rendkivüli képességét a tényleges valóságnak felismerésére nem csak a költészet, hanem a természettudományok leiró részének körében is el kell ismernünk, egy oly férfi, ki meggyőződésében annyira biztos, hogy az ellenmondást csak korlátozottság vagy rosz [!] szándéknak tulajdonithatja, s ki a színelméletre vonatkozó műveit többre becsüli mind annál, a mit a költészet terén teremtett. *
Az ellentét ridegsége azt gyanittatja, hogy a dolog veleje sokkal mélyebben, talán amaz elvi ellentétben fekszik, mely a különböző szellemi irányzatok között áll fenn, s mely lehetetlenné teszi, hogy a pártos felek egymást megértsék. Iparkodni fogok a következőkben kimuntatni azt, hogy hol keresendő véleményem szerint az ellentét magva.
Goethe, bár a szellemi tevékenység legkülönbözőbb terein megpróbálta erejét, legkiválóbb képessége szerint végre is költő volt. A költői úgy, mint bármely más müvészi tevékenység lényege abban áll, hogy a müvészeti anyag a gondolat közvetlen kifejezésévé alakíttassék. A tökéletes műtárgyban nem szabad a gondolatnak szigorú következtetések alapján előállani, hanem a közvetlen szellemi felfogás és a felindult kedély szülötte gyanánt mintegy a müvésznek öntudata nélkül, kell előtérbe lépnie. A közvetlen valóság alakjába öntve, a műtárgy szellemi tartalma a közvetlen érzéki benyomás egész elevenségével lép elő, de egyszersmind elveszti amaz átalános jelentősségét és értelmét, melyet a fogalom alakjában előadva nyer. A költő, ki művei bámulatos erejének forrását a szellemi tevékenység e különös nemében találja, azt másutt is iparkodik érvényesiteni. Nem törekszik ő a természetet szemlélet alá nem eső fogalmak által értelmezni, hanem mint valamely kész műremekkel áll vele szembe, melytől elvárja, hogy szellemi tartalmát a fogékony szemlélő előtt itt vagy ott maga feltárja. Igy Velen-
* L. "Eckermann's Gespräche".
czében a Lidón a szétrepesztett báránykoponya megpillantásakor, midőn a koponya csigolya-elméletének eszméje születik meg agyában, azt veszi észre, hogy az által egyszersmind régi tapasztalat által megerősödött hite frissült fel, mely szerint a természetnek nincs oly titka, melyet valahol ne állitana világosan a figyelmes észlelő szemei elé. Ugyanazt találjuk első beszélgetésében Schillerrel a növények átalakulása felett. Schiller, mint Kant követője, az eszmét mindig keresésre méltó, de soha el nem érhető és soha a valóságban elő nem állitható czélnak tekinti. Goethe ellenben, mint igazi költő, a valóságban az eszmének közvetlen kifejezését keresi. Ő maga emliti, hogy ez volt a válpont, mely őt Schillerrel ellentétbe állitotta. Ez által lépett közel viszonyba Schelling és Hegel természetbölcsészetével is, mely ugyancsak azon feltevésből indul ki, hogy a természet a fogalom különböző fejlődési fokozatait közvetlenül elénkbe állitja. Ez magyarázza azt is, miért védték Hegel és tanitványai oly melegen Goethe természettudományi nézeteit. Az emlitett természetnézet Goethe részéről folytonos megtámadásokra adott okot az összetett kisérleti módszerek ellen. Szerinte, a mint az idegen kéz a valódi műremeket csak rontani képes, épúgy a kisérlettevő a természetet összhangjában addig zavarja, kínozza és gyötri, mig az valódi képét elrejtve, torzalakban áll a rendháboritó elé. Mert a
Még fényes nappal is titokteli
Természet fátyolát nem engedi.
A mit kitárni nem akar eszednek
Csavarral, rúddal rajta nem veszed meg.
Ez értelemben gúnyolja Newtont, ki szinképeit sok keskeny hasadékon és üvegen préseli át, és dicsőiti ama kisérleteket, melyeket szabad ég alatt tiszta napfényben lehet eszközölni, s melyek szerinte nem csak rendkivül könnyen
kivihetők és gyönyörködtetők, hanem egyszersmind rendkivüli bizonyitó erejűek is.
Szellemi tevékenységének költői irányzata már morphologiai munkáiban is világosan szembeötlik. Egyátalában, ha megvizsgáljuk, mit ért el a tudomány azon eszmék által, melyeket Goethétől nyert, úgy nagyon különös eredményekhez jutunk. Ki sem fog a tagadás álláspontjára állni, ha azon átmenetek sorozatát látja, melyeken át a levél porodává, a kar szárnynyá vagy úszonynyá, a csigolya hátsó fejcsonttá alakul. Az eszme, hogy a növénynek összes virágrészei csak átalakult levelek, oly törvényszerű összefüggést gyanittat, melyet méltán meglepőnek mondhatunk. De próbáljuk csak a levél szervezetét leirni s annak lényegét akként meghatározni, hogy mind ama képződményeket egybefoglaljuk, s bizonyára zavarba fogunk jönni, mert a különös ismertető jelek eltünnek és végre csak az marad hátra, hogy a levél tágabb értelemben véve nem egyéb, mint a növény tengelyének oldalkinövése. Ha tehát ama tételt, miszerint "a virágrészek csak átalakult levelek" tudományos fogalom alakjában akarjuk kimondani, úgy az abba megy át, hogy "a virágrészek a növény tengelyének oldalkinövései", s annak kimondására nem is kell egy Goethére várnunk. Igy némi joggal vetették a koponya csigolya elméletének szemére azt, hogy a csigolya fogalmát annyira kénytelen tágitani, hogy végre egyéb sem marad hátra, mint az, miszerint a csigolya nem más mint egy csont. Nem kisebb zavarba jövünk, ha világos tudományos fogalmak segélyével akarjuk kimondani azt, hogy miért felel meg valamely állat bizonyos része egy másik állat bizonyos részének. Az egyféle élettani használat annak oka nem lehet, mert ugyanaz a csontdarab, mely az emlős állatnál mint apró, a sziklacsont mélyében elrejtett halló csontocska lép fel, a madárnál az alsó állkapocs beillesztésére szolgál; de nem lehet az alak, a helyzet vagy az összeköttetés más részekkel sem az, a mi az identitásnak biztos jellemzésére szolgál. Az átmeneti foko-
zatok követése által mégis lehetséges volt a legtöbb esetben meglehetős biztossággal kipuhatolni, mely részek felelnek meg egymásnak. Maga Goethe helyesen ismerte fel e viszonyt, s a koponya csigolya elméletének alkalmából azt mondja, hogy "az ilyen aperçu, az ilyen észrevétel, felfogás, képzelet, fogalom, eszme, nevezzük azt bárminek, mindig csak a beavatottak előtt lesz világos, mert egészben kimondhatjuk ugyan, de be nem bizonyithatjuk, s bár részleteiben előtüntethetjük, mégis befejezett és kikerekitett alakba önteni nem tudjuk." Igy áll a dolog nagyjában még ma is. Világosabb lesz még e kérdés állása, ha átgondoljnk, mily álláspontot foglal el az élettan, mint az életfolyamatok okozatos összefüggésének kutatója az egynemű szerkezet eszméjével szemben. Azt kérdezhetné ez: helyes-e ama nézet, miszerint a föld geologiai fejlődése közben egy állatfaj a másikból keletkezett, s helyes-e, hogy pl. a halnak mellúszonya lassanként karrá vagy szárnynyá alakult? Vagy készen teremtettek-e a különböző állatfajok, és hasonlóságnk onnét van-e, hogy a természet, például a gerinczes állatokra nézve, fejlődésük első lépéseit a tojástól kezdve, csak egyetlen egy minta szerint birja előmozditani, s szerkezetüknek később is fennálló analogiája nem csupán első fejlődésük egynemű folyamatának következménye-e ? A tudósok nagy része jelenleg az utóbbi nézethez hajlandó csatlakozni, * mert a megegyezes a fejlődés első korában nagyon feltünő. Igy néha fiatal emlősök nyakán, ép úgy mint a halaknál, kopoltyúivek nyomait találjuk s csakugyan úgy látszik, hogy a felnőtt állatok megfelelő részei fejlődésük folyamában egy és ugyanazon mintára készülnek. Ez teszi az állatok fejlődési történetét, mint az összehasonlitó boncztan elméleti nézeteinek ellenőrét, annyira fontossá. Látjuk, miként válhatnék a közös typus eszméje az érintett élettani nézetek alapján határozott jelen-
* Ez természetesen Darwin a fajok keletkezéséről irt munkájának megjelenése előtt volt mondva.
töségü fogalommá. Goethe nagy dolgot tett, midőn sejtette, hogy itt valami törvény van, s midőn e törvény nyomait éles észszel követte; de azt, hogy mi ez a törvény, nem ismerte fel, sőt nem is kereste. Az utóbbi feladat távol állott tevékenységének irányzatától; s erre nézve még a tudomány mai álláspontjából sem lehet biztos nézetet alkotni, sőt még azt sem igen tudhatjuk, miként kelljen a kérdést felállitanunk. Készek vagyunk tehát elismerni, hogy Goethe téren mindent megtett, a mit akkor egyátalában tenni lehetett. Már mondottam, hogy ő a természetet műtárgynak tekintette. Morphologiai tanulmányaiban ugyanazon szerepet játszsza, mint a műértő, ki szomorujátékot hallgatva, átérzi, hogyan függnek össze az egyes jelenetek, hogyan hozzák létre az összhatást, hogyan nyilatkozik bennök a közös terv, s gyönyörködik müvészi szerkezetökben, a nélkül, hogy az egésznek vezéreszméjét szigorú fogalommá tudná alakitani. Ez utóbbi munka a műtárgy tudományos birálatának feladata, s lehetnek olyanok, kik, mint Goethe a természettel szemben, nem szeretik bonczolni a művet, mely nekik élvezetet nyujt, attól tartván, bár jogtalanul, hogy az által csak élvezetüket zavarják.
Goethe a szinelméletben hasonló álláspontot foglal el. Láttnk, hogy ellenkezése a physikai elmélettel szemben épen ott kezdődik, hol ez az elfogadott alapelvekből szigorú és kimeritő következtetéseket von. Világos, hogy nem azon ütközött meg, mintha Newton elmélete bár csak egy esetben is fennakadna; hanem megütközött a feltevéseken, melyeket az a magyarázat czéljából tett, s melyeket annyira képteleneknek tart, hogy ez alapon az adott magyarázatot semmisnek mondja. Legesztelenebbnek tartja a gondolatot, hogy fehér fényt színesből lehessen összetenni. Mennyire sértette őt e feltevés, azt abból látjuk, hogy már vizsgálatainak első szakában * mily élesen gúnyolja a physikusok undoritó, Newton-féle fehér színét.
* L. a vallomást a szinelmélet történetének végén.
Newton ellen irányzott későbbi vitájában, mely csak akkor adatott ki, midőn saját színelmélete már be volt fejezve, inkább azt törekszik kimutatni, hogy a Newton által felhozott tények az ő elmélete alapján is magyarázatot találnak, hogy azért Newton nézete eléggé bebizonyítva nincs; nem pedig azt, hogy ez a tényekkel vagy önmagával ellenkezésben lenne. Saját nézetének nyilvánvalóságát azonban oly szembeötlőnek tartja, hogy véleménye szerint, annak előadása folytán, Newton elmélete magától összeroskad. Magukat a kisérleteket csak néhány pontban támadja meg. Némelyikét úgy látszik azért nem tudta ismételni, * mert eredményök a kivitelnél használt lencsék állásától is függ, s ő nem ismerte a geometriai viszonyokat, melyek a lencsék alkalmas elhelyezésére vonatkoznak. Azon kisérleteknél, melyek az egyszerű színes fénynemek elválasztását a hasáb segélyével czélozzák, Goethe ellenvetései nem egészen alaptalanok, a mennyiben legalább az elkülönzött színek tisztitása ez uton alig lehetséges oly fokig, hogy a törés még egy hasábon át a széleken más színezetet ne mutasson. Az egyszerű színes fénynek ily tökéletes elkülönzése csak gondosan összeállitott hasábokból és lencsékből szerkesztett eszközök használata mellett lehetséges; de Goethe ezen kisérletek tárgyalásával adósunk maradt, bár azt egy függelékben szándékozott közzétenni. Ha az eszközök bonyolódott csoportositásával vádolnak, úgy gondoljunk ama fáradságos körutakra, melyek a vegyészt egyszerű testek tiszta előállításához vezetik, s nem fogjuk többé csodálni, hogy a hasonló feladatot a fényre nézve nem lehet kertben, szabad ég alatt, kezünkben egy egyszerű hasábbal, megoldani. ** Goethe
* L. "Polemischer Theil" § 47 és § 169.
** Meg kell emlitenem ez alkalommal, hogy az egyszerű színes fény szétbonthatatlanságáról s változhatatlanságáról, a mi Newton elméletének alapját képezi, magam is saját szemeimmel meggyőződtem, a mint vizsgálódásaim egyikének folyamában (Über D. Brewsters neue Analyse des Sonnenlicht's. Poggendorf's Annalen, 86. köt. 501. lap) kényszerítve voltam a színes fény tisztaságát a lehetőség határáig fokozni.
az ő elmélete értelmében, kereken tagadni kénytelen, hogy tiszta színes fényt lehessen előállitani. Dolgozott-e valaha eszközökkel, melyek e feladat megoldására alkalmasak, az iránt tisztába nem jöhetünk, mert az igért függelék soha létre nem jött.
Hogy megismerjük a szenvedélyességet, melylyel a különben annyira udvarias Goethe Newton ellen kikel, a színelmélet polemikus részének néhány kifejezésére utalok, melyben a physika és astrononmia legnagyobb embere felett gúnyolódik. Ilyenek: – "hihetetlenségig szemtelen" – "világos képtelenség" – "gyermekes magyarázat" – "mily csodálatra méltó a járó székbeli tanulóknak" – "de látom hogy hazugságokra van szükség s pedig minden mértéken felül."
Goethe a színelméletben is hű marad nézetéhez, hogy a természet saját eszményi tartalmát felfogható alakban állítja elő s titkait annak helyén maga föltárja. Ez okból a physikai tárgyak vizsgálatánál az észlelt tényeket oly módon tartja csoportositandóknak, hogy egyike a másiknak magyarázatára szolgáljon, s hogy az egésznek összefüggése ekként felismerhetővé váljék, a nélkül hogy az érzéki felfogások terét el kellene hagynunk. E követelés látszólag nagyon megnyerő, de lényegében egészen hamis. Hiszen valamely természeti tünemény physikai magyarázata csak akkor lesz tökéletes, ha a keletkezési okot a tünemény alapjául szolgáló s benne működő természeti erők legtávolabbjaira vissza birjuk vezetni. A mennyiben pedig az erőket magukban soha, hanem mindig csak hatásaikban észleljük, annyiban a természeti jelenségek magyarázatánál mindig el kell hagynunk az érzékiség terét és észlelés alá nem eső, csak fogalmak által meghatározható dolgokkal kell foglal-
koznunk. Midőn a kályhát melegnek találjuk és megjegyezzük, hogy abban tüz ég, akkor kevéssé pontos, köznapi nyelvünkön azt látszunk mondani, hogy az utóbbi észlelet az előbbinek magyarázatául szolgál. Pedig lényegében véve nem mondunk az által egyebet, mint hogy: ott hol tüz ég, mindig meleget szoktunk találni, igy ez alkalommal is a kályhában. Az észlelt tényt tehát egy ismertebb, átalánosabb ténynek rendeljük alá, s ezzel megelégedvén, azt hamisan magyarázatnak nevezzük. Ez észlelet átalánossága bizonyára nem vezet még az okok ismeretére; ez utóbbi csak akkor éretnék el, ha kikutatnók, mily erők működnek a lángban s miként függnek tőlük hatásaik.
De e lépés a fogalmak honába, melyet pedig okvetetlenül meg kell tennünk, ha a természeti jelenségek végokáig akarunk hatolni, visszariasztja a költőt. Költői müveiben nem szorulván közvetitő fogalmakra, a szellemi tartalmat közvetlen érzéki szemlélet alakjába kell öntenie. Mennél nagyobb a szemlélet érzéki elevensége, annál nagyobb a költő dicsősége. Szerinte épen igy kellene a természettel elbánni. A physikus ellenben a láthatatlan atomok, mozgások, vonzó és taszitó erők honának bár törvényszerű, de csaknem beláthatatlan zűrzávarába törekszik őt vezetni. Szemében az érzéki benyomások nem megdönthetetlen tekintélyek. Megvizsgálja jogosultságukat s kérdezi: valóban hasonló-e az, mit érzékeink hasonlónak, s valóban különböző-e az, mit különbözőnek mondanak, s nem ritkán tagadó választ talál. A vizsgálat eredménye a dolgok mai állása szerint az, hogy mig érzéki szerveink a külső behatásokról tudósitanak, addig öntudatunk azokat egészen más alakban fogja fel, úgy hogy az érzéki észrevevés mineműsége kevésbbé függ az észlelt tárgynak mint azon érzéki szervnek sajátságaitól, mely által arról tudósitást nyerünk. A látó ideg bármiről tudósitson is, azt mindig fényérzés képében teszi, legyen az bár a napnak sugárzása, vagy ütés, mely szemünkre gyako-
roltatik, vagy elektrikus folyam, mely rajta átömlik. A halló ideg ellenben mindent hangérzetté, s a bőrideg mindent hőmérséki és tapintási érzetté alakit. Ugyanazon elektrikus folyam, melynek jelenlétéről a látó ideg fényérzés alakjában, az ízlő ideg pedig bizonyos savanyúság által tudósit, a bőridegben az égetés érzetét hozza létre. Ugyanazon sugarat, melyet, midőn szemünkre esik, fénynek nevezünk, ha bőrünket éri, melegnek mondjuk. Pedig a tárgyilagos különbség, mely az ablakunkon beeső napfény és vaskályháink hősugárzása között van, nem egyéb, mint az, mely a fénynek vörös és kék sugarait egymástól megkülönbözteti, a mint t. i. a rezgési elmélet értelmében a vörös sugarak nagyobb rezgési idejök és kisebb törékenységök által különböznek a kékektől, ép úgy a kályhának sötét hősugarai még nagyobb rezgési idejük s még kisebb törékenységük által különböznek a vörös fénysugaraktól, bár azokkal minden egyéb tekintetben egyneműek. Mindezen sugarak, a világítók úgy, mint a nem világítók, melegiteni képesek; de csak egy kis részük, melyet épen azért fénynek nevezünk, bir szemünk átlátszó részein áthatolni és látó idegünkhez [!] érve, abban fényérzést előidézni. E viszonyt talán legjobban következőleg jellemezhetjük: az érzetek, melyeket érzékeink által nyerünk, csak jelképei a külvilág tárgyainak, s azokhoz oly viszonyban állanak, mint az irás és a szó az általuk kifejezett tárgyakhoz. Általuk tudósitást nyerünk ugyan a külvilág sajátságairól, de az nem teljesebb annál, melyet a vaknak a színek felől szavak által adhatunk.
Látjuk, hogy a tudomány az érzékiség becsülésében ép az ellenkező álláspontra utott, mint a költő, s hogy épen Newton azon állitása, miszerint a fehér fény a színkép összes színeiből van összetéve, volt az, mely ama később kifejlett nézet csíráját magában rejtette. Hiszen ama korban hiányoztak még a galvanikus észleletek, s így még nem nyilt meg az út azon szerep felismerésére, melyet az érzéki benyomások alkalmával az érző ideg játszik. A fehér, mely
minden színérzet között legegyszerűbb s legtisztábbnak látszik, a tisztátlanabb színek keverékéből álljon! A költő gyors sejtelme mintegy kiérezte, hogy e tétel egész rendszerét veszélyezteti, s ezért tartja azt oly képtelennek, hihetetlen absurdumnak. Színelméletét kisérletnek tekinthetjük, mely oda irányul, hogy az érzéki benyomás közvetlen valóságát a tudomány erőszakoskodásai ellen megóvja. Innét ered a hevesség, melylyel nézetét fejleszteni és megvédeni iparkodik, innét a szenvedélyes ingerültség, melylyel ellenét [ellenfelét] megtámadja, innét a túlnyomó fontosság, melyet e nézetének minden egyéb művei felett tulajdonit, s végre innét annak lehetetlensége, hogy a vitás felek egymást érveikkel meggyőzzék.
Vessünk most egy pillantást saját elméleti képzelmeire. Már az eddigiekből kitünt, hogy Goethe a jelenségeket physikai értelemben egyáltalában nem képes magyarázni, a nélkül hogy saját elvének ellent ne mondana. Kiinduló pontját az képezi, hogy a szinek mindig sötétebbek a fehérnél, s hogy ezért mindig az árnyéknak némi jeleit viselik magukon (a physikai elmélet szerint azért, mert a fehér, mint az összes egyszínű fénynemeknek összege, mindenesetre fényesebb, mint egyes részeinek bármelyike). Szerinte a fény és sötétség, tehát a fehér és fekete közvetlen keverése, a szürkét adja, s így az egyes színeknek a fény és sötétség másnemű összehatása által kell létrejönni. Goethe azt gondolja, hogy ezt a gyengén zavaros közegek jelenségeiben találta meg. Az ilyenek rendesen kéknek látszanak, ha fény által megvilágittatva sötét ernyő előtt szemléltetnek, de sárgának akkor, ha azokon át fényes tárgyra tekintünk. Nappal a levegőt látjuk a sötét égboltozat előtt kéknek, s a leáldozó napnak homályos légrétegen át szemünkbe eső sugarait sárgáknak vagy sárgásvöröseknek. E tünemény physikai magyarázata, bár az nem is jő létre minden homályos testben, így például a homályosan csiszolt üvegben sem, tárgyunktól nagyon messze vezetne. Goethe véleménye
szerint a homályos üveg a fénynyel bizonyos testiességet és homályosságot közöl, mely a szín keletkezésére szükséges. Már ezen képzelet is zavarba ejt, ha azt physikai magyarázatnak akarjuk tekinteni. Mert képzelhetjük-e azt, hogy a fénynyel anyagi részecskék keveredjenek s vele együtt tovarepüljenek ? Ezen alaptüneményre törekszik Goethe a többi színjeleneteket, különösen a hasáb által létrehozottakat visszavezetni. Az átlátszó testeket kivétel nélkül kissé homályosaknak tekinti, s felteszi, hogy a hasáb a képpel, melyet az észlelőnek mutat, homályosságáhól valamit közöl. E pontnál ismét nem igen tudjuk, mire gondoljunk. Goethe ugy látszik, azt gondolta, hogy a hasáb sohasem szolgáltat egészen éles képeket, hanem mindig csak elmosottakat és határozatlanokat, mert színelméletében azon mellékképek közzé [!] sorolja azokat, melyek párhuzamos üveglapokon és mészpát-jegeczeken át észlelhetők. Az igaz, hogy a hasáb által adott képek összetett fénynél elmosottak, de egészen élesek akkor, ha egyszerű fénynyel dolgozunk. Nézzünk csak, úgy vélekedik ő, a hasábon át egy sötét alapból kiváló fehér felületet, s a kép a hasáb által eltolatni és tisztaságában zavartatni fog. A fehér felület előbbre álló széle sötét alap fölé fog tolatni, s mint zavaros fényesség a sötét előtt kéknek fog feltünni, ugyanannak ezzel szemben fekvő széle pedig a fekete alap által fog befödetni, s így mint fényesség a zavaros sötétség mögött sárgásvörösnek fog tetszeni. De a hogy fehér felület előre tolt széle miért tűnik elő az alap előtt, a hátrábbálló pedig az alap mögött, nem pedig megforditva, arról számot nem ad. Elemezzük azonban a képzetet tovább, s hozzuk tisztába azt, mit kelljen optikai kép alatt értenünk. Ha egy fényes tárgy képét a tükörben lerajzolva látjuk, az azért történik, mert a fény, mely abból kiindnl, a tükör által úgy veretik vissza, hogy az, egy a tükör mögött álló, hasonló tárgyból látszik kiindulni, s ennek képe az, mely az észlelő szemében létrejön, s melyet azért valóban látni vél. Mindenki tudja, hogy a
képnek a tükör mögött semmi valóság nem felel meg; hogy még maga a fény sem jut el oda, hanem, hogy a tükrözött kép nem egyéb a geometriai helynél, melyben a visszavert sugarak, visszafelé meghosszabbitva, egymást metszik. Nem is várja azért senki, hogy a tükör mögötti kép bármiféle valós hatást gyakoroljon. Épen így a hasáb is más helyzetben tünteti elő a tárgyak képeit, mint a melyet azok elfoglalnak. Más szóval a fény, melyet a tárgy a hasábhoz bocsát, ezáltal úgy töretik meg, mintha egy mellette fekvő tárgyból, az úgynevezett képből, indult volna ki. Ez a kép szintén nem reális valami; s nem egyéb, mint a geometriai hely, melyben a fénysugarak, visszafelé meghosszabbitva egymást metszik. S Goethe szerint e kép, eltolódása által, mégis reális hatásokat hozna létre. Az eltolt fényesség, szerinte, a zavaros testek módjára, kéknek tünteti elő a mögötte fekvő sötétséget, az eltolt sötétség pedig sárgásvörösnek mutatja a fényességet, mely mögötte fekszik. Hogy Goethe a képet látszólagos helyzetében, valóban tárgynak tekinti, az abból is kitűnik, miszerint magyarázatában felvenni [feltételezni] kénytelen, hogy a fényes mező kék széle a vele együtt eltolódott sötét kép előtt, a vörös ellenben mögötte fekszik. Goethe itt az érzéki látszathoz hű marad és a geometriai helyet testies tárgynak tekinti. Ép oly kevéssé ütközik meg abban, hogy a vörös és kék, egymást majd [hol] megsemmisitsék, mint például a hasábon át tekintett vörös mező kék szegélyében, majd [hol] pedig szép biborszinné egyesüljenek, például, midőn a vörös és kék szélek fekete mezők felett találkoznak. Még különösebb utakon kerüli ki a nehézségeket, melyeket Newton-nak összetettebb kisérletei állitanak elébe. Magyarázatait elfogadhatjuk, ha azokat csak a jelenségek képies érzékitéseinek akarjuk tekinteni, sőt el kell ismernünk, hogy azok eléggé jellemzők és szembetünők; de mint physikai magyarázatok teljesen értelmetlenek.
Hogy Goethe színtanának elméleti része nem fekszik physikai alapon, azt ezek után mindenki el fogja ismerni,
s be fogja látni azt is, hogy költőnk a physikaitól egészen különböző felfogási módot iparkodott a természetbuvárlat körébe bevezetni, s miként jött erre. A költészetben nincs másra gondja, mint hogy "a szép látszatot" keresse, mely az eszményt szemlélhetővé teszi; de nem törődik azzal, miként jő létre e látszat. Így a természetet is bizonyos szellemi tartalom érzékitett kifejezésének tartja. A physikus ellenben az emeltyűket, köteleket és csigákat keresi, melyek a színfalak mögött működnek. A gépezet látása, az igaz, zavarja a szép látszatot. Ezért szeretné a költő a köteleket és csigákat eltagadni, pedáns elmék szüleményeinek nyilatkoztatni, s a dolgot úgy előtüntetni, mintha a színfalak maguktól változnának, vagy csupán a műtárgy eszméje által vezéreltetnének. Az irány, melyet Goethe szelleme követett, eléggé indokolja azt, miért volt a költők között épen ő az, ki a physika ellen harczot inditott. Más költők, képességük sajátsága szerint, lelkesedésükben vagy nem törődnek az ellenséges anyaggal, vagy örvendenek azon, hogy a szellem azt ellenállása daczára magának alárendelni tudta. Goethe, kit a környező való, [a külvilág] subjectiv benyomások által, soha nem vakitott el, csak ott érezheti magát kényelmesen, hol a költészet bélyegét még a rideg valóra is reá sütheti. Ebben fekszik épen költői műveinek sajátságos szépsége, s ebben fekszik az ok, miért lép a küzdtérre azon gépezet ellen, mely őt költői élvezetében zavarni látszik, s miért iparkodik ellenét saját táborában megtámadni.
De az anyagi világ gépezetét nem győzhetjük le az által, hogy eltagadjuk, hanem csak az által, hogy a szellem czéljainak alávetjük. Emeltyűit és kötélgépeit meg kell ismernünk, még ha ez a költői természetnézetet zavarná is, hogy azokat aztán saját akaratunk szerint kormányozhassuk, s ez az, mi a physikai kutatásnak az emberi művelődés szempontjából oly nagy jelentőséget és teljes jogosultságot ad.
Az előadottakból világos, hogy Goethe különböző természettudományi munkáiban a szellemi tevékenységnek mindig ugyanazon irányát követte; de, hogy a feladatok különbözők voltak, s így a ki meggondolja, hogy épen azon sajátságok, melyek őt az egyik téren a dicsőség legmagasb fokára vezették, voltak azok, melyek a másikban hajótörését okozták, az talán hajlandóbb lesz a physikusokat a nagy költő egyes bámulóinak azon gyanusitása alól felmenteni, mintha megátalkodott czéhgőgjükben a genius sugallataira hallgatni nem akarnának.
MŰSZÓTÁR
Állkapocs, Kinnlade.
Állközötti csont, Zwischenkieferbein.
Arczorr, Schnauze.
Átalakulás, Metamorphose.
Csápok, Fühlhörner.
Csigolyák, Wirbelringe.
Fog, Zahn. Szemfog, Eckzahn. Zápfog, Backenzahn. Metszőfog, Schneidezahn.
Gerinczesek, Wirbelthiere.
Gerinczoszlop, Wirbelsäule.
Gyürűs férgek, Ringelwürmer.
Ízállatok, Geringelte Thiere.
Ízek, Leibesringel.
Ízlő ideg, Geschmacksnerv.
Kehely (növényeknél), Kelch.
Kopoltyú ív, Kiemenbogen.Koponyaüreg, Schädelhöhle.
Lábfej, Pfote.
Legyezős pálma. Fächerpalme.
Levél, Blatt. Szárlevél, Stengelblatt. Szárnyaslevél, Fiederblatt. Tőlevél, Wurzelblatt. Viráglevél, Blüthenblatt.
Magburok, Samenhülle.
Magképlet, Samengebilde.
Mézedény, Honiggefäss.
Méztartók, Nectarien.
Nőszál, Pistill.
Színkép, Farbenspectrum.
Törzs (állatoknál), Rumpf.
Uszony, Flosse.
Varratok (a koponyán), Nähte (an Schädeln).