HERMANN HELMHOLTZ
AZ ÚJABB HALADÁSOK
A
LÁTÁS ELMÉLETÉBEN.
ELŐADÁSOK,
tartattak majnai Frankfurtban és Heidelbergben.
Kidolgoztattak
a "Preussische Jahrbücher" 1868-ik évi folyama számára.
I.
A SZEM OPTIKAI KÉSZÜLÉKE
Az érzékek élettana oly határterületet képvisel, melyen az emberi ismeretnek a természeti és szellemi tudományok elnevezése alatt külön választatni szokott két nagy osztálya kölcsönösen egymásba fogódzik; a hol kérdések merülnek fel, melyek mindkettejöket egyenlően érdekelve, csakis mindkettejök közös munkája által oldhatók meg. Legelső sorban ugyan az élettan csak testi szervekbeli testi változásokkal foglalkozik, az érzékek élettana tehát legelső sorban az idegekkel és ezeknek érzéseivel, a mennyiben ez utóbbiak az idegek ingerületi állapotai. De mindazáltal a tudomány
156
már csak azért sem kerülheti ki, hogy midőn az érzéki szervek működéseit vizsgálja, ne szóljon egyszersmind a külső tárgyak észrevevéseiről is, melyek épen az idegeknek ezen ingerülete által közvetitve jönnek létre; már csak azért sem, mert gyakran épen az észrevevésnek létezése a különben fel nem fedezendett idegingerületet vagy ennek valamely módosulatát árulja el. Külső tárgyak észrevevése azonban mindenesetre képzelő tehetségünknek öntudattal kisért cselekménye, tehát psychikai művelet. Sőt mentől mélyebbre hatolt a nevezett működések pontosabb vizsgálata, annál szélesebbre terjedő területét ismertette meg oly szellemi működéseknek, melyeknek eredményei már a látszólag legközvetetlenebb érzéki észrevevésben fekszenek elrejtve és a melyek eddig csak azért jöttek keveset szóba, mert hozzá voltunk szokva valamely adott külső tárgynak befejezett észrevevését, felismerését maga az érzék által közvetetlenül nyujtott és tovább nem elemezendő egésznek tekinteni.
Alig szükséges, hogy felhivjam itt a figyelmet azon alapfontosságra, melylyel a buvárkodásnak épen ezen területe a tudomány majdnem valamennyi többi ágára kihat. Mert végre is az érzéki felismerés szolgáltatja közvetlenül vagy közvetve az anyagot minden emberi ismerethez, vagy legalább is az alkalmat az emberi szellem valamennyi veleszületett képességeinek kifejtésére. Az szolgáltatja az alapot az ember minden tevékenységére a külvilág irányában, s ha tehát az itt nyilvánuló szellemi tevékenységek még a maguk nemében a legegyszerűbbeknek és a legalacsonyabbaknak látszanának is, azért nem kevésbbé fontosak és érdekesek. S alig van kilátás, hogy valaki a megismerés végczéljához el fog jutni, ki nem a kezdetből indult ki.
Ez itt az első eset, melyben a természettudományi téren nagyra növekedett kisérleti müvészet a szellemi működéseknek néki eddig annyira hozzáférhetetlen mezejére behatolhatott; egyelőre ugyan csak annyiban, a mennyiben
157
lehetséges kisérlet által az érzéki benyomásoknak nemeit meghatározni, melyek öntudatunk elébe majd ezt a szemléleti képet, majd amazt juttatják. Azonban már ebből is sokféle következtetések vezethetők le a közreműködő szellemi folyamatok mivoltát illetőleg; így tehát meg akarom kisérleni ezen értelemben az emlitett élettani vizsgálatok eredményeiről számot adni.
Erre engemet különösen még azon körülmény indit, hogy csak legújabban fejezvén be az élettani optika * átdolgozását teljes kiterjedésében, örömmel használom fel az adott alkalmat hogy azt, a mi az ide vonatkozó nézetek és következtetések közül ama lényegileg természettudományi czélokra szánt könyvben, számtalan részletek közt, netalán elrejtőznék vagy elveszne, áttekinthetőbb vázlatban összeállitsam. S megjegyzem még, hogy ama munkámban különösen törekedtem minden, csak némileg is fontos tényállás felől saját tapasztalás és saját kisérlet által magamnak meggyőződést szerezni. Nincs is többé már komolyabb vita az észleleti tények lényegesebb pontjai felett, hanem legfölebb csak némely egyéni különbségek terjedelmére nézve az érzéki észrevevés egyes osztályainál. A szemgyógyászat nagyszerű lendületének befolyása alatt épen az utolsó évekbeli jelentékeny buvárok nagy számmal foglalkoztak a látérzék élettanával, és a mely arányban az észlelt tények tömege nőtt, a szerint lettek azok a tudományos rendezésre és tisztázásra is hozzáférhetőbbekké. Egyébiránt a tárgyba beavatott olvasók fogják tudni, hogy mennyi munka vált szükségessé e téren némely aránylag egyszerű és majdnem önként érthetőnek látszó tényt megállapitani.
Hogy a későbbi következtetések teljes összefüggésükben megérthetők legyenek, legelőbb is jellemezni fogjuk a szemnek, mint optikai eszköznek, természettani szolgálatát,
* Handbuch der Physiologischen Optik von H. Helmholtz, neunter Band von G. Karsten's allgemeiner Encyclopädie der Physik. Leipzig 1867.
158
azután tárgyalva az ingerület és vezetés élettani folyamatát az idegrendszernek a szemhez tartozó részeiben, végre át fogunk térni azon psychologiai kérdésre, miként keletkeznek idegingerületekből érzéki észrevevések. A vizsgálódás első, természettani része, melyet itt csak azért sem mellőzhetünk, mert a következőnek lényeges alapját képezi, kénytelen lesz ugyan sokfélét mi már tágas körben ismeretes, csak azért ismételni, hogy az újat be lehessen közéje osztani. Másfelől azonban a vizsgálódás épen ezen része magasabb érdeket kelt egyébképen, az által tudniillik, mert lényeges alapjává vált azon rendkivüli fejlődésnek, melyet a szemészet az utolsó husz év alatt elért, oly fejlődésnek, mely gyorsasága és tudományos jellemének mivolta által az orvostan történelmében talán páratlan. Nemcsak az emberbarát örvendhet ezen vívmányok felett, melyek által annyi nyomor, melylyel szemközt a régibb korszak tehetetlenül állott, kikerülhető vagy eltávolitható, de a tudománybarát is talál okot különösen büszke örömmel tekinteni rájok; mert félreismerhetetlen, miszerint e haladás nem keresgető tapogatódzás és szerencsés rátalálás, hanem szigorúan következetes nyomozás által vívatott ki, mely további sikerek kezességét rejti magában. Valamint a csillagászat volt egykor a mintakép, melyen a természettani tudományok a helyes módszer eredményének biztonságát tanulhatták felismerni, úgy mutatja fel szembeszökő módon a szemgyógyászat most, hogy mit lehet elérni jól megértett vizsgálati módszerek kiterjedt alkalmazása és helyes belátás által a tünetek okozatos összefüggésébe a gyakorlati gyógyászatban is. Nem lehet pedig a felett csodálkozni, hogy a küzdtér, mely a tudományos értelemnek és a munkát kedvelő szellemi erőnek a természet ellenzékes hatányai [!] felett új és szép győzelmeket igért, s az alkalmas képességeket is maga felé tudta vonzani; míg abban, hogy olyanok annyian jelenkeztek és összegyülekeztek, épen ezen fejlődés meglepő sebességének lényeges oka kereshető. Legyen szabad közülök három
159
rokon néptörzsnek egy-egy képviselőjét megneveznem: Albrecht v. Graefe, Donders Utrechtben, Bowman Londonban.
Ezen fejlődéssel, szemben még más örömet is érezhet a komoly buvárlat barátja, midőn Schillernek a tudományról mondott értelemmély szavára gondol:
Wer um die Göttin freit, suche in ihr nicht das Weib.
Lehetséges volna ugyanis e tárgy történelméből is bebizonyitani, és a továbbiakból részben ki is fog derülni, miszerint a legfontosabb gyakorlati siker, nem sejditve, oly vizsgálatokból merült fel, melyek az avatatlan előtt haszontalan pepecseléseknek tetszhettek, mig a beavatott mind abban, ekkoráig ugyan még rejtelmes, ok és okozat közti viszonyt látott nyilvánulni, melyet azonban egyelőre mégis csak tisztán elméleti érdekből volt képes nyomozni.
I.
Az embernek valamennyi érzékei közül a szemet mindig a képző természeti erő legkedvesebb ajándokának és legcsodálatosabb terményének tekintették. Költők megénekelték, szónokok megünnepelték, bölcsészek a szerves erő teremtő képességének mértékeként dicsőitették, a természetbuvárok pedig igyekeztek azt, mint az optikai készülékek felülmulhatatlan mintaképét, utánozni. Valóban meg is fogható e szervnek lelkesült megcsudálása, midőn annak szolgálatára gondolunk; ürt átható erejére, a sebességre, melylyel színragyogó képeinek bőségét változtatja, és a szemlélődés gazdagságára, melyhez minket elvezet. A megmérhetetlen mindenséget s annak számtalan tündöklő világát csak a szem által ismerjük meg, csak a szem teszi nekünk megközelithetővé a földi tájkép távolait fényárnyalatainak páraszerű fokoza-
160
taival, valamint a növények alak- és színgazdagságát, az állatoknak kecses vagy erőteljes életmozgalmát.
Az élet elvesztése után legsujtóbbnak tekintjük a szem-világnak elvesztését.
Azonban a szem által megismert szépség feletti örömnél és a magasztosság feletti csodálatnál fontosabbnak tartjuk még is azon biztosságot és pontosságot, melylyel mi a minket környező tárgyak helyzetét, távolságát, nagyságát a látás által megitéljük. Mert ez ismeret valamennyi cselekményeinknek lényegesen szükséges alapja, akár akarjunk tűt vezetni összekúszált szövedékén keresztül, akár szikláról sziklára szökdelni, midőn a távolságnak, melyre ugranunk kell, helyes kimérésétől talán életünk függ. Úgyszintén mozgásaink és cselekményeink sikere által, melyek lényegileg épen a külvilágnak a látás útján szerzett szemléleti képmásain (Anschauungsbilder) alapulnak, vizsgáljuk meg folytonosan magoknak a szemléleteknek helyességét és pontosságát. Ha minket a látás a szemlélt tárgyak helyzete és távolsága iránt megcsalna, úgy az azonnal ki fogna tűnni, mihelyt a téves helyen szemlélt tárgyat megragadni vagy feléje közeledni törekednénk. Épen a látérzéki képek pontosságának e szakadatlan birálata cselekményeink által, szerzi meg nekünk amazoknak közvetlen és tökéletes valósága és hitele felől szikla-szilárd meggyőződésünket, oly meggyőződés, melyet meg nem ingat a bölcselem vagy az élettannak bár mely alaposnak látszó ellenvetése sem.
Csodálkozhatunk-e még, ha szemközt e tapasztalattal, azon nézet rögződött meg, miszerint a szem oly tökéletességű optikai műszer, melylyel semmiféle emberi kézből eredett eszköz soha fel nem érhet? ha szerkezetének pontosságából és bonyolult voltából hitték magyarázhatni az általa teljesithető szolgálatnak pontosságát és sokféleségét? Azonban a szem optikai szolgálatának valóságos megvizsgálása, minő az utolsó évtizedek alatt véghez vitetett, e
161
tekintetben sajátszerű kiábrándulásra vezetett, olyanra, a minőben a tények birálata már több más lelkesült csodahitet is részesitett. De valamint más oly esetekben, hol valóban nagyszerű műveletek nem hiányzanak, a valódi csodálat még inkább növekszik, midőn az értelmesebbé válik, és czélját helyesebben felismeri, úgy járunk talán ez esetben is. Mert valóban a kis szervnek nagyszerű szolgálatát soha sem lehet eltagadni, s a mit netalán egyfelől kénytelenek leszünk csodálatunkból levonni, azt más helyett ismét vissza kellend pótolnunk.
De akár hogy legyen is, a szervesen képző természeti erőnek minden műve még is utánozhatatlan marad, s ha itten amaz erő egy optikai eszközt alkotott, úgy az természetesen semmivel se kisebb csoda, mint műveinek bár mely másika, még ha kitűnnék is, hogy emberi müvészet képes oly optikai eszközöket előállitani, melyek, mint olyanok, a tökélynek jóval magasabb fokát érték el, mint a szem.
A szem, mint optikai eszközt tekintve azt, sötét kamarát képez. Mindenki ismeri jelenleg a készülékek e nemét, minőt a fényképészek használnak arczképek vagy tájképek felvételénél.
1-ső ábra.
162
Ily készüléket tüntet fel az 1-ső ábra. A belsejében kifeketitett, két egymásba tolható a és b részből összeállitott szekrény, a mellső oldalán lévő h i csőben üveg-lencséket tartalmaz, melyek a beeső fényt megtörik és azt a műszer előtt álló tárgyak optikai képében a szekrény hátterében egyesitik. Legelőször is midőn a fényképész műszerét beigazitja és beállitja, az optikai képet a homályos g üveglapon fogja fel. Ezen lesz az, mint igen finoman és tisztán, természetes színezettel rajzolt kép, láthatóvá, csinosabban és élesebben mintsem azt a legügyesebb müvész képes volna utánozni; csakhogy az megforditva mutatkozik. Ezután a kép felfogására amaz üveglap helyébe az előkészitett fényérzékeny lemez tolatik be, melyen a kép megmaradó vegyi változásokat hoz létre erősebben a jobban megvilágított helyeken, gyengébben a sötétebbeken. Mihelyt egyszer e vegyi változások beállottak, továbbra is megmaradnak; a kép általuk a lemezen megrögzittetik.
2-ik ábra.
163
Szemünk sötét kamarája, melynek mintaszerű átmetszetét a 2-ik ábra mutatja, szintén el van látva belül kifeketitett szekrényével, habár az nem szögletes, hanem gömbidomú; és nem is fából készült, hanem a feszes, vastag fehér S inhártya által képeztetik, melynek mellső része a szem fehéreként a szemhéjak közt látható. A szemtekének ezen külső szilárd burka belsejében fekete, minthogy az a finom, majdnem egészen egymásba fonódott veres véredényektől képezett és fekete festenynyel sürűn befedett Ch edényhártya által takartatik. Eltérés van még abban, hogy a szemteke nem üres, hanem átlátszó viztiszta folyadékkal telt. A sötét kamara üveg-lencséje helyében találjuk mellül a szemen az átlátszó porczanyagból képezett, gömbszerűen elődomborult C porczhártyát a fehér inhártyába beillesztve. Helyzete és görbülete változatlan, minthogy szintén a szemteke szilárd külső falzatához tartozik. A fényképész üveglencséi ellenben nincsenek változhatlanul rögzitve; hanem betolható csőbe vannak beillesztve, melyet a fényképész (L. 1. ábra) csavar által megmozdit, hogy azt a leábrázolandó tárgynak távolságához alkalmazva, ennek tiszta képmását kaphassa. Mentül közelebb áll a tárgy, annál inkább kifelé kell a lencsét tolni, mentül távolabb áll az, annál inkább tolja emezt vissza. Ámde megvan a szemnek is azon feladata, hogy hátsó falán majd távolabb, majd közelebb tárgyakat ábrázoljon le. E czélra a szemnek optikai készüléke is egy megváltoztatható részt szükségel. Ez pedig (L. 2. ábra) a jéglencse, mely bent közel a porczhártya megett fekszik, azonban majdnem teljesen a barna vagy kék J szivárvány hártya által eltakarva. Ott hol ennek közepén a kerek nyilás, a láta van, a jéglencse közvetlenül a láta szélei mellett szabadon fekszik; azonban oly átlátszó az, hogy közönséges világításnál abból misem látható, hanem csak a szemteke sötét hátterének tulajdon fekete színe mutatkozik, sajátságos fekete színezetében. A jéglencse puha, rugalmas, lencseidomú, felette átlátszó test, mellső és hátsó domború felülettel. Gyürű
164
alakban körülfogva a fodros gallérként sugárszerű redőkbe szedett rögzitő szálag [!] – sugárlemezke – Zonula Zinnii – (**-nél a 2. ábrán) – által, köröskörül meg van rögzitve, mely szálagnak feszülése kisebbithető a belül a szemben lévő, a porczhártya széle folytában kezdődő izom – C c sugár izom – által. Ekkor a lencse két lapja – jelesen a mellső, jobban kidomborodik, mint volt a szem nyugvó állapotakor, a fénysugarak törése a lencsében erősebb lesz, és a szem ez által képessé válik, közelebb fekvő tárgyak képeit hátterének lapjára vetni.
A nyugvó, rendesen látó szem a távol fekvő tárgyakat látja tisztán; a sugárizom megfeszitése által pedig közel eső tárgyakra lesz beállitva (alkalmazva, accommodálva). – Az alkalmazkodásnak épen most röviden kifejtett gépezete, Kepler ideje óta, egyike volt a szemészet legnagyobb rejtélyeinek, egyszersmind az alkalmazkodásnak gyakori tökéletlen volta miatt felette nagy gyakorlati fontosságú kérdés is. Soha az optikának semmiféle más tárgya felett nem lett annyiféle ellenmondó elmélet felállitva, mint épen e felett. A rejtélynek megoldása előkészitve lőn, midőn Sanson angol szemész magának, mint rendkivül figyelmes észlelő érdemet szerezve, a lencse két oldalán létrejövő igen gyenge fény-visszaverődést a látán belül felismeré. Egyike volt ez a legkevésbbé feltünő tüneményeknek; látható lévén egyedül csak erős oldalvilágításnál, különben teljesen sötét ürben, a vizsgálónak csakis egy bizonyos állásánál s ekkor is csak gyenge ködszerű fényként. De e gyenge fény hivatva volt a tudomány egyik sötét területére nagy fényt árasztani; az első élő szemen érzékileg felfogható jel lévén az, mely a jéglencsétől indult ki. Ezen visszaverődési képeket Sanson azonnal felhasználá annak tárgyilagos meghatározására, valjon valamely beteg szemben a jéglencse helyén áll-e. Max Langenbeck vevé legelőször észre ezen visszaverődés változásait alkalmazkodáskor. Ezeket használta fel Crainer Utrechtben és ettől
165
függetlenül előadó is mindazon változások megállapitására, melyeket a jéglencse alkalmazkodáskor elszenved. Sikerült nekem a mozgékony szemnél is megváltozott alakban alkalmazni a heliometernek alapelvét, melynek segítségével a csillagászok képesek az örökké mozgékony égboltozaton igen csekély csillag-távolokat, látszólagos mozgásaik daczára oly pontosan megmérni, hogy ez által az álló csillagok egének mélységén áthatolhattak. A czélomnak megfelelőleg szerkesztett eszköz – az ophthalmometer – lehetségessé teszi élő szemen a porczhártyának, valamint a lencse két felületének görbületét, e felületeknek egymástóli távolságát stb. nagyobb pontossággal megmérni, mint sem az eddig még a hullaszemen is lehetséges volt s ez által az optikai készülékbeli változásoknak teljes kiterjedését is, a mennyiben azok az alkalmazkodásra befolyással birnak, meghatározni.
Ekképen a feladat élettanilag meg volt oldva. Ehhez csatlakoztak tovább még a szemészeknek vizsgálatai, jelesen Donders-é az alkalmazkodásnak egyéni hibáira nézve, melyeket a közönséges életben a rövidlátás és a messzelátás neve alatt szokás összefoglalni. Szükséges volt biztos módszereket megállapitani, melyek által be nem gyakorlott és be nem avatott betegeken az alkalmazkodási képesség határait pontosan lehessen meghatározni. Kiderült, hogy a rövidlátás és messzelátás neve alatt igen különböző állapotok voltak összehalmozva, melyek miatt mindaddig a megfelelő szemüvegeknek megválasztása sem volt biztos; hogy igen makacs és homályos, látszólag ideges bajok egyszerüen bizonyos alkalmazkodási hibáktól erednek és helyesen választott szemüveg által gyorsan elhárithatók. Továbbá még kimutatá Donders, miszerint az alkalmazkodási hibák a kancsalságnak legközönségesebb alkalmi okai; mig A. v. Graefe már előbb kimutatá, hogy elhanyagolt s lassan fokozódó rövidlátás a szem-háttér legveszélyesebb feszüléseit, megbetegedéseit és elváltozásait vonja maga után.
166
Így fejlődtek ki minden irányban az okozatos összefüggés legváratlanabb kapcsolatai és váltak egyaránt gyümölcsözőkké a betegre, mint érdekessé az életbuvárra nézve.
Hátra van most még, hogy az ernyőről szóljunk, mely a szemben létrejött képet felfogja. Az a látidegnek vékony hártyaszerű terüléke, – a reczeg, mely a szemtekét takaró hártyák legbelsőbbik rétegét képezi. A látideg – 2-ik ábra O – hengerszerű fonal, mely egybefoglalt és erős intoktól védett, felette vékony idegrostokat juttat a szemtekéhez, melynek hátsó falán, kevéssé orri oldala felé esve, betér. A látidegnek rostai ezután betérési helyüktől a reczeg mellső felületén minden irányban szétsugárzanak. Ott hol végződnek, sajátlagos végképletekkel állnak összefüggésben, legelőbb is sejtekkel és magvakkal, mint a minők az agyvelő szürke ideg-állományában is előfordulnak; de végre is az idegbeli vezetésnek végpontjait képezve, található a reczeg hátsó oldalán a szabályosan kifejlett rakműszerű réteg, a finomabb hengerded pálczikákból és kevéssé vastagabb palaczkidomú képletekből – a reczeg csapjaiból – 3-ik ábra b – összeállitva, melyek tömören egymáshoz szoritva, a reczeg lapjára merőlegesen irányitva, valamennyien egy-egy idegrosttal – a pálczikák a legfinomabb rostokkal, a csapok a valamivel vastagabbakkal – összefüggnek. Miként kisérletileg kimutatható, a pálczikák- és csapoknak e mozaikja képezi tulajdonképen a reczegnek fényérző rétegét; azaz azt, melyben egyedül képes a fény behatása ideg-ingerületet kelteni.
Van egy különös hely a reczegen, ennek nem épen közép, hanem kevéssé halántéki felére eső táján, mely szine után sárga foltnak neveztetik. E hely kevéssé megvastagodott. De közepén kis gödör – reczeggödör van, hol a hártya felettébb vékony, minthogy állománya itt csak azon elemekre szorítkozik, melyek a tiszta látáshoz feltétlenül szükségesek. E helynek átmetszetét tünteti fel a 3-ik ábra, Henle szerint borszeszben keményitett készitmény után
167
300-szoros nagyitásban. L h a rugalmas hártya, mely a reczeget az üvegtest felé határolja, b-nél ellenben a csapok láthatók, melyek itt finomabbak (1/400 milliméternyi átmérővel) mint a reczeg többi részeiben és sürű szabályos rakművet képeznek. A csapokhoz tartozó g szemcséknek kivételével a reczegnek többi, kisebb-nagyobb fokban homályos elemei oldalra vannak eltolva. f-nél a rostkötegek láthatók, melyek e szemcséknek összeköttetésére a többi kevéssé előbbre eső ideges képletekkel szolgálnak. Ez utóbbiak közül n-nél a látideg rostainak rétege, g l i és g l e-nél két idegsejtréteg, köztük pedig g r i-nél a finoman szemcsézett réteg látható. A reczeggödör közepén minden utóbbi réteg át van fúrva, és csak végső megvékonyult nyúlványaik látszanak az ábrán. A reczegnek véredényei sem térnek a reczeggödörbe be, hanem ennek közvetlen kerületén a legfinomabb hajszálkacsok finom koszorújában végződnek.
168
A reczeggödör nagy fontossággal bir a látásnál, minthogy a legfinomabb térbeli megkülönböztetésnek helye. A csapok, mint a végső fényérző elemek, itten vannak legtömöttebben összeszoritva és minden előbbre eső, csak félig átlátszó részektől megszabaditva. Feltehetjük, hogy e csapok mindenikétől egy-egy idegrost halad a látidegtörzsön át elszigetelten az agyig, hogy a nyert benyomást oda elvezesse és hogy tehát minden egyes csapnak ingerületi állapota a többiekétől külön megérezhető.
Tudva van, miszerint a sötét kamaráhan az optikai kép akképen támad, hogy a világító pontból – a tárgyponttól – kiindult fénysugarak, az üveglencse által úgy töretnek meg és előbbi irányuktól úgy térittetnek el, hogy azok valamennyien a lencse mögött egy pontban – e képpontban – egyesülnek. Tudvalevőleg ugyanazt eszközli minden gyúlencse is. Ha ilyenen át napsugarakat vezetünk, és mögötte fehér papirt tartunk megfelelő távolságban, kétfélét észlelhetünk. Először t. i. azt, – a mi rendesen a figyelmet kikerüli, – hogy a gyúlencse úgy mint valamely átlátszatlan test árnyékot vet. Jóllehet átlátszó üvegből áll, és másodszor hogy ezen árnyék közepén vakitó fényben megvilágított hely támad, a nap kis képe. Azon fény, mely a lencse jelen nem létében, az egész felületet, melyre az árnyék esik, fogta volna megvilágítani, az üvegben szenvedett törés folytán, a napképnek megvilágított kis helyén gyüjtetik össze, minek folytán itt a fény és meleg sokkal erősebb mint a napnak meg nem tört sugaraiban. Ha a napkorong helyébe pontszerű fényforrást alkalmazunk, például a Siriust, akkor a fény a lencse gyútávolában egy pontban fog összegyüjtetni. Itt világítja meg a papirernyőt melynek megvilágított pontja a csillagnak képeként tűnik fel. Ha még más állócsillag van közelében, ennek lénye a papirernyő egy másik pontján gyüjtetik össze, melyet megvilágít és megfelelőleg e másik pont tűnik fel a második csillagnak képeként. Ha netalán ez utóbbinak fénye vörös, akkor természetesen az
169
általa megvilágított pont is vörös. Ha több csillag van egymáshoz közel, úgy meg lesz a papirnak más-más helyén mindeniknek saját képe, és mindenik képnek meg lesz azon fénynek színe, melyet a csillag kibocsát. Ha végre a csillagok módjára külön választott világító pontok helyett, egy világító vonalnak vagy felületnek világító folytonos pontsorát vesszük, úgy ezeknek is a megfelelőleg megvilágított képpontoknak folytonos sora fog a papiron megfelelni, de feltéve, hogy a papirernyő helyesen van beállitva, itt is minden fény, mi az egyes tárgypontból kiindult, az ernyőnek csak egyetlen pontján fog összpontosittatni, és azon fényerőben és színben fogja azt megvilágítani, mely saját tulajdona, mig a papirnak ugyanazon pontja a tárgynak semmiféle más pontjából fényt nem fog kapni.
Ha az eddig felvett papirernyő helyébe fényképészileg előkészitett lemezet állitunk, úgy ennek valamennyi pontja a rája eső fény folytán meg fog változni. De e fény mind azon fény, és csak azon fény, mely a felelkező tárgyponttól a műszerbe bejutott, és fokozatában megfelel az illető tárgypont fényfokának. Így tehát megfelel a fényérző lemez minden pontján az elszenvedett változásnak foka azon fény vegyhatása fokának, melyet az illető tárgypont kibocsátott.
Teljesen ugyanaz történik a szemben is; csak hogy az üveglencsék helyébe a porczhártya és a jéglencse, a papirernyő vagy a fényképészi lemez helyébe a reczeg lép. Ha tehát a reczegen az optikai kép pontosan létrejött, úgy a reczegnek minden egyes csapjára csak azon fény fog esni, melyet a háttérnek felelkező kis területi eleme kibocsát; a csapból kiinduló idegrost is tehát csak ezen felelkező területi elemnek fénye által fog ingerületbe tétetni és csak ezt érzi meg, mig a háttér szomszéd pontjainak fénye által más idegrostok fognak ingereltetni. E viszonyt a 4-ik ábra világítja meg. Az A tárgyponthól kiinduló sugarak akképen töretnek meg, hogy valamennyien a reczegnek a pontjában egyesülnek, mig a B tárgyponttól kiindulók b pontba gyülnek össze.
170
4-ik ábra.
Így történik tehát, hogy a láttér minden egyes világító pontjának fénye elkülönitve magában különleges érzést kelt, hogy a láttér különböző pontjainak egyenlő vagy különböző fényfoka az érzésben is elkülönitve és egymástól külön választva maradhat, és hogy mindezen különböző benyomások elkülönitve juthatnak az öntudathoz.
Midőn így a szemet mesterséges optikai műszerekkel összehasonlitjuk, legelőbb is a szemre nézve előnyként tűnik fel nekünk ennek igen tágas láttere, mely minden egyes szemnél jobbról balra majdnem két derékszögre (jobbról balra 160°, felülről lefelé 120%#176;) sőt mindkettőnél összesen vizirányos kiterjedésben még valamivel többre mint két derékszögre terjed. Mesterséges műszereink láttere többnyire csak igen csekély, annál kisebb, mentül nagyobb a képnek nagyitása. Másfelől azonban meg kell jegyeznünk, hogy mesterséges műszereinknél követeljük, miszerint a kép egész kiterjedéséhen tökéletesen éles legyen; mig ellenben elégséges, ha a reczegi kép csak igen csekély kiterjedésben, t. i. a sárga foltnak kiterjedésében nagy élességgel bir. A reczeggödör átmérőjének megfelel a láttérben körülbelül egy szögfok, azaz oly kiterjedés, mely mutatóujjunk körme által elfedve látszik, ha kezünket magunktól lehetőleg messzire eltávolitjuk. A láttérnek e kis szakaszában oly nagy a látás pontossága, hogy két pont közt egy szögpercznyi távolságot is, mely a mondott helyzetben tartott mutatóujjunk körme szélességének 1/60 részével ér fel, még
171
képesek vagyunk megkülönböztetni. E távolság megfelel egy reczegcsap szélességének. A reczegi képnek minden többi része annál kevésbbé élesen látszik, mentül inkább közelebb esik a reczeg széléhez. E szerint a látérzéki kép, melyet fél
szemmel nyerünk, oly rajzhoz hasonló, melyben a középső rész igen finoman és tisztán van kidolgozva, környezete ellenben csak felületesen körvonalozott. Mindazáltal bárha minden egyes pillanatban a láttérnek csak felette kis részét látjuk is élesen, látjuk azt még is egyidejűleg összefüggésben környezetével, és látunk ez utóbbiból annyit, mennyi elégséges , hogy minden feltünő tárgyra, nevezetesen minden változásra e környezetben, azonnal figyelmesekké tétessünk; mind ez a távcsőnél elő nem fordul. Ha pedig a tárgyak igen kicsinyek, akkor azokat a reczeg oldalrészeivel egyátalában fel nem ismerjük.
"Ha fent a kék ürben eltünve, a pacsirta zengi öröménekét," * akkor az nekünk mindakkoráig el is tünt, mig nem sikerül képét a reczeggödörre juttatni. Csak akkor pillantjuk meg azt, akkor veszszük azt észre.
Valamely tárgyra tekinteni annyit tesz, mint szemünket úgy irányítani, hogy ama tárgy képe az éles látás helyére essék. Ezt nevezzük egyenes látásnak, ellenben oldalagosnak azt, midőn a reczeg oldalrészeivel nézünk.
Szemünk mozgékonysága folytán, mely nekünk megengedi a láttérnek minden egyes helyére, mely minket épen érdekel, gyorsan egymásután nézni, dúsan kiegyenlittetnek azon hiányok, melyek a kép élességének tökéletlen voltából és a felfogó reczegelemeknek csekély számából a láttér nagyobb részében keletkeznek, és épen e nagy mozgékonyságon alapszik a legnagyobb előny, melylyel a szem a hasonló nemű nehézkes mesterséges műszereink felett bir. Sőt azon sajátság mellett, melylyel figyelmünk működni
* Wenn hoch im blauen Raum verloren
Ihr jubelnd Lied die Lorche singt,
172
szokott, hogy t. i. minden egyes pillanatban csak egy képzelettel (Vorstellung) vagy szemlélettel (Anschauung) bir foglalkozni, s a mint azt felfogta, azonnal másikra átsiet, szemünk meglevő szerkezete egyébként rendes viszonyok közt épen annyit nyujt, mennyi szükséges, és minden részletében tökéletesen éles, más látképpel gyakorlatilag oly tökéletesen egyenlő értékű, hogy az oldalagos látásnak tökéletlenségeit nem is szoktuk előbb megismerni, mielőtt figyelmünket szándékosan azokra nem forditjuk. Azt, mi minket érdekel, megnézzük és élesen látjuk; mit mi élesen nem látunk, az rendesen azon pillanatban minket nem is érdekel, s arra nem figyelve, észre sem veszszük, hogy képe nem éles.
Sőt ellenkezőleg nehezen esik nekünk, és hosszú begyakorlást igényel, hogy esetleg valamely élettani kérdés végett figyelmünket oldalagos irányban látott tárgyra forditsuk, a nélkül, hogy egyidejüleg szemünket feléje ne irányitsuk, és azt meg ne nézzük. Annyira van szakadatlan megszokás folytán figyelmünk a nézponthoz és a nézés iránya figyelmünk tárgyához bilincselve. S épen oly nehéz is másfelől több percz tartama alatt mereven nézni egy pontra, mint az pl. szükséges, midőn jól határolt utóképet akarunk nyerni, a mi szintén különös begyakorlást igényel.
E viszonyon alapszik kétségen kivül azon jelentőségnek nagy része is, melylyel a szem, mint a szellemi kifejezés eszköze bir. A pillantás irányulata a figyelem irányulata legközvetlenebb jeleinek egyike, s így a képzeieteknek is a nézőnek szellemében. Épen oly gyorsan, mint pillantásunk iránya felfelé, lefelé, jobbra, balra változik, változik az alkalmazkodás is, minek folytán szemünk optikai készüléke gyorsan váltogatva majd távol, majd közel álló tárgyakhoz alkalmazkodni képes, hogy minden esetben azon tárgynak éles képét állithassa elő, mely épen figyelmünket lekötötte. Az irányulatnak, valamint az alkalmazkodásnak mindezen változásai véghetlenül nehézkesebben történnek mesterséges műszereinknél. A fénykép sohasem mutathat fel egyidejűleg egyenlő tisztán
173
távol és közel álló tárgyat a szem szintén nem; de ez utóbbi képes azt tenni egymásután oly gyors felváltással, hogy a legtöbb ember, ki látása felett nem gondolkodott, a változásról mit sem szokott tudni.
Vizsgáljuk azonban tovább optikai készülékünket. Tekintsünk el az alkalmazkodási köznek már emlitett egyéni hiányaitól, a rövidlátástól és a messzelátástól. Oly hibák ezek, melyek részben, úgy látszik, mesterkélt életmódunkkal függnek össze, részben az előbbre haladt kornak tulajdonai. Idősebb egyének ugyanis elvesztik alkalmazkodási képességüket, és csak egy bizonyos, majd kisebb, majd nagyobb távolságra vannak korlátozva, melyben még tisztán látnak; más távolságoknál, közelebb vagy távolabbaknál szemüvegek segitségére szorulnak.
De egy másik lényeges kellék, melyet mesterséges műszereinktől megkivánunk, az, hogy azok a szín-szétszóródástól mentesek, hogy színtelenek (achromatikusok) legyenek. Az optikai műszerek fényszétszóródása onnan származik, hogy a napfénynek egyes különböző színű sugarai, az előttünk ismeretes átlátszó anyagokban nem egyenlő nagy törést szenvednek. E miatt különbözik az e különböző színű sugarak által létrehozott optikai képeknek nagysága és helyzete; azok nem fedik el egymást a néző látterében teljesen, mint majd a vörös, majd a kék sugaraknak képei nagyobbak, a szerint mutatkoznak fehér felületek majd kékesibolya, majd sárgásvörös szegélylyel, minek folytán a körvonalak tisztasaga is szenved.
Sok olvasóm előtt ismeretes lesz, hogy minő szerepet játszott a színtelen (achromatikus) távcsövek feltalálásánál a szembeli fényelszóródás iránti kérdés, nevezetes példáját adván annak, hogy két hamis felvételből lehetséges némelykor helyes következtetést levezetni. Newton azt hivé, hogy a különbféle átlátszó anyagoknak törési és fényszétszóródási képessége közt oly viszonyt fedezett fel, mely miatt színtelen fénytörő műszerek nem fognának létezhetni.
174
Euler ellenben azon körülményből, hogy a szem achromatikus, azt következteté, miszerint azon viszony, melyet Newton a különbféle átlátszó anyagoknak törési és fényszétszóródási képessége között felvett, nem való. Megállapitá erre a színtelen műszerek szerkesztésére szolgáló elméleti szabályokat, miket Dollond gyakorlatilag valósitott. Azonban már Dollond vevé észre, miszerint lehetetlen, hogy a szem achromatikus legyen, mintán alkata az Euler által felállitott kellékeknek nem felel meg; mig végre Fraunhofer a fényszétszóródásnak nagyságát mérés által meghatározá. Oly szem, mely vörös fényhez végtelen távolra van beállitva, a kék irányában nem bir 2 lábnál nagyobb láttávval. Fehér fényben a fényszétszóródás csak azért nem tűnik fel, mert a színképnek emlitett legszélsőbb sugarai egyszersmind a legfénygyengébbek és az általuk előidézett képek a fénydúsabb középső sárga, zöld és kék színek mellett nem nagy nyomatékkal birnak. De igen feltünő lesz a tünemény, ha ibolya színű üveg által a színkép legszélsőbb sugarait elkülönitjük. Kobaltéleg [-oxid] által festett ilyféle üvegek a vörös és kék sugarakat átbocsátják, ellenben a sárga és zöld, tehát a színképnek középső és legvilágosabb színeit visszatartják. Azon olvasóimnak, kiknek szemei rendes láttávval birnak, az ilyféle ibolya színű üveggel ellátott utczalámpáknak lángja – estve távolból tekintve – vörösen, kékes ibolya fényködben fog mutatkozni, mely utóbbi a lángnak kék és ibolya fénye által okozott szóródási képe. Ezen mindennapi törvény a legegyszerűbb és teljesen elégséges alkalmat szolgáltat annak bebizonyitására, miszerint a szemben fény-szétszóródás van jelen.
Hogy pedig a szemben a fényszétszóródás közönséges körülmények közt annyira kevéssé feltünő, és tettleg valamivel kisebb is mint sem ugyanazon optikai képességű üveges műszernél lenni fogna, abban találja okát, mert a szemnek fő törő közege viz, mely kisebb fényszétszóródást okoz mint az üveg. Mindazáltal a szemnek fényszétszóródása mégis
175
valamivel nagyobb, mint sem egyedül csak viztől képezett készüléknél egyébként hasonló körülmények közt lenni fogna. Így lehetséges, hogy jóllehet a szemnek fényszétszóródása fennáll, az a látást közönséges fehér megvilágitásnál feltünően még sem zavarja.
A második hiba, mely erősen nagyitó optikai műszereknél nagy nyomatékkal bir, az a törőfelületeknek úgynevezett gömbalakja miatti eltérése. Törő gömbfelületek ugyanis az egy tárgypontból kiindult sugarakat csak akkor egyesitik közel egy képpontban, hogy ha minden sugár majdnem függélyesen esik minden egyes törő felületre. Arra, hogy a sugarak legalább a kép közepén teljes pontossággal egyesüljenek, szükséges volna másként mint gömbszerűen görbitett felületeket alkalmazni, melyek kellő tökélyben erőművileg elő nem állithatók. A szem bir is részben kerülék-szerűen [elliptikusan] görbített felületekkel, és a szervnek alkata iránt táplált kedvező előitélet ismét azon feltevésre adott alkalmat, hogy nála a gömbalak miatti eltérés ki van zárva. Azonban a szerv iránti természetes kedvezés czélján leginkább itt hajtott túl. Pontosabb vizsgálat ugyanis megmutatá, hogy a szemnél a gömbalak miatti eltérésnél még sokkal durvább eltérések fordulnak elő, oly eltérések, minők mesterséges műszereknél kevés gonddal könnyen kikerülhetők, s melyek mellett a kérdés teljesen nyomatéktalan, valjon még gömbalak miatti eltérés jelen van-e vagy nincs. A mérések, miket legelőször Senff Dorpatban, később előadó [Helmholtz] alkalmasabb műszerrel, a már említett ophthalmometerrel, utána pedig számosan, Donders, Knapp és mások a porczhártya görbületére vonatkozólag végbe vittek, kimutatták, hogy a legtöbb emberi szem porczhártyájának görbülete nem kerek, hanem az egyes dél-körök szerint különböző. Tovább még módszert is ajánlottam fel az élő szem központosultságának megbirálására, azaz annak meghatározására, valjon a porczhártya és a jéglencse azonos tengely szerint oldalarányosan
176
van-e alkotva. E módszernek alkalmazása kimutatá a megvizsgált szemeknél a központosultságnak kicsiny, de tisztán felismerhető hiányait. E kétrendbeli eltérésnek következménye a szemnek úgynevezett astigmatismusa, mely a legtöbb emberi szemnél kisebb nagyobb fokban feltalálható, s mely eszközli, hogy nem vagyunk képesek egyidejűleg fekmentes és merőleges vonalakat ugyanazon távolságból tökéletesen tisztán meglátni. Ha az astigmatismus foka jelentékenyebb, akkor lehetséges a tőle származó zavart hengerded felületekkel ellátott szemüvegek által elháritani. Oly tárgy ez, mely legújabb időben nagy fokban vonta magára a szemészeknek figyelmét.
|
5-ik ábra.
|
Mind ezzel azonban a dolog még nincs befejezve. A nem kerek kerülékes törő felület, a roszul központositott távcső nem fogják ugyan a csillagnak pontszerű képeit előállithatni, hanem beállitások szerint kerülékeseket, köröseket vagy vonalszerűeket. A fénypontnak képei azonban, miként a szem azokat létrehozza, még szabálytalanabbak, azok ugyanis szabálytalanul kisugárzók. Ennek oka a jéglencsében fekszik, melynek rosthuzamai hatsugaras rendeződést mutatnak fel, úgy mint azt a lencse oldalrésze az 5-ik ábrán feltünteti. S valóban azon sugarak, miket mi a csillagokon vagy távol álló lángokon látunk, az emberi lencse sugaras alkatának képmásai; és hogy mennyire közönséges e hiba, kitűnik abból, hogy a sugaras alakot közönségesen csillagszerűnek szoktuk mondani. Hogy a holdsarló, ha elég keskeny, sok embernek kettősen vagy hármasan mutatkozik, szintén innen ered.
|
177
Semmikép sem fogna pedig túlzás lenni, ha magamat feljogositva érezném, oly látműszerész irányában, ki az emlitett hibákban szenvedő műszert nekem el akarna adni, munkájának pongyolasága felett a legkeményebb kifakadásokra kelni, és óvástétel mellett műszerét neki vissza adni. Saját szememre nézve ugyan nem fogom ezt tenni, hanem ellenkezőleg örülni, ha azokat hibáik mellett is mentül továbbra megtarthatom. De azon körülmény, hogy azok hibáik daczára nekem kipótolhatatlanok, e hibák nagyságát még semmivel sem kisebbiti, mihelyt magunkat az optikai buvár bár egyoldalú, de jogosult álláspontjára helyezzük.
Azonban a szemre vonatkozó bűnrovásunknak még nincsen vége.
A látműszerésztől megköveteljük, hogy lencséit jó, tiszta, tökéletesen átlátszó üvegből készitse. Ha az üveg homályos, úgy ily műszernél a képnek minden világos helyét fénykör fogja körül; a fekete szürkének látszik, a fehér pedig nem olyan világos, milyennek lenni kellene. De épen ezen hibák vannak meg a képben is, melyet a szem a külvilágról nekünk mutat; igen világos tárgy közelében látott sötét tárgynak homályossága lényegesen ezen körülményből ered, és ha az élő szemnek porczhártyáját és jéglencséjét erősen megvilágítjtuk az által, hogy jól világító lámpának fényét lencse segítségével azokra összpontositjuk, állományukat is homályos fehéren látjuk, homályosabban mint a köztük fekvő vizenyős folyadékot. E homályosság legfeltűnőbb a színképnek kék és ibolyás fényénél; mert ekkor még hozzájárul az úgynevezett fluorescentia, mely a homályt növeli. A fluorescentia neve alatt t. i. bizonyos testeknek azon képességét értjük, melynél fogva azok egy időre gyengén önvilágítók lesznek, mialatt rájok ibolya és kékfény hat be. A chinin-oldatoknak kékes, valamint az uran-üvegnek sárga-zöldes fénye szintén innen ered.
S valóban úgy látszik, hogy a porczhártyának és a lencsének fluorescentiája is a chininhez hasonló anyagnak
178
bennünk levő kis mennyiségétől származik. De a jéglencsének ezen tulajdonsága az életbuvárra nézve igen becses, mert lehetséges erősen összpontositott kék fény által élő szemben is a lencsét láthatóvá tenni és bebizonyitani, miszerint az közvetlenül a szivárvány-hártya megett és szorosan ehhez illesztődve fekszik, mi felett sokáig téves nézetek uralkodtak. A látásra nézve azonban a porczhártyának és jéglencsének fluorescentiája mindenesetre csak káros.
A jéglencse egyátalában bármily szépnek és tisztának látszik is, midőn azt hevenyén leölt állatnak szeméből kiveszszük, optikailag tekintve még sem egynemű. Lehetséges a szemben levő homályosságoknak és sötét testecseknek, az úgynevezett entoptikai tárgyaknak árnyékait a reczegen láthatóvá tenni, ha igen finom nyiláson át kiterjedt világos felületre, például a világos égre tekintünk. Ezen árnyképekhez legnagyobb adalékkal járulnak mindig a jéglencsének rosthuzamai és foltjai. E mellett még különféle, az üvegtestben úszkáló rostocsok, szemcsék, hártya-redők is látszanak, melyek ha közel a reczeg előtt vannak, a szem közönséges használatakor is mint úgynevezett repülő szúnyogok merülnek fel, azért neveztetvén úgy, mert midőn rájok nézni törekszünk, azok a szemmel együtt elmozdulnak, tehát mindig a nézpont elől bujdosnak, mi azon benyomást okozza, mintha repülő rovart látnánk. Ilyenek minden szemben léteznek, és többnyire a szemteke legmagasabb pontján, a láttéren kivül úszkálnak, de az üvegtestben szétterjednek, ha ez a szem gyors mozgása által mintegy felrázatik. Esetleg akkor a szemgödör elébe kerülnek és a látást megnehezitik. A módra nézve, mely szerint érzékeink érzéseire figyelünk, jellemző itt még azon körülmény, hogy az ilyféle tárgyak nem ritkán mint teljesen újak tünnek fel olyanoknak, kik szembajokban kezdenek szenvedni, és nekik aggodalmat okoznak, jóllehet mindazon tárgyak kétségen kivül már a jelenlevő bántalom előtt is üvegtestükben úszkáltak.
179
Ha ismerjük egyébiránt a szemteke fejlődési folyamatát az emberi és a gerinczes állati ébrénynél [embriónál], úgy mindezen rendellenességek a lencse és az üvegtest alkatában könnyen megmagyarázhatók. Mindkettő ugyanis aképen támad, hogy az ébrénynél a külbőrnek egy része gödörszerűen behúzódva, palaczkszerű üreggé kitágul, mig végre a palaczk nyaka egészen lefüződik. Ezen lefüzött zacskónak felhámsejtei változnak át a lencse állományává, maga a bőr lencsetokká válik, laza bőralatti kötszövete pedig az üvegtest kocsonyás tömegévé. A befüződési heg még némely felnőtt szemének entoptikai képében meglátható.
Végre még fel kell emlitenünk bizonyos rendellenességeket a szem fenekén, mely az optikai képet felfogja. Először is a reczegen ott, hol a látideg a szembe betér, nem messze a láttér közepétől hézag van. E helyen a hártyának állománya egyedül a betérő látideg-rostoktól képeztetik, a tulajdonképen fényérző elemek, a csapok pedig hiányzanak. Miért is az e helyre eső fényt nem érezzük. E hézagnak a
180
|
6-ik ábra.
|
csapmozaikban, az úgynevezett vakfoltnak megfelel egy hézag a láttérben is, melynek kiterjedésében mit sem látunk. A 6-ik ábra mutatja a keresztül metszett szem hátsó felének belső alakját. Legelőbb is R reczeg tűnik fel faágszerűen elágazódó véredényeivel. Azon pont, melytől azok szétágaznak, a látideg betérése helyének felel meg, mellette balra a reczegnek sárga foltja van kijelölve. E hézag nem is oly jelentéktelen; fekmentes átmérője körülbelül 6 szögfokra, a merőleges 8 fokra tetjed; belső széle pedig mintegy 12 foknyira távol esik fekmentes irányban a nézponttól a halántéki oldal felé. Sok olvasóm előtt ismeretes lesz az eljárás, melynél e hézag legkönnyebben felismerhető. Ha fehér papíron fekmentes irányban mintegy három hüvelyknyi távolságban egymástól balról kis keresztet, jobbról pedig fél hüvelyknyi átmérőjű fekete kerek foltot rajzolunk fel; ezután bal szemünket behunyva, jobb szemünket szakadatlanul a kis keresztre rögzitve tartjuk, mialatt a papirt lassan nagyobb távolságból szemünkhöz közelitjük; ekkor mintegy tizenegy hüvelyknyi távolságban a fekete folt el fog tünni, de újból meg fog jelenni, ha a papirt még tovább közelitjük.
E hézag elég nagy arra, hogy benne tizenegy fekmentesen egymás mellé állitott hold, vagy 6[,] egészen 7 lábnyi távolságban álló emberi arcz eltünhessék. Mariotte, ki e tüneményt felfedezte volt, II. Károly angol királyt és udvari személyzetét azzal mulattatá, hogy őket betanitá fej nélkül látni meg egymást.
Több kisebb rézs-szerű [!] hézag, melyekben kisebb világos pontok, például egyes álló csillagok eltünhetnek, megfelelnek a reczeg nagyobb véredény törzseinek. A véredények ugyanis ezen hártyának mellsőbb rétegeiben fekszenek s azért árnyékaikat a fényérző mozaiknak mögöttük fekvő részeire vetik. A vastagabb edények a fényt teljesen visszatartják, a vékonyabbak pedig azt legalább is gyengitik. A reczeg véredényeinek ezen árnyékai a láttérben is feltünhetnek, például midőn kártya lapban tűvel szúrt finom
181
nyiláson át a világos ég felé tekintünk, mialatt a lapot nyilásával folytonosan kevéssé ide-tova mozgatjuk. Még szebben látjuk azokat, ha kicsiny gyüjtő lencsével napfényt pontosítunk össze a szem fehér inhártyájára a külső szemzugban, mialatt szemünket orrunk felé irányítjuk. Ekkor azok úgy mint a 6-ik ábra mutatja, faszerűen szétágazó alakban, de óriási nagyságban mutatkoznak. Ezen árnyékot vető véredények a reczegnek saját mellsőbb rétegeiben fekszenek, miért is természetesen árnyékaik csak úgy érezhetők meg, ha azok a reczegnek tulajdonképen fényérző rétegeit érintik. Ebből következik, hogy a reczegnek hátsóbb rétegei szükségképen fényérzők. Sőt lehetségessé vált, a véredény-árnyak e tüneménye segítségével a reczeg fényérző rétegének távolságát a véredényeket tartalmazó rétegektől megmérni. Ha ugyanis az inhártyán összpontosított fénynek gyúpontját kevéssé eltoljuk, az árnyék is megmozdul a reczegen és szintúgy képmása a láttérben. Ezen eltolódásnak nagyságát könnyen meg lehet mérni, és Heinrich Müller Würzburgban, a ki, fájdalom, a tudománytól időelőtt ragadtatott el, ebből határozta meg ama távolságot, melyet a véredényeket tartalmazó réteg és a csapok közti távolsággal egyenlőnek talált.
Egyébiránt épen a legélesebb látásnak helye tünteti ki magát saját hátrányára ismét más tekintetben; gyengébb fény iránt ugyanis kevésbbé érzékeny mint a reczegnek többi része. Régóta ismeretes, hogy több gyengébb csillag, mint például a Berenice haja, a fias tyúk (a Plejadok) világosabban látszanak, ha valamely kevéssé oldalt eső pont felé tekintünk, mintsem ha azokat egyenes irányban nézzük. Ez kimutathatólag részben ezen helynek sárga színezetétől ered, minthogy azon a kék fény leginkább gyengittetik, részben pedig talán feltételezve lehet a véredényeknek már emlitett hiánya által a mondott helyen; ennek folytán ugyanis annak közlekedése az éltető vérrel meg van nehezitve.
182
Mindezen rendellenességek igen jelentékeny zavart fognának okozni, épúgy a mesterséges sötét kamarában, valamint a vele szerzett fényképben. A szemben azt nem teszik, annyira nem, hogy részben még igen is nehéz volt azokat egyátalában felfedezni. Hogy azok a külső tárgyaknak felismerését nem zavarják, nem egyedül abban leli okát, hogy két szemmel nézünk, s hogy hol az egyik azem roszul lát, rendesen a másik nyujt elégséges felvilágositást. Mert még fél szemmeli látásnál is és félszeműeknél a láttérnek szemléleti képmása mentes azon zavaroktól, miket a háttérnek rendellenességei különben okozhatnának. Sokkal inkább kell annak főokát ismét a szemnek folytonos mozgásaiban keresnünk, valamint abban, hogy a hibák majdnem mindig a láttérnek azon részeire esnek, melyektől az idő szerint figyelmünket elforditjuk.
Hogy pedig a szemnek ezen és más saját tulajdon láttüneményeit, mint például fényes tárgyak utóképeit oly nehezen ismerjük fel, addig mig ezek eléggé erősekké nem lesznek, hogy a külső tárgyaknak észrevevését meggátolják, az ismét érzéki felfogásunknak másik igen csodálatos és paradox sajátságát képezi, mely nem csak a látérzéknél, hanem a többi érzéknél is rendesen ismétlődik. Legjobban kitűnik ez e tünemények felfedezésének történetéből. Egynéhány közülök, mind pl. a vak folt, elméleti levezetés utján lett felfedezve. Azon hosszan tartott vitában, valjon a fényérzésnek székhelye a reczegben keresendő-e avagy inkább az edényhártyában, Mariotte azon kérdést tevé magának, valjon miként nyilvánul az érzés ott, hol az edényhártya át van fúrva. E czélra tehát különös kisérleteket tett és felfedezé a láttérbeli hézagot. Évezredek tartama alatt az emberiség milliói használták szemeiket, ezrek közülök gondolkodtak volt azoknak hatásairól, valamint ezek okairól, s végre is szükséges volt a körülményeknek ily különös lánczolata arra, hogy ily egyszem tünemény , mely mint várni lehetne, a legközvetlenebb
183
észrevétel tárgyát képezhetné, felismertessék; s még jelenleg is mindenki, ki e kisérletet életében első izben teszi, bizonyos nehézséget talál abban, hogy figyelmét elvonja azon ponttól, melyre rögzitve néz, a nélkül, hogy ezt mással felcserélné. Sőt még az optikai kisérleteknek hosszú megszokása szükséges, mielőtt a begyakorlott buvár maga is képes behunyt szemnél felismerni a láttérben azonnal a helyet, mely a hézagnak megfelel.
Az ide tartozó tünemények közül mások esetleg [véletlen folytán] lettek felfedezve és pedig többnyire csakis e tekintetben különösen képesitett egyének által, kiknek figyelme ez iránt másokénál élesebb volt. Ezen észlelők közül különösen Goethe, Purkinje és Johannes Müller nevezendők meg. Midőn valamely észlelő megkisérti oly tüneményt, melyet leirás után ismer, saját szemében feltalálni, ez néki inkább sikerül[,] mint újat felfedezni; s mégis azon tüneményeknek nagy részét, melyeket Purkinje leirt, mások még mindeddig nem birták meglátni, a nélkül azonban, hogy biztosan lehetne állitani, miszerint azok csak ez élesen látó buvár szemeinek egyéni sajátságai lettek volna.
Az eddig felemlitett tünemények valamint még másféléknek egész sora azon átalános szabályban foglalható össze, hogy az érző ideg ingerületi fokának megváltozása sokkal könnyebben észrevehető, mintsem a folytonosan egyenletes ingerület. Ezen szabálynak megfelelőleg az egyes rostoknak az egész életen át egyenletesen fennálló ingerületi sajátságai, mint a szemnek véredényárnyékai, a reczeg központjának sárga színezete, a legtöbb helytálló entoptikai tárgyak épen észre nem vétetnek és felismerhetésökre a megvilágításnak rendkivüli módja, jelesen pedig irányulásuknak folytonos változata szükséges.
Azok után, miket eddig az idegingerület felől tudunk, nekem nagyon valószinűtlennek tetszik, hogy itten tisztán érzési tünemény forogjon fen, [!] sőt inkább a figyelemtől függő tüneménynek vélem azt tekintendőnek és egyelőre csak an-
184
nak létezésére kivántam figyelmeztetni, minthogy a kérdés, mely már itten előttünk felmerül, csak később oldható meg helyes összefüggésében.
Ennyit a szemnek physikai műveleteiről. Ha azt kérdik tőlem, hogy miért szóltam az olvasóhoz oly hosszadalmasan annak tökéletlenségeiről, akkor azt felelem, hogy az nem azért történt, mint arról előre bocsátott óvástételeimnek is tanúskodniok kellene, mintha a kis szervnek szolgálatképességét lealacsonyitani, és csodálatosságát kisebbiteni akarnám. Hanem szándékom volt az olvasót már e téren arra figyelmeztetni, hogy érzéki eszközeinknek semmiképen sem [az] erőműves tökélye az, mi nekünk ama csodálatosan hűséges és pontos benyomásokat megszerzi. Vizsgálatunk legközelebbi szakasza még sokkal merészebb és paradoxabb összeférhetlenségeket fog felismertetni. Eddig azt láttuk, hogy a szem magában véve mint optikai műszer épen nem oly tökéletes, mintsem lenni látszik, hanem csak azon különös módnál fogva, mely szerint azt alkalmazzuk, képes az oly rendkivüli szolgálatot tenni. Tökéletessége tisztán gyakorlati és nem feltétlen (absolut), nem abban áll az, mintha minden hiba ki volna kerülve, hanem abban, hogy mindezen hibák a leghasznosabb és legváltozatosabb használatát lehetlenné nem teszik.
E tekintetben a szemnek tanulmányozása mély belátást enged nekünk a szervezeti czélszerűségnek jellemébe, oly belátást, mely még érdekesebbé válik, ha azt viszonyba állitjuk azon nagy és merész gondolattal, melyet legújabban Darwin a szerves fajok előhaladó tökéletesbülésének módjára nézve tudományunkba bevetett. S akár hová máshol a szerves képlődésekbe még betekintünk, mindenütt a gyakorlati czélszerűségnek ugyanazon jellemeire akadunk, csakhogy talán kevésbbé követhetjük azt úgy a részletekig, mint ezt a szemnél tehetjük. A szemnél megvan az optikai műszereknek minden lehetséges hibája, sőt még némely olyan is, melyet mesterséges műszereinknél megtürni
185
nem fognánk, de valamennyien oly határok közé vannak szoritva, hogy a képnek általuk okozott hiányossága a megvilágítás közönséges feltételei közt azon mértéket nagyon túl nem lépi, mely az észrevevés finomságának a fényérző csapoknak finomsága által szabva van. De mihelyt kevéssé megváltozott körülmények közt teszszük észleleteinket, észreveszszük a fény szétszóródását, az astigmatismust, a hézagokat, a véredények árnyékait, a közegeknek tökéletlen átlátszóságát, és így tovább.
A mi tehát a szemnek rendeltetéséhez való illeszkedését illett, úgy az a legtökéletesebb fokban jelen van, s épen azon határokban is mutatja magát, melyek hibáinak szabva vannak. Itt ugyan az, mit a nemzedékek megmérhetlen sorának munkája a Darwin-féle öröklés törvényének befolyása alatt eredményezhet, egybe esik azzal, mit a legbölcsebb bölcseség előre gondoskodva kigondolhat. Értelmes ember nem fog akarni tüzi fát borotvával hasogatni, és megfelelőleg felvehetjük [feltételezhetjük] mi is, hogy a szem optikai alkatának minden finomitása a szervet sérülékenyebbé vagy kifejlődésében lassabbá fogta volna tenni. S még meg kell gondolnunk azt is, hogy puha, viztől áthatott állati szövetek semmikép sem képeznek optikai műszerhez kedvező és alkalmas anyagot.
Ezen szerkezetnek egyik következménye az, melynek fontossága később még ki fog tünni, hogy egyedül azon különös, részben már fentebb leirt mód mellett, mely szerint a láttérben szétnézünk, megzavarodás nélkül lehetséges a tiszta felismerés. Egyéb körülményekkel, melyek a leirottakkal egyenlő irány szerint hatnak, később fogunk még megismerkedni.
Egyébiránt úgy látszik, mintha a látásnak megértéséhez eddig sokkal közelebb nem jutottunk volna el. Csak egyet tanultunk, azt t. i., hogyan vált a szem optikai készülékének szerkezete folytán lehetségessé, a fényt, mely a láttérnek különböző pontjaitól vegyesen jut el szemünkbe, ismét
187
különválasztani és mindazt a mi egy pontból indult volt el, ismét egy idegrostban érzésre eljuttatni.
Lássuk tehát legelőbb is, valjon fog-e minket az, mit a szemnek érzései felől tudunk, a rejtélynek megoldásához közelebb vezetni.
