II.
A LÁTÉRZÉSEK.
Jelentésünk első szakaszában a fénysugaraknak menetét egészen a szemnek reczegéig követtük, s láttuk, mint eszközöltetik az optikai készüléknek különös szerkezete folytán, miszerint a külvilágnak egyes világító pontjaitól kiindult fény az egyes idegrostoknak fényérző végkészülékeiben ismét egyesül akképen, hogy egyedül csak ezeket hozza ingerületbe, s nem egyszersmind szomszédokat is. A régibb élettan azt hivé, hogy itten végződik feladata, a mennyiben az neki megoldhatónak látszott. A külső fény a reczegben közvetlenül talált érző idegállományra, mely azt – úgy látszott – közvetlenül megérezhette.
De a múlt század s jelesen e századnak első negyede az idegrendszerbeli műveletek ismeretét kifejté annyira, hogy Johannes Müller, akkorában még Bonnban, később Berlinben, már az 1826-ik évben képes volt Zur vergleichenden Physiologie des Gesichtsinns czímű korszakot alkotó művében, az érzéki érzések lényegéről szóló tanra nézve a legfontosabb alapvonalakat megállapitani, melyek a reá bekövetkezett időbeli vizsgálatok által mindeddig
valamennyi lényeges részleteikben nem csak helybenhagyattak, hanem még messzibbre kiterjedő alkalmazásra képesekké bizonyultak, mintsem azt maga a híres berlini physiolog az akkorában előtte fekvő ismert tények alapján sejditheté. Az általa felállitott tételek közönségesen a fajlagos érzéktehetségekről szóló tan neve alatt foglaltatnak össze. E tételek tehát már nem annyira újak és ismeretlenek, hogy azokat épen a látás elméletének legújabb haladásaihoz, melyekről e jelentésnek szólania kell – sorolni lehetne; S már többször is lettek úgy mások által, valamint általam is * népszerűen előadva. De a látásról szóló tannak egész ide tartozó része alig egyéb, mint a fajlagos érzéktehetségekről szóló tannak további kifejtése és keresztülvitele, s kénytelen vagyok azért az olvasó elnézését kikérni, hogy ha itten, az egésznek összefüggését átnézetben akarván felmutatni, több olyan, mi már ismeretes, ismét felemlitek vegyesen oly újjal, mit a maga helyén közbeszőni szándékom.
Mindazt mit a külvilágból felismerünk, az által veszszük észre, hogy bizonyos változások, melyeket külső benyomások érzék-szerveinkben előidéztek, az idegek által az agyig tovaterjesztetnek; csak itten jutnak el azok öntudatunkhoz és tétetnek a tárgyak képzelmeiként egymással kapcsolatba. Ha a vezető ideget átmetszszük, úgy hogy a benyomásnak tovaterjedése az agy felé meg van szüntetve, akkor a benyomásnak megérzése s felfogása (perceptioja) is megszűnik. Tekintettel különösen a szemre, azon körülményben, hogy három méret szerint kiterjedt testi tárgynak látérzéki képe, miként azt később még részletesebben taglalni fogjuk, csak mindkét szembeli benyomásoknak
* "Ueber die Natur der mensch lichen Sinnesempfindungen" a "Königsberger Naturwissenschaftliche Unterhaltungen" III-ik kötetében 1852. "Ueber das Sehen des Menschen, ein pop[u]lär-wissenschaftlicher Vortrag von H. Helmholtz. Leipzig, 1855."
összeolvadása és összekötése által hozatik létre, bizonyitékát találjuk annak, hogy a látérzéki szemlélet nem közvetlenül az egyes reczegben, hanem a reczegbeli benyomásnak tova vezetése folytán csak tovább az agyban jön létre.
A mit mi tehát közvetlenül észreveszünk, az sohasem a külső hatánynak közvetlen benyomása idegeink végeire, hanem mindig csak az idegektől elvezetett változás, melyet az idegnek izgalmi vagy ingerületi állapotának nevezünk.
Ámde a testnek valamennyi idegszála, a mennyire az eddig összegyüjtött tényekből ismerjük, egyenlő szerkezettel bir és az ingerületnek elnevezett változás azokban, bár mennyire különböző működéseket végezzenek is a testben az idegek, valamennyinél azonos nemű folyamatot képez. Mert feladatuk nem csak abban áll, hogy, mint már emlittetett, érzéki benyomásokat a külső szervektől az agyhoz vezessenek; más idegek épen ellenkezőleg az inditatokat, melyeket az akaratnak működése létrehoz, az agytól az izmokhoz vezetik, melyeket megrövidülésre késztetnek, hogy így a testnek tagjait mozgásba hozzák. Mig mások a működést az agytól bizonyos mirigyek felé irányitva, ezekben az elválasztást inditják meg, vagy a sziv és véredények felé, ezekben a véráramlatot szabályozván és így tovább. De mind ezen idegeknek rostjai ugyanazon górcsövészeti [mikroszkopikus] finom, üvegátlátszó, hengerded szálakból állanak ugyanazon részint olajos, részint fehérnyeszerű bennékkel. [beltartalommal]
Van ugyan különbség vastagságukra nézve, mely azonban, a mennyire azt megismerhetjük, csak mellékes viszonyoktól függ, tekintettel a kellő szilárdságra és az egymástól független vezető utaknak kellő számára a nélkül, hogy az lényeges viszonyban állana hatásaiknak különféleségével. S miként nevezetesen E. du Bois-Reymond vizsgálataiból kitűnik, valamennyien birnak ugyanazon villaminditó hatásokkal, az ingerületi állapot valamennyiben ugyanazon erőművi, villanyos, vegyészi és hőmérséki változások által
idéztetik elő, s ugyanazon megmérhető, egy másodperez alatt mintegy száz lábra terjedő sebességgel terjesztetik tova a rostnak mindkét vége felé, és villaminditó tulajdonságaikban ugyanazon változásokat idézi elő. Valamennyien végre ugyanazon feltételek közt halnak el, ez elhalásukkal bennékükben felelkező [megfelelő, itt: ugyanolyan], csak vastagságukhoz képest kevéssé különbözően mutatkozó megalvadásokat szenvedve. Röviden mindaz, mit az idegeknek különbféle nemei felől kipuhatolhatunk, a nélkül hogy e mellett még a testnek többi szervei, melyekkel azok összefüggnek, és melyeken élő állapotban ingerületüknek hatásai nyilvánúlnak, közreműködnének, mind az, az idegeknek valamenyi nemeinél teljesen azonos. Sőt sikerült legújabb időben két franczia életbuvárnak, Philippeau és Vulpiannak az átmetszett nyelvbeli érzőidegnek felső felét összenöveszteni az átmetszett ugyanazon szervbeli mozgató idegnek alsó végével. Mire a felső részletnek ingerülete, mely rendes viszonyok közt mint érzés nyilvánul, ezen megváltozott összefüggés folytán, a hozzá nőtt mozgató idegre, és a nyelvnek izomrostjaira átterjesztetvén, most mint mozgási ingerület tünt elő.
Következtetjük ebből azt, hogy mindazon különféleség, melyet különböző idegtörzsek ingerületének hatása mutat, egyedül a szerveknek különféleségétől függ, melyekkel az ideg összekötve van, és melyekre ingerületének állapotát átruházza.
Már gyakran lettek az idegszálak összehasonlitva a távirászati huzalokkal, melyek valamely országon átvonulnak; s valóban e hasonlatosság nagy fokban alkalmas hatásuknak egyik szembeszökő és fontos sajátságát felderiteni. A távirászati hálózatban ugyanis mindenütt egyenlők a réz-vagy vashuzalok, melyek mind ugyanazon nemű mozgást t. i. villamáramot terjesztenek tova, mindamellett az egyes állomásokon a legkülönbözőbb hatásokat eredményezhetik, a segédkészülékek szerint, melyekkel összekötvék. Majd harang kondul meg, majd jeladó, majd iró készülék tétetik
mozgásba; majd pedig vegybontások szolgálnak a távirat jelzésére. Sőt még az emberi karnak megrázkódásai, mint azokat a villamáram előidézi, távirászati jelek gyanánt felhasználhatók és az atlanti sodronykötél lebocsátása alkalmával W. Thomson találá, hogy a leggyengébb jelek az izlési érzések által még felismerhetők voltak, midőn a huzalok a nyelvre lettek illesztve. Röviden szólva, azon százféle különböző hatások mindenikét, melyeket egyátalában villanyos áramok létrehozni képesek, a bármely távol eső helyig elvezetett távirászati huzal képes ottan előidézni és mégis mindezen különböző hatásokat a huzalban mindig egy ugyanazon folyamat eszközli.
Így tehát a távirászati huzalok és az idegek igen feltünő példákként szolgálnak azon tétel megvilágositására, miszerint egyenlő okok, különböző feltételek alatt, különböző hatásokat eredményezhetnek. De bár mennyire elkopottnak látszassék is ez állitás, még is annyira hosszú és nehéz munkájába került az emberiségnek, mig azt megértette és azt az ok és eredmény közt előbb felvett [feltételezett] egyenlőség helyébe állitotta. S alig lehet állitani, hogy alkalmazásában már teljesen begyakorolva vagyunk. Épen az itt előttünk fekvő téren terjeszkedik ki a következményei iránti ellenszegülés még a legújabb időig.
Mig tehát az izomidegek, izgatva, mozgást okoznak, a mirigyidegek elválasztást, addig az érző idegek izgatásukkor érzést keltenek. Ámde igen sokfélek az érzésnek nemei. Mindenekelőtt is a külvilági tárgyakra vonatkozó érzések, megfelelőleg az öt érzéknek, öt egymástól teljesen különválasztott csoportra oszlanak, melyek közt a különbség oly nagy, hogy a fényérzés és hangérzés vagy a szagérzés minőségi tekintetben egymással még csak össze sem hasonlithatók. E különbséget, mely tehát sokkal behatóbb, mint az egymással összehasonlitható minőségek közti különbség, az érzés módjabeli különbségnek fogjuk nevezni; ellenben a különbséget egy és ugyanazon érzék tulajdon érzései –
például a különböző színérzések – közt, mint minőségi különbséget jelzeni.
Valjon valamely idegtörzsnek ingerlése által izommozgást, elválasztási vagy érzést idézünk-e elő, attól függ, valjon izomideget, mirigyideget vagy érzőideget találtunk-e érinteni, és épen nem függ az alkalmazott ingernek nemétől, akár villamos csapás, akár vongálás [húzgálás] vagy az idegnek átmetszése vagy konyhasó oldattali nedvesitése vagy érintés forró huzallal volt légyen az inger. Épen úgy – s ebben állott azon haladás, melyet Johannes Müller tett – függ az érzésnek módja is, valjon fény vagy hang, vagy tapintás, szag vagy íz fog-e éreztetni, midőn valamely érzőideget izgatunk, egyedül az érzéktől, melyhez az ingerlett ideg tartozik és semmiképen sem az inger nemétől.
Alkalmazzuk a mondottat a látidegre, mely minket itt főleg foglalkoztat. Legelőbb is tudjuk, miszerint soha semmiféle behatás testünk bármely részére, mint egyedül a szemre és a hozzátartozó látidegre, nem képes fényérzést kelteni. Az alvajárók azzal ellenkező történeteit szabad lesz nem hinnünk. Másfelől azonban nem egyedül a külső fény képes szemünkben fényérzést kelteni, hanem minden másnemű behatás is, mely az ideget ingerelni képes. Még a leggyengébb villamos áramok is, a szemen átvezetve, fényfelvillanást okoznak; lökés vagy még gyenge nyomas is a szemteke oldalára az ujj körmével gyakorolva, a legsötétebb űrben fényérzéseket, még pedig kedvező körülmények közt igen erőseket kelt. S meg kell jól jegyeznünk, hogy a reczegben ekkor valóságos fény épen nem támad, mint azt némely régibb életbuvárok hitték. Mert a fényérzés annyira erős lehet, hogy a reczegnek az annak előidézésére szükségelt megvilágítását egy másik észlelőnek mellülről a látán [elölről a pupillán keresztül] minden nehézség nélkül látnia kellene, hogy ha az érzés a reczegben valósággal kifejlett fény által keltetett volna. Ilyesminek azonban legkisebb nyoma sincs. Nyomás, villamáram ingerli ugyan a látideget, tehát a Müller-féle törvénynek meg-
felelőleg fényérzést kelt, mindazáltal legalább az itt előforduló körülmények közt valóságos fényt a legcsekélyebb mennyiségben sem fejleszt.
Szintúgy képes vértorlódás a szemben, annak rendellenes alkata, lázas betegségekben, vagy részegitő és bóditó szereknek felvétele folytán, a látideg készülékében fényérzéseket előidézni, melyeknek semmiféle külső fény nem felel meg. Sőt még oly esetekben, midőn megsérülés vagy műtét folytán a szem teljesen elveszett, képes az idegtörzset ingerlő seb káprázatos fényérzéseket létrehozni.
Ezekből legelőbb is következik, hogy azon sajátságos mód, mely által a fényérzés minden másféle érzéstől magát megkülönbözteti, épen nem függ a külső fénynek netalán különösen sajátságos tulajdonságaitól, sem nem felel meg ilyeneknek, hanem hogy minden behatás, mely épen a látideget ingerületi állapotba teszi, fényérzést idéz elő, oly érzést, mely a külső fény folytán támadt érzéshez annyiban megkülönböztethetlenül hasonló, hogy azok, kik e tüneményeknek törvényét nem ismerik, könnyen azt hiszik, hogy valósággal tárgyilagos fénytüneményt láttak.
A külső fény e szerint nem idéz elő a látidegben egyebet, mint a mit teljesen különböző természetű hatányok szintén előidézni képesek. Csak egy előnynyel bir az ezen idegnek többi ingerlő szerei felett, azzal t. i., hogy a látideg elrejtve lévén a szilárd szemtekének mélyében és a csontos szemgödörben, valamennyi többi ingerlő szereknek behatása alól majdnem teljesen el van vonva, mig a fénysugarak a szemnek átlátszó közegein keresztül folytonosan akadálytalanul eljuthatnak hozzája. Másfelől azonban a látideg is, a rostjainak végén lévő különös végszervek, a reczegnek csapjai és pálczikái folytán a fénysugarak iránt aránytalanul érzékenyebb, mint a testnek bármely más idegkészüléke, minthogy a többiekre a fénysugarak hatást csak akkor gyakorolnak, ha ezek észrevehető hőmérséki emelkedés előidézésére elégségesen tömörültek.
E körülmény fejti meg azt, hogy a látideg-készülékbeli érzés a láttérben jelenlévő fénynek közönséges érzéki jeléül szolgál nekünk, és hogy a fényt és a fényérzést egymással mindig összekötve lenni hiszszük még ott is, hol azok összekötve nincsenek, jóllehet azonnal, a mint a tényeket teljes összefüggésükben áttekintjük, többé a felől nem kételkedhetünk, hogy a külső fény csak az ingerek egyike, mely úgy mint a többi ingerek, a látideget ingerületi állapotba hozhatja, és hogy e szerint fény és fényérzés közt kizárólagos viszony nem áll fenn.
Miután így az ingerek behatását az érzéki idegekre átalában taglalgattuk, áttérünk most különösen a fényérzésbeli minőleges különbségekre, azaz különbféle színeknek érzéseire, s nevezetesen kutatni akarjuk, mennyiben felelkezők ezen érzésbeli különbségek a testvilágbeli valóságos különbségekkel.
A természettan azt bizonyitja, hogy a fény a világürben elterjedt, rugalmas, fényéternek nevezett közegnek hullámzatosan szétterjedő, lengedező mozgásában áll, mely hasonló a szétterjeszkedő hullámgyürűkhez sík vizfelületen, melyre kő hullott, vagy azon megrázkódáshoz, mely légkörünkben mint hang terjed tova; csak hogy úgy a fénynek szétterjedése, valamint a sebesség, melylyel a fényhullámoktól mozgatott részecskék ide-tova haladnak, rendkivüliképen sokkal nagyobb mint a viz- és hanghullámoké. (*)
Ámde a naptól kiinduló fényhullám-huzamok nagysági viszonyaikra nézve jelentékenyen különbözők egymástól, úgy mint valamely vizfelületen is majd csekély fodrozatokat, azaz rövid hullámokat láthatunk, melyeknek hullámtetői egymástól egy vagy több hüvelyknyi távolban állanak, majd a világtenger hosszú hullámait, melyeknek habzó ormai közt 60 sőt 100 lábnyi szélességű völgyek fekszenek. Mindazáltal valamint a vizfelületnek magas és alacsony, rövid és hosszú hullámai nem különböző neműek, hanem csak nagyságra nézve különböznek egymástól, szintúgy a naptól kiinduló
Ez a bekezdés szép példája a XIX. században közkeletű éterhipotézis megnyilvánulásának. A mechanika nagyszerű eredményei arra indították a fizika más területének kutatóit, hogy ott is mechanikai képeket, hasonlatokat használjanak, ahol ezt a tapasztalat nem feltétlenül követelte meg. A mechanika nem tud hullámot elképzelni hordozó közeg nélkül – ennek nyomán alkották meg a fizikusok az elektromágneses hullámokat (többek között a fényt) hordozó éter fogalmát. Ez a közeg úgy tűnt, mint a világot átható, jórészt nyugvó (bár igen finom szerkezetű) anyag, és ennélfogva abszolút koordináta-rendszernek tekintették. E tanítás a XX. század elején, a speciális relativitáselmélet megalkotásával feledésbe merült, de emlékét őrzik az olyan szólásformák, mint "az éter hullámai" vagy "üzenet az éteren át." [NF]
különböző fényhullám-huzamok is különbözők ugyan nagyságukra és hullámaiknak hosszára nézve, egyébként azonban valamennyien ugyanazon nemű mozgást visznek végbe és valamennyien mutatják, habár természetesen bizonyos, hullámaik hosszértékétől függő különbséggel, a tükrözésnek, törésnek, hullám-átszelődésnek, szétszóródásnak, sarkitásnak ugyanazon nevezetes természettani tulajdonságait, miből következtetnünk kell, hogy valamennyinél a fényéternek lengedező mozgása egynemű. Nevezetesen felemlitendő, hogy a hullámszelődés tüneményei, melyeknél a fény azonos nemű fény által, a bejárt út hoszsza szerint majd erősbittetik, majd megsemmisittetik, azt bizonyitják, miszerint mindezen sugárzások lengedező hullámmozgás által képeztetnek, továbbá hogy a sarkitási tünemények, melyek különböző oldalirány szerint különbözően viseltetnek, következtetni engedik, miszerint a mozgó részecskéknek lengési iránya a sugár tovaterjedésének irányára merőlegesen áll.
A sugaraknak mindezen különféle nemei azon közös hatással birnak, hogy a földi testeket, melyekkel találkoznak, megmelegítik, következőleg valamennyien bőrünk által is mint meleg sugarak megéreztetnek.
Szemünk ellenben ezen éterlengéseknek csak egy részét érzi meg mint fényt. A nagy hnllám-hoszszal biró hullámhuzamokat ugyanis, melyeket a világtenger hoszszú hullámaihoz kellene hasonlitanunk, épen nem érzi meg; miért is ezeket sötét sugárzó melegnek nevezzük. Ilyenek azon sugarak is, melyek valamely forró, de nem izzó kályhától kiindulnak, és minket ugyan melegítenek, de nekünk nem világítanak.
Ezután még a legrövidebb hullámhoszszal ellátott hullámhuzamokat, melyek tehát azon igen csekély fodrozatnak felelnek meg, melyet könnyű szellő tófelületen előidéz, szemünk csak oly felette gyengén érzi meg, hogy a sugaraknak ezen nemét közönségesen szintén láthatatlanoknak tekintették és sötét[,] vegyhatású sugaraknak nevezték el.
De az igen hosszú és az igen rövid éterhullámok közt közbül állanak középhosszúságu hullámok, melyek szemünkre erősen hatnak, egyébként azonban természettani viszonyaikra nézve a sötét meleg sugaraktól és a sötét vegyhatású sugaraktól lényegesen semmiképen nem különböznek; különbségük ez utóbbiaktól a hullám hoszszának különböző nagysága és az ezzel összefüggő természettani viszonyok által van feltételezve. Ezen közép sugarakat fénynek nevezzük, mert ezek egyedül azok, melyek szemünknek világítanak.
Midőn ezen sugaraknak melegítő tulajdonságaira vagyunk tekintettel, azokat világitó melegnek is nevezzük, és minthogy azok bőrünkre annyira különböző benyomást gyakorolnak, mint szemünkre, közönségesen szokás volt ezelőtt mintegy 30 évvel, azt, a mi meleglt, teljesen más-nemű kisugárzásnak tekinteni, mint azt, a mi világít. A világító napsugarakban mindkettő azonban véglegesen azonos, és miként a legszorgosabb újabb természettani vizsgálatok bizonyitják, egymástól különválaszthatlanok. Bármely optikai vizsgálatoknak vessük is azokat alá, lehetetlen világító erejüket gyengiteni a nélkül, hogy egyszersmind és ugyanazon arányban melegitő és vegyészi hatásukat is nem kisebbitenők. Minden folyamat, meiy az éter lengőmozgását megszünteti, megszünteti természetesen egyszersmind ezen lengőmozgásoknak minden hatását is, a világítást, melegítést a vegyészi hatást, a fluorescentiának bekövetkezését és így tovább.
Az éternek azon lengései, melyek erősen hatnak szemünkre, melyeket fénynek nevezünk, hullámhoszszaiknak különfélesége szerint a különféle színeknek benyomását keltik. Azok, melyeknek hullámhoszsza nagyobb, vöröseknek tetszenek, ezekhez csatlakoznak lassanként apadó hullámhossz szerint az aranysárgák, sárgák, zöldek, kékek és ibolya színűek, mely utóbbiaknak hullámhoszsza a világító sugarak közt a legrövidebb. Mindenki ismeri e színsorozatot a szivárvány után [alapján]; látjuk azt, midőn üveghasá-
bon át láng felé nézünk, e színekben játszó gyémánt szintén ezen sorrend szerint veti azokat különféle irányban szét. A nevezett átlátszó testekben ugyanis a különböző hullámhosszaik szerint különböző színű fényelemek egymástól elválnak a már az első czikkben emlitett különböző erejű törés folytán, úgy hogy azután mindenik saját különös mindben külön jelenkezhetik. A különbféle egyszeri fénynemeknek ezen színei, miként azokat legjobban valamely keskeny fényvonalnak üveghasáb által előállitott színképe feltünteti, egyszersmind a legfénylőbb és legteltebb színek, melyeket a külvilág felmutathat.
Több ily szín, összeelegyitve, valamely új, többnyire többé-kevésbbé fehéres szín benyomását okozza. Ha valamennyien épen azon arányban, melyben azok a napfényben foglaltatnak, összeelegyittetnek, akkor a fehér színek benyomását adják. A mint pedig ily elegyékben [keverékben] a hosszabb, közép vagy legkisebb hullámhoszszal biró sugarak túlnyomók, a szerint tetszik az vörösfehérnek, zöldesfehérnek, kékesfehérnek stb. Mindenki, ki valamely festésznek eljárását megfigyelte, tudja, hogy két szín egymással elegyitve, új színt ád. Jóllehet pedig egyes esetekben a színes fény elegyitésének eredménye sokban eltér attól, melyet a festéket elegyitése ad, egészben véve mégis a tünemény mindkét esetben a szemre nézve hasonló. Ha valamely fehér ernyőt vagy reczegünkön valamely helyet egyidejűleg kétféle különböző fénynyel világítunk meg, szintén csak egyféle színt látunk a kettő helyett, oly vegyes színt, mely az eredetileg adott két színtől többé-kevésbbé különböző.
A legfeltünőbb különbség a festékelegyék és a színes fénynek elegyéke közt abban mutatkozik, hogy mig a festész sárga és kék színből zöldet állit elő, addig a sárga és kék fény elegyitve fehér színt ad. A színes fény elegyitésének legegyszerűbb módja a 7-dik ábrában van kijelölve, melyben p kis sík üveglapot, b és g pedig két színes ostyát jelent Az észlelő b-et az üveglapon át látja, g-t ellenben a lapban
tükröződve; s ha g helyesen fekszik, akkor tükörképe egybeesik b-vel. Úgy látszik akkor, mintha b-nél csak egyetlen egy ostya volna a két valóságos ostyának színében jelen. Itten valósággal a fény, mely b-től jöve p lapon átjut, egyesül azzal, mely g-től kiindulva p lapon visszaverődik, mialatt mindkettő p-től tovább az o-nál levő szem felé ennek reczegéig halad.
7-ik ábra.
Átalában tehát a különnemű fény, melyben különféle értékű hullámhoszszal biró hullámhuzamok foglaltatnak, szemünkre különböző benyomást gyakorol, értvén t. i. a különféle színeket. A felismerhető színkülönbségek száma azonban sokkal kisebb, mint a különféle fénysugárelegyeké, melyeket a külvilág szemünkbe bocsáthat. A reczeg meg nem különbözteti azon fehér színt, mely vörhenyvörös és zöldes kék fényből van összetéve, attól, mely zöldes kék és ibolya színt vagy sárga és halvány kék (ultramarin) fényből, vagy vörös, zöld és ibolya színűből, vagy a színképnek valamennyi színeiből van összetéve. Mindezen elegyek azonos fehéreknek látszanak; de természettanilag igen különbözően viseltetnek, sőt még ha attól eltekintünk, hogy azok szemünkre nézve megkülönböztethetlenek, úgy épen semmiféle természettani hasonlóságot sem lehet a nevezett különböző fényelegyek közt felmutatni. Így fogna például valamely vörös és zöldes kék fénynyel megvilágított felület a fényképben feketének, ellenben a sárgászöld és ibolya színűvel megvilágítva igen világosnak látszani, jóllehet szemünknek mindkettő teljesen egyenlő fehérnek mutatkozik. Ha tovább[á] színes testeket ily különféleképen összetett fehér fénynyel megvilágítanánk, azok teljesen különbözőleg színezve és megvilágítva fognának mutatkozni. Valahányszor ilyféle fényt hasáb által szétbonta-
nánk, különfélesége azonnal napvilágra fogna kerülni, szintúgy mint midőn színes üvegen át feléje tekintenénk.
Hasonlóan mint a tiszta fehér fényt, lehetséges más színeket is, főleg ha nem nagyon teltek, különféle egyszerű fénynek igen különböző elegyékeiből, a szemre nézve megkülönböztethetlenül összeállítani, a nélkül, hogy az ily egyenlőnek látszó fényt bár mely természettani vagy vegytani viszonyra nézve egyneműnek lehetne tekinteni.
Már Newton tanitotta, mint lehet igen egyszerű módon a szem által megkülönböztethető színeknek rendszerét áttekinthető térszerű képbe összeállitani, melynek segítségével a színelegyülésnek törvénye is aránylag könnyen kifejezhető; képzeljük ugyanis a tiszta színképi színek sorát valamely körnek kerülete hosszában megfelelőleg felosztva, kiindulva a vörösből és észrevehetetlen fokozat szerint az égi szivárvány színeinek során át az ibolyáig haladva, végre az összekötést a vörös és ibolya szín közt a biborpiros által helyreállitva, mely egyfelől a kékesebb ibolya, másfelől az inkább a sárga felé hajló színképi vörhenyvörös szín felé fokozatot enged. E körnek központjába a fehér szín helyeztessék, mig a központtól a kerület felé haladó sugarakra lassú átmenet szerint azon színek állittassanak, melyek az illető kerületbeli telitett színek elegyüléséből a fehérrel keletkezhetnek. Akkor az ily színkör felmutatja mindazon különféleségeket, melyeket a színek egyenlő fényerő mellett mutathatnak.
Lehetséges pedig – mint bebizonyitható – az ily színtáblán az egyes színek felosztását, valamint fényerejüknek mértékét akképen megszabni, hogy a fényerők közt azon módon, mint velök arányos két súly közt a súlypontot felkeresvén, a tábla minden két színének megfelelő elegyszíne, melyeknek fényereje adva van, épen ezen fénymennyiségek súlypontjában feltalálható legyen. [A]Mi tehát annyit tesz: a helyesen szerkesztett színtáblán minden egyes színpárnak elegy-színe feltalálható azon egyenes vonalon, mely a két
színnek helyeit a táblán összeköti és azon elegyes színek, melyek az egyik színből többet tartalmaznak, annál közelebb állanak ez utóbbihoz, mentül többet tartalmaznak abból és mentül kevesebbet a másik színből.
Megjegyzem, miszerint ily berendezésnél azon színképi színek, melyek a külvilágnak legteltebb színei és azért a középbeli fehér színtől legmesszebbre a színtáblának kerületén foglalnak helyet, körbe nem sorakoznak; sőt inkább a színábra kerülete három kiálló csúcsot kap a vörös, zöld és ibolya színnél, úgy, hogy a teljes alak inkább hasonlit szögleteiben kikerekitett háromszöghöz, minőt a 8-ik ábra mutat. Ebben a folytonos határvonal képviseli a színképi színek görbéjét, közepén pedig a kis kör a fehér színt. *
8-ik ábra.
Mig e szögleteken épen a kijelölt színek állanak, addig a háromszögnek oldalain az átmenetek foglalnak helyet a vörösből a sárgán át a zöld felé, a zöldből a zöldeskéken és halványkéken (ultramarin) át az ibolya szín felé, és az ibolyából a biborvörösön át a vörhenyvörös felé.
* J. Müller ur kisérletei nyomán visszaállitottam ismét az ibolya színt az alapszínek sorába, mig ezen értekezésnek első lenyomatában, Maxwell véleményét követve, a kéket vettem fel alapszínként.
Mig Newton a színrendszernek, habár az itt előadottól eltérő módozat szerint szerkesztett térbeli összeállitását csak eszközként használá arra, hogy az e téreni összetett tényviszonyok felett érzékileg szemlélhető átnézetet nyujtson, újabban Maxwellnek sikerült az e szemléleti képben összefoglalt tételeknek szigorú valóságát mennyileges viszony szerint is bebizonyitani. Sikerült ez színelegyés által gyorsan forgó korongokon, melyek szelvényei különfele színekkel színezvék. Midőn ily korong gyorsan körülforog, úgy, hogy a szem nem követheti az egyes színes szelvényeket, akkor ezeknek színei egyenletes elegyszínné olvadnak össze, és lehetséges minden egyes színnek fénymennyiségét az általa elfedett körszelvénynek szélességéből közvetlenül meghatározni. De az így létrejött elegyszínek, miként kisérletileg bebizonyitható, teljesen azokkal azonosak, melyek ugyanazon felületnek folytonos megvilágításakor az illető színek által támadni fognának. Ekképen mérték és szám van átültetve a színeknek az iránt annyira hozzáférhetlennek látszó területére és minőleges különbségei vissza vannak vezetve mennyileges viszonyokra.
E szerint a színeknek valamennyi különbségei összevonhatók e háromra, melyeket mint különbségeket az árnyalatra, a teltségre és a világosságra nézve jelezhetünk. Az árnyalatbeli különbségek azok, melyek a különböző színképi színek közt fennállanak, s miket a vörös, sárga, zöld, kék, ibolya, bibor neveivel jelelünk. Az árnyalatra nézve tehát a színek magában visszatérő sort képeznek, mikép ilyenhez eljutunk, ha a szivárványnak végszíneit a biborvörösön át egymásba engedjük átmenni, és mikép azokat a színtábla kerülete folytában rendezve képzelhetjük. A színek teltsége legnagyobb a tiszta színképi színeknél (legalább a külső fény által előállitható színek közt; de mint tovább látni fogjuk, a szem érzésében még további fokozat is lehetséges), annál gyengébb lesz az, mentül több vegyül hozzá a fehérből. Így
megfelel a rózsa-vörös szín a halvány (fehéres) bibornak, a husvörös a halvány vörhenyvörösnek, a halvány sárga, halvány zöld, fehéres kék stb. szintén ily kevéssé telt fehérrel elegyitett színeknek. Valamennyi elegyes szín rendesen kevésbbé telt mint az egyszerű színképi színek. Végre hátra vannak még a világosság vagy fényerősségének a színtáblában nem képviselt különbségei. Mindaddig, mig színes fényt szemlélünk, e fényességbeli különbségek csak mennyilegeseknek és nem minőlegeseknek tetszenek. De másként áll a dolog, ha testszíneket szemlélünk; a fekete szín ép úgy megfelel valamely testi felület bizonyos sajátszerűségének a fény visszaverődésekor, mint a fehér, miért is épen úgy szín gyanánt nevezhető el, mint az utóbbi. S így találjuk valóban a nyelvben még az elnevezéseknek egész sorát fényszegény színek számára. Sötétnek nevezzük a színt, ha az fényszegény, de telt, ellenben szürkének midőn az fehéres. Így a sötétkék nem egyéb mint fényszegény telt kék, a szürkekék pedig fényszegény fehéres kék. Ez utóbbi elnevezés helyett némely színeknél még különös nevek is használtatnak. Így a vörösbarna, barna, olajbogyó-zöld szín, a vörös, sárga és zöldnek többé kevésbbé telt, de fényszegény fokozatai.
Ekképen tehát minden lehetséges tárgyilagos különbség a fény összetételeiben az érzésre nézve visszavezethető a különbségeknek csupán három nemére, úgymint a színárnyalat-, a teltség- és a világosságbeli különbségre. Ekképen jelzi a nyelv is a színek rendszerét. De lehetséges e háromféle különbséget még másképen is kifejezni.
Fentebb mondám, hogy a helyesen szerkesztett színtábla kerületében háromszöghöz közeledik. Tegyük fel egy pillanatra, hogy az valósággal egyenes vonalú háromszög, minőt a 8-ik ábrának pontozatos vonala felmutat; e felvételnek a valóságtól eltérése iránt később fogjuk magunkat igazolni. Álljon a vörös, zöld és ibolya szín a szögleteken.
Úgy az elegyülésnek fentebb felállitott törvényéből következik, hogy minden szín a háromszögnek belsejében valamint oldalain elegyithető a szögleteken álló három színből. Így tehát minden színbeli különbség arra vezethető vissza, hogy az három alapszín különböző elegyitési viszonyainak felel meg. Alapszínek gyanánt legjobban a fentebbi három szín választható. A három régibb alapszín, mint a vörös, sárga és kék, czélszerűtlenül csupán a festékek elegyitése alapján volt kiválasztva; de sárga és kék fényből nem lehet zöldet előállitani.
A sajátszerűség, mely abban fekszik, hogy valamennyi külső fénynek összetételében lehetséges különféleség visszavezethető három alapszínnek elegyékeire, jobban felfogható, ha összehasonlitjuk e tekintetben a szemet a füllel.
Mint már előbb emlitém, a hang sem egyéb mint hullámszerűen szétterjedő lengő mozgás; a hangnál is meg kell különböztetnünk különböző hullámhoszszal biró hullámhuzamokat, melyek fülünkben minőségükben különböző érzéseket keltenek; a hosszú hullámokat ugyan is mint mély hangokat halljuk, a rövideket pedig mint magasakat. Fülünkhöz is egyidejűleg sok ily hullámhuzam, azaz sokféle hang eljuthat. Fülünkben azonban e hangok nem olvadnak egy elegyes hangba össze. Nem helyettesithetjük a két egyidejűleg felszólaló C és E hangot például D hang által, a nélkül, hogy a benyomást fülünkre nézve teljesen meg ne változtatnók, ellenben szemünk nem veszi észre, ha vörös és sárga helyébe a narancs színt állitjuk. Valamely teljes zenekar legösszetettebb összhangzata – accordja – érzésünkre nézve is megváltozik, hogy ha a hangok bármelyikét egy vagy két mással felcseréljük. Legalább[is] begyakorlott fülre nézve egy hangzat sem azonos teljesen mással, mely más hangokból van összeállitva. Ha a fül a hangok irányában úgy viseltetnék mint a szem a színek irányában, akkor minden hangzat teljesen helyettesithető fogna lenni egyedül állandó
három hangnak, t. i. egy igen mé]y, egy közép és egy igen magas hangnak összetétele által, a mi mellett csak e három hang erejének viszonyát fogna kelleni megváltoztatni. Minden zene visszavezethető fogna akkor lenni egyedül három hangnak összetételére.
De épen ellenkezőleg azt találjuk, hogy valamely hangzat a fülre nézve csak akkor marad meg változatlanul, ha a benne foglalt minden egyes hangnak hangereje változatlanul marad. Pontos és teljes jellemzésére tehát megkivántatnék, hogy minden egyes hangjának hangereje pontosan meghatároztassék. Szintúgy a fénynek valamely neme természettanilag teljesen csak úgy határozható meg, hogy minden egyes benne foglalt egyszerű színnek fényereje megméretik és meghatároztatik. A napnak, a legtöbb csillagnak és lángnak fényében azonban számtalan közbenső fokozatokon át folytonos átmenetet találunk a színek közt. Az ily fénynek természettani jellemzésére szükséges volna végtelen sok elemnek fényerejét meghatározni. E helyett szemünk érzésében csak három elemnek változó erejét különböztetjük meg.
A gyakorlott zenész képes a teljes zenekarnak összetett hangzataiban a különbféle műszereknek egyes hangjait közvetlenül megkülönböztetni. A természetbuvár nem képes a fénynek összetételét közvetlenül szemével megismerni, hanem szemét hasábbal, mely a fényt szétbontja, kell felfegyvereznie. Akkor azután a fény különfélesége is feltűnik, és a sötét és világos vonalak szerint, melyeket a színkép neki felnmutat, megkülönbözteti egymástól az álló csillagoknak fényét, valamint felismeri a vegyelemeket, melyek a földi lángokban, vagy a napnak, az álló csillagoknak, a ködfoltoknak izzó légkörében foglaltatnak. Épen azon, hogy minden egyes fényforrásnak fénye, összetételében bizonyos meg nem semmisithető természettani sajátságokkal bir, alapszik a színképi vegybontás, az utóbbi éveknek e legfényesebb felfedezése, mely a világürnek legvégsőbb távolait a vegybontásnak hozzáférhetővé tette.
Felette érdekes pedig, hogy épen nem ritkán oly szemek fordulnak elő, melyeknél a színkülönbségek még egyszerűbb rendszerre, t. i. csak két alapszínnek elegyeire vannak visszavezetve. Az ily szemeket színvakoknak nevezik, minthogy oly színeket tévesztenek össze, melyek közönséges szemnek igen különbözőknek látszanak. Másféle színeket ellenben képesek megkülönböztetni s pedig szintoly határozottan, sőt úgy látszik még valamivel finomabban, mint a rendes szemek. Közönségesen azok vörösszínvakok szoktak lenni, azaz színrendszerükben hiányzik a vörös szín és mindazon árnyalatok, melyek a különféle színek közt a vörösnek hozzáelegyitése által hozatnak létre. Valamennyi színkülönbség nékik úgy látszik, mint a kéknek és zöldnek, vagy mint ők azt nevezni szokták, a sárgának valamely különbsége. Így tehát a vörhenyvörös, husvörös, fehér és zöldes-kék nekik azonos színeknek tetszenek, vagy legfölebb a világosságra nézve különbözőknek, szintúgy a biborvörös, ibolya és kék, szintúgy a vörös, narancssárga és zöld szín. A gerely (Geranium) vörhenyvörös virágát teljesen azonos színárnyalatban látják, mint ugyanazon növénynek leveleit; ők nem képesek a vasuti vörös és zöld jellámpákat megkülönböztetni. A színképnek vörös végét nem látják, igen telt vörhenyvörös szín nekik majdnem feketének tetszik, úgy hogy például egy vörösszínvak skót pap elcsábitani engedé magát papi köntöséhez vörhenyvörös posztót választani, minthogy azt feketének tartá. Sőt akadunk még e téren is ismét a reczeg felületének sajátszerű egyenlőtlenségeire. Először minden ember vörösszínvak látterének legvégsőbb szélén. A gerely virágát, a láttér szélén ide-tova mozgatván azt, mint mozgó tárgyat megismerjük ugyan, de színét meg nem ismerjük és ugyanazon növény levélhalmaza előtt ide-tova mozgatva, az külsejében nem különbözik a levelek zöldjétől. Egyátalában minden vörös szín oldalagos látáskor sokkal sötétebbnek látszik. A láttérnek ezen vörös színvak része legszélesebb annak orri oldalán, sőt Woinow
urnak újabb vizsgálatai szerint a látható térnek legvégsőbb szélén egy keskeny öv van, melyen a színkülönbség végkép hiányzik és csak még a világosságbeli különbségek állanak fen. [!] Ezen legszélsőbb övön minden fehérnek, szürkének vagy feketének látszik; valószinűleg csak a zölden érző rostok egyedül vannak még e helyen meg.
Másodszor a reczegnek közepe – miként már emlitém, a központi gödör körül sárgásan színezett, minek következtében minden kék szín épen a láthatár közepén kevéssé sötétebbnek látszik. Ez jelesen a vörös és kékeszöld elegyeinél tűnik fel, melyek ha egyenes irányban tekintetnek, fehéreknek látszanak, de már kis távolságban a láttér közepétől túlnyomóan kékes színt mutatnak és megforditva, ha itten fehéreknek látszanak, egyenes irányban megtekintve vörösök.
A láttérnek ezen egyenlőtlenségei is kiegyenlittetnek tekintetünk folytonos mozgása által. A külvilágban közönségesen előforduló fehéres vagy halavány színekhez képest tudjuk már, hogy minő benyomások oldalagos látásnál (*) felelnek meg másoknak az egyenes látásnál, miért is a testek színezetét, azonnal azon benyomás szerint itéljük meg, melyet az egyenes látásnál tenni fogna. Arra, hogy a különbség felismerhető legyen, ismét szokatlan színelegyitések vagy a figyelemnek bizonyos irányulata szükséges.
A színek elmélete mind ezen sajátságos és bonyolodott viszonyokkal együtt, miket leirtam, oly dió volt, melyen nem csak Goethe hiába tördöste fogait, hanem mi, természetes életbuvárok is; ide foglalom enmagamat, minthogy magam is azzal sokáig bibelődtem, a nélkül hogy tulajdonkép czélhoz közeledtem volna, mig fel nem fedezém, hogy a rejtélynek meglepően egyszerű megoldása már e századnak elején meg volt találva és régóta kinyomtatva olvasható. Megtalálva és megoldva volt az pedig ugyan azon Young Tamás által, ki az egyptomi hieroglyphok rejtélyével szemben szintén a megfejtésnek első helyes nyomára akadt. Egyike
(*) Értsd: "oldalsó látásnál minő benyomások felelnek meg" stb. Idegenszerű szórend. [NF]
volt ő a legélesebb elméjű férfiaknak, kik valaha éltek, az volt azonban szerencsétlensége, hogy éles elméjével kortársait nagyon is túlhaladta. Megbámulták őt, de nem voltak képesek fontolgatásainak merész röptét mindenüvé követni és így maradtak legfontosabb gondolatai bővében eltemetve és elfelejtve a londoni Királyi Társaság nagy ivrétes könyveiben, mig felfedezéseit egy későbbi nemzedék lassú előhaladásban újból fel nem fedezé és következtetéseinek helyessége és bizonyitó ereje felől meg nem győződött.
Midőn itten a színeknek általa felállitott elméletét taglalom, felkérem [!] az olvasó figyelmét arra, mikép a látérzések lényege iránt később levonandó következtetések teljesen függetlenek attól, mi ezen elméletben föltevényes.
Young Tamás fölveszi [feltételezi], hogy a szemben háromféle nemű idegrost van, melyek közül az egyik rendbeliek, midőn bármi módon ingereltetnek, a vörös színnek érzését hozzák létre, mig a második rendbeliek a zöldnek, a harmadik rendbeliek pedig az ibolya színét. Fölveszi továbbá, hogy az elsők a nagyobb hullámhoszszal biró, világító éterlengések által aránylag legerősebben ingereltetnek, a zölden érzők a közép hosszuságú hullámok által, az ibolya színt érzők pedig a legkisebb hullámhoszszbeli fény által. Így tehát a színképnek vörös végén a vörösen érző rostoknak ingerülete fogna túlnyomó lenni, s épen azért ezen rész vörösnek tetszeni; továbbá a zölden érző idegeknek észrevehető ingerülete fogna ahhoz csatlakozni, és ekképen a sárga színnek vegyes érzése támadni. A színképnek közepén a zölden érző idegeknek ingerülete fogná a többi két rendbeliekét túlnyomni és azért a zöld színnek érzése felülkerülni. Ott ellenben, hol emez az ibolyáéval összekeveredik, a kék támad; a színképnek legtörékenyebb [fénytöréskor irányától legjobban eltérő] végén az ibolya színnek érzése válik túlnyomóvá.
* A három alapszín színárnyalata tapasztalatilag teljes pontossággal még meg nem állapítható; csak a vörös iránt, a vörösszínvakokon tett tapasztalások folytán, nem marad kétség, hogy az a színkép legvégsőbb vörös színének felel meg. A túlsó végnek alapszíne gyanánt ellenben Young T. az ibolyaszínt választotta, Maxwell a kéket tartja inkább valósziniinek; e felett egyelőre még nem lehet határozni. J. J. Müller úrnak kisérletei folytán (Archiv für Ophthalmologie XV., 2. l. 208) az ibolya szín inkább valószínű. Itten a reczegnek fluorescentiája okoz nehézséget.
Látni való, hogy e felvétel semmi egyéb, mint a fajlagos érzéktehetségek törvényének további részletezése. Épen úgy mint a fény és melegnek érzése közti különbség kimutathatólag csak azon alapszik, valjon a napsugarak a látideg terülékét vagy a tapérzéki idegeket érintik-e, Young föltevényével is felvétetik, hogy a szín-érzésekbeli különbségek csak azon alapulnak, valjon egyik vagy másik féle idegek aránylag erősebben lettek-e bántalmazva. Valamennyi háromnak egy arányú ingerülete a fehér színnek érzését adja.
Vörös-színvak szemeknél a tünemények arra fognának visszavezethetők lenni, hogy az idegeknek egyik neme, a vörösen érzők, ingerületre képtelenek. Minden rendes szem reczegének szélén hiányzanak valószinűleg a vörösen érző rostok vagy legalább csak gyéren vannak jelen.
Igaz ugyan, hogy az embernél úgy mint emlős állatnál mindeddig még minden boncztani alap hiányzik, melyet ezen szín-elmélettel viszonyba lehetne hozni. (*) Másfelől azonban a madaraknál és a hüllőknél Max Schultze nyilvánvalóan ide tartozó alkatot talált fel. Ezen állatok közül soknak szemeiben található ugyan is a reczegnek pálczikás rétegében több pálczika, melyek a beeső fény felé irányitott, mellsőbb végükön vörös olajcseppet tartalmaznak, más pálczikák sárga cseppet, mások pedig semmifélét. Kétségtelen pedig, begy a vörös cseppel ellátott pálzikákhoz a vörös fény inkább fog magának utat találni, mintsem más színű fény, a sárga és zöld fény ellenben inkább fog a sárga cseppet tartalmazó pálczikákhoz eljuthatni. A kék mindkettő
(*) 1967-ben beható biokémiai és -fizikai vizsgálat valószínűsítette a három receptoranyag ottlétét, de még a XX. század tudománya sem tudta véglegesen megoldani a színlátás teljes mechanizmusának rejtélyét. [NF]
által majdnem teljesen ki fog záratni, ellenben annál erősebben fogja az a színtelen csapokat bántani. Így szabad lesz ezen pálczikákban a vöröset érző, a sárgán érző és a kéken érző idegeknek végszerveit nagy valószinűséggel keresni.
Teljesen hasonló föltevényt később azután felette alkalmasnak és termékenynek találtam, azon szintoly rejtélyes sajátszerűségek igen egyszerű megfejtésére, melyek a zenészeti hangok észrevevésénél előfordulnak; azon felvételt t. i., hogy a fülnek úgynevezett kagylójában, ott hol az idegrostok egymás mellett szabályosan szétterülve fekszenek és rugalmas kis függelékekkel – a Corti-féle ívekkel – vannak ellátva, melyek szabályosan mint a zongora billentyűi és kalapácsai egymás mellé sorakozva állanak, hogy itt, mondom, minden egyes idegrost azon bizonyos hangmagasságnak észrevevésére van képesitve, mely által rugalmas függeléke legerősebben hozható együttes lengésbe. Nem tehetem, hogy itt a hangérzések különös jellegeire át ne térjek, melyek engemet ilyféle föltevény felállitására inditanak, melynek hasonlósága a Young-féle színelmélettel szembeszökő, s mely a felhangoknak, a lebegéseknek támadását, a csengés árnyalatainak észrevevését, az összehangzás és összenemhangzás közti különbséget, a zenészeti hanglejtőnek képződését stb. szintoly egyszerű alapelvre vezeti vissza, mint a minő a Young-féle színelméleté. A fülben azonban sokkal világosabban kifejtett boncztani alap volt ilyféle feltevényre felmutatható; s azóta sikerült is, nem ugyan embernél és gerinczes állatnál, melyeknél a fülnek tömkeleges része igen is elrejtve fekszik, hanem tengeri héjanczoknál, ilyféle viszonyt közvetlenül kimutatni. Ezek ugyan is hallásszervükön el vannak látva külső függelékekkel, melyeket sértetlen állaton meg lehet figyelni, izületes szőrcsékkel, melyekhez a hallidegnek rostai járulnak és itten győződött meg Hensen ur Kielben, hogy egyes szőrcsék bi-
zonyos hangok által valóban lengésbe hozattak, mig mások más hangok által.
Még egy más nehézséget mely Young színelméletével ellentétben áll, kell elháritanunk. Fentebb emlitém, hogy a színrendszernek a színtáblán térszerintes feltüntetésénél, a táblának bekeritő vonala, mely a legteltebb színeket, t. i. a színképbelieket foglalja magában, a háromszöget közelíti meg. A három alapszínnek elméletére vonatkozó következtetéseink azonban azon alapszanak, hogy [az] egyenes vonalú háromszög a színek teljes rendszerét zárja magába, mert csak akkor lehet valamennyit a háromszögnek szögletein álló három alapszínből összeelegyiteni. De jól ügyeljünk! a színkép magában foglalja valamennyi a külvilágban előforduló színt, az emlitett elméletnél pedig a kérdés az érzések összetétele körül forog.
Elégséges, ha felteszszük, miszerint a különféle tárgyilagos színes fény még nem kelti a tökéletesen tiszta fényérzéseket, hogy tehát egyszerű vörös fény, még akkor is, ha minden fehér fénytől teljesen külön van választva, nem ingerli egyedül a vörösen érző rostokat hanem, habár gyengén, szintúgy a zölden érzőket és talán még gyengébben az ibolya színt érzőket is. Ennélfogva azon érzés, melyet a szemben a legtisztább vörös fény előidéz, nem fogna még a legtisztább vörös színnek érzése lenni; ez utóbbinak még teltebb vörös színt kellene képviselnie, mint a minőt a külvilágnak bár mely színén szemlélhetünk.
Ezen következtetés bebizonyitható; az ily teltebb vörös színnek érzése előidézhető. E tény, mint könnyen felfogható, a legnagyobb fontossággal bir, nem csak mert a Young elmélete ellenében lehetséges ellenvetés elháritására szolgál, hanem a színérzések jelentőségére nézve is átalában. Hogy az eljárást leirhassam, kénytelen vagyok a tünemények egy új sorára áttérni.
Minden idegkészülék kifárad, ha működésben tartatik, annál inkább, mentől élénkebb ez utóbbi és mentől tovább
tart. Ellenben az üterekben áramló világos vörös vér is szakadatlanul tevékeny az elhasznált anyagot újjal pótolni és a tevékenység folytán támadt változásokat, azaz a kifáradást eltávolitani. Ugyanaz történik a szemben. Ha az egész reczeg teljes kiterjedésében kifárad – például midőn a szabadban egy ideig verőfényes napvilágon tartózkodunk – akkor az gyengébb fény iránt átalában érzéktelenné válik. Ha közvetlenül azután sötét, gyengén megvilágított helyre lépünk be, úgy kezdetben mit sem látunk; az előzetes világosság folytán, mint mondani szoktak, megvakitva vagyunk. Bizonyos idő mulva szemünk megpihen és végre képesek vagyunk ugyanazon gyenge megvilágítás mellett, mely kezdetben nekünk végleges sötétségnek tetszett, látni, sőt olvasni.
Ekképen nyilatkozik átalában a reczegnek kifáradása; de a reczeg egyes részeinek kifáradása is lehetsége, hogy ha valamely egyes helye hosszabb időn át erősebb fénynek volt kitéve. Ha valamely sötét háttértől környezett világos tárgyra hosszabb ideig szegezzük szemeinket, midőn mozdulatlanul rögzitve nézünk egy pontra, – és ugyanis szükséges, hogy a reczegen a világos kép nyugton megálljon és felületének élesen határolt részét kifáraszsza, – azután pedig egyenletesen sötétszürke tér felé nézünk, akkor ezen az előbb látott tárgynak utóképét látjuk meg, ugyanazon körvonalokkal lerajzolva, megvilágításában, azonban ellentétesen, a sötétet világosan, a világost sötéten képmásolva, hasonlóan mint a fényképészeti nemleges képeknél. Ovatos rögzités mellett lehetséges igen finoman rajzolt utóképeket létrehozni, melyeken bizonyos körülmények közt még betüket is lehet olvasni. Itten az utókép helybeli kifáradás folytán támad; a reczegnek azon részei, melyek előbb világosságot láttak, most a szürke alapnak fényét gyengébben érzik meg, mint ki nem fáradt szomszédjai; a meddig tehát a reczeg előbb a fénynek kitéve volt, odáig mutatkozik most sötét folt a valóságban egyenletes alapon.
Megjegyzem még, hogy jól megvilágított fehér papirlapok utóképek előállitására elégségesen világos tárgyakul szolgálnak; ha sokkal világosabb tárgyakra, lángokra, vagy épen a napra nézünk, akkor kezdetben még az azonnal el nem tünő ingerület, mely tevőleges utóképet idéz elő, összekeveredik a kifáradásnak hatásával, a nemleges utóképpel; azonkivül még a fehér fénynek különböző színei különböző hosszan és különböző erősen hatnak. Ennek következtében az utóképek színesekké, a tünemények átalában sokkal bonyolódottabbakká válnak.
Az utóképek segítségével könnyen meg lehet győződni, hogy a világos felületnek benyomása már az első másodperczektől fogva apadni kezd, s többnyire már egy percz mulva erejének felére vagy egynegyedére leszáll. E czélra a kisérletnek legegyszerübb alakja abban áll, hogy fehér lapot fekete papirral félig elfedünk, a fehér lapnak valamely pontját a feketének széle közelében szilárdan rögzitve nézzük, és 30 egészen 60 másodpercz mulva (*) a fekete lapot sebesen félre toljuk, a nélkül hogy szemünket elforditanók. Rögtön bekövetkezik ekkor a feketének helyén a fehérnek benyomása, fényes kezdeti élénkségében, és most felismerhető, minő magas fokban tompult el és gyengült a régibb benyomás, a rövid idő daczára, mely alatt a fehér papir behatott. S még is, jól megjegyzendő, a néző a látszólagos világosságnak ilyetén erős fogyatkozása felől mit sem vett észre, mi alatt a fehér papirt nézte.
Végre helybeli kifáradás még más tekintetben is lehetséges, ú. m. kifáradás egyes színek iránt, hogy ha tudniillik vagy az egész reczeget, vagy annak egyes helyét bizonyos időn át (azaz fél[től] egészen öt perczig) egy ugyanazon szín általi megvilágltásnak kiteszszük. Young elmélete szerint ekkor természetesen a fényérző idegeknek csak egy vagy két neme fárad ki, az, mely az illető színt erősen megérzi. A nem ingerlett többi ideg kifáradatlan marad. Az eredmény az, hogy midőn például szürke alapon a vörös szín-
(*) Értsd: 30–60 másodpercig. [NF]
nek utóképét szemléljük, ezen alapnak egyenletesen vegyes fénye a vörös szín irányában kifáradt reczeg helyén csak még a zöld és ibolya színnek érzéseit képes kelteni. A vörös szín által kifárasztott hely mintegy mulékony vörös színvakságba esett. Utóképe tehát a vörös színhez képest kiegészitőleg színezve, kékes-zölden mutatkozik.
S ebben épen módot nyujtva találunk, reczegünkben a színeknek eredeti tiszta telt érzését előidézni. Ha például a tiszta vörös színt kivánjuk látni, akkor a színképnek kékes-zöld színe által, mely a vörösnek kiegészitő színe, reczegünknek egy részét kifárasztjuk. Ez által reczegünknek e részét egyidejüleg zöld – és ibolya – színvakká teszszük. Ezután az utóképet a hasáb színképének lehetőleg tiszta vörös színe helyére vetjük. Akkor az eleven telt vörös színben mutatkozik, környezetében pedig a színképi vörös szín, jóllehet hogy az a legtisztább vörös szín, mit a külvilág felmutathat a ki nem fáradt reczegnek most kevésbbé teltnek látszik, mint a vörös szín a reczegbeli képben, és mintegy fehéres ködbe bontva.
Érjük be a felhordott tényekkel; nem akarok további részleteket felhalmozni, mert nem kerülhetném akkor ki sok egyes kisérletnek hosszadalmas leirását.
Szemközt ezen tényekkel lehetséges-e, hogy még fenntartsuk azon egyébként igen természetes benső feltevést, miszerint érzéseink, különösen pedig látérzéki érzéseinknek minőlegessége, a külső tárgyak felelkező minőlegességének hű képmása? Nyilvánvaló, hogy nem. A legfőbb döntő ok adva van már a fajlagos érzéktehetségeknek J. Müller által a tényviszonyokból levezetett törvényében. Valjon a napsugarak nekünk fény vagy meleg gyanánt jelenkeznek-e, az épen nem függ saját belső mivoltuktól, hanem attól, a mint azok látidegrostokat vagy bőridegrostokat ingerelnek. Nyomás a szemtekére, gyenge villamos áram azon keresztül, valamely a vérben elterjedt bóditószer, szintúgy fényként éreztetnek mint a napsugarak. A legbehatóbb
különbség, melyet a különféle érzések felmutatnak, t. i. a különbség a látás-, hallás-, izlés-, szaglás- és tapintásbeli érzések közt, ezen annyira mélyen beható különbség, mely eszközli, hogy a szín- és hangérzések egymás közt még csak hasonlósági vagy nem hasonlósági viszonyban sem állanak, mint látjuk, épen nem függ a külső tárgynak természetétől, hanem egyedül csak az érintett idegnek központi összeköttetésétől. Ehhez képest alárendeltnek tűnik fel azon kérdés, valjon minden egyes érzék minőlegességeinek körén belül feltalálható-e még az összeegyezés a tárgyiasság és az alanyiasság közt. Minő színben látjuk meg az éterhullámok menetét, midőn azok a látideg által megéreztetnek, az minden esetre függ hullámhosszaik értékeitől. A természetes módon látható színeknek rendszere a különféle nemű fényelegyek közti különbségeknek még egész sorát ismerteti meg. Mindazáltal ezen különbségek száma rendkivüliképen összevont, végtelen nagy számtól kezdve, le háromig. Minthogy a szemnek legfontosabb képessége finom ürkülönböztetésében [térbeli különbségtevő képességében] fekszik és e czélhoz képest annyira finomabban van szervezve mint a fül, úgy igen is beérhetjük azzal, hogy a szem még egyátalában birja a fénynek néhány, bárha aránylag kevés minőleges különbségeit észrevenni. A fül ellenben, mely ez utóbbi tekintetben oly rendkivüliképen dúsabban van felszerelve, majdnem teljesen nélkülözi az ürkülönböztetést. De valóban bámulnunk kell, mindaddig tudniillik, mig a természetes, érzékeiben feltétlenül bízó embernek álláspontján maradunk, a felett hogy sem a határok, melyek közt a színkép szemünkre behat, sem a színkülönbségek, melyek az érzésben, mint a fénynemek tárgyilagos különbségeinek egyszerüsitett kifejezései, megmaradtak, bármely más kimutatható jelentőséggel nem birnak, mint épen egyedül a látásra nézve. Egyenlőnek látszó fény minden többi ismert természet- és vegytani viszonyai szerint teljesen különböző lehet.
Végre azt találjuk, hogy érzéseinknek tiszta, egyszerű elemei, a tiszta alapszínek érzései, a szemnek természetes, ki nem fáradt állapotában, mesterséges előkészités nélkül, semminemű külső fény által elő nem idézhetők, hogy azok egyátalában csak mint alanyi tünemények léteznek.
A külső fénynek és az érzésnek minőlegessége közti összeegyezésből e szerint csak az marad fenn, mi talán közvetlenül ugyan eléggé csekélynek tetszhetik, tettleg azonban számtalan sok hasznos alkalmazásra teljesen elégséges, t. i. hogy egyenlő fény egyenlő körülmények közt egyenlő színérzést kelt. [Két] Oly fény pedig, mely egyenlő körülmények közt egyenlőtlen színérzést kelt, nem egyenlő.
Ha két viszony ilyképen egymással felelkező, akkor az egyik a másikához képest jel. Hogy eddig az észrevevésről szóló tanban a jelnek és a képnek fogalma nem elég gondosan lett különválasztva, az nézetem szerint számtalan tévedések és hibás elméletek okául szolgált.
A képben a képmásnak hasonneműnek kell lenni a lemásolttal, s csak a mennyiben azok egynemüek, kép a képmás. Valamely szobor annyiban képe valamely embernek, a mennyiben az utóbbinak testidomát saját testidomna által utánozza. Még ha az kisebbitett mérték szerint készült is, az ürbeli nagyság mindig ürnagyság által van feltüntetve.
Valamely festmény az eredetinek képe, részint mert ennek színeit hasonló színekkel, részint mert az utóbbinak ürbeli viszonyait részben, t. i. távlati vetülete szerint, megfelelő ürviszonyokban utánozza.
Az idegingerületek agyunkban és a képzelmek öntudatunkban a külvilági eseményeknek képei lehetnek, a mennyiben amazok időrendjükben utánozzák az utóbbiaknak időrendjét, s a mennyiben a tárgyak egyenlőségét a jelek egyenlősége által, tehát a szabályos rendet szabályos rend által tüntetik fel. Nyilvánvaló, hogy ez
értelmünknek feladataihoz elégséges, mely hivatva van a világnak tarka változatosságából az állandót kiszemelni és fogalom vagy törvényképen egybefoglalni. Hogy az valamennyi gyakorlati czélra is elégséges, azt jelentésünk harmadik szakasza fogja tanitani.
De félreismerhetlen, hogy nem csak míveletlen személyek, kik érzékeikbe [!] vakon szoktak bizni, hanem még a míveltek is, kik tudják, hogy érzékcsalódások fordulnak elő, hajlandók azon megütközni, hogy az érzések és a tárgyak minőlegességei közt a szorosabb megegyezés teljesen hiányzik. Hiszen még magok a természetbuvárok is sokáig késlekedtek, és tettek és kimeritettek minden lehetséges ellenvetést, mielőtt a fény és meleg sugaraknak azonosságát megengedték, melyeknek lényeges különbsége a fény és melegnek érzésében nyilvánulni látszott. Sőt Goethe maga, mint más helyen kimutatni törekedtem, leginkább azért került ellenmondásba Newton színtanával, mert nem bírta képzelni, hogy a fehér szín, mely az érzésben a legvilágosabb fénynek legtisztább kifejezéseként mutatkozik, a sötétebb színes fényből legyen összeállitva. Ama Newton által felfedezett tény volt az érzéktehetségek felőli újabb tannak első csírája; valamint a lényeges tételek is az érzékileg felfogható minőlegességek jelentőségéről tökéletesen helyesen vannak kortársánál John Locke-nél előadva. De bár mily élénken kiérezhető is, hogy ebben fekszik sok emberre nézve a botránykő, még sem találom sehol az ellenfél véleményét világosan kifejtve és oly tisztán kimondva, hogy az abbeli tévedés határozottan kitapintható volna. Ennek oka, nézetem szerint, abban fekszik, hogy alatta még mélyebb fogalombeli ellentétek rejtőznek el.
Csak ne engedjük magunkat elcsábittatni, hogy a jelenség és a látszatnak fogalmait összetéveszszük. A testi színek bizonyos, a testek mivoltában levő tárgyilagos különbségeknek jelenségei; épen azért természettudományi tekintetben sem képeznek puszta látszatot, habár a mód, mely szerint jelenkeznek, főleg idegkészülékünk mi-
voltától függ. Csalékony látszat csak ott lép fel, hol valamely tárgynak rendes jelenkezési módja valamely máséval felcseréltetik. A színlátásnál azonban ez semmiképen nem áll be, nincsen semmiféle más jelenkezési módja, melyet mi szemközt a szembelivel rendesnek nevezhetnénk.
Úgy látszik nekem, hogy itt a fő nehézség a tulajdonság fogalmában fekszik. Minden akadály el van háritva, mihelyt megértjük, hogy átalában valamely tárgynak bármely tulajdonsága vagy minősége valósággal nem egyéb, mint annak képessége, más tárgyakra bizonyos hatásokat gyakorolni. A hatás végbe megyen vagy ugyanazon testnek egynemű részecskéi közt, mitől a halmazállapotok különbségei függnek, vagy mint a vegyészi visszahatások, egyik testről egy másikára megy az át, vagy végbe megyen az érzéki szerveinkben, és érzésképen – mint a minőkkel itten foglalkozunk – nyilvánul. Ily hatást nevezünk tulajdonságnak, midőn a kémlőszert, melyen amaz nyilvánul, mintegy meg nem nevezve, azt, a mi magától érthető, alattomban értjük. Így szólunk valamely anyagnak oldékonyságáról, azaz annak viseletéről a viz iránt; szólunk annak súlyáról, azaz annak vonzódásáról a föld felé; szintúgy egyenlő joggal nevezzük azt kéknek, mert felteszszük, hogy önmagától értetődik, miszerint csak azon hatás jelölendő ki, melyet az a rendes szemre gyakorol.
Ámde ha az, mit tulajdonságnak nevezünk, mindig két tárgy közti viszonylatra vonatkozik, úgy természetesen az olyféle hatás soha sem függhet az egymásra behatók csak egyikének természetétől, hanem egyátalában csak a viszonylatban azon másikhoz áll fenn, melyre a hatás gyakoroltatik és függ annak természetétől. Nincs tehát semmi valódi értelme annak, ha a fénynek oly tulajdonságairól akarunk szólani, melyek neki egymagában és függetlenül minden többi tárgytól sajátjai lennének, és melyek a szem érzésében újból találhatnák kifejezésüket. Ilyféle tulajdonságok fogalma önmagával áll ellentétben, s ilyfélék átalában semmikép nem létezhetnek;
ennélfogva nem is követelhetjük, hogy a színérzések a fénynek ilyféle minőségeivel megegyezzenek.
Természetes, hogy ilyetén fontolgatások a gondolkodók agyában már régóta feltolultak; találjuk azokat Locke és Herbart által kimondva, egy értelemben állanak azok Kanttal. De azoknak megértésére és belátására eleinte talán nagyobb elvonó tehetség volt szükséges, mig azok most az előterjesztett tények által a legszemlélhetőbben megvilágíttatnak.
Ezen, az elvontnak országába tett kitérésünktől visszatérünk még egyszer a színek tarka díszéhez, hogy azokat bizonyos külső, akár a fényre, akár az azt visszaverő testekre vonatkozó minőlegességek érzéki jeleiként megvizsgáljuk. A jó jelnek lényeges kelléke, állandósága, hogy ugyanazon tárgy mindig ugyanazon jellel együtt járjon. Ámde láttuk már, hogy a színérzések e tekintetben is némi kivánni valót hagynak hátra. Azok a reczeg kiterjedésében nem teljesen egyenletesek. Itt azonban tekintetünk örökös mozgása épen úgy átsegit az akadályon, mint teszi azt a reczegképnek egyenlőtlen élességére nézve. Az észlelésnek ezen különös módja által a szervnek ezen hibáját is kiegyenlitjük.
Láttuk azután, hogy a szemnek kifáradása folytán az ingerület ereje gyorsan igen jelentékeny változásokat szenvedhet. Itt is a tekintet folytonos mozgása arra segít, hogy a kifáradás rendesen a reczeg egész kiterjedésében egyenlő, és hogy körülirt utóképek ritkán képződhetnek; legfelebb csak igen fényes tárgyak után, minők a napkorong vagy az igen fényes lángok.
De az egész reczegnek egyenletes kifáradásánál nagyobbára legalább változatlanul marad az előttünk lévő különféle tárgyaknak világossága és színe közti viszonylagos arány és a kifáradás csak akképen hat, mintha a világítás lassanként gyengülne.
Ez pedig minket azon látképeinkbeli különbségekre vezet, melyek az előttünk fekvő tárgyaknak megvilágításától függnek.
Itt ismét tanulságos tényekre akadnak. A külvilági tárgyakat a legkülönbözőbb fényfokozatok szerint megvilágítva látjuk, kezdve a legvakitóbb napfénytől le a holdvilágig, – amaz 150,000-szer fénydúsabb mint a teljes hold világa. A megvilágításnak színe is jelentékenyen változhatik, vagy az által hogy mesterséges megvilágítást alkalmazunk lángok segítségével, melyek mindig többé kevésbé vörös sárga fényt arasztanak, vagy az által, hogy lombfödélzet zöldes árnyéka alatt vagy erősen színezett szőnyegekkel és ablakfüggönyökkel díszitett szobában tartózkodunk. A megvilágításnak fényfoka és színe szerint változik természetesen azon fénymennyiségnek fényfoka és színe is, melyet a megvilágított testek szemünkbe vetnek. Minden különbség a testszínezetben ugyan is azon alapszik, hogy a különbféle testek a napnak különféle egyszerű kisugárzásaiból különbözően nagy részleteket részint visszavernek, részint elnyelnek. A czinóber visszaveti a hosszú hullámsugarakat, a nélkül hogy azokat jelentékenyen gyengitené, ellenben valamennyi többi sugárból csak igen keveset. Miért is vörös színben, t. i. azon sugaraknak színében jelentkezik, miket egyedül vissza vet és a szembe juttat. Ha azt más színű fénynyel világítjuk meg, mely vöröset nem tartalmaz, akkor majdnem feketének tetszik.
Így tehát könnyen kitetszik, valamint a mindennapi tapasztalás is százszoros változatokban azt tanusitja, hogy a megvilágított testeknek látszólagos fényfoka és színe a megvilágításnak fényfoka és színe szerint változik. Ez a festészekre nézve egyik főtanulmányi tárgy; ezen alapszik legszebb sikereiknek nagy része.
A mi azonban a látásnál minket főleg érdekel, az, felismerni és újból felismerni a minket környező testeket; csak ritkán, legfölebb széptani vagy természettani tekintethől forditjuk egyszer másszor figyelmünket a megvilágításra is. De a mi valamely test színében állandó, az nem az általa szemünkbe bocsátott fénynek világossága és színe, hanem az arány ezen fény különböző egyszerű alkatrészeinek erőfokozatai
és a megvilágítás felelkező alkatrészeinek erőfokozatai közt. Csak ez az arányviszony képezi a test egyik állandó tulajdonságának kifejezését.
Ha ezt elméletileg megfontoljnk, úgy látszhatnék, mintha a feladat, valamely testnek színét változó megvilágításnál megitélni, szerfölött nehéz volna. De ha a gyakorlatban körültekintünk, úgy csakhamar azt találjuk, hogy képesek vagyunk a testek színeit a legnagyobb biztosággal, és még meggondolásra sem szorulva, a legkülönbözőbb körülmények közt helyesen megitélni. Fehér papir teljes holdvilágnál sötétebb, mint fekete bársony napvilágnál; de még sem késünk soha sem elismerni, hogy a papir fehér, a bársony fekete. Sőt sokkal nehezebben esik nekünk, azt felismerni, hogy valamely szürke, verőfényes naptól sütött test teljesen ugyanazon színű, sőt talán ugyanazon fokú fényt vet vissza, miként valamely beárnyékolt fehér test, mint sem azt felismerni, hogy valamely beárnyékolt fehér papirnak testi színezete ugyan az, mint valamely mellette fekvő ugyanazon nemű, naptól sütött testé. A szürke a fehértől teljességgel fajlagosan különbözőnek tetszik; mint testi színezet valóban is az, mert oly testnek, mely a fénynek csak felét veti vissza, másféle minéműségű felülettel kell birnia, mint olyannak, mely az egészet veti vissza. S még is lehetséges, hogy a megvilágított szürkének benyomása reczegünkre véglegesen azonos a beárnyékolt fehérével. Minden festész a beárnyékolt fehér színt szürke színnel tünteti fel; s ha azt teljesen természethiven utánozza, akkor mindamuellett a leábrázolt tárgy tiszta fehéren tűnik fel. Ha érzékileg akarunk meggyőződni a szürke és fehér fény színének egyenlősége felől, úgy az csak az által lehetséges, hogy netalán gyüjtő lencsével erős fényt pontositunk össze valamely szürke korongra, úgy hogy az erősebb megvilágításnak határai teljesen összeesnek a szürke körnek határaival, és a mesterséges megvilágításnak jelenléte a közvetlen érzéki benyomáshan sehol magát el nem árulja. Akkor a szürke valóban fehérnek tetszik.
Felvehetjük [feltehetjük] – s e felvételünk bizonyos ellentétességi tünemények által igazoltatik – hogy a jelenlévő legvilágosabb fehérnek megvilágítása nekünk mértékül szolgál az azt körül álló sötétebb testek megitélésénél, minthogy közönséges körülmények közt gyengitett világításnál vagy a reczegnek növekedett kifáradásánál valamennyi testi színek fényereje egyenlő mértékben szokott csökkenni.
A megvilágításnak legszélsőbb fokozatainál érvényes ugyan ez utóbbi még mindig a tárgyilagos fénynek erejére nézve, azonban már nem az érzésre nézve. Igen rikitó, már közel vakitó megvilágításnál a világos felületeknek fényfokozati különbségei az érzésre nézve mindinkább eltörlődnek; igen gyenge fénynél pedig a legsötétebb tárgyak fényfokozati különbségei válnak megkülönböztethetlenekké. Így közelednek a közép fényességű testi színek napvilágnál inkább a legfényesebbekhez, holdvilágnál inkább a legsötétebbekhez. E különbséget használják fel a festészek, hogy festményeiken, melyek valamennyien rendszerint, egyenletesen világos nappali fénynél szoktak szemléltetni és a középszerű világosságnak azon nagy különbségeit távol sem engedik meg, melyek a napvilág és holdvilág közt fekszenek, még is mindkettőt előtüntessék. Hogy a napfényt fejezzék ki, még a középvilágos testeket is majdnem teljesen világosaknak, a holdvilágnál pedig ez utóbbiakat is majdnem teljesen sötéteknek festik. Ehhez járul még egy másik körülmény, mely szintén az érzési módban fekszik. A különféle színek fényerejének egyenletes fokozódásakor ugyanis a vörös és sárga színnek benyomása jobban növekszik, mint a kék színé. Ha vörös és kék papirt választunk ki, melyek közép nappali fénynél körülbelől egyenlő világosoknak tetszenek, úgy verőfényes napvilágnál a vörös, holdvilágnál vagy csillagfénynél a kék tetszik sokkal világosabbnak. A színképi színek ugyanazon tüneményt mutatják. A festészek ezt is felhasználják, a mennyiben a napos tájképeknek túlnyomólag
sárga, a holdvilágosoknak túlnyomóan kékes színárnyalatot kölcsönöznek.
Ezen eljárásból különösen tisztán kitetszik, mennyire tettük magunkat függetlenekké a testi színek feletti itéletünkben a megvilágításnak végleges nagyságától. Szintúgy majdnem teljesen felszabadítjuk magunkat azon befolyás alól, melyet az uralkodó világításnak színe gyakorol. Némileg tudjuk ugyan, hogy a nappali fénynyel összehasonlitva a gyertyavilág vörös-sárga; de hogy színe mennyire különböző a napfényétől, azt mégis szemlélhetőbben csak akkor tapasztaljuk , ha mindkét világítást egyenlő erőben közvetlenül egymás mellé tartjuk, például a kisérletnél színes árnyékokkal. Ha sötét szobába szűk nyiláson át a szürke felhős égnek világát, vagyis a gyengitett fehér nappali fényt (vagy a holdvilágot) engedjük az egyik oldal felől fekmentes fehér papirra esni, a másik oldal felől pedig a gyertyavilágot, és a papirra merőlegesen pálczát állitunk fel, úgy ez két árnyékot vet, egyet melyet a nappali fény meg nem világít, de igen is a gyertyavilág, ez vörös-sárga, és úgy is néz ki. A második árnyékot megvilágítja a nappali fény, de nem a gyertyavilág; ez fehér és ellentétből kéknek tetszik. A két árnyéknak ezen kék és amaz vörös-sárga színe azon két szín, melyet fehéreknek nevezünk, az egyikét nappali világításnál, a másikát gyertyavilágításnál. Egymás mellé állitva, mint két igen különböző és meglehetősen telt színek jelenkeznek. S mégis pillanatig sem késünk gyertyavilágításnál a fehér papirt fehérnek elismerni és azt az aranysárgától megkülönböztetni.
A tünemények ezen sorában az legnevezetesebb, hogy valamely átlátszó színes takarónak színét a megette fekvő tárgyakétól külön választjuk, mint ez az érdekes ellentétességi tünemények egész soránál történik. Sőt midőn zöld fátyolon keresztül nézünk, még az is megtörténhetik, hogy fehér tárgyak, melyeknek fénye bizonyára a fátyolnak zöld fényével vegyült, tehát minden esetre zöldes, épen ellen-
kezőleg vöröseknek tetszenek, minthogy rajtok a zöldnek vöröses utóképe mutatkozik. Ennyire választjuk el teljesen a fényt, mely a takaróhoz tartozik, a takarón át látott tárgyaktól. *
A két utóbbi kisérletnél előforduló színelváltozásokat – ellentétességi tüneményeknek (kontrast tüneményeknek) nevezik; azok többnyire oly csalódások a tárgyaknak testi színe iránt, melyek nem eléggé kifejtett utóképeken alapszanak; ez az úgynevezett bekövetkező ellentét (successiver Contrast), mely pillantásunk színes tárgyak feletti vándorlásakor áll be. Részben azonban az ellentétességi tünemények azon is alapszanak, hogy szokásunk, mellyel a testi színt az egyidejüleg látott különböző tárgyaknak fényfoka és színe közti viszonylagos arány szerint itéljük meg, minket tévútra vezet, hogy ha azon viszonyok a közönségesektől eltérnek, például ha két világítás vagy átlátszó színes takarók vannak jelen vagy jelen lenni látszanak, hol nincsenek; ez utóbbi esetek az egyidejű ellentétek (simultane Contraste). Például a kisérletnél színes árnyékokkal, a kettősen megvilágított alap, mely az egyidejűleg látott tárgyak közt a legfényesebb, hamis mértéket szolgáltat nekünk a fehérre nézve. Vele összehasonlitva az egyik árnyéknak valódi, de kevésbbé világos fehér színe kéknek tetszik. Azonkivül ezen ellentétességeknél azon körülmény is közre hat, hogy az érzésben tisztán észrevehető különbségek nagyobbaknak tetszenek, mint a kevésbbé tisztán észrevehetők. Már pedig a szem előtt fekvő színkülönbségek tisztán észrevehetők az emlékezetben lévőkhöz képest, továbbá azok, melyek a láttérnek legszomszédosabb helyei közt vannak, a távolabbiakhoz képest stb. Mind ennek befolyása van. Jókora sok különféle körülmény jön itt tekintetbe,
* Ide tartozó kisérleteknek egész sora leírva található munkámban: "Handbuch der Physiologischen Optik." 398[tól] egészen 400 l[apig].; 401 egészen 411. l.
melyeknek egyes esetek szerinti nyomozása igen érdekes világot vet az indokokra, melyek szerint a testi színeket megitéljük, oly fejezet ez azonban, melyet itten közelebb nem taglalhatunk. Egyébiránt épen oly érdekes az a festészet elméletére is, mint az élettanra nézve, minthogy a festészek a természetes ellentétességi tüneményeket fokozott utánzással gyakran alkalmazzák, hogy nagyobb fénykülönbségeket és teltebb színeket tüntessenek a szemlélőnek fel, mint sem képesek festékeikkel valósággal létrehozni.
Ezzel befejezzük a látérzések tanát. Vizsgálatunk ezen szakasza tehát kimutatta, hogy a látérzésekbeli minőlegességek nem egyebek jeleknél, részint a fénynek, részint a a megvilágított testeknek bizonyos minőleges különbségeire nézve a nélkül azonban, hogy teljesen felelkező tárgyilagos jelentőségük volna; sőt még hogy a jelrendszernek azon egyetlen lényeges kellékét t. i. az állandóságot is csak igen lényeges megszoritás és hiányok mellett birják; miért is fentebb róluk dicséretképen csak annyit mondhattunk, hogy azok egyébként egyenlő körülmények közt egyenlő tárgyak szerint egyenlőképen mutatkoznak. Mind ennek daczára végre még is azt találjuk, hogy ezen eléggé változó jelrendszer segítségével lényeges részét abbeli feladatunknak, hogy t. i. egy azon testi színeket állandó mód szerint mindenütt újból felismerjük, képesek vagyunk jól, sőt tekintettel az ellenszegülő nehézségekre, feltünően jól megoldani. A fény és színeknek ezen ingatag, s pedig a megvilágításra nézve ingatag, a szervnek változékony kifáradására nézve ingatag, a reczegen érintett helyre nézve ingatag rendszeréből képesek vagyunk azt, mi egyedül szilárd benne, a testi színt, mely a testi felület egyik változatlanul fenmaradó minőségének felel meg, kifejteni, nem hosszadalmas meggondolással, hanem a pillanatban önkénytesen felszökkenő nyilván[való]sággal.
Mindazon szabálytalanságok és tökéletlenségek, melyeket az optikai készüléken és a reczegképen feltaláltunk, épen-
séggel csekélyeknek tetszenek azon egyezőtlenségek mellett, melyekre itten az érzések terén akadunk. Majdnem azt lehetne hinni, hogy a természet szándékosan kedvét találta a legmerészebb ellentétekben s törekedett minden, a külső s belső világ közt eleve megállapított összhangzat feletti ábrándozásnak végképen útját szegni.
De hányadán állunk feladatunknak megoldásával, a látás értelmezésével? Úgy hihetné egynémely, hogy távolabb állunk tőle mint valaha; hogy a rejtély csak még bonyolultabb, a remény azt megfejteni csak még kisebb lett. Talán hajlandónak érzi magát gáncsolni a tudományt, mely terméketlen bírálattal a szépséges érzéki világot szétrombolni tudja, hogy dirib-darabjait a semmiségbe átvesse; s elhatározza magát emberi ép eszére támaszkodni és többet hinni érzékeinek, mint az életbuvárnak.
Azonban hátra van még vizsgálódásunknak azon része, mely az ürszerinti szemlélődésekkel foglalkozik. Lássuk, nem fog-e itt végre még igazoltatni a tudomány által is a természetes bizalom annak helyessége iránt, mit az érzékek nekünk tanusitanak.