A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK VISZONYA
A TUDOMÁNYOK ÖSSZESSÉGÉHEZEGYETEMI ÜNNEPI BESZÉD
tartotta Heidelbergben, 1862-ik évi november 22-ikén
Dr. H. HELMHOLTZ,
az időben prorektor.
Tisztelt gyülekezet!
Egyetemünk e napot évről évre ünnepelve, hálaérzetét fejezi ki Károly Frigyes, ez ország fenkölt szellemű fejedelmének emléke iránt, nem feledhetvén, hogy ő az, ki a nehéz időben, midőn Európa egész régi rendje felbomolni látszott, egy pillanatig sem ingadozva, csak nemzetének javáért s szellemi fejlődéseért fáradott, s hogy ő az, ki helyesen felismeré, miszerint nemes czéljainak előmozditására ez egyetem felelevenitése s megújitása a leghathatósabb eszközök egyike lesz. Midőn ily napon s e helyen az összes egyetem képviselője gyanánt szavamat az összes egyetemhez intézem, helyén lesz, ha az egyes tudományok összefüggésére s azoknak
egységes tanulmányozására utalok, legalább a mennyire ez ama korlátolt álláspontból lehetséges, melyet mi egyesek az egészszel szemben elfoglalunk.
A viszonyos kapocs, mely az egyes tudományokat összefüzi, s mely lehetővé teszi, hogy azokat az Universitas litterarum neve alatt foglaljuk egybe, lazábbnak látszik ma, mint valaha. Korunk tudósait a részletek tanulmányozásába mélyedve találjuk, úgy, hogy még a polyhistor is, minden fáradozása mellett, a jelenkori tudomány tágas mezejének csak kis részét képes fejében elszállásolni. A most lefolyt három század nyelvésze elég foglalkozást talált már a latin és görög nyelv tanulmányozásában; pusztán gyakorlati czélokból tanultak még talán egy-két európai nyelvet is. Ma az összehasonlitó nyelvészet a nyelv képződésének törvényeit keresve, minden embertörzs minden nyelvének megismerését tüzte ki feladatául, s e nagy munkát valóban óriási szorgalommal kezdte meg. Mi több, korunk tudósai még a classica philologia körén belül sem szoritkoznak már kizárólag azon iratok tanulmányozására, melyek müvészi tökélyük, eszméik éle, vagy tárgyuk fontossága által örök időkre a költészet és próza mintáivá váltak; hiszen egy régi iró bármely töredékes irata, egy pedans grammatikus vagy bizanti költő bármely jegyzete, egy római tisztviselő törött sirköve, melyet talán Magyarország, Spanyolország vagy Afrika valamely zugában találnak, hirmondó vagy bizonyiték gyanánt szolgálhat, mely annak helyén s idején fontossá válhatik. Ekként a tudósok egy másik csoportjának tevékenységét azon óriási vállalat veszi igénybe, felkeresni [felkutatni] a classikus ókor minden maradványait, s azokat összegyüjteni és rendezni, úgy, hogy használatra készen legyenek. Gondoljunk e mellett a történeti kútfők tanulmányozására, az állami és városi levéltárakban felhalmozott pergamentek s papirok átkutatására, az emlékiratokban, levélgyüjteményekben és életleirásokban elszórt jegyzetek gyüjtésére és a hyeroglifok s ékiratokban lerakott okmányok
kibetüzésére; gondoljunk e mellett az élő és özönviz előtti állatok és növényeknek, nemkülönben az ásványoknak terjedelemben oly gyorsan növekvő, rendszeres áttekintésére, s szemeink előtt a tudományos ismeretek oly halmaza fog elterülni, mely csaknem kábitani képes. Mindezen tudományokban a kutatás köre még folyvást nagyobbodik, még pedig oly arányban, a mint az észlelés segédeszközei tökéletesbednek, s igy a nélkül, hogy annak határait egyelőre kijelölhetnők. A mult századok zoologja rendesen megelégedett, ha egy állatnak fogait, szőrzetét, lábainak alkatát s egyéb külső ismertető jeleit leirta. Az anatom pedig csak az ember boncztanával s azzal is csak annyiban foglalkozott, a mennyiben azt késsel, fürészszel és vésővel vagy legfeljebb az edények [véredények] befecskendezése segélyével tehette. Az ember boncztana egymaga már roppant terjedelmű és nehéz tanulmánynak tartatott. Ma nem elégszünk meg az ugynevezett durvább emberi boncztannal, (mely többek által, ámbár hamisan, kimeritett tárgynak tartatik), hanem az észlelők figyelmét különösen az összehasonlitó boncztan, azaz: az összes állatvilág boncztana és a górcsövi boncztan, tehát az előbbinél sokkal tágabb körű tudományok veszik igénybe. Az ó-kor és a középkori alchymia négy eleme helyett ma a vegytanban már 64. elem szerepel, * s ezek közül a három utolsó egy, egyetemünkön felfedezett módszer segélyével találtatott, mely még több hasonló leletet helyez kilátásba. ** De nem csak az elemek száma szapo-
* Ez adat, mely helyes volt akkor, midőn ez előadás tartatott, (1862) azóta megszünt az lenni. Azóta új elemek fedeztettek fel, más testek pedig az elemek sorából kitöröltettek, úgy, hogy a vegytan ma nem 64, hanem 63 elemet ismer. Ford.
** A módszer, melyre itt hivatkozás történik, nem más, mint a szinképi elemzés. Szerző jóslata tettleg [tényleg] beteljesedett, mert azóta az e módszer segélyével felfedezett három elemhez (caesium, rubidium, thallium), még egy negyedik (az indium) is járult. Ford.
rodott ily rendkivüli mértékben, hanem a módszerek is, melyek szerint azokból összetett vegyületek állithatók elő, oly annyira tökéletesbedtek, hogy az úgynevezett szerves vegytan, mely egyedül a szénnek hydrogén-, oxygén- és nitrogénnel s még néhány más elemmel alkotott vegyületeivel foglalkozik, maga külön tudománynyá vált.
"A hány csillag van az égen", mondták őseink, ha oly számra gondoltak, mely felfogásuk határait felülmulta; Plinius a vakmerővel határos vállalatnak [vállalkozásnak] (rem etiam Deo improbam) tartja, hogy Hipparch a csillagok megszámlálásához s helyzetök meghatározásához fogott. Pedig a 17-ik századig távcső segitsége nélkül készitett csillaglajstromok csak 1000, legfeljebb 1500 első egész ötödik [elsőtől ötödikig terjedő] rangú csillagot tartalmaznak. Jelenleg több csillagdában foglalkoznak e lajstromok kiegészitésével, úgy, hogy azok a tizedik ranguakra is kiterjedjenek, mi által az égboltozaton mintegy 200,000 álló csillag lesz feljegyezve, s helyzetére nézve meghatározva.
E vizsgálatok tették lehetővé sok új bolygó felfedezését is, úgy, hogy mig 1781-ben csak 6 volt ismeretes, ma számukat már 75-re tehetjük. * Ha ezen minden ágra kiterjedő óriási tevékenységet áttekintjük, úgy az ember merész törekvései ijedt bámulatra ragadnak, mint a chorust Antigonében, midőn igy szól:
Πολλα τα δεινα, κουδεν ανθρωπου δεινοτερον πελει
"Sok a bámulatra méltó, de mi sem bámulatra méltóbb az embernél."
Ki az, ki ma az egészet áttekinteni és az összefüggés fonalát kezében tartva, magát tájékozni birja? A tudományos anyag ily óriási gyarapodásának természetes következése
* A kis bolygók száma jelenleg (1874. julius) 138-ra rúg. Ezekhez hozzáadva a 8 nagy bolygót, az összes ismert bolygók számát 144-re kell becsülnünk. Ford.
legelőször is az által tünik szemünk elé, hogy minden egyes búvár kényszeritve van tevékenységét mind kisebb és kisebb térre szoritani, s a rokon tárgyak felől csak felületes ismeretet szerezhet. Nevetnünk kell ma, midőn azt olvassuk, hogy a 17-ik században Keppler a mennyiségtan és erkölcstan tanszékének betöltésére hivatott Gráczba, vagy hogy a 18-ik század elején Boerhave Leydenben egy és ugyanazon időben a növénytan, vegytan és a belgyógyászat tanszékét töltötte be, s mint az utolsónak tanára, még a gyógyszerismét is előadta. Ma legalább négy, sőt teljesen betöltött egyetemeken hét vagy nyolcz tanárra van szükségünk, hogy mind e tanszakok képviselve legyenek. Ez áll a többi szakokra nézve is.
Azon körülmény, hogy magam természettudós vagyok, különösen buzdit az egyes tudományok közötti összefüggés kérdésének vizsgálatára, mert újabb időben épen a természettndományt gyanúsitották azzal, hogy elszigetelt utakra lépett s elidegenedett a többi tudományoktól, melyek közös nyelvészeti és történeti tanulmányaik által szorosabban összetartatnak. Ez ellentét egy ideig csakugyan érezhető volt, s úgy látszik leginkább Hegel bölcsészetének befolyása alatt fejlődött ki, vagy legalább ennek folytán tünt ki világosabban mint azelőtt. Hiszen a mult század vége felé, Kant tanának befolyása alatt, az ilyen elkülönzésről még szó sem volt; sőt e bölcsészeti iskola a természettudományokkal közös alapon állott, mit magának Kantnak természettudományi munkái világosan bizonyitanak; igy különösen a Newton-féle nehézkedési (gravitatio) törvényre alapitott kosmogoniai nézete, mely később Laplace czége alatt átalános elismerésre talált. Kant biráló bölcsészetének (kritische Philosophie) czélja nem is volt más, mint az, hogy természettudományi ismereteink forrásait és jogosultságát vizsgálja és szellemi tevékenységének mértékét a többi tudományágakkal szemben megállapitsa. Az oly tételnek, mely tiszta gondolkozás útján a priori állittatott fel, ez iskola tana sze-
rint, positiv és reális tartalma nem volt, hanem csak szabály gyanánt szolgálhatott az a gondolkozás módszerére nézve. Az identitás bölcsészete (Identitäts-Philosophie) ezzel ellentétben sokkal merészebb volt. Kiindulási pontja azon feltevés, hogy a való világ, a természet és az emberi élet egy teremtő szellem gondolkozásának szüleményei, s hogy e szellem lényegére nézve az ember szellemével egynemünek tekintendő. E szerint az ember szelleme külső tapasztalatok vezérlete nélkül is hivatva látszik arra, hogy a Teremtő eszméit kövesse és saját belső tevékenysége által mintegy újra felfedezze. Ily értelemben iparkodott az identitás bölcsészete a többi tudományok lényeges eredményeit a priori megállapitani. E működése nem is maradt egészen sikertelen, a meddig az a vallás, jog, állam, nyelv, müvészet és történelemre, tehát röviden, azon tudományokra terjedt ki, melyeknek tárgya lényegében psychologiai alapokon nyugszik és melyek ezért a szellemi tudományok (Geisteswissenschaften) jellemző elnevezése alatt foglaltatnak össze. Állam, egyház, müvészet és nyelv, szerinte, azért vannak, hogy az ember bizonyos szellemi szükségleteit kielégítsék. Külső akadályok, természeti erők, a véletlen vagy más emberek féltékenysége a rendet ugyan megzavarhatják, de azért az emberi szellemnek egy bizonyos állandó czél felé irányitott törekvése, hatalmával elnyomva a terv nélkül működő akadályokat végre még is érvényre jut. Ily értelemben talán nem is volna lehetetlen az emberi szellem pontos ismeretére támaszkodva, legalább körvonalaiban, a priori vázolni az emberi nem fejlődési menetét különösen, ha a bölcselkedő a tapasztalatok bőséges készletével rendelkezik, melyre abstractióit alapithatja. Hegelt, az e feladat megoldására irányzott törekvéseiben lényegesen támogatták ama mély bölcsészeti észrevételek a történelem és tudomány köréből, melyeket az őt közvetlenül megelőző kor bölcsészei és költői tettek, úgy, hogy neki jóformán csak a meglevőt kellett össze-
gyüjtenie és rendeznie, hogy meglepő nézetekben gazdag rendszerét felállithassa.
Igy történhetett az, hogy korának legtöbbjei fáradozásait lelkesült tetszéssel kisérték, túlzó reménynyel várva azoktól az emberi élet legmélyebb titkainak megoldását. A sajátságos elvont nyelv, mely a rendszer összefüggését beburkolta, s melyet bámulói közül csak kevesen értettek, annak dicsőségét csak nevelni [növelni] látszott.
Az, hogy a szellemi tudományok főbb eredményeinek megállapitása többé kevésbbé sikerült, még sem volt elég bizonyiték az identitás feltevésének helyességére nézve, melyből Hegel bölcsészete kiindult. Ellenkezőleg csak természeti tények képezhették volna próbakövét. Magából érthető, hogy a szellemi tudományok körében az emberi szellem és fejlődési fokozatainak tevékenysége nyom nélkül nem maradhatott. Ha azonban a természet egy hasonló teremtő szellem gondohatmenetének eredményét tükrözné vissza, úgy a természetnek aránylag egyszerű alakjai és jelenetei még sokkal könnyebben lennének e rendszerbe sorozhatók. Éppen itt szenvedtek az identitás bölcsészetének erőmegfeszitései hajótörést.
Hegel természetbölcsészete, legalább a természettudós szemében, teljesen értelem nélkülinek tünt fel. Ama kor nagy számú, kitünö természettudósai között nem találkozott [nem akadt] egy sem, ki Hegel eszméivel megbarátkozott volna. Mivel pedig Hegelre nézve különösen fontos lett volna, magának e téren is azon elismerést kivivni, melyet másutt oly busásan talált, azért rendkivül szenvedélyes és elkeseredett vitát kezdett meg, azt különösen Newton ellen, mint a tudományos természetbuvárlás első és legnagyobb képviselője ellen irányozván. A bölcsész a természettudóst korlátoltsággal, ez amazt értelmetlenséggel vádolta. A természettudósok ez időtől fogva bizonyos súlyt fektettek arra, hogy munkálataik minden bölcsészeti befolyások alól mentek [mentesek] legyenek, s közülök többen, s pedig kiváló jelentöségű férfiak is, a bölcsészetet nem csak haszontalannak, hanem veszélyes ábrándozás gyanánt
elvetendőnek tartották. Be kell vallanunk, hogy e közben ama jogosulatlan követelésekkel együtt, melyeket az identitás bölcsészete a többi szakmák alárendeltségére nézve érvényesiteni iparkodott, a bölcsészetnek igazolt követelései is visszavettettek, mint például az, hogy az ismeretek forrásait birálja vagy hogy a szellemi munka mértékét megállapitsa.
Másként történt ez a szellemi tudományok körében, bár az eredmény elvégre csaknem ugyanaz lőn. Hegel bölcsészete e tudományok minden ágában, a vallás, állam, jog, müvészet és nyelv körében, lelkesült követőkre talált, kik e tan értelmében mindannyian reformálni és speculativ uton gyorsan oly gyümölcsöket érlelni iparkodtak, melyeket mások addig csak lassan s csak fáradságos munkával tudtak előteremteni. Ekként állott elő ez időben a természettudományok és a szellemi tudományok között amaz éles és rideg ellentét, melynek folytán az előbbieknek néha még tudományos jellege is határozottan kétségbe vonatott.
Igaz, hogy e feszült viszony első elkeseredése nem sokára lecsillapodott. A természettudományok felfedezéseik és alkalmazásaik fényes sorával gyorsan bebizonyitották, hogy rendkivüli termékenység egészséges magvát rejtik magukban. Az elismerést és tiszteletet tőlük megtagadni többé nem lehetett. A tények lelkiismeretes kutatói nem sokára a tudás más terein is óvást emeltek a speculatió nagyon is merész Icarus-röpte ellen. Nem szabad azonban ama bölcsészeti rendszerek jótékony befolyását egészen félreismerni; mert nem tagadhatjuk, hogy Hegel és Schelling fellépése óta a buvárok figyelme a szellemi tudományok körében élénkebben és tartósabban irányult szellemi tartalmuk és czéljok felé, mint az a megelőző századok alatt történt, s ennyiben ama bölcsészeti iskola fáradozása nem maradt egészen sikertelen.
A mily mértékben a tények tapasztalati fürkészése a többi tudományok terén is mindinkább előtérbe nyomult, azon mértékben csökkent a köztük és a természettudományok
között fennálló ellentét. De, ha az a nevezett bölcsészeti nézetek befolyása folytán túlzott ridegséggel tünt is elő, még sem tagadhatjuk, hogy az ellentét magában a dolog lényegében fekszik s ott is nyilvánul. Ott van annak csirája mind magában szellemi tevékenységünk módjában, mind a nevezett szakok tartalmában, a mint azt már a természeti és szellemi tudományok elnevezése is mutatja. A physikus csak bizonyos nehézséggel fogja a nyelvészt és jogászt valamely bonyolódott természeti tünemény értelmébe beavatni; kell, hogy ez esetben részükről bizonyos ügyességet tételezzen fel elvont mértani és mechanikai fogalmak használatában, melyek körében azok őt csak nehezen követhetik. Más oldalról az aesthetikus és theolog a természettudóst nagyon is hajlandónak találja oly mechanikai és anyagias magyarázatokra, melyeket ők durváknak tartanak s melyek őket érzelmeik és lelkesedésük emelkedettségében sértik. A nyelvész és történész, kikkel a jogász és theolog közös nyelvészeti és történeti tanulmányok által van egybekötve, a természettudóst irodalmi kincsek irányában közönyösnek találják, sőt talán még saját tudományának történetérc vonatkozólag is közönyösséggel vádolhatják. Tagadhatatlan végre az is, hogy a szellemi tudományok közvetlenül foglalkoznak az emberi szellem legdrágább érdekeivel s az általa az életbe behozott renddel, mig a természettudományok csupán külső, közömbös tárgyakkal foglalkoznak, melyeket látszólag csak gyakorlati hasznuk miatt nem hagyhatunk tekintet nélkül, s melyek szellemünk fejlődésére közvetlen befolyást gyakorolni nem látszanak.
Miután a dolog igy áll, miután a tudományok végtelen sok ágazatokra szakadtak, miután közöttük szembetünő ellentétek fejlődtek ki, miután egyes ember a tudományok összességét vagy bár jelentékeny részét sem képes többé felkarolni; méltán kérdhetjük indokolva van-e, ha az összes tudományokat közös intézetekbe szoritjuk össze? A négy facultás összeolvadása egy universitássá nem csupán a középkor avult
maradványa-e? Voltak, kik nem egy előnyt vártak azon nézetük érvényesitésétől, miszerint az orvostanhallgatót nagyvárosi kórházakba, a természettudóst a műegyetembe kell küldeni, a theolog és jogász számára különös iskolákat és képezdéket állitván fel. De reméljük, hogy a német egyetemek még soká nem jutnak e sorsra! Ez által szakadna meg csak igazán az egyes tudományágak közötti összefüggés, s pedig mennyire szükséges az, nem csak alaki tekintetben a tudományos tetterő fenntartása –, hanem anyagi tekintetben is a tudományos munka eredményeinek érvényesitése végett, azt a következőkből fogjuk látni.
Vizsgáljuk a dolgot először alaki tekintetben. Mondhatnám az összes tudományok egyesitése szükséges arra, hogy a szellemi erők egészséges egyensúlyban tartassanak. Minden egyes tudomány a szellemnek bizonyos képességeit veszi leginkább igénybe s azokat erősiti hosszasb gyakorlat által. De minden egyoldalú képzettségnek hátránya is van, a mennyiben képtelenné tesz a tevékenység többi, meg nem szokott módjainak gyakorlására, s elzárja az egész nagy összefüggésnek látkörét; különösen pedig könnyen túlzott önbizalomra vezet. A ki észreveszi, hogy a szellemi tevékenység bizonyos nemében másoknál jártasabb, az könnyen feledi, hogy sokra képtelen, mit azok nála jobban végeznek; pedig a túlzott önbizalom – s ezt ne feledje az, ki a tudománynak szenteli életét – épen a tndományos tevékenységnek legnagyobb és legveszélyesebb ellensége. Hányan, s mily nagy képességű emberek feledkeztek már meg a tudósra nézve annyira szükséges s annyira nehéz önbirálatról, és zsibbadtak el tevékenységük közben azért, mert a száraz és serény munkát magukhoz nem méltónak tartották, s csak szellemdús eszmekapcsolatokat s világrenditő felfedezéseket akartak napfényre hozni! Hányan ezek közül vonultak már elkeseredett s embergyülölő érzelmeikkel búskomor magányba, csak azért mert nélkülözték az emberek elismerését, mely természetesen csak a munka s az azt kö-
vető eredmények által vivható ki, s nem jathat osztályrészül a csupán magát bámuló lángésznek. S mennél elszigeteltebb az egyes, annál fenyegetőbb reá nézve e veszély; mig megforditva, mi sem éltetőbb a kényszernél, összes erejének megfeszitésével oly emberek elismeréseért küzdeni, kik maguk is elismerésre méltók.
Ha a tudomány különböző ágazataiban a szellemi tevékenység módját megfigyeljük, úgy abban, maguk az egyes tudományok szerint bizonyos lényeges különbségekre találunk, ámbár tagadhatatlan, hogy minden egyes kiváló szellemnek saját egyéni irányzata van, mely által épen tevékenységének sajátságos nemére kiválóan képesittetik. Hasonlitsuk egybe két egykorú buvárnak rokontárgyú munkálatait s meg fogunk győződni arról, hogy a szerzők mennél kitünőbbek voltak, annál határozottabban fejezték ki szellemi egyéniségüket, s annál kevésbbé lett volna az egyik képesitve arra, hogy a másiknak munkálatait végezze. Ez alkalommal feladatom természetesen csak az lehet: azon átalános különbségeket jellemezni, melyeket a szellemi tevékenység a tudomány különböző ágazataiban elötüntet.
A tudományok anyagának óriási terjedelméről már szóltam. Mindenekelőtt világos, hogy mennél óriásibb e terjedelem, annál tökéletesebb és pontosabb szervezésre és rendezésre van szükségünk, ha a tudományosság tömkelegében reménytelenül eltévedni nem akarunk; mennél jobb a szervezet és a rendszer, annál könnyebben halmozhatók össze a részletek, a nélkül hogy az által az összefüggés csorbát szenvedne. Korunk épen azért tehet annyit az egyes részletekben, mert elődeitől megtanulta, miként kelljen a tudomány szervezetét (Organisation) rendezni.
E szervezet első foka nem egyéb ama külső, csak közmegegyezésen alapuló rendnél, mint azt lajstromok, szótárak, tárgymutatók, irodalmi áttekintések, törvénygyüjtemények, természetrajzi rendszerek s i. t. tüntetik elő. Mindezek által
nem is érünk el egyebet, mint azt, hogy az ismeretek, melyeket közvetlenül emlékezetben tartani nem birunk, segélyökkel bármely pillanatban rendelkezésünkre állanak. Jó szótár segélyével ma egy gymnasista a classicusokat értelmezve nem egy helyet magyarázhat meg, melyet talán még Erasmus is, hosszú életének olvasottsága daczára, nehéznek és homályosnak tartott. A művek e neme az emberiség tudományos vagyonának úgyszólván alapját képezi, melynek kamataival csaknem úgy gazdálkodnnk, mint a tőkével, melyet földbirtokba fektetünk. Mint a föld, mely a gazdasághoz tartozik, olyan ama tudás is, mely a lajstromokban foglaltatik, nem szép s nem csábitó külsejű. A hozzá nem értő nem is méltányolja a munkát, mely ama szántóföldek rejtett kincsét képezi, s a szántó-vető munkáját nehézkesnek, fáradságosnak és unalmasnak tartja. Bárha a lexicograph vagy a természetrajzi rendszerező munkája ép oly fáradságos és kitartó szorgalmat igényel is, mint a szántóvetőé, azért mégsem szabad azt alsóbbrendűnek tartanunk, vagy azt gondolnunk, hogy e munka maga oly száraz és gépies, mint a minőnek akkor látszik, midőn a kész jegyzék a nyomdából napvilágra jő. Hiszen a munka folyamában minden egyes tényt gondos megfigyelés útján kell felismerni, aztán megvizsgálni s más tényekkel égybevetve, a fontosat a kevésbbé fontostól elválasztani. Mindezt bizonyára csak az teheti, ki ismeri a gyüjtésnek czélját s helyesen felismerte az illető tudomány szellemi tartalmát és módszereit. Az ilyen munkás tudni fogja, miként kell az egyes esetet a meglevő egészhez csatolni, s annak sajátságos érdekét felismerni. E nélkül az ily feladat valóban a legkellemetlenebb szolgai munka volna, melyet gondolhatunk. Hogy a tudomány haladó eszmemenete az ilyen művekre is befolyást gyakorol, azt leginkább abból látjuk, hogy folytonosan új szótárak és ismerettárak, új természetrajzi rendszerek, új törvénygyüjtemények, új csillagjegyzékek szüksége
áll elő; s épen ebben nyilvánul a tudomány módszerének s szervezetének folytonos haladása.
Nem szabad azonban ismereteinket jegyzékek alakjában lerakva hagyni; mert már maga a körülmény, hogy azokat használatuk alkalmával, vastag kötetek alakjában, külsőleg is magunkkal kell hordanunk, eléggé mutatja, hogy tartalmukat szellemileg még meg nenm emésztettük. Nem elég a tényeket ismerni; a tudomány csak a tények törvényei és okainak leleplezésével kezdődik. Az összegyüjtött anyag észszerű feldolgozása mindenek előtt azt követeli, hogy a hasonlókat egybefoglalván, belőlök egy átalános fogalmat alakitsunk, mely mindenikökre kiterjedjen. Az igy nyert fogalom, mint már e név is mutatja, az egyes részleteknek egész sorát foglalja magában s e részleteket képviseli gondolkozásunk menetében. Faji fogalomnak (Gattungsbegriff) nevezzük, ha a létező tárgyak bizonyos csoportjára vonatkozik; törvénynek nevezzük, ha a folyamatok és események bizonyos sorozatát foglalja egybe. Ha megállapitottuk azt, hogy az emlős állatok, azaz mindazon melegvérű állatok, melyek eleven utódokat szülnek, egyszersmind tüdővel lélegzenek, és két szívkamrájok s legalább három hallócsontocskájok van, úgy nem szükséges e boncztani sajátságokat a majomra, lóra, kutyára vagy czethalra nézve külön-külön kiemelni. Az átalános szabály itt az egyes esetek roppant számát karolja át s vési emlékezetünkbe. Más oldalról, ha a fénysngarak törési törvényét fejezzük ki, úgy e törvény nem csak azon eseteket öleli föl, és fejti meg, midőn sugarak egy bizonyos sima vizfelületre különböző szögletek alatt esnek – hanem mindazon eseteket is felöleli, midőn bármilynemű fénysugarak, bárminemű átlátszó anyag bármily alaku felületére esnek. E törvény tehát az egyes eseteknek valóban mérhetetlen mennyiségét foglalja össze, melyeket nem is lehetne egyenként emlékezetben tartani. Meg kell jegyeznünk azonban azt is, hogy e törvény nem csupán azon esetekre terjed ki, melyek magunk vagy mások által már
észleltettek, hanem hogy azt még új, elő nem fordult esetekre is alkalmazhatjuk s segélyével a fény törésének eredményét előre kimondhatjuk, a nélkül hogy várakozásunkban csalódástól kellene tartanunk. Épen igy, ha egy még ismeretlen, eddig a bonczkés alá nem került emlős állatot találnánk, úgy a bizonyossághoz közelitő valószinüséggel tehetjük fel azt, hogy annak tüdeje, két szívkamarája és három vagy több halló csontocskája van.
A mily mértékben tehát a tapasztalati tényeket gondolkozva egybefoglaljuk és fogalmakat alkotunk – legyenek azok akár faji fogahnak, akár törvények – ép azon mértékben öntjük tudásunkat nem csak oly alakba, melyben az könnyen kezelhetővé és fentarthatóvá válik, hanem annak körét is tágitjuk, a mennyiben a talált szabályok és törvények a jövőben felmerülő hasonló esetekre engednek következtetni.
Az emlitett példák olyanok, melyekben az egyes eseteknek fogalommá kapcsolása ma már minden nehézség nélkül lehetséges, melyek tehát az egész gondolatmenet lényegét világosan előtüntetik. Bonyolodott esetekben azonban nem oly könnyü dolog a hasonlót a nem hasonlótól elválasztani, s abból élesen s világosan körvonalozott fogalmat alkotni. Tegyük fel, hogy egy embert hírszomjazónak ismerünk; talán meglehetős bizonyossággal fogjuk előre megmondhatni, hogy bizonyos adott körülmények között mit fog, hírszomját követve, tenni. De sem nem tudjuk biztossággal defineálni: [!] mi jellemzi a hírszomjazót, vagy mily mértékkel kelljen hírszomjának fokát megmérni; sem azt nem mondhatjuk meg határozottan: a hírszomjnak mily foka szükséges arra, hogy az illető ama körülmények között épen igy cselekedjék. Nem tehetünk tehát egyebet, mint azt, hogy ama férfi ismert tetteit más férfiak tetteivel hasonlitjuk össze, kik hasonló esetekben hasonló módon jártak el mint ő, s aztán ez alapon következtetéseket vonunk jövő tetteire, a nélkül hogy következtetésünkben akár a major, akár a minor (*) határozott s világos alakban kimondható volna, sőt a nélkül
(*) Fő- és altétel: a logikai szillogizmus két kiinduló állítása, melyekből a következtetést levonják [NF]
talán, hogy magunk tisztában lennénk az iránt, miszerint jövendölésünk csak is az emlitett hasonlitáson alapúl. Itéletünk ez esetben nem öntudatos következtetésen, hanem csak bizonyos lélektani tapintaton alapúl, habár a gondolatmenet lényegében itt is ugyanaz, mint akkor, midőn az ujonnan talált emlősnek tüdőt tulajdonitunk.
Az inductio ez utóbbi faja, mely a logikai következtetés befejezett alakjáig, a kivétel nélkül érvényes törvények fölállitásáig nem folytatható, az emberi életben roppant nagy szerepet játszik. Ezen alapúl érzéki felfogásunk egész kifejlődése, mint azt különösen az úgynevezett érzéki csalódások tanulmányozása közben tapasztaljuk. Ha például szemünkben a látó ideg végelágazásait ütés vagy nyomás által ingereljük, úgy látterünkben a fény képzete keletkezik; mert látó idegünk rostjainak ingerét egész életünk folyamában csak akkor éreztük, midőn látterünkben fény volt jelen, s mert megszoktuk a látó ideg érzetét minden esetben fény jelenlétének tulajdonitani, s ezt aztán olyankor is teszszük, midőn nincs helyén. Az inductio ugyan e faja a lélektani folyamatok körében is főszerepet játszik, s azt természetesnek találhatjuk, ha meggondoljuk, mennyire bonyolodottak ama behatások, melyek a jellem képzésére s az ember pillanatnyi hangulatára befolynak. Sőt midőn magunkat szabad akarattal, tehát oly képességgel ruházzuk fel, melynek folytán önhatalmunkból, a szigorú és kikerülhetetlen causalitás [okság] törvényei alól felszabaditva, birnánk cselekedni, úgy az által kereken tagadjuk a lehetőséget, hogy szellemi tevékenységünk nyilvánulásainak bár csak egy része is szigorúan érvényes törvényekre visszavezethető lenne.
Az inductio e nemét, ellentétben a logikaival, mely szabatosan kifejezett tételekre vezet, müvészi inductiónak nevezhetnők, a mennyiben az kitünő műtárgyaknál lép legvilágosabban elő. A müvészi tehetség leglényegesebb része épen abban áll, hogy valamely jellem vagy hangulat külső, jellemző ismertető jeleit szó, alak és szín, vagy hangok
által tudja visszaadni, s hogy bármily kifejezhető szabály használata nélkül, mintegy ösztönszerű belátással fogja fel azt, miként kelljen a szellem állapotainak tovább fejlődnie. Sőt mihelyest észreveszszük, hogy a müvész öntudatosan, átalános szabályokat s elvont tételeket követett, művét köznapinak és csekélynek tartjuk, s bámulatunk rögtön véget ér. A nagy művészek művei ellenben a jellemek és hangulatok képeit oly elevenen, egyéni jellemvonásokban oly gazdagon s oly meggyőző erővel és igazsággal tüntetik elő, hogy azok a valóságot csaknem felülmúlni látszanak, a mennyiben a zavaró mellékkörülmények által nem háborittatnak.
Tekintsük most át a tudományok sorozatát, figyelmünket különösen a módra irányozván, a mint eredményeiket levezetik, s szemünk elé fog tünni a lényeges különbség, mely a természettudományok és a szellemi tudományok között fennáll. A természettudományok, inductiójuk folyamában többnyire, élesen kifejezett átalános szabályokra és törvényekre támaszkodnak, a szellemi tudományok ellenben inkább csak bizonyos lélektani tapintaton alapuló itéletekre szoritkoznak. Igy a történeti tudományok mindenekelőtt ama kútfők hitelességének vizsgálatára kényszerülnek, melyekből a tényeket meritik. Ha aztán a tények biztosan meg vannak állapitva, úgy a nehezebb s fontosabb feladat áll elő, felkeresni a szereplő népek és egyének cselekvésének gyakran nagyon bonyolodott és sokféle indokait. A feladat egyik mint másik részének megoldása csak lélektani vizsgálódás alapján lehetséges. A nyelvészeti tudományoknak, a mennyiben a reánk maradt szövegek magyarázásával és megigazitásával, irodalomtörténettel és műtörténelemmel foglalkoznak, a szerzők szavainak valódi értelmét s a sejtetni akart mellékkörülményeket ki kell mintegy érezniök; arra, hogy ezt elérjék, helyesen kell felfogniok mind az író egyéniségét, mind a nyelv szellemét, melyben irt. Mindez inkább müvészi, mint szorosan vett logikai inductio. Itélethez itt csak
úgy juthatunk, ha emlékezetünkben az egynemű tények nagy számával rendelkezünk, s azokat az épen szóban forgó kérdéssel gyorsan vonatkozásba tudjuk hozni. Ezért az ilynemű tanulmányok legfőbb követelményeinek egyike a hit és mindig készen álló emlékező tehetség. A híres történészek és nyelvészek közül sokan bámulatra ragadták kortársaikat emlékező tehetségök ereje által. Igaz, hogy az emlékező tehetség magában véve haszonvehetetlen, ha nem kíséri képesség, a lényegében hasonlót gyorsan megtalálni, vagy ha nincs összekötve az ember indulatainak finoman és mélyen kimüvelt ismeretével, mely csak az érzelem bizonyos heve s az [azon] érdek által lehetséges, melyet mások kedélyállapotainak megfigyeléséhen találunk. Mig a mindennapi életben az érintkezés ismerőseinkkel eme lélektani vizsgálódásnak alapját veti meg, addig a történet és müvészet tanulmányozása annak kiegészitésére és gazdagitására szolgál. Itt valamint ott, az embert szokatlanabb körülmények között látjuk működni, s azon erők egész nagyságát felismerjük, melyek keblünk mélyében szunyadoznak.
A tudomány ezen részei, kivéve a nyelvtant, rendesen nem emelkednek szigorítan érvényes átalános törvények alkotásáig. A nyelvtan törvényei az emberi akaratnak kifolyásai, bár azok nem előlegesen megállapitott terv szerint, hanem az időnként felmerülő szükséglet fedezése czéljából keletkeztek. Ezért lépnek azok a nyelvet tanulni vágyó elé, mint megannyi rendeletek, azaz mint oly törvények, melyek valamely idegen tekintély önkényének szüleményei.
A theologia és a jogtudomány a történeti és nyelvészeti tudományokhoz csatlakoznak azon előtanulmányok és segédtudományaik által, melyeket különösen amazokból meritenek. Az átalános törvények, melyekkel bennök találkozunk, szintén csupán rendeletek, azaz oly törvények, melyeket a hitre és a cselekvés erkölcsös és jogos voltára nézve idegen tekintély szabott meg, és nem oly törvények,
melyek a természeti törvények módjára a tények egész csoportjának átalánositását foglalják magukban. Valamint azonban a természeti törvények alkalmazása egy adott esetben, úgy az alárendelés is a nyelvtani, jogi, erkölcsi és vallási rendeletek alá öntudatos és észszerű következtetés alakjában történik. Az ilyen következtetésnél a rendelet annak majorját képezi, a minor pedig azt határozza meg, mennyire tesz eleget a megitélendő eset azon feltételeknek, melyek között az illető rendelet érvényességre lép. Ez utóbbi feladat megoldása akár a nyelvtani elemzésnél, melynek czélja valamely tétel értelmének világos kifejezése, akár a tényállás hitelességének, vagy a cselekvő személyek szándékának, vagy irataik értelmének jogi megitélésénél, többnyire csak a lélektani vizsgálat dolga lesz. Mindamellett nem tagadhatjuk, hogy mind a művelt nyelvek szókötése, mind a kétezer évnél hosszabb gyakorlat közben, lassanként tökéletesbült jogtudományi rendszer a logikai tökély és következetesség magas fokát érte el, úgy, hogy azon esetek, melyek az adott törvények valamelyike alá könnyen nem sorolhatók, jóformán csak a kivételek közé tartoznak. Az igaz, hogy ilyenek mindig fognak maradni, mert az emberek által felállitott törvényhozás a természeti törvények szigorú következetességével s tökéletessénével soha nem birhat. Ily esetekben azután nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy a törvényhozó szándékát a hasonló esetekre vonatkozó határozatokból analogia vagy következtetések utján iparkodunk kitalálni, illetőleg kiegésziteni.
A nyelvtani és jogi tanulmányok, mint szellemképzők, bizonyos előnynyel birnak annyiban, hogy a szellemi tevékenység különböző módozatait csaknem egyaránt veszik igénybe. Ezért támaszkodik az újabb európai nemzetek iskolai képzettsége túlnyomóan az idegen nyelvek grammatikai tanulmányozására. Az anyanyelv s azon idegen nyelvek, melyeket csupán gyakorlat által tanulunk meg, az öntudatos logikai gondolkozást
igénybe nem veszik, s feladatuk inkább az, hogy a kifejezés müvészi szépsége iránt az érzéket kiműveljék. A görög és latin, e két classikai nyelv, rendkivül finom, müvészi és logikai fejlettsége mellett a régi és eredeti nyelvek azon előnyével is bir, hogy a szavak és mondatok nyelvtani viszonyát pontos, változatos és élesen megkülönböztetett hajtogatási [ragozási] alakok segélyével képes jellemezni. A nyelvek hosszas használat által mintegy lecsiszoltatnak, s a nyelvtani szabályok, a gyakorlati rövidség és a kifejezés gyorsasága kedvéért, a legszükségesebbekre vezettetnek vissza; de az által egyszersmind határozott jellemüket vesztik el. Látjuk ezt az élő európai nyelveken, ha azokat a latinnal hasonlitjuk össze. E lecsiszolódásban legelőbbre az angol haladt. Ugy gondolom ez oka annak is, hogy az élő nyelvek, mint tananyag, nem oly értékesek, mint a holt nyelvek. (*)
Valamint a nyelvtan az ifjuság fejlesztésére szolgál, akként használhatjuk a jogi tanulmányokat az érettebb korúak művelödési eszközéül, még akkor is, ha azok a hivatás gyakorlati czéljával közvetlen összeköttetésben nem állnának.
A szellemi munka nemére nézve a nyelv és történeti tudományoktól legtávolabbra a természettudományok esnek. Nem mintha azokból az analogiák ösztönszerű érzetének s bizonyos müvészi tapintatnak szerepe egészen ki volna zárva. Sőt a természetrajzi szakokban annak megitélése, hogy az egyes fajok ismertető jelei közül melyek fontosak és melyek mellékesek a rendszerezés szempontjából, vagy hogy az állat- és növényvilág milyen osztályozása a legtermészetesebb, mindez leginkább csak a tapintatnak [itt: megérzésnek] feladata, amely határozott szabályoktól menten működik. Jellemző az is, hogy az összehasonlitó boncztani vizsgálódást a különböző állatok megfelelő szerveinek analogiájáról és a növényország körében az analog tanulmányt a levelek átalakulása felől, egy müvész t. i. Goethe inditotta meg, s hogy ő volt az, ki az irányt nagyjában kijelölte, melyet az összehasonlitó
(*) Az azóta eltelt idő az ismeretek körének további rohamos bővülését hozta, amely mellett az idegen nyelvek tanulásának Helmholtz említette szépérzéki igénye egészen háttérbe szorult. Aki ma idegen nyelvet tanul, azzal nem annyira művelődni akar, mint inkább kapcsolatteremtő képességét fejleszteni. [NF]
boncztan azóta követ. De még e szakokban is, melyek az életfolyamatok leghomályosabb hatásainak körébe vezetnek, könnyebb átalános fogalmakat s tételeket találni és pontosan kifejezni, mint ott hol itéletünket tisztán csak a szellemi tevékenység elemzésére alapithatjuk. A természettudományok sajátságos tudományos jelleme azonban teljes mértékben csak a kisérletileg és mennyiségtanilag kifejtett szakoknál, igy különösen magánál a tiszta mennyiségtannál nyomul előtérbe.
E tudományok lényeges megkülönböztető jele, úgy gondolom az, hogy körükben aránylag könnyen lehet az észlelet és tapasztalat egyes eseteit feltétlen érvényű s rendkivül nagy terjedelmű törvényekké egyesiteni, mig épen e feladat az, melynek megoldása az előbb tekintetbe vett tudományoknál csaknem legyőzhetetlen akadályokba ütközik. Mi több, a mennyiségtanban még az átalános tételek is, melyeket axiomák gyanánt kiinduló pontul választ, oly kis számuak s a mellett oly roppant terjedelműek s közvetlenül annyira szembeötlők, hogy azok bizonyitásra nem is szorulnak. Emlékezzünk csak meg arról, hogy az összes tiszta mennyiségtan (arithmetika) következő három axiomából indul ki:
"Ha két mennyiség egy harmadikkal egyenlő, egymás közt is egyenlő." "Egyenlőt egyenlőhöz adva, egyenlő származik." "Egyenletlent egyenlőhöz adva, egyenletlen származik." (*) Nem számosabbak a mértan és elméleti mechanika axiomái sem. E tudományok eme kis számu előleges tételek alapján oly módon fejlődnek tovább, hogy azokból mindinkább bonyolódott esetekre következtetünk. Az arithmetika nem elégszik meg avval, ha a mennyiségek véges számu halmazát adja össze, hanem a felsőbb mennyiségtanban még arra is tanit, miként kelljen végtelen sok, a legkülönbözőbb törvények szerint növekvő vagy fogyó mennyiséget összeadni, tehát
(*) A ma leggyakrabban használt aritmetikai axiómarendszert Peano dolgozta ki a 1889-ben. [NF]
oly feladatokat megoldani, melyeket a közvetlen, egyenes uton soha sem lehetne befejezni. Szellemünk öntudatos észszerű működését itt látjuk legtisztább és legtökéletesebb alakjában; itt ismerhetjük fel a nagy óvatosságot, melylyel haladnia kell, a pontosságot, mely arra szükséges, hogy a talált átalános tételek érvényességének köre megállapittassék s a nehézséget, mely az elvont fogalmak alakitásával és értelmezésével jár együtt; de itt erősbödik bizalmunk is eme szellemi munka biztossága, jelentőssége és termékenysége iránt.
Mindez még szembetünőbben áll elénk az alkalmazott mennyiségtani tudományoknál, igy különösen a mennyiségtani physikánál s a hozzá sorolandó physikai csillagászatnál. Mióta Newton a bolygók mozgásának mechanikai elemzéséből felismerte, hogy minden súlyos anyag egymásra a távolból oly vonzó erőt gyakorol, mely a távolság négyzetével fordított arányban áll, azóta ez egyszerű törvény elégségessé vált arra, hogy a bolygók mozgásait akár a legtávolabb mult és jövő időkre nézve, teljesen és pontosan kiszámithassuk, ha t. i. rendszerünk egyes testjeinek helyzete, sebessége és tömege valamely tetszőleges pillanatban adva van. Ugyanezen erő nyilvánnl a kettős csillagok mozgásaiban is, melyeknek távolságai oly nagyok, hogy fényük csak évek leforgása alatt jut el hozzánk, sőt részben oly nagyok, hogy észleleti meghatározásnk mindeddig lehető nem volt.
A gravitatio törvénye és a belőle folyó következések felfedezése a legnagyobbszerű mű, melyet az emberi szellem logikai ereje valaha teremtett. Nem akarom azzal mondani, hogy nem lettek volna férfiak, kik ép oly, vagy talán még nagyobb abstrahaló [elvonatkoztató] képességgel bírtak volna, mint Newton és azon csillagászok, kik felfedezését előkészitették, vagy kiművelték; de bizonyos az, hogy soha alkalmasabb tárgy nem kinálkozott, mint a bolygók bonyolódott mozgásai, melyek előbb a műveletlen szemlélőt csak astrologiai babonára
inditották s most egyszerre egy törvénynek rendeltettek alá, mely mozgásaik legkisebb részletéről is számot tudott adni.
E nagy példát követve s annak mintája szerint fejlődtek ki a physika egyéb ágai is, mint különösen a fénytan s az elektricitás és magnetismus tana. A kisérleti tudományoknak azon nagy előnye van a tisztán észleletiek fölött, hogy az átalános természeti törvények kutatásában a körülményeket is önkényesen változtathatják, melyek között valamely eredmény létre jő s ezért a törvény megállapitásánál aránylag kevés, de jellemző eset megfigyelésére szoritkozhatnak. Igaz, hogy ezenkivül a törvény érvényességét még bonyolodottabb esetekben is próbára kell tenniök. A physikai tudományok, mihelyest a helyes módszerek ily módon megállapittattak, aránylag gyorsan haladtak előre. A mellett, hogy általuk képesitve lettünk amaz őskorba visszapillantani, midőn a köd módjára elterülő anyag csillagokká gömbölyödött, és sürüdésének hevessége közben izzóvá vált, a mellett hogy általuk a nap légkörének alkatrészeit felismerni tudtuk s – még a legtávolabb álló csillagok vegytana sem maradhat * soká homályban – a physikai tudományoknak köszönhetjük azt is, hogy a kültermészet erőit saját hasznunkra s önkényünk szerint tudjuk kizsákmányolni.
A mondottakból már most kiviláglik, mennyire különbözik ez utóbbi tudományok szellemi tevékenységének legnagyobb része az előbbiekétől. A mathematikusnak nincs semmi szüksége az egyes tények emlékezetére, s a physikus is csak nagy ritkán szorul reájok. A hasonló esetek emlékezetére épitett gyanitások hasznosak lehetnek arra, hogy a helyes utat kijelöljék, de értéket csak akkor fognak nyerni, ha már szigoru alakba öntött s élesen körvonalozott törvényhez vezettek. A természettel szemben nem kételkedhetünk azon,
* W. Huggins és W. A. Miller már 1864-ben megismertették az a Orionis és az Aldebaran nevű csillagok vegyelemzését és bebizonyitották, hogy némely ködfolt nem egyéb izzó gázgömbnél.
hogy teljesen szigorú s kivételt nem ismerő okszerü összefüggéssel van dolgunk. Ezért kell mindaddig tovább dolgoznunk, mig kivételt nem türő törvényeket találtunk; előbb nyugodnunk nem szabad, mert csak ez alakban váltak ismereteink az idő, tér és a természeti hatalom uraivá.
Az öntudatos következtetés nehéz munkája nagy szivósságot s óvatosságot igényel; rendesen csak lassan halad előre s gyors szellemi szikrák által csak ritkán fejlesztetik. Nem találjuk itt ama gyors készséget, melylyel a különböző tapasztalatok a történész vagy nyelvész emlékezetében összefolynak. Ellenkezőleg a gondolkozás módszeres haladásának lényeges kelléke inkább az, hogy a gondolat egy pontra iránynljon, nem zavartatva mellékes dolgok által, nem zavartatva vágyak és remények által s folyvást csak saját akarata s határozata folytán haladva előre. Stuart Mill, a hires bölcsész azon meggyőződését fejezi ki, hogy többet tettek a logikai módszerek fejlesztésére, mint maguk a szorosan vett bölcsészeti tanulmányok. A legnyomatékosabb ok erre bizonyára azon körülmény, hogy a tudás semmi más ágában sem válik a gondolatmenet hamissága az eredmények hamis volta által annyira világossá, mint az inductiv tudományok körében, hol gondolkozásunk eredményeit a valósággal csaknem mindig közvetlenül hasonlithatjnk össze.
Midőn itt azon nézetemet fejeztemn ki, hogy a természettudományoknak különösen mennyiségtanilag kifejtett ágai a tudományos feladatok megoldásában a többi tudományoknál átalában előbbre haladtak, ezt azon reményben tettem, hogy szavaim nem fognak oda magyaráztatni, mintha ezeket amazoknál alantabb állóknak tartanám. Mert ha a természettudományok tudományos alakjuk nagyobb tökélye által válnak ki, ugy a szellemi tudományok azon előnynyel birnak, hogy gazdagabb s az ember érdekéhez s érzelmeihez közelebb fekvő tárgyakkal foglalkoznak, t. i. magával az emberi szellemmel s annak különböző ösztönei- s müködé-
seivel. Osztályrészökül a magasabb s nehezebb feladat jutott, de épen ezért nem szabad a tudomány azon ágainak példáját szem elől veszteniök, melyek tárgyuk könnyebbsége folytán alaki tekintetben előbbre haladtak. Módszerükben tanu[l]ságot s eredményeik gazdagságában serkentést találhatnak. S valóban azt gondolom, hogy korunk a természettudományoktól már sokat tanult. A tények feltétlen tisztelete, a lelkiismeretesség gyüjtésök közben, a bizalmatlanság a külső látszat iránt, s a törekvés, mindenütt és mindenben okszerű összefüggést keresni és feltételezni, mi korunkat a multtal ellentétben talán leginkább jellemzi, ez emlitett befolyás következményeinek látszanak.
Nem szándékozom e helyen azon kérdésbe bocsátkozni, mennyiben kelljen a mennyiségtani tanulmányokra, mint az öntudatos, észszerű szellemi működés képviselőire, az iskolában nagyobb súlyt fektetni, mint eddig. Ugy gondolom, ez csak idő kérdése. A mint a tudomány köre terjed, szervezete és rendszere is tökéletesedni fog, s így végre minden egyes ember kényszeritve lesz gondolkozását szigorúabb iskolázásnak vetni alá, mint azt a grammatika alapján tehetné. Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy a tanulók, kik grammatikai irányzatú iskoláinkból természettudományi vagy orvosi tanulmányokra mennek át, kezdetben bizonyos ledérség [fegyelmezetlenség] által tűnnek fel, melylyel a szigoruan érvényes törvényeket alkalmazzák. A grammatikai szabályokat, melyek előbb gyakorlataik tárgyát képezték, többnyire a kivételek hosszú sora követi; s ily módon nem ébredhet fel a bizalom egy szigoruan átalános törvény jogosult következtetéseinek biztossága iránt. De még más által is feltünnek e tanulók, az által t. i., hogy örömest szeretnek hivatkozni tekintélyekre s pedig még ott is, hol önálló itéletet alkothatnának. Természetesnek találhatjuk ezt, ha meggondoljuk, hogy a tanuló nyelvészeti tanulmányainak folyamában legjobb tanárai által is a tekintélyek itéletére utasittatott, mert az egyes maga alig birná az összes anyagot áttekinteni, s mert a kérdés
eldöntése sok esetben csak a kifejezés szépsége vagy a nyelv szelleme iránti aesthetikai érzés alapján lehetséges. E hibák egyike mint másika a gondolkozás bizonyos lomhaságából és határozatlanságából következik, a mi később nem csupán a természettudományi tanulmányoknak válik hátrányára. Mindkét baj orvoslására a mennyiségtan tanulmányozása bizonyára a leghelyesebb gyógyszer, mert abban a következtetés feltétlen biztosságát találjuk és saját eszünk fölött tekintélyt nem ismerünk.
Ennyit a szellemi tevékenység különböző irányairól, a mennyiben azok egymást a tudomány egyes ágaiban kiegészitik.
A tudás azonban nem lehet az ember egyedüli czélja. Ámbár a tudomány az emberi szellem legfinomabb erőit ébreszti fel és fejleszti ki, mégis az, ki csupán azért tanul, hogy tudjon, életét e földön valóban betöltve nem fogja találni. Gyakran találkozunk nagy tehetségü férfiakkal, kiknek jó vagy balsorsa kényelmes életet biztositott, a nélkül hogy keblükbe a cselekvés dicsvágyát vagy erélyét oltotta volna, a mint napjaikat unalom és elégedetlenségtől gyötörve vonszolják tova, azon hitben, hogy szakadatlanul ismereteik gyarapitásaért és szellemük továbbképzéseért fáradva, a legnemesebb életczélt tűzték maguk elé. Csak cselekvés lehet a férfi méltó feladata; tehát vagy az ismeretek gyakorlati alkalmazása, vagy magának a tudománynak gyarapitása. Mert ez utóbbi is munkálkodás az emberiség fejlődésének érdekében. Áttérünk ezzel a második kötelékre, mely a különböző tudományokat egymáshoz fűzi, t. i. azon kapcsolatra, mely tartalmukat összefűzi.
A tudomány hatalom; nincs kor, mely ez állitás helyességét oly világosan tüntetné elő, mint a mienk. Ma a szervetlen világ természeterőit az emberi élet igényeinek s az emberi szellem czéljainak szolgálatára kényszeritjük. A gőz alkalmazása az ember testi erejét ezer- sőt milliomszorossá fokozta, a szövő és fonó gépek oly munkát vállaltak
el, melynek egyetlen érdeme a lélekölő szabályosság. Az emberek kölcsönös érintkezése, minden anyagi s szellemi következményeivel együtt, oly mértékben növekedett, mint azt senki sem álmodhatta volna azon időben, midőn köztünk az öregebbek éltüket kezdték. De a gépek nem az egyedüli tényezők, melyek az ember erejét sokszorozzák; a vontcsövű aczélágyúk és pánczélos hajók, a pénz és élelmi készletek, nem az egyedüliek, mik nemzetet hatalmassá tesznek, bár mindezek befolyásukat oly világosan előtüntették, hogy még korunk legbüszkébb s leghajlithatatlanabb absolut kormányai is kényszeritve vannak az ipart felszabaditani s tanácsukban a dolgozó polgári osztályok politikai érdekeinek szavát is meghallgatni. Az állam politikai és jogi szervezete és az egyesek erkölcsi fegyelme a művelt nemzetek túlhatalmát a műveletlenek felett nem kisebb mértékben neveli, s vezeti az utóbbiakat, ha a műveltségnek nem hódolnak, a biztos megsemmisülés felé. Mindez együtt s egy czél felé halad. A hol nincs megszilárdult jogi állapot, a hol a nemzet többségének érdekei rendezett alakban nem érvényesülhetnek, ott lehetetlen a nemzeti jólét fejlődése s az ezen alapuló hatalom s még jó katona is csak az lehet, ki igazságos törvények alatt az önálló férfi becsületérzetéhez jutott, nem pedig a rabszolga, ki egy önkényes uralkodó szeszélyeinek van alárendelve.
Innen van, hogy a természettudományok fejlesztése és technikai alkalmazása ép ugy, mint a politikai, jogi és erkölcsi tudományoknak s a szolgálatukban álló történeti és nyelvészeti segédszakoknak fejlesztése, minden nemzetnek közös érdekét képezi s pedig nem csupán magasabb eszményi tekintetből, hanem fentartásuknak közvetlen érdekéből is. Hátramaradni egyiknek sem szabad, ha önállóságát és befolyását meg akarja őrizni. Belátta ezt Európa minden művelt nemzete. Az anyagi támogatás, melyben az egyetemek, iskolák és tudományos intézetek jelenleg részesülnek, felülmulja
mindazt, mi ez irányban előbb történt. Ez év folyamában kormányunk minket is egy új adománynyal gazdagitott. * A bevezetésben szóltam már a tudományos munka növekvő elágazásáról és szervezéséről, s valóban a tudomány emberei mintegy szervezett hadsereget képeznek, mely az összes nemzet javára és többnyire annak megbizása folytán és költségein azon ismereteket gyarapitani törekszik, melyek az ipar, gazdagság s az élet kellemének fokozására, valamint a politikai szervezet s az egyesek erkölcsi fejlődésének javitására szolgálhatnak. Igaz, hogy nem szabad itt a tudatlanok módjára a közvetlen hasznot keresni. Minden, mi a természet vagy az emberi szellem erőire nézve felvilágositást nyujt, kétségtelenül becses, s annak idején hasznos is lehet, s pedig gyakran ott, hol azt legkevésbbé gyanitanók. Midőn Galvani a békaczombokat különböző fémekkel megérintve, azokat rángatózni látta, kinek fejében született volna még a gondolat, hogy 80 évvel később Európa drótokkal lesz behálózva, melyek ugyanazon folyamat segitségével, a Madridban történtek hirét villámgyorsasággal fogják Szt.-Pétervárra vinni! Az electrikus folyamok Galvani sőt még Volta kezeiben is csak a leggyengébb erőnyilvánalásokkal jelentkeztek s csak a legfinomabb észleleti módszerek segitségével voltak észrevehetők. Bár vizsgálatuk [abban] az időben még hasznot nem igért, természettanunk mégis a különböző természeterők legérdekesebb kapcsolatainak ismeretétől fosztatott volna meg, ha e felfedezés tere, mint értéktelen, parlagon hagyatott volna. Mikor Galilei, mint tanuló, a pisai templomban az isteni tisztelet alatt egy ingó lámpa nézésébe merült el s érverését számolva észrevette, hogy a lengések tartania független a lengési ívek nagyságától, akkor még nem képzelte senki, hogy e felfedezés
* Ez évben a természettudományi intézetek épitkezésének költségein kivül még kisebb összegek utalványoztattak a kórházak és az állattani gyüjtemény számára.
alapján az ingaórák segélyével az időmérésnek ama korban lehetetlennek látszó pontossága fog eléretni, s hogy a viharok által földünk legtávolabb vizeibe hányatott tengerész ez által képesitve lesz a hosszusági fokot meghatározni, mely alá hajója jutott.
A ki tudományt keresve, közvetlen gyakorlati hasznot hajhász, az csaknem biztos lehet, hogy hiába fárad. Egyedül a természeti és szellemi erők törvényszerű működésének teljes ismerete és teljes megértése lehet az, mit a tudomány elérni törekszik. Az egyes buvár meg van jntalmazva az öröm által, melyet az uj felfedezések, mint a gondolat megannyi vivmányai felett érez, az aesthetikai szépség által, mely az egyes ismeretek közötti szellemi összefüggés s azoknak egymásból folyó következtetéseiben mint a szellem uralmának nyomdokaiban nyilvánul; meg van jutalmazva azon öntudat által, hogy a tudomány tőkéjébez, melyen az embernek a külvilág feletti uralma alapul, maga is ereje szerint hozzájárult. Igaz, hogy nem mindig számithat oly elismerésre és jutalmazásra, mint minőt műve érdemelne. Nem egy, kinek halála után szobrot emeltek, boldog leendett, ha az arra forditott összegnek bárcsak tizedrészét is kezébe adták volna. De be kell ismernünk, hogy a közvélemény a tudományos felfedezések értékét ma sokkal örömestebb ismeri el, mint előbb, s hogy azon esetek, midőn jelentékeny tudományos haladások előmozditóinak sinlődni kellett, mindig ritkábbak és ritkábbak lesznek; sőt hogy Európa uralkodói és népei átalában [általánosan] elismerték ama kötelezettségüket, miszerint a kitűnő vívmányokat a tudomány terén megfelelő állások vagy különösen e czélra rendelt nemzeti dijazások által kell jutalmazniok.
A tudományoknak annyiban, hogy a szellem uralmát a külvilág fölött megállapitani akarják, közös czéljok van. Mig a szellemi tudományok közvetlenül azon fáradnak, hogy a szellemi élet tartalmát gazdagabbá és érdekesebbé tegyék s a jót a rosztól elválaszszák, addig a természet-
tudományok az embert a rá kivülről nehezedő szükségek terhe alól mind jobban és jobban felszabaditva, közvetve ugyanazon czél felé törnek. Minden egyes buvár saját körében működik, azon feladatokat választván, melyekre eszejárása és képzettsége leginkább képesitik. De minden egyes buvárnak szem előtt kell tartania azt is, miszerint a nagy művet csak a többiek közreműködésével képes előbbre vinni, s hogy ez okból fő kötelességeinek egyike az, hogy fáradozásának eredményeit mások számára is könnyen hozzáférhetőkké tegye. Ekként másokat támogatva, ezek részéről is támogatásra fog találni. A tudomány évkönyvei nem egy példát szolgáltatnak arra, hogy az egymástól látszólag legtávolabb eső tudományszakok ily kölcsönös viszonyba léptek. Lássunk egy példát. A történeti chronologia lényegesen azon nap- es holdfogyatkozások csillagászati kiszámitásán alapszik, melyek régi történetkönyvekben jegyeztettek fel. Viszont a csillagászat némely fontos adata, mint például a nap (Tag) tartamának változatlansága * és némely üstökös keringési ideje, régi történeti hireken alapszik. Újabb időben a physiologok, köztük különösen Brücke, az ember beszélő szerve által képezhetö betük rendszerének felállitásával foglalkoztak, megkisértvén egy átalános betüirás megállapitását is, mely minden emberi nyelvre alkalmazható lenne. A physiolog itt az átalános nyelvtudomány szolgálatába lépett s már nem egy különösnek tetsző hangátalakulás magyarázatát adta, kimutatván, hogy az nem annyira az addig divatos euphonia [jóhangzás] törvényéből, miut inkább a száj állásainak hasonlatosságából következik. Az átalános nyelvtudomány pedig a történet előtti idők hírmondója lett, fényt vetvén az egyes néptörzsek rokonságára, szétválásaira
* Újabb számitások azt mutatják, hogy a napnak tartama vagyis a föld egy körülforgásának ideje ma 1/32 másodperczczel hosszabb, mint a 720-ik évben Kr. sz. előtt. Ford.
és vándorlásaira s azon műveltségi fokra, melyen elszakadásuk idejében álltak. Mert azon tárgyak nevei, melyeket már akkor megnevezni tudtak, a későbbi nyelvekben közösen előfordulnak. A nyelvek tanulmánya ekként történeti híreket közöl oly időkből, melyekből egyéb okmányok nem maradtak. Nem feledkezhetünk meg itt a segélyről sem, melyet az anatom régi szoborművek vizsgálatánál a szobrásznak vagy a régésznek nyujt. Ha szabad saját újabb dolgozataimról szólanom, megemlithetem, hogy a hang physikája és a hangérzések physiologiája zenei rendszerünk megállapítására, tehát egy lényegesen az aesthetika körébe eső feladat megoldására vezetett. Az érzési szervek élettana egyátalában szoros összeköttetésben áll a lélektannal, a mennyiben ez az érzéki észrevételek körében oly psychikus folyamatok eredményeit tünteti elő, melyek a magát vizsgáló öntudat körébe nem esnek, s igy a tisztán psychologiai önvizsgálat közben szükségképen rejtve maradnak.
Csak a legfeltünőbb s legkönnyebben jellemezhető példákat sorolhattam itt föl mindazok közül, melyekben a tudományok együttes működése nyilvánul, s kényszeritve voltam ez által a lehetőleg távol álló tudományok közötti kapcsolatokra utalni. Sokkal természetesebb még az a befolyás, melyet minden tudomány a hozzá legközelebb állóra gyakorol; magából érthető ez, s erről ezért szólanom sem kell, mert azt saját tapasztalatából bárki felismerheti.
Tekintse magát azért mindenki ama közös nagy mű munkásának, mely az egész emberiség legnemesebb érdekeit tűzte ki czéljául; s ne keresse fáradozásának jutalmát saját tudvágyának s előnyeinek vagy dicsszomjának kielégítésében; igy aztán sem a jutalmazó öntudat, sem pedig polgártársainak elismerése el nem fog maradni. Az egyes buvárokat valamint az egyes tudományágakat, közös érdekeik s közös czéljuk előmozditása végett mindig élénk érintkezésben tartani: ez a szép és nagy feladat, mely az
egyetemek osztályrészeül jutott s ezért szükséges, hogy a négy facultás mindig karöltve haladjon. Ily értelemben iparkodjunk mi is e nagy feladat érdekében megtenni mindent, mit erőnkhöz mérten tenni birunk.
MŰSZÓTÁR
A természettudományok viszonya a tudományok összességéhez" czímű előadáshoz.
Élettan, Physiologie.
Érzési szervek élettana, Physiologie der Sinnesorgane.
Faji fogalom, Gattungsbegriff.
Feltevés, Hypothese.
Górcsövi boncztan, Mikroskopische Anatomie.
Nehézkedés, Gravitation.
Hallócsontocska, Gehörknöchelchen.Látó ideg, Sehnerv.
Belgyógyászat, Klinische Medicin.
Okszerű összefüggés, Causalnexus.
Összehasonlitó nyelvészet, Vergleichende Sprachforschung.
Szellemi tudományok, Geisteswissenschaften.
Szőrzet, Behaarung.