V.
BERGEN FELÉA sebesjárású "Nyland" kerekes gőzös volt, semmivel sem nagyobb a Duna derekabb gőzhajóinál, csak arányaiban más: kissé rövidebb, szélesebb és mélyebb járású. A kikötőben halászcsérek – Sterna fluviatilis – csapata játszott, lengett, néha lecsapdosott. Az ég szürke volt; a tengerszín pedig mintha borzongott volna.
A közös ebéden alig öten-hatan jelentünk meg s nyomban megéreztük az édes és a sós vízen járó hajóskapitány közötti különbséget. A míg a mi édesvízi nagyjaink a parancs-hídról szuverén nagyralátással tekintenek le az útasra, a hajó ellenőre pedig rendőri gyanakodással nézi az úti jegyet, vajjon nem hamis-e, az útazót, vajjon nem csaló-e? addig itt a tengerjáró skandináv kapitány csak akkor lép a hídra, a mikor szükséges, különben folytonosan sürög-forog az utazók szolgálatában. A közös ebéden a kapitány ül az asztalfőn, mellette jobbról-balról a hölgyek. Igen kitünő ebédünk volt, különösen a makra-hal – Scomber scomber L. – a régi görögök scombrosa,* volt fölséges; és minthogy fő színezetét megtartotta, már evvel is ingerelte az ember "egyepetyéjét",
* σκόμβρος.
44
BERGEN FELÉ
mint MIKES KELEMEN mondta volna. A felszolgáltak átlag 30 cm. hosszuk voltak s a színből megmaradt a hát aczélkékje, – csak az aranyos zománcz veszett el, – a sok, hullámos sötétkék keresztcsík s a has és az oldalak fehérje, mely ezüstös csillogását vesztette.
Fél három órakor délután a szárazföld utolsó kék csíkja is eltünt, a tenger borzongása hullámzássá alakúlt át s a kis "Nyland" inogni kezdett.
A tenger ólomszürke, mint az égbolt, mellyel a szemhatár szélén majdnem teljesen összeolvad. Mindössze egy csüllő – alkalmasint viharsirály – Larus canus – repült Dániának, a honnan jöttünk; a hajó közelében pedig egy jókora, úgy két méternyi, tinhal – Thynnus thynnus L.* – vetette föl magát, jelentve, hogy hering, szárdina vagy makrahal-vadászaton van. Nyomban ráismertem, mert sokszor bámultam fölbukkanó csapatait az Adriában.
A Skager-Rak hullámvetése [!] mindinkább növekedett, a hullámok már fehérlő tarajt eresztettek, melynek élét már-már elkapdosta és foszlányokra tépdeste az erősbödő szél.
A kis "Nyland" ekkoron nem is ingott, hanem tánczot járt; és a mikor néha eltévesztette a rithmust, oldala ugyancsak megburrant egy-egy hullám lökésétől. A fedélzet elnéptelenedett s a hajó felszolgáló személyzete, sajátságos mosollyal arczán, sietett tállal, törlővel, a hova hívták.
Nekem nem ártott meg azelőtt vagy harmincz esztendővel az Adria táncza, társam állotta a mait s így a fedélzeten maradtunk; de a táncz oly vígan folyt, hogy az a szép és jóízű makrahal nem állhatta tovább s visszaszökött természetes elemébe. Lefeküdtünk tehát a hajó tengelyhosszában s nyomban vége szakadt a jelentkező bajnak, mely ezentúl nem is bántott többé.
* θύννος; a régi görögöknél ugyane hal neve.
45
A "MOTALA" HAJÓN
Késő este megcsillant Christiansand pharoszának messze sugárzó világossága; ekkor bevonták a hosszú alattságon [kötélen] vontatott loggot (Logge), egy forgó szerszámot, mely a hajó-menet sebességét, tehát a távolságot is mutatja s arra való, hogy a tengeri piómmal* (Loth) kapott mélységgel egybevetve, lehetővé tegye annak a pontnak a meghatározását, a melyen a hajó éppen van, tehát ellenőrzését az iránynak, a melyet követett, illetőleg a melyet követnie kell. A Skager-Rak s az egész Északi-tenger is, a mélységi viszonyok tekintetében oly pontosan ismeretes, hogy a kapitány már a piómozás eredményéből is meg tudja mondani a hajó helyzetét; csak a tengeri térképre veti tekintetét, hol a mélységet jelező számok karikákba foglalva be vannak jegyezve s nyomban tudja, hol jár a hajója.
Éjjeli órakor Christiansand kikötőjében voltunk, tehát norvég parton. Kiszállva, rögtön akadt egy nyájas norvég, a ki figyelmeztetett, hogy a "Motala" parti gőzös legott Bergen felé tart. Mi tehát habozás nélkül hajót cseréltünk s egy rövidke idő mulva új hajónk már ott tánczolt a rakonczátlankodó hullámok tetején.
Az éjszaka itt még sötét volt, így Christiansand híres kikötőjét és táját nem élvezhettük.
A "Motala" hajó csak kevéssel volt nagyobb a "Nyland"-nál; a kikötőből kiszakadva, nyugotnak vette irányát, hogy megkerülje Norvégia legdélibb fokát, Lindesnaest, mely az északi szélesség 57° 57' 45'' alatt fekszik s a tengerbe messze kirugva, a földséggel az alacsony Spangereid révén kapcsolja össze. A "Naes" orr, és ettől számítják az "oestenfjeldske" és "vestenfjeldske Norge"-t, vagyis keleti és nyugoti Norvégiát. Úgy Norvégia legdélibb fekvésű váro-
* Az olasz "piombo", mely a latin "plumbum"-tól vette eredetét. A magyar kőmíveseknél, ácsoknál közhasználatú s nyilván abból az időből való, a mikor a magyar királyok olasz mestereket hoztak be az országba.
46
BERGEN FELÉ
sát – Mandal-t – valamint a Déli-fokot is éjjel érintettük, tehát nem láttuk.
A "Motala" éjen át nemcsak hányódott, hanem egy kicsit gördülni is kezdett; a hatalmasan működő gőzgép néha, ha a csavar mélyen alámerült, ugyancsak szuszogott, majd, ha a csavar kikerült a vízből, veszettül nekiszilajodott; az asztalokra letett széles karimájú kalapok lecsúsztak, a kézi podgyász pedig valóságos patkányfutást végzett az egyik oldalról a másikra; egy hatalmas testű skandináv úr csak úgy maradhatott egy helyen fekve, hogy megmarkolta az asztal lábát.
Virradatkor az Ecker-sundba fordúlt a hajó, a hol a hullám nyomban elsimúlt. A hasonló nevű város alatt kikötve a kontinentális turistaság valóságos futásnak eredt, mert innen Stavangerbe vasút visz, holott a hajó, Eckerö-sziget megkerülése után az óczeán szabadon vágtató hullámzatába, hozzá erős áramlásokba kerül s 50 kilométernyi darabon egy perczre sem védi semmiféle szigetköz, fjord, vagy halom-sziget. Mi a hajón maradtunk s az árbocz tövében fészket vetve, vártuk a tánczot.
Úgy a mint megvirradt, fölséges, merőben idegen parti tájak tekintettek felénk. Az archaikus vagyis őskőségek sziklavilága meztelen homlokzataival tekintett reánk és ki a tenger végtelenségébe, mintegy daczosan állva meg az eleven víz hullámzásával szemben. Noha itt a norvég hegykép még nincsen kifejlődve, az őskőséggel járó sajátosság a hatalmasság hatását teszi a szemlélőre. E hatalmas hegyi képben itt-ott vörös cserépfedelű, egyébként gondosan összerótt faházikók is föltünedeznek már, melyek úgy viszonylanak a hegységhez, mint a fecskefészek a templomhoz; ezek körül abrosz nagyságú vetés zöldel az összehordott és gondosan kapargatott földben s világosan emlékezteti a szemlélőt arra, hogy az ember élete itt kevésbbé
47
HULLÁMVERÉS
a föld termésére mint inkább a tenger adományaira van alapítva.
A tavasz éppen csak hogy ébredezik. A keskeny sziklapárkányokon ifjú füvek sarjadzanak, a bokrok rügye fakadóban van.
A sík tenger felé kisebb-nagyobb halom-szigetecskék, néha éppen csak sziklaormok szóródnak el; némelyik teljesen kopár, czipószerű; a magasabbja tetején zöldel; némelyik már nem is bír a tenger színe fölé emelkedni, jelenlétét csak a tenger sajátságos zajlása árúlja el; ilyen pontokon pedig a tenger valóban fölséges.
Úgy tetszik, mintha a hullámok valami hívásra tódúlnának ilyen pont felé; azután összecsapnak fölötte s mintha birokra kelnének egymással, fodros, csapkodó üstökökbe verődnek össze, majd limányszerűen elsímúlnak; de ez a símaság domború s ekkor a hullámok összecsapásától egy aránylag óriási vízterület az elnyelt miriádnyi levegőbuboréktól mintegy megfehéredik, e kivilágosodás azután rendkívü1 finom tengerzöld színvetésű.
A földség sziklahomloka alatt és rajta ilyenkor más a tusakodás, más a hullámok ostroma.
Az óriási hullámhegy és hullámvölgy váltakozásában meg van a vágtatás rithmusa, különösen mikor a hullámverés a földség felé tart s a szemügyre vett hullám és a földség között a távolság folyton csökken. Az így vágtató hullám eléri a sziklahomlokot, roppant nyomás alatt mozogva, mintha ádáz dühvel szaladna föl a meredek sziklafalra, eleje a magasban hirtelenül kifehéredik, jeléül annak, hogy már nem bír magasabbra; és ekkor, mint az eszeveszetten ágaskodó vad csikó, eleje hanyat fordúl, ezer foszlányra tépve visszadűl a tengerbe; teste ekkor visszarogy, nyomán pedig a megostromolt sziklahomlokon süstörgő vízzuhatagok támadnak.
A meg-megtörő hullámok hófehér üstökei, a mint másod-
48
BERGEN FELÉ
perczenként hol itt, hol ott felszöknek, visszavágódnak és szétfoszlanak, igazán fölséges látványt alkotnak.
Úgy, a mint a kis "Motala" hullámtarajról hullámvölgybe került, mind szebb és szebb játékát láttuk különösen a víztől elnyelt levegőbuborékoknak, a melyektől a háborgó tenger "szőkesége" eredett.
A mily fölséges volt a hullámzó óczeán szépsége, oly nagy volt néptelensége: egyetlen egy sirály sem mutatkozott.
Vitorla, tovasiető gőzhajók omló füstje ellenben mindenütt látható volt.
A kik nem vettek részt az eckersundi futásban, azok csupa skandinávok voltak, kik az erősen ingó hajón biztosan jártak-keltek: látszott, hogy a tenger valamennyinek bizalmas eleme. Ezeket az embereket, kiknek tipusa nekünk legkevésbbé sem volt idegenszerű, élénkség és bizonyos vídámság tünteti ki; könnyen erednek szóba s igen tapintatosan viselkednek; az idegenek tájékoztatásában pedig fáradhatatlanok.
Stavangerhez közeledve, ismét szigetközökbe jutottunk, a melyekben a tenger legott elsímúlt.
A város egy gyönyörű, jól védett és mély öböl szélén fekszik, melynek folytatása délnek a Gans-fjord, keletnek a messze bevágó Lyse- és Höle-fjord; az utóbbi kettő tájszépségeiről híres; a Lyse-fjord éppen a legszebb Norvégia ezen részében. Ám mi csak a hegyalakzatok zsúfolódását bámúlhattuk, mert sietni kellett a czél felé, mely még messze volt.
Stavanger, noha többször leégett, mégis, mint minden norvég város, a megtelepedettség és bevégzettség hatását teszi reánk; jól épült házak, haragos vörös cseréppel födve, alkotják. A lakosság száma húszezren fölül van; kikötője, mint nagy vidéknek kereskedelmi középpontja, roppant élénk; apró és nagy hajók folytonosan ki- s berakodnak;
49
MEGÉRKEZÉS
kicsiny, igen egyszerű, laposfenekű gőzbárkák hihetetlen gyorsasággal siklanak ide s tova; szóval, megkapóan eleven képe a szerző munkának. A kikötőben néhány ezüstös sirály – Larus argentatus – keringett, szóval a madárkép folyton silány maradt, jeléül annak, hogy a szárnyasok zöme már fészkelő helyeit kereste föl.
Úgy a mint Norvégia déli csúcsának megkerűlésében a nyugoti csapást elhagytuk s Eckerön túl határozottan északi irányt váltottunk, a nap hossza érezhetően megnyúlt, éjjeli 11 órakor még csak alkonyodott s az ember nem győzte bevárni az öreg estét.
Még egy éjszakát töltöttünk a hajón, hogy azután junius 12-én ragyogó nap virradjon reánk.
El kellett mennünk a világhírű Hardanger-fjord szádja előtt s belevegyűltünk a szigetközöknek valóságos útvesztőibe. A Soteren-szigetség és földség között teljesen csendes tengeren közeledtünk a hatalmas Hansa egykori telepe, ma hatalmas norvég kereskedelmi város, Bergen felé s itt köszöntött az első dunnakacsa – Somateria mollissima; – előbb egy, aztán egy pár mérte át a szigetközi tengert, alig arasznyira tartva a tükörsíma tengerszín fölött. A hófehérrel és bársonyfeketével tarka hím legott szemet szúrt; nem kevésbbé a szintén fehér-feketén tarka osztrigasneff vagy csiganyitogató, – Haematopus ostralegus, – mely nagy lármával mérte végig a szigetközt; sőt egy kiszökő sziklafok alkotta öblöcskében vagy száz halászcsér – Sterna – rajzott s csapdosott le a víz színére. A távolság miatt a fajt nem lehetett meghatározni.
Reggel 7 órakor Bergenben kötöttünk ki. A rakodók czölöpzetén millió és millió Mytilus-csiga zsúfolódott össze és sajátságos Mytilus-kékbe mártotta az egész alkotmányt.