VI.
BERGENBERGEN zöme egy földnyelven fekszik, melyet egyfelől a Vaagen, a kitűnő kikötővé alakított öböl, másfelől a Pudde-fjord alkot. A város képe szép, mert legnagyobb része a tengerre lejt s így áttekinthető. Német eredete legott szembeszökik. Lakosainak száma meghaladja a 38,000-et.
A kikötő északkeleti partján sűrűn egymás mellé sorakozó magas, keskeny homlokzatú, de annál mélyebb raktárak, a Hansa rendszerre vallanak.
A kikötő csupa élet s valóságos árboczerdő tölti meg; közbe-közbe elsurrannak az ügyes halászcsónakok, hatalmas evedző-csapások nyomása alatt; terhök a hal és a rák. E mozgalmas kép fölött a mólo fokán álló pharus uralkodik.
Noha a város újabb részeiben teljesen modern építkezésű, a haragosvörös háztetők mégis sajátos jelleget ruháznak reája.
A Nykirke – új templom – közelében fekvő "Bergen" szállóban fogadtunk lakást s tájékozást szerzendők, fölkerestük az osztrák-magyar konzult KROHN urat, kinek űzlethelyisége a régi városban, a Saltodegarden nevű mellékutczában volt, mely szűk és szennyes voltánál fogva teljesen
51
A MUZEUMBAN
megfelelt a magyar "kutyaszorító" fogalmának. Különben hamar rájöttünk, hogy a bergeni kereskedők kanczelláriái – a "contoor"-ok – mind ilyenek, de annál pompásabbak azután villáik, a melyekbe délután visszavonúlnak.
A látogatás nem volt különös hasznunkra, mert csak azt kaptuk, a mit már a menetrendekből tudtunk, hogy t. i. e napon, június 12-én, Tromső irányában csak hosszújáratú parti gőzös indúl, legjobb lesz tehát két napot Bergenben tölteni s 14-kén este a postahajóra szállani.
Elővettem tehát Bergen térképét és leírását s nyomban megvolt a terv: délelőtt a muzeumba, délután kirándulás a Svartediket-tó tájára.
A bergeni természethistóriai muzeum magasan fekszik s így messze kitekint a kis és nagy – lille és store – Lungegaardsvand tavakra, a városra és kikötőjére; van egy magasabb, nagy íves ablakokkal áttört közép része s két szárnya; az épület emeletes.
Földszint szép és gazdag norvég néprajzi, régészeti és phraehistorikus gyűjtemény van, mely azonban halászati szerszámban szegény, mindössze két többesszakú dárda-szigony tűnt fel, mely szarvasszarvból való. Gyönyörűek a repesztett kovakő szerszámok.
A természetrajzi rész, a mennyiben elkészült, szép és az északfelé útazóra nézve nagyon tanuságos; nagyon okosan előbb a norvég faunát hozzák rendbe.
A madarak között legott szemet szúr az északi nemes kerecsen sólyomnak – Falco gyrfalco L. – egész sorozata, a nagyon világostól lefelé minden változat, mely reá tanít arra, hogyan kaphatott ez a faj annyi nevet, teszem GMELIN-től: "candicans", HOLBÖL-től: "arcticus", BRISSON-tól: "islandicus" stb.
Középfajd, a süket- és nyírfajd keresztezéséből, négy látható; az északi karvaly-bagoly – Surnia ulula L. – mely
52
BERGEN
oly ritkán téved mihozzánk, hat darabban volt meg; a mogyoró-szajkónak – Nucifraga caryocatactes – vastag és vékony orrú változata is itt volt; a ragyogóan tisztafehér hó-sirály – Larus eburneus – egy seregély albino, egy Uria lomvia albino s más szép dolgok. Föltűnt egy pusztai talpastyúk – Syrrhaptes paradoxus – is, mely az 1863-diki nagy bevándorlásból származott s a Nord-fjord táján, tehát az északi szélességnek majdnem 62-dik foka alatt lövetett.
A norvégiai emlősök gyűjteménye sok tekintetban rangosnak mondható. Pompás, ezüstös-deres hiúzok, egy föltünően deres Gulo borealis Nilss., egy pár legendába is beillő, roppant testű és lapátszarvú jávorszarvas (Alces alces L.), mely Frederikshaldból való; ezek nyomban szemet szúrnak; nem kevésbbé az úszó emlősök – Pinnipedia – sorozatai, részben óriási darabokkal. A rozmár – Trichechus rosmarus L. – oly darabokban van meg, hogy az ember eltörpül mellettök, agyarai egy fél méternyire merednek lefelé; a fókák között feltünik a nagy, három méteres szakállas fóka, – Phoca barbata – roppant nagy és éles körömfegyverzetével.
De a kincsek legbecsesebbje mégis csak a csontváz-gyűjtemény, különösen a bálna-sorozatnak, ebben egy nagy Megaptera boops Gray., különösen pedig a legnagyobb e nemű állatnak, a Sibbaldius borealis vagy Balaenoptera Sibbaldii-nak egy igen nagy és szép csontváza; valamennyi mintaszerűen felállítva. Ezek díszére válhatnának bármely középeurópai országos muzeumnak.
Az egésznek a koronája az, hogy a város polgársága hordta össze. A tengereket járó vagyonos polgár viszontagságos útain sem feledkezik meg szülővárosáról s örömmel hordozza haza a természet kincseit, hogy a művelődés számára fölajánlhassa.
Az útazó természetvizsgáló pedig, ki első sorban azért
53
A VILLASORON
jön ide, hogy e tájak állatvilágát s egyáltalában természeti viszonyait ismerje meg, csak elismerésével adózhatik azoknak a férfiaknak, a kik úgy tűzték ki az irányt, hogy mindenekelőtt a hazait kell rendbehozni, hogy hozzáférhetővé legyen. Nincs is bosszantóbb annál, ha a muzeumok nem környezetökre, hanem más tájak termékeire helyezik a fősúlyt.
Délután már a Svartediket felé indúltunk; de csak bogárságra készültünk fel, mert a madárnak minden faja itt oly sérthetetlen, mint Egyiptomban a szent ibisz.
Kelet felé indúltunk a Store-Lungegaardsvand mentén, asztalsíma úton, a melynek baloldalán árnyas kertekben villa villa után következett: mind fából való, de burkolata finom asztalos munka, hozzá kínos pontossággal olajfestékkel sárgás-barnára és fehérre festve. A sok, nagy ablak csak úgy villog a tisztaságtól; finom csipkeellenző és gondosan ápolt cserépvirág ékesíti mindenikét. A tavasz kerti hírnökei: a nárczisz és a tulipán kivirítottak – határozottan a tavasszal útazunk. A gyepes helyek épséges, hófehérre meszelt kőfallal vannak kerítve; hollandus tisztaság, mely pillanatig sem tűri a szennyet – csakhogy kétségbe ejti a bogarászt, a pókászt különösen. A daróczpókokat – Segestria – csak késsel lehetett a falak kevés repedéséből kivájni. Én leginkább a dongókra vagy poszméhekre – Bombus – vadásztam.
A villák falán, különálló póznákon, úgy minden csak valamire való fa derekán is költőházikók láthatók, amelyekbe a seregélymadár már eledelt hordozgat, leginkább hernyófélét; egy kedves, fürge, fehér barázdabillegető –Motacilla alba – nyalábszámra szedi a kőfalakról a szunyogokat s ez annak a jele, hogy már fiai vannak. Az üde zöld kaszálón seregélyek keresgéltek, a pitypang – Taraxacon – sárga virága uralkodott; de az egész mégis valami sajátságos hatással volt a mérsékelt övi emberre azért, mert
54
BERGEN
élettelen volt; hiányzott az imbolygó röpül fehér, sárga és kávészin pillék serege, az Epinephele, Pararge, a Gonopterix, Leucophasia, Antocharis – a zümmögő, minden valamire való virágba kapaszkodó nagy poszméh, a lebegő, majd tova illanó légy, szóval mindaz, a mi itthon a kaszáló képét oly elevenné teszi. Az a poszméh pedig, a mely mutatkozott, úgy sietett, mint valami karikásnak a suhogója s az ember ugyancsak utána vethette magát, míg megfogta; legtöbbnyire a nálunk is élő földi poszméh – Bombus terrestris – és a Bombus Scrimshiranus faj mozgott.
A köveket forgatva, haladtunk a tavak mentén; de bogár csak minden tizedik kő alól kerűlt ki.
A Svartediket partján egy bokorra ki volt akasztva egy körűlbelől 60 cm.-nyi vipera – Pelias berus L. – teste, fejét és nyakát azonban annyira összezúzták kövön kővel, hogy nem lehetett használni; színe tipikus, a hátán végig vonúló barna, czikázva haladó csíkja pedig igen élénk volt.
A tavak völgye zsákszerűen végződött s a hegyhónalj meredékéről hanyathomlok rohant le a víz, mely a tavakat táplálja; a rohanó víz, törve-zúzva, hófehér szalagot alkotott; ez már norvég "fossz".
A völgy végén kis erdőcske s alig léptünk beléje, egy rigó-pár ugyancsak nekünk esett; különösen az anyamadár tett ki magáért, sivítva csapdosott a fejem felé, kevésbe múlt, hogy le nem ütötte a kalapomat. A fészek nem volt elrejtve, szabadon állott vagy három méternyi magasban a törzs közelében, a fiak a szélén ültek s már tollaszkodtak: ez volt az első fenyőrigó – Turdus pilaris – a mely norvég földön köszöntött.
Még egy más, kisebb rigófaj, talán a borosrigó, – Turdus iliacus – mutatkozott; a tó fövenyén pedig egy tringa, talán subarquata, futkosott.
Bergen táján lombos fák az uralkodók s megterem ott
55
HALASPIACZ
Közép-Európa minden fája, bokra; de az északi szélesség 60-dik foka mégis csak megérzik ezeken a növényeken, mert egy kissé nyomottak.
A tavakban lazaczot tenyésztenek, mely a vendéglők és a hajók, talán polgárházak asztaláról sem hiányzik soha; a hatalmas, rózsaszínes szeletek, különösen eleinte ellenállhatatlanok voltak.
A zsákvölgy ingoványos végén napszálltakor fölrajzott a norvég szunyog oly sűrűn, hogy fátyolszerűen takart el mindent.
Nekünk az óránk és felfogásunk estét mutatott, de csak nem akart komolyan alkonyodni – visszatértünk, hogy pihenhessünk.
Reggel – junius 13-kán – lementünk a halaspiaczra. Itt a tengeri rák – Homarus vulgaris – részben óriási darabokban, hatalmas ollókkal uralkodik; hazája úgy is a norvég tengerpart, mely évenként három millió rákot vet a piaczokra; halak közűl látható a Gadus, mely lefejezett állapotban és szárítva "Stockfisch", kevés makrahal s éppen csak egy pár tengeri sügér – Labrax lupus; – de azután a keszegúszók közűl a nyelvalakú Hippoglossus vulgarisnak oly derék darabjai hevernek itt, a melyeket érdemes volt látni. E keszegúszók hosszusága jóval meghaladta a métert. Némely ladik majdnem színig tele van mindenféle ivadék hallal, a melyet szapollyal mér a szigetségbeli halászság. Ez a halászság azután már igazán tipus: zömök, vállas alakok, rókavörös hajjal, hatalmas körszakállal, a melyből az ábrázatot kiborotválják s a bajuszt sem tűrik; fejükön sisakszerű, a nyakat teljesen és fedelesen védő, olajozott és lapos kalap; igazán északi halászemberek.
A főutczában – Strandgade – a melyen áthaladtunk, minden a turisták csábítására van berendezve. Nagy tárházak, telve a kézmű és népies ipar tetszetős készítményeivel,
56
BERGEN
köztök szép régi faedények és egyebek; gyönyörű szűcsárúk, különösen hiúz és jeges medve, továbbá tarándszarvas bőrök; a halászszerszám ellenben mind angol.
Délután vasúton mentünk Fjörsangerbe, a bergeniek büszkeségébe. Ez a patricziátus nyaralóhelye. A táj erdős, hegyes; de nem kiváló. Számos nyaraló, csinos kert és minden jól bekerítve; minden lépten-nyomon a "Privat Vei" felirat útját állja az embernek; szóval turistának való kigereblyélt és gondosan kisöpört természet.
Madarak közűl mutatkozott a fehérhasú fecske – Chelidon urbica – a pályaházon egy fészek; a völgyön átröpűlt egy magános szürke varju – Corvus cornix, – árokmentén futkosott a fehér barázdabillegető, a nyíltabb helyeken elevenen villogtatta farkafehérjét a hont-madár – Saxicola oenanthe – a gyepeseken seregély, a kertek fáin a rigó mozgott.
Poszméhek gyakrabban mutatkoztak; de itt is inkább suhogva röpültek.
Ezek a dongók eszembe juttatták azt, a mire Berlinben figyelmeztettek, hogy t. i. Norvégia némely tájain, a hol a telegráf-póznákat nem lehet a földbe beverni, mert a talaj kopár és tömör szikla, ezeknek a póznáknak a tövét kőrakással veszik körűl, hogy megálljanak; de hovatovább mind sűrűbben bekövetkezett az, hogy valaki vagy valami ezeket a kőrakásokat széthányta, tehát a telegráfvonalat összevissza döntötte. A megfigyelés eredménye az volt volna, hogy a medvék cselekszik, az ok pedig biológiailag rendkívül érdekes. Tudjuk ugyanis, hogy a telegráf-drótok a légáramlat hatása alatt állva, folyton zengenek, e zengés pedig nagyon hasonlít a földben, itt leginkább kőrakásokban fészkelő poszméhek dongásához; legjobban pedig a póznákon, mint hangvezetőkön hallható; valószínű tehát, hogy a medve a drót zengését a pózna táján hallva,
57
FATEMPLOM
azt hiszi, hogy a kőrakásban poszméh-fészek, tehát méz is van, neki áll és sorba széthányja a kőrakásokat. Erre nézve azonban nem tudhattam meg itt többet.
Már visszatérőben voltunk, mikor az úton tompa dobolást hallottunk: egy szakasz norvég katona jött két tiszt vezetése alatt. Hiábavaló volt a sötétkék egyenruha, kissé ósdi fegyverzet s az olasz bersaglierik-re emlékeztető széles karimájú, lószőr-forgós kalap, az egész szakasz mégis a legbékésebb nyárspolgári kifejezéstől ragyogott, a min a tiszt ponty-szerűen dresszirozott bajusza sem változtatott. Boldog ország ez ebben a tekintetben! Valami kedves volt látni, hogyan kérte, biztatta a hadnagy a fáradt maradozókat a továbbmenetelre.
E kirándulás legérdekesebb látnivalója különben az a fatemplom volt, a melyet a bergeni patricziusok az ország belsejéből ide áttétettek s jó karba helyeztek. Ez az istentiszteletre szánt alkotmány nagyon emlékeztet az erdélyi havasi oláhság "beszerikáira"; de alapjában véve mégis egészen más, mert a csúcsosodást nem torony, hanem folyton kisebbedő fedél – 5-6 emelet – alkotja. Az alsóbb ormokon keresztek, a felsőbbeken fantasztikus, szarvasszarvszerű, kihajló alakzatok vannak.
A bergeni tartózkodás legérdekesebb s gondolom legbecsesebb néprajzi s egyszersmind természettudományi tanuságát azonban azok a számszeríjak nyújtották, a melyeket nyilakkal együtt a bergeni muzeum néprajzi osztálya őriz s a melyekről szóló kis értekezést az útirajz e helyére szántam, noha igaz, hogy az adatokat menet és jövet szedtem össze.