VII.
ŐSKORI BÁLNAVADÁSZAT MINT ÉLŐ SZOKÁS
ABBAN a tanúlmányban, a melyet RETZIUS, a kitűnő svéd tudós, a finnekről közrebocsátott,* ismertetve van az a számszeríj is, a mely a finnek országában e század elején még általánosabb használatban volt s a melynek néhány darabja – a nyilakkal együtt – napjainkig megmaradt. E rendkívül érdekes ethnografiai tárgy a stockholmi néprajzi muzeumban látható s valószinű, hogy azóta a helsingforsiban is megvan. A nyílak nemcsak tompák, hanem majdnem mustavégűek, mert arra valók voltak, hogy a vad bőrét kíméljék; a vad leginkább a mókus volt, melynek bőre keresett szűcsárút szolgáltatott. E számszeríjak fölajzása úgy történt, hogy a mókusvadász az ágy orrán levő vas kengyelbe beléhágott, leszorítván azt a földre; ekkor megfogta mindkét kezével a számszeríj ágyavégét, ráhurkolt az íj húrjára egy horgos zsinórt, mely derékszíjához volt kötve s felegyenesedve, felhúzta a húrt az ajzó róvásba.
ACERBI régi művében maradt meg az ilyen finn nyilasok képe, a hol az egyik alak éppen ajzással van elfoglalva, a másik lő.**
* "Finnland, Schilderungen aus seiner Natur etc. übersetzt von C. APPEL Berlin, 1885.
** J. ACERBI, "Voyage au Cap Nord par la Suede, la Finnlande et la Lapponie. trad. par Lavallée". Paris, 1804.
59 |
A BÁLNAHALÁSZAT MÚLTJA |
Az olvasóban az a hit támadhat, hogy az Európa műveltebb népei közé számíthatók között a finnek használhatták legtovább a számszeríjat s hogy az őskor e közhasználatú lövőszerszámja ott is pihent el örök időkre.
Magam legkevésbbé sem mertem volna reményleni, hogy Európa nyugatán oly pontra bukkanjak, a hol a számszeríj nemcsak található, hanem használatban is van; és hogy az a vad, amelybe a nyilat röpíti, a ma élő lények legnagyobbika: a czet, vagy bálna! Ezt – mint mondani szokás – még álmodni sem mertem volna.
Már pedig a czetnek vagy bálnának nyíllal való vadászata még ma is él!
Mielőtt a bálna e nyílazására reá térnék, legyen szabad e vadászat vagy a mint többnyire mondják – "halászat" múltjáról és mai viszonyairól néhány szóval megemlékezni.
A ma már letünőfélben levő, egykoron és különösen a tengeren oly hatalmas baszk népről állítja a történet, hogy első [!] gyakorolta a czetvadászatot, kiküldvén már a XIV. században hajóit, természetesen leginkább a Baszk-öbölbe; de már 1370 táján, a mágnestű föltalálása után, e nép bálnavadászai messze északra merészkedtek s ők fedezték föl tulajdonképen a bálnatermő északi tájakat. Elmentek ők Labradorig is. A baszkok 1633-ban tönkre mentek; de a történetírók azt tartják, hogy kivándorló halászaik vitték át a czetvadászatot Angolországba és Hollandiába.
Különösen a hollandok vetették magokat a bálnavadászatra. Ők 1676-tól 1722-ig nem kevesebb mint 5886 czetvadász-hajót küldtek ki az Északi-tengerre, a préda pedig 32,907 czethal volt, mely mai érték szerint a kétszáz millió forintot majdnem megütötte. Az angolok ugyanekkor 222 hajót járattak észak felé.
Újabb időkben az amerikaiak gyakorolták leginkább ezt
60 |
ŐSKORI BÁLNAVADÁSZAT MINT ÉLŐ SZOKÁS |
a vadászatot. Ők 1835–1872 közötti időszakban 19,943 hajót küldtek ki, a mely után 272.274,916 dollár jövedelmök volt; a legyilkolt bálnák száma körülbelül 292,700 lehetett!
Úgy a mint a hajózás tökéletesedett, mind könnyebben folyt immár nem is a vadászat, hanem az írtás, ennek pedig bekövetkezett a maga visszahatása, még pedig kettős is, u. m. a bálnák, a melyek azelőtt messze – délre is lenyomúltak, mindinkább visszahúzódtak a Jeges-tenger hozzáférhetetlen részeibe, azonkívül pedig számszerint meg is fogytak. És valóban ma, – ha szabad a szóval élni – már különös szerencse kell hozzá, hogy az Északi-fok felé igyekvő utas valamire való bálnát megpillanthasson. Evvel a hanyatlással együtt jár természetesen az is, hogy a bálna nemzetgazdasági értéke csökkent, az ember pedig éppen ezért e vadászatról mindinkább le kénytelen mondani.
A mi a vadászatot illeti, annak legősibb módja gyanánt az alattságos [kötélre kötött] és szakás [szakállas] kelevéz – Harpun – szerepelt, különösen az irodalomban; a valóságban a dolog valószínűleg úgy alakúlt, hogy az ős ember rávetette magát azokra a bálnákra, a melyek tenger-dagadással sekély partra vagy öbölbe jöttek s tengerapadáskor aztán a szárazon maradtak; az így "szárazra vetett bálnák" még manapság is akadnak. A bálnavadász-hajóhoz tartozott egy, vagy több nagy ladik, a melyen egy vékony, de erős és igen hosszú alattság csigára volt tekerve; az alattság vége szakás kelevézhez volt kötve. A kelevéznek volt nyele, illetőleg rúdja és vasa; emennek – mint a mi szigonyainknak – visszája vagy szaka; a kelevéz természetesen mindig egyágú volt. A ladikokon rendesen 6–8 evedzős, egy kormányos és egy kelevézvető – Harpunier – foglalt helyet; megközelítették a lélekzés miatt fennjáró bálnát, mire a kelevézvető teljes erővel a bálna testébe dobta fegyverét; e pillanatban az evedzősök bevágtak a vízbe s derékszakadtig azon voltak, hogy a ladikot a bálna
61 |
KELEVÉZVAS |
|
1. kép – |
közeléből elvigyék, hogy a hatalmas állat farkának egyetlen csapásával tönkre ne tegye a ladikot mind avval együtt, a mi benne volt. A bálna csakhamar alámerült, legtöbbször roppant mélységbe; oly sebesen bukott alá, hogy az alattságos eresztő csiga tengelyét vízzel kellett locsolni, hogy a forgás sebessége izzóvá ne tegye. Tíz, tizenöt percz múlva a bálna kénytelen volt a vízszínére kerülni, hogy lélekzetet vegyen; – ha a kelevéz jól talált, felbukáskor a tenger kivörösödött a bálna omló vérétől.
Az állat újra alábukott; de már nem bírta ki oly soká, mint első ízben. Így megtörtént nem egyszer, hogy a megdobott állat órákon át hurczolta a ladikot az alattságánál fogva, vagyis addig, a míg elvérzett s a hajóhoz vonszolhatták. Ez közkeletű leírás, a melyhez még a leszalonnázás s a "halcsont" lefejtésének magyarázata csatlakozott.
Mindig abban a hitben voltam, hogy az alattságos kelevéz a legősibb bálnaölő fegyver s azon voltam, hogy eredeti formája szerint megismerjem, mert a modern bálnavadászat ágyúja és gránáthegyű kelevéze már-már teljesen kiszorítja a használatból s mint vas szerszámnak az a sorsa, a mi a magyar szigonyé: kovácskézre kerül.
Egész útamon csak Riső szigetén találtam még egy eredeti kelevéz vasát (1. kép), melynek régiségéről a rozsdamarás tanúskodott. A vas hossza 1 méter, vastagsága 1.5 cm2, egyik vége beverésre kihegyezett, a másik végén oly vágószak, mely élénken emlékeztetett a régi borbélyok és sebészek csappantó érvágójára.
A kihegyezett vég rúdba szolgált, a melyet a kelevézdobó megragadott, a mikor dobásra került a sor s e rúdhoz volt erősítve az alattság is.
Abban a hitben, hogy e kelevéz-vas megismertetett a
62 |
ŐSKORI BÁLNAVADÁSZAT MINT ÉLŐ SZOKÁS |
bálnavadászat legősibb fegyverével, mely az irodalomban "Harpune, Harpoon és Harpon" név alatt szerepel, szemügyre vettem a modern eljárást is, melynek vázlata a következőkben foglalható össze.
A mióta a bálna az oktalan irtás következtében megritkúlt, az a felfogás győzött, hogy azt, ami még megmaradt, a modern technika közbenjöttével kell megszerezni s mint hogy élőlényekről, hozzá óriásokról van szó, az irányt két vezérszó fejezi ki, t. i. a gyorsaság és biztos ölés.
E vezérlő szavak elseje kizárta a szélváró vitorlás hajót s helyébe tette a gőzhajót, mely szélcsend idején is gyorsan halad; a másik szó kizárta a kézzel dobható alattságos kelevézt s helyébe tette az ágyúból kilőhető "bombadárdát", a német mesterszótár szerint "Bombenlanzé"-t.
Szóval a bálnára való vadászat szakasztott azon az elvi alapon foly, a melyet a modern hadtudomány is magáénak vall: gyors mozgás, biztos ölés, a robbanó anyagok alkalmazása mellett.
Az egészben kis testű, könnyen kormányozható, sebesjárású bálnavadász gőzhajó orrán egy oszlopon álló, mindenfelé könnyen forgatható, le és fel is irányozható kölyökágyú van, tövében egy deszkapad az alattságnak egy részével, mely a lövés távolságát bőven kiadja s melynek folytatása a hajó belsejében elhelyezett alattság-motollára van föltekerve. Ezt a kölyökágyút puskaporral töltik meg, golyó helyett azonban kelevézt tesznek a csőbe, melynek hegye egy hegyes robbanó gránát s ezalatt egy készülék, mely két szigonyágból áll. E szigonyágak lövés előtt be vannak csapva, csak a bálna testébe belőve szabadúlnak föl s terpeszkednek szét, de evvel a szétrúgással működésbe hozzák azt a chémiai készüléket is, mely üveg és gummicsövekból áll s tömény kénsav, chlorsavas kálium és czukorkeverék összeműködéséből fejti ki a gránát szétrobbantására szolgáló
63 |
BÁLNAVADÁSZAT ÁGYÚVAL |
gyújtást. Ez a kelevéz, nyelénél fogva a deszkapadon fölkészített alattsággal kapcsolatos.*
Az a fölrobbantó készülék tehát ugyanaz, a melyet az orosz nihilisták II. Sándor czár meggyilkolására használtak.
A vadászhajó őrfáján kosár van az őrszem számára, a bálnát lesi; ha kileste, jelt ad s a hajó, irányt véve, azon van, hogy a bálnát 20–40 méternyire megközelíthesse.
A pattantyús derekába lövi az állatot, az állat belsejében szétrúg a szigony s elsüti a gránátot, mely irtóztató pusztítást visz véghez a talált bálna testében, azt nyomban megöli vagy úgy sebzi meg, hogy nem sokáig küzd a halál ellen.
E mód fölfedezője és haszonnal élvezője SVEND FOYN kapitány, kinek Vadsőben nagy halzsír-olvasztói és guáno-malmai vannak** s kinek vadászhajói évenként átlag 100 bálnával számolnak be.
Teljesen meg voltam győződve, hogy a bálnavadászat két végletét, t. i. az ősi formát és a modernet ismertem meg s hogy e kettő között más mód nincs is, mert hiszen nyilvánvaló, hogy SVEND FOYN készüléke tulajdonképpen a régi mód kifejlesztése: a ladik helyett gőzhajó, a kelevézvető bálnavadász helyett ágyú, az egyszerű szakás kelevéz helyett gránátdárda.
Nem is lepett meg semmi sem úgy, mint az a felvilágosítás, hogy a bergeni muzeumban őrzött nyers munkájú, de erősen vágó számszeríjak bálnavadászatra szolgálnak még mai napság is!
A nevezetes vadászat tárgya a törpe bálna – Balaenoptera rostrata Gray – mely meglett korában alig üti meg a tíz métert. Ez a bálna sokszorosan elvetődik az Északi- és Keleti-
* Részletesen és gondosan leírta CHERNEL ISTVÁN, "Az újkori bálnavadászat" czímű czikkben; Term. tud. Közlöny 1892 julius havi (275) füzet, pag. 143–52.
** A norvég útról adott jelentésemben félreértésből írtam, hogy a Vardőben levő bálnatelep is SVEND FOYN kapitányé.
64 |
ŐSKORI BÁLNAVADÁSZAT MINT ÉLŐ SZOKÁS |
tengerbe, nem ritkán betéved a folyók torkolatába, fjordokba és kisebb öblökbe is, hol a halászok bekerítik, a part felé szorítják s addig tartóztatják, míg a tenger apadásával a bálna a szárazon marad, mint az üldözők könnyű prédája. Ez magában véve szintén ősi mód, sőt talán a legősibb is.
De a bergeni kerűlethez tartozó Skogsvåg-öbölben más az eljárás. Ebbe az öbölbe úgy két-három évi közökben be szokott tévedni egy-egy törpe bálna s valahányszor ez bekövetkezik, föléled egy jelenet, mely aztán igazán praehistorikus. Lássuk előbb a hely színét.
Az öböl igazi norvég táj; vége beléütődik egy hatalmas, őskőségekből álló hegységbe, melynek rétegzetei rég lerúgták a takarót s azon meztelenűl láthatók. A hegylábak egybeszakadásánál valami síkszerű hely keletkezett, csupa repesztett kavics és kő, melyet alkalmasint a takarodó jégkorszak zsúfolt össze a torkolatban: ez a "szent hely", a melyen nem szabad veszekedni; de egyszersmind a ladikok kikötő helye is, a miként a 2. képen világosan látni.
Az öböl szádja szűk s csónakokkal könnyen elzárható, éppen ezért kiválóan alkalmas a beszorúlt bálna hajhászására.
Mikor az öbölben bálna mutatkozik, azok a halászok, a kik észrevették, elállják a kivezető útat s hírt adnak a környék halászainak.
Ekkor minden halász számszeríjat és nyílat ragad, ladikra száll s "hanyat homlok", derékszakadtig evedzve, siet a hely színére, fölszedve a véneket is, kiknek a szent helyen szokott dolguk akadni.
A számszeríj ágya két félből áll; az egyiken van a nyílcsatorna és az ajzó róvás, a melybe az íj húrja fekszik, a másikról – alsóról – mely primitiv derékszögön mozgatható, egy czövek átszolgál az ajzó róvásba, hogy onnan a húrt kitolja, ez tehát az, a mi a puskán a szerszám. Az ágy fejében gúzskötők tartják az íjat, alább egy czövek szolgál
65 |
A SKOGSVÅG-ÖBÖL |
