XI.
AZ "AEDERHOLM" VAGY A NORVÉG PEHELYGAZDASÁGUTI NAPLÓMBA 1888. junius 11-ike alatt még a "Motala" norvég gyorshajó fedélzetén következőket jegyeztem volt be: "Christiansandtól Bergenig hajózva, nagy darabokon nem mutatkozott madár. A kikötőkben rendesen két-három pár tengeri csüllő – Larus marinus, – valamivel több ezüstös sirály – Larus argentatus – keringett. Bergen előtt röpült az első Somateria – dunnakacsa; előbb csak egy magánosan, majd egy pár s mind alig két arasznyira a tenger színe fölött sietve tova, a halomszigetség közeibe."
E madárfaj tojója, gunárja majdnem lúdnagyságú; a tojó barna és sötéten hintett színezetű; a gunáron a fehér szín az uralkodó; van rajta bársonyfekete, pofáján tengerzöld is. A fejtető, szemvonás, has, fark, szárny fekete; háta, nyaka, begye, szárnyfedői fehérek; így messze kirí s könnyen tűnik föl; határozottan kacsa-alkatú. Tudományos neve Somateria mollissima Leach; származás szerint: σωμα test, έριον gyapjú és mollis puha, tehát értelem szerint puha pelyhes testű madár, melyet a tudomány a Fuligulák közé soroz; kizárólag az északi tengereken él, s nagyhírű, mert tőle való a legfinomabb pehely, az ágytöltelékek legbecsesebbje.
Felületes útleírások mindenfélét írnak összevissza e ma-
92
AZ "AEDERHOLM"
dárról; meredek sziklákra rakatják fészkét, ezt sokszor raboltatják meg pelyhétől, hófehérnek mondják stb.
Már pedig a dunnakacsa fészkelés szerint leginkább a halomszigetség – Holm – madara, szereti a barlangot s éppen ezen a réven jutott ahhoz, hogy az észak lakói reá alapítsák pehelygazdaságukat.
A dunnakacsa elterjedése a földgömb északi részére esik; legdélibb költőhelyei a Németországhoz tartozó északnyugoti szigetségre, névleg Sylt-szigetre s az evvel északi szélesség szerint egy vonalba vágó dán szigetekre esnek; tulajdonképeni területe azonban a sarkkör, még pedig köröskörül. Grönland lakóira nézve sok tekintetben az, a mi Európa bizonyos hegyi lakóira nézve a juh: húsa főtáplálék, tollas bőréből készül a legmelegebb ruházat; tojása ismét fontos, mert jó eledel; pelyhe, a mellyel fészkét béleli, rendkívül becses, keresett ágyneműt szolgáltat, tehát a világkereskedelemben forgó, biztos értékű árú. A madár így nemcsak a megélhetésnek, hanem a vagyonosodásnak is egyik legfőbb forrása.
Island szigete mellett Widoe nagy halomsziget a dunnakacsák leghíresebb költőhelye, a mennyiben sziklása a költés idején a szó szoros értelmében dunnakacsákkal van borítva.
Az a körülmény, hogy a dunnakacsa fészkelés idején, a fajfentartás ösztönének hatalma alatt, merőben elveszti vadságát, a hajózás kifejlődésével sok ponton majdnem végveszedelembe döntötte a szép és hasznos madarat, a mennyiben különösen az angol sportemberek mind sűrűbben szálltak volt ki a költőtelepekre, hol halomszámra lövöldözték össze a bizalmas madarat, mely – fészkén ülve – csak akkor mozdúl meg, a midőn az ember lába már majdnem érinti.
A norvég partokon, az arktikus öv legjobb helyein, a madár már ritkúlni kezdett, oly föltünően, hogy a törvényhozás az intézkedés szükségét belátta s az 1877-ben hozott
93
A DUNNAKACSA
törvénnyel, többek között Tromső kerületben is, a dunnakacsát 1885-ig föltétlen tilalom alá vette, vagyis nyolcz évig ilyen madarat lőni egyáltalában tilos volt. 1885-től kezdve a tilalom április 15-étől augusztus 15-éig tart, vagyis arra az időre terjed, a melyben a madár vadságát leteszi, a költést és fiainak vezetését végzi; a vadászat pedig akkor szabad, a mikor vadász legyen, a ki a dunnakacsát megközelíti, szerencsefia, a kinek véletlenül lövésre jön.
Island is rendőri fölügyelet alá helyezte a legjobb költő-helyeket.
Az útas, ki nyárszakán igyekszik a norvég partokon végig az Északi-fok, egyáltalában az arktikus öv felé, csak ezeket tudva, érti meg azt a sajátságos jelenséget, hogy a dunnakacsa tojó a kikötők belsejében és ott is úszkál, hol a csónakok forgalma legélénkebb; szóval, hogy oly bizalmas, mint bármely házi rucza. A hathatós védelem fölszaporította s bizalmassá tette, kikötők tájára is rakatta vele a fészket; a gunár tartózkodóbb, óvatosabb s világosan kivehető rajta, hogy csak a párjához való ragaszkodás hozza a kikötőkbe is, hol azonban távol tartja magát a forgalomtól.
7. kép. – "Aederholm" Kobberdál mellett; mesterséges költőbarlangokkal.
A norvég pehelygazdaság legfejlettebb formájába (7.kép) Kobberdál mellett, közel a sarkkörhöz, tehát az északi szélesség 66-ik fokán jóval túl, pillantottam be legelőször.
94
AZ "AEDERHOLM"
Az öblözetben jókora halomsziget terült el, melyet egy kis nyereg két egyenetlen félre osztott; a kisebbik szigetfél kopár volt, legvégén egy deszkából összerótt, vörösre festett, a tenger felé lábas tárház állott; a nagyobbik félen mintha össze-vissza hányt kövek, kőrakások terjedtek volna szerte, a melyekből itt-ott egy-egy karó is kiállott.
Kora reggel volt; két asszony, hengeralakú háti kosárral fölszerelve, kőrakásról kőrakásra járt, valamit szedegetett; a halomsziget körül, úgy a tengerszínén, mint röpkedve is, igen sok dunnakacsa nyugtalankodott, s úgy, a mint az asszonyok a szedegetéssel a rakodóház felé haladtak, a kacsák mindinkább megszállották a halomsziget ellenkező végét s látni lehetett, hogy a kőrakások között el-eltünedeztek.
8. kép. – Dunnakacsák mesterséges költőbarlangja Kobberdál telepén.
Minthogy hajónk igen közel vetette ki vasmacskáját s jó darab ideig rakodott, a messzelátóval igen jól vettem ki a dolog csínját-bínját, t. i. azt, hogy az ember elkészítette a madárnak a költésre való alkalmat, de meg is vette rajta a bért.
Ezek a barlangocskák kövekből voltak rakva, még pedig minden rend nélkül; e köveket itt-ott karók erősítették meg, a beomlást megakadályozva; a dunnakacsa gunárok inkább a barlangok tetejét szállották meg (8. kép), a tojók pedig besiettek a különböző nyílásokon, s minthogy ez junius 21-én történt, nyilvánvaló, hogy az asszonyok az első fészek-rablással voltak elfoglalva.
95
A DUNNAKACSA
A különböző állomások, halásztelepek közelében föltünedező halomszigeteken, egy kis gyakorlás után, hamar észre lehetett venni ezeket a ravaszúl kieszelt madárjobbágy-kunyhókat, hol elszórtan, hol kisebb csoportokban.
A norvég pehelygazdaság évi forgalma így alakúl. Az arktikus nyár végével, a dunnakacsa fölnevelte fiait s a tengerre száll, hol emberrel s mindennel szemben a legóvatosabb, legvadabb madarak közé tartozik. Leginkább a tengernek oly részein tartózkodik, a hol a mélység az 50 métert nem haladja meg, vagy ennél sekélyebb s a hol a fenék és annak sziklavilága borítva van a Mytilus-kagyló millióival, a dunnakacsa e legkedvesebb eledelével.
A dunnakacsa rendkívül ügyes bukó; a legkitünőbb észlelők szerint leszáll az 50 méternyi mélységbe, a víz alatt pedig öt, sőt hat perczig is kitart, – én csak négy perczet figyeltem meg. Télen át messze elbarangol s ritkán bár, de egyesen elvetődik az európai földség legbelsejébe; sőt megkerült már Magyarországon is. Röpte a tengeren mindig alantjáró s korántsem oly nyilaló-sebes, mint a mi kacsáinké; annál kitünőbb az úszása, a mellyel roppant távolságokat mér végig. A telet tehát barangolva tölti el.
Tavaszra kelve az idő, a dunnakacsa vissza kezd szállingózni költő helyére, még pedig párosan; a tojóban oly hatalmas a fészkelés ösztöne, hogy ügyet sem vet emberre, ladikra, hajóra; vadsága merőben elveszett s nemcsak az ember házatáján, hanem sokszor a ház belsejében is rakja meg egyszerű, rendesen hínárral alapozott fészkét.
A gunár is aránylag letesz vadságáról, de bizalmatlan marad; távol tartja magát az embertől, házatájától s ha a tojó nagyon közel vagy éppen a házba rakta fészkét, a gunár kiszáll a tengerre s a tojó látogat el hozzája.
96
AZ "AEDERHOLM"
A fészek, mint láttuk, rendszerint hínárból van alapozva, csészéjét a tojó forgolódással mélyíti ki s mihelyt ez megvan, tépni kezdi melléről a tollak közül a finom pelyhet, mely szürke színű s a mellyel a csészét körül is rakja, hogy majdan a tojásokat – távozáskor – befödhesse s a kihüléstől megóvja.
Egy fészekalja rendesen hat vagy nyolcz tojás.
Ezt az első fészket rendesen mindenestől szedik el a norvégek s ezekből az első fészkekből telik a legnagyobb jövedelem, mert a pehely válogatott, a legfinomabb; azonfölül a tojás is keresett élelmi czikk.
A dunnakacsa rövid idő múlva újra hozzáfog a fészkeléshez; minthogy azonban pelyhe elfogyott, nagy igyekezetében tollakat is tép, majd előveszi a gunárt s megkoppasztja a fészek érdekében.
A költés ideje körűlbelől 26 napot tesz s a második fészkelést a norvégek nem bántják, bevárják a kis kacsák kikelését.
De a míg ez bekövetkeznék, azokon a helyeken, hol a fészkek nagyon közelről szomszédosok, a kacsák lesegetik egymást s a mikor az egyiket az éhség a kiszállásra kényszeríti, a másik azon van, hogy azalatt egy-két tojását maga alá kaparhassa.
Végre kikelnek a fiak s ekkor a norvég rajta van, hogy megóvja attól a veszedelemtől, a mely az aprókat a tengerig vezető úton ragadozó madarak képében fenyegetné: a fiakat kézi kosárba, a fészek pelyhét a háti kosárba szedi; mind együvé, a hány fészke van. Az anyakacsák nyugodtan követik a kosaras embert, ki a szedést bevégezve, a kézi kosárral a tengerhez megy s a fiakat ott kiborítja. Az anyakacsák itt megosztoznak az aprókon s kezdődik a vezetés.
Ennek a sarjúfészkelésnek pelyhe kevésbbé tiszta; néha,
97
A DUNNAKACSA
ha a kacsa nem téphette meg a gunárt, a pehely kevés s akadnak közte ágacskák és hínárrészek is.
Körűlbelől 30 első rakatú fészek ad egy kilogramm pelyhet, melynek ára a helyszínén átlag véve 2 korona; a másodfészkek sarjúpelyhe valamivel gyöngébben fizet. Az ár a tisztasággal – természetesen – emelkedik; a tisztítás pedig élénken visszaemlékezteti a régibb embert régi polgárházak egykori téli estéire, a mikor uraság és cseléd patriarchális összeállásban a tollfosztás nemes mesterségét gyakorolta. Itt is előbb kiterítik és szárítják a pelyhet, azután – a tél "örök éjszakájában" – pislogó mécs mellett, mely régente sokszor egy kövér alka volt, a melybe kanóczot húztak, tisztogatja a család a dunnakacsa pelyhét.
A dunnakacsa buzgósággal vezeti fiait, különösen azokon a helyeken, a melyeken tengerapadáskor a Mytilus-kagylók könnyen hozzáférhetők; a mikor a fiak kifáradnak, kiszáll velök a szárazra is, hogy megpihenjenek; ha háztájon költött, ott ilyenkor a szó szoros értelmében lábatlankodik. Lassan azonban mégis huzakodni [húzódozni] kezd az öreg és a fiai is, és úgy, a mint az utóbbiak növekednek, növekedik a bizalmatlanság is. Az anyakacsa mind messzebbre viszi családját a tengerre, kerülni kezdi a háztájat, majd a csónakot s mindent; mire pedig a fiak anyányiakká váltak, az egész család benne van a téli vadságban.
A míg a dunnakacsa költ és fiait vezeti, a gunárok kisebb seregekbe verődnek és együttesen barangolják be a fészkelő telepek környékét. Egy ily falka dunnakácsér, valami szirtre telepedve, a legszebb látványok közé tartozik s kemény próbára teszi a vadászembert, különösen addig, a míg a tojó költ s a kácsér lövésre bevár – ám lőni nem szabad!
A pelyhes fiak igén kedves, fürge teremtések s szárazon is igen ügyesen mozognak. Vígan tipegnek anyjok körűl, kinek a járás nehezére esik.
98
AZ "AEDERHOLM"
A kicsinyek színe sötét szürkés-barna, a hasfél elmosódottan világosabb; az orr tövétől indúlva a szem fölött egy világosodó vonás huzódik. A kicsinyek egészben véve inkább az egyszínűség hatását teszik (9.kép) s nem tudom mire venni BREHM ALFRÉD leírását, ki "ziemlich buntes Gewand"-dal ruházza föl őket.
9. kép. – A dunnakacsa pelyhesei.
