21. kép. – Utczánk.
XV.
TROMSŐBENA HAMBURGBÓL jövő dajkáló postagőzhajó érkezése a sarkköri állomásokon és városkákban mindig eseményszámba megyen. A kikötőhely tehát mindig népes. Az állomásokra felgyűlt emberek közűl, a ki csak teheti, feljön a hajóra szétnézni, a kapitánnyal kezet szorítani; érzik az embereken, hogy megszedik magokat impresszióval arra az időre, amikor a dajka elmarad s ők pusztán egymásra szorúlnak.
Tromső kikötő-hidlásán is fel volt gyűlekezve egy szép embersor, mely úti társaink rokonságából s más érdeklődőkből kerűlt ki; volt üdvözlés, ölelkezés és öröm; az emberek egész lényéből kisugárzott a bensőség.
A lappok ladikra szálltak s átvitették magokat Troms-
22.kép. – Szállónk.
148
TROMSŐBEN
dálba, minket egy jóképű norvég suhancz kalauzolt a Hôtel Nordens szállóba (22. kép), magaskerekű taligán tolva maga előtt a podgyászt. Ez a szálló igen szerény emeletes faház, földszint és az emeleten hat-hat párosan álló ablakkal; a közös ebédlő a földszinten volt. Az udvarban egy külön álló épület éléskamrákkal s pár szobácskával. Az egész kis alkalmatosság tisztaságos, szerény, éppen nekünk való.
Bár késő délután volt, megtaláltuk a konzult, AAGAARD urat, egy igen finom fiatal embert és nagykereskedőt, ki nagy kereskedelmi helyiséget tart, hol pénztárosai, könyvvivői, levelezői és legényei dolgoznak. Hajói az óczeán hullámait túrják. Noha dúsgazdag, a konzul mégis dolgozik, mint mondja, mert Norvégiába szégyen a dologtalanság. Messze van ám ez tőlünk!...
Csak úgy ragyogott az arca, hogy alkalma van magyaroknak szolgálatot tehetni. Közbenjárásával kibéreltük egy hónapra a "Norden" szállóban a két udvari szobácskát s kialkudtuk az életet is.
Szerintünk esteledni kellett volna az időnek, de hát nem akart; e helyett az égbolt azt a bizonyos makacs szürkeséget öltötte magára, melyet a nagy magyar lantos költő szürke katona-köpönyeghez hasonlított. A hideg eső folyton permetezett. Elővettem a mágnestűt és térképet, meghatároztam a fekvést.
Lakásunk a piaczon – Torvet – volt, a melyen a merő fából, de csinosan épített templom is állott; a piacz, sark-köd értelemben, parkozva volt, fő ékessége a nyír és egy feltűnően erőteljes növésű és levélzetű plánta, mely ebben a rút időben is láthatóan vígan tenyészett, t. i. a Heracleum panaces L., a DEBRECZENY és FAZEKAS uraimék egyik "tapsir"-ja.
A városka nagyon csöndes. Van mindenre való boltja; vagy kettő már fölállította turistafogó csapdáját, t. i. a nagy
149
KIRÁNDULÁS
kirakatot mindenféle lapp iparczikkel, tarándszarvas-szarvakkal, nyírfabödönökkel; pár kitömött madárral. A fotografus kirakatában is erre van a súly helyezve.
A szálló udvarán egy kis melegágy, a melyben a hónapos retek éppen csírázik, mellette egy másfél méter magas vörös berkenye, – Sorbus aucuparia, – melynek csúcsa azonban már meghalt, – nem bír följebb! – levélzete igen, igen silány, ritkaságos. De hát ez a két dolog azért a szálló tulajdonosnéjának igazi szemefénye.
Minthogy a lövésre való hatósági beleegyezést csak hétfőre – junius 25-ére – várhattuk, bogarászatot határoztam el legott, nyugoti irányban, vagyis a sziget nyírese felé.
Elkezdtük a kövek forgatását már a városban is. Rútúl hidegek és nedvesek voltak s nedves volt fekvő helyök is. Az alig +8° C. hőmérséklet mellett a hideg esőtől rák-vörössé vált a kéz. De azért azokban a csúron [csurom] nedves fekvésekben vígan bujkált a sarkköri bogárság, mert hozzá volt törődve; futkosott a farkaspók – Lycosa; – sőt akadt légyféle és pár suhogva siető dongó vagy poszméh is. Mindezek között több, határozottan északi forma van.
A hágó fele táján egy hantmadár – Saxicola oenanthe – mutatkozott; társam a kakuk [!] – Cuculus canorus – szavát hallotta s kis vártatva két madár le is vágódott, hogy igazi kakuk sunyisággal a föld fölött eliramodjon.
A nyíresbe érve, nyomban a fenyőrigó – Turdus pilaris – fészke szúrt szemet, mely úgy három méternyi magasságban s egy csöppet sem rejtve vagy födve, állott a nyírfán; s madár buzgón kotolt s akármily hangosan beszéltünk is, nem zavartatta magát.
Nyugoti irányba a tengerpartig kerültünk át és le; itt kutatásra jó, részben ingoványos és bokros a hely; a bokrosokat az északi mocsárfűz alkotja.
Visszatérve, a nyíresnek egy árka táján két hófehér
150
TROMSŐBEN
testű, a fogolynál nagyobb madár sebesen villantott a sűrűség felé: az első hófajd-pár – Lagopus subalpinus Nils = albus Bp. – A fark fekete része jól ki volt vehető; a madár tehát még mindig téli mezben van.
A gyepesek – később kisült, hogy kaszálók – zöldültek; de makacs, méternyi vastagságú hófoltok mellett terjedeztek; azért egy kis hószironták – Ranunculus nivalis – a hófolt szélétől két ujjnyira vígan nyitotta kelyhét s a sarkköri zsurló – Equisetum arvense vagy boreale Rupp. – ujjnyi hosszú, de azért szálait már fejti.
A nyíres levélzete erőteljesen fejlődik ; ez nem a lengő ágú, rezgő, hanem az illatos nyír; dereka czomb és kar vastagságú. A fa itt igazán díszlik, magassága 4–5 méter.
Éjfél tájban tüzek villantak meg a lejtőkön: a város János napjának előestéjét ünnepli éjfélkor, nappali világosság mellett! Ezer kár, hogy az örömtüzek fényét az éjféli Nap nem öregbíti. A borulat nem engedte.
János napja igazán rút időt hozott; csapdos a hideg eső, kavarog a köd. A vasárnap – 1888-ban János napja vasárnapra esett – itt szent nap, délelőtt teljes a nyugalom; a templom sem marad üresen s a mi nyomban szembeötlik, egy derék vascső az, mely a tetőből kiáll s bizonyítja, hogy itt a templomot télen át fűtik. A pap átsiet az úton, Luther-kabát van rajta, nyaka körül pedig fehér, középkori, ezerfodrú, hófehér gallér, akár egy kis malomkő. Az oltár előtt olyan ornátust ölt, mely semmiben sem különbözik a katholikus misemondó ornátustól; a hierarchikus fokozatban is sokat tartottak meg ezek a protestánsok, példáúl a püspököt, a prépostot; és ft. HALL, Tromső lutheranus plébánosa – egyike a legszebb skandináv férfiaknak, a kiket valaha láttam – "Stiftsprovst og Sognepraest til Tromső" czímet visel.
Kérdésemre igazi skandináv józansággal azt felelték:
151
A MÚZEUM
megtartottuk az ornátust és a czímeket, mert nem lényegesek.
Délután nyitva volt a muzeum, egy jókora faház s mi odasiettünk. Meglepett, hogy tele volt igen élénken érdeklődő bennszülött népekkel; pedig a város csak 5400 lakossal bír.
A muzeum sok tekintetben kitünő. A súlyt egyelőre Tromső állatvilágára, füvészetére, ásvány- és földtanára, néprajzára és ősrégészetére helyezi; de kiváló gondot fordít a Jeges-tengerre, különösen a Spitzbergákra és Novaja Zemljára is.
Akadnak néprajzi szempontból igen érdekes fa-faragványok, köztük a keresztre feszített Megváltó, prémmel jól meghányt zöld bekecsben, meleg sapkával a fején, lábán jó saruval s nadrágosan; – ez szakasztottan az az érintetlensége a lelkületnek, mely a régi holland mesterekben is lakozott, a kik, mint tudjuk, a Szentírás jeleneteit is holland ég alatt, holland épületekben és holland népviseletekben ábrázolták.
Az emlősök között – a mi különösen érdekelt – csak két lemming – Myodes lemmus – van s igen rosszúl fölállítva; mellette Arvicola gregaria – Markmus, – azután Myodes Obensis Brant, ez utóbbi Novaja-Zemljáról. Van pár ezüstösen deres hiúz, Gulo borealis; szürke – nyári – és hófehér – téli – nyúl, szép fóka- és rozmár-gyűjtemény, több szép csontváz, bálna is.
A madárgyűjtemény gazdag és kitünő állapotban van. Legott feltűnik két középfajd – Tetrao hybridus – a fenyőrigónak egy fakó színváltozata, egy végig grafitszínű varjú; öt pompás hócsüllő – Larus eburneus, – mellette fia és maig is unikum [egyedülálló] fészke; a legszebb s igazán hófehér madár a Spitzbergák 80° 9' északi szélességű pontjáról való.
Igen becses az, hogy a nevezetesebb fajokból egész soro-
152
TROMSŐBEN
zatok vannak meg, így a havasi fajdból tíz, a sarkköri hófajdból tizenöt, a morinell sneffből nyolcz, a víztaposóból – Phalaropus – négy; a lapp- és hósármányból – Plectrophanes lapponicus et nivalis, – mely utóbbi kemény telekben hozzánk is lerándúlgat, szép számmal.
Négy pompás vadász-sólyom, ugyanannyi hóbagoly, hat szép gatyás ölyv – Archibuteo lagopus, – nekünk téli vendégünk és sok szép dolog. A rőttorkú pityér – Anthus cervinus – csak Finmarkenből, a legészakibb részből és csak egy van.
A mi téli vendégeink, a jeges kacsák és a muszka búvárok – Bucephala clangula et Mergus merganser, serrator, albellus – itt fészkestől, fiastúl vannak kiállítva.
A kiállítás mintaszerű, mert a tudományos név mellett ott van a norvég népies vagy szerkesztett; a lehetőségig ott a fészek, tojás és a madárfiú is.
A norvég neveknek legnagyobb része egybevág a germánokkal, példáúl:
Norvég:
Jagtfalk
Dvaerfalk
Tårnfalk
Grönspaette
Gråspaette
Strandsvale
Landsvale
Sidensvans
Grå fluesnapper
Rödrygget tornakade
Dompap
BogfinkNémet:
Jagdfalk
Zwergfalk
Turmfalk
Grünspecht
Grauspecht
Strandschwalbe
Landschwalbe
Seidenschwanz
Grauer Fliegenschnäpper
Rothrückiger Dorndreher
Dompfaff
BuchfinkMagyar:
Kercsen
Téli sólyom
Vércse
Külű
Szürke harkály
Marti fecske
Fürti [!] fecske
Csontmadár
Szürke legyész
Tövisszúró gébics
Süvöltő
Pintyőkestb.
A csíz = Sisik = Zeisig, a szláv čižik; a barázdabillegető Linerle = Bachstelze, a székelyeknél diminutivum-
153
TROMSŐ SZIGETE
23. kép. – Tromső szigete.
154
TROMSŐBEN
ban: leánykamadár; a sárga barázdabillegető norvégül Gulerle.
A gyűjtemények föntartása játék, mert itt nem ismerik a molyt s a mi muzeumaink többi romboló bogárságát!
A néprajzi gyűjtemény lapp része, noha gazdag volt, nem elégített ki, mert nem a közönséges használati tárgyakra, hanem a czifrákra voltak tekintettel; a színes ékítésben már az anilin-festékek uralkodtak.
Ellenben pompás volt a praehistorikus rész, szép horgaival, háló- és horogköveivel.
Föltünt, hogy az a sok néző, apró csoportokra oszolva, egyes tárgyak mellett foglalt helyet s ott csendesen, de élénken, mintha eszmét cserélt volna.
Egy szép, nyíltarczú úr, egy széken ülve, a berlini rovarászati folyóíratot olvasta; megszólítottam.
Ez SPARRE-SCHNEIDER, a muzeum első őre volt, ki nyomban és látható örömmel mindenre késznek nyilatkozott; hétfőre lakásán találkozót adott, hogy egy jó térképen tájékozódva, tervet készíthessünk; fölajánlotta vitorlás csónakját, bemutatott FOSLIE őrnek, ki szintén mindenre készen állott.
Arra a megjegyzésernre, hogy bámulom a látogatók kitartó érdeklődését, azt a fölvilágosítást adták, hogy ezek mind halászok, fóka- és rozmárvadászok, kik a Jeges-tengerre szállva, mindent hazahoznak, a mi a muzeum gyűjteményeiben még nincsen meg; az intézet legbecsesebb tárgyai ezektől valók. Igazán megható eredménye annak a mintaszerű népnevelési rendszernek, a mellyel tökéletesen elérték, hogy egész Norvégiában nincs egyetlen egy élő norvég ember, a ki írni és olvasni ne tudjon.
Éjfél felé északi irányban tettünk egy tájékozódó sétát. A felhőzet megszakadt s a tornyok – van egy katholikus templom is – aranyozott gombjai csillogni kezdtek, jeléül
155
KIRÁNDULÁS
annak, hogy a Nap fönnjár; de a felhőzet ismét csak összetömörült s elfogta a sugárt.
Köves tengerpartra jutottunk, a kövek között egy bálnaújjpercz hevert, majd egy törött csigolya. Egy jókora, szín-szerű épületből nehéz, fekete füst gomolygott az égnek s az egész környéket beszőtte a halzsírszaggal egyesült dögszag: a halzsírolvasztónál voltunk. A szín mögött, ráccsal bekerítve és födve, egy óriási bálna csontváza várta a fölállítást a kis Tromső muzeumában; az óriási Balaenoptera Sibbaldii fajnak egy nagy darabjáé volt. Irigyeltük is!
Huszonötödikén az idő makacskodott, sűrű ködök hömpölyögnek hegyen, tengeren s a hideg eső majd szitál, majd szakad; a napot tehát elhelyezkedésre és tervezésre fordítottam. Dolgozónak az én szobám volt rendelve.
Fegyver, lövőszer, egyéb szerszám mind helyet kapott s készen állott.
A lemmingről megtudtam, hogy Tromső szigetén él, melyet széles tengerágak választanak el a földségtől és a szomszéd nagy szigetektől; gyakran halva található, néha annyira fölszaporodik, hogy még a városba is benyomúl, majd mintha eltűnnék. Most már igen régen nem volt lemming-esztendő; vándorlásáról senki sem tud semmit!
A megállapodás az volt, hogy holnap a jó félórányira fekvő Grindő-szigeten dördül el először a fegyver; azután következik egy 2-3 napra terjedő kirándúlás a már a Jeges-tengerbe kilökött Riső-szigetségre, hol sirály és üstökös kárakatna – Graculus cristatus – telepek vannak.
Az idő oly rútságossá vált, hogy kirándúlásra gondolni sem lehetett; de a délután jól telt el, mert utólért a magyar újság s hírt hozott otthonról; jöttek az első levelek aggódó lelkeinktől, kiket meg kellett nyugtatni.
