XXVI.
FAJD ÉS LEMMING
AZ IDŐ haladt s nekem már Svaerholt madárhegyére és Vardőre is kellett gondolnom. Eddig pedig se fajd, se lemming. Úgy határoztuk a jó FOSLIE konzervátorral, hogy egy tapasztalt vezetőt, lehetőleg vadászt, szerzünk egy-két "éjjeli" kirándulásra.
A július 15-diki éjszaka pompás volt ilyen vállalatra.
És így este nyolcz órakor elindúltunk. Átkeltünk a város fölött fekvő Prestvand-tó irányában a nyíresen és északnyugoti irányt tartva, kiértünk a Langnaes nevű laposra, hol pár ház is áll.
Itt egy zömök, ifjú és jóképű ember várt reánk, neve SKROEDER; ő vállalkozott arra, hogy rávezet a fajdokra és a lemmingre is. Puszta kézzel jött.
Nyomban északkeleti irányt váltottunk s bementünk a nyíresbe, köves, sziklás helyre. Alig haladtunk pár száz lépést, felburrant a fajd; de csak szárnya burranását hallottuk. A vadász igazán tüskön-bokron vezetett tova és norvég módra rakta a lábát, úgy t. i., hogy az ember alig maradhatott nyomában. Egy sűrűségen áttörtetve, ismét fajd burrant föl, de mindnyájan az ágakkal bajlódtunk, így senki sem lőhetett. A dolog tisztán állott: les vagy kutya.
Szerencsére közel voltunk a vadász lakásához s így elment a kutyáért.
214 |
FAJD ÉS LEMMING |
Közbevetve legyen mondva, hogy Tromsőben remek szabású, szálkás-szőrű, igen erős vizslák vannak, színük fehér alapon májbarna foltokkal; közben legyesek is; a szőrözet finom, göndörsége kiterjed a fülekre és fel a fejtetőig; így csupán az arczrész símaszőrű.
Egy darab idő mulva előállott SKROEDER uram egy sajátságos ebbel, mely először is suta volt, másodszor agárszerűen magaslábú s a feje is valami agárszerű vonással bírt; de a szőr fínom, fényes fekete volt; az orr kiválóan tiszta, kellően fénylő; mindezeken kívül a kutya határozottan kullogott. Mondhatom, nem sokat vártam tőle, mert fogalmam szerint semmi vizslaszerű sem volt benne.
Evvel azután északi irányt váltottunk, még pedig a Rottenbog nevű patak felé. A pataknak egyik kanyarodása egy kis öbölszerű síkra esett, mely ifjú nyírfával volt aljszerűen borítva s a melynek határát egy partszerű emelkedés alkotta. Itt a kutya előbb jelzett, majd megállott s kisvártatva igen szépen húzni kezdett.
A vadász visszaszólt: "Ryper!" azaz fajd és nyomban rávetette magát a kutyára, legyűrte a földre, maga pedig térden állva, az öblözetben szétnézett; sehogy sem tudtam mire venni, ezt a mi vadászati fogalmaink szerint roppant komikus eljárást.
De élesen figyeltem a patakon túlra s egyszerre látom a fajd-jérczét, a mint az aljfában tova fut. A következő perczben már föl is burrant s én kapásra ugyan, de nyugodtan lőttem.
Nem láttam a füsttől, hogy esett-e a fajd. FOSLIE felém szól, hogy a vadász szerint a fajd kapott és leesett. Társam erre a partra ugrik s látja a bokrokban a fajd vergődését, odalő vagy tíz lépésről, hogy csak úgy röpült a toll; – a megokolás pedig az volt, hogy "a vad még futott".
De hát az első fajd megvolt. Tovább haladva, egy kis
215 |
LEMMINGLAKÁS |
tísztás [!] közelében, hol sok galyfa hevert a földön, ismét egy jércze burrant föl egészen társam közelében, ki nem bírt gyorsan megfordúlni s így nem is lőtt; de a helyet, a honnan a vad kikelt, azt jól látta: ott állott a galyfa alatt a fajd fészke, benne öt tojás. A fészek kapart gödör, száraz lombbal bélelve.
Ezt jól megjegyeztük magunknak.
Még tovább haladva, egy ingoványos tisztásra értünk, hol gojzer kelt ki; de nem volt lövésre. Az idő már messze túljárt az éjfélen, a mikor egy ingoványos helyen két aranypettyes esőlilét – Charadrius apricariust – vettem észre s le is lőttem.
Végig jártuk erre a sziget apró tavait, de nem mutatkozott semmi s így hazafelé vettük útunkat; ismét csak tüskön bokron keresztül.
30. kép. – A lemming-lakás kettős bejárata és az ösvény.
Egy köves, mohos helyen azután föltűnt a lemmingnek egy igen tágas bejárója (30. kép), mely kettős csőnek volt a kapuja; majd egy páros bejáró, a melyhez valóságos és – a mint gondoltam – friss lemming-ösvény vezetett; erre reáirányoztam a vadász figyelmét, mire a fejét rázta. A mint azonban látja, hogy nem győzött meg, odaszagoltatott az ebbel, a mely nem jelezett. És minthogy még evvel sem voltam megelégedve, a vadász térdre bocsátkozott, benyúlt mutató újjával a lyukba s valami hurokkötő pók sűrű hálózatát vonta ki onnan, világos jeléül annak, hogy oda mostanság nem
216 |
FAJD ÉS LEMMING |
járt be állat. Megvallom, hogy a mily tökéletes volt a bizonyítás, oly nagyon rösteltem a leczkét; de hát megesett.
Alig hogy megvolt, fölértünk egy hágóra, hol egy korhadt nyírfatörzs félig a mohába betemetve hevert.
Itt a kutya hirtelenül megállott s a törzs alá vezető lyukra szegezte merően szemét és orrát.
Hirtelenül remény szállott meg: hátha végre lemming!?
A vadász lehasalt s egy vékonyka ággal piszkálni kezdte a lyukat, mire onnan csikorgató czinczogás hallatszott. Erre már FOSLIE nem állhatta s felkiáltott: "Lemmus!" Fel voltunk villanyozva.
Ekkor látom, hogy a törzs túlsó oldalán is lyuk van, kezdem tehát innen piszkálni, mire az állat fordúl s a vadász felé kísérti meg a szökést, ki azonban résen állott s a kellő pillanatban megnyomta a kis kópé fejét úgy, hogy elkábúlt.
Valami kedves, szín szerint a mezei nyúlra emlékeztető, hörcsökszerű kis állat volt ez. Orra fölött egy fehéres hóka, fején két sárgás folt, a fejtető és hát eleje fekete, a háton végig három halaványúló sötétes csík, kurta fark s feketés lábacskák; kerek fül és szétsugárzó bajusz. Szeme apró, csillaga barnás-fekete.
A kis állat csak el volt kábúlva s a zsebkendőbe téve, , hamar magához tért. Es ekkor kezdődött a hadd el hadd: dühösködött mint a hörcsök, czinczogott, hörgött, röfögött, kapkodott mindenfelé; marta a kendőt, majd valósággal dorombolt.
Mondhatom, hogy ritka örömöm telt benne. Mentünk is gyors lépésben haza; hiszen megvolt a fajd és megvolt a lemming. Attól a csunya s mégis oly kitűnő kutyától akár bocsánatot kérhettem volna.
Itthon a kis lemming a porczellánból való, jól kitörűlt és mély mosdótálba vándorolt s nyomban kitüntette valóságos hörcsök természetét; ha teheti s nem csúszik vissza a síma
A SARKI FAJD CSIRKÉJE
Tromső 1888.
Grund V. utódai Budapest.
217 |
LEMMING |
tál falazatán, bizony az arczába szökik az embernek; dühében fújt, csikorgott mint valami kenetlen lakat, majd mind a négy lábával dobbantott s ugrani próbált.
Állása, tartása teljesen hörcsökszerű, nyoma sincs benne annak, a mit a rajzok föltüntetnek, t. i. az a menyétszerűen fennhordott fejnek és nyerges hátnak. Utóbb egy kicsit megnyugodott s ekkor hátulsó lábaira ült, egészen golyószerűvé alakúlt, előlábaival mosdott és vakaródzott, a mi nagyon kedves volt. Nevezetes, hogy a far a hátulsó lábon túl kiálló, úgy, hogy ha az állat ül, három ponton nyugszik: a két hátulsó lábon és a far csúcsán.
Ez a darab fejlett hím volt, testiculusai kis mogyoró nagyságúak.
Mértékek
Test hossza |
0.12 |
m |
Noha a kimerűlésig voltam, mégis megcsináltam az élő állat után a vázlatot – csak fél ötkor reggel tértem pihenőre.
Volt egy kis reményem, hogy a lemming megmarad; de a fejre alkalmazott nyomás mégis megártott neki s déltájban kimúlt. Igen jól esett, hogy régi elvemhez híven nem halasztottam el a rajzolást.
Ez az eredmény fölvillanyozott s elhatároztuk, hogy a kirándulást megismételjük; a vadász szivesen készen állott. Ismét este kilenczkor a Prestvandnak vettük útunkat, hol a már azelőtt is többször észlelt északi búvárpár – Colymbus septentrionalis – ismét látható volt. Kedvem kerekedett a vadászatra, mert észrevettem, hogy a talaj és egy nyírfa felhasználásával vagy nyolczvan lépésre közeledhetem, a mi sikerűlt is.
218 |
FAJD ÉS LEMMING |
A két madár meglehetősen együtt tartott, én föltámasztott fegyverrel czélba vettem az elöljáró hímnek a fejét s nyúlsöréttel a szűkített fúrású csővel lőttem. Az egyik madár fölkelt, a másik fölfordúlt és hasa fehérét mutatta felénk. A mint tanakodnánk, hogyan lehetne a madárhoz jutni, az bizony föltápászkodik s nyomban alábukik, majd ismét fölszínre jut és úszni kezd. Elhatároztam, hogy nem hagyom s miután csónakot találtunk, kezdődött a hajsza.
SKROEDER, a vadász, kitünően evedzett. A mint a búvár bukott, emberem derékszakadtig arra a pontra evedzett, a hol a madár eltűnt; a madár aztán 30–40 lépésnyire feljött; lőttem, dupláztam – a madár elbukott; a vadász ismét odaevedzett s ez így ment nyolcz lövésig, a mely mind jól borított. A nyolczadik lövés főbe és nyakon talált s a szép madár végre elterült a Prestvand vizén.
Megközelítettük ismét Langnaest, hol a vadász előállította kutyáját.
Úgy intézkedtem, hogy a tegnap talált fészekhez, tehát biztosra megyünk s hogy társamé legyen a lövés, ki biztosított, hogy erre a czélra nagy gonddal készített két külön töltést. Elrendezkedtünk tehát: elől társam, utána a vadász, azután FOSLIE, legvégül én. A fajdfészek egy kis tisztás szélén állott s úgy közelítettünk feléje, hogy a madár a tisztáson át vegye röptét.
Úgy 15 lépésnyire a fészekhez jutva, a fajd gyönyörűen felburrant, társam, egészen helyesen, hagyta röpűlni, hogy kellő távolságra lőhessen – látom is aztán, hogy egymás után kétszer bicczen a fejével; de a lövés nem szól: mind a két cső csütörtököt mondott!
És kisült, hogy a teljesen megbízható angol töltés-tokok helyett megbízhatatlan berlinieket használt; azt is láttam, hogy a dolog leverőleg hatott reája.
Új tervben állapodtunk meg tehát, mely arra volt ala-
219 |
FAJD-HIVOGATÁS |
pítva, hogy a fajd nem lehet végleg elriasztva, mert tegnap óta újra egy tojást tojt, noha kiröpítettük volt. Társam és FOSLIE tehát a fészek táján lesbe állottak, én pedig a vadásszal a nyíresbe mentem, hogy kört vágjunk s a fajdot esetleg a fészek felé szorítsuk.
De az én SKROEDER-em mást is gondolt: a kakast akarta kísértetbe [kísértésbe] vinni.
Egy domborulaton letorkolta az ebet, mely meglapúlt; nekem le kellett hasalni; SKROEDER pedig jól lehúzta magát az aljfa zöldjébe, s ekkor a jobbkeze hüvelyk- és mutatóujjával befogta az orrát, ellenzőt csinált hozzá a tenyérrel, azután pedig kimondta párszor ezt: "Kahau, kahau", vagy "Gabau, gabau", mely hangadás hasonlít a hófajd-kakas szerelmi szólamához.
A vadász minden hívogatás után négykézlábra állott s hajadonfővel kiemelkedve az aljfából körültekintett; a kutyát pedig, a mint mocczanni mert, letorkolta. Tisztában voltam az iránt, hogy a vadász szemre keres, valaminek láthatóvá kell válnia.
A fajd nem felelt. Nem jött.
Elindúltunk. Egy kis gerinczre hágva, a balfelőli gödörben egy kis ösvény vezetett tova a különben sűrű aljfában.
Itt a kutya jelzett, azután az ösvény felé húzva, balra fordított fejjel gyönyörűen állott.
A vadász tüstént odakúszott, hogy lefogja az ebet; de a vad indúlt, tehát a kutya is utána húzódott. A vadász azonban utólérte, lefogta, aztán ismét kezeire föltámaszkodva körültekintett, még pedig balra, a merre a kutya húzott volt.
Kaptam magamat, fölemelkedtem s körülnéztem én is. És ekkor éppen jobbra a vadásztól s tőlem alig huszonöt lépésre látom a fajd fejét és hosszúra kinyújtott nyakát, a mint a Naptól átjárt világos-zöld aljfából kiemelkedik; akár valami kígyó nézett volna szét.
220 |
FAJD ÉS LEMMING |
Készre kapom a fegyvert, a fajd fölburran, a lövés dördül, és a pompás kakas ott vergődik a földön.
Ez SKROEDER-nek váratlanúl jött, nem gondolta, hogy reájövök a körűlnézés nyitjára.
Úgy látszik, ezek a norvég közvadászok, hogy biztosra menjenek, ezt a szétnéző vadászatot gyakorolják, mert tudják, hogy a fajd is széttekint s elárúlja magát, ekkor pedig ültében lőhető.
Nem is rossz ez nagy sűrűségekben, hol a röpülő vadra való lövés mindig bizonytalan.
Befejeztük a körözést s visszatértünk a lesben állókhoz, kiktől lövést nem hallottunk. A fajdjércze nem is jött oda vissza.
De hát mégis ez a madár volt aránylag a legbiztosabban megszerezhető s így társam arra tökélte el magát, hogy kivárja.
Mi a Langnaes bokros kövese felé vettük utunkat, hol SKROEDER szerint lemmingre számíthattunk. itt azután mindent összekerestünk; de csak az állat téli tanyáit találtuk meg. Ezek vakondtúrásszerű hantocskák, belől fínom mohával és törekkel vannak bélelve; FOSLIE szerint ezekben húzza ki a lemming a telet.
Egy emelkedésre hágva föl, sok Anthus mutatkozott s kisült, hogy csupa rőtbegyű A. cervinus volt; itt fészkelt is. Igen nevezetes, hogy ezt a most annyira feltünő madarat a muzeum szemes és buzgó tisztviselői eddig nem észlelték; sőt nem találta COLLETT tanár sem, a midőn itt tartózkodott. A madár mindig csak Finnmarken oly részeiből került, a melyek az é. sz. 70-dik fokán túl feküsznek. Egyetlen magyarázatnak az kínálkozott, hogy az 1888-ki tavasz igen későn kezdődött, így e madarak nem juthattak el idejekorán rendes fészkelő helyeikre, hanem itt telepedtek le.
A tenger felé leszállóban voltunk, a mikor az erdőből két lövést hallottunk, majd egy harmadikat is; de hiába vártuk társamat a fajddal.
221 |
TRINGA TEMMINCKII |
A tenger felőli laposon azután egy pocsolya terjengett, partján silány, ritka mocsárfűz-bokrok állottak egészen szétszórva. Itt egy kis tringa – a Temminck-féle – kezdte fejünk fölött azt a jajgató keringést, a mellyel legott elárulja fészke helyét. A különben oly óvatos madár semmibe sem vette a veszedelmet s valahányszor csak megközelítettünk egy bizonyos bokrot, a lehető legkisebb kört vágta fejünk fölött és valóságos jajgatást hallatott. FOSLIE, a vadász és én, mind a hárman igazán tűvé tettük annak az igen ritka bokornak tökéletesen szemlélhető, alig pár négyszögméternyi területét; de nem láttunk semmit is. Kipróbáltuk vagy ötször azt az anyamadarat: eltávoztunk s ekkor nyomban a bokor alá szállott; visszatértünk, megint semmi!
De én végre is egy rögöt vettem észre, mely még sem volt olyan mint a többi, és a mint hozzá akarok nyúlni, az a rög hétfelé bomlik: fut szerte hét diónagyságú, igazán csókolni való pelyhes Tringa Temminckii-fiú. (31. kép)
Ezek a piczinyek igazán rögszínű, kissé pettyegetett hátukkal, kifelé úgy összebújtak fejökkel, hogy a rögöt igazán imitálták és három ember gyakorlott szemét egy jó félórán át tévedésbe ejtették.
Szét kellett dúlni ezt a madárboldogságot, mert a tudomány így parancsolta. FOSLIE lelőtte a jajveszéklő anyát, mely már le is üldögélt, szárnyát rezegtetve szinte kérte tőlünk kis fiait; igazán megindító jelenet volt.
Egy más, kisebb pocsolyánál ugyanaz a jelenet, sőt az anyamadár még az előzőnél is keservesebben sírt és röpködött. Ekkor eszembe jut, hogy hiszen hét porontyunk van s nekem kettő is elég – FOSLIE mondja, hogy a muzeum átvállal négyet, ez hat; marad tehát okvetetlenül még egy kis árva. Ennek az érdekében tovább kerestük a második anya fiait s okúlva azon az összebúváson, meg is találtuk a két pelyhesét, ezt is összebújva, rögöcskét formálva.
222 |
FAJD ÉS LEMMING |
Az anyamadár ekkor tőlünk már három lépésnyi távolságra is le-letelepedett a földre, jajgatott, lebocsátgatta a szárnyát, hogy megható volt. Hamar elővettem az árvát s a rögöcskéhez akartam csatolni, de biz félrefutott s eltűnt. Hát hiszen majd csak odaszegődik az a kis istenadta, mire elmegyünk, gondoltam én.
És ekkor következett a madár-anyaszeretetnek oly jelenete, minőt még sohasem láttam s mely mindhármunkat igazán szívünkig indított meg. Alig távoztunk ugyanis vagy öt lépésre az összebújt kicsinyektől, az anyamadár tüstént ott termett a két aprókájánál, magasra emelte föl félig nyitott szárnyait, mire az egyik fiú nyomban a balszárny alá bújt; kis vártatva a másik a jobbszárny alá osont. Es ekkor az a kedves anyamadár, a boldogság csicsergő szavát hallatva, folyton illesztgette szárnyait, hogy a piczinyeket betakarhassa, jól megmelengethesse. Mert valóban melengetés volt a czél. Igen sokszor tapasztaltuk, hogy a pelyhes fiakat a megfázás ölte meg.
31. kép. – Tringa Temminckii.
223 |
VADÁSZAT SARKI BÚVÁRRA |
Az erdő felől ismét lövés hangzott, mire a vadász kurjantással adta meg a hazaindulásra megbeszélt jelet.
A mint társunkat várnók, a tengeren s elég közel a parthoz egy magános északi búvár – Colymbus septentrionalis – tűnt föl; lehettünk azonban tőle vagy 400 lépésnyire s a mi felfogásunk szerint közeledésről szó sem lehetett, mert a madár mindig látott. SKROEDER elnevette magát s elkérte a karabélyt, melyet hegyes golyóra töltöttem meg. SKROEDER ledobja a kalapját s a mint a búvár a víz alá bukott, oly eszeveszett futásnak ered a tenger felé, a minőről, különösen köves talajon, eddig még csak árva fogalmam sem volt; vagy 150 lépésnyire futva, megáll mint a czövek: ekkor felszínre jutott a búvár, lélekzetet vett s ismét lebukott; SKROEDER ismét futásnak eredt, megint megállott, míg a búvár fenn volt. Harmadszori futással vagy 60 lépésre dolgozta le a távolságot s a mint a madár felszínre jutott, az ötödik másodperczben a golyó már a hátába vágódott. Gyönyörű látvány volt, mikor a vadász a legsebesebb futást megszakította s a mozgás minden lassúdása nélkűl hirtelenűl mintegy kővé vált. A búvár elveszett, mert nem volt ladik kihozására; nem is bántam, mert a prestvandi gúnár s a fajdkakas úgy is eléggé nyomta a vállamat.
Öt óra reggel volt, mire hazaértem. Még be sem hunytam a szememet, mikor társam berohan, s diadallal lobogtatja a fajdjérczét és egy hangosan csipogó jószágot bont ki a kendőjéből: a hófajd pelyhes fiát.
A lesett anyafajd nem jött a fészekre s így társam keresésre adta magát; fias fajdra bukkant s meg is lőtte.
Az éjjeli vadászat eredménye, úgy a mint haza hoztuk, tizenöt darab volt, közte egy északi búvár, két hófajd és a pelyhese.