XXVII.
A LEMMINGRŐLBREHM ALFRÉD így kezdi e kis rágcsáló állat leírását: "A lemming természete szerint föltétlenül Skandinávia legkétségesebb állatja". Hozzá tehető, hogy kevés állat van, a melynek életkörűlményeire nézve nagyobb ellentmondások állanának fenn, mint állanak a lemmingre nézve; noha az állat nem ritkaság; sőt néha töméntelen számban kínálkozik a tüzetes vizsgálatra.
Lássuk mindenekelőtt jellemzését.
A lemming a vájkáló egérfélék – Arvicolae – családjába tartozik, tehát a mi poczik egerünknek családbelije; vésőszerű rágcsáló fogainak száma négy; füle rövid s a szőrözetbe van rejtve; szeme apró; talpa szőrös; a fark kurta, a test hosszának alig tizedrésze; az alsó állkapocs első zápfogának koronája öt zománczrekeszű.
Testalkata zömök. Színezete változó; leginkább barnássárga, sötétebb foltokkal; a szem fölötti két sárgás folt állandó; a hasfél világosabb, egyszínűen sárgás. Eléri a 15 cm. hosszúságot s ekkor ebből 1.5 a farkra esik. Skandinávia hegységeiben a földbe vájt lyukakban rendesen társaságban él.
Élete jelenségei közül különösen egy az, a mely erre az állatra már a régi időben is ráfordította a figyelmet; de for-
A LEMMING
Tromső 1888
Grund V. utódai Budapest
225
VÁNDORLÁS
rásává vált egyszersmind bizonyos meseszerű föltevéseknek is, a melyek mind e mai napig sincsenek teljesen tisztázva. E jelenség az, hogy az állat termő helyein néha alig látható, éveken át mintha csak egyenként lappangana; azután pedig elkövetkezik egy időszak, a mikor a lemming töméntelen számban mutatkozik; ilyenkor mindenütt, még a városokban is majdnem lábatlankodik. – Ezután pedig ismét bámulatos hirtelenséggel mintegy eltűnik.
Skandinávia köznépének egy része még ma is azt hiszi, hogy a "Leman" eső módjára a felhőkből szakad a földre, és a XVI. és XVIII. század skandináv krónikásai is így fogták föl a dolgot mindaddig, míg végre a nagy LINNÉ a múlt század közepe felé – 1740-ben – meg nem állapította a lemming természetrajzát; de megpótolta olyan résszel is, a melyet nyilván csak hallomásból ismert s a mely a lemming vándorlására vonatkozik. E rész körűlbelől így hangzik:
"Ez állatok életfolyásában legcsodálatosabb a vándorlás jelensége; ugyanis bizonyos időszakokban – úgy tíz, húsz évben egyszer – oly töméntelen számban kelnek vándorútra, ezrével egymásután haladva, hogy nagyon is bámulatos. Valóságos ösvényeket taposnak ki a földben, melyek félújjnyi mélyek, pár újjnyi szélesek. Ezek az ösvények néhány lépésnyi távolságra esnek egymástól s nyílegyenes vonalban haladnak tova. Útközben ezek az állatok lerágják a kiálló füveket és gyökereket s állítólag útközben fiadzanak is, a mikor azután a porontyot szájukban vagy a hátukon viszik tovább. A svéd részen a hegyekről a Botni-öböl felé vonúlnak le, de ritkán érik el, mert útközben szétszóródnak s elpusztúlnak. Ha emberrel találkoznak, nem térnek ki, hanem a lába közt iparkodnak tovább menni, vagy fölágaskodnak s harapják az elibök tartott botot. A szénaboglyákat sem kerűlik ki, hanem átrágják magokat rajtok; a nagy követ félig megkerűlik, s a túlsó oldalra érve, ugyanazon irányban, a
226
A LEMMINGRŐL
melyben a kőhöz jutottak, mennek tovább. Átússzák a nagy tavakat s ha csónak kerül útjokba, beléugrálnak, a túlsó oldalon pedig ismét kiugrálnak. Nem rettennek vissza a rohanó folyótól sem, hanem belérohannak, még akkor is, ha mind elpusztúlnak."
LINNÉ igen nagy auktoritása sok időre őrizte meg e leírást, a melyet később, kiválóan alkalmas voltánál fogva, a szerzők kiszíneztek, írott szóval és rajzban is. Itt azután a lemmingek töméntelenségétől hullámot vetett a föld, a miriád vándor nyomán pedig haladt a sarkköri róka, a hölgymenyét; a hó- és a karvalybagoly, a holló és a varjú, irtóztató vérfürdőt okozva a nyílegyenesen haladó rágcsálók között, melyek azután nemcsak tónak, folyónak, hanem még a tengernek is neki mentek, átúszták... de hogy hová ment e tömeg? erről hallgattak.
Már pedig LINNÉ leírása, a melyben ott van az "állítólag" szó, ezért és más részletek miatt is kihívhatta a kritikát; nem LINNÉ ellen, hanem azok ellen az állítások ellen, a melyeket fölhasznált.
Legelőször is a fiadzó lemming nem folytathatja útját, mert meztelen, vak s a legnagyobb kíméletre szoruló porontyokat szül, a melyeket nem vihet a szájában, mert sokat fiadzik; föl sem teheti a hátára, mert ott nem tudnak megkapaszkodni; sőt el is pusztúlnának a hidegtől. A vízben úszva – nem számítva, hogy a lemming éppen úgy, mint fajrokonai, irtózik a víztől – nem ugrálhatna be a csónakba, mert meredek az oldala, a vízről fölugrani már a víz természeténél fogva sem lehet; a csónak oldalán való fölkapaszkodáshoz pedig macskakörmök kellenének. Ez a lemmingnek lehetetlen.
A vándorlásokról szóló leírásokkal, így LINNÉ-vel szemben is áll az egész skandináv nép a lappokkal együtt, és hozzáteszem, a sarkkörben lakó tudományos férfiakkal egye-
227
MESE A VÁNDORLÁSRÓL
temben, kik együttesen sem tudnak semmit a lemming vándorlásairól.
Maga BREHM ALFRÉD, ki elismert mester volt a tudakozodásban, noha elfogadja LINNÉ állításait, az állatok életéről írt nagy művében * mégis ezeket jegyzi meg: "Ez általánosan ismert tény – a vándorlás – alkalmából azonban kénytelen vagyok nyomatékkal is fölemlíteni, hogy a Dovre-fjeld lakói – hol tudniillik BREHM a lemminget nagy bőségben találta – éppen semmit sem tudtak erről a vándorlásról s hogy a Lappföld lakói is csak így voltak evvel". Hozzátehetem, hogy Tromső lakói kérdésemre mosolyogva válaszolták, hogy nem tudnak a vándorlásról semmit, nem tudtak erről a tromsdali lappok sem; és a mi a legfőbb, nem tudtak róla a tromsői muzeum tisztviselői, kik minden tekintetben alapos képzettségű természetvizsgálók s az állatélet kitünő megfigyelői.
A vizek és hozzá a tengerágak átúszása pedig semmiképen sem egyeztethető össze ez állatok természetével, melyek épp úgy, mint a hörcsök és az ürge, kerülik a vizet. Maga BREHM mondja, hogy a mocsarakban nagy ügyességgel válogatják meg a száraz átmeneteket; sőt hogy a víztől iszonyodnak ** s ha bedobja őket az ember akár vizes tálba, akár patakba, mérgesen csikorognak, röfögnek s azon vannak, hogy mennél előbb a szárazra jussanak.
Azonban bizonyos, hogy azokban a kiszínezett leírásokban bennefoglaltatnak, igaz, hogy nagyítva és képzelődés szerint alkalmazva, mindazok a vonások és sajátságok, a melyek a valóságnak megfelelnek.
Valóság az, hogy a lemming bizonyos években töméntelen számban található ott, a hol azelőtt csak rövid idővel is alig volt észlelhető. Tromsőn és a közeli földségen is ezernyi
* Thierleben II. Aufl. II. Band, p. 394.
** U. o. p. 395.
228
A LEMMINGRŐL
ezer lyuk bizonyította, mekkora lehetett a sokaság 1881-ben, a mikor a lemming a városba benyomúlt s a gyerekek foglosták, mert a szűcsök hét őrét fizettek egy bőrért, mely könnyű bélésnek kitünő. Ez, szerintem, szakasztottan az a jelenség, mint nálunk a mezei egér fölszaporodása, melynek csillagosan szétfutó útai néha teljesen elborítják a mezőt s a kaszálót, hogy azután hirtelen eltűnjenek.
Azoknak az észleleteknek az alapján, a melyeket STRUVE végzett, kimutatván, hogy egy anyaegér egy nyár lefolyása alatt hatszor fiadzott, összesen 37 fiút nevelt föl őszig s hogy a junius 6-án született nőstényfiú [!] julius 18-án, tehát kerek számmal szólva, születése után hat hétre már maga is ötöt kölykezett, ki lehet mondani, hogy alkalmatos időjárású években az egér és az egérféle lemming szaporodása geométriai progresszió [mértani sorozat] szerint halad és így aránylag kevés párból csakhamar tömegek keletkezhetnek. Hogy ezeket már a táplálék szüksége is lehozza a hegyekről a völgyekbe, az természetes; de azért ez nem az, a mit a vándorláson értünk.
Megvannak a kitaposott útak is, a mint már képben is láttuk; csakhogy ezek az ösvények a lyukak felé közlekednek, tehát nem vándorútak; nem is nyílegyenesek, a mit már a talaj köves volta is kizár. Az emberrel való találkozáskor tanusított magaviseletök sem a vándorlás mozzanata, hanem a hörcsökével közös tulajdonság; a lemmingek t. i. nagy haragú, harapós, támadásra hajlandó állatok, melyek nem mérik az ellenfelet. Hogy szénaboglyák alá kerülve, ott útakat rágnak, az sem a vándorlás mozzanata, hanem a táplálkozásé és biztonságé, mely az összes egerek közös vonása.
Hogy a tömegek megjelenése idejében a velök élő ragadozó állatok nagyobb számban mutatkoznak, az csak természetes; s hogy ezek között a sólyom és bagolyfélék leginkább jelentkeznek, még természetesebb, mert ezek nincsenek rög-
229
HELYI FÖLSZAPORODÁS
höz kötve, hanem szárnyszabadján mozgó, akadályt nem ismerő alakok.
És ez is szakasztott olyan jelenség, mint a minőt egérjáró esztendőkben itthon is tapasztalhatunk, hogy t. i. ilyenkor érezhetően fölszaporodnak, összeverődnek az egerésző ölyvek és más ragadozó madarak, egyáltalában az egérrel élő állatok.
Evvel a lemming életjelenségei, a csodálatosságból kivetkőztetve – úgy gondolom – egészen természetes alapra vezethetők vissza.
Hogy nem a vándorlás, hanem a helyi fölszaporodás jelenségeivel van dolgunk, erről különösen tanúskodik a nép tudata, mely oly jelenséget, a minő a vándorlás, nem hagyhatna figyelmen kívül, s el sem téveszthetné. De a nép az egérfélék szaporodásának arányait nem ismerve, inkább a felhőkből származtatja a sokaságot, mert megjelent a nélkül, hogy a nép jövetelét, tehát bevándorlását látta volna.
Azok a föltételek, a melyek a nagy fölszaporodást lehetővé teszik, az időjárásban s az avval kapcsolatos életjelenségekben, pl. a növényélet menetében rejlenek s fontos volna megtudni, hogy a lemming fölszaporodását mily időjárási viszonyok előzték meg, milyenek kísérték s hogyan alakúltak ezek, a mikor az állat veszendőbe ment? A mi egerünk is így tűnik el.
Az a lemming, melynek lehetőleg hű képmása a 225. laphoz van csatolva, színezet szerint ritka, de ez a színezet kétségkívül jellemző, mert határozott; nem oly ingadozó és elmosódásra hajló, mint azoknál a lemmingeknél, a melyeket a norvég gyűjteményekben láttam. Az állás az, mikor a kis állat mérgében lábaival dobbanni készül, hogy aztán ráfújjon, ráröfögjön az emberre.