XXXI.
A MADÁRHEGY
A "SIRIUS" a hegyszakadék elé ért. Az előtérben egy, a hegyről lezuhant omladékokból alkotott óriási torlasz állott, mely elfogta a közel 300 méter magas sziklafal alsó részét. A látható részen mintha keleti gyöngyfüzérek mindenféleképen sorakozva, mozgolódtak volna.
Ekkor a hajó pattantyús legénye megközelítette az első ágyú gyujtólyukát. A lövés eldördült s erre mintha a torlaszon túl valami óriási fujtató töméntelen polyvát lökött volna föl az ég felé, úgy rebbentek ki és föl a sirályok ezernyi ezrei. A második lövésnek éppen ilyen a hatása, a harmadiknak azonképen.
Most a "Sirius" első tisztje a hajó korlátjáról sorba a szakadékba bocsátgatta a rakétákat, melyek sisteregve ívet vágtak és az omlás kellő közepében nagyot durrantak. Erre a sziklafal látható része mintha morzsolódni kezdett volna; azok a gyöngysorok itt-ott megszakadtak s szárnyat bontva megvallották sirály voltukat.
És azután a szárnyaszabadjára került madártömeg egyetlen bömböléssé olvadó károgásba, sikításba tört ki, hogy végre egy kavarogva lengő, sűrű fátyolt szőjön a hajó és a tenger síkja fölé.
271 |
MEGÉRKEZÉS |
A csodálatos azonban az volt, hogy a fölöttünk kavargó tömegnek szárnyra való szabadúlása nem ritkította meg azokat a gyöngysorokat. Az az ezernyi ezer párkány, a melyet a palakő rétege azon a sziklafalon alkot, még mindig borítva volt madárral s tisztán állott a tény, hogy ezt a tömeget sem közönséges ágyúlövésekkel, sem rakétákkal egyszerre szárnyra szabadítani, felröpűlésre bírni nem lehet: a millióra rúgó madársereg károgása magába temet minden más hangot s megcsökkenti hatását.
Hát ez madárhegy!
Es ez az óriási arányú madárkép teli pezsgő madárélettel, szükségképen nagy, szinte megdöbbentő hatással van a szemlélőre, mert hiszen Hammerfesten túl jobbadán csak sivár kőpart és omlás kíséri a hajót s a tundra-táj élettelenségében, ridegségében elvesz annak az életnek hatása, a melynek néhány vonuló sirály, néhány bukó alkamadár a megalkotója. Az egész táj az élet teljes elhanyatlásának képét viseli, nem várunk már semmit.
És ekkor egy kopár hegynek messze a Jeges-tenger kietlenségébe kilökött szakadékában megpezsdűl az élet oly hatalommal, mely a legnagyobb ellentétben áll az arktikus táj egész jellegével, melyet inkább a délszak élettől duzzadozó tájain keresnénk. Ebben rejlik a hatásnak szinte bűvös ereje...
A "Sirius" azután kissé keletre fordúlt és láthatóvá vált egy öblöcske végében a Svaerholt-hegy és egy nyerges hát tövében megbújva az öreg KRAABÓL-nak, a hegy tulajdonosának telepe. A hajónak ez a fordulása már miattam történt.
A gőzkürt megszólalt, jelt adva a telepnek, melynek emberei nyomban összefutottak, eloldották a csónakot s kis vártatva a hajón termettek. A kormányon az öles öreg KRAABÓL tisztes alakja állott. Ekkor már a hajó garádicsa le volt bocsátva s az öreg feljött.
272 |
A MADÁRHEGY |
JUELL kapitány elkísért a lépcsőig és átadott a végtelenül jóságos arczú agg norvégnek; a két első matróz levitte podgyászomat. – Ekkor száz kéz nyúlt felém.
Egy percz múlva a KRAABÓL ladikja a hullámokon ringott – megemeltem kalapomat, a mire "hurrá!" volt a felelet; a "Sirius" bőgője megharsant, a hajó nyugotnak fordúlt és csakhamar el is tűnt előlem.
Mi egy, a tengerbe hosszan benyúló, még épülő félben levő móló mellett kötöttünk ki.
És előttem állott a kicsinyke, védett, még zöldelő völgyöblözet, melyet délről és északról a hegyek, nyugotról egy pompásan kifejlődött, gátszerű padszínlő védelmez.
Itt áll a KRAABÓL-család csínos, emeletes házikója, sok melléképülettel, lapp halászkunyhóval, műhelyekkel, istállókkal és rengeteg, a száradó tőkehal terhe alatt hajladozó rudas zsidóutczával, vagyis "hjelderrel."
Az agg, de erőteljes KRAABÓL-nak még bátyja is volt; ez, majd az öcs és a ház fia elénk jött; mind pompás, szálas és nyájas normann ember; a ház nagyasszonya – az első testes asszony, a kit e tájakon láttam – menyével, leányaival és sógorasszonyával a küszöbön várt.
Noha a szóbeli érintkezés mindenképen meg volt nehezítve, az embereken meglátszott az öröm és a teljes készség. Ezek a jóságos emberek, kiknek szeméből kisugárzott a romlatlan lelkület, úgy fogadtak, akár egy családbelit.
Itt tűnt ki igazán, hogy az arktikus természet minden mozzanata szerint határozott hatalom, mely nem enyeleg, így nem is téveszt meg. Határozottsága elöli a dologtalanság csíráját, nem tűri meg a léhaságnak semmi formáját és fattyúhajtását sem.
Ezt mondja, erre tanít itt az időkkel viaskodó szikla, a megbúvó növény, a levegőt és a tengert járó madár, és a
273 |
INDULÁS A MADÁRHEGYRE |
normann ember szemének minden pillantása, az arcznak minden vonása. Fölséges valami ez!
Bevezettek a földszinti nappaliba. Akárcsak valami szepességi polgárház szobájába léptem volna, úgy a mint a század negyvenes éveiben még be volt rendezve.
Nem valami kényelmes szerkezetű, de jól megkímélt, fekete bőrrel bevont bútorzat; egy hatalmasan összeszerkesztett családi asztal, üveges pohárszék, mindenféle emlék-pohárral s egyéb szerény edénnyel; jó norvég öntött vaskályha; a szobának parádés helyén pedig rózsásan kihímzett szalagon ott függött a gitár, teljesen fölhúrozva.
Az ablakban finom porczellán-cserepekben – úgy féltve és gondozva, mint a szem fénye – a teljes, sárga virágú szegfű és királydárda – Asphodelus ramosus – az utóbbi teljes virágzásban.
Innen fölvittek az emeletre, mely egy nagy fő- és egy kisebb mellék-helyiségre volt fölosztva s régi normann mód szerint berendezve: asztal, pad és rekesz-szerű ágy, teli dagadó, hihetetlenül könnyű, mert dunnakacsa-pehellyel töltött ágyneművel.
A kisebb helyiségben kibontottam a podgyászt, rendbe-hoztam a fegyvert, s a jó FOSLIE tanítását követve, ezeket adtam elő:
"Jeg onsker gjerne at se endel reder ved foden af Klubben eller stige lidt op. Lad mig verwillig paa en firer med."
Körűlbelől: "Szeretném a Klubbent meghágni, hogy a fészkeket lássam. Legyen oly szíves és adjon egy vezetőt."
Az ifjú KRAABÓL nyomban készen volt s csatlakozott önkéntesen egy kurta, zömök lapp gyerek.
Esti nyolczra járt az idő, a midőn vállra kaptam a fegyvert s legott indúltunk. A hegy keleti oldalán roppant köves és tekervényes úton hágtunk fölfelé, hogy lankásabb, moh-
274 |
A MADÁRHEGY |
és kúszónyír-szőnyeggel borított talajra jussunk, a hol azután a lapp serkevirág – Pedicularis lapponica – szerényke sárga szirma, a kúszónyír szövevényén áttörve, nagyban megenyhítette az arktikus ridegséget.
Ezen az úton nyomban szemet szúrt a holló – Corvus corax L. – mely aránylag nagy számban mutatkozott; öt-hat mindig látható volt; csupa teljes vedlésben levő, roppantul tépett, ronda külsejű madár.
Keletre tekintve ki a tenger felé, úgy nyolcz-tízezer sirály a szomszéd hegy lábát alkotó palatáblázatokon sorakozott, nagy része pedig mint egy kirepesztett párna tollazata mikor forgószél kapja el, úgy keringett, nyüzsgött a tenger színének egy pontja fölött.
Körűlbelől a hegy derekára érve föl, egyenesen a homlok vagy szakadék felé tartottunk, nemsokára a szakadék nyugoti élét láttam meg; a keleti oldalon pedig, a melyen haladtunk, egy párkányszerű kidüledés mutatkozott, mely mintha nyereg lett volna. Erre a kidüledésre kellett jutnunk, hogy a nagy falat és fészkeit megláthassuk (39. kép).
A mint közeledtünk, mind jobban és jobban látszott a szakadék felső éle, mely fölé minden pillanatban sajátságos lebegéssel sirályok röppentek a magasba, mintha valami, a mélységből jövő szélroham lökdöste volna föl őket.
Néha, mint a kilőtt nyíl, úgy suhant föl valahonnan a mélységből egy pár alka, hogy azután a tenger felé kört vágjon, ismét visszatérjen s ismét az él fölött nyilaljon el.
Az összefolyó zsivaj mind jobban hallatszott, néha azt a hatást téve, mintha valami nagy vízesés moraja töltené be a légkört.
Elértük a kidüledést és ekkor szédületes, kápráztató látvány tárúlt föl szemeim előtt.
Egy irtóztatóan meredek, részben áthajló sziklafal, melynek vízszintesen futó palarétegzete a nyugoti szélen és
275 |
SVAERHOLT MADÁRHEGYE |
39. kép. – Svaerholt madárhegye.
277 |
NYÜZSGŐ MADÁRÉLET |
hosszában szinte hasábosan volt szeldelve, fordúlt a tenger felé.
A palarétegzet ezernyi ezer párkányt alkotott, melyet a madárak töméntelen sokaságának hullajtása szennyes fehérre meszelt.
Azok a párkányzatok rakva voltak a gyönyörű heringsirály százezreivel s a hol a párkányzat csak megengedte, ott szennyes fészek állott, benne egy, ritkábban két pelyhes, vagy tokos sirályfiú. A fészkek fukuszból valók s részben magas építésűek, mert a madarak évről-évre magasítják.
A mi sirály hozzám közel űlt, az tisztán s teljes alakja szerint volt látható; de a távolsággal mind kisebbekké váltak az alakok és a hónál is fehérebb fej és mell majd csak tojásformának, a legtávolabb űlőké már éppen csak apró gyöngy nagyságúnak tetszett. És, a mint a párkányzatok lépcsőket vagy hosszú sorokat alkottak, úgy tűnt föl különösen a távolabb eső rész, mintha azt a falat valami szeszélyes kéz gyöngysorokkal akgatta volna telides tele.
A kidüledéstől, a melyen állottam, meredek, de járható omlás vezetett le a sziklafal tövéhez, hol a kiomlott szikladarabok óriási lábként voltak a tengerbe kilökve. E láb párkányzatai, a hullámoktól lemosva, feketék voltak s az odatelepedett sirályok már csak mint hófehér pontsorok csillámlottak föl hozzám.
Abban a nagy űrben pedig, a melyet az a düledék, a melyen állottam, a sirály-fal és az ő nyugoti, hasgatott szöge alkotott, szemkápráztató kavargás folyt, mert ezernyi sirály, mint valami tovakészülődő méhraj, úgy kavargott benne.
Kiegészítette pedig ezt a madárképet egy valóban leírhatatlan zsivaj. A közelben űlő és röpülő madarak rikácsolása, nyávogva-síró hangja kihallszott ugyan, de csak bizo-
278 |
A MADÁRHEGY |
nyos zúgáson át, mely a távoliak egybeolvadt zsinatolásától eredett.
Az a zsivaj néha úgy hangzott, mint egy népes iskola lármája; csakhogy itt a madárhegyen a hang megszámlálhatatlan ezrek torkából dűlt.
Lehaladtam kissé az omlás ösvény-féléjén, a melyet a tojásszedők tapostak ki a kövek közeiben. A legközelebb ülő sirályok lehettek tőlem vagy öt méternyire; de nem törődtek megjelenésemmel. Jó lövéstávolságra oly csoportot szemeltem ki, a melyben vagy tíz madár úgy ült, hogy a sörét jól boríthatta. Odalőttem.
Az eredményt nem vehettem ki, mert egy új jelenet kápráztatta meg szememet: a lövésre ezernyi ezer sirály kapott szárnyaszabadjára, oly sűrű tömegben, hogy az égbolt nem látszott tőle; s minthogy valamennyi a megriadásnak egyazon hangját egyszerre adta ki magából, valóságos üvöltéssé olvadt össze az, mely semmihez sem hasonlítható – ebbe azután belésüvöltött a fiak szava és néha azt a hatást keltette, mintha gyermekhang kiáltott volna közbe.
Nyomban, a mint a tömeg szárnyra kelt, oda lőttem a másik csővel, a hol a legsűrűbb volt. A velem jött emberek e két lövés után 31 risszát szedtek össze.
Még négy sirályt lőttem kiszemelve s azután, tekintettel az emberekre s a vasárnapra, visszatértem a házba, hol ékesen fölterített asztalnál várt a hal, a tej, vaj, sajt, az ostya vékonyságú normann kenyér – fladbröd – és a kitünő tea. Majd egy igen szép forraló alatt meggyúlt a petroleum s járta a két öreg társaságában a toddy; éjféltájban végre rákerült a sor a pár órai nyugalomra, a melyre nagy szükségem is volt.
De soká tartott, míg az álom elnyomott; – a nagy izgalom nem engedte. Mint tivornya után a zene, úgy csengett fülemben a sirályok zsivaja, s fokozta az idegességet az a
279 |
NAPLÓTÖREDÉK |
tudat is, hogy az egykoron oly lehetetlennek látszót elértem s hasznomra fordíthatom idegen emberek szíves jóakaratából és jószívűségéből. Hányt-vetett életemnek sok s nem egy fájó emléke újult föl bennem. Uti naplómnak ez a része így végződik: "Mint természetvizsgálónak sohasem volt a maihoz fogható napom. Elgyönyörködtem én sokszor egész lélekkel az anyatermészet fönséges jelenségein, sokszor menekültem keblére embertársaim elől is; mindig vágytam, hogy az embert eszményemmel, a természetnek reá való hatásának révén összhangban találjam s gyönyörködhessem teljes szívből mind a kettőben; hogy kivesszen belőlem – meddig? – egy rettenetes kétség és gyanú, a melyet embertársaim nagy tömegével szemben egészen elfojtani nem bírok s melyet mind kevesebb kivétel gyöngít meg. – Egy rövidke összhangzásért ide kellett nekem a Jeges-tenger tájára jönnöm. Áldom is sorsomat, akaratom erejét, mely idehozott Svaerholt madárhegyére, hol az állatélet nagy törvényei oly fönségesen, oly megkapóan nyilatkoznak meg – kezet fogtam AXEL JUELL norvég kapitánnyal s átléptem egy igazszívű norvég ember küszöbét ... ma többet nem írhatok."
Pár órára éjfél után már megmozdúlt a ház népe. A kovács űlője megcsendült a pőrölye alatt és a kőműves hozzálátott a kis móló tovább építéséhez.
Én is hamar talpon voltam. A kávé már készen várt. Zsebre tettem egy kis kenyeret.
Mindenekelőtt megforgattam a köveket és szétnéztem valami röpülő rovar után is. No meg szétnéztem azok között a piczi viragocskák között is, a melyek nagy okosan ott bujkáltak a kövek enyhében. Itt is a tavasz várt reám!
A kúszó nyír – Betula nana – éppen barkázott; a lapp serkevirág nagy vígan díszlett; a berki kökörcsény – Anemone nemorosa – fészkesen állva bontotta ki egyszerű fehér virágát; sőt akadt földi eper is – Fragaria vesca, – éppen
280 |
A MADÁRHEGY |
virágát bontva; akadt szerényke havasi madárhúr – Cerastium alpinum, – erdei gerely, – Geranium sylvaticum, – havasi mécsvirág – Lychnis alpina, – mocsári hizóka – Pinguicula vulgaris, – a mocsár-szeder – Rubus chamaemorus, – a száratlan siléne – Silene acaulis – és a három ibolya, ú. m. a kétvirágú – Viola biflora, – a szagtalan – Viola canina, – és a háromszínű – Viola tricolor –; egytől-egyig igen kicsiny növevényekké törpűlve. Házigazdám gyönyörködve nézte sürgölődésemet.
Ezeknek egy rövidke órát szenteltem s azután egyedül indúltam a madárhegynek, a melynek alkatát tegnap jól szemügyre vettem volt.
Nem hágtam a tetőre, hanem a tövéből kiálló, összevissza tört, lépcsőzetes lábon haladtam az omladék felé. A járás fárasztó, de azért eleintén nem volt veszedelmes, mert a talp a kő ripacsosságain jól megtapadt; utóbb már sikos guanón jártam.
Nyugotra bekanyarodva, elértem az első, kisebbik, félkaraj-alakú sziklafalat, melyet fölülről nem láthattam, mert azt a nyeregszerű kidülést éppen ez a fal alkotja. Ennek lábát óriási sziklaomlás teszi, a melyen haladnom kellett.
E kisebbik falnak párkányzatai is rakva voltak fészkekkel és sirályokkal, mely utóbbiak azonban rám sem hederítettek.
Az idő hirtelenül rosszra fordúlt. A Jeges-tenger felől metsző, hideg északkeleti szél kerekedett s fölkorbácsolta a hullámokat, melyek nagy dühhel ütődtek az omladék alkotta torlasz zugaiba és párkányzataiba, úgy a szikla-lábba is, a melyen állottam.
És most itt, a haragvó Jeges-tenger hullámostromában fejlődött ki az a madárélet, a melynél hatalmasabbat, jellemzőbbet a képzelet sem bír alkotni.
A hullámzás éppen szembe vágtatott a Svaerholt-hegy
281 |
A HULLÁM OSTROMA |
hatalmas, sokszorosan tagolt sziklatorlatával. Az egész óriási víz-sík mintha iszonyú zihálásba esett volna. A hullámzás sebesen, magasra dagadozott, a dagad és tetőpontján pedig csipkés, kifehéredő tarajt vetett és megsúgott; de a miriád hullám megsugása [!] folytonos, zúgó morajjá olvadt össze. A hullámzás ekkor már átvetette magát a torlasznak a tengerbe kirúgó alacsonyabb szirtjein is, és úgy, a mint átvetődött, rendes időközben föl is zúgott rettenetesen. E fölzúgást kis vártatva hatalmas csobbanás követte, hírt adva arról, hogy a hullám a torlasz beszögelésében akadályra talált, mely komolyan állja útját; és a csobbanásra már pillanatok múlva is magasra loccsantak föl a visszavágódó, tépett hullámtaraj vízrészei, visszaesésökkel oly zajt keltve, mint a minő a felhőszakadás sistergő, csapkodó hangja.
A sziklatorlasz egész, hosszú és sokszorosan megtörött vonalán a visszavágódó hullámok tépett, hófehéren tajtékzó és sistergő tarajai, s az ő párává zúzott részeik oly hatalmas, oly leírhatatlan forrongás képét varázsolták elő, a melylyel szemben az ember semmivé törpült; ő, minden alkotásával együtt, melynek itt szilánkokra kell szétfoszolnia. S a mi a hatást még fokozta, az a zihálás, zúgás és csobbanás hangjának valóban félelmetes ritmusban való folytonos ismétlődése volt, mely túlzúgta, túlharsogta a tenger felől betörő morajt is.
És ekkor igazán szemkápráztató nyüzsgésben törtetett elő a Porsanger-fjord belsejéből a rissza-sirályok kószáló serege, melynek lengedező röpte oly fölségesen illik a hullámok ingó mozgásához. Az a visszavágódó, szétfoszló hullám fölszínére vetette a risszák táplálékát s ezek sorba levágódtak oda, a hol a forrongás a leghatalmasabb volt.
Az ember azt hiszi, hogy most – de most már bizonyosan elkapta a hullám a madarat s odavágta a sziklához; és ekkor az a madár érintetlenül kél ki a tajtékzás kellő közepéből.
282 |
A MADÁRHEGY |
És úgy, a mint a hullám dagad és a mint apad, csobban vagy visszazuhan, a rissza-madár mindig két arasznyi magasságban marad fölötte.
És úgy, a mint a táplálék fölvetődik a hullám színére, az a remek röptű, szép tengeri madár csókszerű érintéssel veszi föl azt onnan.
De az a sirály-falánkság, nagyon természetesen, felkölti azt a sirály-önzést, az írigységet és a kapzsiságot is. Itt-ott két három rissza is vágódik le egy és ugyanazon hullámközbe, egyazon áldozatra s ezen összeczivódik, összekap; de az egész harci alatt a hullám még sem érinti a madarakat, mert bámulatos ügyességgel folyton kellő távolságban maradnak tőle.
De ime, az egyik kikapta a prédát, fölvágódik a zajgásból, az irigyek utána s kezdődik az a leírhatatlanúl szép, imbolygó és mégis sebes röpülés, majd a magasba, majd a mélységbe való ívelés, mely mindaddig tart, a míg az üldözött a prédát le nem nyeli, vagy el nem ejti.
És a míg a risszák portyázó hada szárnyaszabadján űzi szinte megfoghatatlan művészetét, a Svaerholt sirályfal-párkányzatán nyugton üldögélnek a jóllakottak, a pihenők. Ezek tollászkodnak, gubbaszkodnak, ki-kinyújtogatják majd az egyik, majd a másik félszárnyat a megfelelő oldal lábával együtt, majd magasra és szorosan egymás mellett nyújtják fölfelé és egyszerre mind a két szárnyukat; némelyek éppen elűltek, mintha a lábukat melengetnék.
De akár űlnek, akár nem, a milliók rikácsolása szünet nélkül foly. És bármint zúgjon is a haragvó tenger, az az éles sirály-rikácsolás kihallszik belőle, igazán pokolivá avatja a zajt.
Ezalatt pedig néhány alkamadár (40. kép) egész formájához illő komolysággal telepedett le a madárhegy tövének egyik hatalmas, kirúgó sarkára, mintha nagy egykedvűséggel nézné a tenger háborgását, a hullámok zajlását. De az
283 |
MADÁRÉLET A MADÁRHEGYEN |
