XXXVII.
A LAPPOKRÓL
EGY VERŐFÉNYES napon – julius 31-én – egészen nekiadtam magamat annak a hallgatag művészetnek, melynek mai napig is teljes értékű kodexét Mr. IZAAK WALTON még 1653-ban adta ki, a melynek alapján az angoloknál a horgászat nemcsak művészetté, azonkívül nagy ipari és nemzetgazdasági tényezővé fejlődött; hanem képző hatással volt és van a nemzet színejava jellemére, mert híveket szerez egy nemes foglalkozásnak, azalatt a jelszó alatt, a mellyel WALTON művecskéjének első részét befejezte, t. i. "Study to be quiet." [Igyekezz csöndben maradni.]
Röviden szólva, előszedtem horgászszerszámomat, átkeltem a Tromső-sundon s horgászhoz illő csendben és óvatossággal vetegettem be a horgot Tromsdal patakjának igazán kristálytiszta, sebes vizébe.
Éppen a víznek föltétlen tisztasága követelte meg tőlem, hogy még a legkisebb parti bokrot is fölhasználjam, jól megbúvjak, hogy a hal észre ne vegyen. A hol a víznek nagyobb volt a lengéje, vagy egy kis göbe, forgó mutatkozott, ott többször is belévetettem a horgot – időztem.
Egy csöndes mellékfolyás beszakadásának helyén, hol az égerbokrok igen jól födtek s a víz különösen alkalmas volt, már több halat vetettem volt ki s az utolsó kivetésénél meg-
történt, hogy a hal horgostúl egy ágon akadt fönn. A mint leszedegetem, látom, hogy a túlsó oldal fölmagasodó partján ott áll a lappok nyári tanyája, s hogy egy menyecske és egy fölserdűlt leány ugyancsak porolja a tarándszarvas-bőröket, a darócz takarókat, az ünneplő ruházatot és a nyári sátor ponyváját is. Ez a porolás vígságos kaczagás és hanczúzás [!] közt folyt; hol az egyik, hol a másik volt azon, hogy társa vakot [a levegőbe] üssön a poroló pálczával s ha ez sikerült, jót kaczagott; – néha még kergetődztek is. Nem vettek észre; igazán fesztelenül adták.
A porolók közelében három lapp gyermek játszott, a legidősebb lehetett vagy 10 éves; szépen játszottak a mohás talajon; ingerkedtek, kergetődztek egy bozontos kutya-kölyökkel, mely vígan nyifogott, herregett s azon volt, hogy hol az egyik, hol a másik gyermek kámzsája szélét elkaphassa, és ha ez sikerült, nekivetette a lábát, hogy a futót föltartsa; [úgy] mulattak ezek, hogy az valami volt.
Sokáig néztem ezt az idilli képet; letekintett arra a Tromstind örök hava is. De hát meleg volt a verőfény, a lapp tábor örült a létnek, élvezte a pillanatot a szabad természet ölén s szinte kiéreztem, hogy bíz ezek nem igen kívánkoznak lakott helyek szűk keretébe.
Ez a jelenet eszembe juttatta azt a szép leírást is, a melyet korának legelső rangú tudósa – BUCH * – hagyott reánk, ki 1807-ben, szeptember 4-én Altenből, tehát közel a 70-ik fok alól Mattus Michelsőn Sara nevű lappal, ennek egy társával, feleségével, gyermekével és két teherhordó tarándszarvassal elindúlt, hogy gyalog átvágjon Lapponián s eljusson Tornea városáig, tehát a Botni-öböl északi végeig. El is jutott oda. Ez a leírás az első lapp tanyájára vonatkozik s körűlbelől így szól:
* L. v. BUCH, "Reise durch Norvegen und Lappland". Berlin. 1810 és "L. v. B. Gesammelte Werke", II. Band. 1870.
53. kép. – Lapp tipusok.
A zsákos Vardő környékbeli, a többi Tromső táján nyaraló.
"Szokatlan, új és szép jelenet az, a midőn estefelé a tarándszarvas-nyáj fejésre a sátor köré gyülekezik. A dombok, a távoliak is, hirtelenül megnyüzsögnek az élettől, minden csupa mozgás. Az éber kutyák ugatása mindenfelől hangzik, ezek terelik a nyájat mind közelebbre. A tarándok szökdécselnek, majd futásnak erednek, meg-megállanak. majd ismét ugrálnak s e mozgás sokfélesége leírhatatlan. Ha az eb a legelő állatra reáijeszt, ez fölveti a fejét s ekkor az a büszke ágasszarv magasan áll; mily szép, mily pompás látomány! És ha most az állat futásnak ered, mily lenge, mily könnyű ez! Az ember nem hallja a láb dobbanását, csak a térdízületnek örökös perczegését, mely olyan, mint az elektromos szikra csattanása, – nagyon sajátságos, messze hallható e hang, a midőn sok szarvastól ered. És a mikor már mind a 300–400 együtt van, mily bizalmasan közelednek egymáshoz, mily kedvvel próbálják szarvaikat pajkos öklelődzésben; vagy pedig ott csoportosúlnak egy mohfolt köré. Mily szép látomány az, mikor ezután a lányok sajtárjaikkal állattól állathoz sietnek, a fiútestvér vagy a szolgalegény a kiszemelt állat szarvára reádobja a faháncsból vert pányvát s odahúzza a leányhoz; az állat ellenkezik, rángat, a leány kaczag, örül a fiú erőlködésén, majd pajkosan kiszabadítja az állatot, hadd pányvázza a gyerek még egyszer; az apa és az anya azalatt nyugalommal végzi a pányvázást és a fejést, már nem egy sajtárt töltött meg – szidni kezdi az ifjakat a sok pajkoskodásért, a mellyel a nyáj nyugalmát zavarják. – Ki ne gondolna Lábánra, Leára, Rakhelre és Jákobra! (*) És a midőn végre az a sok száz állat egyszerre a sátor körül lepihent, az ember egy egész tábort vél látni, ennek kellő közepében pedig annak rendtartó szellemét."
A mikor ezek s az ezekhez hasonló idillek szövődnek, ekkor a Nap még fenn jár az északi ég boltozatán; a növények élete még nem áldozott le a fagyok irgalmat nem
(*) Bibliai alakok: Jákob pátriárka ifjúkorában Lábánnál, a gazdag pásztornál szolgált, hogy feleségül kapja annak egyik lányát. [NF]
ismerő hatalma alatt; ekkor a tarándszarvas még nem szorúlt egyedüli téli eledelére, a Cladonia rangiferina mohra; nem kénytelen vele, hogy pusztán ennek a növénynek termőhelyeit keresse föl, ekként bolyongásra, messze vágó vándorlásra fogja a dolgát; jóllakik ilyenkor még más növényekkel, a melyek sok helyen és bőven kinálkoznak; és éppen azért ilyenkor a tarándszarvas könnyen terelhető, a lapp család pedig éli könnyű, pihenő szakát az évnek; ezért hajlik vígságra.
De a midőn a fagyok letarolták a parti hegység növényzetét és a tarándszarvas magától is elindúl Lapponia belseje felé, hogy fölkeresse a mohos helyeket; a mikor a tengertől eltávozva, kívül kerül a lapp ember és nyája azon a parti övön, a melynek telét a Golf-áramlás melege oly jótékonyan enyhíti meg és eléri a sarkkör tájainak azt a részét, a hol a hideg kemény fémmé fagyasztja meg még a kénesőt [higanyt] is. A mikor ezeken a sívár, rideg tájakon le kell mondania a tarándnyáj tereléséről, és neki, az embernek és gazdának sátrával és egész házanépével együtt a tarándszarvas vándorlásaihoz kell alkalmazkodnia, kell pedig ezt az örökös vándorlást, a fegyelmet nem ismerő nyáj őrzését, ennek védelmét a farkas, a hiúz támadásai ellen akkor végezni, a mikor a Nap hosszú időre leáldozott: – akkor, a sarkköri éj végtelenjében – ilyenkor a lapp ember számára nincsen idill, mert ő ekkor benne van az elemekkel való harczban, azoknak legkérlelhetetlenebb formájával: a sarkköri téllel, a sarkköri éjjel s ezeknek minden iszonyatával; ezek ellenében küzd ő egy gyönge sátor alatt!
A lappok első ismertetője LEEM KANUT * óta, a legújabb,
* CANUTI LEEMII Professoris linguae lapponicae de Lapponibus Finmarchiae eorumque lingua, vita et religione pristina commentatio etc. una cum J. E. Gunneri etc. notis etc. etc. Kjöbenhavn, 1767. U. a. kivonatosan Lipcsében 1771. németűl. Erre a könyvre kitünő norvég tudósok hívták föl figyelmemet, megnyomva különösen azt, hogy az újabb művek leginkább a nyár évadján folytatott tanulmányokra vannak alapítva, holott LEEM a teleket is ott húzta ki vándor hívei között. A magyar Nemzeti Muzeum Páter HELL példányát őrzi.
elfogadható ismertetésekig, áll az, hogy a lappok rendkívül nehéz harczot vívnak fenmaradásukért; hogy a Föld legsívárabb tájainak egyikén mégis meg bírnak állani. Ha egyébért sem, úgy ez utóbbiért megérdemelnék elismerését azoknak a népeknek, a melyek mérsékelt éghajlat alatt busásan termő televényen gazdálkodva, éppen az ellenkezővel illetik az észak e lakóit: büszke megvetéssel, a "holmi ronda népség" jelzőjével emlékeznek meg róluk.
Ha már egyáltalában nem helyes dolog, a szegénységet megvetéssel illetni, nagy és megbocsáthatatlan bűn azt a szegénységet nézni le, mely a természeti viszonyok alakulásában gyökerezik, a hol a legjobb emberi törekvéssel az igazi, a legyőzhetetlen "vis major" [akadály] áll szemben.
Sőt bizonyos arisztokratikus nézetek ellenében, a melyek Európa előrehaladott államaiban még ma is uralkodók bizonyos népek – ha szabad a szó – "rangja" tekintetében, ott áll NORDENKSJÖLD elbeszélése azokról a csukcsokról, kik az Ázsia északkeleti tengerében befagyott "Vega" hajó födélzetét egy egész télen át látogatták s NORDENKSJÖLD leírása szerint sokkal nyomorúltabb életet éltek a szegény lappoknál, kik között mégis csak akad még jólét is. E szegény csukcsokról – bizonyos fejlett díszítési módok révén – kisült, hogy elődeik egykoron Ázsia belsejében laktak s azután más, számra hatalmasabb népek ostroma elől, tehát kényszerűségből vonúltak azokra a rettentő tájakra, a hol csak a telenként vissza-visszatérő éhhalál, tehát a fogyasztók megapadása árán bírnak fenmaradni: de megmaradnak mint nép önállóságukban. Ezt az utóbbit pedig nagyon kell becsülni, mutatkozzék bárhol is a népek életében.
Szakasztottan ez a lappok sorsa is. Ők a "lapp" elnevezést gúnynak, sértésnek veszik s mondják, hogy ők a "same", a "samelas" népet alkotják, a mi egy az ős "suomi"-val. Semmi kétség, hogy a Skandináv-félszigeten hajdanában ők uralkodtak mindaddig, a míg a normannok ki és össze nem szorították.
Ezeket készakarva bocsátottam előre, mert nálunk sokszoros az ellenkezés a lappokkal szemben, mégpedig azon az alapon, a melyet BARCSAI ÁBRAHÁM ebben a versben rakott volt le egykoron:
Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket,
Ki Lapponiából hurczolja nyelvünket.
|
Az a "nemzeti büszkeség", mely ezt a BARCSAI tollára adta, jellemző volt a rendiség korszakára; de nem állhat meg sehogysem 1848 után; tudományos alapja sohasem volt, ma sincs; a legenyhébben kifejezve elfogultság, mely útját akarná állani a kutatás szabadságának.
A sarkkörben útazva, a lappságnak két csoportjára találunk, mely csupán az életmód alapján különbözik egymástól; az egyik csoport a tarándszarvas-tenyésztésből élő vándorlapp, fjeldlapper – fjeldnek nevezi a norvég azokat a fensíkszerű hegyhátakat, melyek a tarándszarvasnak legjobb legelői –; a másik csoport a halászatból élő s elszegényedés révén az előbbiből kiszakadt halászlapp, sjőlapper – sjő annyi mint a német See, tenger értelmében.
A leíró embertan így jellemzi e népet:
Termet: kicsiny – 1.6 méter.
Arcz: széles.
Pofacsont: kiálló.
Orr: széles.
Áll: hegyes.
Száj: nagy.
Haj: sötétbarna, síma.
54. kép. – Lapp tipusok, Vardő környékéről.
341 |
A LAPPOK KRANIOMÉTRIAI TEKINTETBEN
|
Szakáll: gyér.
Bajusz: gyér.
Szem: vízszintesen álló, keskeny hasítású.
Szín sárgás.
A koponya tekintetében a RETZIUS-féle, WELCKER-től javított összeállítás szerint valamennyi nép között a lappok bírnának a legnagyobb index-szel, t. i. 840-nel, akkor, mikor a germánoké csak 805, a francziáké 792, a magyaroké 779, a régi, klasszikus görögöké meg éppen csak 742.
Hogy milyen érték tulajdonítható ezeknek a számoknak, bajos meghatározni akkor, a mikor a kraniométria s az ebből vont következtetések ma a legélesebb támadásoknak vannak kitéve * oly irányban, hogy a mérések módszere tökéletlen és megbízhatatlan, azonkívül az eredmények általánosítása épp oly vakmerő mint tarthatatlan, mert pár koponya mértékéről milliókra akar következtetni. Én mégis ide írtam azokat az adatokat, mert másokkal nem bírunk.
Annak a hatásnak, a melyet a lapp tipusok reánk tehetnek, mértéket szabhat az a két kép, a melyek közül az elsőn (333. lap, 53. kép) három Tromső vidéki és egy Vardő vidéki alak mell- és térdképei láthatók. Lappokat ábrázol az 54. kép is.
Ezek az arczok legelőbb is ellentmondanak annak, a mit a leíró jellemzés a szemről állít, mert keskenyvágású szemről szó sincsen; ezt én azokon az élőkön sem tapasztaltam, a kiket láttam s jól megnéztem; mind határozottan nyílt szeműek voltak, még pedig gyermekek és aggok egyaránt.
A tisztán vardőbeliek közül (54. kép kép) az alsó, hosszúhajú, kiválóan sötétszínű leginkább vall tipusra, noha bajos állítani,
* A. v. TÖRÖK, "Ueber die heutige Schädellehre." Internat. Monatsschrift für Anat. und Phys. IX. 3. 1892.
hogy a tiszta lapp tipus ez volna. A többiek arról tesznek tanuságot, hogy arcz szerint éppen oly változatosság uralkodik köztük, mint akár a mi köznépünk között is.*
Van az 53-ik képen férfiarcz, derekas bajusszal, kissé hullámos hajzattal és igen formás orral, mely egy csöppet sem különbözik azoktól a tipusoktól, a melyeket mi a magyar-tót nyelvhatárról ismerünk.
Ugyanott akad olyan bajusztalan férfiarcz – az ember egy zacskót tart – mely kifejezésre nézve egy hajszálnyit sem enged [marad mögötte] a mi magyar svábjainknak. Azt a zsákos, pisze és kis orrú, torzonborz szakállú alakot és arczot is mindnyájan ismerjük, hanem is jártunk lappok között; úgy a korosabb lapp asszonyét is; akadnak ilyenek mindenütt.
Nagyban és egészben véve a lapp arczok határozottan többet mondók, mint bizonyos szlávokéi.
A gyermekarczok átlagvéve frissek és kedvesek; a szem kiválóan eleven, nyílt és szép (55. kép).
Férfiak és asszonyok, az apró termet daczára is, elég erőteljesek és vállasok; egész alkatuk szívósságra vall.
A mi az élesebb szemnek nyomban föltűnik, az alszárcsontnak bizonyos és nem ritka dongás hajlása, mely alighanem a lappok bölcsőjére vezethető vissza. Ez a fejetáján ernyős bölcső hegedűtokra emlékeztet s nyírfából van kimélyítve; ebbe fektetik a gyermeket bőrdarabokba bepólyázva, melyek azután le vannak kötve. Már itt kezdődik a lapp gyermek szoros viszonya ahhoz az ős és szűz természethez, a melytől majdan létét úgyszólván el kell, hogy pörölje, ki kell, hogy csikarja: a bölcső nyers nyírfa, a pólya a tarándszarvas bőre, a pelenka – moh és semmi más. Az er-
* RATZEL, "Völkerkunde II." mondja, hogy a hyperboraeusoknál fajról beszélni nem is lehet.
** KIERKHAMA, Jemtlandban. L. Dr. HALÁSZ IGNÁCZ, "Nyolcz nap a Skolstugu-hegységbeli lappok közt." "Földrajzi Közlemények" XVIII. köt. 1892.
nyőtől a lábig rendesen egy zsinór vonúl, melyen nagyobb bogos karika van a végett, hogy a gyermek játszhassék vele; van ezenkívül egy erős átvető zsinór, a melynél fogva az anya a bölcsőt a benne nyúgovó gyermekkel együtt a vállára akaszthatja, a mikor is az egész alkotmány az anya keresztcsontja tájára nehezedik. Ha ilyenkor a gyermek nyugtalankodik vagy sírásra fakad, az anya könnyed riszálással, vízszintesen ringató mozgásnak indítja a bölcsőt. Ez átvető zsinórnál fogva a bölcső a sátor belsejében a rudak ágasain is függ. Mindezek nem hatnak bénítólag a gyermek testére; de igen is kihat a pólyásnak szokásos beczézése, a mikor az anya vagy valamely serdűltebb családbeli a bölcsőt a térdén fölállítja és lovacskázza hogy a gyermekkel eljátszhassék, azt gőgicsélésre bírhassa.
Ilyenkor a gyermek testének egész súlyával a még nagyon is lágy és gyönge lábakra, különösen az alsó szárra nehezedik, a mi kétségen kívűl, ha nem is mindig, de sokszorosan átalakító hatással van a végtagra.
55. kép. – Lapp pólyás gyermek.
A mi a lappokat kiválóan kitünteti, az a rugalmas, gyors járás, a melyhez az oly nehezen terelhető tarándszarvas körűl már kis koruktól fogva hozzászoknak s mely egyformán könnyű és szapora a hegyek meredekén, vagy a nekünk csak üggyel-bajjal járható ösvényeken is. A köves hegyoldalakon lefelé biztos, sebes ugrándozással is haladnak, a minőt azonban norvégektől is láttam.
A csak nagyon kevés pihenést engedő életmód hozza magával, hogy ez a nép nem testes, inkább bizonyos mértékben ösztövér. BUCH úti rajzában úgy okoskodik, hogy a lappok kicsinysége aligha nem onnan van, hogy testöknek sok és nagy hideget kell kiállania, hogy tehát a testnek fejlődési menete, mely a meleget nem nélkülözheti, sokszorosan meg van akasztva. Evvel szemben fölemlíti a szintén északon lakó finneket, kik átlag mégis hatalmas testalkatúak, de a kikről az is tudva van, hogy a gőzfürdést, mint életszükséget használják. E fürdők hősége 70-75° C. között váltakozik s ezt a finnek egy fél, sőt egy egész óráig is kiállják. BUCH úgy tekinti a melegnek ezt a rendes élvezetét, mint ellensúlyozóját annak a hidegnek, a mely az éghajlattal jár és a népre szükségképen reáhat; innen magyarázza az egyiknek kicsinységét s a másiknak erőteljes voltát, mi annál természetesebbnek látszott előtte, mert mind a két népfaj a finn-ugor csoporthoz tartozik. *
A lappok tulajdonképeni ruházata a tarándszarvas bőréből készűl. A fődarab egy kámzsa – Kapte ** – melyen a
szőr kifelé áll. Ez a ruhadarab bő, gallérja széles és felálló.
A nőké hosszabb. A mellrészen rövid hasíték van, hogy a
* RETZIUS, "Finnland. Schilderungen etc", Berlin, 1885, így jellemzi a finnek két csoportját: Tavasztlandi: teste erős, kemény alkatú, vállas, tagbaszakadt, középmagasságú, akadnak azonban a középmagasságot meghaladó, sőt nagy alakok is. Kareliai: kevésbbé zömök, kevésbbé vállas, inkább nyulánk és formás alkatú; a középnél átlag nagyobb ; a nagy alakok gyakran fordúlnak elő.
** DU-CHAILLU, "Im Lande der Mitternachtsonne" 1882.
fej könnyen keresztűlbújhasson. Ezt a ruhadarabot a férfiak rendesen egyszerű bőrövvel szorítják a derekukhoz, mely övön a sajátságos alakú kés függ; a nők öve rendesen czifra, részben ónfonallal áttört s a késen kívűl rajta függ a zacskó, olló, tűtartó, gyűszű, kanál. A lábat a szűk bőrnadrág fedi, mely bokáig ér és sokszorosan még szárvédő bőrbe is szolgál; evvel együtt a saru szíjjal van a lábhoz fogva.
A lapp saru szára rövid; a téli a szőrrel kifelé fordított tarándbőrből készűl; talpa a tarándfej arczrészéből való. A saru felkunkorodott hegyes orrban végződik, bő s felszíjalható; a lábnak jobb megfekvése és a meleg érdekében a saru közeit a jól megtört Carex vesicaria L. sásfűvel bélelik ki. A nyári saru síma bőrből való és inkább bocskorszerű. A férfiak nyáron ellenző nélkűl szűkölködő posztósapkát viselnek. A halászlappokénak teteje négyszögletes – lengyel csapkaszerű – a vándorlappoké kerek és bolyhos gombban végződő; az alsó szegély két újjnyi széles és vörös. Délen más alakok is akadnak.
A kesztyű a taránd lábbőréből készűl s csak a hüvelyknek van külön újjtokja. Ez alá gyapjúból szövött kesztyű is járúl.
A nők vagy síma, vagy kontyosan átkötött és szövetből való főkötőt viselnek, melynek fülvédője is van, mely az áll
alatt leköthető.
A kámzsahasítékot különböző, rendesen rikítóbb színű nyakkendők töltik ki; a férfiak a kámzsa alatt a mellen még darócz mellvédőt is viselnek.
A könnyebb nyári öltözet a könnyű közlekedés hatása alatt mind jobban terjed s mindaz, a mi télen tarándbőrből való, nyáron kék vagy barna daróczból, néha kék posztóból készűl; csak a szárvédő marad irhából való s felső széle a most már durva vászon nadrághoz egy keresztbejáró fapeczekkel van megerősítve.
A ruházat készítése teljesen az asszony dolga, ki az
asszonyi tarka öveket és a színes szattyingot is szövögeti, úgy, hogy a fonal az övhöz vagy egy karóhoz van erősítve s egy tenyérnyi kis bordán át fűzögetve, míg a vetélőt a tű pótolja. A tarándszarvas inaiból készített szíjjas czérna a varrásnál még ma is szerepel.
LEEM leírja a darócznak régi szövésmódját is. E szerint a zuboly függött s a ráerősített fonalakat kövek feszítették meg; vetélő nem szerepelt, a keresztfonalat kézzel fűzögették be, tehát éppen úgy jártak el, mint a mi tápéi magyarjaink a gyékény szövése körül.
A halászlapp lakóhelye állandó lévén, putrija is az; de a közönséges halászlapp-putri egy fokkal alatta áll annak, a melyet Hammerfest mellett már megismertünk; se fala, se ablaka, se kéménye.
A köz-halászlapp putrijának váza felül összehajló dorongokból való, melyeket keresztbejáró, hajlított dorongok kötnek össze. Ezt a vázat csak ritkán borítja a nyírfakéreg s ezt ismét a gyep vagy turfa. A putrinak van magától beeső ajtaja, a tetőn egy lyuka, * mely ablak és kémény is.
A tűzhely** két sor kő, fölötte van a szolgarúd, a melyre a bogrács fülét tartó lánczot vagy szolgafát akasztják; ez utóbbi néha már vasból való is.
Egyáltalában a halászlappok kevésbbé érdekesek, mert a dolog természeténél fogva úgy a hogy a halászó norvégekhez alkalmazkodnak. Ők is sarkköri nép ugyan, de inkább csak származás szerint nem számítva az ősi leszármaztatást, mely más sorba tartozik –; egyébként a norvég fejlődés mellett csak a hátramaradás nagyságát mutatják.
Ők átvették a norvégektől az északi részre oly jellemző, magas, felálló és éles orrú csónakot – "Rannenboot" –
* Richpene; l. dr. HALÁSZ i. h.
** ARNIE. U. o.
56. kép. – Halászlappok a Lyngen-fjordban
valamint a halászszerszámot és a halkikészítés minden fogását is; és halásztelepök a "hjelder"-rel együtt csupáncsak az emberek és az alvó színek dolgában különbözik a norvég telepektől, a mint az 56. képen a Lyngen-fjordban levő lapp halásztelep világosan bizonyítja is.
A tulajdonképeni hamisítatlan sarkköri nép, mely a rideg égtáj viszonyaihoz van alkalmazva, a tarándszarvas-tenyésztésből élő vándorlapp s ezentúl leginkább ennek viszonyairól lesz szó.
A vándor vagy sátoroslappoknál kétféle állandó építmény ismeretes; az egyik fajtát az a kis lábas tárház – luopte – alkotja, a melyet vonúlásaikon itt-ott állítanak, hogy oda vagy visszamenet kész eleséget találjanak benne; a másik az a putri – goattek, kota, koti, – a mely nem különbözik lényegesen a halászlappokétól s a melyet nyaraló helyeiken, példáúl Tromsdalban is, építenek, hol Karesuandó felől és sátorozva jőve, a rövid nyarat kihúzzák (57. kép).
Ezek a putrik tövükön körűlbelől három méter átmérővel bírnak, boglyaalakúak s középen oly magasak, hogy egy lapp ember fenn állhat bennök; földjük finom nyírfarőzsével jó vastagon van hintve, középen két sorba rakott kő adja a tűzhelyet, melyen a tűz sohasem alszik ki; van szolgarúd, melyről a szolgafa vagy láncz lóg le.
A czókmók a sátorponyvába és tarándbőr-tömlőkbe vagy zsákokba rakva, a szélekbe van betuszkolva. A tűzhely mellett az ajtó irányában és felé van a tüzelőfa, szemben evvel a tűzön túl áll éjjel a főzőedény és az üst az ivóvízzel. A család feje és felesége a főhelyen* – az ajtóval szemben – alusznak, a családtagok ettől jobbra-balra, a terelő szolgák és jövevények közel az ajtóhoz, az otthon levő kutyák közbe
* A jemtlandi lappoknál "poašša", szent hely, hol a gazda kincseit is tartogatja; régenten itt egy kijárás is volt, melyet csak a gazda használhatott s a melyen át vadászni indúlt. HALÁSZ I. i. h.
közbe. A derekalyt [!] egy jó tarándbőr, a párnát a levetett ruha adja, a takaró darócz: télre van lábzsák is. Mint a sarkköri népek többije, a lappok is rendesen meztelenül hálnak.
A főhely fölött jó magasan és vízszint függ egy kivájt vályúféle, mely élénken emlékeztet a mi hegyi fuvarosaink fából faragott kerékkötő bocskorára; ez az alkotmány tele van lerágott tarándcsontokkal, a melyeket azért tartanak oly magas helyen, hogy a kutyák ne férhessenek hozzájuk. E csontok még egyszer kerülnek főzésre levesnek, melyet kevés liszttel sűrítenek meg. A szárcsontokat a második főzés után fejszefokkal széttöri a gazda, hogy a velőhöz juthasson.
A többi czók-mók, mint: feles tarándbőr, szarv, a sátor nyári és darócz-ponyvája, a jobb ruhanemű, edény, szerszám a putri mellett a vándorútra való sátor rúdjaiból s még külön szerzettekből összealkotott magas rudason van eltéve.
Túl a Tromsdal vizén egy jókora gyepes helyen áll a tarándok karámja, * mely sűrűn egymás mellett bevert nyírfadorongokból és hasábokból való; van tágas rudaskapuja fakilinccsel a tarándszarvasok, és egy szűkebb bejáró az emberek számára. A nevezetes az, hogy a karózat nem merőlegesen, hanem úgy van a földbe verve, hogy egészében kifelé dűl; ez úgy látszik, azért van így, hogy az állatok a szarvakkal ne érhessék a karózat felső peremét, mi nagyon fontos, a míg a szarvak fejlődő félben vannak s nagyon érzékenyek.
A nyári sátor ma sem különbözik attól, a melyet LEEM és BUCH írt le; talán jobban terjedhetett el a vitorlavászon mint ponyva; de a rudakat csak úgy dugja be vagy harmadfél méternyi körben a sátoroslapp, mint akkor; ráveti a ponyvát, szél felőli oldalra még a daróczot is, mint akkor;
* Jemttandban "kiettié" l. dr. HALÁSZ i. h.
57. kép. – A Tromsdalban nyaraló sátoros lappok állandó putrija.
a ponyva fölös részét nem teríti a sátor köré, hanem mint akkor is belégöngyöli czókmókját, eleségét, s ez mintegy védő gátat alkot a sátor körűl: a csúcsban nyitva marad a sátor ma is, hogy a füst kimehessen; szeles időben a szél felőli oldalon füstvédőt vet erre a lyukra, hogy a füst vissza ne verődjék. A sátor ajtaja ma is rámára feszített vászon vagy darócz. A beosztás pedig a putrié.
A sátorhelyről mindig eltisztítják a havat s kirőzsézik a földet, a háló helyeket rudakkal jelölik ki, a tüzelőnek és a víznek ugyanott a helye, a hol a putriban.
A sátoros lappnak egész léte a tarándszarvashoz és tenyésztéséhez van kötve; és nem is a népben lakozó hajlam, hanem a tarándszarvas életmódjában gyökerező szükség az, a mely a lappot sátorozóvá, nomáddá teszi.
A tarándszarvas, Rangifer tarandus L., melynek vad formáját a színes kép [itt fekete-fehérben] ábrázolja, alacsonyabb a nemes gímszarvasnál. Hossza 1,7–2 méter között ingadozik, magassága csak az 1.08 métert éri el; farka 0.13 méter: fara széles, nyaka rövid és erős, alsó részén lebernyegszerű sörénnyel; a lábak vaskosak, erősek, a csülkök nagyok és járás közben szétterpeszkedők; télen a csűd és a csülkök töve kiválóan [különösen] szőrösök, mi a havon való járást nagyon könnyíti. A fej elől csak kevéssé keskenyített, az orrész egyenes, maga az orr duzzadt; a szem nagy és szép, a könny-gödrök aprók s szőrrel borítottak. Az agancsot mind a két ivar viseli; a tehéné kisebb, a bikáé nagyobb; az agancs rúdjai vékonyak, tövüktől erősen hátra hajlók, majd félkörben magasra emelkednek föl s kézformára lapátosan végződnek – zhioarve sled'dó – a rudak hosszának első harmadában, hátra és befelé egy rövidke, éles ág mered – aude-giet –; a két szemág – galb – szintén kézformára végződik, tövén néha egy-két vékony és hosszú mellékágat is bocsát és sokszor annyira lekonyúló, hogy majdnem az
állat arczát érinti. Ezt a lappok lefűrészelik, hogy az állatot a táplálkozásban ne zavarja.
A szőrözet rendkívűl tömött, hosszú, tekert és törékeny; a fej arczrészén, a nyak elején és a lábakon hosszabb és szívósabb. A szőr télen eléri a 6 cm. hosszúságot s teljesen védi az állatot a hideg ellen. A szín szürkés, fehérbe menő – különösen télen –; de akadnak tarka és egészen fehér állatok is, melyekből tarka vagy fehér ivadék származik, ellenben a szürkék gidái rőtszínűek, hátukon sötét középvonással s később szürkébe átmenők.
A tarándszarvas deczember végén vagy januáriusban veti le agancsát; az új szeptemberben éri el tökéletes kifejlődését s ekkor áll be a bakzás időszaka.
Az erős bikát ekkor röfögő hangot hallatnak, küzdésre állanak ki, összecsapnak és sokszor megtörténik, hogy szarvaik annyira egymásba horgolódnak, hogy néha ki sem akaszthatják azokat; ezt azután sokszorosan felhasználják a fiatal, gyengébb bikák. Különös sajátsága az öreg állatnak az a perczegés, a mely járás közben hallszik s a melynek oka még maig sincsen tisztára tudva. Némelyek a térdizűlet ropogásában keresték, mások azt hitték, hogy a csülkök összeütődéséből származik s különösen BREHM A. igyekezett az ok földerítése körűl. A norvégek s maguk a lappok a csűd ropogásában – mint mikor az ember az újjait húzza – keresik és igaz, hogy a ropogás akkor is hallszik, a mikor az állat áll és csak testének súlyát helyezi át; de az ifjú állatoknál nem fordúl elő s az öregeknél sem hallható, mihelyt puha hóban járnak. A vadon élő tarándszarvas egészben véve erőteljesebb a félig szelidített alaknál; áll pedig ez többek között szarvairól is, a melyeknek kézszerű része fejlettebb, mondhatni "koronásabb" s az egész alkotmány valóban hatalmas, holott a félig szelídített alaknál a fej e díszessége láthatóan satnyúló; gyenge, nyársszerű végekre
hajló. Még az aránylag jobb úti rajzokban is föltünően rossz képei vannak ennek az állatnak, a mi onnan ered, hogy a rajzoló művészek a nemes gím délczegségét erőszakolják reája; minthogy azonban a szarv tövétől erősen hátrahajló, a test zömök, a lábak vaskosak és rövidek, az erőszakolás rendesen torzképet szül.
A könyv czímképét alkotó tarándszarvas-csoportban különösen az előlálló bika teljesen tipikus; hatalmas húsz ágú koronája birtokomban van, a test fényképre és azokra a tanúlmányokra van alapítva, a melyeket a művész azokon az állatokon tett, a melyek évekkel ezelőtt állatkertünkben voltak láthatók.
A vadon élő törzsalak a havasi színtáj állatja, különösen az észak fensíkszerű hegyhátainak – fjeld – lakója, hol kisebb-nagyobb falkákban, sokszor azonban három-négyszázig való seregekben is él. Teste nehézségénél s lábainak alkotásánál fogva lassú állat, mely nem léphet a nemes gím száguldó nyomába s vagy lépésben vagy sebesebb poroszkálásban halad, azonban nagy biztossággal ott is, a hol a gím éles, hegyes csülkeivel okvetetlenűl beszakadna, t. i. hómezőkön át. Vadászata rendkívűl nehéz, mert színénél fogva a sziklavilág úgyszólván elnyeli; egyáltalában csak ügyes, a végletekig kitartó kúszással közelíthető meg s így is csak szél ellenében, mert érzékei rendkívűl élesek.
A tehenek április közepe táján ellenek, tehát harmincz hétig viselősek.
Fordúljunk most már a félig szelidített alakhoz.
A lapp hat hétig engedi a borjút szopni s csak akkor lát a fejéshez, melyet az ősz dereka tájáig folytat. A borjak elszoktatását úgy végzik, hogy a tarándtehén tőgyét az állat hígított sarával [ürülékével] kenik be. Néhol kantárt, sőt peczket "skrauwa" is vetnek a borjak szájára. *
* Dr. HALÁSZ I. i. h.
A tarándteheneket három osztályba sorozzák: aldo a minden évben ellő; rodno a rendetlenül ellő s vannak meddők is.
58. kép. –
Jelőrző fácskák. |
Minden gazda jegyezi a nyáját, még pedig a füleknek különböző kiszeldelésével; máskép szeli ki a jobbik, máskép a balfület s a kiszeléseknek megfelelő fácskát (58. kép) készít, melyet újabb időben a hatóságnál mutat be. Ez erre a fácskára reávezeti a tulajdonos nevét, és ekkor a fácska okírat erejét ölti magára, mely a tarándok miatt fölmerülő perekben döntő értékkel bír.
A nyáj terelése nem könnyű dolog, mert az állat nem éri el a szelidségnek és kezességnek azt a fokát, a minő a mi teljesen megszelidűlt házi állatjainké. A lapp kutyái nélkül egyáltalában nem is boldogúlhatna. Ezekkel is csak annyira viszi a nyájat, hogy kétszer napjában a sátor közelébe terelhető. A fejés csak úgy lehetséges, hogy a férfi pányvát vet az állat szarvára s ha makacskodik, hurkot vet az orrára is. Ilyen pányva látható képünkön az egyik ülő lapp nyakán. A kiválóan bolyongó állatokra kolonczot is kötnek.
Télen át a lapp azon van, hogy a nyájat szorosan együtt tartsa; bakzás idején ellenben szabadabb mozgást enged, kivált ha vad tarándok vannak közelben, mert ez sokszor a vér fölfrissítéséhez járúl hozzá; tavaszkor is több szabadságot enged, különösen szigeteken.
A terelés, illetőleg legeltetés télen rendkívül nehéz és próbára teszi a lapp-család minden erejét, éberségét és találékonyságát. A család apraja, nagyja éjjel-nappal fölváltva őrködik s a család minden egyes tagjának van egy két kutyája, mely kizárólag csak gazdájának fogad szót. Így egy
sátoraljához és a nyáj nagyságához képest nyolcz, tizenkét és több eb is tartozik.
A lapp ebek, – a melyeket én láttam, – hegyes orrukkal, fölálló füleikkel legközelebb állanak a mi pásztorebeinkhez – nem komondorokhoz, – a mint azokat különösen a somogyi Nagyberek pásztornépénél még ma is találhatjuk. Ez nem a Canis familiaris pecuarius, a melynek fülebojtja lekonyúló, hanem fejforma és fülállás szerint inkább rokon a ("Spitz" fajjal – Canis familiaris pomeranus – farka azonban nem kunkorodott. Szőrözetét BREHM A. fürtösnek – pudliszerűnek – mondja, én azonban csak merev és durva szőrözetet tapasztaltam.
Az ebek a sátor körül sunyiak, kullogók; de megélénkülnek s mintegy más formát öltenek, mihelyt a nyáj felé indúlnak, hogy azt tereljék. Itt folyton keringenek, ugatva visszaűzik a ki-kiszakadozó tarándszarvasokat, jelezik a farkast; szóval tiszta és világos, hogy ezek nélkül az ebek nélkül a lapp ember meg sem tarthatná a nyáját.
Az ember és ebe közötti viszonyt BUCH avval fejezi ki: "Inkább osztja meg a lapp eledelét kutyájával, mint apjával vagy testvérével"; továbbá: "ha a lappnak a tarándszarvas az, a mi a parasztnak a föld, akkor a lappnak a kutya az, a mi parasztnak az eke".
Télen, a mikor Lappónia sívár vidékeit mély hó borítja, csak a tarándszarvas érzi meg ez alatt az eledelét, mely ekkoron tisztán a tarándszarvas-mohból [rénszarvas-zuzmó] – a Cladonia rangiferina-ból – áll. Ez a moh a mi magas hegységeinken is terem. A mohos helyeken a szarvas előlábaival gödröt kapar a hóba, hogy eledeléhez juthasson.
Ehhez az eledel után való járáshoz kell éjjel-nappal a lappnak alkalmazkodnia, bármilyen erős legyen a fagy, bármilyen sűrű a havazás, lágy havon még három méternél hosszabb, keskeny lábszánkót is öltve lábára. És BREHM-nek
igaza van, mikor ezt az életet "kutyaéletnek" – Hundeleben – nevezi.
A nyáj mozgásához képest teszi át a lapp sátrát ide vagy oda; nem kötheti magát a fakadó vízhez sem, hanem beéri a hó levével, valamint [miképpen] a szarvas is a hónyalással oltja szomúságát.
A mi a vándorlás fő irányát illeti, ez abban áll, hogy tavaszkor a tengermellékre, őszkor a belső hegységek felé vezet; igazodik pedig a lapp ezen az úton tiszta időben a csillagok járása, borulatkor a szelek fúvása szerint.
A tavaszi vándorláskor történik az, hogy a lapp tarándszarvasnyáját a szigetközi tenger keskeny ágainál összetereli s kutyák segítségével a vízbe szorítja. A nyáj átússza a tengerszorost – mert a tarándszarvas jó úszó – s annak idejében ugyanazt az útat teszi meg visszafelé is.
Nagyon is természetes, hogy a tarándszarvasnak vannak ádáz ellenségei is. A leghatalmasabb a farkas, mely el is kapja, ha futva próbál menekülni; kevésbbé veszedelmes, mert ritkább, a hiúz és a gúlo, – vagy torkos nyest [rozsomák].
De alá van vetve járványos vésznek is, mely sokszor ezer számra pusztítja a nyájakat és az éhhalál szélére, vagy a halászlappságba kergeti a szegény sátoros népet.
Rendes, minden évben bekövetkező baja a tarándszarvasnak az ú. n. bogárzás is, a melyet a tarándszarvasnál szintén légyfélék okoznak. Az egyik faj a bőrbögöly – Hypoderma tarandi – a lapp gurma – mely ivadékát a bőrre rakja le, hova az befúrja magát s fájdalmas keléseket okoz, a melyeknek evességével [gennyes váladékával] az ivadék addig táplálkozik, míg megérve ki nem hull s a földben alakúl át bábbá, majd léggyé. A másik faj az orrbögöly – Oestrus trompe * – mely iva-
* Ez a fajnak lapp neve is. Dr. HALÁSZ szerint Jemtlandban a Hypoderma: špahta", az Oestrus: nurŏpa", l. i. h., hol azonban a bogárzás nem egészen helyesen van adva, a mennyiben fölteszi, hogy az átalakulás [bábbá] az állatban történik meg.
dékát röptében fröccsenti a tarándszarvas orralyukába; itt az ivadék magasra, a homlokűrig nyomúl föl, két horgával megkapaszkodik, a nyálkából él s csak hónapok múlva érve meg, enged, ekkor az elgyötört szarvas kitüsszenti; utóbb a földbe furódik és átalakúl.
A bogárzás nyár derekán köszönt be, a mikor a bögölyök megjelenése nagy nyugtalanságba ejti a nyájat – innen a tudományos elnevezés is: Oestrus, ab: [eredete:] οιστραώ a bögölyök miatt elvadúlni.
A lappember a tarándszarvast heréli is; a herélteket használja teherhordásra és a szánok húzására.
LEEM világosan kiemeli, hogy a herélést nem késsel, hanem akként végzik, hogy a fogak erejével zúzzák szét a tesztikulust.
LEEM szerint a második éves herélt azután vareek, a harmadéves voveers, a negyedéves goddadas, az ötödéves kuoistus-haerge, a hatodéves makau, a hetedik namma lapak.
Ez a félig szelidített tarándszarvasnak, a melyre a sátoros lapp egész élete s fenmaradása alapítva van, rövidre fogott ismertetése.
Száz tarándszarvasból álló nyáj nem elég egy család fentartására és mihelyt a gazdaság ennyire leszállott, a sátoros más gazdához csapja e maradékot és vagy nyomorúltúl zsellérkedik vagy leszáll a tengerhez és halászó lappá igyekszik átalakúlni.
Három-négyszáz főnyi nyáj mérsékelt jómódot biztosít a családnak, telik ruházat s mindennapi táplálék; ezer főnyi nyáj pedig már gazdagságot jelent.
No de lássuk, hogy mi minden telik ebből a valóban
hasznos állatból; mindenekelőtt táplálék dolgában, mert a ruházatot már ismerjük.
A gazda szívszúrással öli meg a fogyasztásra szánt állatot s azon van, hogy egy cseppig is belső elvérzés okozza a halált; ekkor feltöri a mellkast s elhat a gyomorig, ezt kiveszi, kitisztítja s ebbe – de a szívburokba is – tölti a mellkasban felgyűlt vért. A gyomrot a vérrel együtt megfagyasztja s így tartja el. Valahányszor szüksége van, a fejszével levág a fagyott vérrel telt gyomorból egy darabot, a bográcsba teszi és vérlevest készít belőle. A fagyasztás egyáltalában igen nagy szerepet játszik a lapp háztartásában, mert az ételneműeknek legbiztosabb konzerválója; hozzá valót nemcsak a soha föl nem olvadó hófoltok szolgáltatnak, hanem maga a föld is, mely ott, a hol a földségi nagy hidegek járnak, tehát a vándorlapp tulajdonképpeni hazájában, a mélységben sohasem enged föl, noha felületét az arktikus öv növényzete borítja is.
A lapp e mélyebb, fagyott rétegbe ássa el nyáron azt, a mit fagyasztani akar. *
A vér elhelyezése után lehúzza a bőrt, a melyet kifeszít, levágja a szarvat, kiszedi a lábak és a hát inait, melyek megszárítva és megkalapálva, fínom szálakra foszthatók s erős czérnát pótolnak.
A húst mindig friss állapotban fogyasztják, mert ezt fentartja nekik a fagy; ritkán füstölnek oldalast; a főtt húst zsirba mártogatják; a csontokat másodszor is kifőzik – a mint már tudjuk.
A tüdő az ebeké, melyek még naponként reggel vérlevest, estére húslét kapnak.
* Dr. HALÁSZ i. h. a tejről szólva, úgy fogta föl a dolgot, hogy a lapp a tejet a földbe beásva, száritja vagy aszalja, a mit azonban a föld nedvessége kizár. Azt hiszem, hogy a Skalstugu-hegységben is a föld fagyott rétege működik fentartólag.
VAD TARÁNDOK
A beleket szintén főzik; egy részt azonban húrszerű kötéllé is verik.
A kifőzött csontokból sokféle szerszám telik, azonképen a szarvakból is, melyek zsenge korukban még nyalánkság számba is mennek. A csülkök enyvfőzésre valók.
A gyapjas szőrözetet fonják s ebből szövik a daróczot.
Mindezeken kívűl itt van még a sűrű, zsíros tej, mely – ha egy állat keveset is ad, átlag egy deciliternyit, – pár száz állat után mégis bőven telik. A nyári tejet sóskával főzik sűrűre s így eszik, az őszi tejet nagy darabokba fagyasztják, a melyekből a szükséghez képest olvasztgatnak; a késő őszi tejet a mámorka – Empetrum nigrum – bogyóival keverik, szarvasgyomrokba töltik s télire megfagyasztják.
Készítenek sajtot és vajat is.
Alapjában véve tehát összes szükségleteik a tarándszarvasból kerűlnek ki s nem képzelhető állat, még a juh sem, a mely oly szolgálatot tenne az embernek, mint a minőt tesz a tarándszarvas a lappnak.
Mert hiszen a felsoroltakon kívűl még teherhordó és igavonó állatja is; és a mikor a lapp sátrat bont, 8-10 tarándszarvasra rakja föl mindenét s ezek az állatok hosszú sorban pányvára fűzve, viszik a terhet a legközelebbi tanyahelyig. A teherszállító nyereg neve svaka; a teher egy-egy állatra 30-40 kiló.
Sőt a lapp másnemű útazásait is evvel az állattal végzi; befogja a szán elé, mely szakasztott olyan, mint a mi halászaink szandolin [keskeny egyszemélyes csónak] alakú lovasbárkájának – keresztbe vágva – a fele. A szán négyféle is. Embernek való a "girkierres", mely össze van róva s vastalpon jár; embernek és tehernek szolgál a nagyobb "raidokierres"; van egy "pulke", mely ki van szurkolva s hordozható is, végre "loh kierres" teljesen fedett, ételneműek szállítására való.
A szán elé csak egy szarvast fognak, mely vagy bőrből
készült, néha csengős nyakövvel vagy könnyű fajárommal húzza a szánt, egyetlen szíjnál vagy bélkötélnél fogva, mely az állat hasa alatt s hátulsó lábai között fut a szán orráig. Az egy gyeplőszár a szarvak tövéhez van erősítve.
A makacs, szeszélyes állat hajtása nem könnyű dolog és úgy történik, hogy a hajtó a gyeplőszárat az egyik oldalról a másikra vetegeti. Az irány mindig kigyózó vonalban halad, a szán folyton farol, a mi erdőben, szakadékok közelében veszedelmessé is teszi az utazás e módját.
Úgy is útaznak, hogy mind a négy szánt s illetőleg vonó állatot egy hosszú alattsággal [kötéllel] egymáshoz fűzik. A hegyekről való lebocsátkozáskor az állat a szán farához kerül és tartóztat. Egy jó tarándszarvas 9 vog teherrel – 144 kilóval – óránként körülbelől 10-12 kilométert haladhat.
Ha még hozzáteszem, hogy a lappok a tarándbőröket nem cserzik, hanem csak a nagy késsel – jekko – lehúsozzák, zsirral beeresztik, azután egy vakaróval – spierko – puhára törik, kimerítettem – úgy a hogy – a lapp ember és fő állatja közötti, mindenesetre nevezetes viszonyt.
Az eddig mondottakon kívül a lapp ember élvezeti czikke kevés és szerény.
A zsírozott és péppé főzött faháncs, a sült angyelika növény, páfránygyökér, sőt a tenger fukusz-algája nyalánkság számba mennek; a fekete és vörös áfonya – Vaccinum myrtillus et vitis ideae – adja a gyümölcsöt; a só, melynek tartója rendesen valamelyik sarki búvárnak a bőre – Colymbus arcticus vagy C. septentrionalis – adja a fűszerszámot, a bors és a gyömbér becses orvosságszámba megyen.
És az élvezetek koronája a dohány, mellyel jó czigánymódra mindkét nemen lévő él. A pipa kurtaszárú, vaskos, fából való; a csinos zacskó a tarándgidó puha bőréből készül. De rágják is a dohányt; sőt a porát az orrba szívogatják.
LEEM idejében még járta a körpipa, oly értelemben, hogy abban a társaságban, a melyben csak egynek volt dohánya, ennek pipája egy-egy szippantásra körbe járt.
A sátoros lappnál az ősfoglalkozások – a vadászat és halászat – a tarándszarvas gondozása mellett nagyon is a második sorba esnek. A farkassal szemben az inkább csak védelmi harcz ma már kizárólagosan a "rozsdással" [ócska puskával] folyik.
A vad tarándszarvast vagy kutya előtt ejtik el, vagy – bakzás idején – tarándtehenek kipányvázásával csábítják helyre s ott lövik le. A lágy havon, a mikor a vad mélyre süpped és csak lassan haladhat, a lapp lábszánkót köt s üldözőbe veszi; beérve, dárdával szúrja le. Állítanak a vad váltóira hurkot, és régentén sövényekbe is terelték.
A hófajd fogását már ismerjük.
LEEM leírása szerint a lappok régentén oly számszeríjakat használtak, melyek teljesen azonosak voltak a régi finnekével, a mint azokat ACERBI, * ki a múlt század legvégén járta be Svécziát, Lappóniát és Finnországot, leírta és lerajzolta; a tompa nyílak is szakasztott olyanok voltak s arra szolgáltak, hogy a mókust megöljék a nélkül, hogy a bőrét, mely keresett szűcsárú volt, megsértsék. Ezt a számszeríjat, melynek a feszítéshez való kengyelvasa volt s mely éppen ebben különbözött lényegesen a bálna nyílazására valótól, LEEM szerint jüölge davggé-nek nevezték, megkülönböztetésűl a kézi íjtól, melynek neve gietta davgge volt.
Nem utolsó dolog, hogy a lappoknál csupán a kutya elnevezése: "boednag" igazi lapp szó; minden egyéb a finnektől és germánoktól való kölcsönvétel. A mai fölfogás szerint, mely a műveltségi szavakra nagy súlyt helyez, ebből kifolyólag azt is vitatták [gondolták], hogy a lappok eredetileg vadász-
* ACERBI, "Travels trough Sveden, Finnland and Lappland to the North Cap". London, 1802. V. ö. RETZIUS, "Finnland etc." Berlin, 1885. p. 52-55.
nép voltak s csak történeti időkben váltak tarándszarvastartó sátorozókká.
59. ábra. – Lapp kés,
legékesebb forma. |
A lapp embernek megvan a maga ipara is. Mindenek fölött becses szerszáma a kés; és ha ennek a pengéje jó anyagból való s jól köszörűlhető, a mikor azután a kés jó vágásúvá is válik, akkor egyáltalában nem szeret megválni tőle, se pénzért, se jó szóért.
Azt az eljárást, a mellyel a vasat aczélosítja, nem érintik forrásaim; de valószínű, hogy tarándszarv-forgáccsal vagy talán a csülkökkel, a melyekbe a kikovácsolt tüzes vaspengét betemették, változtatják meg a vas tulajdonságát.
A rendes lapp kés egészben harmincz cm. hosszú, miből húsz a pengére, tíz a nyélre esik; a penge jó két újjnyi széles; hegye a fok felé félkörösen elkerekített.
A tok egészen sajátságos alakú, végén görbűlt; de ez az alak részben attól az anyagtól is függ, a melyből a tok készűl; az anyag pedig rendesen a tarándszarvas szarva, néha nyírfa is.
A tok hosszában – de nem éle, hanem lapja szerint véve – két félből való, mely felek az agancs rúdjából, szemágaiból és a lapátágakból kerűlnek ki. Ezt a két felet a tok hegye felé egy keresztül járó szeg tartja össze, fölül pedig rendesen egy bőrtok köti össze, melyet a késtoknak egy vagy két átjáró makkja óv meg a lecsúszástól. Ezen a bőrtokon van megerősítve az a szíj is, a melynél fogva a kés az övre akasztható.
A kés rendesen a jobb oldalon függ. Többek között ezeknek a késeknek a tokjai azok, a melyeken megnyilatkozik a lapp díszítési kedve és sajátossága.
A tok széleinek szegője rendesen egymásba vágó félkörökből 
van megalakítva; a tok vége felé hereféle hármas levél, néha a középső nyújtott, berkenyelevél alakú is. A tok két felének összeillesztési vonalán sokszorosan áttört munka is látható.
A legszebb díszítésű az a kés, a melyet Hammerfestben szereztem egy lapptól s a melynek rajzát az 59. képen adom is. A díszítés, bár egyszerű, de stilszerű; illik a tárgyhoz és az anyaghoz egyiránt. A technika a képzelhető legegyszerűbb: bevésés s a vésettnek korommal és zsírral való kitöltése, tehát szakasztott az az eljárás, a melyet ungmegyei kanászaink ivókürtjeiken használnak.
60. kép. – Tarándszarvas a lapp késen.
Ezeken a késtokokon akadunk azután a tarándszarvas alakjára is (60. kép), mely késheggyel van bevésve, még pedig nagy biztossággal és úgy, hogy abban a rajzban minden kezdetlegessége mellett is az állatot jellemzők mind benne vannak. Van álló és mozgó alak, apróbb és nagyobb; sőt szereztem olyan kést is, melynek tokján nem kevesebb mint nyolcz szarvas alakja van kivésve; készítője Anders Henduruk Son – András Henrik fia, – ugyanaz, a ki a Tromsdal-tanya képén guggol és rőzsét vág a fejszéjével.
A karczolt és áttört munka együttesen leginkább az
61. kép. – Kanál. |
egészen sajátságos kanalakon látható. Ezek szintén tarándszarvas szarvából valók. A kanálrész a végén nem hegyesedik ki, hanem éppen ott a legszélesebb. Nem éppen mély; a nyél rövid, mindössze 5.5 cm.; az egész kanál 11.5 cm.; a kanálrész legnagyobb szélessége 4 cm. A mint a 61. képen látható, az áttörés a karika és a háromszög kombinácziójából telik ki.
Ezekre a kanalakra, még pedig a kanálnak nyél felőli részébe, szintén a tarándszarvas van bevésve.
A kanalakra a lappság rátartós s a jómódú lapp a különösen ékeset a norvég ötvösművesnél ezüstből is készítteti, alkalom adtán pedig szeret efféle kincseivel dicsekedni.
Az asszonyok és leányok övén egy kis zacskó és jókora kés mellett ott van a vásárolt ollón és gyűszűn kívül az igazi lapp kanál, a fejtő kés, mely utóbbi kicsinyített formája a nagy késnek és az eredeti tűtartó is. |
62. kép. – Tűtartó. |
A két utóbbira, a késre és tűtartóra, szintén sok díszítés van rávésve és tapasztaltam, hogy ezektől nem szeretnek megválni, mert föltehető, hogy a gyöngédség adta ajándékok. A tűtartó egy egészben lapos, a szélesebb lapján kissé domború szarvdarab, mely hosszában ki van fúrva; ebbe a fúrásba szolgál azután egy bőrdarab, mely az egyik végén egy csont karikához van erősítve, a másik vége pedig hosszan kifut, hogy az övhöz köthető legyen. Ebbe a befűzött bőrbe vannak hosszában betűzdelve a tűk, s ha a tok a karikáig van lehúzva – mint a 62. képen látni, – akkor a tűket a tok födi. Ha az asszony a tűt ki akarja venni,
megfogja a karikát s fölfelé húzza a tokot, mire a tűk láthatókká válnak és kihúzhatók.
63. kép. – Lapp fejsze. |
E tűtartók ékességét rendesen a felső és az alsó szegő alkotja, a melyekhez néha körök is járúlnak; ezeknek belseje négy, küllősen osztott levéllel van kitöltve. Azokon a tűtartókon, a melyeket most már iparszerűen a turisták számára készítenek, mindig ott van a tarándszarvas képe is.
A férfiak bőrövén akad néha csontlemez is, mely arra való, hogy az övet az összefanyalodástól megóvja; ezeken a lemezeken a kördíszítés járja s a kör belsejét rendesen egy kereszt szeli négy részre, a keresztet pedig belső osztó vonalak és pontok ékesítik.
A késen kívűl a sátorozó lapp embernek még három kiváló szerszámja van, a melynek jókarban való tartására nagy gondot fordít.
Az első az elég rövid s a fogó végén gombos nyelű fejsze (63. kép), mely mindig éles és éppen ezért felköthető a fabocskora is, melynek neve akso sküoppo; a bocskort és nevét mindaddig nem ismerték a lapp ethnografusok. A tüzelés folytonossága, mely nélkül a sátoros lapp el sem lehet, továbbá
a sátor földjének fölalmozása, végre a leölt tarándszarvasok föltagolása is úgy kívánja, hogy ez a szerszám mindig rendben legyen.
A második a pányva, mely hat, sőt nyolcz méter hosszú is; ez a vető végén hurokra járó, a fogó végén bötkös, hogy a kézből ki ne csússzék. Ez a pányva, a melyet a lapp ember – mint az 57. képen is látható – karikába fejve, a nyakára szokott vetni, újjnyi vastagságú, rendesen faháncsból, ritkábban kenderből van verve, s mint tudjuk, arra való, hogy fejéskor a szarvastehenet előállítsa; de kifogja a nyájból azt az állatot is, a mely leölésre van szánva.
A harmadik a lábszánkó, mely 12-15 cm. széles, három méternél is hosszabb, vékony s mind a két végén könnyedén fölhajló, hegyes orrú fa, középen elég keskeny, bőrből való fejszíjjal, a melybe a lapp a lábafejét tolja be. Hogy a hóczipő jó csúszós legyen, a mi használatát kiválóan könnyíti, talpa rendesen kutyabőrrel – a szőrös résszel kifelé – van borítva. A magas havon e czipővel a lapp ember – asszony, gyermek – csoszogva halad, még pedig igen sebesen, s ha fordúlni is kell, bámulatos ügyességgel át tudja vetni, pusztán lába fejével, a hosszú alkotmányt.
A játékok közül, a melyeket LEEM részletesen ír le s a melyek közé a czéldobás, a tizennégy köves lúd- és rókajáték, a rúdugrás, birkozás és a kötélhúzás tartozik, a legérdekesebb a labdajáték, mely alapjában véve az, a melyet mi a deákos időkben "longa meta" névvel illettünk. A játszók t. i. két egyenlő számú táborra oszolnak, a felsőre és az alsóra. A felső táborban levők sorba ütik a lapdát, [!] a melyet az alsó tábornak egy embere föladogat, a lapdát az alsó táborbelieknek ki kell fogniok, az pedig, a ki ütött, le kell hogy fusson a métáig; nem egészen világosan, de mégis ezek a mozzanatok azok, a melyek LEEM leírásából kivehetők s a melyek a longa méta alkotó részei is. A táborok váltakozása
azon fordúlt meg nálunk, hogy az alsó tábor vagy kifogta háromszor az ütött lapdát, vagy megdobta valamelyik le- vagy visszafutó tagját a felső tábornak; ez LEEM leírásából nem vehető ki.
A lappok nyelve több nyelvjárásra oszlik; némelyek egymástól olyannyira elütők, hogy példáúl a jemtlandi lappot egyáltalában nem érti meg az északon lakó. A magánhangzók uralkodása hangzatossá teszi a nyelvet.
Mutatványúl álljon itt a jemtlandi Skalstugu-hegységbeli lappoknak egy kis meséje, melyet szorgalmas nyelvészünk, dr. HALÁSZ IGNÁCZ gyűjtött s a fordítással együtt közrebocsátott; ez némi világot vet e nép eszejárására is.
Kräuwąn ih söurn piera.
(*)
Tah kalĕkepon kahpu varrih, koąppače vitnijje tann pijevuls koatan ih k°ąppače tĕssa vitnijje, tlje ţihte kakā einakan fihkih arrih ķŏotśen. tlje čöčteaponk ļuowut săjjeran, ih tlje hajekajihčiejeaponk. tlje kräuwą lijj škäąwahkappa ih söură murhkepa. kräųwą wuélkā hajeken, söura pāčele. tlje söura šlüwupa
(v. khloäkχākappā)ān kräuwą. söura wuäinā, satnă pāčā, tlje kuhkete kräuwose: "jĕlpele, jĕlpele, tū°. rauwă par wĭlkoka!" – tlje kräuwą čöččtă ih kaļakā wärjašĕjitn. tälliä tänniä kaskšn jū söura vittnije pijevuls kuotien sĕjisa ih täšnie leä tammtālā, ih kräuwą poačas purriei nälnie.
Mint látjuk, dr. HALÁSZ ebben az elmés mesében s egyáltalában a lappságot tárgyaló műveiben a rénszarvas nevet
[NF]
használja, holott én a taránd-ot alkalmazom, még pedig GVADÁNYI nyomán, ki "Rontó Pál"-jában írja:
Szánnyaikba Taránd szarvasok fogattak
Sokkal sebesebben mint lovak szaladtak. |
A tollforgató vitéz katona pedig így okolja meg a maga eljárását: "Taránd szarvasnak tészem itt ki egy állatnak nevét, a mely német nyelven Rennthier * neveztetik. Sok Lexiconba az az Dictionariumokba kerestem ezen állatoknak magyar nevezetyét, de sehol, még CALEPINUS-ban sem találtam fel. MOLNÁR ALBERT deák nevét ugyan így teszi ki: Rangifer; tsudálkoztam, hogy ezen másképen jó Author, magyarúl mi légyen az, ki nem tette, hanem tsak Németül Rennthier, holott ő Magyar Lexicont inkább írni igyekezett, mint más nyelven valót. Nem tehettem már itt mást, hanem LINNEUS-t és HÜBNER JÁNOS-nak természetről írattatott jeles Lexiconjait forgattam fel, ezen két nevezetes Authorok a Rennthiert nevezik Cervellus Tarandusnak, mért én is ezen Epithetumot, Tarandus, meghagytam és Tarándnak tészem, ezen szót pedig, Cervellus, szarvasnak írom. Szolgálatjára fog engem kötelezni azon hazafi, ki valóságosabb nevét értésemre adni fogja, mert ősz hajjal sem szégyenlem a tanúlást, ő pedig dítséretet fog érdemelni, tsak azért is leginkább, hogy anyai nyelvünknek érdemes kipallérozójává fogja magát tenni. Nagyon fog az hibázni, a ki ezen állatot Bölény vadnak ki fogja tenni, megvallom, én is ezen szóval akartam élni; de nagyon különbözik a Bölény vad ettől, a Bölény németül Elendthier, deákúl Alces (!). Ez sokkal nagyobb a szarvasnál, amaz pedig kisebb ennél, szarva, szőri, bőri, húsa mindenkép különbözők. A Németek is jól nevezik, mert rennen Németül azt teszi, hogy futni, és így, mivel azon állat
* Ez nem áll, mert nem a német "Rennen", hanem a svéd "Ren", mely az állatnak tulajdonneve, volt az irányadó.
nagyon futó, szaladó, mert a melyek megjámboríttatnak, egy nap harmincz német mértföldeket is tesznek hátra (!), azért nevezik őket Rennthiernek; sokat lehetne nekem ezekrűl írnom, kik azoknak természetjét, tulajdonságát kívánják voltaképen tudni, utasítom őket a fent említett Authorokra. De mégis kitészem itten aztat is, hogy ezen állatok a világnak éjtzaki részén, leginkább ú. m. Norvégiába, Lapponiába, Kamtsatkába teremnek, a hol is a lakosok nagy hasznokat veszik, mert béfogják szánba, tejét, húsát eszik, bőrit viselik, szőrit fonják, inaiból köteleket, még vásznat is munkálnak (!) mindenekfelett pedig, hogy tartások könnyű, mert famohot esznek. "
GVADÁNYI idegenkedett a föltett német elnevezés megmagyarosításától, inkább elfogadta a tudományosat, mely a görög Τάρανδος-ból van latinosítva, én pedig követem. Álljon itt is a lex prioritatis. [elsőbbségi jog]
Szerencséje az öreg katonának, hogy elkerülte a bölényt, mert avval kétszeresen is megjárta volna, minthogy az nem Elendthier, tehát nem is Alces, hanem Auerochs vagy Wisent és Bos urus; holott az Alces a jávorszarvas.
És szerencséje, hogy nem hajtott PÁRIZ-PÁPAI–BOD szótárára sem, mely – 1767-ben – azt mondja: "Tarandus. Egy vadállat, annyi mint egy ökör, szarvai mint a szarvasnak, lábai mint a medvének."...
De már talán ideje is, hogy e futó vázlatot berekeszszem, teszem pedig BUCH nyomdokain, ki kevés vonással sokat rajzol, kevés szóval sokat tud mondani; úgy LEEM némely képével, kinek az előadásban való hűségét BUCH elismeri, a mint hogy még ma is kiérezhető.
Fölhozza így BUCH, hogy a lapp nem arabs, nem ismeri, nem gyakorolja az igazi vendégszeretetet. BUCH azt tartja, hogy a kérlelhetetlen elemekkel való erős küzdésben elvesznek a nemesebb, a gyöngédebb érzelmek.
A jövevény akkoriban nem léphetett be szabadon a sátorba, hanem az ajtó felé eső tüzelőfa rakásánál leguggolt. Erre a gazda azt kérdé tőle, mi járatban van? mit tud a világ járásáról? és csak akkor, ha az elbeszélés tetszett, szólította föl a jövevényt a beljebb való kerűlésre s csak ekkor vált vendéggé, tagjává a családnak. Az arab, mondja BUCH, nem kérdez, hanem befogad.
Elgyalogolt azután BUCH Mathes Michelsön Sara vezetőjével, ki oda vezette gazdag nemzetségbelije Aslak Nils Sara sátorához, melynek táján ezer tarándszarvas legelészett s adta meg a jólétet és a bőséget; de a gazdag lapp nem fogadta be az útasokat, avval állott elő, hogy már két jövevény lapp elfoglalta a sátorban levő üres helyet.
Ezt nagyon röstelte BUCH vezetője s elvégre ki is fakadt, hogy bizony nem jól tette a gazdag Aslak Nils, a mikor elutasította őket sátorától és hiába is mondta, hogy nincs hely, mert "legyen csak a szívben hely, akad akkor a sátorban is". E gyönyörű mondás ettől a skandináv példabeszédtől ered: "Hvor er Hjerterum, der er Huusrum"; BUCH megjegyzi, hogy ezt a németség méltán írigyelheti.
Aslak Nils Sombal, egy más lapp ellenben nagyon szívesen látta az útasokat; Mathesnek friss hús, BUCH-nak friss tej jutott. És megérezte BUCH, hogy sok sátorban az asszony nem hiába viseli a nadrágot, ő uralkodik a sátoralján; csak a pálinkás üveg törte meg ezeknek az úrasszonyoknak a fagyosságát.
A sátoros lappságnál tulajdonképeni vezetéknevek nincsenek s az unoka nevében a nagyatyáénak már nyoma sincsen. Anders Haenduruk Son annyit mond, hogy András, Henrik fia; ha ennek fia Nils, akkor egész neve: Nils Anders Son, vagyis Miklós, András fia; a Henrik, mint nagyapai név, tehát már elenyészett. De BUCH reájött, hogy mégis vannak Lappónia belsejében nemzetségek, a melyekhez tartozó családok állandóan közös nevet viselnek; ilyen
a Sara név, a melyből a Mathes Michelsön Sara és Aslak Nils Sara sátoralját vagy családot már föl is említettem. S éppen ilyen értékűek és jelentőségűek a következő nemzetségi nevek is: Morotaja, Kua, Sajats, Musta, Valle, San, Padar és mások. A Sara-nemzetség neve most is szerepel, példáúl azokon a fácskákon is, a melyeket Karasjok lappsága a tarándok füleinek jegyzéséről készíteni szokott.
Az is úgy van, hogy a lappokat tisztán a térítés fedezte föl az emberiség és a néprajz számára; még pedig csak akkor, a mikor a Kelet-Indiák felé vezető út és Amerika már rég föl voltak fedezve s a reformáczió régen meggyökeresedett.
A lappoknak a keresztény vallásra való térítése csak a XVII. században – 1643-72 táján – veszi kezdetét; de az első kísérletek dugába dőltek, és eltartott 1714-ig, míg a dolog komoly alakot öltött, s hogy 1714-15-ben Kopenhágában fölállították a hittérítő kollégiumot, mely vikariátust állított Throndhjemben. E vikariátus élére kerűlt azután THOMAS VON WESTEN, kinek nagy térítői sikere abban gyökerezett, hogy tudott lappúl; ugyanennek köszönte roppant hatását SIMON KILDAL is.
WESTEN szervezte a hittérítők intézményét, ő teremtette elő azokat a valóságos hősöket, a kik lemondva a czivilizáczió minden testi és szellemi áldásairól, sátorról sátorra jártak az év minden részében s hintették az ismeret első magvait.
LEEM is ilyen hittérítő volt; tíz évet töltött az Északi-fok táján; ebből az időből hat évig volt hittérítő s mint ilyennek nem volt állandó lakóhelye. És bizonyos, hogy a mit LEEM a lappok téli életéről írt, az a főbbek szerint még ma is áll, vagy legalább nagy történeti beccsel bír; nagyon természetes is, mert a hittérítő evvel a néppel lakott, értette nyelvét, megosztotta vele mindenét s tudományosan képzett férfi volt.
LEEM-et nyáron a halászó lappok szállították ladikjaikon
tanyáról tanyára, télen a sátorosok sátorról sátorra; mindenikben nyolcz-nyolcz napot töltött. A halászó lappok putrijaiban juhokkal és borjakkal osztja meg a helyet; a sátrakban gyötri az irtóztató hideg, mely betódúl a sátor résein; és kínozza az örökös, néha éppen fojtó füst, mely megtanítja arra, honnan van az, hogy annyi lappnak a szeme folytonosan gyuladt és sokaké szörnyen csipás is.
Takaróját reggelenként ellepi a dér, tintája írás közben megfagy, noha közel ül a tűzhöz; és míg lába majd megsül, azalatt a háta borsódzik a hidegtől.
A tűz egész nap ég és lobog; de a sarkköri Skandinávia e belső tájain oly irtóztató a hideg, hogy azért a sátor belsejét folyton dér lepi el.
A hittérítőnek, ma már vándorpapnak, az a grácziája, hogy neki adják át a sátor legelőkelőbb s egyszersmind legjobb helyét, t. i. az ajtóval szemben lévőt, mely máskülönben a család fejét illeti meg. Ez a hely az, a hol a gazda, mint tudjuk, kincseit, becsesebb eleségét tartja, a honnan a kutyák ki vannak tagadva, a melytől el vannak szoktatva és éppen ezért ez a hely a legnyugodalmasabb is; itt is fázik, itt is öli a füst, de kitart. Ma nemcsak a vallás, hanem az írás es olvasás ismerete is bámulatos módon el van terjedve a vándor lappság sátrai alatt.
A sivár, rideg sziklavilág épp oly hűséges, mint hatalmas dajkája, a gőzhajó, a sarkköri világ legelhagyottabb tájain is érezteti magát. A lapp sátorban szétárad a pörkölt kávé szaga, sőt a kávé közönséges élvezetté válik; a különböző gyökerekkel úgy a hogy megfestett ősi ínfonalat fölváltja az égő anilin színekkel festett czérna, a pamut; még a szánvonó tarándszarvast ékesítő övön is rikító színű posztódísz szúrja a szemet. A számszeríj eltűnt és eltűnt a kúszónyír gyökeréből való csapóhurok * is; helyöket elfoglalta a puska és a minden-
* QUIGSTAD szóbeli közlése alapján.
felé benyomuló angol horog. Szóval az ősi szokás, az ősi állapot tünedezik s úgy, a mint kisebb és kisebb körre szorúl, olvad a sátoros népség is.
Norvégiában a lappok száma megüti a 18 ezeret; de ezek közül már csak 1200–1700 vándorol és űzi sátorozva a tarándszarvas-tenyésztést; a tarándszarvasok száma nem üti meg a százezeret s így a lappságban fejenként mintegy 62-66 állat vehető föl [feltételezhető], mely körülbelől 300 ötös családnak 300 darab állatra alapított sarkköri jómódot nyújthat, oly területen t. i., a melyen máskülönben csak az arktikus természet elemei vívhatnák meg hatalmas, az életet korlátozó harczaikat.
És a midőn Tromsdal lapp telepe táján búcsúpoharat ürítettünk, az utolsó üdvözlet, a mellyel a megszeretett völgy kedveskedett, egy lapp csavargó (64. kép) volt, ki sátorról sátorra járva, tengette életét. Bő kámzsájáról rég lekopott az utolsó szőrszál, alja merő czafat, rongy; czókmókjának fele a hátán lógó zsákba, a másik fele a kámzsa elejébe tömve, mely az amúgy is formátlan alakot békaszerűen puffasztotta föl; kezében hosszú nyírfahusáng: az "omnia mea mecum porto" [mindenemet magammal hordom] igazi élő képe.
64. kép. – Lapp csavargó.
