A KÖNYV TÖRTÉNETE
E könyv úgy keletkezett, mint keletkezik a forrás, a forrásból az ér, a futó érből a patak.
Az erdő mélyében, sziklás helyen megfeszül egy víz-ér; kitörne a napvilágra – de nem lehet; – egy kavics állja azt az útját, melyet neki az esés szigorú törvénye kijelöl; tehát feszül s csak feloldó erejével támad a kavics ellen.
Ha a véletlen nem avatkozik belé, évtizedek, talán századok tünnek le az idők végtelenségébe, míg az a kis ér legyőzte akadályát.
De van a véletlennek ezernyi alakja, s egyik-másik segít az éren. Reá szállhat a kavicsra a madár s elmozdíthatja helyéről; valami fényes futóbogár menedéket vájhat a kavics alá – kitör az ér; utóbb lejtőt talál s mint bolyongó ér siet a völgyön lefelé.
Vizének bontó erejéhez csatlakozik az esés ereje s ez elsodorja a kisebb akadályokat; duzzadással, kitéréssel legyőzi a nagyobbakat is; útközben felszaporodik a víz –, mert sodra sok akadályt hárit el; feszülő erek szabadúlnak fel, összeolvadnak. – Így keletkezik a patak.
Lehet a patakból folyó; de mint patak szakadhat nagy folyóba is. Bizonyos, hogy a természet örök törvénye szerint végzi pályafutását, minden feladatát.
E könyv csak patak akar lenni; czélja, hogy bevétessék a magyar mívelődés nagy folyamába s ha nem is sokkal, de valódival gyarapítsa a folyam erejét.
A valódiság tekintetében rátartós; mert mint az a kis ér az anya-természet szűz ölén, e könyv anyaga is ott fakadt magyar partokon, a magyar halásznép körében; s ott is erősbödött.
S az első feszülő ere mi volt?
Egy. Szegény magyar rajongva szerette a természetet s érezte, hogy nemzetének szüksége van a természet ismeretére, mely nélkül
igazi szellemi fejlődés lehetetlen; de érezte azt is, hogy a tudománynak, annak a nagy egyetemnek, mely senkié és mégis mindnyájunké, mely nem köti magát egy emberhez, egy nemzedékhez, a föld valamely pontjához, hanem éltetője, megnemesítője az egész emberiségnek, hogy e nagy egyetemnek szüksége van arra is, a mit magyar föld termel, rejteget.
A feladat nagy, szép és nemes volt s az a szegény magyar rászánta életét. Nem rettent vissza a fáradtságtól; nem attól, hogy vajmi kevesen értették s még kevesebben méltatták fáradozásait; gyűjtött, jegyezgetett harmincz éven át. Czélja az volt, hogy megírja majdan a magyar állatvilág természethistóriáját.
Ismerte a föladat nehézségét, a legnagyobbat is, hogy neki még a nyelvet is elő kell teremteni. De épen mert ismerte a nehézséget s a leküzdés föltételeit, helyes nyomokon indult el: a tárgyakat tanulmányozva, gyűjtögette a nyelvanyagot is, szedte pedig ott, a hol termett, a nép ajakáról.
De hát ő boldogtalan volt! Oly korszakban fáradozott, mely a nyelv dolgában szerencsétlen irányt váltott: BUGÁT "szóhalmazának" korában, mely mindenben, a mi tőrőlmetszett magyar volt, "parasztosat" látott; mely a nyelv géniusza ellenében szabályokat alkotott; de el is érte azt, hogy a nemzet, a melyet mívelni akart, nem értette meg!
PETÉNYI SALAMON volt az a szegény magyar kutató, ki akkoron helyes nyomon indult; de elbukott.
Hol vannak hátrahagyott iratai?
Elkallódtak. Java részök egy tűzvész áldozata lett, s csak töredékek kerültek hű kezekbe, melyek sokáig lappangtak, s lappanganak még ma is. Már pedig azok után, a melyeket megismertem, bátran ki merem mondani, hogy, ha PETÉNYI SALAMON kézirataiból csak az látott volna napvilágot, a mi eredeti szógyűjtés volt, a magyar természethistóriai műnyelv kincsesházának első alapja telt volna belőle.
A kegyelet vitt reá, hogy PETÉNYI SALAMON iratainak némely töredékét közrebocsássam s ez volt az a véletlen, mely ellökte a kavicsot, a mely alatt PETÉNYI fáradozásainak egyik ere feszült, t. i. halászati búvárkodása, a melyet HAECKEL JAKAB-bal, a kitűnő halismerővel együttesen végzett magyarföldön, nyilván avval a szándékkal eltelve, hogy majdan megírja a magyar halak természethistóriáját is.
Ezek az iratok, mások közé keverve, KUBINYI FERENCZ hagyatékával Báró NYÁRY JENŐ barátom birtokába kerültek, a ki észrevéve, hogy engem PETÉNYI érdekel, átadta nekem az iratokat; evvel örök hálára kötelezett.
Az iratok teljesen rendezve, magukban foglalják a PETÉNYI-től megfigyelt hatvanhét halfajnak és fajtának elterjedési viszonyait, a hozzá tartozó százhetvenöt magyar népies elnevezéssel együtt, a mely utóbbiakat már alkalmazni is kezdte. *
Ez volt az ér kitörése; mert legott eltökéltem magamat, hogy azt a 175 halnevet összeállítom és kiadom; sőt az értekezést meg is írtam. **
De volt ezek között egy fajnév, a mely iránt biológiai szempontból kétségem támadt: a varsinta vagy vasinta, Balaton melléki halnév, a melyen PETÉNYI a Phoxinus laevis halat értette, de megjegyezte, hogy a halat a Balatonból nem látta. Tudtam, hogy ez a hal kizárólagosan hegyi patakok lakója; a dolog ingerelt s eltökéltem magamat a helyszínén való utánjárásra.
Evvel a forrás medenczéje megtelt s az ér elindúlt.
Kerestem a halat Siófokon, majd Balatonfő táján, majd Kenessén, s végre Tihanyban, a hol megkaptam s meggyőződtem, hogy PETÉNYI tévedett, mert ez nem a Phoxinus, hanem az Acerina cernua L., vagyis vágó durbincs volt.
Siófokon ekkor szememet szúrta a soknemű halászszerszám; kezdtem én azt jegyezgetni, s minthogy az egyes részek is érdekeltek, hozzá fogtam a rajzoláshoz is.
Az a sok magyaros mesterszó csak úgy csengett a fülembe; – eszme eszmét szült s egyszerre oly munkakedv – mondhatnám, lelkesedés – szállott meg, mint még soha.
Eszembe jutott, hogy a halászat az emberiségnek ősfoglalkozása, hogy szerszáma, fogása a népismeret, az ősrégészet szempontjából legalább is érdekes lehet; mert hiszen ősfoglalkozások terén a nép szívósan ragaszkodik mindenhez a mi ősi: hátha egy-egy nyom elvezet oda is, a hol az irott történet eddig néma?
Felötlött az is, hogy a magyar halászat hanyatlófélben van; a rét-
* PETÉNYI jegyzeteit németül irta; de sohasem feledkezett meg a népies elnevezésekről, a melyeket látható szeretettel szedegetett őssze.
** Megjelent a Magyar Nyelvőrben.
ségek eltünedeznek, a szabályozott folyók elvesztik ősi természetöket; mindevvel megcsökkennek a halászat régi módjai, az ősi szerszámok s ezekkel örökre elvész egy egész szókincs; tehát meg kell menteni azt, a mi még megvan.
Elgondoltam, hogy a halászéletnek vannak vonzó, mindenkit érdeklő eljárásai, szokásai, alakjai, a melyeknek könyvben, képben alig van nyomuk; hogy szótáraink duzzadoznak a ráfogásos dolgoktól; de sőt, hogy a multaknak fölismerése irányt adhat a jövőnek is.
Végre [Végül pedig] tudtam, hogy a feladatot aránylag könnyen oldhatom meg, mert sok az összeköttetésem, szeretem a népet, foglalkozását s tudok vele bánni.
Tervet készítettem s megbeszéltem a dolgot kipróbált barátaimmal: SEMSEY ANDOR-ral és SZILY KÁLMÁN-nal; azután hozzáláttam a végrehajtáshoz.
Az 1883-dik év julius hó 28-kán indultam el, hogy mindenekelőtt a Balatont vegyem elő. Eleve is eltökéltem magamat arra, hogy csak a valóban magyarnak vehető halászatot fogom tanúlmányozni, nehogy más elemek belévonásával zavart teremtve, megnehezítsem az itéletet. Útba ejtettem a magyar-velenczei tavat; innen elmentem Siófokra; átcsaptam Komáromba, innen Szegedre; elővettem Budapestet; innen halászati perek tanulmányozása elvitt Enyingre; elmentem Körös-Tarcsára, innen a Szádellő völgyébe; majd a Bódva mentére, Hidvég-Ardó, Komjáti, Szendrő érintésével; átcsaptam az Ecsedi-lápra, Börvelyen és Kis-Majtényban kutatva; később az Ipolyhoz rándúltam; rövid időn megismételtem a Balatont, Kenessén, Tihanyban kutatva; majd Csongrádra és Szentesre vetődtem s újra fölkerestem Szegedet, különösen Algyő és Tápé ősihelyek miatt.
Ezekkel letelt az 1883-diki év, a mely azonban másképen is használt, mert minden időközt az irodalomban való kutatásra használtam fel s rendeztem az anyagot, a melyet levelezőim sorban beküldtek; jelesen a Komádi rétségre, az Oltra, a Bodrogközre és a Szamosra vonatkozót. Belefogtam a mesterszótár alapvetésébe, a szerszámok rajzolásába, halászati képek tervezésébe és JANKÓ JÁNOS barátom segítségével elkészítésébe is.
A felgyűlt és bemutatott anyag alapján a kir. magyar Természettudományi Társulat részéről megbizattam a "Magyar Halászat Köny-
vének" megírásával s természetesen a kutatások kiegészítésével, a melyekhez hozzájárult az is, hogy SEMSEY ANDOR barátommal megállapodtam abban, hogy a magyar népies halászat érdekesebb eszközeit összegyűjtöm s a közeledő országos kiállításon bemutatom.
Mindezeknek végzése, megindítása, egyéb kötelességeimmel szövetkezve, úgy hozta magával, hogy utazásaimat csak 1884-dik évi junius havában folytathattam.
Újra elmentem Szegedre, azután felkészültem a Székelyföldre. Kutattam Héjjasfalván, Székely-Keresztúron, Egyházas-Oláhfaluban, a Vargyas-mentén; a Rikán átcsapva, Baróton, Felső- és Alsó-Rákoson, Fülén; innen Olt ellenében Oltszemen, Sepsi-Szt.-Györgyön, Csikmadarason s fel a Gyilkostóig; innen, a Bucsinon átkelve, elmentem Székely-Udvarhelyre, majd Kolozsvárra és Bánfi-Hunyadra.
Ismét a magyar-velenczei tóhoz, Agárdba, kerültem s újra elővettem a Balatont, jelesen B.-Füred táját és Tihanyt, későbben Keszthelyt; Újra bejártam az ecsedi lápot, Körös-Tarcsát, Komáromot; elmentem Tatára, Győrbe és Pinnyédre; és újra Szegedre, innen Apatinba s a Dunán átkelve a Drávafokra, Kopácsiba.
Evvel letelt az 1884-dik év. Az adatok halmaza igen megnövekedett s így hozzáfogtam egyes részek feldolgozásához.
A következő évben, 1885-ben, ismét csak juniusban kelhettem útra, mert a halászszerszámok kiállítása, a lajstrom elkészítése és egyéb kötelességeim csak így engedték ezt.
Utam Berettyó-Ujfalura vitt s Innen Nagy-Enyedre mentem; visszamenet Csucsán állapodtam meg, úgy Szolnokon és Tószegen is; azután ellátogattam Ungba a Latorczához; majd Záhonyba a felső Tiszához; elmentem Beregszászra, Nagy-Beregbe és Derczenbe, a Szernye mocsárhoz és a Borzsához; később elővettem Miskolczon a Sajót, a Bükkben a Szinva pisztrángos vizét és a Héjőt.
A Bükkben, az Alsó-Hámor felséges völgyének csendjében hozzáfogtam a történeti rész kidolgozásához; ezt ott befejezve, még a halászati képek megírását is elővettem.
Minthogy FRIEDEL ERNŐ német ichthyológus határozottan állította, * hogy a magyar és az ó-wend halászszerszámok között összefüg-
* Szóval, halászati gyűjteményem szemlélése közben.
gés van, elmentem Berlinbe, hogy a "Märkisches Provinzial-Museum der Stadtgemeinde Berlin" idevágó gyűjteményét megszemléljem, annyival is inkább, mert a Dunántúli részben vannak s voltak wend elemeink. Utam deczember első napjaira esett; de még nem volt az utolsó, mert hátra volt még a Fertőn kívül egy elhagyatott pont, mely sok ősi elemet igért: Nagy-Dobrony, mely a Szernye mocsár világához tartozik s legjobban "jég hátán" kutatható; csikorgó hidegben végeztem el ezt a keleti részt, honnan nyomban a nyugotira, a Fertőre vetettem magamat.
A 1886-dik év első havának hatodikán a Fertőnél, Hegykő magyar községben zártam be véglegesen utinaplóm írását.
Naplóim tanusága szerint a halászatra vonatkozó adatgyűjtéshez hozzáfogtam az 1883-dik évi julius hó 28-kán Magyar-Velenczén, a mint már említettem is.
A gyűjtésre csak az országgyűlési szünidőket használtam föl; ezeket is csak részben, mert az anyag első rendezését és földolgozását is ekkor kellett végeznem s így a tulajdonképeni kutatási idő csak mintegy hét hónapot teszen.
Saját kutatásaim mellett éltem az ország számos pontján lakó barátaim szívességével is, kik kérdőpontjaim alapján gyűjtögettek s ezzel örök hálára köteleztek.
A kutatásban a dolog természetéhez alkalmazott saját módszerem szerint jártam el: keveset támaszkodtam ajánlásra és vezetésre; inkább halászati, különösen horgászati ügyességembe bízva, egyedül iparkodtam halászok közé keveredni, hogy fogásaikat meglessem, a szerszám-járást kitanúljam; s csak ott, a hol tisztán szógyűjtés járta, használtam rosz fülem helyett megbizható emberét; de a kérdéseket mindig magam intéztem.
Az anyagot a helyszínén ónnal jegyeztem és vázoltam le; a tanyán, vagy a hol megszállottam, legott letisztáztam; a rajzokat friss emlékezetből szabatosan kikészítettem, s a kirándulásról hazatérve nyomban feldolgoztam.
E mellett az eljárás mellett minden szóval háromszor, minden szerszámmal legalább kétszer foglalkoztam külön-külön; tettem pedig ezt tudatosan, mert töretlen úton járva, csak így közelíthettem meg a dolog lényegét.
A mint már említettem, mindenképen azon voltam, hogy csak tisztán a magyar halászatot, még pedig leginkább annak tisztán népies módját ismerjem meg, mert így remélhettem leginkább a sajátságok fölismerését.
Már eleve is két főcsoportra figyeltem, t. i. a pisztrángos vizekre és azokra, a melyekben ez a nemes hal nem él.
Magyar földön, azaz a Királyhágón innen, csupán a Szádellő völgyben halászsza tiszta magyarság a nemes halat; de halászsza az egész Székelység, tehát itt kerestem az idevágó mesternyelvet; a nem pisztrángos vizek – folyók, tóságok, mocsarak és lápok – között azokat választottam, a melyeken a törzsökös magyarság halászik.
Ekképen mindaz, a mi a halászatra, t. i. annak módjaira, szerszámjaira, fogásaira, szokásaira és mesternyelvére vonatkozik, s a mi a szótárakkal és a történelmi anyaggal való egybevetésből származik, teljesen önálló, eredeti kutatás eredménye; és mindaz, a mi PETÉNYI kutatásainak eredménye, t. i. a halfajok elterjedése s azoknak némely népies elnevezése, pontosan ki van tüntetve.
A halászattal, szerszámaival és mesternyelvével, továbbá a halászat történetével PETÉNYI nem foglalkozott.
Az egyenes kutatások arról győztek meg, hogy a magyar halászat mesterszavait egyes ember még egy évtized munkája árán sem merítheti ki – nemhogy én, egy arasznyi idő alatt. A magyar folyók mentén, tóságok partján még a tőszomszédos helységek is a legmesszebbre vágó eltéréseket tüntetnek föl, úgy, hogy a kutatásnak helységről-helységre – sőt halászbokorról halászbokorra kellene történnie.
Noha ezt tudom és érzem, nem rettenek vissza a könyv megirásától, mert a gyűjtött anyag alapnak elégséges.
Meggyőztek e kutatások arról, hogy a rétségek eltünésével s az ott űzött őshalászat kiveszésével már egész nyelvkincs enyészett el.
Meggyőződtem arról is, hogy – mint mondani szoktuk – a tizenkettedik órában fogtam a munkához, mert a halászat általában, ősi része pedig különösen, hanyatló, illetőleg enyésző félben van s e hanyatlás, illetőleg enyészet, a nemzet legszentebb kincsét, nyelvét éri a legérzékenyebben.
Közvetetlen kutatásaimmal páros vonalban haladtak a történelmi kutatások is, még pedig nemcsak a dívó irányban, mely a halászatot
inkább csak javadalomnak tekinti és így tárgyalja is, hanem művelődési szempontból, mint nemkülönben ősrégészeti és néprajzi vonatkozásaiban is.
A PETÉNYI SALAMON százhetvenöt halneve, kutatásaim folytán, 460-ra szaporodott; a másnemű mesterszavak megközelítik az 1800-at, holott szótáraink egyremásra alig kétszáz halászati mesterszót foglalnak magukban, a meghatározás tekintetében pedig vagy gyarlók, vagy épen adósok maradnak.
A kutatás eredményének foglalatja a következő:
1. A magyar népies halászati eszközök sok tekintetben visszavágnak ősrégi időkre, ezért ősrégészeti és néprajzi szempontból szerfölött becsesek.
2. A halászat a magyarságnak mindenesetre [mindenképpen] ősfoglalkozása.
3. A magyar halászat virágzásának ideje a mohácsi vészt megelőző időkre esik; legrégibb okirataink már fejlett halászatról tesznek tanuságot.
4. Igazi őshalászat már kevés ponton található.
5. A régi magyarember gondozta a halat.
6. A mai magyarember irtja a halat.
7. Leleményesség dolgában a magyar halász ritkítja párját.
8. A magyar halászat föléledése az okszerű tógazdaságtól függ.
9. Magyar halászati irodalmat, az igazit, a népnyelv alkalmazása – tehát fölkutatása – nélkül megkezdeni nem lehet.
10. A magyar halászat történetét az élő népies halászat pontos ismerete nélkül megírni nem lehet.
Ez e könyvnek rövid története; de van hozzáfűzni való is.
Tudományos és ebből kifolyólag oktató irodalmunknak egy szaka sem tünteti fel oly szembeszökő módon azt a nagy tévedést, a melybe BUGÁT PÁL nyelvújító iskolája esett, mint épen a magyar halászat irodalma.
És ez nagyon természetes is; mert a hal nemcsak tárgya a természethistóriának, hanem tárgya a nemzet egyik ősfoglalkozásának is; nemcsak a természet, hanem az ember háztartása szempontjából is fontos; itt tehát az élet és a tudomány közvetetlenűl találkoznak, egymásra szorúlnak. Itt az élet századokkal előzte meg a tudományt, hatalmas nyelvanyagot teremtett, a melylyel a tudománynak
számolnia kell, ha voltaképeni hivatásának meg akar felelni, mely az élő hatásban gyökerezik.
Halászati újabb irodalmunknak az élettel való összehasonlításából, egybevetéséből tanúljuk meg azt a nagy igazságot, hogy minden egyes szó, a melyet szükség nélkül alkotunk, tágít az amúgy is széles árkon, mely a tudomány és élet között tátong, tehát csökkenti a tudomány élő hatását; mert a fölösleges az, a mit az élet vagy visszautasít, vagy csak – hogy úgy mondjam – zárt körben fogad el.
És mivel újabb halászati irodalmunk nem számolt az élettel s fölösleges alkotásokhoz folyamodott ezért tévesztette el élő hatását.
Régibb íróink, kik a halászatot érintik, érezték az élet követelését. BARÓTI SZABÓ DÁVID "Paraszti Majorsága" tanubizonyság arra, hogy az író fölkereste a halászembereket, tőlük szerezte szükséges mesterszavait s így érte el a közérthetőséget; FÖLDI JÁNOS művén is megérzik ez a törekvés; sőt a szépirodalomnak is van ilyen embere, KUTHY LAJOS, ki "Hazai rejtelmek" czímű "regényében", a "Pusztai halászat" fejezetében oly leírásokat nyujt, a melyeken legott megérzik, hogy az életből vannak merítve.
Ujabb halászati irodalmunk merőben szakított ezekkel – nem csak az élettel, hanem avval is, a mit régibb irodalmunk nyujtott; az egyetlen kapocs, a mely az élethez és a régibb irodalomhoz fűzi, némely népies halnévnek alkalmazásából áll; de az alkalmazás ingadozó, sokszor önkényes; nem törekszik arra – a mire pedig a tudomány mívelése kötelezi, – hogy tudniillik a fogalmakat tisztázza.
Az a túlság, a melybe BUGÁT iskolája belészakadt, arra vitte az írókat, hogy mindenütt "tabula rasa"-t képzeljenek, melynek betöltése egyedül rájok vár; s ezt az őrvényt nem kerülte ki az újabb halászati irodalom sem. Nem törődve az élő nyelvvel, sem avval, hogy minden szavával egy ősfoglalkozásba ütődött, fölösleges alkotásokhoz fogott s evvel lemondott arról, hogy megállapíthassa a nyelv szellemében való alkotás törvényeit, azt, a miben a nyelv igazi hatalma rejlik, a mi nélkül élő, fejlesztő hatás még csak nem is képzelhető.
Csak két példát hozok föl.
A magyar vizekben a legismertebb halak közé tartozik a Pelecus cultratus L., a melyre az újabb halászati irodalom a "szobbár" nevet készítette.
Kétségtelen, hogy ezt a nevet a magyar halász nem ismeri, és – nem tekintve fülsértő voltát – már fölöslegességénél fogva sem veszi be, mert ezt a halat a következő neveken ismeri: kardoshal, kard-keszeg, kardahal, karda, garda, gardakeszeg, gargya, gyargya, gorda, korda, gallakeszeg, lánakeszeg, kaszakeszeg, szabóhal, balatoni hering, görbe paducz.
Mi tűnik ki e sorozatból? Tudnunk kell, hogy e hal nyulánk, hasafele végig éles s az egész alak könnyedén görbe kardpengére emlékeztet. A magyarázat önként kinálkozik: a népet az egész alak, a has éles volta vezette a név megalkotásában, innen a kardkeszeg és kopásai, innen a kaszakeszeg, a szabóhal; a hal soványsága teremtette a heringet, görbülése a görbe paduczot, mert egyébként paduczszerű: tehát a népnyelv a hasonlatot követi s így alkot is. Ebből pedig az is következik, hogy a nép eljárása megfelel annak a szabálynak, a melyet a tudományos természethistória atyja, LINNÉ, felállított, kimondván, hogy a tárgyaknak elnevezése valamely tulajdonságra alapítandó, a minek a mondott hal tudományos neve meg is felel, t. i. Pelecus, a görög πέλεκυς [peleküsz, fejsze, tehát a hasfél élére czélozva cultratus a latin culter, kés, az alakra czélozva.
A második példa im ez.
A legújabb halászati irodalom a hal úszószárnyait "pará"-nak mondja, mely szóval a halász azokat az úszó fácskákat nevezi, a melyek a kerítőháló fölét a víz színén úszva tartják. Ez a para azonos a pallóval, tehát átjáróval, hasonlat utján azért, mert a fácskák akkor, a mikor a háló a vizet átfogja, a palló képét nyujtják; bizonyítja ezt e fácskáknak számos neve: palló, pallóka, pala, palla, pálha, para, póta, pluta.
A parát tehát már ennélfogva sem lehet a hal úszószárnyára alkalmazni; legkevésbbé pedig azért, mert a halat nem az úszószárny tartja úszva – a hálóföle értelmében – hanem a fajsúlya: úszószárnya rendeltetése szerint szakasztott az, a mi a madár röpülő szárnya: mind a kettő a helyváltoztatás eszköze, működése, szerkezete szerint csavar természetű, tehát egy elvre vezethető vissza.
Ennek tehát szárnynak kell maradnia s a magyar halászember s általában a magyarember szabatosan oldja meg feladatát, a midőn mondja: ("madárnak, bogárnak röpülő szárnya, a szélmalomnak hajtó szárnya, a halnak úszó szárnya vagyon".
Az utóbbit így részletezi:
"A süllőnek van első és második sörénye, van kormánysörénye, van állaszárnya, hasaszárnya és a farkon kormánya."
Ez a képzelhető legfinomabb megkülönböztetés, és összevág a hal úszószervezetének kihatásával is, mert a háton levő rész valóban sörény s a kormánysörénynyel együtt csak iránytartó; az állaszárnya és hasaszárnya a hajtók, tehát szárnyak; a fark csapása adja főképen az irányt; a többi különböztetés pedig a "hal" hozzáadásával történik, azon a soron, a melyen a malomszárny, madárszárny, bogárszárny halad; tehát: halsörény, halszárny, halkormány.
Ez a két példa – úgy gondolom – elégséges annak bebizonyítására, hogy a nép nyelve kincses bánya, a melyet elhanyagolnunk nem szabad; – a ki tévedezett, ám forduljon sarkon s térjen e bányához; úton-útfélen kinálja az kincsének színét-javát.
Igen ám, de azt mondják, hogy a tudomány sok ismeretkörre terjed, a melynek tárgyaira, fogalmaira hiába keressük a nép száján a nyelvi anyagot.
Ez tökéletesen igaz; de nem kevésbbé igaz az is, hogy ha ezekben az ismeretkörökben alkotnunk kell, a nyelv géniuszának törvényét nem az íróasztalon, sem fogyatékos szótárakban, sem egyes képzők kínpadján, hanem egyedül az élő, romlatlan népnyelvben, régi idők nyelvemlékeiben találjuk meg. És ha ezekhez folyamodunk, ha behatóan, szeretettel foglalkozunk velök, akkor nyelvérzékünk finomúl s ez rávezet a helyes alkotásra is.
A művelődésnek egyetlen fegyvere a nyelv; feladata magasztos; de nehéz is, mert hivatása egyfelől az, hogy fejleszsze a tudományt, másfelől az, hogy e fejlődéssel élő hatást gyakoroljon a nemzet egészére.
Az élő hatás pedig abban a perczben megszűnik, a melyben a hatások kölcsönössége megakad, a közérthetőség megcsökken; vagyis a mely perczben a nyelvfinomítást az önkényes alkotás váltja föl.
Valódi remekíróink mély hatása abban rejlik, hogy öntudatosan közérthetőségre törekedtek; ápolták az élő népnyelvvel való szerves kapcsolatot. ARANY, PETŐFI ebből a szerves kapcsolatból merítették azt a bámulatos hatalmat, a melylyel a szépirodalmi nyelv romlását megakadályozták s a helyes irányt megteremtették.
És legyen az az irodalomnak bármelyik ága, ha élő hatásra törekszik, csak azon az egy úton éri el.
Nem arról van szó, hogy, például a természetrajzi író egyszersmind nyelvész is legyen. Tudom én azt, hogy két úrnak jól szolgálni nem lehet; de az "író" czím igen komoly; súlyos föltételekhez van kötve; ezeknek pedig legelseje a nyelv szabályszerű használata, a helyes, ép nyelvérzék, melynek ismét legtermészetesebb köszörűje a romlatlan népnyelv maga.
A magyar természetrajzi író nem vonhatja ki magát ez alól; saját hasznára való tekintetből s még egy más okból sem, mely nem egyéb, mint az, hogy egyedül ő van hivatva arra, hogy a népnyelvnek és a régi nyelvemlékeknek természetrajzi elemeit helyesen értelmezze, a szóról a tárgyra, a kifejezésről a fogalomra helyesen következtessen; – egyedül ő van hivatva erre, mert nála van meg a kellő tárgyismeret.
Mind ennek tiszta tudata vezetett és ösztönözött vállalkozásomban a magyar halászat mesterszavainak összegyűjtesere és e könyv ben való alkalmazására.
Azonban a már fölsorolt tíz pont közül a tizedik, a mely az első ponttal kapcsolatos, külön munkát követelt, mert bizonyos, hogy a magyar halászat történetét a népies halászat kellő ismerete nélkül megírni nem lehet; mert egyedül a népies halászat adhatja meg helyes magyarázatát azoknak a kitételeknek, a melyek a halászatra vonatkozó régi okiratainkban oly gyakran találhatók. Ez serkentett arra, hogy, bár vázlatosan, de mégis foglalkozzam a történelmi részszel is.
És most megmondom azt is, hogy egészben véve mire törekedtem.
Ezt a könyvet nem irta tudós ember tudósok – a szó czéhes értelmében – kielégítésére, hanem írta egyszerű magyar ember magyar emberek okulására, általános műveltséggel bíró emberek tudásvágyának kielégítésére.
Szememet nem vetem a magasba, sem a külföld felé, mert valójában csak az lelkesít, a mi lelkesítette régibb íróinkat, kik elől járó beszédjeikkel megmondották, hogy a nemzetnek akarnak használni s ezt a könyvben be is váltották; én is erre törekedtem.
Ez a törekvés hozta magával azt is, hogy az a munka, a melyet e könyvre fordítottam, nekem nem fáradság, hanem élvezet volt; csak
azt sajnálom, hogy mélyebbre nem nyúlhattam; – a mi azonban nem rajtam, hanem a viszonyokon mult.
Még egy kötelességem van; teljesítem, mert az őszinte tisztelet és hálaérzet kifolyása: számot adok arról a támogatásról, a melyben részesűltem.
Legnagyobb hálával tartozom SEMSEY ANDOR és SZILY KÁLMÁN barátaimnak, a kiknek támogatása nélkül ilyen természetű vállalathoz hozzá sem foghattam volna; hasonló értelemben tartozom hálával.
FORNSZEK SÁNDOR és Dr. TURNOVSZKY JENŐ kipróbált barátaimnak is.
A magyar történeti részben támogattak: FEKETE ZSIGMOND számos jegyzettel, Dr. HAMPEL JÓZSEF és neje PULSZKY POLYXENA asszony, THALY KÁLMÁN, NAGY GYULA, FRECSKAY JÁNOS és különösen MAJLÁTH BÉLA barátom.
A mesterszavak és halászszerszámok gyűjtésében a következők voltak nagy segítségemre:
A Balatonmelléken: MÉSZÖLY GYULA enyingi, MÓROCZA KÁLMÁN b.-füredi járásbírák; MAGYAR JÁNOS veszprémi kanonok és KARDOS GYÖRGY keszthelyi halászmester.
A Bodrogközön: bold. HEGEDŰS LÁSZLÓ képviselő, SZINYEI GERZSON tanár; BUDA JÁNOS és FÜRJÉSZ TAMÁS ref. papok.
A Bódva mentén: Dr. HORVÁTH GÉZA és Dr. SCHMIDT SÁNDOR.
A Duna mentén: FÖLDVÁRY MIHÁLY Pest-Pilis-Solt és Kis-Kun-megye alispánja, TUBA JÁNOS Rév-Komárom város főjegyzője és FANDA JÁNOS halászmester.
Az Ecsedi láp vidéken: Dr. SERLY GUSZTÁV Szatmármegye főorvosa, SCHUSZTERICH IGNÁCZ Nagy-Károly polgármestere, BODOKY GYULA Börvely jegyzője, id. KISS ÁRON ref. esperes.
Az Ipoly mentén: MOHÁRY GYULA r. k. plébános.
A Mosztonga mentén: KRAPPENHEIM JÓZSEF r. k. plébános.
Az Olt mellékén: Báró RAUBER OTTÓ, ZATHURECZKY GÁBOR, DIEMÁR KÁROLY kir. ügyész és utitársam, BARABÁS SÁNDOR ügyvéd.
A Szamos mentén: GÁMÁN ZSIGMOND.
A Tisza mentén: Szegeden: BERTALAN ALAJOS tanár, REIZNER JÁNOS főkönyvtárnok; Tápén: HEGEDŰS ISTVÁN jegyző; Csongrádon: ÉDER JÁNOS tanar.
A Velenczei tó mellékén: BÓNÉ testvérek, MESZLENY LAJOS képviselő és SÁRKÖZY AURÉL alispán.
A Komádi rétségen: NAGY DÁNIEL ref. pap.
A Latorcza mentén: LÁM GYULA ügyvéd.
A Szernye mocsár vidékén: FERGE JÓZSEF ref. pap.
Fogadják tőlem egyenkint és összesen forró köszönetemet.
De nagy hálával tartozom kedves magyar halászbokraimnak és felekezeteimnek is, a nagygazdától a futosóig, a vezerestől a jegellőig, az öreghalásztól a kis keczésig; s hogy már egy-kettőt meg is nevezzek, hát PETNEHÁZY FERENCZ uramnak Körös-Tarcsán, KUN FERENCZ uramnak Kenessén, CSÍKOS ANTAL, BÖRÖCZ MIHÁLY és KOPP ISTVÁN uraiméknak Szegeden, öreg BIASSI JÁNOS uramnak Tápén, GALAMBOSéknak – SZALAY JÁNOS öreglegénynyel – és TUBA ISTVÁN uraiméknak Komáromban, öreg MÁTHÉ ÁBEL, TAR JÁNOS és KÁNTOR ILLÉS uraiméknak Kopácsiban; végre ős Tihany disznósi halászbokrának, nevezetesen KIS PÉTER kulcsosnak, NÉMET VINCZE jegyzőnek, PÁLFI KÁROLY gyalogszer haleladónak, MAJOR JÁNOS kocsiszer haleladónak, MOLNÁR IMRE kisbirónak, FARKAS PÉTER hegyenjárónak, KOVÁCS JÓZSEF és KOVÁCS VINCZE halász társaknak.
Ezek egytől egyig igaz magyar emberekhez illő nyiltsággal és készséggel – sokszor azt se kérdve, ki vagyok, mi az állásom, vagy mesterségem – de még nevemet se tudakolva – helyt állottak, mindent előszedtek, értelmesen megmagyaráztak, semmi fáradtságot nem sajnáltak; noha nem egy van közöttük, kire hetven-nyolczvan év terhe nehezedik, ki rég megette javakenyerét; de azért még ma is keményen fogja a kormányt – ők mondják: "mind halálig, mert igaz magyar halászhoz így illik!"
A Föld kérge állandóvá lett, megszilárdult. Hegységei föl voltak vetve, sikföldje ki volt terülve. A víz és a szárazföld elváltak egymástól. A régi korszakok élőlényei – állatjai, növényei – a melyeket most ásatag alakokban csodálunk s a melyekben az emberi tudás az életnek és alakjainak keletkezését, fejlődését kutatja, mind a föld rétegzeteibe temetkeztek.
A fejlődés és átalakulás során s a letünt alakoktól eredve ismét mások keletkeztek, olyanok, a milyenek a megifjodott földkéreg természetének megfeleltek, a minők rajta megélhettek.
A földkéreg legifjabb rétegzetén akadunk az első emberi nyomokra és el kell fogadnunk, hogy az ember itt ébredt öntudatra. Ez öntudata lassan fejlődött s az emberiség egészét véve, lassan fejlődik még ma is. Az öntudat fokát pedig azok az életviszonyok határozzák meg, a melyek között az ember élt és él. Tanuja ennek az a Nap, mely ma is elárasztja a földgömböt éltető sugárözönével. Ez a Nap, a földgömb egyetlen fordulása közben, bevilágít földrészünk magasra fejlődött míveltségébe, abba, mely arra sarkalja az embert, hogy saját létének végső titkait megostromolja, szolgájává tegye a tüzet, a vizet, a levegőt, a villámot és mindent; de bevilágít az a Nap az éjszaki sark tájain az eszkimó kunyhójába is, ki többre tartja a jó szigonyt, mint a művelt ember azt az érzékeny szerszámot, mely az élet legparányibb mozdulatáról is biztos hirt ád; és odatekint ugyanaz a nap a délszak tájaira, a földkéreg utolsó forradalmából kifelejtett Ausztráliába is, merőben elütő életével, az öntudat legalsóbb fokán álló, majdnem állatembereivel.
És ime! Az egyik ponton az ember mesterségesen költi, tenyészti az édes vizek halait és a halászhajóknak ezreit meneszti a tenger végtelenségébe; itt a hegyi patak kristályos, sebes vizébe veti a finom
horgot, a melyre mesterséges legyet hazudott; amott óriási hálókkal szántja, szűri a tenger vizét, s a fogott prédával világra szóló kereskedést űz.
És azon a másik ponton az ember meglábolja a vizet, kitapogatja a halat – eszköze a puszta kéz, épen úgy, mint a hogy a halászó sas eszköze a karom és a csőr.
Egy és ugyanazon a napon látjuk az embert a fejlődés legmagasabb fokozatain és a legnagyobb elmaradottságban is.
De lenni kellett időnek, a midőn a "természet ura" az emberiség értelmében bölcső korát élte. – Vajjon milyen lehetett az?
Az anyatermészet öléből kikelve, négy hatalmas ura akadt, ki alkut nem ismert, kinek föltétlenül engedelmeskednie kellett. Szerencsére e négy hatalom nem csak parancsolt, nem csak zsarnokoskodott, hanem oktatott is.
Ez a négy hatalom az éhség, a szomjúság, az álom és a szerelem; hatalom az ma is s az marad, a míg e földön ember él.
Ezek tanították az embert érzékein át az életre; ezekből kelt ki az, a mit szellemnek nevezünk s a mi az embert az állattól megkülönbözteti.
E nagy hatalmak nyomása alatt a szem nemcsak nézett, hanem látott is; ezekhez szegődött a szaglás, az érzés és az ízlelés, a melyeket az ember, szervezetének sajátosságánál fogva, másképen alkalmazott, mint alkalmazza, szintén szervezeténél fogva, az állat az övéit.
A röghöz kötve, az ember még fegyvertelen is volt; a négy hatalom reávezette a fegyver kiokoskodására, az óvatosságra, a viszonyok fölismerésére, fölhasználására.
Hogy álmát biztosítsa, fészket rakott az őserdő hatalmas fáira; betelepedett a barlangokba, czölöpre építkezett a vizek színe fölött.
Az éhség vezette a síkon, a hegyen, a völgyben és az erdőn; a szomjúság odavezette a vizekhez.
Látta, mint csapott le a sólyom áldozatára, mint ragadta el az erdő dúvadja prédáját; látta, mint táplálkozik más madár az erdő bogyójával, sok állat a rétség füvével, s – talán ezekhez folyamodott legelőbb is; hiszen röpülni nem tudott, a dúvadat nem követhette eljárásában, mert teste fegyvertelen volt.
De tökéletesebb szervezeténél fogva máskép hatott reá az oktatók
oktatója, a tapasztalás is, mint hatott az alsóbbrendű állatra: ez tette lassanként "a természet urává."
Tapasztalatait összegezte s kivonta a tanuságot: itt rejlik lényének felsőbb volta.
Ez vitte reá a kisegítő eszközök sokaságára, sokféleségére; különféle viszonyok között azoknak megválasztására és biztos alkalmazására.
És a negyedik nagyhatalom, a szerelem, őt nem csak besugárzotta, hanem emelte is; mert korlátot szabott az egyén határtalan önzésének, a midőn családossá tette s a család gondozását, fentartását a párra bízta.
És az így alkotott ember a vízhez is kötve volt.
Valahányszor szomjúsága a vízhez szólította, mindannyiszor belépillantott az éltető elem mélyére s minden bepillantás oktatta.
Megismerkedett a víz életével is.
Megfigyelte a halat, mint veti föl magát a víz fölött röpködő rovar után; látta a nagy ragadozó halat, mint nyelte el a kicsinyt és látta a hal rohanását a vízre hullott levélre s azt is, hogy megcsalatkozott. És viszont látta azt is, hogy a halászó sas kémkedve röpül a víz fölött, sajátságos szárnycsapással ott a magasban megáll, hirtelenül előreveti karmait, lecsap a vízbe, elfogja s viszi a halat; látta a halászcsért, a küszvágót lecsapva vagy szedegetve halászni; és végre látta a gémet türelmesen helyt állani, hegyes, hosszú csőrével villámgyorsan a hal felé vágni: megtudta, hogy a hal is eledel s utána vetette gondolatját.
Észrevette, hogy az áradozó patak, visszatérve medrébe, vizet, halat hagyogat a gödrökben; észrevette, hogy a tószélek nádja megmozdúlt s hogy ilyenkor a nagy hal törtetett rajta keresztül.
A bokor tövise, a melybe az az ember beléakadt, reá vitte a peczekre, a melyre a férget reá húzta, hogy – talán háncsra kötve – odadobja a halnak; a gémtől vehette a szigonyt; a patakmellék gödrétől, a víz apró tükrét falszerűen körülvevő nádtól tanúlhatta a rekesztést; a fától, a melyet a vihar a patak medrébe döntött s a mely a vizet felduzzasztotta, de vízmentén apasztotta is, tanúlhatta a dugást; végre a tó hinárja, mely a halat megkötözte, taníthatta meg a hálók kötésére.
A hal életének megfigyelése, az ezer jelenség és véletlen, a mely
nek az ember tanúja volt, ezek tanították őt a halászatra. Egybevetette mindezeket másnemű tapasztalataival s kieszelte szerszámainak sorozatait. Saját keze fogásával, a kitapogatással kezdhette, aztán átmehetett ősi barátjára, a fára, nádra, innen a vizek eldugására – nagy-későn a tüske révén a peczekre, horogra és szigonyra.
Nem történet ez – csak sejtés; a "talán" bizonytalansága!
Az első tapasztalatszerzésnek hosszú, rögös útja volt az, a melyen a halászat fejlődött; az élet ezernyi ezer szükségének kellett közrehatnia, a míg fejlődésének csak legalsóbb fokozatait is elérte; nagy út, míg fölfedezte a kovaszilánk lerepesztését, hozzá a kötőanyagot s elkészíthette a szigonynak legelső alakját.
És milyen hosszú út lehetett az, míg a csontnak, a szarvas agancsának kiformálását megtanúlta, míg reájött bizonyos növények rostozatára, míg megtanúlta a fonalkészítést, a hálók kötözését akkor, a midőn nem hatott még a gyermek nyiló szemére, a serdülő ifjú ébredező értelmére az emberi szorgalomnak és tudásnak végtelen tárgy-özöne! Mert hiszen akkor csak a szűz természet mosolygott reá – de rémítette is villámaival, dörgésével s más jelenségeinek megfoghatatlanságával.
Mily hosszú út volt az, mely az embert az érczek fölhasználásáig vitte?
És ha mégsem volt olyan hosszú az az út, legalább ott nem, a hol az emberiséget osztályozó hatalom a viszonyok kedvező volta, könnyítette meg az eligazodást?
Hátha a bölcső korát élő emberiségnek legalább egyes részei, a természeti viszonyok kedvező hatása alatt úgy fejlődtek, úgy okultak, mint fejlődik és okul a csecsemő édes anyja szeretetén, gondoskodásán?
Ez a gyermek hallja a szeretet hangját s érzi hogy az; – csak a hangot hallja – a szót meg nem érti – és hangot ad ő is; gyönyörködik benne, ismétli és ismétli.
S a mint az anya szól, abból a tiszta gyermekszemből kitör az eszmélet sugara; egész lénye ott csüng az anya mozgó ajakán – a hangból gyügyögés, ebből érthető szó s mind értelmesebb beszéd lesz – és bámulatosan rövid idő multán már kicsillan a gyermek sajátossága, egyéni volta; – az eszmék lánczolata, bizonytalanúl bár,
de indúl; sőt a képzelet is szárnyalni kezd – azt sem tudjuk, mikor, hogyan fejlődött ki mindez!
Hátha az anyatermészet szava, ezernyi jelensége is úgy hatott az ősemberre? Ezen az ösvényen tovább nem haladhatunk.
Az éleselméjűség ostromolhatja ezt is; de az önbírálat hamar reá tanít, hogy az éleselméjűséggel testvére, a képzelődés is ottvan, s mint könnyebben mozgó utitárs, magával ragadhatja.
A való, az igazság, lényege szerint nem ismerhető fel a képzelet útján; az tapasztalást követel.
És mit mond a tapasztalás az ősemberről és a halról? Azt, hogy az ősember jókor – már igen jókor – hallal élt; hogy a mint a halászat fejlődött, mindinkább a vízhez kötötte az embert; a vizek halashelye marasztotta, a társsal szövetségre birta, tehát telepítő hatást gyakorolt; inkább, mint a vadászat, melynek természete kalandozásra birta – még ha szövetségben űzte is.
A tengerek mellékein felhalmozott őskori konyhahulladékok nagy tömegei a halászó ember tartós ottlétét magyarázzák nekünk; bennök látjuk első csíráit az emberi társadalom fejlődésének, melynek a tartós megtelepedés főfeltétele.
S minél inkább halmozódnak az őskorszakok reánk maradott ember-nyomai, minél inkább közeledünk a történelmi korok felé, annál jobban vehetjük ki azt, hogy a halászat népfoglalkozás volt, sokkal inkább mint a vadászat; s ez érthető is.
A vad futott, mint fut ma is a megtelepedett ember környékéről; megszerzése mind nehezebb lett. A hal megmaradt s minthogy életének minden mozzanatával a vízhez volt kötve, az ember mindig tudta, hol keresse. Hozzájárúlt a hal szaporasága is.
A vad, az ember szükségéhez képest, csak gyengén szaporodott, megszerzése veszedelemmel járt; a hal kifogyhatatlan tömegekben kinálkozott. A vad a szárazföldön, tehát hasonló viszonyok kozott vette föl a harczot az emberrel, érzékeinek élességében sokszorosan felülmúlta, s így kijátszhatta, sokszorosan legyőzhette.
A hal egyedül a vízre volt utasítva s az embert minden tapasztalása közelebb vitte ahhoz, hogy teljesen hatalmába kerítse.
Az élő lények közül vizek mentén a halra esett a súly az ős ember háztartásában.
A voguloknak van egy ősi hitregéjök, mely a teremtés menetéről, az ember értelmi fejlődéséről emlékezik s naiv egyszerűséggel sok igazat mond. *
Numi Tarom ott az embernek oktatója s reá tanítja a vadászatra s a halászatra is; de sőt egyenesen meg is teremteti vele a vadat, a halat; – elég jellemző, hogy a halat későbben mint a futó és a szárnyas vadat. Numi Tarom ad az embernek kétféle halat s ez elviszi az Ászbeli halat a nagy folyóba, a Jabelit a kis folyóba, a tóbelit a tóba.
Hét tél elmultával utána néz az ember, és úgy találja, hogy a hal megívott; s a víz színéig felszaporodott; de ekkor az a kérdés: hogyan kerítheti meg?
Numi Tarom rátanítja, hogy nyáron a folyó torkolatát, a tó kifolyását czégével és vészléssel rekeszsze el; hogy a fa háncsából és vékonyra hasított gyökereiből varsát kössön, a melybe a hal maga megyen belé. Télen a kis folyót és nagy folyót téli vejszével kösse át, a melybe a hal magától téved belé. Ez a rekesztő halászat – mint látni fogjuk – minden valószínűség szerint a legősibb mód.
A Numi Taromnál járt ember ekkor elindúl s tanítja a népeket – halászatra is. Megtanítja a hálókötésre, varsafonásra, a vészlésre, a czége és a vejszeállításra.
A varsás háncsból és hasított gyökérből köti varsáját; a hálós a hegyen termő – alkalmasint csalán – növényt nyüvi, szálaiból fonalat sodor és hálóvá köti, megcsinálja a kecze- és kerítő hálót, mely utóbbihoz a kötelet a fák háncscsa adja neki.
Sőt az ember első ragasztéka, a melylyel az íját két félből enyvezte össze – e hitrege szerint – egy kecsege féle halból került ki; – a mai vizahólyag!
Igy hozta ezt haza REGULY ANTAL északi tájakról s adta ki illő kegyelettel HUNFALVY PÁL.
És, a ki rá mondja, hogy mind letűnt, a mire Numi Tarom az embert tanította annak nincs igaza: mert a Kraszna szegény magyar halásza még mai napon is tisztán háncsból készült szerszámot eresztget a vizek méhébe.
* A Vogul föld és Nép. REGULY ANTAL hagyományaiból kidolgozta HUNFALVY PÁL. 1864. Az e hitregéból következtethető szerszámokat saját felfogásom szerint adom, hogy a későbbiekkel összhangba hozzam.
Az őskori nyomok hallgatag világát a beszélő hagyomány, ezt az irott történet váltja föl.
A hal nemcsak az emberi társadalom anyagiasságában, hanem eszmevilágában is mind nagyobb tért követel magának; az ember hitébe fogadva eléri a szentséget, csodák tárgyává lesz; följut az égbolt csillagvilágába.
Mindez fényes tanubizonysága annak, hogy a társadalom minden korban érezte a hal fontosságát.
Az assziroknál, fönicziaiaknál, Sziria és Egyiptom népeinél a hal, mint minden állat, mely a társadalom fennállására hasznos volt, az oltárokra került s mint szent állat tiszteletben részesült; – e népek papsága állítólag ezért nem élt vele.
A Pythagoraeusok tartózkodtak tőle, mert a hallgatásnak – mint főerénynek – jelképét látták és tisztelték benne.
A régi Lykia jósai jövendőt mondtak a hal megjelenéséből, távozásából.
Az ó-egyiptomiak alakos jegyírásában, a hieroglyphben, a hal alakja igen gyakran fordúl elő, mint a bőség és a gazdagság jegye; azzá avatta a szent folyó, a Nilus halakban való áldása.
A klasszikus korok népeinek hite, képzelete külön istent adott a vizeknek s a bennök élő halak seregeinek.
Neptunus, a vizek istene, háromágú szigonynyal uralkodik a halak töméntelen seregein s Proteus, a jósló alisten, őrzi a főisten tengeri borjait * az egyiptomi vizek síkján, mélységében.
E korok képzőművészete megragadja a halat is, rávési szobraira; befogadja fali képeibe.
* A delfin, melyben akkoron még halat láttak.
És belékerül a hal Martialis költészetébe, ki a tengeri ponty, a Mullus fölséges voltát magasztalja.
E hatalmas kor meghanyatlik; Róma alapítójának utolsó, satnya nemzedéke a dőzsölésbe fúl s a végső vonaglása, az obsonium – a halas lakoma is; – ott szerepel azután Martialis költő Mullus hala, melynek minden egyes darabját a dőzsölők prédasága mai érték szerint ötszáz forintokkal fizette meg.
És mint mindig volt és mindig lesz, úgy történt az akkoron is: fölemelkedett az igazság, törvényt ült és megkezdé hódító menetét, mely maig tart; – megjelenik, néha mintha örökre leszorulna, de újra s mind hatalmasabban feltámad.
Az igazság, az emberszeretet, az egyenlőség, a testvériség és a könyörület tanához a hal sokszorosan fűződik hozzá.
A magasztos tanok hirdetőjének szimboluma a hitbuzgók magyarázata szerint a halnak görög neve: ΙΧΘΥΣ, azaz "Ichthüsz", jelentése pedig: Ιησους Χριστος Θεου Υιός Σωτηρ [Iészúsz Khrisztosz Theú Hüiosz Szótér, magyarúl: Jézus Krisztus Isten Fia Üdvezitő. Ezt jelentené a görög felirat Krisztus legrégibb képein.
És az újszövetség könyvében ott látjuk Krisztust Galilea tengerénél, Genezareth tavánál, mint választja apostolait a halászok közül, hogy emberhalászokká avassa; a kétkedőnek mondja, hogy vesse az amfiblesztron és szagéna hálót * a vizek mélyébe, és ime a háló szakadásig telik meg halakkal; a hegyen oktatva, két hallal és néhány kenyérrel vendégeli meg a hivők nagy tömegét; – – az igazság hálójával kifogja az embert a tévedések tengeréből, a hol szaporaságával megmutatja az utat és a módot az igazság terjedésére.
Innen származik a pápák halászgyűrűje; rajta van Péter apostol alakja, a mint hajón állva, beveti a hit horgát a tévedés tengerének mélységébe.
Régi családok ősi czímerében sokszorosan fordúl elő a hal, mely ezen a helyen a hazaszeretetet és az óvatosságot jelenti; igen, mert a hal föltétlenül hűséges a maga eleméhez, a vízhez, onnan ki nem vágyik; ha az erőszak kiveti belőle – meghal; és a kisértés, mely a nagy erények örökös ostromlója, megtanította az óvatosságra.
* A vetőháló
A hal a tisztaságnak is jelképe s a középkor hitbuzgósága, mely a vallás rendeleteit oly szigorúan tartotta meg, bőjti eledelt csinált belőle, más állatok húsától megkülönböztette. Ez azokban az időkben a halászat méltóságát emelte, halgazdagságot teremtett s a halat a megélhetés fontos tárgyává avatta.
Azokkal együtt, a mikkel a csillagászat tudománya az égbolt ragyogó világát benépesítette, hogy fölséges igazságait a természet képeivel, az emberi elme és képzelet szüleményeivel kapcsolatba hozva, az emlékező tehetség számára mintegy kedvesekké tegye, a halak is odakerültek; időszámítás szerint a februárius – régentén "halak hava" az ő hónapjuk s oda tartoznak az ekliptika csillag-képei közé.
A csillagászat tudományában jegyök ez: 
Az a csillagzat, a melyhez a hal kötve van, a fölöttünk ragyogó égbolt déli tájára esik, a költők csillagzata – a Pegazus – alá s az első rangú Fomahand csillag közelébe.
A hal gazdasági jelentősége két tulajdonságára vezethető visza: az egyik az, hogy még a legkisebb patakcsában is csak akad – ha hitvány is, de akad; a másik az, hogy mérges hal nincsen, mindnyája elkölthető eledel.
Különböztetés csak jó és silány, kövér és sovány, nem szálkás és szálkás közt tehető s ebből a különböztetésből következik, hogy a gazdag és szegény megosztozik rajta, mert csak értéke különböző.
Az egyik kikeresi azt, a melynek húsa finom ízű, szálka nélkül való; a másik beéri á jóízűvel, ha szálkás is s mind a kettő avval a tudattal költheti el a magáét, hogy egészséges táplálékkal él.
A hal a szárazra vetve nemcsak elhal, hanem hamar romlik is. Az ember mindenkor azon volt, hogy valahogyan megóvja az enyészettől. Kieszelte a sózást, az aszalást, az olajba-, eczetbe-, fűszerszámba való főzést, a füstölést.
Hogy a sózást már a régi korban ismerte, erről tanuskodik az, hogy a görög nyelvben a sóshal kifejezésére megvan a szó, a "σαπέρδης [szaperdész"; * de ez a mesterség feledésbe ment.
Az, a ki a sózást újra fölfedezte, az emberiség háláját érdemelte ki.
* Ekkoron, épen úgy mint ma is, leginkább a hitványabb keszegfajokat sózták és száritották.
Ez a hollandus BEUCKEL volt ki 1397 táján alkalmazta a sózást a heringre s evvel majdnem olyan jótevője lett a szegénységnek, mint 1585-ben DRAKE, ki a burgonyát hozta földrészünkre.
Mind a ketten a szegény zsellér viskójától hárították el a szegény ember legkönyörtelenebb, legborzasztóbb gyötrőjét, legádázabb ellenét: az éhhalált.
A fentartási módok nyomdokain, vagyis alapján fejlődött a halászat nemzetgazdasági és kereskedelmi hatalommá, melynek nagyságáról óriási számadatok tesznek tanuságot.
Angliában csak az édesvizek halászata nyolcz-kilencz millióra rúg s e nagy pénznek majdnem felét a jól megvédett nemes lazacz adja ki.
Csak Skócziából magából tizenötezer halászhajó indúl évenként a tengeri halászatra, a mely körül negyvennyolczezer ember serénykedik.
Francziaország halak után közel húsz millió forintot forgat; tengeri halászata huszonnégyezer hajót és százháromezer embert foglalkoztat; egyedül a tőkehal – stokfis – körül közel hatszáz hajó orra szántja az óczeán síkját és tizenegyezer ember van talpon.
Norvégiában közel háromszáz nagy és kilenczedfélezer kisebb hajó száll ki a tengerre s a halászat gyakorlása harmincznyolczezer embert szólít munkára.
Van év, a melyben egyedül a hering ötvenezer embernek ad munkát és kenyeret.
Oroszország csak halikráért egy millió forintot kap a külföldtől. Olaszországnak tizenkétezer hajója, dereglyéje ereszkedik a tengerre, harminczezer halásza serénykedik s szerez évenként negyven millió lirát.
Hát Magyarország? – – –
Az ország fölséges vizeinek partján megállhat a magyarember, elmondhatja, hogy régentén – a mohácsi vész előtt – volt hatalmas halászata – – s hogy ma nincsen, az másokon múlt; de hogy legyen, az egyedül rajta áll.
Magyarország áldott földjén megvirrad; a Nap fölkel, azután delel s a midőn ideje megérkezett, vagy inkább lejárt – nyugvóra tér, leáldozik.
Mindennap ismétlődő útján úgy jár e darab földdel, mely a mindenségnek csak egy parányi porszeme, mint a búvár, ki egy vízcsöppet merít a mindenségből s ezt a nagyítón át nézi: a Nap épen úgy, mint a búvár a nagy világ kicsinyített képét látja maga előtt; ez egy vizcsöppben, amaz egy nemzet életnyilvánulásaiban.
A Nap betekint a tudomány mívelésére szentelt fényes paloták ablakán, hol művelt ember a tudomány feladatait megfejteni igyekszik; betekint a gazdag palotájába, mely bővelkedik pazar fényben s mindabban, a mi az ember földi létét kellemessé tehetné – ha az ember beérné vele; – – de betekint ugyanaz a Nap a faluvégi czigány putrijába is; mezitelen gyereksereget lát – Ausztrália kicsinyített képét.
S a míg a magyar felföld sebes patakjánál a "pisztrángtúdós" veti ki horgát; a míg a Székelyföld havasainak tövén a közszékely a kakas tollas-gallérjából kitépi a vöröset, hogy mesterséges legyet hazudhasson a horogra s reá csalja a göbe lengjében leselkedő pisztrángot: addig a czigány meglábolja a vizet, puszta kézzel tapogatja ki a halat; vagy a tó szélén lekuczorogva, a vad rózsa hegyes, görbe tüskéjét köti az apró küszhal hasa alá, madzagnál fogva beereszti ezt a nagy furfangot a vízbe – s a midőn a foga fehérét vigyorogva kimutatja, ez azt jelenti, hogy a tóság vad kalózhala, a csuka, rajtavesztett.
A míg a Tisza, a Duna öreghalásza száznál is több öles hálóival szántja, szinte megszűri az ősfolyamok vizét; s a Balaton bérlője háromszáz öles hálóját nagy dereglyén álló vasdaruval húzza ki a magyar tenger hullámai közül: addig a Tisza, Duna szegény fenekese az
őskori czölöpépítményekbe visszavágó fentővel keresi a víz mélyében elszakadt fenékhorgát, melynek pallóköve, böncsője is szakasztott olyan, mint a milyen volt a történelem előtti korok halászó emberéé. És végre a míg a "kor színvonalán álló" birtokos ezer mesterkedéssel költeti ki a halat, lajstromba foglalja a peték s felszabadított halak százezreit: addig a havasvidék sötét fenyvesében nesztelenül lépeget az orvhalász lába, keze nyalábra szedi a méregfüvet – az Euphorbiát –, azután begázol a patakba, a víz alá, nagy kőre nyomja a mérges növevényt, egy másik kővel töri, zúzza – – a patak vize átmérgesedik s a nemes hal és minden, elkábul, oldalra fordúl – a leggyávább, legnyomorúltabb gyilkosság áldozata válik belőle!
Ime Európa és Ausztrália kicsinyben. A Nap egy járóján mind a kettőre szórja sugárözönét – itthon!
És ennek a kisvilágnak bölcsőkora milyen volt? Erre a könyv történeti része úgy, a hogyan teheti, megadja a feleletet.
Annyi bizonyos, hogy a halászat a magyarságnál már ősi korban is valódi népfoglalkozás volt; erről tanuskodik azoknak a vonatkozásoknak sora is, mely a magyar ember és a hal között fenáll s a melynek itt a helye.
A hal s a halászat mestersége családok, helységek neveiből szól; ott van a hal családok, vármegyék, városok czímerében; ott van a halásznépség dalaiban; a halászság és nép közkeletű példabeszédeiben is; mindezekkel tanuskodván a halászmesterség ősi voltáról.
A "Halászok" családja vetekedik a "Nagy" és "Kis" családokkal; bőségével egy rangban áll a germán "Fischer"-ekkel, kiknek beszármazása magyar halász mesterszót teremtett, a "Fisért", a CALEPINUS tizenegynyelvű szótárában még "hal-kúfárt."
Halfajok nevét a következő családok viselik: Csik, Csuka, Csukás (új időben Csukási), Czompó, Gadócz, Kárász, Keszeg, Viza; Vék, Vékei és Vékes, a jeges halászat véke vagy léke után.
A halászatra vonatkozó helység és határnevek közül álljanak itt a következők: Csanak – merítő szerszám, Csukás, számos tó és halastanya, Halas város és puszta, Halasdozsd falu, Halasmező Liptó, Halastó falu, Halcsont puszta, Halász falu, Nagy-Halász Szabolcs, Tisza-Halász Heves, Szécsény-Halászi, Halászi Moson, Halászópatak Gyergyó, Halásztelek több, Harcsás falu Komárom megye, sok tónak
és halastanyának a neve; Jászfalu, a jász halról, Komárom m., Kárásztó Komádi mellett, Keszeg falu Nógrád, Keszegfalva Komárom, Nagyhalas határnév Komádiban, Szák Komárom m., Varsád Tolna, Varsánd Arad, Varsány több, Vék falu Komárom, Vésztő, a vészről, Békés m.; ősi vonatkozásuak, Csege, Czege, Czégény, Nagy-Czég, Kis-Czég stb.
A hal a következő vármegyék czímerét diszíti: Bereg, Bihar, Szabolcs, Szatmár és Ugocsa; s ott van Adánd, Hidas és Kis-Kun-halas városokéban is.
A halászdalok gyöngye, mely a halászság szívére vall, im ez:
|
Három hete, hagy a Tiszát halásztam, Könnyeimtől egy csepp vizet nem láttam; Kifogtam a kedves rózsám kendőjét, Kék selyemmel rávarrattam a nevét. |
A példabeszédek java, mely a kedélyt csillogtatja, im ez:
"Fejétől bűzlik a hal." Ezt a latinnal együtt birja a magyarember s leginkább a rosz elől járóra, országban, vármegyében, helységben, de a családfőre is méri a kemény szót.
"Jól van, mint a hal a vízben", elemében van, semmi baja.
"Eleven mint a csik", az elfogott csik nyüzsgésétől; jókedvű, fris.
"A halnál is egészségesebb", mondja MISKOLCZI GÁSPÁR uram "Jeles Vadkertjében"; – ez már az egészség egészsége.
"Él mint a hal a vízben"; balatoni szójárás: semmi baja.
"Hallgat, mint a csík a varsában." Mikor az ember fia rosz fát tett a tűzre, akkor meghúzódik, hallgat, vagy legalább is követi a struczmadár példáját: homokba dugja a fejét s a csik sem tesz különben; mihelyt megérzi, hogy fogva van – veszteg marad, meglapul a varsában. S miért mondja a halász, hogy hallgat? azért mert a csik, kifogva, nyikorgó hangot hallat.
"Küszön-keszeget." Ez a balatoni halász szájában annyi, mint "eben gubát cserélni", vagyis hitványról hitványra kerülni.
"Bámul mint a csikhal." A balatoni halászember így fejezi ki az ostobaság végső határán járó bámészkodást, mikor az ember "se lát, se hall, se ért"; álla leesik, szeme kerekre nyilik, bámul-bámul és a szava eláll. A csik szeme mindig egyformán kerekre van nyilva.
"A mint veted a pendelyhálót, úgy fogod a keszeget" mondja a ha-
lászember ugyanarra, a mire a szántóvető évvel a szóval él: "ki mint vet, úgy arat".
"Az a hal a legszebb, a mely a hálóból kiugrik." Ez egy általános emberi tulajdonságot fejez ki; – még az anyának is mindig az a legszebb gyermeke, a kit a halál elragadott tőle.
"Kivetette a hálóját" szép leány, szép menyecske – de a csunyája is – a legény után, prókátor a per után, uzsorás áldozata után – a legrégibb mesterségek egyike.
"Hálóba került", ha t. i. a kivetés sikerült.
"Horogra kerül" leginkább a legény a lányéra – azután ott vergődik a házasélet szárazán.
"Átkozott a hal a harmadik vízben." Az első víz az, a melyben a hal él, a második az, a melyben fő, a harmadik az, a melyet az ember a halra iszik: megromlik a gyomra, azért átkozott az a víz; a hal bort kiván. Ez olasz barátok tanítása; de magyarember regulája is.
"Zavarosban halászik." Ez talán leginkább közszólás, mely a fondorkodó haszonleséstől a szemenszedett csalásig festi a becstelenség ősrégi mesterségét.
"Karó közt a potyka." Mikor már a potyka a varsa karói közt van, akkor biztos a veszte – az embernek is, ha nem vigyáz. Az alkalom ezer karós varsával áll élete útján.
"Csuka van a tóban", a házsártos, kapzsi, békétlenkedő ember, mikor család, község, vármegye, ország nyugalmát zavarja; de a tevékeny is, mikor a restség pocsolyájában az iszapot túró emberpotykát ösztökélni kezdi.
Ez, a mesterségen kívül, a magyarember viszonya a halhoz.