említ és meg is mondja, hogy az egyiket MOCH, négy fiával, a másikat HETHE két fiával alkotja: "dedit in villa Alke duas mansiones, scilicet Moch cum quatuor filiis, Hethe cum duobus filiis..." (4)II. A MAGYAR HALÁSZAT MÚLTJA.
A magyar halászat története fáradozásra méltó feladat. A vízrajzzal való összefüggésében sokszorosan foglalkoztatta is az írókat és mégis igaz, hogy ma is várja íróját.
A mi történelmi irodalmunkban mint a halászat története szerepel, az jobbadán krónikai adathalmaz, mely haszonélvezeteknek évszám szerint való felsorolásával éri be, s nincsen tekintettel arra, hogy a halászat ősfoglalkozás, melynek története nemcsak évszámokkal, nemcsak adományokkal, hanem a nemzet életével is szorosan összefüggő.
A midőn én e történelmi vázlat megírásához hozzáfogok, egy nagy igazságot tartok szemem előtt, s ez az, hogy ősi népfoglalkozásokról csak akkor írhatunk történelmet – a szó igaz értelmében, ha azoknak jelenét minél alaposabban megismertük; mert ez a jelen, az emberöltők szerves kapcsolatának révén, sok ősi dolgot – mesterszót, szerszámot, fogást, szokást – őriz, a melynek ismerete nélkül a multak nem egy része vagy homályban marad vagy hamis alakban tünik föl.
Egyedül okiratok alapján keresni az eligazodást, nagyon bizonytalan eljárás; már azért is, mert azokban lépten-nyomon fölbukkannak oly kitételek, a melyeken a való fordúl, de a melyeknek értelmét hiába keressük az okmányok szövegében.
Ezeknek helyes megfejtését nem adhatja meg más, mint a halászat jelene, annak minél tisztább népies része, kivált oly vidékeken, a melyek a nagy forgalom átalakító hatását még alig, vagy épen nem érezték meg.
Szerintem a valóságos magyar népies halászatnak, a legősibb magyar telepek e mai napig is legszabadabb ősfoglalkozásának, főképen annak a résznek, mely soha sem volt czéhes: ennek nem ismerésén
múlik legnagyobb részben a magyar halászat valódi történetének megírása; és igaz, hogy evvel eddig történetíró nem is foglalkozott.
E szavakat nem kicsinylés, nem hivalkodás adja tollamra.
Hivalkodnám, ha csak valamiképen éreztetném is, hogy immár én írom meg azt a történetet. Jól tudom én, hogy két évi kutatással a magyar népies halászat jelenét nem merítettem ki; jól tudom, hogy a mohácsi vész, részben a reformáczió is, a réti halászat eltünedezése sokat temetett el halászban, szerszámjában, szókincsében, szokásában – tehát ismerem tudásom hézagos voltát.
Tisztelettel és hálával viseltetem azok iránt, a kik odaadással és jóhiszemüleg adatot halmoztak adatra, mert evvel módot nyújtottak nekem az egybevetésre és az alap megszilárdítására.
Nekem vállalkozásomban a következő irány ajánlkozik: jóhiszemmel elfogadom, a mit a történetírók adatban nyujtanak s a halászat történetírásához egy új elemmel, az élő munka, élő szó és élő szokás elemével járulok, a melyről hiszem, hogy nem egy tekintetben tisztázó lesz s megkönnyíti azoknak munkáját, a kik majdan több és jobb eszközzel foghatnak a szép feladat végleges megoldásához.
Evvel a munkafelosztás elvének eleget teszek: egyébre nem is törekszem.
*
Lehet valakinek hite – és, vérmérséklete szerint, nemzeti büszkesége – föltenni, hogy Árpád hadaiban az ember szálanként lóra termett hős volt, oldalán görbe karddal, vállán párduczkaczagánynyal, érczsisakján lengő kócsagtollal – szívében hadakozási és örökös kalandvágygyal, mely folyton arra sarkalta, hogy szomszédjára rontson, prédát ejtsen, ezt párduczbőrön végig nyúlva eltivornyázza s közben új prédajárásokon törje a fejét.
A magyarság hősiességét elismeri minden történeti kútforrás; de hogy az az örökös hősködés, a melyben irodalmunk és képzőművészetünk oly nagyon gyönyörködik, túlságos és nagyon egyoldalú, az bizonyos.
Ez az egyoldalúság onnan ered, hogy a magyar történetírás, mint sok más nemzeté is – a legújabb időkig középkori nyomokon járt. Sokat foglalkozott csatáknak leírásával, királyok, vezérek dicsőségének – gyalázatának fürkészésével. A múlt oly szint öltött a jelen sze-
mében, mintha csak az országlás és az erőszak eseményei töltötték volna ki.
Ez a történetírás nem fürkészte s nem írta meg egyszersmind annak a munkának a történetét is, a mely e nemzetet egy ezred év óta a föld. tehát hazája birtokában megtartotta.
Igaz, hogy a fegyver éle, az erős kar, a szív bátorsága szerezhet földet, védhet tűzhelyet; de a fentartás, a fejlesztés, a maradandó alap megteremtése, az a családi tűzhely szellemének s ebből kifolyólag annak a mindennapi, zajtalan, békés, szerző és fentartó munkának a feladata s egyszersmind a dicsősége, melynek még alig van történelme, noha nagyon is megérdemli.
BUCKLE, Anglia mívelődés-történetének írója volt az, a ki leghatározottabban reá mutatott a történetírás egyoldalúságára s nagy művét arra az elvre alapította, hogy az ember s az általa megalkotott társadalom fejlődése és mozgalmai, szóval életnyilvánulásai szerint eredménye a természeti viszonyok ellenállhatatlan nyomásának; megmarad a kezdetleges állapotban, ha a természeti viszonyok hatalma nem idomítható emberi munkával, vagy ha e viszonyok olyanok, hogy az ember fenmaradását munka nélkül is biztosítják; ellenben magasra fejlődik ott, a hol az ember a természeti viszonyokat egyedűl szellemével és munkájával fordíthatja a maga javára.
De BUCKLE következetessége a megtámadott egyoldalúság mellé bizonyos fokig saját egyoldalúságát állította oda; mert sarktételéből az következnék, hogy az ember egyáltalában saját sorsának soha urává nem lehet; holott sarktételének második része a munka és szellem útján olyannyira urává teszi az embert saját maga sorsának, hogy még a természet erőit is szolgálatába fogadja – sőt szolgálatra kényszeríti.
Kétségbe nem vonható, hogy nem minden győzelem vagy csatavesztés, a földi hatalomnak nem minden tette, mulasztása, bűne vagy erénye, ezek nem mind ephemeridák [mulandó jelenségek], a melyek után ember és társadalom az előzményektől független, új történelmet kezdhetne; ezeknek megvan a maguk, sokszor igen mély hatásuk; a történelemnek ezekkel foglalkoznia kell.
Hiba az egyoldalúság; jelesen az, mely nyert csatában, hódításban, a világi fényben s a hozzákötött dologtalanságban látja a dicsőt,
az előkelő nagyot s a mely a névtelen milliók fentartó, verítékes munkáját alárendelt résznek tekinti; sőt azt sokszor megveti; holott az igazság az, hogy a puszta fényre és az erőszakra alapított legnagyobb hatalom is abban a perczben omlik össze, a mely perczben elvesztette a névtelen milliók munkáját.
Ezért a magyar halászó nép zajtalan, nehéz munkája az, mely e vázlat főirányzatát képezi, mert egyedül e munka az, a melyből a hatalom halászati adományozásait meríthette.
A magyarságra való alkalmazásban BUCKLE tétele egyáltalában meg sem állhat; mert magában foglalja a mozdulatlanság, a teljes egyneműség föltételét; azt, hogy az illető nép folytonosan ugyanazt a helyet tartsa megszállva, e hely természeti viszonyainak folytonosan alá legyen vetve; holott a magyarság a népvándorlás nagy özöne idejében elhagyta eredeti lakóhelyét s foglalás útján szállotta meg azt a területet, a melyen ma is él.
Annak a föltevésnek csak kevés nyomatéka lehet, hogy azok a vándor népcsaládok az elfoglalt új tájakon a régiekhez hasonlókat kerestek fel; mert például Ázsia és Európa között már a földfelület és éghajlat viszonyai óriási eltéréseket tüntetnek föl, a melyek ki nem egyenlíthetők, s még eltérőbbek voltak azok a nemzetiségi viszonyok, a melyek közé a vándorok telepedtek s a melyeknek nyomása alól ki nem szabadúlhattak.
E könyv feladata és irányzata kizárja az eredetnek akár földfelületi vagy éghajlati, akár embertan-néprajzi alapon való feszegetését; de a magyar népies halászatból folyó tanulságok megengedik annak kimondását, hogy bárhonnan jött legyen a magyarság, halászó vidékről kellett jönnie s hogy az emberiség ősfoglalkozása, a halászat, mindenesetre e nemzetnek is ősfoglalkozásai közé tartozott s tartozik ma is.
E tanulságok bizonyítékai így csoportosúlnak:
1. Az elhelyezkedés.
2. Történeti mesterszavak.
3. Okiratos történet.
4. A szerszám ősi elemei.A megállapított sorrendhez képest mindenekelőtt az elhelyezkedés kérdése döntendő el.
A kutató szeme rögtön észreveszi, hogy valahol csak Magyarországon az előhegység végső hullámot vet s az erdőségek alját a televényföld váltja fel, legott reá talál a földmívelő magyarra. Es valahol csak ebben az országban nagyobb folyó hömpölyögteti víztömegét, tóságok terjengenek, legfeltünőbben pedig ott, a hol több folyó egymásba szakad, ott van a halászó magyarság is.
A hol pedig ezek a viszonyok leginkább ki vannak fejlődve, ott a magyarság legtisztább, legerősebb.
Az a számtalan vihar, a mely a nemzetet egy ezredév lefolyása alatt érte, ezen az elhelyezkedésen nem birt változtatni.
Ez elhelyezkedés – mondhatni – törvényének csak egy látszólagos kivétele van, a székelység, mely a hegység lakójának van elfogadva.
De ennek dereka is annyi nyilt, részben sík tért foglal, a mennyit a földfelület egyáltalában megenged, t. i. Gyergyó, Csik, Háromszék a Maros és Aranyos nyilt medenczéit; hozzá határozottan őshalász.
Sőt az erdélyi rész főmedenczéjében, az u. n. Mezőségen, a hol ma az oláhságnak nagy elterjedése van, a halas helyek nevei e törvény mellett vallanak, mert magyarok, u. m.: Czege, Gyeke, Katona, Nagy-Czég, Kis-Czég, Méhes, Mező-Záh, Tóhát stb., a mely nevek közül három magyar halászmesterszótól ered, a negyedik a népies vízi terminologiában közkeletű.
Az ellentétes jelenség az, hogy minél mélyebbre hatunk a hegységbe, annál ritkább a magyar elem.
Némely ponton a határvonal rendkívül éles; így Beregben, hol a hegység lábánál elterülő Szernye mocsárvilágát magyarság halászsza, televényét magyarság túrja, holott a hegységgel nyomban beköszönt a kisorosz elem.
Ezekkel együtt járnak bizonyos tanúságok, a melyeket régi okirataink nyújtanak. Ez okiratok szerint a királyok adományozását, még pedig igen sűrűn, a halászati jog ís képezte. És a hol a latin okirat
pontosságra, szabatosságra fektetett súlyt, mindig a népies magyar halászmesterszóval él, a mi világosan arra mutat, hogy a halászat már akkor is a magyar nép foglalkozásai közé tartozott.
E mesterszavak súlya még azáltal is növekedik, hogy a magyar halász száján ma is élnek s oly szerszámokra vagy halászási módokra vonatkoznak, a melyek egyáltalában a legrégibbek közé tartoznak.
Ilyen körülmények között fölteheti-e akár az avatott történetíró, akár az embertan és néprajz mívelője, hogy aránylag rövid idő alatt, az elhelyezkedés és terület-megtartás nehéz küzdelmei között, egy sátoros, lovas, csak harczolni tudó nép átváltozzék földmívelővé; tanyát vessen és húzzon, állítson czégét, vejszét; közkeletet tudjon adni mesterszavainak; szóval, csak úgy hirtelen átugorhasson mozgó, hadakozó állapotának ellenkezőjébe?
Mindazok a tanúságok, a melyeket az emberről szóló tudomány nyújt, a dolog természete, sőt a földgömbön most folyó fajharczok s a nyomukban járó átalakúlások, csak egyet bizonyítanak s ez az, hogy ilyen szerves átalakúlások, még a legkedvezőbb viszonyok között is nem egy, hanem csak sok század szüleményei lehetnek; sőt bizonyítják még azt is, hogy nem egy szerves átalakításnak áldozatúl esik az adott elem, a mint ezt Amerika pusztúló őslakossága s a már teljesen kihalt Tasmánia oly megrendítő módon bizonyítja napjainkban is; s bizonyítja a felásott ősi temetkezési helyek sokasága, mely a magyarral egykorú népeknek már csak hamvát nyújtja a búvár felé.
Sőt arra, hogy a halászat a magyarsággal együtt járt, van még egy más bizonyítékunk is, mely eddig szilárdan áll, s ez az, hogy a halászat a Drávánál találta határát s egyetlen egy történeti adat sem ismeretes, mely a Dráván túl halastavat vagy halászatot említene.
Tanui vagyunk ma is ép oly sajátságos, mint bizonyító erejű jelenségeknek.
Ott, a hol a nemzetiségi és nyelvhatárok képződnek, a halászó helyet a magyarság tartja megszállva; így a Dráva torkolatánál.
Ott, a hol a németség, svábság vetette meg a lábát a halászó
* FEKETE ZSIGMOND barátom eddig hiába kutatott ilyen adat után, épen úgy, mint én.
helyen, a német jobbadán csak vállalkozó, halászai pedig magyarok. Ott, a hol a bérletek a halászat arányait megnövelték, hatalmas szerszámmal, kitartóan kell dolgozni, például a Balaton körül, ott a bérlő Szeged, Csongrád, Szentes halászait szegődteti.
Mindez együttvéve reáutasít arra, hogy a halászat a magyarságnak ősfoglalkozása, a melyet jelenlegi földjére már magával hozott. Kardja, vitézsége igenis szerzett neki hazát, meg is védte azt számtalanszor; de a kard, a vitézség csak szerző és védő volt; a fentartás egyedül a munkára esett, arra a szerző munkára, mely zajtalanúl folyt, a melyhez a magyarság értett s a melyre kardját, vitézségét támasztotta.
A sarktétel, mely a középkori irányzatok és BUCKLE-lel szemben felállítható, a következő: Az igazi társadalmi alap a munka, s csak azok az emberfajok, illetőleg társadalmi egységek számíthatnak a jövőre, a melyek a munka alapján keletkeztek, azon állanak s állani fognak a jövőben is.
Ez az alap kedvező körülmények között különböző fajok szerencsés elvegyülése utján fokozódik; mértékadó mindenkor az a faj lesz, mely az elvegyülés előtt, már eredettől fogva a munka kellő alapjával s azonkívül azokkal a föltételekkel is birt, a melyek a szerzésre s a szerzettnek megvédésére alkalmatossá teszik.
A tétel második része a magyarságra tartozik; felsőbbsége az elvegyülésben is megmaradt, mert eredettől fogva is birtokában volt a három főtényezőnek: a munkának, a családi tűzhely tisztaságának és a bátorságnak.
A munkának egyik része a halászat is.
A TÖRTÉNETI MESTERSZAVAK.
A mesterszavak rendszeres gyűjtése két lényeges dologra tanít. Az egyik az, hogy a magyar halászságnak rendkívül kiművelt, a legjelentéktelenebb fonalra, legkisebb szegre is kiterjedő mesternyelve van; a másik az, hogy a kis számú idegen átvételek a nyelv szelleméhez képest átmagyarosodtak.
Az ősiségnek a mesternyelvre alapított bizonyítéka annál erősebb, minél bizonyosabb, hogy alig van valahol népies halászat, mely annyi-
féle módon, annyi különböző szerkezetű szerszámmal űzné a halászatot, mint űzi a magyarság.
E vázlat természetéhez képest a következő szakasz nem tárgyalja a magyar halász-mesternyelvet úgy a mint él, a maga egészében, hanem fősúlyt fektet a történeti okiratokban foglalt halászati fogalmak tisztázására, az ugyanott található mesterszavaknak az élőkkel való összeegyeztetésére.
Szükséges előföltétele ez az okiratos történetnek, melynek tanuságai csak az alapfogalmak tisztázása révén vonhatók ki.
Az élő mesternyelvet, az élő halászat gyakorlata alkalmazott alakban, a szótárrész pedig magyarázó alapon tárgyalja.
HALÁSZBOKOR, KÖTÉS, FELEKEZET.
Régi, főkép XIII. századbeli okiratainkban egy szóra találunk, a melynek értelme eddig szabatosan meghatározva nincsen.
Ez a sző a "mansio", mely halászatok adományozásánál mindig halászok nevével, bizonyos kivételekkel s bizonyos tekintetben valami szervezet értelmével kapcsolatos.
A megfejtés kísérleteit csak kézirati jegyzetekből tudom s ezek – minthogy halászatnál teljes lehetetlen a "mansiót" családnak vagy háznépnek venni – oda hajlanak, hogy ez alatt a kifejezés alatt egyének értendők. (1)
Ez a "mansio" így fordul elő: 1208-ban FAKÓ és ISTVÁN comesek a lébeni apátságnak tiz mansio halászt adnak, kiknek ez a nevök: GÁBRIEL, LUDUS, VRIEL, HERCZEGH, SENA, BEHCA, SICU, CRACUN, TEXZA (2) Feltűnik legott, hogy a tíz mansio csak kilencz névvel kapcsolatos.
Előfordul IV. BÉLA király oklevelében is, mely 1235–70 körül kelt s a pannonhalmi apátság halászait összeírja. Eszerint Weymuch prédiumban következők a halászok nevei; POCH, GAALT, EKESHE, JAKOB, kik rokonaikkal – kivéve pólyásokat és ifjú gyermekeket – hetven mansiót alkotnak! (3)
(1) NAGY GYULA reám bizott jegyzeteiben, de fentartással.
(2) "Contulerunt decem mansiones piscatorum, quorum hec sunt nomina stb. Cod. Dipl. III, 1, 62. l.
(3) "In predio Weymuch hec sunt nomina piscatorum qui cum suis cognatis preter parvulos et juvenes sunt septuaginta mansiones."Itt már csak öt a családnév és hetven a mansio!
Ugyanebben az okiratban Sálya prédium következőleg szerepel: van hat mansio s a következő halászok: KOMOS, MATHEUS, SCEMET, HYZE, CHYGLO, FILEO, ABRAM rokonaikkal és fiaikkkal; (1) tehát hat mansio és hét név.
Végre Kenesna prédiumban a következő halászok vannak: TEBE, PETRUS, BUHTUS, tehát három név, mely tíz mansiót alkot rokonságával együtt, kivévén az apróságot. (2)
Az apró gyermekeknek kivételbe való helyezése már magában elég bizonyíték arra, hogy a mansio családot nem jelenthetett.
A felsorolt családnevek és a mansiók számának változó aránytalansága kizárja, hogy a mansio egyént jelenthetett volna.
Az igazi értelmet azonban rögtön kivehetjük, mihelyt a rokonságot figyelemre méltatjuk s egybevetjük avval a szervezettel, a melyet a halászság már foglalkozásának természeténél fogva sohasem nélkülözhetett.
Azok a nevek nyilván nem családot, hanem nemzetséget jelentenek, mely a magyarság társadalmi szervezetében mindig nagy szerepet játszott s e nemzetségek munkabiró férfiai alkották meg a mansiókat a halászat gyakorolhatása végett. Így már érthető, hogy öt nemzetség hetven mansiót is alkothatott.
A mansio, az összetartozandóság értelmében véve, semmi egyéb, mint az, a mit a mai halászság bokor, kötés, felekezet s más neveken ismér, t. i. az a csapat, mely egy adott halászszerszám kezeléséhez okvetetlenül szükséges.
Ezek a bokrok szám tekintetében természetesen változók, s a most élő szervezet szerint négy embertől tizenkét emberig terjednek.
Álljon itt néhány példa:
A komáromi piszkés-bokor – 70 öles kerítő hálóval – négyes, t. i. 1 mester, 1 első legény. 1 középső legény, 1 laptáros.
Súlyosabb viszonyok közt hatossá lesz, mert hozzájárúl 1 viczelaptáros, 1 fattyúlaptáros.
(1) In predio Salya habet piscatores sex mansiones, quorum nomina hec sunt stb. ... cum suis cognatis et filiis. (2) In predio Kenesna hec sunt nomina qui cum sua cognatione preter parvulos et juvenes sunt decem mansiones. Wenzel II, 14, 15, 29, 20 l.
A Tápén dívó bokor ötös, u. m.: 1 nagypiczés, 1 viczemester, 1 futosó, 1 pöczkös, 1 hálóvető.
Csongrádon hetes bokor dívik, u. m.: 1 mester, 1 inszedő, 1 paraszedő, 2 léhésszedő, 1 laptáros, 1 viczi (laptáros).
Karádon szintén hetes a bokor, u. m.: 1 nagygazda, 1 kis-gazda, 1 apacsos, 1 kötélfejő, 1 felinhúzó, 1 feles, 1 gazember (a ki a hálóba akadt giz-gazt kiszedi).
Tihanyban tizes bokor dívik: 1 kormányos, 9 társ. (1)
Siófokon szintén tizes a bokor: (2) 1 kormányos, 2 derékonhúzó, 2 inas (ki az inat húzza). 2 paráslegény, 1 elsőlegény, 2 halászlegény.
Kenessén a rendes bokor tíz, a téli tizenkettő: 1 gazda, ez nem száll ki, csak tulajdonos: 2 vezeres, 8 halász; télen még 2 jegellő. (3)
Kopácsiban tizenkettes a bokor: 1 botos, 1 hálómester, 1 köteles, 1 vajda, 8 legény.
Ezek mind a nagy halászatra, t. i. a 90–300 öles öreghálóval való működésre tartoznak; de ezeken kívül a kis halászok is összeállanak – hol kettesével-hármasával, hol négyesével is.
Sőt Szegeden, Komáromban s a Balaton körül még ma is vannak családok, a melyek ősidőktől fogva, apáról fiura szállva, halászok.
És hogy minden kétség eloszoljon, arra való egy 1230 körül kelt okirat, mely a kapornaki konventet halászattal látja el, két mansiót
Ez a halász "mansio" megfejtése.
A RÉGI "PISCINA".
Nem egy történetírónk foglalkozott már Magyarország régi vizhálózatával és igen természetes, hogy a halászat nem kerülhette el figyelmét, mert a régi okiratokban a vizek a legtöbb esetben a halászattal kapcsolatosan említtetnek.
Az okiratokban igen sűrün előforduló piscina – halas, clausura –
(1) E nevezetes szervezet részleteit lásd "Tihany" alatt.
(2) Nem balatoni, mert a halászok mind Szentesről, Szegedről és Csongrádról valók.
(3) Ez az igazi balatoni.
(4) Cod. Patr. V, 26.
rekesztés – captura – fogóhely – laqueus – tőr – lacuna – tócsa; továbbá számos helynév, melynek végződése "tó" és "taua" mindinkább a halastavak rengetege felé vitte a búvárokat.
Az egyik három-négyezerre teszi az árpádkori halastavak számát; (1) a másik, ugyane nyomon haladva, kimondja, hogy a halastavak sokasága – egy-kettő kivételével – mind a folyóvizek mentén feküdt s nem egy, külön elrekesztés által magában a folyóban vagy tóban készült. (2) A történetírók mindinkább oda jutnak, hogy ez a sok halastó mind mesterséges volt.
Tagadhatatlan tény, hogy mesterséges halastavak voltak s úgy készültek, hogy a források és folyások vizét alkalmatos helyeken gátakkal elfogták, ezeket zsilipekkel (3) látták el, a hol azután rendesen malom is épült, mely a fölös vizet használta.
De az is tagadhatatlan, hogy nem minden "piscina" volt halastó, mert a piscinának sokféle a jelentése. CALEPINUS a "Dictionarium undecim linguarum. Basileae 1590" művében igen kitünően adja a meghatározást, a melyből kitűnik, hogy ez alatt haltartók, tócsák, meleg és hideg fürdők (tükrök), usztatók, víztartók, itatók is érthetők. (4)
Itt tehát a legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk, mely kétszeresen is indokolva van azáltal, a mire a Tanya is reá fog tanítani s a mely tanúlságot a többi történeti mesterszó csak öregbítheti; még pedig határozottan az eddigi felfogás ellenére.
(1) PESTI FRIGYES: M. O. vizhálózata stb. Századok. I.
(2) ORTVAY TIVADAR. M. O. régi vizrajza I, p. 357.
(3) A zsilip nyilván a szláv "žleb = csatorna, a német "Rinne" értelmében; a magyarsag ma a felhuzható és lebocsátható vizrekesztéket érti alatta.(4) Piscinae, Lacus et stagna ab initio dicta sunt, in quibus vivi pisces coërcebantur. GERM. Fischgruben, Weyer od. dergl. örter, in welchen man Fische erhaltet. Ungar. Halas-tó. Varro lib. 3. de Re. rust. cap. "Piscinas voco eas quae in aquae dulci aut salsa inclusos habent pisces ad villam. Alio nomine vivaria vocantur. Plinius lib. 9. cap. 17. "Nec in piscinis vivariisque crescunt. – Sed quoniam in piscinis natare etiam solebant, invaluit consuetudo, ot omnes in hunc usum collectae aquae sive frigidae, sive calidae essent, piscinae dicerentur, videnterque a piscibus dici, quamvis in his nihil piscium sit, nisi quis inde dictas malit, quod homines piscibus natando similes fiant. – Cicero. "Latiorem (inquit) piscinam voluissem, ubi jactata brachia non offenderentur. – Plinius jun. Epist. lib. VI. "Si natare latius aut tepidius velis, in area piscina est, in proximo puteus ex quo possis rursus abstergi. Eaedem et natationes appelantur. – Piscinae pecorum. Columella lib. I. cap 5. "Haec quoque si deficient, et spes arctior aquae manantis coëgerit, vastae cisternae hominibus piscinaeque pecoribus instruantur colligendae aquae tandem pluviali. – Quin etiam vasa lignea ad tenendum aquam piscinae vocantur. Gallicum vulgus cuuas vocat. Plinius: Decoquitur in aqua, et in piscinas ligneas funditur.
Igenis vannak okiratok, a melyek úgyszólván csábítják a történetírót, hogy belőlök a halastavat a szó azon értelmében olvassa ki, kivált akkor, ha a "piscina" sokféle értelmezését figyelmen kívül hagyja s egyáltalában minden rekesztést, minden helynevet, mely a hallal összekötve az okiratokban szerepel, legott tónak vesz.
Ilyen például az a XIII. századbeli okirat is, mely 1228-ból ered s a pécsváradi monostor javaira vonatkozik s akként rendelkezik, hogy a birtokon fakadó forrásokból az apát engedelme nélkül "piscinákat" állítani nem szabad; (1) itt érthető mindaz, a mit CALEPINUS a "piscináról" mond és különböztet.
Kétségen kívül halastó volt a "Kikiritó" Öskü és Palota közt Veszprémben, mely ma mívelés alatt álló medencze, vízérrel és mocsaras helyekkel is; hatalmas kőgátját még ma is szemlélhetjük s a melyet FÉNYES ELEK-en kívül (2) a nép is halastó helynek tart; az utóbbi Mátyás királynak tulajdonítja.
Igy Czege mellett van a czegei tó; Nagy-Czég, tóval, a melyet még ismertem; Kis-Czég; ezeken kívül másodsorban vannak tavak Katona, Gyeke, Mező-Záh, Tóhát s más helyek mellett, a legtöbbje malommal is; a mennyiben régi okiratok emlékeznek róluk: piscinák, vagyis halastavak; s csak újabb időben néptelenedtek el.
Az tehát, hogy mesterséges halastavak szép számmal voltak, kétségbe nem vonható.
De, CALEPINUSon kívül, a magyar népies halászat szervezetének beható tanulmányozása is nagyon megingatja a sok ezrekre rúgó mesterséges halastavakba vetett hitet, különösen akkor, a mikor halfogásra használt szerszámokra is kiterjed s mindevvel arról győz meg, hogy a mai népies halászat még mindig az ősinek képét viseli: szervezetben, mesterszóban, eljárásban egyiránt.
Forduljunk tehát az első ponthoz, t. i. a régi okiratokban előforduló számos névhez, a melyből a történetírók merő mesterséges halastavat csináltak. A kiindulás pontja egy magyar-halász mesterszó s annak változatai.
(1) Cod. Dipl. III, 2, p. 214.
(2) FÉNYES ELEK: M. O. s a hozzá tart. mostani állapotja. 1836. I. p. 433.
TANYA, VETŐ ÉS VONYÓ.
A magyar halász a folyónak minden egyes pontját, a melyen kerítő húzóhálóját kivetheti tanyának, a Balatonnál vetőnek vagy vonyónak mondja. A mikor a hálót kiveti, tanyát vet, a mikor végzi, tanyát húzott.
Világos dolog, hogy így minden folyó, minden tó halászatilag számos tanyára van felosztva s valamint a földmívelő a határnak minden megkülönböztethető pontját külön névvel látja el, azonképen teszi a magyar halász is a halasvizek egyes pontjaival. E halásztanyák nevei pedig csak ritkán szolgálnak a partrészre, vagyis a földmívelő elnevezéseire.
Hogy eziránt semmi kétség se támadhasson, erre valók a következő példák, a melyek mocsarakra, tavakra és folyókra vonatkoznak.
BALATON. Kenesse község halásztanyái:
Magosparti, Törökverő, Itató, Megyes, Csurgó, Papnád, Pörös, Gyökeres, Matacstorok stb. Ezek többnyire a partrészekről erednek mert a tó síkja nem nyujt pontokat.
VELENCZEI TÓ. Agárd község halásztanya nevei:
Déllő, Kert alja, Hosszú, Nádalja, Burgyán, Határ, Kaszás, Pörös, Ekklézsia stb.; az utóbbi tanyán fogott halakat mindig az egyház kapja.
TISZA. Szeged halásztanya nevei:
Kistanya, Petró, Hernyák, Sárkány, Usztató, Mélysár, Gózsd, Tizó, Pórgány, Csigás, Sebős, Sárga stb.
DRÁVA. Kopácsiközség halásztanya nevei:
Gorba, Sáraggya, Linyó, Darócza, Szarvasi tó, Vitorja, Létfoka, Borbaitó, Pösölyő, Körösztös stb.
DUNA. Komárom város halásztanya nevei:
Keszizátony, Lérióra, Öregtanya, Hamarja, Lérifarok, Szenes, Bök, Marczibilla, Hókonyföle, Mancza, Atkás stb.
Ám folytassuk még egy darabig különböző helyekről;
Szent-Endre város halásztanyái:
Plébanus-sziget tanya, Malomtanya, Alsó-sziget tanya, Réti patak tanya, Téglaház zátony tanya, Alsó-határ tanya.
Duna-Földvár és környéke halásztanyái:
1. Duna-Földvár: Határtanya, Malmokköze, Lókitanya, Kesze-
gestanya, Hajlás, Meregető föle, Kálvária hegy alatti, Diósi, Öregtanya, Szt. János tanya, Kompok alja, Szilvás, Hajdülés, Itatótanya.
2. Duna-Vecse: Határtanya, Homokos, Fürdőalja, Sarkantyú alja, Hambár, Gyöngyvirág.
3. Apostag: Paptava, Csárda eleje, Gödör tanya, Tehénszaros, Atkás.
4. Baracs: Baracsi öregtanya, Süllős, Macskalyuk, Fák alja, Baracsi farok.
5. Duna-Egyház: Határtanya, Malát alja, Egyházi öregtanya, Tüskék alja.
6. Solt: Cseri zátony, Kecsegés.
Uj-Kécske község halásztanyái.
Görbetanya, Görbeföle, Kiskovács, Gazdag, Bögimély, Mély-alja, Bögisebes, Örvényalja, Alattságos, Sáros, Örvényalja (II), Foktorok, Halastófok, Szőlőkalja, Csámpa, Falualja.
Tószeg község halásztanyái:
Falu ere, Sulymos, Nagytó, Falualja, Kuczorgóalja, Rekedt tó, Fényes tó, Szoros tó.
Szentes város halásztanyái:
Fejszés, Faktor, Falualja, Csücse, Virágos, Virizló, Nagy-Szávó, Kis-Szávó, Kesely, Köröstorok, Potyécz, Perjes, Lucskos, Kólyúk, Tehenes, Telekalja, Kompalja, Csárdaalja, Keskenyalja, Csiga, Csizmástőke, Tőkeszirt, Határ, Elek, Szigetorra, Bőgő, Sáros, Táplicza, Zsúp, Kutyás, Sugár.
Kunszentmárton város halásztanyái:
Sáros, Patkó, Téglás, Foktanya, Bognár, Erdőfele, Bohonya, Erdővég, Kakuk, Görbe, Csárdaalj, Hidföle, Hidalja, Sári, Lodú, Kábel, Serház, Kros, Szirtos, Határtanya, Jáz-tanya.
Bács-Petrovoszelo és Vranyova halásztanyái:
Határtanya, Felsőtanya, Négyestanya, Deréktanya, Ülő utáni tanya, Pölegtanya, Szigettanya, Kétfok köz, Örvény, Malomalja, Nagy örvény, Alsótanya, Kisderék, Alsósziget, Örvény eleje, Fok, Merígető, Kettős, Medenács, Kavicsos, Sörháztanya.
Magyar-Velencze község halásztanyái:
Főszeg tanya, Szücs halál, Templom tanya, Erős rigya, Lóhalála, Bognár rigya, Haltalan, Szerencsés, Meszlenyrész, Vesd be, Csukás
tó, Szárcsacsapás, Öregtiszta, Karászos, Lengeteg, Fertőfenék, Szigonyos rész, Pontyfogó.
Damohida falu (Ecsedi láp) csikászó helyei:
Szilfáshalom, Háromere, Zúgó fok, Bivaly fok, Kengyelesfok, Csakoltzafok, Pire ere, Hosszúhid, Balkány ere, Drágfirét, Csap-sziget halom, Nagyhát, Kisszugoly, Szarkahalom, Pallóér, Külső bokros, Belső Bokros, Totyóhalom, Répszer lapossa, Ördög árka, Róka fok, Sebes fok.
Nagy-Bereg mezőváros (Szernye mocsár) csikászó helyei:
Mércze, Jaszinó (patakok), Berenás, Feketenyires. Fúrás, Nyáras, Rekettye, Récze, Deszenág, Járó, Határpatak, Szilvásgorond, Magyarszeg, Bogolyszeg, Kölesmező.
Borzsa folyó mente:
Czábár, Uripatak, Györgyszérehettyéje, Cserpatak, Rőtökör, Jakab mocsár, Feketepatak, Medvés, Nagypatak, Györke, Hosszúpatak, Atakköz, Alsóhid, Határpatak, Sajtóéger, Burusztya, Asszúmocsár, Nagypatak, Égerfok, Sebesfok, Kőröséger, Kőröspatak, Sebespatak, Tövispatak, Czéhpatak, Medrő, Szalvapatak, Szelepéger, Racskófok Mózsesgát, Palaczpataka, Zúgó, Berhemocsár, Sásztadrépataka, Komlóspataka, Rustát, Anóczpatak, Sárosmocsár, Orjánosfoka, Stargas, Rohadtpatak.
Börvely falu (Ecsedi láp) csikászó helyei:
Bússziget, Bodósziget, Belény, Ferkő gátja, Bivaly fertő lápja, Bordanád-lápja, Belény Mikó folyása, Bendi kutassa, Bakó gátja, Bóné lápja, Biró lápja, Bördön lápja, Bekek lápja, Cserkút lápja, Csákó lápja, Csóhér tű lápja, Csoholyné fara, Csicsór lápja, Cseret gát, Csikverem, Debreczeni láp, Disznós lápja, Düngér lápja, Dombi lápja, Döczögő lápja, Dürgő lápja, Derék lápja, Dógos szigetje, Dukát gátja, Eger alja, Erdi lápja, Elő járója, Fagát lápja, Förödös lápja, Gálné kútja, Gatya lápja, Goczi lova, Görbe fűzfa környéke, Gordonos lápja, Halmos silyedése, Hadnagy nádvágója, Hélyás lápja, Hidere, Heves lápja. Hid szugja, Harminczkét kút lápja, Kormos lápja, Kerektó, Kokastó lápja, Káposztás lápja, Kenderes lápja, Komi lápja, Körte sziget, Keztyüs lápja, Kishely lápja, Kátyó alja, Kondó kút, Kóródi gátja, Kálmándi kutas, Kakastó ere, Katona gátja, Kiskovács törése, Kocsis gátja, Kakastó fara, Kispap rétje,
Kunti gátja, Kutyafás lapja, Jakab metszése, Lóér lápja, Ludasér lápja, Lehér lápja, Madaras lápja, Malomhely lápja, Nagy János lápja, Nagy bércz környéke, Nagysugár környéke, Nyárfa alja lápja, Nádi lápja, Nagy láp, Óbis Mihály gátja, Osváth lápja, Onád ere, Pongorácz, Péter lápja, Pap kaszálója, Peres láp, Patkány ér, Penyegi lápja, Pinczés környéke, Rozsi lápja, Sajósziget, Szilfás halom, Sika sülyedése, Sáfrányos lápja, Somogyi ere, Simon dombja, Sipos lápja, Sör cseretje, Szalonnai kút lápja, Tálas dombja, Topa lápja, Tizenkét nyil lápja, Tarka lóér pallója, Tótfalu lápja, Torzsás gátja, Tarcsa lápja, Vársziget szugja, Vakarcs cseretje, Varjú sziget, Zselyép lápja.
Vizről-vizre járva, nem három-négyezer, hanem tiznél is több ezer tanyanevet lehetne gyűjteni; sőt talán kellene is.
Az a hamisítatlan magyaros íz, a mely e tanyanevek tulajdona, már bizonyíték arra, hogy ezek nem mai keletüek.
De a halászat gyakorlata és, mint javadalomnak, élvezete is szükségessé tette, hogy a gazdasági felosztás és az egyes részek megnevezése megtörténjék: ezen sarkallottt a jogi rend.
Akként vagyok meggyőződve, hogy a régi okiratainkban előforduló sok ezer név legnagyobb részének nem halastavakra, hanem azokra a tanyákra van vonatkozása, a melyekre az egyes tó, vagy folyó minden község határában fel volt S ma is fel van osztva.
E meggyőződésemet csak megszilárdíthatja az, a mit ORTVAY az idézett helyen nyomatékkal kifejez, hogy t. i. azok a "halastavak" mind – egy-kettő kivételével – a folyóvizek mentén feküdtek. *
A halászat gyakorlatának szempontjától fontos a beosztás és megnevezés először azért, mert minden rendelkezésnek alapot ad; másodszor mert egyes részek használatát, bérbeadását – régentén adományozását – lehetségessé teszi és lehetségessé tette a határ megszabását; tudnunk kell Ugyanis azt, hogy a halászság az adott tanyán mindig egyazon a helyen veti ki a hálóját s egyazon a ponton húzza ki.
* Kezdetben, az írók nyomán haladva, magam is a halastavak rengetege hitében éltem, Sőt ezt alkalmaztam is, abban a kis füzetben, melynek czíme: Ősi nyomok a magyar népies halászatban, Budapest, 1885; de a midőn a Czége, vejsze és varsa jelentős voltára reájöttem s a halasvizek felosztását tisztába hoztam, azonkivül a piscina sokértelmű voltáról meggyőződtem, ez a hit szétfoszlott, még pedig szükségképen.
De vegyünk néhány példát a régi időből.
Gara Miklós nádor * Sikátornál, a Laak birtokon a következő állítólagos halastavakat sorolja elő: "Ferrekes, Huszyner, Rygou, Malumszeg, Keteszteulche, Kerekthou, Korlathfoka, Kovachfoka, Gykenus, Elewyztekeres, Akathaszegfoka", nyilván: Fenekes, Hoszúér, Rigó, Malomszeg, Kereszttelke, Kerektó, Korlátfoka, Kovács-foka, Gyékényes, Előviztekerő, Akadószeg foka.
Mindenekelőtt megjegyzem, hogy az a határ alig birta volna el a tavak ilyen sokaságát; de vize elbirhatott még ennél sokkal több halásztanya nevet.
És hogy itt tanyákról van szó, erre reáutal az "Élő viztekerő" örvény,mely mindig külön tanya, mert jó halashely; a "Kovácsfoka", "Korlátfoka", melyre rámutat a Dráva Létfoka-tanya; sőt még a "Kerektó" sem zavar, mert a magyar halász a folyónak igen lassú folyását is tónak mondja, mint a Dráva menti Szarvasitó-tanya, Borbaitó-tanya világosan bizonyítja.
És fel lehetne vetni azt is, vajjon a régi okiratok betűzése mindig helyes volt-e? Vajjon a sok "taua" nem "tana"-e?
Ime egy sorozat: Ecetoua (1075-ben), Olphatoua (1261-ben), Destoua (u. a), Opataua (1322-ben), Bortaua (1344-ben), vajjon ezek nem tana-nak olvasandók-e?
És vajjon nem halásztanyára mutatnak-e ezek az állítólagos halastavak: Huzetony (11t93-ban) Húzó- vagy Hosszútanya – ez ma is van a Velenczei tavon –, Penteletonyája, Zalktonyája (1414-ben) egészen világosak; végre Nagzaton, Kisszáton (1427-ben), ime Komáromban Keszizátony tanya.
Még közelebb jutunk a dolog velejéhez az Eszterházyaknak egy, a XVII. századból eredő töredékes osztozkodási okirata alapján, mely a Duna halászatáról is szól, még pedig így: "Három igen jó tanya vagyon és több helyeken is, kiket CSONTOS ISTVÁN szokott meghbérelni két Persiai szőnyeghben és hat mázsa Vizában."
Tehát a bérlet tanya szerint is történt.
És hogy itt nem halászkunyhóról, hanem egyes pontokról van szó, a melyeken a hálót ki lehetett vetni s a melyek külön-külön névvel
* Cod. Dipl. IX. 6. p. 249–265.
is birtak, erről világosan tanúskodik az a tanyanév-gyüjtemény, a mely e pont elején foglaltatik, hol számos névnél a "tanya" jelző szerves tartozék, pld.: Határtanya, Öregtanya stb.; továbbá az a körülmény, hogy a halásznépség minden névhez hozzá érti a tanyát, még pedig tudatosan.
Az igazi halásznál vagy "kunyhó" vagy "halászcsárda" a tartózkodás vagy táborozás helye; de sohasem "tanya" a mezőgazdasági értelemben.
Meggyőződésemnek nem akarok több súlyt tulajdonítani, mint a mennyi azt tisztességgel megilleti s ha kifejezésével nem érnék is el többet, mint azt, hogy a búvárok ezentúl a tanyanevekre is figyelemmel lesznek, azt hiszem eleget értem el.
Hozzáteszem, hogy a halásztanyáról elfordulhatott a figyelem, azért, mert a tanyát a nyelvhasználat a mezőgazdaságra is átvitte és igaz, hogy mindkét mesterszó szláv eredetű és rokon hangzású: a halásztanya őse a Шона [Sona] – halhúzás helye: a gazdasági tanyáé a Stanje, pásztorok tartózkodás helye. (1)
VEJSZE.
Forduljunk a tanyától a vejszéhez, mely megmagyarázza, mik voltak azok a "halastavak", a melyek némely történetíró felfogása szerint "a folyóban vagy tóban külön elrekesztés által készültek."
Már 1024-ben, egy István királytól származó okiratban akadunk egy helyre, a mely a Dráva folyóban álló halasokról szól: "Addimus etiam piscinas Plyske, Bulcheu cum piscinis suis in flumine Drava" (2) holott egy 1019-ben kelt oklevele Boka mellett a Drávánál, "iuxta Drauam" említ halasokat. (3)
Ezek és hasonló helyek, szülhették azt a feltevést, hogy voltak oly halastavak is, a melyek folyóban, tóban külön elrekesztés által készűltek.
Növelte e feltevést még az is, hogy e halasok mindig a "clausura", "laqueus" mesterszóval voltak kapcsolatban, tehát: "elzárással, tőrrel", a mi külön rekesztésre mutatott.
(1) MIKLOSICH szerint; de tekintetbe kelt venni az olasz "tana" szót is.
(2) HORVÁTH ISTV. jegyzetei. Nemz. Múz. Cod. Sect. XIX.
(3) U. o.
De élő halászatunk e tavak tavait másképen magyarázza, másnak mutatja ki.
Az okiratok során és ugyancsak a felhozott mesterszavakkal szerves összefüggésben ezekkel találkozunk: "veiz, weyz, wyz, weyzhel, ikerweyz, coneweyzi, jákoweyzi, Andra weyzhele"; mind 1200-tól 1400-ig.
Némely okirat meg is magyarázza ezt a "veiz" szót; így 1300-ban a pozsonyi káptalan levele mondja: "in aquis ad clausuras piscium, quae vulgo Veiz vocantur;" (1) 1397-ben a győri káptalan levele "clausura piscium in aqua Saar, vulgo Wyz". Semmi kétség tehát, hogy a vizekben valami rekesztések voltak, a melyeket a magyarság Veiz-nek nevezett.
Ez elrekesztések mivoltát még közelebbről is magyarázza OLGYAI PÉTER-nek egyezkedési okirata 1303~ból, (2) melyben ez áll: "laqueos piscium vulgo zege vel veyzhel" tehát halfogó tőrök, melyek közönségesen zege vagy veizhely néven neveztetnek.
Semmi kétség, hogy azok a folyókba és tavakba rekesztett külön alkotmányok nem voltak egyebek a mai vejszénél, a magyar halászoknál szerte dívó, nádból vagy vesszőből készült, falakat és tévesztőket alkotó, halfogó szerszámnál, a melylyel egész folyókat, tavakat átfognak, tehát elrekesztenek, ekként clausurák és laqueusok, sőt capturák is; halastavak azonban semmi esetre sem.
A magyar halásznak ma is van vejszéje, még pedig külön "magyar vejszéje" s helyét ma is vejszehelynek mondja.
Döntő bizonyíték az is, hogy az okmányok írói kénytelenek voltak a népies elnevezést fölvenni és hogy a vejsze a legősibb halászati szerszámok közé tartozik.
VÉSZ.
A történeti fontossággal bíró mesterszavak sorában a "vész" is helyet kér magának, azért, mert az okiratokban a halászattal kapcsolatban a "lacuna" szóra is bukkanunk, mely néha a "zeygével" (1430-ban) kapcsolatos; továbbá, mert hangban a vejszével való némi
(1) Cod. Dipl. VII, 2. p. 256.
(2) U. o. X, II, p. 501.
(3) Lásd: Czége.
rokonságánál fogva, zavarra szolgáltat okot, a mint ezt már az idézet is bizonyítja, hol a zegével együtt láthatjuk.
A "lacuna" latin szó; közönséges értelemben pocsolyát, kis tócsát, átvitt értelemben mélységet is jelent.
A magyarság mocsárhalászatában a mocsár kisebb-nagyobb nyílt helyei, s ott, a hol lápos a mocsár, az ingó lápon a mesterségesen kitisztított nyílt helyek is – így Beregben, a Szernye mocsár-világában – vész * nevet viselnek. Ezek minden tekintetben megfelelnek a latin mesterszó közönséges és átvitt értelmének, tehát valóságos lacunák, a melyeket sem a vejszével, sem a zeygével összetéveszteni nem szabad s így ott, a hol az okirat lacunáról szól, a mocsárhalászat vésze értendő; annyival is inkább, mert kétségtelen, hogy az e nemű halászat is adomány tárgyát képezte.
De a vész még más tekintetben is érdekes, mert kiválóan jellemzi a magyarember észjárását, mely mindig analogiára hajlik.
A természetes vész már maga is fogsága a halnak, mert nem engedi meg a szabad vonúlást. A hal áradáskor kerül belé, s apadáskor bennreked. Ugy látszik, innen van az, hogy Komádi körül a vejsze fejét, a hol t. i. a hal fogva van, vesz-nek mondja a halász; de kapcsolatos evvel a vészlés is, mely a Bodrogköz halászainál dívik s a folyó bizonyos részénék elzárását jelenti.
Az eljárás a következő: Tisza-mentén, Duna-mentén kivált mellékágakban sokszor úgy zárják el a halat, hogy az ág mind a két végét hálókkal rekesztik el; ezek a hálók az őr- vagy rács-hálók; a Bodrogközön ugyane czélra nem hálót, hanem sövényszerű vessző-fonásokat használnak, melyeknek halászmesterszóval kifejezett nevök a "vészlés."
Ez a minden oldalról való mesterséges elzárás hasonlít a természetes úton keletkezett elzáráshoz; a "vész" itt a menekülés lehetetlenségével kapcsolatos és mindenesetre közelebb áll a "dögvész"-hez, mint a vesszőből fonott alkotmányhoz, azért, mert vesszőből való; tehát közelebb a halak vesztéhez is, mint vesszőből készült fogószerszám anyagához.
* MOLNÁR ALBERT-nél "Vész." = Sagena, locus sagenarum, tévedésen alapúl, mert a hálóhelyet Teritő-nek nevezik.
CZEGE.
A történeti halász mesterszavak között a czége talán a legérdekesebb, mert helységek nevével kapcsolatos, mélyen bevág a szótárirodalomba s magyarázókra is talált.
Régi okiratainkban a halászattal szerves kapcsolatban állva, néha a vejszével is összetévesztve, igen gyakran akadunk reá; természetesen ingadozó helyesirással.
Ime a példák: "Chege 1248-ban, Zeege 1261-ben, Zege 1303-ban, Zeyge 1383-ban, Seyge l423-ban, Zeyge 1430-ban, Zegge 1438-ban, Szegje 1568-ban, továbbá Segye 1423-ban és Segis-tó 1055-ben.
Az egyik magyarázó a bárkával hozza kapcsolatba, * mi meg nem állhat, mert a bárka az okmányokban meg van különböztetve. JERNEI már 1198-ból, FEJÉR 1288-ból jegyezi fel mint halélőt, az az viváriumot.
Egy másik magyarázó a szeglettel – a fok értelmében – veti össze, ** a mi szintén meg nem állhat, mert halfogó természetét a vejszével való felhozása kétségtelenné teszi.
A szótárak között MOLNÁR ALBERT közelít a helyes értelmezéshez; nála "Szegye, decipula. Falle für Vögel und andere Tiere" és "Decipula egérfogó, tőr, keleptze," végre "Excipulalesháló, haltőr".
Már PÁRIZ-PÁPAI biztosabb; nála "Szegye excipula," az "Excipula "pedig "haltartó bárka"; noha ez "vivarium", mely soha kétséges nem volt.
MOLNÁR ALBERT-nél még egy nevezetes változatra találunk; ez a "Tendicula, tőr, czekle, keleptze".
Egészben kimondhatjuk. hogy e kiváló szótár-íróink, Szégye, szegye alatt olyat értettek, a miben a hal megfogódzik, vagy fogva tartatik; a Czekle is fogószerszámot jelentett.
Mindezekhez hozzájárúlnak még bizonyos vízmellékek helynevei, a melyekre már reá utaltunk, t. i.: Czege, Nagy-Czég, Kis-Czég, Czégény s azonkívül Csege is, a melyek folyók, vagy mesterséges tavak mellett épültek.
* RÓMER FLÓRIS: "Egy pár szó a M. O. halászatról stb. GYŐRI tört. és rég. füz.
** SZINNYEY JÓZSEF, Vasárnapi Ujság 1863, 14, 15. sz.
A meglehetős bonyodalomnak azonban véget vet egy halász-mesterszó és szerszám, mely Bereg magyar halásznépénél, főképen a Borzsa folyón – és állítólag a Székelységnél is – dívik, s a melynek neve "czége".
Ez a czége a rekesztésnek oly módja, hogy a hal kénytelen az átjárást egy ponton megkisérteni; de épen ezen a ponton, az u. n. kapúban, van alkalmazva a zsákalakú háló, vagy a vesszőből kötött bocskorvarsa.
A Székelység patakjaiban kövekből rakja a czégét; az az V alakú kőgáttal zárja el vagy fogja át a patakot s a nyilt csúcsba alkalmazza a bocskorvarsát, s a pisztrángot gübülő rudakkal kergeti belé.
A Borzsa halász gerendával fogja át a folyót, husángokból sövényszerű verést illeszt hozzá, közepén nyilást – kaput – hagyva, állítja be a "gamzsahálót".
Ez tehát rekesztés (clausura) is, – kelepcze, decipula, excipula, szégye és szegye is; s hogy a többi is ez alá tartozik, az nem szorúl magyarázatra.
Könnyű immár megérteni, mit mond az 1261-ki okirat evvel: "clausura Tyciae Zeege vocata", vagy az 1303-ki "laqueos piscium vulgo Zege vel Veyzhel". stb.
És érthetőkké lesznek a helységnevek is, Csege mellett czége fogta át a Tiszát; Czege, Nagy- és Kis-Czég mellett a mesterséges gát a czége, a zsilip a kapuja.
A midőn könyvem e része már be volt fejezve, sőt birálatra is kiadva, SZILY KÁLMÁN barátom figyelmeztetett a "Régi Magyar Költők Tárának" első kötetére, mely 1877-ben jelent meg SZILÁDY ÁRON kezéből – tehát kiválóan szerkesztve és megvilágítva. A Pannonia megvételéről szóló ének egyik versszaka – p. 7. 135 – ezt mondja:
|
Árpád juta magyar néppel, Kelem földén a Dunán elkelének, Az Csekén ők csekének. |
SZILÁDY ÁRON a jegyzetek 243. oldalán rögtön helyes nyomon indúl, a midőn ezt a Chechen szót a csege, cseke szókra vezeti reá és KRESZNERICS nyomán a legjobb citátumot választja t. i. 1261-ből a "duabus clausuris Titie Csege vocatis". Még jobban találja el a
"Szerzelékben" – 382 old. – a hol magyar levelekből idéz, így 1559-ből: "ha csak egyetlenegy halam volna te kegyelmednek kiltem volna, de bizon nem birok vele, mert a czeghe elbomlott, hajnem most újat csináltatom ...." Továbbá 1558-ból: "Volt nagyságtoknak SERÉDI urammal valami Duna-szakadék vize, kin BÁTHORI uram SERÉDI urammal zegyet csináltatott, kihez én is kész voltam volna minden költségemmel, de az úr nem engedte és ott az zegyen fogtanak tizenkét vizát". Ezek a kitünő jegyzetek teljesen bebizonyítják hogy a czégék szilárd alkotású halfogók, hozzá vizafogók is voltak. Talán elég érdekes dolog, hogy SZILÁDY és én, más-más pontról indúlva, mégis találkozunk.
A FÜLES VARSA.
Már egy 1094-ben kelt oklevélben, mely Tihany halászatára vonatkozik, akadunk egy helyre, mely a latin ansá-t – fül, példáúl fazék füle – a Worsa-val hozza kapcsolatba: "in ansis (1) capti; Worsa plena piscibus"; továbbá DÁVID herczegnek 1095-ben kelt okmánya, (2) mely már csak ansákról szól: "quod caperetur in ansis... et in elevatione ansarum".
A varsával, kivált a vesszőből kötöttel üzött halászat a legrégibbek közé tartozik s Tihanyra nézve arra a mocsárra érthető csupán, a mely a félsziget tekintői által alkotott medenczében terjed.
Ezek a vesszővarsák legnagyobb részben még ma is vesszőből fonott füllel vannak ellátva, a melynél fogva a halász beteszi, vagy – halásznyelven – berakja és kiveszi; ezek tehát a füles varsák s épen a fül által különböznek a többi, pld. a szárnyas- és a dobvarsától. A füles varsának vagyis "ansa"-nak ma élő füles utódja leginkább az Ecsedi láp csikvarsája és Kis-Majtény nagy varsája.
SZÓEGYEZTETÉS.
Már a régi okiratokból vett idézetek bizonyos ingadozást tüntetnek föl némely népies mesterszavak alkalmazásában, sőt a latin terminologiában is.
(1) Cod. Dipl. I, 487.
(2) RÓMER FLÓRIS i. h.
A "veyzhel" kapcsolatba van hozva a "zege"-vel, a "clausura, captura, lacuna, laqueus" viszonya a "veyz"-hez és "zege"-hez szintén ingadozik.
Komolyan számbajövő szótárainkban nem szólhatunk ingadozásról, csupán zavarról.
A letárgyalt mesterszavakban a főtörekvés az volt, hogy az okiratokban előfordúló mesterszavak kellő alapot nyerjenek: de egyedül a "czége" szónál tárgyaltatott a szótárak része is; most tehát helyén lesz a szótárakban foglalt többi halászmesterszót, annyival is inkább tisztába hozni, mert a történetírók fordításaiknál nem a még elő anyagra, hanem kizárólagosan a szótárakra támaszkodnak.
MOLNÁR ALBERT szótárában a következőket találjuk:
Gyalom, Verriculum, Sagena, Zuggarn, Fischergarn-netz. Ez egészen helyes; a ma is élő kátás gyalom; de a Sagena a mai öregháló, mely káta nélkül való; megfelel a német Segge-nek.
Gyalmostó, Piscina, Fischteich, Weiher. Ez is helyes, a gyalmot véve.
Tanya, Locus piscaturae. Helyes.
Varsa, Nassa, Sagena, Fischerreuse, Fischgarn, Netz. Itt a Sagena hibás, mert öreg hálót jelent; a németből csak a Fischerreuse helyes; latinul csak Ansa lehetne.
Vész, Sagena, locus sagenarum, Netz, Fischgarn, Ort wo man die Garne aufhenckt.
Ez teljesen hibás, mert nem lehet más mint Lacuna, Lache, Weiher, Tiefe. *
Decipula, egérfogó, tőr, keleptze, Falle für Vögel. A magyar-latin részben Szégye alatt áll, avval a toldással "und für andere Thiere".
Excipula, lesháló, haltőr. Auffang, Eimerlein. A lesháló és haltőr igen általános kitételek s minden álló szerszámra alkalmazhatók, leginkább az ághegy-háló.
Nassa, varsa, veiz, verse. Fischerreuse. Itt a veiz helytelen, mert nem azonos a varsával.
* Csupán Miskolczon, a Sajó-halászoknál, van egy hálóból kötött szerszám, mely a rendes magyar szárnyas varsának kibővitése s a melyet "Vész" szóval jelölnek; de semmi kétség, hogy ez a "vész" a vejszével szinoním, mert a szerszám megközeliti a vejsze szerkezetét.
Piscina, halastó, szac (szák) Fischteich, Weyher. Itt a szák teljesen hibás, mert az mindig zsákalakú merítő hálót jelent; a többit CALEPINUS mondja.
Sagena, varsa, vörse. Netz, Fischgarn. Itt a varsa, vörse teljesen hibás, a miről már a Nassa is tanuskodik. Csak öreg háló lehetne.
Verriculum, szac, halfogó. Fischergarn, Zuggarn. Teljesen hamis; magyarúl csak kecze, németül Schleppnetz lehetne.
BARÓTHI SZABÓ DÁVID ezeket említi:
Bóné, póné, hálóneme, valamint Véter-métháló. Ez csak kecze lehetett.
Gyalom, szák, vész-, vonó-, merítő, halfogó háló. Gyalmot vetni a halaknak. A gyalmot kizárólag csak a kátával ellátott vonóhálónak lehet venni; a magyar halászság ebben teljesen egyértelmű.
Tanya, tonya, tó, gyűléshely, halászóhely. Tanyát vetnek a halászok = megvetik az öreghálót. A tó és a gyűléshely kirekesztésével, a többi egészen szabatos.
Vész, varsa, vörse, háló vagy halastó, tonya. A varsa, vörse, háló egészen helytelen. A halastó a lacuna, Weiher, értelmében, a tonya pedig annyiban állhat meg, hogy akad olyan vész is, a melyen az öreghálót is ki lehet vetni.
SIMAI szótára szerint a
Szák (merítő háló) sagena funda piscatoria. Helyes.
PÁRIZ-PÁPAI–BOD PÉTER szótárában:
Excipula, haltartó bárka. Nem lehet, mert ez vivarium.
Piscina, halastó, haltartó bárka. Az utóbbi CALEPINUS magyarázata alapján.
Varsa, nassa, sagena, scirpiculum piscatorium. Csak nassa a helyes; mert sagena = öregháló; scirpiculum = szák.
PÁRIZ-PÁPAI jezsuita kiadású szótára szerint:
Piscina, halastó, item haltartó-bárka; item akármi vízrekesztés, marhaitatóhely, feredő hely; úgy mint CALEPINUS.
MÁRTON szótára szerint
Piscina, halastó, ásott tó, usztató stb. Ein gegrabaner Teich zum Baden, Schwimmen, eine Schwemme. Ez helyesen CALEPINUS után adja.
CALEPINUS szótára szerint
Nassa, genus vasis piscatorii ex vimine contextum, quo quam intraverit piscis, exire non potest. Germ. Ein Reusch... Polon wiersza, Ung. veiz, varsa. A kitünő meghatározás szerint Varsa.
Sagena. Genus retis piscatorii. Germ. Ein Zuggarn... Ung. Varsa avagy Met. Nem lehet más, mint az öregháló.
Everriculum. Germ. Spreitgarn, Ung. Suhé, varsa. Nem más, mint az ághegyháló; nem varsanemű.
ÖSSZEFOGLALÁS.
Az eddig tisztázott anyagból világosan kitünik, hogy volt rekesztő és mozgó halászat.
A rekesztő halászat – a mely királyi adományt képezett – mindig körül volt írva s a magyar népies mesterszóval egészen világossá téve, mint: captura, vulgo Czége; clausura, laqueus vulgo Vejsze; hozzá járult az ansa vagyis füles Varsa.
A mozgó halászat tanyahalászat volt s az okiratokban általánosan mint piscatura vagy piscatio szerepel. Szerszáma volt: a Bóné = Kecze ;Gyalom; Les, Suhé, vagy Merítőháló = ághegyháló, Métháló = eresztőháló.
Ehhez járult a haltartó Bárka és a vesszőből fonott Véter, a halak tartására; hozzá a Szák mint kézi háló.
Minthogy ezek egytől-egyig ma is élnek, mivoltukkal részint a történelmi szerszámok, részint a halászat élő gyakorlatának tárgyalásánál fogunk megismerkedni.