III. A MAGYAR NÉPIES HALÁSZSZERSZÁM ŐSI ELEMEI.
A magyar halászat történetének e részébe törött út nem vezet.
Az ősrégészet tudománya, különösen a mióta kutatásait szakszerűen, tehát rendszeresen végzi s a közönséges tapasztalást az összehasonlítással kötötte össze, sokat derített fel ugyan olyat is, a mi legtávolabbra eső őskorszakokra képes világot vetni; de egy adott nemzet ősfoglalkozásának élő eszközeit – tudtomra – rendszeresen még nem hasonlította össze a fölkutatott ősi eszközökkel; noha bizonyosra vehető, hogy ez igen hálás feladat.
Arra külön súly tartozik, hogy "egy adott nemzet élő eszközei", mert ebben rejlik a biztatás, hogy a töretlen úton is elinduljunk. A biztatás főoka a következő.
Az őstörténelemre vonatkozó általános ősrégészeti kutatás és következtetés, mint tudjuk, merő bizonytalanságok között mozog.
Semmi sincs egy bizonyos időponthoz kötve. Nincs biztos támasztékunk arra, mikor és hol lépett föl az ember, mily viszonyok hatottak őskorában reá, s így melyik volt legősibb állapota?
Nagy fáradozással, szellemünk legjavát reá áldozva, elrendezzük gyűjteményünket kő, bronz és vas tárgyak szerint; de közbejön egy lelet, mely mind a három korszakunkat kártyamódra összekeveri. Ez reátanít az átmenetekre.
Az ész – mint mondani szoktuk – megáll; sőt még a képzelet is szárnyszegetten száll alá. Ha elég erő lakozik bennünk, ez csak egy irányban nyilatkozik: újabb meg újabb kutatásokra sarkal, ébren tartja a reményt, hogy többet gyűjtve, több világosságot nyerhetünk – talán-talán megfejtésekhez is jutunk!
Az őstörténelem mezején az egyik oldalon áll a földtani alakulatok titokzatos menete, idő szerint mérhetetlen korszakaival s azt
mondja, hogy minden átmenet – a fejlődés, a hanyatlás – mind átmenet!
A másik oldalon áll az embernek még homályosabb kérdése, – az emberi tudásnak elismert legnehezebb feladata – mert a kezdet és a végső rendeltetés beláthatatlan; legfeljebb képzelődésének délibábja űzi játékát avval, a ki saját lényének megfejtése után törekszik.
E nagy bizonytalanságok okozzák, hogy az őstörténelmi fejtegetések ingadozók, mint az az alap, a melyen mozognak.
De van e fejtegetéseknek egy jellemző vonásuk s ez az, hogy mintegy ösztönszerűen vissza-visszatérnek a most folyó élet jelenségeihez; reá támaszkodnak. Ez szolgáltatja a összehasonlításhoz a mintákat, a következtetésekhez a mértéket. És ez valóban az egyetlen szilárd pont, a melyre támaszkodni lehet.
Az élő magyar halászat élő szerszámai nemcsak hogy támaszkodnak az életre, hanem abból vannak merítve; kézzel foghatók, szemmel láthatók; a használat előttünk folyik. Ez mindenesetre szilárd talaj.
Az őstörténelmi eszközökről viszont áll az az egy, hogy eredetük szerint igen régiek – mint mondani szoktuk történelem előttiek, vagyis praehistorikusok: szemmel láthatók, kézzel foghatók, összehasonlításra alkalmatosak.
Ha a tárgyaknak e két sorozatát egybevetjük s ezen az úton az egyiknek vagy másiknak használatát kideríthetjük: ez mindenesetre eredmény. Ez bátorít a kísérlet megtevésére.
E kísérlet legalább ennyit keres, ennyire törekszik – a letünt korok s a mai élet tekintetében.
De van még egy másik szempont is, mely tisztán nemzeti alapról keresi a világosságot. Ez az ősrégészeti általánossal szemben a sajátlagos magyar szempont.
Ennek, az ősrégészetén kívül, ethnographiai, vagyis néprajzi jelleme is van, mely azt követelné, hogy az élő magyar népies halászat szerszámait, fogásait más népekével hasonlítsuk össze s ezen az úton iparkodjunk megállapítani: mi a magyarság halászatának kizárólagos tulajdonsága; mi és mennyi az, a mit más nemzetekkel közösen bír, e közösség pedig, a multakra nézve, milyen tanúságokat szolgáltat?
Ezek ép oly fontos, mint érdekes kérdések s csak az kár, hogy a felelet – nem a dolog természeténél fogva, hanem azért bajos, mert
az élő népies halászatra nézve sokkal kevesebb a gyűjteményekbe és könyvekbe lerakott anyag, mint a mennyi kellene, sőt kevesebb, mint az ősrégészetié!
BLANCHÈRE nagy műve, (1) a német – legújabb – kézikönyv, (2) az angolok, a svédek irodalma kizárólagosan csak az iparszerű és illetőleg sportszerű halászatot tárgyalja, holott az oly fontos összehasonlító irány azt kivánná, hogy a halászat, nem mint élő ipar vagy élő sport, hanem mint ősi népfoglalkozás tétessék kutatás tárgyává. Az iparszerű halászat a szerszám anyaga és berendezése szerint folyton fejlődve átalakúl, sőt nemzetközi jellemet ölt; így a sport is; holott a halászat, mint népfoglalkozás, az ősi formákhoz ragaszkodva, bevilágít a multakba.
A néprajzi gyűjtemények, a mennyiben itt-ott halászati szerszámokat is foglalnak magukban, feltűnően tökéletlen anyagot őriznek. Igy a magyar halászat összehasonlító elemeire vonatkozólag az első használható anyagot csak az a jelentés nyujtja, a mely a Berlinben tartott nemzetközi halászati kiállításról készült, (3) hol is a Wolga és a Kaspitenger népies halászata van tüzetesebb alakban tárgyalva.
Ez az anyag, az élő magyar anyaggal egybevetve, bizonyos szerszámok és fogások tekintetében, szembetűnő rokonságról tanuskodik; jellemző volta kétségbe sem vonható, mert bizonyos, hogy nyugot felé hazánkon túl nem terjed s hogy magyar földön is épen a legmagyarabb vidékek halásznépénél dívik.
Szóba jött, hogy az élő magyar népies halászszerszámok között, és azok között, a melyek Berlin gyüjteményeiben őriztetnek (4) s ó-vend eredetűeknek vannak elfogadva, rokonság van. Ennek a nézetnek volt valami jogosultsága, mert tény, hogy Magyarország dunántúli részének a multban voltak vend elemei, sőt vannak ilyenek ma is; a tüzetes egybevetés azonban csak egy pontban derített fel némi hasonlatosságot, mely a maga helyén ki lesz mutatva; de döntő súlylyal nem bír, mert csak a szigonynak megerősítési módjára
(1) Nouveau Dict. Gén. des Pêches stb. Paris 1868.
(2) Handbuch der Fischzucht und Fischerei, herausg. von M. von dem Borne. Berlin, 1886.
(3) "Amtliche Berichte über die internationale Fischerei-Ausstellung zu Berlin." Berlin 1881.
(4) FRIEDEL ERNŐ, in litteris.
vonatkozik, anélkül, hogy a berlini szigonyok alak szerint tipuszok volnának.
Az ősrégészeti anyagokkal való egybevetés az élő magyar népies halászszerszámokra nézve a következő tanuságokat szolgáltatja:
1. A hálósúlyok, úgy a fenékhorog súlyai is, sok esetben összevágnak azokkal, a melyek magyar praehistorikus helyeken találtatnak s a bronzkorszaknak tulajdoníttatnak.
2. A magyar kovácsok készítette horgok szintén a bronszkorra emlékeztetnek.
3. Az egyágú szigony, alak és megerősítés szerint bronszkori; a magyar nyakló-szigony szerkezete még ősibb.
4. A keszthelyi háromágú szigony megerősítés szerint bronszkori.
5. A magyar központi halásztelepeken dívó nádvágók megerősítés szerint bronszkoriak.
6. Az elveszett fenékhorgok fölkeresésére való fentők vagy katkák visszavágnak a legrégibb czölöpépítmények korába, avval a különbséggel, hogy a magyar fentők óriási nagyságúak.
A néprajzi anyagokkal (1) való egybevetés ellenben a következő tanuságokat adja:
1. A magyar vejsze ázsiai jellemű; emlékeztet – kivált kapuja – még a japáni u. n. Yeri-re is; (2) különösen a Fertőn dívó u. n. kürtő;
2. Az Olt és Berettyó mentén dívó vetőháló azonos avval, mely a Kaspitengeren ma is dívik; (3)
3. Az oroszok, finnek és lappoktól a Fehértengeren űzött jégalatti halászat rokon a magyarral; (4)
4. A muszka toknak a (Acipenser Sturio) Kaspitengeren dívó fogása azonos a magyar vizafogással; (5)
5. A Wolga-torkolatban dívó harcsa-fogás azonos a magyarral; (6)
6. Bizonyos magyar nádvágó szerszámok alak szerint tiszta ázsiaiak.
Ezeken kívül egyáltalában kimondható, hogy a magyar népies halászat, szerszámainak alakja szerint merőben elüt a nyugot-európai
(1) Itt a néprajzot nem embertani, hanem csak a szerszámra vonatkozó rokonség értelmében veszem.
(2) Amtl. Bericht über die intern. Fischerei-Ausstell. in Berlin. Berlin 1881. II. p. 227.
(3) Anstl. Ber. über die intern. Fischerei-Ausstell. Berlin 1881. p. 163. (II.)
(4) U. o. p. 155. (II.)
(5) U. o. p. 162. (II.)
(6) U. o. p. 82. (II.)
népekétől, a mennyire t. i. ez utóbbiaknak népies halász-elemei ismeretesek; s vannak oly sajátlagos elemei is, a melyek eddig más helyekről nem kerültek. Ilyenek azok a magyar hálónemek, a melyeken a súlyozás, kő vagy tégla helyett, a ló, vagy ritkábban a marha alsó szárcsontjából készül; a magyar szigony, mely mindig kétágú s körömszerűen szakás; a lápokon dívó csikhalászat egyetemesen.
Az összehasonlító tárgyalásnak ez a módja itt van alkalmazva legelőször, noha megjegyzendő, hogy kis részletekre, például a halpeczekre, mások is alkalmazták, a mint ez az általános őstörténelmi részből ki is tűnik; de rendszeresen és következetesen keresztülvive sehol sincsen. A mennyiben a halászatról van szó, az ősrégészeti irodalom inkább arra hajlott, hogy a történelem előtti időkből származó anyagot a most élő "vad" népekével vesse egybe, tehát a régi multak kezdetlegességét állítsa szembe a jelen kezdetlegességeivel. *
Noha ennek az iránynak jogosultságát teljesen elvitatni bajos, még is bizonyos, hogy érték szerint csak csekély eredményt mutathat föl; s ez természetes is.
A régi korszakok maradványai mindenesetre az emberiség kisebb-nagyobb részeinek általános művelődési fokáról tesznek tanubizonyságot s egyszersmind magukon viselik bélyegét a viszonyok összességének, a melyek között az ember élt; ősfoglalkozásoknál tehát az egymás fölébe temetkező nemzedékek mívelődési maradványai sokszorosan okozatos összefüggésben is vannak, épen úgy, mint a földkéregnek egymást borító vagy áttörő rétegei, a bennök rejlő szerves maradványokkal együtt.
Ez a hasonlat annyira találó, hogy a részletesebb kifejtést is megérdemli.
A földtan tudománya egy adott ponton meghatározza az elérhető réteget s azután kérdést intéz a föld felületéhez vagy mélységéhez: hol található ugyanazon réteg?
A kutatások során nyert feleletekből, a felkutatott egynemű rétegnek egész színtájait följegyezi térképein s így haladva deríti ki a szerkezetet; így állapítja meg a rétegek képezte korszakokat.
Az őstörténelmi kutatás hasonlóképen; meghatározza a lelethelyek
(1) Igy tette RAU CH. "Prehistoric Fishing" 1884.
maradványait, anyag, alak, szerkezet és fekvés szerint s ezen az uton iparkodik a művelődés korszakait megállapítani.
S valamint a geologus nyomról-nyomra követi például a rég-kialudt tűzhányó hegyeket, az ősrégész is nyomra iparkodik követni a rég letűnt ősnépek mozgalmát, járás-kelését, megtelepedését és enyészetét is.
A geologus kutatásai során fölkerül a föld mai felületére, az ősrégész az emberi lét mai színtájára.
Igy haladva, az ősrégészeti anyagot a mai, valódi népfoglalkozások anyagával egybevetve, nemcsak a távol multakra nézve, hanem a jelenre is becses tanulságok kinálkoznak; mert a valódi népfoglalkozások – első sorban pedig a halászat – szerszámra, fogásra nézve szívósan ragaszkodnak az ősihez, az öröklötthöz, s így bevilágítanak a multba s egyszersmind a néprajzba is; kivált a népfoglalkozás rokonsága tekintetében.
A "vad" emberek szerszámával való összehasonlítás csak a kezdetlegesség fogalmára épít, mely azonban alapnak ingatag.
A ma élő vad népek el vannak maradva, merőben ki vannak lökve az emberiség fejlődési menetéből; mindnyája oly sajátlagos viszonyok behatása alatt áll ma, a melyek a rég letűnt korszakok emberének viszonyaival szerves kapcsolatba nem is tehetők, tehát a fejlődés egyetemes menetére nem is vethetnek világot.
A ma élő vadnépek úgy viszonylanak az embertan tudományához, mint Ausztrália állatvilága a többi földfelületéhez: a föld utolsó nagy változásai menten hagyták e világrészt s így ez kivételbe esett a rendes fejlődéssel szemben.
Ez igazolása annak az összehasonlító módszernek, a melyből a könyvnek e szakasza folyik.
Mielőtt azonban az anyag rendszeres tárgyalására térnénk, még egy pillantást kell vetnünk arra a beosztásra is, a melyet a mai tudomány az anyagra alapított.
Az ősrégészet még ma is három – illetőleg négy * – korszakot különböztet meg. Legrégibb korszak az u. n. kőkorszak, ezután a réz- és bronsz-, végre a vaskorszak van elfogadva, a mint erre már reá is mutattunk.
(1) A PULSZKY FERENCZ vitatta [képviselte] rézkorszak volna a második.
A halászatra ez nem illik reá teljesen, a mi e foglalkozás természetéből önkényt folyik is, a hol t. i. a fa természetszerűen nagy fontossággal bír s épen ezért birhatott a legrégibb korszakokban is.
Ha a lekelő kőszakóczákat tekintjük, a melyek közfelfogás szerint a legrégibb halászszerszámok közé soroltatnak, legott felötlik a kérdés: mi következett azután, mikor az ősember a kőfejszével léket ütött a jégbe? mivel halászott? horoggal, szigonynyal, hálóval? Erre nincs biztos felelet.
Ezenkívül láttuk azt is, hogy a csont, illetőleg szaru, mindig nagy szerepet játszott, éppen a legrégibb korszakban is.
A fa, az elpusztult; de bizonyos, hogy a kőfejsze nyele csak fa lehetett, a csontszigony nyele azonképen.
Nem menekülhetünk attól a föltevéstöl, hogy a fa, a nád a legrégibb korszakokban is nagy hivatással birtak a halászatban, már azért is, mert a dolog természeténél fogva az u. n. rekesztő halászat követelheti magának az ősiség kérdésében a legelső helyet.
Elállani a hal útját s bizonyos irányokba terelni: ezt a természettől, az áradó pataktól, folyótól, a dagadó és apadó tengertől tanúlhatta az ember s a verés, a vészlés eszméje annál könnyebben jött eszmekörébe, mert a, fa, a nád könnyen idomítható s e tulajdonságot észrevehette. Hiszen már a tűz révén is szükségképpen megismerkedett az anyag tulajdonságaival.
És a faneműek ősi használata mellett szól maga a jelen is, mert a rekesztő halászat mindenütt dívik, valóságos világhalászat; a fa a halászatban, mint iparban és népfoglalkozásban mindig első helyen szerepel.
Igaz, hogy a messze multakban nyoma veszett, mert mulékony anyag.
És mi az a rekesztő halászat?
A vizet elterelik természetes medrétől s ez utóbbit elrekesztik, úgy, hogy a benne lévő hal szárazon vagy oly kevés vízben marad, hogy kézzel kifogható; ez a duga; minden bizonynyal ősrégi mód.
A vizet egész szélességében, vagy részben, sűrűn levert husángokkal vagy nádfalakkal átfogni s így a halat "falhoz szorítani": ez a vészlés, verés, illetőleg a czége.
A husángokból vagy nádból alkotott rekesztő falat előbb öblöze-
tekkel, utóbb öblözetes tévesztőkkel, u. n. fejekkel ellátni: ez a vejsze. Ezeket a tévesztőket a helyváltoztatásra alkalmatosakká tenni, a halat verésekkel feléjök terelni: ez a vesszővarsa .
Az utóbbiakhoz fánál, illetőleg vesszőnél, nádnál, egyéb nem kell.
Tisztán magyar szempontból úgy alakúl a sorrend, hogy a magyar királyok adományleveleiben, már a legrégibb időben, és ott, a hol a halászat módja az okiratban ki van fejezve, első sorban a rekesztő halászat szerepel u. m. a varsa (1094), a vejsze (1200), a czége (1248); ettől a halászási módok régiségére nézve a bizonyító erőt nem lehet megtagadni.
Most pedig áttérhetünk a szerszámok összehasonlító tárgyalására; elkezdvén a sorozatot azokkal, a melyek magyar szempontból történeti becsűek.
MAGYAR TÖRTÉNETI HALÁSZSZERSZÁMOK.
A magyar halászat történeti mesterszavairól írva, a magyarázat, illetőleg bizonyítás első sorban az okiratok szövegére támaszkodott s az is főtörekvés volt, hogy az okiratok mesterszavait az élő nyelvben fölkeressük s ezen az uton minden kétséget kizárjunk.
Ezekután ennek a szakasznak csak az a feladata lehet, hogy magukkal a tárgyakkal vagyis szerszámokkal megismerkedjünk.
Első sorban áll a rekesztő halászat, a melyről e szakasz bevezetésében megemlékeztünk.
a) A CZÉGE.
A régi okiratokban: Chege, Zeege, Zege, Zeyge, Seyge, Zeyge, Zegge, Szegje, Segye és Segs-tó; latinúl: captura.
Az angol, német és franczia halászat ismer egy hálót, mely a magyar piszke-hálóval egyezik s a mondott népeknél oly nevet visel, mely a magyar czégére emlékeztet. A nevek im ezek, németül: Sege, Zege, Sägenetz; angolúl: Seine, francziáúl: Saine, Senne. Kétségtelen dolog, hogy mind e nevek a görög húzóháló nevétől erednek, a "szagéné"-től * s innen a latin sagena húzóhálótól, mely hálónemet, a vetőháló mellett, az apostolok is használták.
* σαγήνη [szagéné] – Zugnetz.
Hogy a magyar czége épen csak rokon hangzású és valójában egészen más természetű halászszerszám, az már abból következik, hogy Magyarországon, helyhez kötve, királyi adomány tárgyáúl szolgált. Adományozták a czégét a magyar királyok úgy, mint akár egy várat, vagy földet s így helyhez kötött szilárd alkotmánynak kellett lennie; az is volt, a mint ezt az élő szó, élő szerszám és élő gyakorlat, minden kétséget kizárva ma is bizonyítja.
A magyar czége háromféle; mind a három formájának lényege az, hogy a vízfolyás elrekesztessék s a hal kényszerítve legyen az átkelést, vagy menekülést egy bizonyos ponton megkisérteni, a hol azután a fogókészülék be van állítva.
34. ábra. Székely czége.
A terelő készülék a czége a fogókészülék helye a kapu, mely utóbbi nyilván egyezik a régi okiratok "Kapusfeu" kitételével, mert a tömlöcz rész maga a fej vagy fő.
A legkezdetlegesebb forma a székelyek czégéje (34. ábra), hol a kövekből rakott V alakú rekeszték (cz) a czége, ennek csúcsa (k) a kapu, a melybe a vesszőből fonott bocskorvarsa van beállítva.
A czégének ez alakja kiválóan hegyi patakokban dívik. A halász arra ügyel, hogy a víznek a kapu felé nagy esése legyen. Hogy minél sebesebb folyást érjen el, a V fenekét vesszőből fonott vészléssel rakja ki, mely sokszor a bocskorvarsának közvetlen folytatása. Mire a czégét berendezte, gübűlő rudat ragad a kezébe s jó messziről űzni kezdi a halat, mely, megriadva, nyílsebesen tovairamodik, belékerül a V-be, melynek esése belésodorja a bocskorvarsába, a melybe a hal beléékelődik, miután fejét és úszószárnyait öszsztörte-zúzta.
Van eset, hogy bocskorvarsát sem állítanak a czége kapujába, hanem csak egy nyaláb galyat szorítanak be pár kővel lenyomva, mert ez is elég, hogy a sebes sodrás a halat belévágja s összeroncsolja.
Csak a rangosabb halász veszi elő a farszákhálót, hogy a kapuba beállítsa s a halat tisztán, elevenen kifogja. Ez rendesen többedmagával jár: egy-két koma gübűl, azaz hajtja a halat, a főhalász pedig a farszákhálót állítja be.
35. ábra. Magyar czége
A székely czégéhez képest a magyar czége sokkal fejlettebb rekesztő halászszerszám (35. ábra), a melynél egy czölöpökre fektetett gerenda fogta át a vizet s e gerendához támaszkodott a sűrű karó-verés, mely a halnak útját állotta; a verés közepén kihagyás, vagyis kapu volt, a melybe a halász a kamzsahálót beállította, a mint ezt az ábra föltünteti. Az alkotmány oly szilárd, hogy a halász a kapu fölött a gerendán foglalt állást s úgy tette be s emelte ki a hálót.
Ezt a magyar czégét tartom én a történeti czégének, mely adomány tárgyát képezte; természete szerint alkalmatos volt arra, hogy nagy folyót is átfoghasson s az óriási vizát is az ember hatalmába ke-
rítse, tehát az okiratok szava értelmében "captura usonum," azaz: vizafogó lehessen.
A czigány-czége (36. ábra) mely Komárom tóságaiban dívik, noha alkalmazása szerint – tavakban – közeledik a vejszéhez, – mégis igazi czége; halterelő, tehát czégés része alapjában szintén V szerű; de menetében többszörösen könyökszerűen meg van törve, nyilván azért. hogy a netán megfordúló halat megtéveszsze. E czége kapujában egy zsákszerű háló (V) van alkalmazva, mely a tulajdonképeni fogókészülék.
36. ábra. Czigány czége.
Mielőtt a czégét elhagynók, szükséges megjegyezni, hogy mindazok az újabbkori magyarázatok, a melyek a (Csege, Czege" torténeti mesterszavakat mesterséges gát értelmében általános érték szerint veszik, nyilván rosz nyomon járnak, mert a czége régi okiratainkban kizárólagosan csak halászattal való összefüggésben fordúl elő, s hogy mi lett légyen, ezt minden kétséget kizáróan mondja nekünk a magyar halászat élő mesterszava és gyakorlata.
b) A VEJSZE.
A régi okiratokban: veiz, weyz, wyz, weyzhel, ikerweyz, coneweyzi, jákoweyzi, Andra-weyzhele; latinúl: clausura, laqueus.
Történeti irodalmunk, a mint tudjuk, a halastavak megszámlálhatatlan sokaságának föltevésében odáig jutott, hogy régi okirataink magyar mesterszavait, a melyek a fogalom biztosítása miatt vétettek föl az egyébként latin szövegbe, előszeretettel halastavaknak érti és magyarázza.
37. ábra. Magyar vejsze. |
Kétségtelen, hogy a vejsze adomány tárgyát képezte, tehát más, mint helyhez kötött halas nem lehetett; de hogy nem volt halastó, azt az élő mesterszó, élő szerszám és az élő gyakorlat bizonyítja. Itt is a rekesztő halászattal van dolgunk.
A magyar vejsze (37. ábra) jogosan követelheti magának, hogy magyar történeti halászszerszám legyen, mely egykoron királyok adományát képezte.
Rendesen fallá összekötött nádból, ritkán vesszőből való s szilárdan le van verve.
Részei: a lésza (L) mely az elrekesztett víz szélességéhez képest, kisebb-nagyobb távolságra, sövényszerűen nyúlik s a halnak útját állva, ezt arra kényszeríti, hogy átbúvót keressen.
Az átbúvó egy tévesztő, mely – akár víz mentében, akár ellenében jöjjön is a hal, prédáúl ejti. Ez a vejsze feje, melynek részei a kürtő (K), a melyben a hal megfogódzik; a nagypelőcze (np), mely a halat tereli; a kispelőcze (kp) hasonlóképen; az udvar (U), a melybe a hal legelőször betéved, hogy utóbb a kürtőbe jusson és fogva legyen.
Hogy e fej szerkezete egészen világossá váljék, ám álljon itt az alaprajz (38. ábra). Itt J a vízfolyás irányát mutatja, ha folyásban áll a vejsze. L a lésza, a melyhez egyfelől a nagypelőcze (NP) másfelől a kispelőcze (KP) idomúl, úgy, hogy a hal mindkétfelől négy irányban – mely kis nyilakkal van jelölve – kisértheti meg az átbúvást; de mindannyiszor az udvarba (U) kerül. Itt körülúszva mindig arra tart, a merre a legtágasabb tér nyilik, t. i. V felé, hol átbúvik s a kürtőbe (K. K) kerül. A kürtőben azután körül uszkál; de élben állván a szűk átbúvó, ezt sohasem találja meg. A halász a merítő szákkal a kürtőbe nyúl, s kifogja a benneszorúlt halat; T a tartó karózat. Ott, a hol egy tavat, vagy széles vízfolyást kell a vejszével elrekeszteni, a lésza hosszában több fejet alkalmaznak s a lészát kanyarogva, vagy könyökösen viszik, mely esetben a fej, mindig a könyökbe esik. |
38. ábra. A magyar vejsze |
A legkifejlettebb alak minden bizonynyal a Fertő tó partján lakozó magyarságnak u. n. kürtője, mely szerfölött szövevényes és kimivelt rekesztő szerszám, a mint ezt a 39. ábra mutatja.
39. ábra. Kürtő.
Ez a nagyérdekű vejsze rendkívül szövevényes és kivált kapuja (K) az, a mely a japán Yerivel rokonnak mutatja. *
Az egész válogatott nádból való, korczvesszővel kitünően kötött s részei szerint a következő; K a kapu; U az udvar; K O. a kotrócza; Nk. a nagy kotrócza (Saród), "szerszam" (Hegykő), F a fej, a melyben a hal megfogódzik.
Hogy e nevezetes szerszámot egészen megértsük, álljon itt az alaprajza is (40. ábra).
40. ábra. Fertő melléki kürtő alaprajza.
Itt L, L a lésza, vagyis nádfal, a melylyel a körülményekhez képest az átjáró helyet elrekesztik, még pedig mindig könyökösen. A könyökökbe van alkalmazva a tulajdonképpeni kürtő, vagyis haltévesztő. A hal a nyíl irányában kisérti meg az átjárót s oda kerül az első veréshez (V) melynek nyilása (K) a kapu, innen belé kerül az udvarba (U) innen az átbúvón a kotróczába (o. C) innen ismét egy másik átbúvón (o. C. C.) a nagy-kotróczába; innen végre az utolsó átbúvón a fejbe (o. F.)
A Beregben és Ungban dívó, vesszőből kötött vejsze (41. ábra) átmeneti alak, a mely a magyarság szerszámától a szlávokéhoz – köznéven ráczhoz – vezet.
* Igen nagy kár, hogy e japán kürtőnek alaprajza az i. h. nincsen meg s egyelőre pótolhatatlan.
Itt a könyökösséget nem a lésza (L, L) hanem a kürtő vagy fejnek (F) különböző irányba való fordítása alkotja meg, mint mondják "mindenfelől várja a halat" s ez a mód finom biologiai ismeretre vall, mert az akadályra találó hal végig tapogat a falon és – sarokra akadva – bekanyarodik. Így ha az elölrül (e) váró fejet elkerülte is, az oldalt állók egyikébe téved és fogva van.
A magyar vejszénél sokkal egyszerűbb a rácz vejsze (42. ábra, mely magyar földön a ráczságnál és oláhságnál, elvétve azonban a magyarságnál is dívik s leginkább tavakban használatos.
41. ábra. Beregi vejsze.
Ez csak lészából és kürtőből áll; az udvar és a pelőczék hiányoznak.
A vejszének ez a neme majdnem mindig könyökösen terjed s a fej nyilása felváltva erre, majd arra áll, a mint ezt a 42. ábra mutatja, úgy hogy bármely irányból jöjjön is a hal, okvetetlenül kürtőbe kerül.
42. ábra. A rácz vejsze.
Nádas tavakban a halászok fölhasználják lészák helyett a tömött nádüstököket s a fejeket a nádüstökök átjáróiba állítják be; ilyen módon lehet egy halásznak egy és ugyanazon tóban tíz-husz vejszehelye is, mint volt régente a komáromi várispánnak tizenhat, a Megyerieknek öt. A hol a helyiség viszonyainál fogva két vejszefő közel áll egymáshoz, ott keletkezik az ikervejsze; a tulajdonos szerint pedig, mint régenten állott, Jakabvejsze, Kónyivejsze, András vejszehelye, úgy áll ma a Kis Pál, Nagy Pál vejszéje.
c) A VARSA.
A régi okiratokban: Ansa és Worsa; a szótárakban Verse is.
A varsák között, a melyek számos alakban és szerkezetben élnek, a ma is élő fülesvarsa, mely taraján fület visel – a melynél fogva kiemelhető – s a mely vesszőből van fonva, tarthat jogot arra, hogy a magyar történeti halászszerszámok között helyet foglaljon, mint-
hogy neve a régi okiratokban előfordúl, s a vele való halászás joga adományozás tárgyát is képezte, a mint ez már a mesterszavak között föl is volt említve.
A füles-forma kétféle: tömött fonású, csíkokra; és ritka kötésű mindenféle halra; alkalmasint az utóbbi az, a melyet a régi okiratok ansa alatt értenek.
43. ábra. Fülesvarsa. |
A legszebb kötésű s olyan, hogy derék hal is kerülhet belé, az, a mely a Krasznán – Kis-Majtényban – dívik (43. ábra) a hol igen ősi ízű halászat él, több oly szerszámmal, a melyen se fonal se szög; sőt a mely tisztán vesszőből és háncsból készül.
Itt Sz a varsa szádja vagy taraja, a melyen a hal betéved; taraján van a fül, a melytől latin neve (ansa) ered; V a vörcsök, a melyen áthaladva, a hal a tömlöczbe (T) kerül belé, a honnan többé nem szabadúlhat, mert a tömlöcz fara csóvával van bedugva.
A varsa átmenetet képez a rekesztő halászattól a mozgóhoz s többféle alkalmazása dívik. Behelyezik folyókba partmentében, néha halterelő verést is alkalmazva hozzá; vagy tavakban nádüstökök átjáróiba; rendesen éjszakára rakják be, reggel pedig kiemelik s ez a kiemelés az okiratokban előfordúló "elevatio ansarum".
Ezek a szerszámok azok, a melyek valóban történetiek s természetüknél fogva csak ezek lehettek adomány tárgyai, mert helyhez kötve, az ellenőrzést, a jogélvezet e főfeltételét, lehetővé tették.
Az, a ki a halászati jogot élvezte, jelen lehetett, vagy kirendelhette emberét, valahányszor a czége kamzsahálóját kiemelték, a vejsze kürtőjét merítették, a varsákat kiemelték: tudta hol és mily időben keresse embereit, mert a szerszám helyhez volt kötve. A mozgó halá-
szat kevésbbé volt alkalmatos erre, mert az eltagadásnak tágas tért nyitott.
A mozgó halászatra nézve nem döntött a szerszám, hanem a terület; adományoztattak halásztanyák – alkalmasint mindig a legjobbak, úgy hal, mint meghalászás tekintetében – s a halászás módja az ellenőrzés módjával együtt a jogélvezőre volt bízva; gyakorolhatta, a mint tudta; az adományozás e neme mint "piscatura" vagy "piscatio" szerepel az okiratokban, tehát tanyahalászatot, a gyalommal vagy öreghálóval valót jelentett, a mint ez már a szóegyeztetés szakaszánál ki is volt mutatva.
De ezeknek a rekesztő szerszámoknak még más jelentőségük is van.
A kőből rakott czége, kivált ha kapujába nem varsa, hanem csak ágnyaláb van betéve, hogy a hal összetörje magát, valóban őstörténeti kezdetlegességű; majdnem teljes biztossággal fogadhatjuk el, hogy ősi korból eredve maradt reánk. S szorosan véve a rekesztő halászat többi alkotmánya – a még a varsa is, mihelyt verésekkel van ellátva – a kő-czégének csak fejlettebb változata.
Ezek tehát a maguk összességükben mindenesetre ősrégészeti jelentőséggel is birnak.