IV. ŐSRÉGÉSZETI ÉS NÉPRAJZI VONATKOZÁSÚ
MAGYAR HALÁSZSZERSZÁMOK.
A fejtegetés során haladva, következik az az anyag, mely hivatva van az élő magyar népies halászatnak az ősrégészeti leletekkel való rokonságát kimutatni.
I. A HÁLÓ- ÉS FENÉKHOROGSÚLYOK.
A súlyozó köveknek a halászat gyakorlatában való szerepéről tüzetesen egyelőre nem szólunk, mert ennek ott a helye, a hol az élő halászati módok részletes bemutatás tárgyai lesznek.
A mi azokat a mesterszavakat illeti, a melyeknek alkalmazása már itt következik s nem mellőzhető, ezekre nézve a Mesterszótár megadja a felvilágosítást; teljesen majd kidomborodnak azok a könyv későbbi szakaszaiban.
A hálósúlyokról, úgy azokról is, a melyek a fenékhorgon alkalmaztatnak, általános tekintetben a következőket kell előrebocsátani.
A hálókra alkalmazott súlyoknak háromféle a rendeltetésük:
1. Hogy a háló a vízben bizonyos, legtöbbször függőleges, falszerű állásba jusson s így a halnak útját állja: e végett a köveknek mindig megfelel egy úszó fa, az u. n. para, palla stb., mely a háló fölét a vízszínén tartja, míg a súly a háló alját lesülyeszti; ezek súlyok a hálókövek.
2. Hogy a háló húzásközben bizonyos irányban vezethető legyen; ezek a súlyok a csattkövek.
3. Hogy a hálónak az a része, a melyben a hal megfogódzik,
nyitva, illetőleg kinyujtva maradjon; ezek a torok- vagy monykövek és a káta-, seggi-, vagy szepikövek.
Hozzájárulnak ezekhez kivételképpen azok a súlyok, a melyek a hálónak bizonyos részét jelezik, hogy a halász megtudja róluk, vajjon a háló egyenletesen jön-e ki a vízből. Ezek a túzsérkövek.
Az ősrégészeti kövekről tudnunk kell. hogy kétfélék vannak, u. m.
1. Halászsúlyok;
2. Takácssúlyok.
A halászsúlyoknál a felismerés a kopás alapján történik, mert a hálónak a halasvizek iszapos, homokos, kavicsos fenekén való vonszolása a követ, mely újkorában rendszerint kupalakú és szegletes,
cseppformára koptatja; holott a takácskő leginkább a lyukán kopik és töréseket, csorbításokat mutat.
Ezek után rátérhetünk a kövek tárgyalására, még pedig tisztán azon az alapon, a melyet egyfelől a magyar Nemzeti Múzeum kitünő ősrégészeti gyűjteménye, néhány más járúlékkal, és evvel szemben az az anyag nyújt, a mely a mai magyar halászság szerszámján található.
A mennyiben itt-ott más anyagnak a belevonása elkerülhetetlen, az a maga helyén meg lesz mondva.
A 44. ábrán bemutatott sorozatban az 1. ábra kúpalakú, kerek, a 2. ábra kúpalakú szögletes hálókövet mutat, még pedig új, használatlan korában, holott a 3. és 4. ábra a használat folytán csöpp-formára elkopott hálókő. Legott feltűnik, hogy a lyukak, a melyeknél fogva a kötés történik, kikopást nem mutatnak, a mi onnan van, hogy a vízben a kopás más törvény szerint történik; mert a kő súlya, s így hatása a madzagra, lényegesen meg van változtatva.
A 7. ábra szintén kopott hálókövet mutat, a mely az ó-egyiptomi halászbokor – lásd 25. ábra – hálóján látható után van kirajzolva s egyáltalában a 4. számú ősrégészetinek – Szíhalom – megfelel.
44. ábra. – Őskori hálókövek.
1. Szihalomról 2. Ugyanonnnan; 3. Szentes; 4. Szíhalom;
5. Pécsvidéke. 6. Tószeg; 7. Ó-Egyiptom; 8. Körös-Tarcsa: Turbukvas (újkori).
A 6. ábra torok- vagy monykő; ez arra való volt, hogy a háló kátáját – zsákját – nyitva tartsa; holott az 5. ábra oly követ mutat, a mely lapos-íves formájával megzavarhatna, ha – mint ki fog tűnni – az élő halászat galacsér köve nem nyújtana kellő felvilágosítást.
Folytassuk egyelőre az ősrégészeti sorozatot. A 45. ábrán az 1. számú rajz egy kiváló alakú, használatlan hálókő, alkalmasint kavicsos medrekre való, erre mutat kiszélesítése ott, a hol a kő a kopásnak leginkább ki van téve. A 2. számú kő már u. n. galacsér, a melylyel az élők között majd megismerkedünk; a 3. számú golyóalakú káta- vagy seggi-kő, míg a 4. számú a turbuk-kövek közé tartozik. Mindezek az alakok – a mint későbben látni fogjuk – a folyó vagy egyáltalában halasvíz fenekének természetéhez vannak alkalmazva s részben igazi súlyozók, részben feszítők vagyis kátakövek.
45. ábra. Őskori hálókövek. – 1. Szíhalom; 2. Csépa, Pokaháza; 3. Mikola; 4. Szentes;
5. Szelevény; 6. Szelevény; 7. Szentes; 8. Sövényháza.
Az 5. és 6. számú kövek azok közé tartoznak, a melyek az ősrégészeknél az "orsókő" elnevezés alatt járatosak, némelyek szerint azonban a nyilak súlyozására is szolgálhattak. Annyi bizonyos, hogy az
orsókövek között számos olyan van, a melynél a kopás minősége reá mutat, hogy az vízben kopott, mert a felület bizonyos fénytelen simaságú; de a mai hálófölszerelés analógiái is erős érvül szolgálnak a mellett, hogy nem orsó-, hanem nagyobb részben hálókövekkel van dolgunk; sőt az a körülmény is e mellett szól, hogy e kövek leginkább halasvizek mentén fekvő őshelyeken találtatnak.
Az, hogy némelyik ékítményes, háló jelre magyarázható, tehát czéla- vagy bötök-kövekké avatja azokat egyfelől, másfelől az a rendeltetésük is lehetett, hogy a háló tulajdonosa szerszámát mindig fölismerhesse; tehát jeles-kövek lehettek.
A 7.. és 8. számú kövek nyilván túzsér minőségűek, a melyek a húzóháló szárnyainak részeit jelezték s lehetővé tették, hogy a
szárnyak kihúzása egyenletesen történjék. És minthogy ez az u. n. összevárás csak a kátás gyalomnál fontos, bizonyos, hogy ezek a túzsérkövek nem az öreghálóról, hanem a gyalomról valók.
Mindezeken a köveken kivehető, hogy mindenik rendeltetéséhez képest eredeti készítmény; agyagból kiformálva kiégettetett.
A mai hálókövek csak némely vidéken készülnek így; legtöbbje kalapács, véső és szekercze segítségével téglából van formájába tördelve.
A mai hálókövek előttünk álló első sorozata (46. ábra) már az első pillanatra is határozott rokonságot mutat a letárgyalt ősrégészeti kövekkel. Az 1. számú, a Hódmező-Vásárhelyről való, alak szerint megfelel a 45. ábra 5. sz. ősréginek; a 3. Körös-Tarcsáról való, meg-
46. ábra. – Hálókővek. 1. Hódmező-Vásárhely; 2. Bodrogköz; 3. Körös-Tarcsa;
4. Algyő; 5. Ólomkarika, általánosan; 6. Kenesse; 7. Tihany; 8. Tihany;
9. M.-Velencze, nyárfa kéregből készült jel; 10. Tihany; 11. Tihany.
felel a 45. ábra 2. számú ősréginek; a 6. számú Algyőről való kátakő megfelel a 45. ábra 3. számú ősréginek. Úgy találjuk, hogy a 4. számú ólomkarika, alapjában véve "orsókő" alakú, ormós mint a 45. ábra 5. számú ősrégi czélakő; hogy a 44. ábra 8. számú turbukvas megfelel a 45. ábra 4. számú ősrégi turbukkőnek; szóval, hogy a jellem nagyban és egészben ugyanaz a régieknél és a maiaknál. A tihanyi 8. számú túzsér, mely a hálószárny felehosszának a jele, igaz, hogy elüt az ősrégi túzsérkövektől (45. ábra 7. 8.), de ez nem lényeges, mert mind a két forma kirívó a többi kövek közül; s ez a döntő. A tihanyi téglából van kitördelve, az ősrégiek eredeti készítmények; a mai haladást mutat, mert kevésbbé akadós, a mi a halászszerszámnál igen fontos.
A 2. számú bodrogközi galacsér, mely egészben megfelel a 45. ábra 2. számú ősréginek.
Az 5. számú Kenesséről való termés hálókő; a 7. számú tihanyi monykő egyszerűen kantáros tégla, holott az ősrégi (44. ábra 6.) eredeti készítmény, melynek mai analógiáját majd alább találjuk meg. A 10. számú a kihúzó kötél bötkét mutatja, mely a kötél felehoszszát jelezi; a 11. számú czéla, mely ugyane kötél negyedhosszát jelezve, rendesen befűzött posztódarab; az ősrégi czélakő (45. ábra 5.) lyukasztásából indulva, mely kisebb hálók véknyabb húzózsinegének felel meg, ez is ily hosszúsági jel lehetett. Végre a 9. számú a magyar-velenczei lógós, voltaképen két para, mely a háló fölén mutatja a szárny fele-hosszát.
Rávetve szemünket a következő sorozatra (47. ábra) alig különböztethetünk az ősrégi és a mai között; már pedig e sorozatban csak a 10. számú hálókő ősi s az erdélyi Csáklya helyről való (HEREPEY-féle gyűjtemény a nagyenyedi kollégiumban). Ez a kő szakasztott mássa az ó-egyptominak és a többi őskövek közül azokénak, a melyek csepp formára koptak. A 8. patakból való kerekre kopott s kantáros kő a Latorczáról, a 7. szegedi böncső; az 1. egy kiválóan szép, nagy halászkő, melyet Pinnyéd halászai akkor kötnek a hálóra, mikor nagy mélységben halásznak s arról van szó, hogy a háló föle is alámerüljön; a 2. ismét Körös-Tarcsáról való, alúl nyerges, hogy kantározható is legyen; a 3. Balaton-Füredről származó. rendes hálókő.
Kiváló figyelmet érdemel egyfelől a 4. és 9., másfelől az 5. kö. Az előbbiek Keszthelyről valók. A 4. hálókő, a 9. torokkő vagy
47. ábra. – Háló- és horogsúlyok. – 1. Pinnyéd; 2. Körös-Tarcsa;
3. Balaton-Füred; 4. Keszthely; 5. Szentes; 6. Szolnok zurboló golyó;
7. Szeged; 8. Latorcza; 9. Keszthely; 10. Csáklya, ősi.
monykő, melyeknél az árkolás a kötő zsineg befogadására való; ez az árkolás megvan azokon a köveken is, melyeket a svéd NILSSON a kőkorszakból kimutatott; az egész alak ellenben megfelel azoknak a köveknek, melyeket TORMA KÁROLY – Aquincum ásatója – napvilágra kerített s rendeltetésük szerint keszthelyi köveim nyomán határozott meg.
Az 5. kő Szentesről való nagy böncső, a fenékhorognak nagy mélységekbe való bocsátására, igen feltűnő árkolással, mely ismét kőkori jellemű.
A 6. ábra egy nagy, közel mázsás zurboló vasgolyó Szolnokról, melyet, hosszú kötélre kötve, arra használtak, hogy a halakat a mélységek fenekén lévő gödrökből kizavarják.
A 48. ábrán ismét a hálósúlyoknak van egy sorozata, mely teljesen ősi benyomást kelt, noha merőben mai keletű. A 6. számú túzsér
téglából tördelve a kötésben árkolást mutat. A reákövetkező 7. és 9. számú hálókövek eredeti készítmények, fazekasoktól valók, a tavokon dívó gyalomról eredők – Szolnok-Tószeg s – 9. számú kiválóan érdekes, azért, mert e fajta, még a füles részben is lapos hálókövek eddig csak az ó-vend ősi telepekről ismeretesek, a miről a berlini városi múzeum tanuskodik.
48. ábra. Hálósúlyok és pősök. – 1. Szepikő Szolnokról; 2. Nagykövellő Keszthelyről;
3. Lapoczka Szolnokról; 4. Marázsavas Sz. Keresztúrról; 5. Ólomsúly Nagy-Enyed;
6. Túzsér Keszthelyről; 7. és 9. Lapos hálókövek Szolnokról; 8. Csattkő Szegedről.
A 8. számú csatt-kő, téglából kitördelve, önkénytelenül is emlékeztet arra az őskori monykőre, a mely a 44. ábrán 6. alatt látható; míg az 1. szám alatti szepikő – Szolnokon "szebeszkő" – keresztes árkolásával teljesen csatlakozik a svéd kőkori kövekhez.
A Keszthelyről való 2. számú nagykövellő, mely az eresztőháló két végén és közepén látható, hosszúkás terméskő.
Az u. n. pősök sorába tartozik a Szolnokról való "lapoczka" (3. sz.) mely fából való s a háló inára kötözve, megóvja ezt az iszapba való bevágástól.
A 4–5. rajzok vas és ólomsúlyok; az előbbi a székely vezető- vagy marázsahálóról, a másik az alsófehérmegyei kétköz hálóról való s mindkettő élénken emlékeztet azokra az őskori "gyöngyökre", a melyek vízikopást mutatva, nem fogadhatók el ékszerekűl.
A kövek utolsó sorozata ime következik (49. ábra). Az 1. ábra kopott (avét) hálókövet mutat, mely Tihanyból való s eredetileg négyszögletes-kúpalakú volt, tehát régebben hasonlított a négyszögletesen-kúpalakú őskori és a mai hasonló köröstarcsai kövekhez, most pedig hasonlít az ó-egyiptomi és csáklyai és a szíhalom-szentesi (44. ábra 7. 3. 4. és 47. ábra 10.) őskori avét kövekhez.
49. ábra. Háló- és horogkövek. – 1. Tihany; 2. és 7. Szeged; 4. Petrahó; 5. és 6. Körös-Tarcsa, 3. Csongrád.
A 2. kő füles böncső, a 7. árkolt böncső, mind a kettő a Szegeden dívó fenékhorogról való, míg az 5. 6. számú kúpalakú s részben jegyes (A. K.) hálókő a Körös-Tarcsán dívó gyalomról való.
Végre megismerkedünk a 4. számú kátakővel Petrahóról, mely durvaszemű trachytkőből van kitördelve és a Csongrádról való pallókővel (3) a fenékhorogról, mely durva szemű homokkőből tördeltetett ki.
Az ős- és újkori háló- és illetőleg horogkövek sorozatának összehasonlító tárgyalása lehetővé tette, hogy az élő népies halászat alapján az őskori köveket megnevezzük, rendeltetésüket kimutassuk. Igaz, hogy némelyekre más nézetek is merültek föl; nevezetesen az
igen talpasokra és csúcsosokra nézve (l. 45. ábra 1.), a melyekről némely régész azt tartja, hogy azok főzőedények alá lábaknak használtattak, a mi azonban nem valószínű, mert az őskori főzőedény az alak lényege szerint egészben véve megfelel a mai "fazék" hasas formájának, mely a köznépnél szerte dívik s melynek hasas volta nagy területet nyújt a szabadon égő tűznek, tehát előmozdítja a fölforrást s szükségtelenné teszi a lábakat. De a dolog természeténél fogva is a kövek talpas volta indokolva van azáltal, hogy a kopás épen a talpas részre esik leginkább s a hol e hálókövek korunkban megtartották az őskori alakot, pld. Körös-Tarcsán, ott megmaradt azoknak talpassága is.
Tapasztaljuk ma is, hogy a nyers-terméskő, csak kissé megválogatva ma is szolgál a halásznak; hogy a vizek fenekének természetéhez képest az őskori és a mai hálókövek is két főcsoportra oszlanak, t. i. a pogácsa alakúakra vagyis galacsérokra (44. ábra 5.; 45. ábra 2.; 46. ábra 1. 2.; 48. ábra 7. 9.), a melyek iszapos fenekű vizekre szol-
gáló hálók inát súlyozták, és kúpos alakúakra, vagyis hálókövekre (44.ábra 1.2.3.4. 7.; 45. ábra 1.; 46.ábra 3.; 47. ábra 2. 10. stb.), a melyek fövenyes, kavicsos fenekű vizekre tartoztak. Ezeken kívül voltak és vannak túzsér-, káta-, szepi- és csattkövek, a melyek külön feladatot teljesítettek, a melyről majd a halászat gyakorlata fog tüzetesen megemlékezni; a czéla és bötökkövek e sorozatban azok, a melyeknek föltevésnél nagyobb fontosságot tulajdonítani nem lehet, mert lehettek azok kézihálók súlyai is, hasonlók azokhoz a vassúlyokhoz, melyek a székely vezető- vagy marázsahálón divatoznak.
A hálósúlyok között a keczecsontok minden bizonynyal a legérdekesebbek közé tartoznak. (50. ábra 2. 3. 4.)
Ezek a csontok leginkább a ló – ritkábban a szarvasmarha – alsó
lábszárcsontjai s mint hálósúlyok kizárólagosan csak a legmagyarabb halásznépség kezében dívnak.
Az őskori telepeken nem ritkán akadnak különböző fúrású és kopású szárcsontok; s az ősrégészet mivelői hajlandók voltak ezeket őskori korcsolyáknak magyarázni. Ámde a magyar keczecsontok az általánosításnak ellene mondanak és semmi kétség, hogy a szárcsontok hálósúly volta igen régi keletű.
Lássuk legelőbb is a magyar keczecsontot sajátsága és alkalmazása szerint.
50. ábra. Keczecsontok és korcsolyacsontok.
A magyar keczecsont mindig az alsó lábszár, leginkább a lóé: fúrását – az ép csonton – az 50. ábra mutatja 2. 3. alatt.
E csont a kecze inára azon a módon van kötve, a mint ezt 4. alatt látjuk s így természetes, hogy a keczének a folyó fenekén való vonszolása a csontot egész hosszában koptatja, úgy hogy előbb a konczfők kopnak le, a mint ezt a 3. alatt már tapasztalhatjuk. Hosszas használat után a keczecsont átmetszete tojásdad s a csont felülete egyenletesen síma, majdnem fényes: lapot, sík kopást sohasem látunk rajta, a mi, a fúrás sajátos voltán kívül, legbiztosabb jele annak, hogy keczecsont, nem pedig korcsolya.
A korcsolya lényegesen eltér, már a dolog természeténél fogva is. Ha elfogadjuk, hogy az őskor már ismerte a korcsolyát – és nincsen ok, hogy az ellenkezőt föltegyük – akkor ez is csak olyan lehetett, mint a mai, melyet Szeged, Zenta, Doroszló (Bácsmegye) gyerekserege használ s a mely szintén a ló vagy a marha alsó lábszára ritkábban egy derék sódarcsont, tehát a sertés felső lábszára.
A gyerekek ritkán kötik meg; legtöbbje oly rövidre vágja, hogy a csontot a csizma sarka megfoghassa (50. ábra 5.), a konczfőt alúl kissé lefaragja, hogy a csont hamar fényes síkra kophasson. A rangosabbja kifúrja a csontot, még pedig mindig keresztbe, hogy akként köthesse meg a mint ezt az 50. ábra 6. mutatja.
A valódi csontkorcsolya – akár fúrva, akár nem – mindig tükörsíma, lapba futó kopású, a mint ezt az 51. ábra (az alsó) világosan mutatja. Akad azonban keczecsont is, mely a hálóról leszakadva korcsolyává válik azáltal, hogy az alsó lapnak szánt részt megfaragják s a keczefúrást úgy használják fel kötésre, a mint ezt az 51. ábra (a felső) világosan magyarázza. |
51. ábra. Csontkorcsolyák. |
A különbség tehát az, hogy a keczecsont sohasem, a korcsolya mindig lapba futó kopást tüntet föl.
Ezeken kívül akadnak az őskori csontok közt a lónak felső lábszárai is, a melyek lapba futó kopást mutatnak s a konczfőt lapjában átjáró nagy lyukat tüntetnek fel. Ezek alkalmasint a jégszánkók talpai alá voltak czövekelve, hogy a megterhelt szánkó annál könnyebben járjon.
Egyáltalában a magyar keczés egész fölszerelése rámutat az őskorra.
52. ábra. Felszerelt Kuszakecze.
A kecze bónéfája (52. ábra F két hatalmas keczekövet (T) visel; két erős tükörháló (R) közt van a finom léhés; a kecze inán 9 szárcsont (L), felváltva egy-egy turbukólommal (O) a súlyozó; a léhés két hosszú farkba fut ki. A kecze járuléka az egy fatörzsből vájt lélekvesztő (53. ábra), melyen K a kilincs, a melybe a cziklony vagy kallószíj (Z) van befűzve; ez fogja át a mankós evedző nyelét. A kecze (Ke) a tartókötélnél fogva a csökbe (Cs) van akasztva. Gondoljunk hozzá egy tagbaszakadt magyar halászt, ki jobbjával, ∞-ba kavarva, úgy evedz, hogy a lélekvesztő oldalt halad a folyásban, baljával pedig kormányozza a keczét; oly kép ez, mely ősiségében ritkítja párját.
53. ábra. Lélekvesztő a keczehalászathoz.
A keczével való halászás részletezése nem e helyre való.
A lószárcsont, mint súlyozó, még egy hálónemen, a Szegeden dívó kerítőn – némelyek szerint pirity-hálón – is dívik.
Ez a háló (54. ábra) 1.5 méter szélesség mellett 6–8 m. hosszú; mind két végén van apacscsa (A), a fölén parás (P), az inán lószár csontokkal. Ez kishalászok szerszámja, a melylyel két ember a kiöntések szélvizein kerítve halász.
54. ábra. Kerítőháló súlyokkal és parákkal.
Evvel a hálósúlyok – a mennyiben ősrégészeti szempontok alá vonhatók – le vannak tárgyalva; de mielőtt merőben más irányba térnénk, helyén lesz érinteni a parákat, a melyek a súlyokkal ellentétesek, amennyiben a háló fölét úszva tartják.
A parák, a melyek minden kerítőhálónak szerves tartozékai, rend-
szerint a nyárfa – kivált Populus Canadensis – kérgéből, néha fájából, továbbá a vörös fűzből készülnek.
Az őskorra való tekintetből annyiban tartoznak erre a helyre, amennyiben a svájczi czölöpépítményekből ismerünk parákat is.
Legott megjegyzendő, hogy a czölöpépítményekhez legközelebb áll az a para, a mely Szeged kishalászainak piritty-hálóján dívik, s fenyő- vagy nyárfából való, kötése négy lyukon át történik, a mint ez az 55. ábrán 6. alatt látható.
55. ábra. Parák.
Igen ősi ízű para a Körös-Tarcsán dívó gyalomhálóé (55. ábra 2.), mely nyárfából készül; úgy a hosszában kifúrt fenyőpara is, mely a Poprád folyón dívó kerítő-hálóról való (u. o. 7.
Alak szerint állandó a Kis-Majtényban és Szentesen divó para (u. o. 4. és 5.), mely rendszerint a vörös fűzből – Salix rubra – készül; holott a nyárfa kérgéből valók, a mint Komáromban, Budapesten és Magyar-Velenczén használatosak (u. o. 3. 8. 9.) változók, mert a kéreg törékenységének vannak alávetve.
De az bizonyos, hogy hosszas használat révén megkopva s egy czölöpépítménybe dobva, kezdetlegességükkel a legtapasztaltabb ősrégészt is megtéveszthetnék.
2. A HORGOK ÉS TŰZSÉREK.
Már a könyv élén álló egészen általános szakaszban, mely az emberről és a halról beszélt, arról is szó volt, hogy az élő magyar horgászat az emberiség bölcsőkorát, de fejlődésének legmagasabb fokát is felöleli. Az egyik véglet a czigány, a ki a rózsatüskébe veti szerencséjét, a másik a "pisztrángtudós", a ki az aczélkor egész furfangjával s teljes biztossággal megejti a csörtető hegyipatak legszemesebb, óvatos pisztrángját.
És ha ez ellentét álláspontjáról a horgoknak csak azon sorozatára vetjük tekintetünket, melyek az ős – illetőleg ókori – lelethelyek-
ről és a magyar halászság kezeiből kerültek: nagy tanulságot vonhatunk a szemlélődésből.
A dívó beosztás szempontjából, magyar helyről a legrégibb horog mindenesetre az, a mely a Csáklyáról való s Nagy-Enyeden a ref. kollégium gyűjteményének dísze. Ezt a szarvas-agancsból készült nagy harcsahorgot az 56. ábra természetes nagyságban mutatja. Füle letörve bár, de megvolt; egy gonosz véletlen folytán azonban elveszett s a kipontozás HEREPEY tanár adatai szerint történt. Méltó társa ugyanazon helyről való, s szerintem nem egyéb, mint egy nagyobb madár – alkalmasint gém – sipcsontjából való halpeczek. Ha az őstörténet nyomán indulunk, e két darabot a kőkorba kell helyeznünk. |
56. ábra. Kőkori horog és peczek. |
Úgy, a mint a horgok az 57. ábrán össze vannak állítva, mondhatjuk, hogy az emberi művelődésnek oly képét látjuk, a melyben a legrégibb korszakok összeölelkeznek. Halászati tekintetben véve előttünk áll a rózsatüske képében a fa kora, alatta a csonté, melyet a kőkorhoz szoktunk számítani; ez alatt a bronsz és végre ez alatt a vas.
A mi azonban e sorozatot különösen vonzóvá teszi, az az, hogy a vaskor horgai, tehát a maiak, kezdetlegesség dolgában semmit sem engednek az őskoriaknak s legvilágosabban bizonyítják annak igazságát, hogy a valódi népfoglalkozások ma is messze multakra vetnek világot.
|
57. ábra. Horgok. – |
Ezen a téren a nép rendkívüli makacsságot tanusít, a mit azért állíthatunk, hogy manapság a gyáripar milliószámra szórja szerte kitünő aczélhorgait, melyek valóságos potomáron kaphatók és mégsem bírják kiszorítani az ősi formákat. Ez a ragaszkodás legtöbbször tudatos s a Berettyó horgászó magyarja, ki tiszta bronszkori alakú, sima
horoggal halászott, határozottan vitatta [állította], hogy "jobban pedzi a halat, mint a bolti szerszám".
Alább azt is látni fogjuk, hogy hajlás tekintetében a horgok már régi időtől fogva két irányban fejlődtek, t. i. mély hajlás mellett, oldalt kifelé való pedzéssel és sekélyebb hajlás mellett előre való pedzéssel, vagyis a mai Kirby és Limerick alakban.
A 2. számú magyar harcsahorog ma már rendkívül ritka; Szeged táján dívott; de én már csak bemondás és rajz után ismerem; ez az alak visszavág a kőkorszakba, a mint ezt az 5. ábra bizonyítja, mely azokból a svájczi czölöpépítményekből való, a melyek a kőkorhoz számíttatnak.
A 3. és 4. ábra az erdélyi Mezőség csukázó halásznépségénél közhasználatú horog s kezdetlegesség dolgában egy hajszálnyit sem enged a legrégibb bronszkornak, a mint ezt a 7. ábra mutatja is.
A 8. ábra a legfejlettebb bronszkor szakás horgát mutatja, mely hajlásában, az előre való pedzés (Limerick) mellett, még más sajátságot is mutat, t. i. szárának hajlott voltát, mely a legrégibb vaskorban volt kifejlődve.
Ezt a sajátságos tulajdonságot igen szépen mutatja az a hatalmas harcsahorog, a melyet Tihany halászai a Balatonból kerítettek elé s a mely jellem szerint ahhoz a gazdag lelethez sorakozik, a melyet LIPP VILMOS Keszthely táján napfényre derített.
E leletben igen sok a vasszerszám és a harcsahorog is ahhoz sorakozik.
58. ábra. Régi harcsahorog.
Forduljunk innen egy más sorozathoz, mely a mély hajlású, noha még nem oldalt pedző horog fejlődését magyarázza, a hol a bronszalakok között kovácsolt vörösréz horogra is akadunk s a kötés módjának változataival is megismerkedünk.
Ez a sorozat a mély hajlású, még oldalt nem pedző, de határozottan a Kirby-rendszer fejlődését tárja föl előttünk.
A gyerekhalász elcseni a gombostűt és önkénytelenűl is bronszkori jellegű horgot készít belőle, úgy eszközölvén a hajlást, hogy a
|
59. ábra. Horgok. – |
patonyon függő horog tengelyvonala a hajlás közepén haladjon át. A bronsz- és illetőleg rézkori horgok ugyanezt magyarázzák, a mennyiben a horog kellő állását sokszorosan a szár különféle hajlításával is iparkodtak elérni, a mint ezt különösen a 3. 4. számú alakon tapasztalhatjuk. A kötés tekintetében három változattal találkozunk, amennyiben a horog-lapiczka a 4. alakon lyukasztást, a 2. és 3. alakon hátrahajló – az 5. előrehajló fület tüntet föl.
A bronsz- és illetőleg rézkori horgot, kifejlődésének teljességében a következő sorozat tárgyalja.
A sorozatra vetett futó pillantás is arra oktat, hogy fejlett alakokkal van dolgunk. A horogrész hajlítása, a szaka, a kötővég változatai
semmiben sem különböznek az aczélkor alakjainak ugyanazon viszonyaitól.
A 4. ábra hajlás szerint a Kirby és Limerick horog közé esik s alig különbözik attól a harcsahorogtól, a melyet az Olt melléki kovács ma a kasza fokából készít.
| 60. ábra. Horgok. – |
A Limerick jellem tiszta, előre való pedzéssel ki van fejezve a többi három horgon, a melyek között a 2. kiválólag érdekes, azért mert kötővége nemcsak lapiczkás, hanem árkolva is van, hogy a megkötést annál inkább biztosítsa.
A horgokhoz csatlakozik a bronsz tűzsér is (5.), mely a horgászat
tartozéka, amennyiben a horoggal kifogott halaknak zsinórra való fűzésére szolgál. Ennek összehasonlító tárgyalása majd a horgokról szóló szakasz végén következik.
61. ábra. Bronszkori |
Az élő magyar népies halászat horgainak az ősiekkel való összehasonlítása – amennyiben eddig még nincsen kimerítve – úgy áll, hogy jellemük kiválóan a korai bronszkori horgokéval egyezik s e jellem lényege az egyenes szár, a meredek szaka; hozzájárul az oldal felé való pedzés, mely azonban a bronsz-horgokon mindeddig nem figyeltetett meg. A hajlított szár a magyar horgon igen ritka, mondhatni, hogy csak elvétve akad egy-egy székely pisztránghorgon. De lássuk a bronszkori egyenesszárú horgot. Az 1. alak egy egyenes szárú, füles, nagy bronszhorgot mutat a svájczi czölöpépítményekből; hajlása öblös, szakája meredek. A 2. alak szintén bronsz, síma, előre pedző; a szár kötővégén alig lapított. |
Az előbbi beválik a magyar kovácsok készítette harcsahorog ősének; az utóbbi, egyedül az anyag kivételével, szakasztott mássa a Berettyó mentén dívó szaka nélkül való horognak, mely rendesen a czigány kovácsot vallja mesterének.
Ám lássuk evvel szemben a magyar népies halászat ma dívó harcsahorgát, Szegedről, mely nem csak a harcsára, hanem a népies horgászatra nézve egyáltalában klasszikus hely, amennyiben ott van a "nagypiczés" és a "kispiczés" hazája. Számos halász él ott, a ki őskori alakú lélekvesztőn, őskori böncsővel felszerelt fenékhoroggal, hozzá "katkával" száll a szőke Tisza vizére s horgába veti egész bizodalmát. A 62. ábra szegedi kovácstól való, egyenes szárú és meredek szakás harcsahorgot tüntet föl, mely hajlás szerint kissé bizonytalanúl Kirby; de oldal felé való pedzőség tekintetében egészen határozott jellemű, a mint ez a mellette levő rajzon látszik. Az élő halászat gyakorlatáról szóló szakaszban a magyar horgok egész sorozatával fogunk megismerkedni, mely hiteles bizonyítéka annak, hogy az egyenes szár mellett a meredek szakának csakugyan jellemző értéke van. |
62. ábra. Szegedi harcsahorog. |
Hajlítás tekintetében a Miskolczon – Sajó – divó harcsahorog, mely szintén magyar kovács műve, erős eltérést mutat, amennyiben előre pedző s egyenes szár mellett nem mély hajlású; de a szaka meredeksége megvan ezen is, amint ezt a 63. ábrán világosan kivehetjük. |
63. ábra. Miskolczi lapiczkás harcsahorog. |
E szakaszt nem rekeszthetjük be méltóbban, mint úgy, hogy a magyar horgoknak összefoglaló sorozatát (64. ábra) állítjuk az olvasó elé.
A 8. ábra a szegedi lapiczkás, egyenesszárú, meredeken szakás harcsahorgot mutatja, a 7. ábra az Olt melléki füles harcsahorgot; a 6. számú horoggal Csikszék orvhalásza pedzi a pisztrángot, az 5-ikkel Felső-Rákos halásza járja az Olt szorosát, a 9. régibb időben
64. ábra. Magyar horgok.
Tihany fenékhorgászának kerítette meg a Balaton főhalát, a fogast, míg a 11. és 12.. az erdélyi Mezőség nyomorgó halászának szolgáltatta és szolgáltatja még ma is a csukát a Hódos-és Szarvastó jege alól.
A 10. alatti rózsatüskével a czigány furfangja remekel, visszavarázsolván a kutatót – mint mondani szoktuk – "özönvíz előtti" korszakokba.
Az egészet pedig megkoronázza a vargyasmenti székely góbé, tollas horgával (13.), a melylyel oly biztosan ejti hatalmába a pisztrángot, mint akár az angol őshorgász, WALTON, hajdan, és nemes követőinek minden tudománya a magáét ma.
Ezekről a népies halászat gyakorlatáról szóló szakaszban majd tüzetesen szólunk.
Mielőtt a szigonyokhoz térnénk át, vessünk egy futó pillantást a tűzsérekre, a melyekről már mondva volt, hogy a horgászat szerves tartozékai; ezek után pedig még a fentőkre is.
Az őskorból származó tárgyak között, kivált ha halasvizek mellékén kerülnek a nap világára, sokszor tömegesen találunk oly tűket – csontból, bronszból, vasból –, a melyeket sem varró-, sem haj-, sem tüzdelő tűknek magyarázni nem lehet. E tűknek néha fokuk, néha csak fejes végük van, néha hajlítva fülesek (60. ábra 5.) is.
Ezek szerintem nem mások, mint őskori halász tűzsérek, a melyekkel a halakat zsinórra fűzték, hogy a mig a horgászat folyt, a vizben tarthassák, a horgászat végeztével pedig fris állapotban hazaszállíthassák. A halaknak fölfűzése akként történik, hogy a zsinórt a szironyfedelék alatt befűzve, a szájon kihúzzák, ezt pedig az erős, nyulánk tű nagyon megkönnyíti.
Ez mindenesetre [mindenképpen] ősrégi gyakorlat, a melyre az embert a hal sikos volta mellett a szironyfedelék folytonos nyiladozása tanította meg. És ez a gyakorlat ma is él; ott pedig, a hol a horgászat a népnél el van terjedve, mint Szegeden, Komáromban, Csongrádon, a fűző tű tűzsér vagy fűzér név alatt közhasználatban van s részint vasból (5.) részint fából (4.) való. Ha a mai tűzséreket az őskoriakkal egybevetjük (1. 2. 3. 4.) szembetűnik a jellem egyneműsége is. |
65. ábra. Tűzsérek. – 1. és 2. Bronsz-tűzsérek a svájczi czölöpépítményekből; 3. Szegedi tűzsér vasból; 4. U. o. fából való. |
De az őskoriakra vonatkozólag nem feledhetjük el azt sem, hogy egy részük a háló kötésénél is használatos lehetett; mert eddig legalább az őskori telepeken nem akadt oly hálókötőtű, a mely a mainak megfelelne, t. i. fonallal meghányható vagy megtölthető lenne; így valószínű, hogy ősidőkben a hálókötés egyszerű tűvel járta, a mikor természetesen a fonalat gyakran kellett toldani; sőt úgy látszik, hogy az ősi magyarság is így készítette hálóit s innen származik a régi okiratokban található "háló-varrás" mesterszó, mely a körülírás szerint nem a háló összeállítását – állítás – hanem kötését jelentette.
3. A FENTŐK.
Már az általános őstörténeti részben volt alkalmunk a fentőkkel való megismerkedésre (lásd 15. és 16. ábra), a melyek a legősibb czölöpépítményekből kerülve, eleintén csak mint "pereszlenek" – Quirl – szerepeltek az irodalomban, míg végre a kutatók az élő használat során kiderítették, hogy ezek az elveszett fenékhorgok fölkeresésére szolgáló halász szerszámok voltak.
Ezek az őskori fentők – szegedi nevök szerint katkák – úgy az Arve folyó halászainál dívók is, kicsinyek, egyáltalában nem nagyobbak azoknál a pereszleneknél, a melyeket konyháinkban az ételnemüek habarására használnak.
Az itt bemutatott sorozatban (66. ábra) az 1. és 2. őskori fentőket mutat, a mint azok a svájczi czölöpépítményekből kerültek napvilágra; a 3. ábra ellenben az Arve halászainál dívó, ólomsúlyokkal felszerelt fentőt mutatja, mely az őskoriak meghatározását, azaz használat szerint való fölismerését lehetővé tette. Az őskori fentők súlyozását később a magyar fentők és katkák nyomán tanúlhatjuk meg. Az élő magyar fentők ismét visszavarázsolnak a messze őskorba s mégis be kell ismernünk, hogy teljesen megfelelnek czéljuknak. De mielőtt azokat tüzetesen megismertetnők, vessünk egy pillantást a fenékhorogra, a mely a fentő használatát szülte. |
66. ábra. Fentők. |
A fenékhorog (67. ábra) egy hosszu ín, az úgynevezett horogpalló vagy horogderék (J), a mely Komáromban a fejkőhöz (K) van kötve; a horogpallón végig egyenlő távolságban (1 m.) patonyokra vagy peklékre horgok vannak kötve (P) minden tizedik horogban be van hurkolva egy kisebb horogkövécs – Szegeden böncső – s így megyen ez 80–100–160 horogszemig.
67. ábra. Fenékhorog.
A halász egymásután felférgeli vagy felhalazza a horgokat s a horogrostán, intáblán, vagy a lélekvesztő oldalán és fenekén úgy rendezi el, hogy a ladikot eleresztve, akadály nélkül kivethesse; kezdi pedig – a fejkőtől értve – az ellenkező végen, a melyre néha egy kisebb mederkő van erősítve.
Utoljára kiveti a fejkövet is.
A szegedi fenekes, karónál fogva a parton köti ki a horgot; az igazi komáromi ellenben estve egyszerűen beveti s a part szerint megjegyzi magának a helyet; teszi pedig ezt azért, hogy az orvhalász ne tudhassa meg a kivetés helyét, tehát ne járhassa fel a kivetett horgot, ne lophassa le róla a rajtavesztett halat.
A szegedi fenekes tehát csak akkor keresi fenékhorgát a katkával – fentővel –, ha véletlenül elszabadúl vagy leszakad, a komárominál ellenben a fentő rendes horogemelő szerszám.
Most pedig ismerkedjunk meg a magyar fentőkkel.
A csongrádi fene kes rendszerint négy nagy harcsahorgot száránál fogva úgy kötözget össze, hogy ez rendes vasmacskát alkot; erről nincs mit szólnunk.
Az igazi magyar fentősök az ősi módot követik; szertenéznek egy alkalmatos ágasbogas fa után, kellő módon megfaragják, felkövelik s kötélre kötik, hogy kivethető legyen.
68. ábra. – 1. Szegedi fentő. 2. Komáromi fentő. |
De ez nem oly egyszerű dolog, a minő egyszerű a látszatja; mert a felkövelés nagy mesterség. A felkövelésben két módot különböztethetünk meg; az egyik a Szegeden dívó (68. ábra 1.), a másika Komáromban divatos (68. ábra. 2.). A szegedinél a száron és a fejen van a kő, még pedig úgy felkötve, hogy mikor a fentő a víz fenekére száll le, ágbogainak hegye éppen csak éri a feneket s minthogy a kövek a vezetők, sohasem vág belé az iszapba; de a horgot azért biztosan fölszedi. A komáromi fentők legtöbbjénél csak a szár van felkövelve s a kő súlya úgy van kiigazítva, hogy a fentő fájához való viszonyánál fogva, elsűlyeszti ugyan a fentőt a víz fenekére; de mégis inkább lebegve tartja, mert külön- |
ben az éles ágbogak belévágnának az iszapba s a fentő nem keresne a vízfenék felületén, hanem vasmacska módjára belévágna.
De van ennek is változata, t. i. az a köves fentő (69. ábra), hol a kő nem elégséges s a fentőjárás igazítását egy nagy vasszög is eszközli; továbbá a 70. ábra, mely kő nélkül való fentőt ábrázol, a melyen a súlyozás csak vasszegekkel van csinálva. Ez a kiváló, régi fentő alászálló uszadék fából készült s a két szög tulajdonképen csak arra való volt, hogy leszállását elősegítse.
69. ábra. Köves fentő. |
70. ábra. Szöges fentő. |
Ezek a magyar fentők sokszor kar vastagságú s közel 1 m. hosszú ágbogakból készülnek s a czölöpépítmények fentőihez viszonyítva, valóságos óriások.
És valóságos őskori kép az, midőn a fenekes, feltűrt gatyaszárral, meztelen karral ott áll libegő lélekvesztőjén s az ágasbogas fentőnél fogva a víz fölé emeli a fenékhorog otromba fejkövét.
4. A SZIGONYOK.
Már az őstörténeti általános részében is volt szó a szigonyról s föltettük, hogy e halászszerszám legősibb formája az egyágú, u. n. dárdaszigony volt, mely kétféleképen fejlődhetett, t. i. a szakák és az ágak tekintetében (lásd a 5. és 5.ábrát. A több ágú szigony győzött, mert valóban csak ez biztosíthatta a halásznak azt a síkos, könnyen kiszakadó prédát, a halat.
A többágú szigonynak első formája kétágú s természete szerint nyakló szigony lehetett, t. i. olyan, hogy a halat nem járta át, hanem inkább két ága közé szorította és a befelé álló szakákkal fogva tar-
totta. Nyakló azért, mert a halász egyáltalában azon van, hogy a halat a nyakszirtnek megfelelő tájon találja el, a hol a szironyfedelék és a mell úszószárnya úgyis megnehezíti a kisiklást.
Ha tehát azt a kérdést vetjük fel, melyik a több ág felé fejlődő szigonyok közt a legrégibb, úgy a nyakló formában állapodhatunk meg. De – a mint mondtuk is – a dárdaszigonyok az ősiek között első helyre valók.
Ám vegyünk elő egy régi sorozatot, hogy a magyarság szerszámával viszonyíthassuk.
A 71. ábra bronszkori dárdaszigony, mely a Lago di Garda czölöpépítményeiből került; a 72. ábra 1. egy kőkori nyaklószigonyt mutat, mely svéd lelethelyről való; 2. egy kétágú vasszigony, Mojgrádról való s állítólag római – Erdélyi Múzeum –, 3. egy háromágú vasszigony az újabbkori svájczi czölöpépítményekből; – végül 4. egy háromágú aranyból készült szigonyminta, mely a Szilágy-Somlyón talált késő római szerszámos nyaklánczról való, a mely a bécsi császári kincstárnak egyik dísze.
71. ábra. |
72. ábra. |
73. ábra. |
Ezekben feltárúl előttünk a szigony fejlődése a különböző korokban s immáron felvethetjük azt a kérdést, hogy mily viszonyban áll ezekhez a magyarság szigonya. A felelet pedig az, hogy a magyar halászság kezén még ma is megvan a szigonynak annyi alakja, hogy a dárdaszigonytól a sokágúig – beleértve a nyaklót is – az egész sor kiállítható.
Kun-Szent-Márton halászsága még ma is használja a 73. ábrán látható dárdaszigonyt, mely csak a megerősítés módjában különbözik a kimutatott bronszkoritól (71. ábra), ha ugyan ez a rész nem törött le.
Hogy a megerősítés modja milyen fontos, ezt még a szigonyok sorozatában látni fogjuk s alább a nád vágóknál is találkozunk vele.
Ezek az egyágú dárda-szigonyok ma arra valók, hogy a halász mély és gyökeres fenekű vízben csak vaktában szúr, tehát nem szemre dolgozik vele.
Átmegyünk immár a nyaklószigony kimutatásához, t. i. ahhoz az alakhoz, a mely ágai között fogja meg a halat s a melynek ősével a kőkorban ismerkedtünk meg. (72. ábra 1.)
Kutatásaim eddigi tanusága az, hogy csupán a Bódva menti halászság – Komjáti, Hidvég-Ardó, Szendrő – dicsekedhet avval,
hogy legősibb soron nyaklószigonynyal él, mely – mint ilyen – jellem és használat szerint egyedül áll.
A 74. ábra 2. egy Szendrőről való nyaklószigony, melynek hét ága van s mindenik alapjában oly módon szakás, mint a kőkorból kimutatott kétágú svéd nyaklószigony (l. 72. ábra 1.).
74. ábra
|
A 74. ábrában 1. bemutatott hidvég-ardói nyaklószigony még kezdetlegesebb, a mennyiben ágai (8) gereblyeszerűen tompák, végig simák, tehát sem szúrók, sem fogasok, hanem ütés útján roncsolók. Ezek a szigonyok rendkívül érdekesek, mert, noha berendezésük meg van okolva azáltal, hogy kavicsos vizekben használtatnak s ezért hatékonyságukat a hegyességre építeni nem lehet – mert hiszen ez , a hegyesség legott megtörne a kavicsokon – mégis azt tapasztaljuk, hogy hasonló viszonyok között – péld. a Székelyföld igen kavicsos vizeiben – egészen más jellemű szigonyok használtatnak, a mint ezt majd a maga helyén látni fogjuk. A szigony természetéből kiindulva, a Bódva menti halászság az egyedüli, amely a halat nem "szúrja", nem "dobja", nem "sujtja", hanem saját szavával élve – és találóan élve – lenyakalja. |
Lássuk most már a legközelebbi fokozatot. t. i. a szúró szigonyok között a kétáguakat.
Az a régi vasszigony (72. ábra 2.), a mely az összehasonlítás alapjáúl szolgál, mint mondottuk, a Mojgrád melletti lelethelyről való s állítólag római.
Azonban tagadhatatlan, hogy Neptunus, mint a vizek istene, min-
dig háromágú szigonynyal szerepel a rómaiak képzőművészetében s a késő római korból való arany nyakláncz szigonya is, melyet a 62. ábrán 4. alatt bemutattunk, szintén háromágú.
A magyarság szigonyain végig tekintve, viszont azt találjuk, hogy a központi magyar halászság a dárdaszigony mellett kizárólag csak a kétágú szigonyt használja, mely alkata szerint a különböző pontokon is egynemű, tehát – mint mondani szoktuk – tipusz, s az állítólagos rómaitól csak annyiban különbözik, hogy ágai sugár egyenesek s szakái nem szemközt állók.
Tekintve azt az ezer véletlent, a mely a különböző korokból eredő tárgyakat összehozza s a mely a népvándorlás nagy hullámverésében még fokozódott is, én hajlandó vagyok a Mojgrádról való szigonyt ahhoz a törzshöz vonni, a melytől a tipikus magyar kétágú szigony vette eredetét. Teljesen egyre megyen, akár Tápén, akár Csongrádon, akár Körös-Tarcsán veszszük szemügyre a még létező szigonyokat – a mi akad mind régi – a tipusz egy és ugyanaz. A legfejlettebb alak, a Tápén dívott vágószigony (75. ábra 1.) hatalmas vas, mely közel fél méter hosszú, körömszerűen szakás, szakái pedig a lapban ellentétesek. Köpüje sajátszerű diszítést mutat, a melylyel majd a nádvágóknál fogunk találkozni; rúdja körülbelől 3 m: hosszú, szóval hatalmas fegyver, a melyet majd a népies halászat mai gyakorlatáról szóló szakaszban akár meg is bámulhatunk. |
75. ábra. Magyar szigonyok. |
A 75. ábra 2. a Körös-Tarcsán dívó szigonyt ábrázolja, mely vasban valamivel gyengébb, de tipusz szerint az előbbivel egyezik.
A háromágú szigonyok közt a magyar halászság kezén többrendbeli alakokat találunk; ám ezek már nem alkotnak oly állandó tipuszt, mint a minővel a kétágú formáknál megismerkedtünk.
76. ábra. |
S ha az összehasonlítást azokra alapítjuk, a melyeket a 72. ábrában bemutattunk, úgy kivált a 72. ábra 3. az, a melynek a mi szigonyaink közül az alsó Vág folyó galócza-szigonya (76. ábra) megfelel, alighanem az utolsó darab, mely a mai napokra átjutott.
Ezeket elhagyva, oly sorozathoz jutunk, mely kiválóan figyelemre méltó.
A mai s a közelmúltból eredő szigonyok legtöbbje köpüs s e részével rájár a rúdra vagy nyélre, a melyhez a köpüben lévő lyukon át egy megfelelő szöggel odaszegezhető.
Ugyanezt találjuk a régibb vaskor fejlettebb szigonyain is.
De már a kun-szent-mártoni dárdaszigonyon is azt tapasztalhattuk, hogy van a megerősítésnek egy más módja, az úgynevezett makkrajáró vagy makkos, mely abban áll, hogy a szerszám nem végződik köpübe, mely a rúd végét magába fogadhatja, hanem makk- vagy szögszerűen van kinyujtva és derékszögben meghajtva. Ez a makk vagy szög be van illesztve a rúdba s az egészet egy vagy két vaskarika szorítja reá.
A megerősítésnek e módja Keszthely szigonyainál is annál kirívóbb, mennél jobban tudjuk, hogy péld. a Kenessei, tehát szintén balatonmelléki szigonyok ismét köpüsök. Ezt a sajátságos megerősítési módot, mely – mint a nádvágóknál látni fogjuk – messze vág a bronszkorba, elénk állítja a 77. ábra, mind keszthelyi szigony (az ötágú karikákkal, tehát teljesen fölszerelve).
77. ábra. Makkos szigonyok.
Itt a két hármaságú szigony ismét hatalmas vas, de hegyes – tehát nem körömszerű szakákkal – s ezáltal a központi kétágú szigonyok tipuszától lényegesen eltér. Itt megjegyzendő, hogy az ó-vend tipusz, a melyet Berlin városa muzeuma a Brandenburg területén talált régibb halászszerszámainak tulajdonítani hajlandó, csupán a szigony makkos megerősítésére támasztható s erre is csak részben, mert a makkos szigonyok mellett ott állanak a köpüsök is; ámde az ángolnaszigony kivételével, mely berendezésére nézve nindenesetre tipusz, de köpüs, a makkra járó szigonyok nem tipikusok sem az ágak mennyiségére, sem semmiképen.
78. ábra |
De nem tekintve a nádvágókat – a melyekkel majd alább foglalkozunk – arra a megerősítésre, mely Keszthelyen dívik, érdekes világot vet az a két ágú szigony, a melyet Tihany halászai a Balaton fenekéről kerítettek elő s a mely – nézetem szerint – kortársa annak a sajátságos hajlítású harcsahorognak, melyet az 58. ábrán megismertünk.
Ez a szigony (78. ábra) melynek régi voltáról – az alakon kívül – az a tetemes kérgesedés is tanuskodik, mely borítja, a megerősítés tekintetében makkos. Szakái ellentétes irányban s a lapban értve, kifelé állanak; megerősítése tehát, mely mindenesetre fontos, Keszthely mai szigonyaival egybevág.
Láttuk, hogy Keszthelynek bizonyos hálókövei világot vetettek azokra, a melyek Aquincum romjaiból kerültek, most ismét egy sajátsággal foglalkoztunk, mely Keszthelyen dívik s merőben elüt a közkeletű alakoktól. Itt, természetesen, be kell érnünk az egyszerű reámutatással, mert a meglevő összehasonlító anyag nem elégséges arra, hogy bár csak a föltevések terére is léphetnénk.
5. A NÁDVÁGÓK.
A nádvágó szerszám már a dolog természeténél fogva is mindig szerves tartozéka volt a halászatnak s az ma is.
A vejsze, a varsa készítéséhez. a verésekhez a nádvágóval szerzi a halász a kellő anyagot, s evvel a szerszámmal készíti és tisztogatja nádas, sásos és kákás tóságokban a halas helyekhez vezető csapásokat, vagyis azokat az utakat, a melyeken vízi járóművével ki- és bejár.
Tisztán az őskori és mai gyakorlat szerint ezek a szerszámok bajosan tárgyalhatók, mert egyfelől untalan beléjátszanak az ókoriak, a
magyarság szerszámát tekintve pedig, beléjátszanak a középázsiai alakok. Ez az oka, hogy a nádvágó szerszámok tárgyalásánál nem követhetjük az eddigi rendszert, hanem az őskori, ókori és néprajzi alakokat állítjuk szembe a magyarság élő szerszámaival.
Tudnunk kell mindenekelőtt, hogy egészben sarlószerű szerszámokkal van dolgunk s hogy már ősidőkben is két faj volt meg u. m. egy gyengébb sarló, a takarmány és gabnanemüek vágására és egy erősebb faj – a pengére és különösen a megerősítés módjára értve –,mely a keményvágású nádra szolgált.
Nekünk csak az utóbbival van dolgunk.
79. ábra. Nádvágók. – 1. Nádvágó, bronsz, a svájczi czölöpépitményekből; |
Az ábrák meghatározása, a mint az oda van írva, csupa élő magyar halász mesterszó és foglalatja a nádvágó szerszámok összességének, természetesen, amennyiben halászatiak; mert pld. a tolókaszát kihagytuk, mivel az avval való nádvágás a gazdaság más ágazatára tartozik. A mire figyelmünket különösen irányozzuk, az – az alakon kívül – különösen a megerősítés modja, a melynél legott szemünkbe tűnik, hogy a köpűs mód hiányzik, Ó-Egyiptom kaszúrján pedig a karikával való leszorítás, a melylyel már a dárdaszigonynál megismerkedtünk, világosan kivehető (79. ábra 3.). |
De haladjunk egyelőre még tovább.
A következő sorozat ismét nádvágókkal ismertet meg. A 80. ábra 1. ismét világosan mutatja a karikával való leszoritást, holott a 2. és 4.
80. ábra. – 1. Nádvágó, arany a Szilágy-Somlyói nyaklánczról;
2. és 4. Nádvágók, bronsz, Nemz. Muzeum; 3. A nádvágó makkja oldalról.
világot vet e megerősítés részletére, t. i. a makkra (3. A). Ezenkívül tapasztaljuk azt is, hogy egészben véve az az előrevágó kés-forma, melyet már a 79. ábrán 1. figyelhettünk meg, itt is tartja magát.
|
81. ábra. Ázsiai (Sziam) nádvágók. – 1. Nádvágó; 2. Gyalázka. 3. Nyesellő; mind vas. |
Már magában a makk felköltheti érdeklődésünket s önkénytelenül is eszünkbe juttatja a Keszthelyről ismertetett szigonyok szögét, karikáját, úgy a kún-szentmártoni dárdaszigonyt is. Az eddig bemutatott nádvágó szerszámok az ős- és ókorhoz tartoztak s mielőtt a magyarokkal való szembeállításra térnénk, vessünk egy pillantást a középázsiaiakra is. Már a futópillantás is meggyőz arról, hogy nagyban és egészben véve Sziam nádvágói is az ősi csapáson haladnak; itt is látjuk az előrevágó kés alakot 81. ábra 1. a kaszaszerű hajlást u. o. 2. végre a sarlóalakot u. o. 3. a szó közértelmében. |
A megerősítés itt már köpüs; s hogy ilyen, az nagyon természetes, mert a vas szivós anyaga ezt kibirja, holott a bronsz sem a szögszerű kinyujtást, sem a köpüre való alakot nem birta ki: az előbbit azért nem, mert igen könnyen letört, az utóbbit azért nem, mert a köpű öntése nehéz s ha elég erős, sok anyagot emésztett volna, mi abban a korban, a melyben ezek a szerszámok készültek, igen nyomós ok volt arra, hogy az embert takarékosabb s mégis szilárd módok kieszelésére sarkalja; e mód a makk volt.
Mindezeket tudva, a magyar nádvágók rendkívül érdekes színben tünnek föl előttünk, akár az ős-, akár az ókorral, akár végre az ázsiai alakokkal vetjük össze őket.
Ime előttünk állanak – az egy kaszúr kivételével, melyről e szakasz más helyén szólunk – a magyar halászság nádvágó szerszámai, hogy alak és megerősítési mód szerint e könyv lapjain találkozzanak őskori és messze tájakról származó rokonaikkal.
82. ábra. 1. Magyar nyesellő – 2. Karikára járó nádvágó, Tápé; 3. Ugyanaz szétszedve.
Tápé nádvágója (82. ábra 2.) bevilágít az őskorba s egyszersmind Ázsia belsejébe is, mert világosan megmagyarázza, mit jelent a bronsz nádvágók makkja és határozott alakrokonságot vall a Sziamból került nádvágóval (81. ábra 1.), melyet a Nemzeti Múzeum őriz.
E nádvágón P a penge, K a karika, N a nyél. Ha a karikát leütjük, szétbomlik az egész szerkezet (3.) s azt látjuk, hogy – oldalról nézve – a penge alja I, makkba M végződik, mely a nyélbe illeszthető; van egy ék (F), mely a nyélnek megfelezett részét kiegészíti s a pengét két fél közé fogja; a többit a karika végzi. A pengén észrevesszük azokat a sajátszerű czifrázatokat, a melyek már Tápé szigonyán is feltünedeztek.
Ebből kiindulva, megértjük, hogyan volt megerősítve a bronszkori nádvágó (79. ábra 1.; 82. ábra 1. 2. 3.) meg azt, hogyan volt az egyiptomi kaszúr s az arany nádvágó is, a mely a már több ízben felemlített arany nyaklánczon ékeskedik.
Sőt így lehetett megerősítve az egyiptomi nyesellő is (79. ábra 4.), holott a bronszkori gyalázka (79 ábra 2.) a köpüs módhoz való átmenetet jelezi, melyet teljes kifejlődésben a sziami szerszámokon s Magyar-Velencze nyesellőjén (82. ábra 1.) ismerünk meg.
83. ábra. Magyar gyalázka |
84. ábra A nádvágó egyszerű megerősítése. |
A magyar gyalázka (83. ábra) még hátrább vág, mert bizonyos kőbaltákra nézve csak ilyen ékre járó megerősítési módot képzelhetünk.
De van a makkos megerősítési módnak egyszerűbb változata is, az, a melynél a nádvágó pengéje nem esik két fél közé, hanem egyszerűen a nyél külsőjéhez van illesztve s azután karikával leszorítva a mint ezt a 84. ábra a. b. világosan magyarázza.
Bizonyos, hogy a svájczi czölöpépítményekből való nádvágó (79. ábra 1.) így volt a nyélhez erősítve. Ez a változat Tápén, Algyőn és Szentesen akad vegyesen avval, a melyet a 82. ábra alapján részletesen tárgyaltunk.
E sorozatot méltóképen rekesztheti be az a mult századból eredő,
alakja és dísze szerint valódi magyar nádvágó, mely Tápén a legöregebb halász szerény hajlékának padlásáról, százados lom közül került elő. (84. ábra c.)
6. A LADIK.
Az ősrégészetben dívó közfölfogás szerint a legrégibb vizijárómű az egy fatörzsböl tűzzel vájt, külseje szerint pedig kőbaltával kiformált ladik, magyarán mondva "lélekvesztő" * volt. E fölfogást támogatják azok a lélekvesztő-roncsok, a melyek a svájczi tavak czölöp-építményeiből, más helyeken régi, ma már kiszáradt halashelyek tőzegrétegeiből kerültek napvilágra.
Már az általános őstörténelmi részben futólag érintve volt, hogy a kőkorhoz számított, tengermelléken álló konyhahulladék rétegekben oly halaknak maradványai is akadnak, a mely halak csak a sík tengeren kaphatók, tehát parti halászattal ki nem teremthetők; s így föl kell tenni, hogy az őstelepek lakói már oly járóművekkel bírhattak, a melyeken a síktengerre kiszállhattak.
Ezeknek alakjáról, szerkezetéről eddig tudomásunk nincsen s azon az alapon, a melyet azok a bizonyos halak nyújtanak, csak létezésük föltevése jogosúlt.
Ámde, ha a magyar népies halászat járóműveit sorozatba állítjuk, kezdetlegesség tekintetében nem a lélekvesztő, hanem a nádtutaj követeli magának az elsőbbséget. És ha a dolog természetét veszszük, nagyon csábít az a föltevés, hogy az első vízijáróművek nem kivájt ladikok, hanem tutajok voltak; mert hiszen sokkal egyszerűbb sorozat a fa úszó voltát észrevenni, több fát gúzszsal öszszekötni, mint a tűzzel való vájás, vagy akár az odvas fának döntése, mind két végén való befeneklése.
A mit pedig a kezdetlegesség dolgában az Ecsedi láp északi részének csíkász embere – Porcsalma körül – még a mai napon is mível, az valóban teljesen őskori.
Nem vesződik ő fasudarak összekötésével, nagy törzsek kivájásával, az odvasoknak döntésével és befeneklésével, hanem leghűségesebb szerszámával, a kaszúrral, hirtelenjében lekanyarít annyi nádat,
* Nem régi szó; halász ember nem él vele s alkalmasint a német "Seelentränker" révén szakadt reánk.
85. ábra. Nádtutaj. |
hogy három jókora kéve teljék belőle, ezeket a mocsárfűzből csavart gúzszsal megköti, két dorong közé fogja, csúcsos végüket gúzszsal összefoglalja s készen van az ő vízi járóműve, melynek tisztes formáját a 85. ábra mutatja.
Mire ez a jószág készen van, a csikász tolórudat ragad a kezébe, bedönti a nádtutajt a vízbe, reá áll a vastag végére s vigan tologatja a csikkasok és lápkutak tájára.
A mint láthatjuk, már ennek a kezdetleges járóműnek is megvan az orra és a fara – éles és tompa vége – és természetes, hogy a tologatásnál ennek is az orra jár elől.
De még ennél is van kezdetlegesebb járómű az erdélyi részek egyik zugában, már az u. n. Mezőségen fekvő Apahida nádas és részben ingólápos taván, a hol egyszerűen az ingólápnak egy leszelt darabja szolgál a vejszés kárászhalász járóműve gyanánt.
Ezek után áttérhetünk a lélekvesztők legfőbb magyar alakjaira, a melyek kétfélék.
Az egyik törzsalak a Balaton "bödönhajója", mely mindig tűzzel is van vájva: a másik a folyókon dívó "csónyik".
A Balaton bödönhajója kétféle s mind a két alakja tölgyfából való; keresztmetszete szerint vastag körtealakú, orra hegyes, magasra felálló.
Az egyszerűbb az, a melyet a 86. ábra tüntet föl.
86. ábra. Balatoni bödönhajó.
Ez magyarán mondva suta, mert a fara elkerekített; hossza 3 m. – egy, legfölebb két embernek való; a balatoni kishalász szerszámja, melynek egyetlen
példányát csak Siófokon láttam. Repedező orrát ekkoron már pléh védte, illetőleg pléh akadályozta a víz benyomúlását. Van első és hátulsó tatja és húzószöge.
A második alak a bödönhajó kiálló orral és vágó farral, mely sok esetben szintén felkunkorodik s ekkor ez a nevezetes járómű nagyon emlékeztet a tengermellék régi "mentő hajóira", a melyek alma szelethez hasonlítottak, hogy soha föl ne borúlhassanak (87. ábra).
87. ábra. Felvasalt bödönhajó.
Ez 4 méteren túljár, négy halászt szerszámostól elbír s mély járása, szövetkezve a halászok ügyességével, mely valóban bámulatos, csendes vagy csak lengedező vízen megóvja a fölborúlástól.
Igen ám; de az ú. n. nagy szerszám, t. i. az öreghálóval való halászat, kivált kissé habos vízen, egy bödönnel nem végezhető, mert legalább is nyolcz ember kell hozzá, ki egy bödönbe nem fér el; azonkívül tér is kell az öregháló elhelyezésére, fágyására.
Ezen úgy segítenek a bödönösök, hogy két hajót kötnek össze s ehhez képest van a hajó felvasalva, amint következik, természetesen az orrán kezdve: t a tatyvas, mely a bödön orrát az elrepedéstől óvja; k, k az első és második kötésvas, a melynél fogva két bödön összeköthető; sz a húzószeg, a melybe az evedzőt beakasztják, rendszerint három; h a habvető, egy rámás alkotmány, mely a habot visszaveti, mert megjegyzendő, hogy a bödön hasas volta mellett, habvető nélkül a víz igen könnyen benyomúlhatna.
Ez a "magyar tenger" ősi vízijáróműve, mely manapság már letünő
félben van, hogy helyébe a laposfenekű hajó állhasson, a melylyel a gyakorlatról szóló részben majd megismerkedhetünk.
A folyókon dívó lélekvesztők, keresztmetszet szerint nyílt félkörüek s vagy lapos far mellett csúcsos orrúak, vagy olyanok, hogy faruk, orruk egyformán éles.
A lapos farú lélekvesztők között kiváló figyelmet érdemel a Körös-Tarcsán és a Berettyón is dívó, melyet a 88. ábra állít elénk, mely megüti az 5 m.-t is s négy embernek való. Orrát és farát tat erősíti s van rendesen négy kilincse (F), mely arra való, hogy keczézés alkalmával valamennyi evedző a cziklend (cziklony) csikló vagy kalló-szíjba akasztható legyen, a mint azt az ábrán a fartól számított első kilincsen láthatjuk is.
88. ábra. Laposfarú ladik.
A 89. ábra a szegedi lélekvesztőt ábrázolja, melynek közszájon forgó neve "csónyik". Ez előre-hátra egyformán szolgál s kilincs helyett húzó vánkussal, kolomppal, vagy kallantyúval van ellátva, hogy az evedző gúzsba vethető legyen.
89. ábra. Szegedi "csónyik."
A midőn ide teszszük, hogy a régi balatoni bödön vájásával – akárcsak az őskorban – a tűz is közreműködött, érdekességénél
fogva ide igtatjuk még azt az arany lélekvesztőt, kissé bús arczú halászával együtt, mely azon a szilágy-somlyói arany lánczon ékeskedik s a melynek bizonyos rokonságát a Körös és Berettyó mai laposfarú lélekvesztőjével tagadni alig lehet.
90. ábra. Arany lélekvesztő a szilágysomlyói aranylánczról.
7. A CSIKÁSZ SZERSZÁMJA.
E könyv második része magában foglalja a halászati képek sorozatát is. Nagyon természetes, hogy ott a csikász teljes joggal helyet kért magának, s azt meg is kapta.
Ott azonban a csikászt egész valója szerint méltatjuk, holott ez a szakasz annak szerszámját kéri elő, hogy az őskorral egybevethesse: tehát lássuk.
A csikász a szó való értelmében "ezer veszedelem" között űzi furfangos mesterségét. Ingó lápokon halad tova, melyek alatt "feneketlen" a mélység: a hol nincsen ingó-láp, ott feneketlen sarak, gödrök állanak útjába, a melyek az időjáráshoz képest folyton változnak. Ez és számtalan más veszedelem úgy hozza magával, hogy a csikász minden egyes lépése ki van számítva. A vakbogár csápjával tapogatva halad tova, a csikász csápja a lápibot, a melylyel majd mindjárt megismerkedünk.
De vannak kiválóan alkalmatos helyek, a vészek, a hol a csik mindig ellehet, a hol tehát mindig érdemes csikászni s a hova természetesen gyakran kell eljárni. Ilyen helyeken a csikász kikészíti útját, hogy bátran járhasson; ez az út a lábó s lényege szerint czölöp-építmény.
Erős karvastagságú husángokból karót csinál, a vész irányában két sorban leveri s a közét gizgazzal, náddal, gyeppel, zsombék-
kal tölti ki úgy, hogy egy keskeny járó – igazi "macskajáró" – keletkezik: ez a lábó.
Ugy a mint a lábó mellett csíkos víz jelentkezik, vagy a lábót vizen át kell folytatni, kihagyogatja a kashelyet, vagyis olyan keresztbe-futó rést készít a lábón, hogy a csikkas taraját belészoríthassa s az "átszálló" csikot a kasba keríthesse.
Ezeket az átszálló pontokat tisztogatja.
Az ingólápon lápkutat vág, hogy a csikot oda szoktassa s a berakott kasba keríthesse.
91. ábra. Kaszur. |
A csikász ember főszerszámja, melyre roppantúl rátartós, mert erős fegyvert is lát benne, a kaszúr (91. ábra), a melyet már a nádvágók sorában említettünk is. Ez a kaszúr egyenes ágban származéka a "kasza orrnak", ezen a soron "vérrokona" a "kaczornak", mely a magyar szőlősgazda kezén van, édes testvére pedig a Fertő melléki "koczérnak", mely ott halász kezén dívik.
Hogy mindezeknek szülőanyja a kasza, * az bizonyos s onnan van, hogya magyarság a kasza anyagát legelső sorba teszi, mikor vágószerszámhoz való kell, nemcsak, hanem mikor egyáltalában valami "finum" szerszámra van szüksége.
Nagy is annak a becsülete, a ki a kaszát meg tudja válogatni. Ott látjuk őket a vasárus boltban féltérdre bocsátkozva, előttük egy kő, mellettök egy rakás kasza, melyet azon a kövön egyenként megpengetnek s nincs az a "zongorahangoló", a ki pontosabban összelesse a húrok hangját, mint az a kaszásember a kaszáét; mikor azután kettőben megállapodott, ezt egyszerre penegteti meg s azt választja, a mely olyan tisztán szól, mint az "angyalok sarkantyújának a taréja".
Mikor ez mint kasza elkopott, elvásott, a falu kovácsával elvágatja a fokát, a melyből a "legfinumabb" horog készül, a pengéből pedig kaszúr lesz oly fölszereléssel, a mint azt a 91. ábra mutatja.
* A kasza különben nem magyar, hanem szláv szó.
Ennek ókori ősével megismerkedtünk már Ó-Egyiptom révén a 79. 3. ábrában, melynek lekonyúlt alakja az ó-egyiptomi rajzmesterség kezdetleges voltában rejlik.
A kaszúrhoz szegődik a lápibot (92. ábra B), mely legtöbbször két, néha három ágban végződik s a csikász csápját teszi. Természetes, hogy a síma végén fogja s az ágas véggel tapogat, azért, mert a síma bot átjárná az ingó-lápot. Ezután következik a lápmetsző, (92. ábra A) egy hatalmas vas, melyet ásó-módra arra használ, hogy az ingó-lápon kerek lyukakat, a lápkutakat vághassa. Ez a lápmetsző a Bodrogközön lábmettő, s minthogy ott a csikászat veszni indúlt, a lápokról a jeges halászathoz pártolt át, hol rudhajtás a dolga, a mint ezt később látni fogjuk. Fogószerszámja a csikkas (93. ábra), melynek van taraja (T), füle (F), tömlöcze (M), és fara (S). Ezt úgy mondják, a hogyan kiírni nem illik. Belsejében van az a szűk nyilás, a vörcsök, a melylyel már a 43. ábrán V alatt foglalkoztunk. Ez a csikkas fűzfavesszőből való kitünő fonadék, alapjában varsa s megfelel a magyar történelmi szerszámnak, a latin szó értelmében az "ansa"-nak is. |
92. ábra. |
93. ábra. Csikkas. |
94. ábra. Csiktök kasornyával. |
Lássuk már most a csikász szállító és mérő szerszámját, mely egészen az ő emberségéből telik s mindenesetre őseredeti. Udvarának legjobb helyén gondosan neveli a kurtanyakú u. n. kabaktököt, megérleli, kitisztítja, kasornyába fogja, melyet válogatott fűzvesszőből csavar, hogy kényelmesen hordozhassa, a mint ezt a 94. ábrán láthatjuk; itt A a csiktök kantárja, R a talpa. Mikor kevés a csik, evvel a csiktökkel járja föl a kasokat, ebbe dönti a csikkas farán át a prédát. Igen kitünő szerszám ez azért, mert a víz ki nem locscsanhat
belőle. Mikor áldás van, akkor öblösebb szerszámhoz folyamodik; s ez a csikputtony, hol "fertályvékás", hol meg "félvékás". Ennek a kitűnő, rendesen igen tiszta gyékényfonatnak pogánykori hamv-veder az alakja; fedele lapos-csúcsos, van négy "karja", a melynél fogva a csikász hátára veheti, a mint ezt a 95. kép világosan megmagyarázza. Kiegészítő része a csikszűrő (96. ábra), a melylyel a csikot merítgetik s a mely egy régi, majdnem "czinkotai itcze" tartalom mellett az eladáskor is szerepel.
95. ábra. Csikputtony. |
96. ábra. Csikszűrő. |
És minthogy a csik, kevés helyen bár, de ma is vármegyére szóló kereskedés tárgya, természetes, hogy azt föl is kell gyűjteni.
97. ábra. Véter. |
Ennek két módja van, mind a kettő ősiség tekintetében vetélkedik egymással. Az egyik a csikgödör, egy 2 m. hosszú, félannyi széles és mély gödör, melyet Tyukod és Porcsalma körül a csikász ember udvarán kiás, vízzel lát el és csikkal tölt meg, honnan vásár idején hordóba meríti, hogy szekeren szállíthassa; a másik a véter, egy öblös fedeles fűzvessző-kas (97. ábra), a melyet a régibb szótárírók hálónak is elmagyaráztak – a melyet a csikász a láp alkalmatos helyén a vízbe sülyeszt, hogy felgyűjthesse benne zsákmányát.
Ha képzeletünk elé varázsoljuk az egész képet, úgy egy három nádkévéből alkotott vízi járóművet látunk, megrakva a most letárgyalt, valóban ősi egyszerűségű szerszámokkal s rámondhatjuk, hogy őskori a zamatja.
Az, hogy merre éltek és merre élnek ennek rokonai, oly kérdés, a melyre mai ismereteink nem adnak feleletet.
8. APRÓ SZERSZÁM.
Vessünk bár csak egy futó pillantást is az apró szerszámok sorozatára, azok minden bizonynyal felköltik érdeklődésünket, már csak azért is, mert valódi ősi együgyűséggel tekintenek felénk. Felötlik a kérdés: vajjon mik lehetnek?
Akik némi jártassággal birnak az ősrégészetben, vagy bárcsak figyelemmel szemlélték az illető gyűjteményeket, azokra a halász apró szerszáma őskori benyomással van.
E könyv során majd tüzetesen is foglalkozunk még az egyikkel, a másikkal; de e szakasz hatása érdekében bemutatjuk tömör sorban 15 (98. ábra), aminthogy ezt meg is érdemlik.
Legelől jár a laptáros tisztes biczkéje vagy szolgapálczája (1) hegyesre megvasalva, a melyre a legnehezebb munka végezője támaszkodik s mely arra is való, hogy ha a hálóvetés akadva jár, a földbe ütve veszteg tartsa a háló laptáros apacscsát.
Utána következik (2) a cserepcsik, vagy csiriptető, mely arra való, hogy a fenékhorog 60–120 horgát befogadja, hogy a fenekes könnyen vihesse, hozhassa.
Ezután helyet kér magának (3) az igazi halász kavaró-kanala, mely (ha vasból volna) beillenék asztalos-vésőnek is; evvel a kanállal majd nyomban találkozunk.
98. ábra. Apró szerszámok.
Sorra kerül (5) az orsó és (6) a viszáló vagy sirittő (sodorító), a melylyel a vén körösi halász maga fonja meg a halászfonalat, maga sodorja a horogpallót, isléget s minden vastagabb zsineget.
Végre számot tart kiváló figyelmünkre (4) a csongrádi és (7 és 8) az algyői buttyogató, futtyogató, kuttyogató; az elsőnek fából való a szára (S), szaruból való a talpa (t); az utóbbi, mely oldalt (7) és élben (8) van föltüntetve, egészen fából való.
Ezek a kutytyogatók szerfölött tanulságos szerszámok, a melyekről a következő pont alatt lesz szó.
Ámde lássunk előbb még más apróságot is, mely helyet kér s azt meg is érdemli, mert valóban ősi soron maradhatott reánk.
Körös-Tarcsa halzsírszedő kanalai azok, a melyeket e hely halászó népe ősi soron a hasított hal beléből kifőzött halzsir leszedésére használ. A kanál maga egy kagylófél, a nyele pedig egy behasított fácska
(101. ábra), de a melyet a rangosabb halász czifrább nyélre, néha lyukasztással is készít (99. 100. ábra).
99–101. ábra. Halzsírszedő kanalak.
Ezek a kanalak önkéntelenül is eszünkbe juttatják azokat a lyukasztott kagylófeleket, a melyek az őskori telepeken nem ritkák és sok mindenféle magyarázatra adtak okot. Tudományos meghatározás szerint a kagyló az Anodonta cygnea, tehát hattyú-kagyló, s ha kérdjük, hogy e kanalak eltagadhatatlan rokonai hol találhatók még, – Amerikára kell vetnünk szemünket, hol a szárnyas kagylóból készült, ékes ó-amerikai kanalak csak az imént kerültek napfényre Ohio állam őstelepein, a mint ezt a híres Smithsonian-Institution 1880–1881. fényes kiállítású évi jelentése oly behatóan tárgyalja.
És vajjon mivel fejezhetnők be méltóbban az apróságok sorozatát mint avval, hogy a vé-
gére akasztjuk a legöregebb szentes-bökényi halász bográcsát (102. ábra B), teljes fölszerelésével együtt, a mint a grádicsos szolgafára (S) van akasztva s a mint az a kavaró kanál (K) a bográcsfülön nyugszik, hogy a felcsapó láng kárt ne tehessen benne.
102. ábra. Halászbogrács
9. NÉPRAJZI SZERSZÁM.
Valahányszor csak elmémben forgattam ezt a czímet – sokszor történt! – végtelen vágy szállotta meg lelkemet.
Vágytam és vágyódom oda, a hol a Kuma vize csörtetve halad, hogy végre is a nyári nap hevétől izzó homoksivataota veszszen, mielőtt még elérhette volna édes anyja kebelét, a tengert; vágyódom oda, a hol a Wolga folyó hosszú pályafutás után széles ágakra szakadva egyesül a tenger hullámával; vágyódom, mert érzem, hogy ott sok halászszerszám lappang, mely rokon a miénkkel s a mely bevilágítana még a távol keletre is; mert hiszen láttuk, hogy a Tiszamellék nádvágója Sziamban találja formájának rokonát.
Ám az a vágy csak – vágy. Meg kell alkudni az élet rideg követelésével, be kell érni avval, a mi van.
Már mondottam, hogy néprajzi gyűjteményeinknek nagy baja az, hogy csak a föltünőt, a csodálatost, a "ritkaságot" hajhászszák, mely pedig legtöbbször egyéni ügyesség kifolyása, s ott, a honnan származik, nem közkézen forgó népies. Van abban is tanulság; de ez legtöbbször ipari természetű; az a tanulság ellenben, a melyre e könyv összehasonlító része törekszik, abból nem telik ki.
NILSSON, a svéd kőkorszakbeli tárgyak alapos ismertetője, fájdalmasan jegyzi meg, hogy sok dolgot meg sem lehet határozni, mert az összehasonlításra hivatott élő anyag sehol sincsen meg. Ez anyag hiányában ő nem bírta, többek között, árkolt köveit rendeltetés szerint oly megbizhatóan meghatározni, mint meghatározhattuk mi pld. a Szolnokról való szepikő, vagy a Szentes-Bökény nagy böncsőköve révén – éppen NILSSON köveit is.
A közkézen forgó, sokszor egészen jelentéktelen tárgyakból bontakozik ki legtöbbször a legnagyobb tanulság, a mint ezt e szakasz során oly sokszor tapasztaltuk is.
Semmi kétség, hogy a Fertő elmés szerkezetű kürtője (vejszéje)
rokon a japáni Yeri-vel; nem lehet elvitatni, hogy a bronszkori háló és horogkövek, a maiakkal egybevetve, rendeltetésük szerint meglehetős biztossággal meghatározhatók; hogy a magyar nádvágó makkos megerősítése messze bevilágit a multakba stb. És semmi kétség, hogy a halászszerszám igazán népies részének beható tanulmányozása rendkívül becses eredményekhez vezethetne.
Ám mindezt már érintettük is.
Általánosságban például mondhatjuk, hogy a Fehértengeren dívó jégalatti halászat hasonlít a miénkhez; ámde a pontos megállapítás azt követelné, hogy tudjuk meg a kijegelt csapás alakját, az eresztőlék formáját, az ajtólékét nem különben, a sarok és sorlékek irányát, a rúdhajtó és igazgató szerszámok alakját, a háló fölszerelését para, kő és egyéb tekintetében. Nem tudjuk.
Így tehát be kell érnünk avval az összehasonlító anyaggal, a melyet inkább a véletlen, mint a rendszeres kutatás vetett fölszinre; első sorban avval, a melyet a már említett berlini nemzetközi halászati kiállítás nyujtott.
Ott akadunk egy képre, mely a Kaspi tenger sziklás partját ábrázolja. A parton két persa halász áll; az egyik már kidobta vetőhálóját, a másik még csak készül. A sík vízen több ladikot látunk, a melyről a halászság ugyanolyan hálókat veteget a hullámokba.
Ez a persa háló szakasztott mássa az Erdély-Olt melléki rokolyahálónak, mely tudtom szerint a Berettyó-melléken is dívik; a Tiszánál és Dunánál ellenben tért enged egy bár szintén kerek vetőhálónak, a mely azonban berendezés szerint lényegesen más.
103. ábra. Rokolya háló.
A persa (rokolya) háló (103. ábra), ha tartó kötelénél fogva fölemeljük, úgy esik össze, mint a bezárt esőernyő; sőt összecsappan, mert a belső mán sorosan álló ólomgolyók (I) gyorsan összesietnek. A belső inán túl kiálló hálórész táskákat alkot, melyek az összecsapott háló belsejébe nyilnak (T) úgy alkottatnak meg, hogy a háló legszéle az ólmos ín táján erős arasznyi távolságban egymástól álló ú. n. ráklábakkal, vagy őrökkel, t. i. kétvégre Y-szerűen oszló kurta, erős fonalakkal van lekötve. Természetes, hogy a háló, ügyes pöndörítéssel úgy dobva a vízre, hogy kerekre nyilva ráterül, a sok ólom súlya alatt gyorsan sülyed és sülyedve összecsappan s hogy a menekülő hal, a melyet a háló beborított, lefelé keresve a kibúvót, menthetetlenül va-
lamely táskába üti a fejét, a hol azután nyaklik. A másik vetőhálóról más helyen lesz szó.
A pöndörítés sok ügyességet kiván. A halász legelőbb is balkeze csuklójára hurkolja a rendesen lószőrből való tartókötelet, mely forgóval is föl van szerelve, azután balvállára veti a hálót, mint valami köpönyeget; az ólmos inat egy helyen fogaival ragadja meg, sokkal alább ismét jobb kezével is s ekkor a hálót ügyesen röpítve, sarkon fordul s a szétnyiló hálót a víz felé löki. Akadnak oly ügyes halászok is, a kik a hálót jobb kezükkel sűrű ránczokba szedik s anélkül, hogy vállukra vennék, fél fordúlással úgy eldobják, hogy egészen szétterül;
sőt olyat is láttam, a kinek magasabb álláspont sem kellett, hanem sík helyen teljes biztonsággal dobta el rokolyáját.
Alig kétséges, hogy az amphiblesztron háló ilyen lehetett.
104. ábra. Kuttyogatók. |
A második, néprajzi tekintetben szerfölött érdekes halászszerszám a harcsa fogására való s azonos volta egészen világos – él a Wolga-melléken, nálunk a Tisza-Duna magyar halászsága kezén. Ennek a szerszámnak hangfestő a neve, így: kuttyogató, buttyogató, puttyogató, futtyogató, arról a hangról, a melyet a halász vele ki tud csalni s a mely a békák bizonyos hangját, a "kuty-kuty", vagy "unk" hangot utánozza.
A szerszámnak van fogórésze, késszerű része és talpa; a Wolga mellékit a magyarral egybevetve a 104. ábra mutatja. Itt 1. a Szeged-Algyőn, 2. a Csongrádon dívó magyar forma; 3. ellenben a Wolgáról való.
A magyar kuttyogatók telitalpuak, holott a Wolga menti ürestalpú, a mit lényeges eltérésnek lehetne venni, ha nem volnának magyar földön azok az átmenetek, a melyek a két formát összekötik. De ezek az átmenetek megvannak. A komáromi halász már egy kis bádogpohárral kuttyogat; a Duna-Dráva foki halász kuttyogatója pedig határozottan ürestalpú, rendes kuttyogató, a mint ezt a 105. ábra (K) mutatja.
Ám lássuk az eljárást, mely egyike a legérdekesebbeknek, mert ritka finom élettani alapokra van fektetve.
105. ábra. K kuttyogató |
A mikor a nyári esőzések a folyókat megdagasztják, csöndes éjszakán kiszáll a halász lélekvesztőjén a folyóra, oly helyre, a hol a harcsa szeret megfeküdni; előveszi kettős horgát (105, h), melyen derék ólom-súlyok vannak s megbékázza, azaz eleven kecskebékát – Rana esculenta – tűz reája s lebocsátja a mélységbe; azután előveszi a kuttyogatót s a talpával sajátságosan belévág a vízbe, mire egy locscsanás és egy "kutty"-szerű hang hallható; hogy egészen szabatos hasonlattal éljünk, úgy hangzik az, mint a jól illő dugó kihúzásakor keletkező "kutty". |
Az egész pedig festi a békaugrás locscsanását és a béka hangját. Mind a két hang oda csalja a harcsát, mely rendesen a felszín felé tart, ott beléütődik a horog inába, melyet a béka ide-oda rángat.
A harcsa bekapja a békát s természetesen rajtaveszt. Ez a kuttyogatás.
És végre a Wolga-melléki halászszerszám közt akadt egy csodálatos horog is, mely a nagy tokhalak fogására való s a mi Dunánkon, a MARSILIUS idejében vizákban oly gazdag, ma már elnéptelenedett szőke Dunánkon találja szakasztott mássát.
Egy közel arasznyi, hatalmas, tűéles horog ez, melynek patonyja tisztességes kötél, ina vagy horogdereka nem kevésbbé az; a horogra
106. ábra. Vizára való úszó horog. |
rá van erősítve a nyárfa vagy vörösfűz úszó s egy horog ina 120–200 olyan horgot visel, a minőt a 106. ábra ábrázol. Evvel a hosszú szerszámmal – több sorban is átfogják a vizet a Wolga és a Duna táján egyiránt; elsülyesztik s természetes, hogy a horog ekkor úszik s a víz sodrában libeg. A horgon semmi csali nincsen, de nem is kell, mert az úszófa elégséges arra, hogy a vonuló vizát vagy tokot figyelmessé tegye. Ez ennivalót sejt az úszófában, bekapja, kiköpi; megharagszik, hogy csalódott, vagdos a farkával s beleüti valamely horogba s rajtavesztett. Legtöbbször a farkuknál fogva vesztenek rajta e halóriások és bámulatos, hogy, ha a horog csak a bőre alá hatolt is, az a hatalmas erejű őshal veszteg marad, nem szakad ki – mintha abban az őskorban, a melyből reánk öröklődött, minden lény sokkal érzékenyebb lett volna, mint a minő a mai. |
Evvel végére értünk a magyar népies halászszerszám ősi elemeinek, s ha e tárgyalással nem nyertünk többet, mint azt, hogy a halászat, mint ősfoglalkozás felé ezentúl nagyobb figyelem fog fordulni: eleget értünk el – töretlen utakon is.
Rekeszsze be e könyv első részét a magyar főhalnak, a pontynak, ősi felfogású képe (107. ábra) a mint azt a rangos halász állóbárkájának pofadeszkáján láthatjuk (p) és a mint azt, kaszapengéből készült bicskájával, a komáromi vándorhalász szegény laptárosa a farhám matakjára ékesen kivéste (M).
107. ábra. A potyka képe magyar halász-bárkákon.
A néprajzi halászszerszám ismertetésével, mely keleti vonatkozásainak során a magyarságnak történeti szerszáma is, be van végezve a könyv első, vagyis történeti része.
A második részben, mely a magyar halászszerszám járásával, vagyis a halászattal, a mint ez ma él, azontúl pedig még a halászat életképeivel is foglalkozik, még akadni fogunk történeti elemekre, a melyekben azonban a helyi szokás színe az uralkodó – így Rév-Komárom és Tihany önálló tárgyalásában – s a melyek inkább csak például akarnak szolgálni arra, hogyan kellene kutatásainkkal helyről-helyre haladni, hogy a történetírás feladatát legalább megközelítsük.
A szerszámjárás, úgy a mint ma dívik s a mennyiben még valóban népies, lépten-nyomon bevilágít a magyar halászszerszám ősi elemeibe; sőt merem mondani, hogy sokszorosan világot vet az őshalászatra a szó általános értelmében is. Még most is tisztán érzem, hogy
a mai szerszámszerkezet és szerszámjárás kiismerése mintha hályogot vett volna le szememről, mintha ráírta volna az ősrégészeti tárgyakra egykori rendeltetésöket.
A midőn e rész anyagával már készen voltam, csak akkor birtam hozzájutni RAU CH. nagy művéhez, mely a történetelőtti halászatról szól. E könyvnek előszava igen érdekes és jellemző. A szerző nyomban megérezte, hogy feladatát csak akkor oldhatja meg – a könyv megbízásra készült –, ha az élő halászatot megismeri s kétfelé is iparkodott támaszkodni: egyfelől a fejlett, másfelől az ú. n. vad népeknél dívó halászatra, mely az amerikai embernek oly nagyon kinálkozik. Nálunk a valódi népies halászatnak még élő része az, a mely az őstörténetben, de részben a történeti kor homályában is kalauzul kínálkozott, a melyet egész bizodalommal elfogadtam és követtem is.
A mi a most befejezett részben az eredmény színét viseli, annak én egyéni véleménynél többet tulajdonítani nem akarhatok, már azért sem, mert jól tudom, hogy inkább az ösztönnek, mint a szorosan vett szakszerűségnek eredménye; s hogy mégis reá adtam a fejemet, annak egyetlen s mint hiszem nyomós oka az, a mit már a könyv keletkezésének történetében előadtam, hogy t. i. a népies halászat rohanva hanyatlik, így tehát annak elemeit a történet érdekében – ha nyersen is – biztosítani kell. Egyfelől áll a halászatnak általános hanyatlása, másfelől a gyári ipar hódító menete; ott jövedelmesebb foglalkozásra tér a halász s eldobja ősi szerszámát; emitt eldobja az ősit, mert az ipar az újat és tökéletesebbet mindenütt és olcsón kínálja.
Ez mind arra való, hogy a mult és jelen között levő hidat részről-részre lebontsa.
Ez a könyv e részének megokolása s egyszersmind mentsége is.