108. ábra. Régi szigonyos.
Balaton.
A MAGYAR HALÁSZAT SZERSZÁMJÁRÁSA.
Mindaz, a mi e könyv történeti részében, mint a magyar népies halászatra tartozó, el volt mondva, valamint azok a leírások is, a melyek a magyar halászélet némely képét már abban a részben megismertetik velünk, elég világosan tanusítják, hogy a magyar halászat, mint népfoglalkozás, rendkívül fejlett s ezenfelül, történeti és néprajzi vonatkozásainál fogva, épen olyan tanulságos, mint érdekes is.
A nyugot-európai népek halászatával – a mennyire annak népies elemei egyáltalában ismeretesek – egybevetve, a magyar halászat mindenesetre különálló, törzsökös, a mi azután a szerszámok szerkezetében és külső alakjában van kifejezve.
Hogy ez a magyar törzsökösség a kelet, s illetőleg észak-kelet – halászati tekintetben majdnem teljesen ismeretlen – viszonyaiban miként tükröződik, erre nézve csak annyit tudunk, a mennyit a történeti rész végén kimutattunk; de már ez a kevés is tekintve valóban törzsökös voltát – mindenesetre arra tanít, hogy az összehasonlító elemeket, ha valahol, úgy kelet és észak-kelet felé kell keresnünk. Ez nem e könyv, hanem a jövő feladata s minden esetre a tudomány érdeke is.
Rendkívül érdekes jelenség, hogy az élő magyar népies halászat, szerszámának bizonyos részei szerint, határozott rokonságot vall az őstörténeti, kivált bronszkori halászattal; leginkább pedig e korszaknak magyar földön talált maradványaival, a melyek sokszorosan Szintén különálló törzsököt alkotnak, a mi legott szembeszökik, mihelyt e könyv magyar eredetű anyagát más eredetűvel egybevetjük.
Igy például RAU összefoglaló művének* anyaga, mely Európából leginkább a Svajczot, Francziaországot, a skandináv területeket öleli
* Prehistoric Fishing in Europe and North-America. Washington.
fel, a magyar anyaggal úgyszólván semmi tipikus rokonságot sem mutat – t. i. őstörténetiekben.
Akár BLANCHÈRE nagy szótárát veszszük, (1) mely Francziaország halászatát szóval és rajzzal majdnem kimeríti, a benyomás egészen idegenszerű, különösen azokban, a miket őseredetűeknek kell vennünk, mint pld. a rekesztő halászat szerszámjait.
És egészen így vagyunk a némettel is, mihelyt BENECKE, DALMER és VON DEM BORNE közös művét. (2) tekintjük.
Ilyen körülmények között le kell mondanunk arról, hogy e könyvnek az élő gyakorlatra vonatkozó részét, egész terjedelmében összehasonlító alapon fejtsük ki; be kell érnünk a magunk anyagával, mely mindenesetre érdemes az ismertetésre s talán elérheti azt is, hogy a kutatók figyelmét a népies elemek gyűjtésére s ebből meríthető tanulságokra fordítja.
Ezentúl tehát tisztán csak az élő magyar népies halászat szerszámával, illetőleg a szerszámjárásával kell foglalkoznunk.
A SZERSZÁMJÁRÁS BEOSZTÁSA.
A magyar halász-szerszámot a maga egyetemességében véve, legott meggyőződünk, hogy az, elemeinek határozott rokonságánál fogva, csoportokra osztható s hogy e csoportokból ismét bizonyos alcsoportok válnak ki.
E csoportoknál a szerszám anyaga, berendezése és a vele való élés módja a döntő. A főcsoportok im ezek:
I. Rekesztő halászat. II. Kerítő halászat. III. Emelő halászat. IV. Hajtó halászat. V. Állító halászat. VI. Kereső halászat. VII. Vető halászat. VIII. Tapogató halászat. IX. Hurokvető halászat. X. Szigonyos halászat. XI. Horgászat. XII. Jeges halászat.
Az alcsoportok kifejtése az áttekinthetőség érdekéből elmarad, már azért is, mert az az egyes csoportok tárgyalása közben tárgyakhoz köthető s így kevésbbé száraz is lesz.
De lássuk mindenekelőtt a halat, a mint ezt a halászember ismeri.
(1) Nouv. Dict. Geo. des Péches etc. Paris, 1868.
(2) Handbuch der Fischzucht und Fischerei. Berlin 1886.
A felállított tizenkét csoportot szükségképen megelőzi a halról szóló ismeret, úgy a mint az a magyar halászembernél található. Rendkívül fontos egy szakasz ez, mert a mig egyfelől bizonysága a halászember megfigyelő tehetségének, másfelől világosságot vet arra is, mennyire tudja szerszámát, fogását az ellesett életmódhoz alkalmazni.
Vessük fel mindenekelőtt azt a kérdést: mit tud a magyarember a hal szervezetéről és egyéb tulajdonságairól?
Minthogy az egy Balaton kivételével – a hol a fogas a főhal – magyar földön általánosan a ponty vezérkedik s e szakasz czéljára nézve különben is alkalmatos, ám kössük hozzá a feleletet.
109. ábra. A hal részeinek elnevezése.
Balatonfüred város halászai így különböztetnek: a halnak (109. ábra) van: feje (F), szája (O), háta (D), hasa (V), farka (C), ezen a kormánya; ez a hal teste. Van azután: sörénye (S), kormánysörénye (KS), hónaljszárnya (Sz), hasaszárnya (V), viszája (vendégállkapocs) (Vv), kopétyója (K); halhéjja (Hh) (mig a testen együtt van); pénze (P) (az egyes héj mikor levált) vagy pillangója; köldöke (K), (máshol hugygyó) A szegedi halász megkülönbözteti még a sörényen a bognárt (B); azután: szeme (R), szembogara (x), bajusza (b).
A komáromi halász ismerete tovább ér; szerinte van a halnak: feje, orra, háta, hasa, szája, oldala, szeme, kopótója, alatta sziványja; sörénye, benne serte; farka, ennek kormánya; alsó- és középső szárnya; kormánysörénye, ebben alsóserte; hugygyója; belül: pattantója, bele, gyomra, ikrája, teje, hája, velője, epéje, mája, szíve,
gerincze, oldalbercze (borda); szálkája; keserűfoga (torokfoga); a ragadozóknak: nyelve és foga.
Minthogy mármost a hal hátán álló egy, vagy két úszó, bármilyen legyen is a szerkezete, általánosan sörény, s az is tény, hogy szerkezet szerint különböző, ezért ide teszszük, hogy Tornán a sügért fésüshal-nak nevezik, még pedig a hátán meredező, szúrós, a sárkány tarajára emlékeztető úszója alapján; mire nagy szükségünk is van, mert így két nagy halcsoport különböztethető meg, t. i. az, a melynek épen csak sörénye van és a melynek e sörénye fésűs, vagyis tüskésen szúrós.*
Ezeken kívül a halászember jól tudja, hogy a hal nyálkás, tehát könnyen siklik; hogy csak úgy lehet megragadni, ha újjunk a kopótyú és hónaljszárny közé esik; hogy a hal szűk nyiláson is átbúvik, ha orra után indúl; de megakad, mihelyt hátrálni akar, mert ekkor minden úszószárnya, a kopótyúja egyszersmind "viszja" is, mely mindenbe akadozik.
Tudja a halász, hogy a hal egyhelyt – mint mondani szoktuk "sarkon" – nem fordulhat, hanem mindig bizonyos kört vág; hogy legtöbbje, midőn a víz fenekén keresgél, majdnem tótágasban teszi ezt; hogy akadályra találva, végig tapogat rajta, átbúvót keresve; ha pedig akadályok közé bonyolódik, akkor erőszakkal furakodik, hogy kimeneküljön; hogy fejjel víz ellenében állva – közszólás szerint "fekve" – eltűri az emberi kéz simogatását, ha víz mentében történik.
Tudja, hogy a hal, mikor a víz színe felől a fenék felé menekül, nem függő irányban, hanem résütősen teszi; így megfordítva, fenék felől a vízszíne felé is.
Tudja, hogy a hal bizonyos időben megfekszik, azaz védő helyeket keresve, veszteg áll; hogy ismét van járása, a midőn barangolva keresi eledelét.
Tudja, hogy leginkább vízellenében áll, mert a folyás hozza eledelét; sőt, hogy víz ellenében Szeret menekülni is; tudja, hogy az egyes fajok – kivévén a valódi rablóhalak öregeit – kisebb-nagyobb seregben járnak s ezenkívül bizonyos környékhez ragaszkodnak.
* Malacopterygii et Acanthopterygii.
Tudja, hogy folyókban és tavakban bizonyos pontokon, bizonyos halfajok kiválóan találhatók, holott más pontokon hiába keressük; hogy némely halfajok a víz színe táján, mások közepes mélységben, ismét mások a víz fenekén tartózkodnak; sőt, hogy olyanok is vannak, amelyek az iszapot túrják; hogy némelyek szeretik a dűlő partok táját, mások az iszapos, kavicsos, tőkés helyeket, a padmalyokat, fák enyhét és gyökérzetét, az örvényt, sebes folyást, a verőfényt.
Tudja, hogy a halnak van ívásra való felvonulása és téli gyülekezése. Tudja, hogy a felvonulás az ívás – vívás, vagy fördés – idején, tehát a leghatalmasabb ösztön, t. i. a fajfentartás ösztönének ötletéből történik, a mikor is messze víztájékok halai faj szerint külön seregekbe verődnek s így seregesen jelennek meg a vizek alkalmatos, rendesen sekélyebb helyein; hogy ez minden esztendőben ugyanazon a helyen s majdnem egy bizonyos napra vágó pontossággal történik.
A téli gyülekezés rendesen késő őszszel történik, a midőn a víz áthűl s a mikor is, különösen némely halfajok, töméntelen sokaságban összeverődnek, a folyók mélységeiben, örvényeiben napokon át egy ponton nyüzsögnek, kavarognak; tavakban oszlopszerűen kavarogva, egyszersmind lassan haladnak is. *
Tudja a magyar halászember, mivel él a hal; évszakonként hogyan változtatja táplálékát; ez a táplálék hogyan szerezhető meg; hogyan kapkodik a hal a táplálék után.
Tudja végre, hogyan viselkedik a hal vízapadáskor, áradáskor, napszakán, az éj sötétjében; mikor sovány, mikor kövér; melyik keményéletű, melyik pusztúl el gyorsan; melyik pipál s mikor.
Mindezeken kívül van száz meg száz külső jele, a melyet a halászatra felhasznál: vízimadár jövése-menése, az időjárás; a vizek virágzása, mint szunyogtáncz; a szitakötő és szöcske megjelenése és ki tudja még mi és mi nem.
A hal életmódjának rész szerint való ismerete szülte a magyar halász-szerszám sokaságát és sokféleségét, szerkezetének ezer furfangját s bátran ki lehet mondani, hogy a szerszám soknemű volta
* Lásd a "Látott hal" czímű fejezetet. Körös-Tarcsán, gondolom az 1879. év késő őszén, a halászok a Körös egyetlen örvényéből s egyetlen nap alatt több mint háromszáz mázsa halat fogtak ki; a jelenség indító oka ismeretlen; a halászok a víz lehűlésének tulajdonítják.
mindig biztos mértéke a nép megfigyelő tehetségének, szelleme élénkségének.
A magyar halászember, ha mással nem, úgy már a haltest úszószerkezetének pontos megkülönböztetésével érdemli ki az elismerés szavát. A mit a szobatudákosság nem bírt helyesen elnevezni, avval a halászember játszva boldogúl, mert sohasem lesz hűtlenné édes anyanyelve szelleméhez.
Bámulatosan finom tapintattal keresi, találja és alkalmazza azt, a mit "analogiának" nevezünk.
Szerinte van a halnak: sörénye, kormánysörénye, kormánya, hónaljszárnya, hasaszárnya; – s a midőn ezeket így nevezi el, nemcsak hasonlatát, hanem okát is tudja adni.
Mindenekelőtt megkülönbözteti azt, a mi az irányt tartja – sörény, kormánysörény, – attól, a mi az irányt adja – kormány; – s mind a kettőt megkülönbözteti áttól, a mi a tovamozgást jó részben intézi, t. i.: a hónalj- és hasaszárnyától.* Egészen tudatosan jár el, mondván, hogy a hal szárnya csak úgy jár a vízben, mint a madáré a levegőben; a miben tökéletesen igaza van, még akkor is, ha a szerkezetet és kihatását tudományos alapról tekintjük.
A sörény analogiája azonképen pontos; mert ezt az állatoknál mindig az állatok gerincze irányában – akár felül, akár alul véve – tudjuk s leginkább akkor mondjuk annak, a mikor egysoros, vagy ehhez közel járó. A tudománynak itt csak egy feladata van, t. t. a fogalom megkötése, a mi ismét a halászember csapásán lehetséges, mondván: halsörény, mely azután nem a lósörény, sem sárkány, sem oroszlány sörénye; azonképpen a halszárny is.
Lássuk már most a halról való ismeret alkalmazását is; még pedig azok szerint a csoportok szerint, a melyekre a szerszámot és járását felosztottuk.
A rekesztő halászat a halnak iránytartó tulajdonságára számít, t. i. arra, hogy bizonyos irányban elindulva, csak akkor változtatja azt, ha le nem győzhető akadályra talált s erről meg is győződött. A hal, orrával végig tapogatva az akadályon, átjárót vagy átbúvót keres.
* BUGÁT utódai előbb az "úszony"-ra vetették magukat, szólván: hátúszony, mellúszony, hasúszony, alfelúszony, farkúszony; később maguk is megijedtek s ráadták magukat a legszerencsétlenebb analogiára, t. i. a "para" szóra. L. a könyv történetében.
Erre épít a halász, a midőn a rekesztő szerszámok terelőit messziről kezdi, menedékesen mind szűkebbre és szűkebbre fogja s egy szűk nyilásban végzi, tudva, hogy az átbúvót kereső hal ezt okvetetlenűl felhasználja. A rekesztő szerszám tehát a 
-re van alapítva.
A kerítő halászat kerítő hálófalat von a vízbe s azon van, hogy ezt körbe, vagy oly félkörbe hozza össze, melynek húrja a szilárd part. Legfőképen tehát bekerítésre 
, de borításra is számít, amennyiben a háló fölét és alját úgy rendezi be, hogy a léhés ne függő irányban, vagy rézsünt-fölfelé, hanem inkább így ( ) álljon és haladjon, mert ekkor a hal mindig a léhés mélyedésében – s nem az ín fölött vagy alatt szökve – keresi a kibúvást, természetesen hasztalanúl.
Az emelő halászat arra számít, hogy a hal, a háló fölé kerülve s a veszedelmet megsejtve, soha fölfelé, hanem mindig oldalt-lefelé iparkodik menekülni. A szerszám tehát mindig 
mélyedésű.
A hajtó halászat tisztán erőszakos.
Az állító halászat arra épít, hogy a hal az engedékeny akadályt eltolni iparkodik s így a kopótyú és szárnyak szakaszerű állásánál fogva menthetetlenül bebonyolódik; nemcsak, hanem minél jobban vergődik, annál biztosabban pusztúl belé.
A kereső halászat, kivált a fenéken vontatott hálózatok, a halnak azt a tulajdonságát használják fel, hogy fejjel víz ellenében állva, abban az irányban iparkodik menekülni is: ez a halászat tehát leginkább víz mentében s így hal ellenében jár. A partról űzött része arra van építve, hogy a hal a partról a mélység, tehát a víz közepe felé szökik.
A vető halászat -szerű borításra törekszik, tudva azt, hogy a hal nem tud függő irányban leszállani, tehát rézsünt, oldalt-lefelé menekül s menthetetlenül a hálóba kerül, ha ez súlyozásánál fogva gyorsabban sülyed, mint a hogyan a hal úszni bír.
A tapogató halászat jórészt a véletlenre számít; de a halat oldalt való menekülése révén érzi meg. A kézzel való kitapogatás arra épít, hogy a víz ellenében álló hal a víz mentén való simogatást tűri.
A hurokvető halászat a halnak veszteg való állását használja fel.
A szigonyos halászat akár szemre, akár vaktában dolgozik, a szerszám szakáiba, vagy nyakaló tulajdonságába bízik; de részben a halnak a víz színére való járására is számít.
A horgászat a hal kedves eledelére, részint az ebben való csalatkozásra is számit; e halászat egyik neménél a béka hangjának az utánzása is csábító.
A jeges halászat a hígvizen üzöttnek hasonló mássa, a mi t. i. a szerszámnak a hal természetéhez való viszonyát illeti. Itt igen finom élettani megfigyelésre az vall reá, hogy egy módnál a halász a halat azok mellett a levegőbuborékok mellett is keresi, a melyek a jég alá szorúltak, mert tudja, hogy a hal a levegővel érintkező élővizet nem nélkülözheti, tehát föl is keresi.
A legszebb az, hogy minden igaz magyar halászember a szerszámszerkezet és a hal szokása között fenálló kapcsolatot pontosan ismeri, a szerszámjárást tehát meg is tudja okolni.