A KECSEGEHÁLÓ.
A kecsegeháló úgy szerkezetére, mint a vele való halászat tekintetében igen lényeges különbségeket mutat; de azért mégis határozottan kerítőháló. Lássuk a szerkezetét (166. ábra). Rendesen 70 m. hosszú, 2 m. széles, még pedig mind a két végén s közepén is egyformán ennyi. Föle (P parás, ina (I) ólmos, apacscsa (A) köves-talpas
és apacsúros; de már teste más. Van t. i. inléhése (Il), finom fonalból kötött háló, a melyben a hal megfogódzik; ez az inléhés pedig két tükörháló közé van véve (T); a háló tehát háromsoros.
A tükörháló – a Tisza mentén "regyina" – a latin "retina" – erős islégből való; szemei igen nagyok s mind a két oldal úgy van igazítva, hogy az innenső és túlsó szemek lehetőleg találjanak egymással, mert ez a háló fogósságának lényeges föltétele.
Ez a háló kiváló módon a furakodó halra van szerkesztve és leginkább a kecsegének szánva, mely épen oly becses eledel, a milyen furakodó – már orránál fogva is – az ő természete.
167. ábra. Kecsege-fogás. |
A kecsege, háló közé kerülve, menekülni iparkodik s nekirohan orrával az inléhésnek, mely enged s evvel arra készti a halat, hogy még jobban furakodjék. Az inléhés, finomságánál fogva, mindinkább enged s természetesen kitolúl a tükörháló nagy szemén is, ekképen az inléhésből valóságos zacskót készít.
Mihelyt a kecsege annyira kitolta az inléhést, hogy hónaljszárnya a zacskóban van: el van fogva, mert a szárnya belékerül a zacskóba s ott, mint valami szigonynak a szakája, a szemekbe bonyolódik, belehorgolódik, a mint ezt a 167. ábra mutatja.
Itt K a kecsege, a mint furakodik; I a zacskószerűen kitólt inléhés, a hol már a hónaljszárny bonyolódását is láthatjuk; T a tükörháló.
A hálók háromsoros rendszere még más szerszámnál is dívik, a mint ezt a csoportok során látni fogjuk; lényege mindig a zacskó, a melyet a hal furakodással maga készít, a mely furakodás a veszedelemmel fokozódva, csak arra való, hogy az áldozatot annál biztosabban a halász kezébe juttassa.
Épen ilyen a szerkezete a balinhálónak is, avval az egy különbséggel, hogy úgy az inléhés, mint a tükörhálók szemei is nagyobbak, s a míg a kecsegeháló a mélységben is szolgál, addig a balinháló
"vízszintjáró", azaz úgy van felparázva, hogy a víz legfelsőbb rétegében járjon, a hol a sebes őnhal – a Duna balínhala, a Kraszna fenekeszege, a Körös nyilkeszege – villogtatja igazán ezüstös oldalát.
A FUTTATÓ- VAGY PIRITTY-HÁLÓ.
A kerítő halászat eddig letárgyalt része a partra való halászatot ismertette, a melynél a háló egyik – laptáros – vége a part mellett marad, a másik végével s illetőleg a hálóval pedig félkört vágnak a partnak valamely alább fekvő pontja felé.
De a folyómeder sokféleképen változik; itt roppant szélességet ölt, majd gödrös: amott összeszorúlva, vize sodorni kezd, örvényes, igen mély; néhol tele van uszadékokkal, ezer akadálylyal, mely az öregháló alkalmazását kizárja; néhol a partfelőli részek "atkások" vagyis akadósok, a folyó közepe ellenben halászatra alkalmatos. Ezekhez és még ezer más körülményhez alkalmazza a halász szerszámát.
Az a háló, a mely a folyó közepének meghalászására való, a piritty- vagy laffolóháló, melylyel két csónak jár s a melyet nem húznak ki a partra, hanem ott a víz színén szednek a csónakba.A piritty-háló a meder természetéhez alkalmazkodik (168. ábra). Az apacsok, mind a két part felé szolgálva, rövidek, itt tehát a háló keskeny; a derekán ellenben a háló öblösen mély. Hossza 90 m., mélysége a derekán 12 m.; de akad a Tiszán olyan is, mely 24 m. mélységű. Berendezése különben olyan, mint az öreghálóé: van apacsa, föle, ina, parája, keresztkötete stb. Ez a háló "futtató" is. Ennek egészen külön módja van. A hálót a nagyobb csónakba felfágyják s a felül fekvő apacs keresztköteléhez egy derék, közönséges dézsát kötnek, azután bevetik a dézsát apacsostúl a folyóba, utána hányják a hálót s e mívelet közben víz ellenében eveznek. Természetes, hogy a víz a dézsát magával viszi, utána a hálót is, mely igy a folyás hosszában falszerűen kifejlődik. A mikor a háló elfogyott, akkoron a második csónak már ott termett a dézsánál, megragadta az apacsot s húzókötelet csatolt hozzá. A midőn ezt a felül álló csónak észrevette, lefelé kezd evezni s természetesen kört vág a dézsás csónak felé, mire a háló előbb patkóalakot ölt – a mint az ábra mutatja –, utóbb, mikor a két csónak összeér, kört képez, tehát bekeríti a halat. Az ólmos ín, súlyát követve, a víz alatt összeér s így a háló voltaképen egy óriási szűrő kanalat alkot. |
168. ábra. Pirittyháló. |
Ezt a hálót azután úgy szedik ki, hogy az ina mindig összeérjen, nehogy a hal aláfelé menekülhessen.
Ezek a valóságos kerítőhálók, az öreghalászat legfőbb szerszámai, a melyekhez halászbokor és vízi járómű kell.
A SZEGÉNYSÉG KERÍTŐHÁLÓI.
De már az úgy van, hogy a legszegényebb ember is ráéhezik a halra. Igaz azonban, hogy legtöbbször az üres zsebű kivánja meg. Hát összeáll a komájával s megkötik a kétköz- meg a gyaloghálót; 10–15 m. a hossza, 1 m. a szélessége. Apacsa olyan halászkézbe való husáng, föle egy kis gyékény vagy kukoriczakóró; köve is csak olyan rongyba kötött patakbeli terméskő.
Hátukon czipelik ezt a jószágot a folyó sekélyebb helye felé.
aztán nekivetkőznek s gázolva vetik a hálót, gázolva kerítenek vele s ki is gázolnak a partra. Pedig nem mívelik ám ezeket akkor, a mikor a nyári nap heve megmelegíti a vizeket; csinálják tavaszkor és ősszel is; kékül az orruk, az ujjaikból kimarad a vér. Összesorvad ez a háló 3 méternyire is, a mikor már nem is kerítenek, hanem nyakig begázolva, alámerítik a hálót s lapjával emelik ki.
"Szegény embernek való az csak" – mondta Simon uram, a ki valami negyven éve, hogy ott lakik a Balatonfő partszakadékának egyik barlangjában s el se vágyik onnan; községhez nem tartozik, adót nem fizet, szabad ember – a pákászvilág utolsó maradványa.
A "piszke-, piszliczárháló"-féle elnevezések ily kisebbszerű szagénák gunyolódó nevei.
A GYALOM.
A régi diktüon.
A gyalom vagy gyalomháló ismertető jele az, hogy kátája van; azaz hossza közepén egy zsákja, a mibe a hal beszorúl. A gyalomháló tehát nemcsak bekeríti és beborítja, hanem meg is fogja a halat.
169. ábra. Gyalomháló.
A gyalomnak van két egyforma szárnya, két egyforma apacsa, mert a kihúzásnak mindig a középre t. [i.] a kátára kell történnie. Hossza
|
140-től 600 méterig változik. Berendezése, a kátán kívül, az öreghálóé. Van apacscsa (169. ábra A). van palája – pálha vagy para – (P); van kettős ina (I); ezen van kő (K) vagy galacsér is. Az itt tárgyalt Körös-Tarcsáról való; kitüntetik pedig fából való hengeres palái is és a bronszkoriakra emlékeztető kövei. A kátás gyalom a legrégibb hálók közé tartozik, de annál a körülménynél fogva, hogy jól fogja a halat, egyike a legfejlettebbeknek is; kivált a nagy bérlők kedvelik. Berendezése szerint azonban csak tavakra, vagy igen lassú vizekre szolgál; s Innen van az, hogy már a régi okiratokban is a tóval kapcsolatban fordúl elő a neve igy: gyalom, gyalmostó, gyalmoló. |
170. ábra. Bodrogközi gyalom. |
Felszerelés szerint legősibb gyalom – a körös-tarcsain kívül – a bodrogközi és a tihanyi, mely utóbbival azonban majd csak a jegeshalászatnál fogunk megismerkedni.
A Bodrogköz gyalma (170. ábra) pálhás, galacséros.
Galacsérköve (G) pogácsaalakú – innen helylyel-közzel gyalompogácsa is – két kötő lyukkal: pálhája gyékényből való (Gy).
Az apacstól (B)* számítva, az első kő a csatkő (Cs); kátája (K) közszólás szerint "segge"; torokrészén van a torokpálha (T), mely a többinél nagyobb; a káta hónaljrészének neve szepi (Sz); fara egyenesen elvágott, két csücskén egy-egy kátakővel (S), mely Szolnokon "szebeszkő" nevet visel; – romlott, "szepikő" (?).
171. ábra. Bikatutaj. |
A Velenczei tó gyalma – ott különben öregháló a neve – kéregből készült kerek parákkal és ólommal van felszerelve, kátája hegyes, szárnyai minden harmadban egy lógóval (134. ábra, L) vannak megjelölve, hogy a kihúzás egyenletes legyen.
A Balaton bérlőinek gyalma – szintén öreghálónak mondják – óriási, rendesen 600 m. hosszú, kátája hegyes, kátaköve nincsen, de van pőse, a melylyel már a 134. ábrán S alatt megismerkedtünk. Torkát, vagyis a káta száját az u. n. bikatutaj (171. ábra) tartja nyitva. Lásd 170. ábra T.
A Balatonon a bérlők által űzött halászat iparszerű. Az óriási hálók már jobbadán külföldiek, a tanyahúzás részben már géppel, az u. n. vasdaruval (Krahn) vagy legalább is a régibb szerkezetű "csigával" történik.
A nagy szerszám azonban nem balatonvidéki, hanem tisza- és körösmenti halászság kezében van, mely egyedül az, a ki a súlyos szerszám kezelését tudja és kibírja.
Ám lássuk közelebbről.
* A Bodrog mentén "berenafa".
A Balaton nagy gyalmához – közönségesen csak léhésnek mondják – két járómű és tíz gyakorlott halász kell.
A nagyobbik vízi járómű éles orrú, lapos fenekű, de mély járású dereglye (172. ábra) macskával (M) felszerelve.
172. ábra. Dereglye.
Van rajta: fartőke (F), a kormányos helye; parások padja (P), a melyen azok a legények ülnek, a kik a háló fölét – paraját – kezelik; hálópadja (H), a hol a hálót összefágyják; csiga (Cs), a melylyel a húzókötelet felcsavarják; inasok padja (I), a melyen azok a legények ülnek, a kik a háló ólmos inát gondozzák; végre a derékon húzók padja (B), a kik kerítéskor evedznek.
Ennek a dereglyének a legénysége a következő:
A kormányos, 2 derékonhúzó, 2 inas, 2 parás halászlegény.
A dereglyével jár a laptár, mely szerkezet szerint hasonlít a dereglyéhez; de annál sokkal kisebb (173. ábra).
173. ábra. Laptár.
A laptárnak van fartőkéje (F); ládája (L), a kifogott halak számára; kötelek padja (K), a melyen a húzókötelek karikába vannak összefejve.
Tartozik hozzá három ember, u. m. a laptáros, a ki kormányoz, és 2 halászlegény, a ki evez.
174. ábra. Szerkezet az evedző beakasztására.
175. ábra. Balatoni evedző. |
A nagy evedzők nyelének felehosszában egy vaspánt van, az ú. n. húzópánt, melynek füle rájár egy megfelelő vasszegre. Az evező beakasztására való egész szerkezet, elhelyezés szerint, a dereglyén és a laptáron (172, 173. ábra) látható; részeit a 174. ábra mutatja, a melyen L a fából való húzóvánkos, az evező nyelének megfelelő vájással; K a koloncz, mely a húzóvánkoson keresztül, hegyes végével a dereglye pörfájába szolgál; evvel szemben van még egy erős fejes szeg, mely az egészet megszilárdítja. A nagy dereglye s ennek nagy terhe, hatalmas evezőt, fogására pedig markos halászembert kíván, ki valósággal egész testével dolgozik. Lábát neki támasztja a rúgó fának, az evező fogó-végét mind a két kezével ragadja meg, a padról felemelkedve vág a vízbe s azután hátraveti testét, hogy egész súlyával s erejével húzza meg az evedző szerszámot, még pedig a többi evedzőtárssal egybevágóan. Mint minden szerszámnak, úgy az evedzőnek is vannak részei, a melyeket a halászember meg tud nevezni. Ám lássuk csak a 175. ábrán, mely egy balatoni evedzőnek a képe. Itt h a húzópánt, melynek füle a húzóvánkos kolonczára rájár; ettől számítva az a rész; a mely az evedző nyelének a vége is (k) a külső csapó; ellenben az, a mely b-vel van jelölve a belső Csapó; t a toll; de ezek a részek még így sincsenek teljesen kifejezve, mert ezenkívül a külső csapó az, a melyet a halász megragad; ennélfogva az evedzőnek fogóvége; holott a tollas fele, a melylyel a vízbe bevág, az evedzőnek a vágóvége. Azoknál az evedzőknél, a melyek húzópánt nélkül valók s csak gúzsban járnak, péld. Komáromban (136. ábra G), az evedző nyele a megfelelő |
helyen a gúzsból kikopik, a minek azután kopás a mesterszava: "kopásban törött el az övedző!"
Ilyen módon a magyar halászember mindent értelmesen ki tud fejezni, péld.: "eltört az evedzőm a belső csapón, a kopáson, a fogó-végén, a vágóvégén; elhasadt a tolla" stb.
No de lássuk immár a 600 méteres gyalommal való halászatot vagyis a tanyavetést.
Ez nyáron át mindig éjszaka foly. A halászság napközben pihen, a háló a terítőn szárad. Késő délután azután összejön a bokor a terítőhelyen, leszedi a hálót, végigfágyja a parton, hogy a kiszakadásokat befoltozza, a mi igen hamar megyen, mert nyolcz ember hálókötőtűje serénykedik benne.
Két ember azalatt a dereglyén és a laptáron tesz-vesz. Kihányják a betódult vizet, rendberakják a köteleket, helyre teszik az evedzőket, a kormányt; szóval rendet csinálnak.
A mikor a nyolcz ember végig foltozta a hálót, kezdődik az átfágyás a dereglye hálópadjára, a melyet magán a dereglyén a parások és inasok végeznek, a partön a többi ember szedegeti. Azalatt a laptáron is helyére kerűl a kötélzet s ekkor minden ember utánalát a czók-mókjának; viszi rongyos ködmönét, csizmáját, eledelét s helyére kerűl a pálinkás butykos is. A kormányos mindent szemmel kísér s a mikor látja, hogy minden rendben van, szó nélkül beszáll a dereglyére s a fartőkéhez állva, kezébe veszi a kormányevedzőt. Ekkor minden legény helyén terem s beakasztja az evedzőt a kolonczba.
Elől indul a laptár három emberével; ott az első legény vezeti a kormányt, két halászlegény evedz; a dereglye a laptár nyomán halad.
Különösen szép látvány ez a kiindulás a Sió csatornáján. Szép nyári alkonyaton, telizöld liget között halad a két járómű, melynek hat evedzője oly egyformán vág a vízbe, mintha nem is ember, hanem valami gép mozgatná. A dereglye után szétfutó hullámbarázda támad, mely utóbb a parton meglocscsan. A míg a hajók a csatornában haladnak, a víz nyugodt, sima; de a mint a kőgátat elhagyják, mely messze benyúlik a Balatonba, a víz fodrot vet, az esti szellő lebbenésétől nyugtalankodik s a laptárt kissé tánczoltatja is.
A sík vízre érve, a kép benyomása egészen tengerszerű. A két
járómű messzire megyen, mert mindig hazafelé halásznak, t. i. messze kezdik a terítőtől, hogy reggel, halászva, közel érjék az otthont.
Mikor már a kiszemelt pontra értek, pihenés nélkül hozzálátnak a kerítéshez.
E végre a dereglye beveszi az egyik húzókötelet, a laptár a magáét a felülfekvö apacs keresztköteléhez köti s ezt az apacsot a dereglye beveti a vízbe, a laptár tartja.
Ekkor a dereglye evedzősei bevágnak a vízbe, a parások és inasok kihányják a hálót s a kormányos tágas félkörbe vezeti a járóművet. E kihányás alatt a laptár helyt marad. Mikor a háló elfogyott, a dereglye még egy darabig ereszti a húzókötelet s a kormányos odakiált a laptár felé: Hú!
Erre dereglye és laptár egymás felé igyekeznek, úgy, hogy a gyalom mindinkább félkör alakba jut; kellő pontra érve, a dereglye kiveti a macskát s így a vizen megköti a hajót. Mikor a két hajó összeért, a laptárt oda kötik a dereglyéhez s legénysége beszáll az utóbbiba.
Ekkor a hálótól úgy 300 méternyire vannak, mert ennyi a húzókötelek hossza.
Ekkor a húzóköteleket a dereglye csigájára vetik, s a csigát forgatni kezdik. Minthogy pedig a dereglyét a macska tartja, a csiga minden forgása közelebb hozza a hálót, s összébb is.
Mikor a két apacs a dereglyét elérte, akkor a háló teljesen kört alkot, melynek kerülékében a hal fogva van.
Ekkor felhúzzák a két apacsot a dereglye hálópadjára s kezdik a hálót kiszedni, gondosan ügyelve, hogy a két szárny egyformán jőjjön ki, mert ettől függ, hogy a hal, megérezvén a veszedelmet, a káta felé tartson s beleszorúljon.
A kihúzás egyenletességét a magyar-velenczei gyalmon a lógók, Keszthelyen a felepóták, Tihanyban a túzsérkő teszik lehetővé, a melyek a gyalom szárnyának bizonyos részét, felét, harmadát mutatják.
Az egyik szárnyat szedő parás mindig is kiáltja: Első lógó! felepóta! vagy illetőleg túzsér! És ha a második szárnynyal még nem jutottak a megfelelő jegyig, akkor "összevárják", azaz nem szedik tovább azt a szárnyat, a melynek jele már kijött s várnak, míg a
másik a megfelelő jegyig haladt. Ezek a felepóták a nagy gyalmokon olyanok, mint a 176. ábrán látható.
176. ábra. Felepóta. |
Mikor már a káta közeledik, akkor két legény zörget, azaz: az evedző nyelével a padon dörömböl, hogy a halak megriadjanak s a kátába szorúljanak; a mikor pedig a káta már egészen közel van, akkor roppantúl sietnek, mert a hal, megérezvén a végső veszedelmet, mindent megkísért. Kibúvik a keszeg az ín alatt, a garda átveti magát a háló fölén, de mikor egy-egy derék ponty is követi, erről már nem mondják, hogy szökik, búvik, átveti magát, mert ez halásznyelven szólva "kilépett"; – így illik ez a főbb hal méltóságához.
Mikor a húzásnak vége van, a kifogott hal a laptár ládájába vándorol; a laptár két legénye átfeji a húzóköteleket, a dereglyén pedig ismét rendbe fágyják a gyalmot, mi még a következő tanya felé való evedzés közben is foly.
Igy húzzák a tanyát estétől hajnalig; egy-egy tanyavetés a Balaton tükrén egy öregórát fogyaszt el.
Vannak, természetesen, olyan tanyák is, a hol a húzás partra történik, a mi a gyalom szerkezeténél fogva kissé eltér az öregháló húzásától.
Ilyen helyen a laptár legénysége partra száll, ott tartja az egyik kötelet, a melyet egészen kiereszt a dereglye után; a dereglye, mikor már a laptáros kötél feszül, kihányja a gyalmot s kerít; a mikor már kerített, szintén kiereszti a másik kötelet s partra evedz; ekkor a gyalom lapos ívben áll a part irányában; mikor már mind kiszállottak, akkor minden kötélhez öt-öt ember áll s a húzást úgy végzik, hogy a kötelek keresztbe esnek, tehát [ = akkor] a gyalom, közeledve, körformára húzódik össze.
Mikor így a két apacs partot ér, akkor úgy szedik ki, mint az öreghálónál láttuk, avval a különbséggel, hogy a két szárnynak egyformán kell kijönnie; az okát már tudjuk.
Ez a húzás czibék-kel történik a melylyel mindjárt meg fogunk ismerkedni.
A balatoni bérlők czibékje (177. ábra) Tisza menti szerszám s lényegesen különbözik az igazi balatonitól, a melyről a tihanyi halász-
artikulus szól, a mely ott mint büntető szerszám is szerepel s a melylyel majd csak a jeges halászatnál fogunk megismerkedni.
A bérlők czibékje emlékeztet a Komárom és Szeged táján dívó laptáros farhámra (144. ábra HM); van hevedere (H) és pöczke (P), mely rendszerint egy erősebb para s lánczon függ, azért, mert a kötélre vetve, jobban megfogja ezt és nem igen csúszik; a kötélre való rávetése úgy történik, a mint ezt a 144. ábrán A mutatta.
A dereglyén minden legény számára van ilyen czibék.
[177. ábra. Czibék.] |
Hogy már a bérlők iparszerű halászatával végezzünk, lássuk egyéb halászgazdaságukat is. A terítő helyhez közel van a hasító tanya, jégvermével a bálazóval, sóskamarával s a halásznépség lakásával; no meg a "zsidóutczával" együtt; tehát egész telepítvény melynek messze ér a halszaga. Az egy éjszakán kifogott hal a laptár ládájából, erős, öblös kasokba kerül (178. ábra), a melyek sorba megtelnek s a hasítókunyhóba kerülnek, hol az asztalokra döntik. Ekkoron a halásznépség aszszonya, lányserege már készen áll élesre fent hasító késekkel; a balkéz hüvelyk- és mutatóujja rongygyal van körültekerve, hogy jobban is foghassa a halat, meg a hasító kés tévedésétől kár ne essék az elevenben; mert szaporán kell azon dolgozni, nincs idő az óvatoskodásra. Ez a hasító kés – azok között, a melyeket ismerek, a legczélszerűbb – első tekintetre különös egy jószág s azt hinnők, hogy össze van rongálva (179. ábra); már pedig helyes az. |
Pengéje nagyon hegyes s hátra csuklott, úgy, hogy éle rézsünt fölfelé vágó; nyele vaskos; a pengének éle felőli álla kiszökő.
A halhasító késeknek számos fajtája van a Tisza, Duna, Körös mentén; de egy sem olyan czélszerű, mint a Siófok bérlőinél dívó.
A munkát vezető halászné kellőképen széthúzza a rakást, hogy az asztal körül elhelyezkedő lányok könnyen hozzáférhessenek s hozzálátnak a hasításhoz, melynek következő a lefolyása.
|
A hasító a kihasítandó halat úgy teszi maga elé, mint a hogyan a 180. ábra az olvasó felé áll; erre balkezével az asztalhoz szorítja, jobb kezével pedig a halsörény bognárja tövébe teszi a hasító kés hegyét s úgy üti keresztül a halon, hogy a hegye a hugygyón szalad ki – amint ezt az ábrán láthatjuk. Mire átdöfte a kést, az éle irányában úgy hasítja ketté farka felé a halat, hogy a halkormány az egyik felén marad; ekkor hasra állítja a halat s a kés kiszökő állával ketté vágja a fejét; ilyen módon a hal kétfelé válik s a két felet a hugygyótól a hónaljszárnyig a hasbőr tartja együtt. Erre a késsel kikaparja a beleket, melyek az asztalon rakásra gyűlnek, a kihasított halat pedig bedobja a kezeügyében álló kasba (178. ábra). A belek azután rézüstökbe kerülnek, a melyekben a halzsírt kifőzik belőlük; a halak pedig kasban a mosókádhoz hordatnak, hol apró lányok a csutakkal (181. ábra), mely czirokból való, tisztára kimosogatják s más, tiszta kasokba hányják. |
180. [ábra.] Halhasítás. |
181. ábra. Csutak. |
182. ábra. Sóskád. |
Innen behordják a halat a sóskamrába, a hol ismét asztalra terítik s egyenkint erősen besózva, szétterített alakban a sóskádakba rakják (182. ábra). A sóskádban azután meghagyják 24–48 óráig, hogy a só jól megszívhassa, azaz jól kihúzza belőlük a vizet, mert ez nagyon előmozdítja a hal száradását. |
Úgy, a mint az idő engedi, terítésre kerül a dolog, azaz a halak a zsidóutczába vándorolnak.
A zsidóutczát láthatja az olvasó a halászéletről szóló leírások sorozatában, hol a hasítással és mosogatással együtt az egész jól le van rajzolva.*
A halterítés módját a 183. ábra mutatja. A kihasított, besózott és jól megszívott halat a belső részszel kifelé fordítva akasztják ki a feszített zsinórokra, sűrűn egymás mellé, de mégis úgy, hogy ne érintkezzék s akként is, hogy a fejrésze mindegyiknek ugyanarra az oldalra van fordítva. Ez azért fontos, mert sokszor igen hirtelenül kell leszedni a halat s a helyes terítés ezt nagyon megkönnyíti. Ha t. i. váratlanúl eső köszönt be, az asszonynépség kasokkal kirohan, megragadja a zsinóron az utolsó halat és tolni kezdi; a halak ilyen módon úgy egymásra tolódnak, mint az ismeretes kártyakatonák, a mi a leszedést nagyon könnyíti és gyorsítja is.
Mikor a halak kellőképen megszáradnak, összeválogatván az egyformákat, ú. n. bálokba kötik.
Legtöbbnyire a keszegfajok kerülnek sózásra; de kihasítják azért a megbágyadt nagyobb pontyokat, őnhalakat is, a melyek a jobb száradás kedvéért megszíjaltatnak, azaz többszörösen késsel meghasgattatnak.
Ez a gyalmos bérlők mestersége, melyet alig néhány heti megszakítással egész éven át űznek; sokszor már úgyis, hogy kettős fel-
* Lásd a "Zsidóutcza tája" alatt.
szerelésük van. mely felváltva éjjel-nappal kerít, tehát valóságos halirtást visznek véghez.
A hasítóhely jégverme a fogasnak való, a mely gyors kereskedésnek a tárgya, mert bárkában nem él meg. A fogast jégre rakják s a mily gyorsan csak lehet, szállítják Bécs, Budapest piaczára.
A magyar-velenczei halászság hajója különbözik a Balaton dereglyéjétől, mert a tó víztükre sokszorosan meg van törve nádasokkal, hegyek is védik, tehát hullámverése nem nagy; ennélfogva lapos fenekű s csak vízszint járó hajót (184. ábra) használnak. Erre halászáskor A tájára jön a gyalom padja, a melyre a hálót rendbefágyják; C a hajó pőrfája, B a pereme, K a kolompja, mely a balatoni húzóvánkostól csak abban különbözik, hogy nincsen koloncza, mert az evedző gúzsba jár.
184. ábra. Magyar-Velenczei halászhajó.
185. ábra. Kolomp. |
A kolompot a 185. ábra mutatja, hol g a gúzs, mely erős kötélből való.
Velencze halászai nem használnak macskát a mikor a hálót a víz színen a hajóba szedik be. Mindig úgy intézik a dolgot, hogy nád közelében húzzák a tanyát, a mikor is a hajóval a nád tövében állapodnak meg, a nádból búbot kötnek s ehhez kötik a hajót, mely így elég szilárdan áll meg.
Mint ebbe a rendbe tartozót, meg kell még ismernünk a Tihanyban dívó újhajót, mely az ősi bödönt – a melylyel már a történeti
* Itt öregháló a neve; a két hálónemet Körös-Tarcsa halászsága különbözteti meg kellő szóval.
részben ismerkedtünk meg – ott már majdnem teljesen kiszorította. Szerkezetét 1880-ban tihanyi halászember eszelte ki; elment Komáromba s ott megcsináltatta, közben pedig elleste a hajócsinálás minden csínját, bínját; azután hazavitte a szerzeményt a tudománynyal együtt s ma már a tízes bokrok mind "újhajón" szállanak ki a fölséges tó síkjára. A tihanyi újhajó (186. ábra) tíz emberre való s úgy feladatához, mint a vízhez képest, a melyen jár, igen jól ki van eszelve.
Vágó orra csak kevéssé mélyed a vízbe, épen csak a mennyire szükséges, hogy az esetleg támadó hullámot megszelhesse; fara laposan kifutó s széles fartőkével bír.
A mióta Tihany halászai az újhajót használják, a Balaton kegyetlen tündére ritkábban jut emberáldozathoz, mely a régi, imbolygó bödön idejében oly sűrűn járt ki neki.
186. ábra. Tihanyi új-hajó.
Valamennyi gyalom között a tihanyi lehet rátartós az ősiségre, mert a kötélzet kivételével, minden anyaga Tihany termése.
A tihanyi gyalom * 140 m. hosszú és a káta táján 3 m. mély; a káta hegyes,** legvégét szakgatónak nevezik, mert a bekötéstől és csapkolódástól könnyen szakadozik, mindig czafatos.
A szárnyak felehosszát, mint tudjuk, a túzsér – egy feltűnőbb kő – jelezi; tudjuk, hogy ez a kihúzás egyenletességének megőrzésére való.
A halász-bokor, mint tudjuk, 10 ember, kik közül az egyik kormányos.
A tihanyi gyalomhoz hat darab kötél tartozik, mindenik 100 m. hosszú s így a gyalmot a parttól 300 méternyi távolságban lehet kivetni, minden szárnyra 3 kötél jutván.
Az eljárás a következő:
* Öreg- vagy gyékényes hálónak mondják.
** Lásd hátrább a Jegeshalászatnál.
A hálót felfágyják a hajóra s beteszik a hat darab kötelet is. Mielőtt elindulnának, az első kötelet a parton valami czövekhez vagy kőhöz kötik s úgy a mint befelé evedznek, folyton eresztik: a mint az első kötél elfogy, halászcsattal hozzá kötik a másikat, s a midőn ez is elfogy, a harmadikat; ekkor tehát 300 méterre vannak a parttól s kezdik kihányni a gyalmot, melynek apacsát a parton kikötve lévő kötél végéhez kötik; ez tehát most a tartó, illetőleg bejáró kötél.
A gyalmot lapos ívben hányják ki s mikor elfogyott, a negyedik kötelet a másik apacshoz kötik s ezt folyton eresztve a part felé evedznek, hozzátoldva az ötödik és hatodik kötelet is, úgy, hogy mire partot érnek, a gyalom 300 méternyire áll a parttól, még pedig patkóalakban, két apacsával a part felé.
A partra érve, a legénység kiugrál, czibéket ragad; öt ember oda siet a kikötött vég köteléhez, öt azt fogja, a melyet a hajó kihozott s mind a két csapat inaszakadtig húzni kezdi a kötelet s így természetesen a hálót is.
Előbb kijön az egyik kötél: ekkor a háló apacsai 200 méternyire vannak; azután jön a második kötél s mire elfogy, a háló már csak száz méternyire van; a harmadik kötelet. – t. i. az utolsó 100 métert – ezután a legnagyobb erővel, szaporán húzzák, mert akkor a hal már megérezte a veszedelmet s menekülni iparkodik – az in alatt, a pálhák fölött átszökve, a merre tud.*
Húzás közben a kormányos ügyelni tartozik arra, vajjon egyenletesen jön-e a gyalom; nem jár-e az egyik apacs előbbre; mert ebben az esetben a káta nem esik, a mint kell, az irányközépre; a háló ilyenkor – halásznyelven szólva "vigyorban áll", mely mesterszó nyilván a félszájjal vigyorgó emberi arcz eltorzulásától származik.
Mikor a két apacs partot ért, öt-öt ember szedi a maga gyalomszárnyát. A melyik csapat hamarább jut a túzsérig, odakiált a másik csapatnak: túzsér! s bevárja míg a másik visszakiált: túzsér! Ez a háló felének, mint tudjuk, úgynevezett "összevárása".
Ez a tihanyiak s egyáltalában a balatoni őshalászok partra való halászata.
Természetes, hogy a tanyavetés és tanyahúzás a part és fenék
* Erre vonatkozik a tihanyi halászartikulus illető rendelkezése, mely szerint a késlekedő társ, ki csak a harmadik kötélhez ér, elveszti minden jussát; lásd "Tihany" alatt.
alakulataihoz képest sokszorosan módosúl. Hol egy, hol két szál kötélre vetik ki a hálót; sokszor úgy is, hogy egy embert kitesznek a partra, ki ekkor az öregháló laptárosának dolgát végzi; sokszorosan a macskát kivetve, a víz színén is húznak tanyát; ide nem értve a "látott halat", a mely egészen különálló.*
A kerítőhalászatnak vége felé sietünk, a midőn még néhány szerszámról megemlékezünk, a mely a gyalom körül használatos, bizonyos vizeken dívik s ott a hal természetével meg van okolva.
A hol t. i. a kerítőhalászat sok turkáló halra, mint kárászra, czompóra, keszegekre számít, ott igen lényeges dolog, hogy a háló ina minél tovább járjon a víz fenekén, nehogy a halak alatta átbújhassanak. Hogy ez lehetővé váljék, a magyar halász furfangos esze kétféle szerszámot talált ki. Az egyik a Latorcza menti villafa (187. ábra A), a másik a Fertő és velenczei tó körül dívó csiga (187. ábra B).
A Latorcza menti villafa mindenesetre az eredetibb; egyszerűségénél fogva, mely azonban czélszerűséggel is jár, mondhatjuk, hogy ősi jellemű. Mindössze egy fiatal tölgyfácska, mely villásan fejlődött, melynek törzse a nyelet (N), ágasa a hajtoványt (H) adja ki. Az ágas töve az, mely a gyalom húzóköteleit megfogja (T), együtt tartja és a víz feneke felé le is szorítja, természetesen a hálóval, melynek ina (I) ennek folytán a víz fenekén halad.
Ez az érdekes szerszám a Latorcza torkolata táján dívó kisebb gyalmoknál igen jó szolgálatot tesz; teljesen elégséges.
Más a Magyar-Velenczén és a Fertőn dívó ínnyomó szerszám, melynek mind a két helyen "csiga" a neve s a melyek közül a 187. ábrán B a Fertőnél dívót mutatja.
Itt D a derékfa, egy erős karó, mely a víz mélységéhez képest 3–4 m. hosszú, Magyar-Velenczén épen fenyőgerenda, felső végén egy keresztlyukkal, a melybe a csiganyomó jár, egy husáng, a melyet a halász megfog, hogy a szerszámot a víz fenekére lenyomhassa; C, C a kettős, vastengelyen forgó csiga, melynek árkában (a) a húzókötél fut; m, m két süvegformára kereszteződő vashajtovány, az ú. n. mentő, mely arra való, hogy a hálót távol tartsa a kiálló, keresztpeczkes tengelytől (t, t), nehogy a háló a csigára tekerődjön, ú. n. rétessé csavarodjon.
187. ábra. A. Villafa. B. Csiga.
* Lásd: "A látott hal" alatt.
A magyar-velenczei csiga ettől abban különbözik, hogy forgócsigái olyan szerkezetűek, mint a malomkő orsókereke, t. i. fogasok; az egyes fognak neve: "száp" s nyilván a német "Zapfen" megmagyarosodott ivadéka.
A kerítőhalászok között csupán a Fertő magyar halászsága az, a mely övet használ, mely azonban – úgy látszik – német soron kerűlt a derekára; mindamellett el kell ismerni, hogy részeinek magyar a nevök.
Ez az öv (188. ábra) bőrből való, széles; van két mentője (m, m), mely hálóhúzáskor a halász czombjára lapúl s arra való, hogy a vízes kötél ezen járjon, a ruházat tehát meg legyen kimélve. Az övkötés úgy történik, hogy a halász a lyukas szíjat (l) befűzi a másik végén álló lyukba (b) s ekkor a peczekkel (p) megpeczkeli. A mikor partra halásznak, akkor a mentőkre nincsen szükség, fordítanak az övön, hogy a mentők farnak álljanak s ekkor a csüggesztők (cs) állanak elől, a melyek erős istrángból valók s végükön bogosak; a boggal azután úgy fogják meg a kötelet, mint ezt már a czibéknél megismertük. Az öv tehát farhám – helyesebben derékhám szolgálatot is teszen.
188. ábra. Halászöv. |
189. ábra. Halászszatyor. |
A Fertő halászsága vagy partra, vagy karóra halászik. A partra való halászat olyan ott, mint mindenütt, a karó ellenben a macskát pótolja, akkor, a mikor síkvizen húzzák ki a hálót. Ez a "karó" egy derék, kihegyezett gerendadarab, a melyet az iszapba mélyen bevernek.
A kerítőhalászattól, mint a magyar népies halászat legrangosabbjától nem búcsúzhatunk el szebb szerszámmal, mint a minő a Bodrogköz gyalmászainál – de egyéb halászó népségénél is – dívó halászszatyor, mely szép formájú, szép fonatú s átvetőjével együtt tiszta, válogatott gyékényből van fonva. (189. ábra)
Halászatra indúlva, ebben viszi ki a halászember szegényes eleségét; hazatérve, ebben hozza a halat.