III. EMELŐ HALÁSZAT.
Az emelőhalászat leginkább szegény ember dolga s csak némely része található a rangosabb kerítőhalász kezén is, mint időleges foglalkozás.
Oly vidékeken, a hol csak kisebb vizek vannak, az emelőhalászat szolgáltatja a piaczra a halat, szövetkezve – természetesen – más halászati módokkal, a melyek együtt véve, az öreghalászattal szemben, a "kishalászat" fogalmához tartoznak s a melynek mívelői sokszor valóságos "ezermesterek".
Az emelőhalászat legnagyobb részben parti halászat s csak kevés szerszám az, a melyhez ladik – legtöbbször az egy fatörzsből vájt lélekvesztő – szükséges.
Lényege az, hogy kávákra kellőképen kifeszített különböző hálózatok víz alá meríttetnek, hosszabb ideig benhagyatnak s azután megfelelő emeltyűvel lehető gyorsan kiemeltetnek.
Némelyik már a kávákra való kifeszítés módja által kanál formára bemélyedő háló; másoknál a bemélyedés az emelés következménye, a mennyiben a kávák engedve hajlanak s így a háló zacskószerűen bemélyed.
Egyike a legérdekesebbeknek mindenesetre a 190. ábrán lerajzolt, elég sajátságos alakú háló, melynek valóban törzsökös formája van s a mely Európa nyugoti részében, úgy látszik, nem ismeretes, mert a legjobb halászati könyvek sem emlékeznek meg róla; de vannak szóbeli adataim, a melyek szerint ez a háló Közép-Ázsiában dívik.*
Ezt a hálót legelőbb Komáromban láttam, hol a neve "villing". Ez a németesen hangzó mesterszó igen megzavart, mert az ázsiai jellemmel sehogysem fér meg.
Később Szegeden és Tápén akadtam e szerszámra, hol "villik"-nek mondták; ugyane nevet viselte Szentesen a Bökény körül lakó Körös-halászoknál.
A midőn azután a Latorczához mentem, s hogy Záhonyba mehessek, Csap felől a Felső-Tiszán kompon kellett átvetődnöm, a záhonyi
* LÓCZY LAJOS barátom állítja, hogy Khinában látta.
oldalon álló révész kunyhójának egyik kiálló szarufáján ugyanez a háló szúrta a szememet s kérdésemre azt felelte a magyar révész, hogy ez a "billegháló". Evvel azután meg van fejtve úgy a komáromi, mint a Tisza és Körös menti név s kiviláglik az is, hogy ennél a hálónál sem tagadja meg magát a magyar halászember eszejárása: nevét az alkalmazás módja révén eszelte ki, mert a hálót valóban billegteti.
Az egész háló 3–4 méter hosszú; orra egészen hegyes, farán 1.5–2 méter széles. Van három kávája (K, K), mely a tőkébe (T) "szarkaláb formára" van beleillesztve, úgy, hogy a háló hegyesen kanál-alakú.
A tőke neve villik- vagy billegtőke; a fogóvégén derékszögű mankóval van ellátva.
190. ábra. Villing- vagy billegháló.
A midőn a halász a billeghálóval a vízre kiszáll, a tőke (T) tájára egy lazán álló kötélhurkot vet s ezt a ladik csökjébe, vagy czibakjába vagy csőszszögébe – egy kurta, erős faszegbe, mely belül, a ladik pereméhez közel van beverve – beakasztja s így a hálót könnyen alámerítheti – felemelheti, szóval billegtetheti.
Könnyen átláthatjuk, hogy ez a háló igen kitünő azokra a halakra, a melyek a víz felső rétegeiben szeretnek tartózkodni, valamint azokra is, melyek koronként a víz színét megközelítgetik. hogy ott "pipáljanak", az az élővizet kapjanak.
A Duna mentén a billeghálónak egy változata dívik, melynek hálós-vége megfelel az imént leírt törzsökös alakénak, csakhogy kevésbbé hosszú, kevésbbé széles; de valamivel mélyebb; fogóvége azonban rudas s a rúd hossza 3 m. körül jár (191. ábra).
Ez az aprószemű, rendszerint igen gondosan készített szerszám a
megmagyarosodott német halászság szájában a "tápli" nevet viseli, mely a német "Stich-Taupe" névtől ered.
191. ábra. Tápli.
A billeghálónak ez a változata kizárólagosan u. n. pellé{ő szerszám – amennyiben t. i. azok az apró halak, a melyeket a horgászatnál csalinak használnak. Komárom táján "pel/e" nevet viselnek – tehát tulajdonképen a horgászat tartozéka; de határozottan emelő háló.
A Dunahalász rendesen bárkarakodók, és kikötő helyek körül szedi csaliját, mert tudja, hogy az ott megcsendesedő vizet az apró halak szeretik, ott csapatosan "pipálnak", vagy lesik a víz szine fölött tánczoló, le-lecsapó apró rovarokat. Gyönyörű látvány, a midőn a halász szúrva meríti alá hálóját s véletlenül seregre bukkanva, kiemeli: az apró küsz, garda, keszeg halacskák úgy megvillognak, mint csak a színezüst; vergődésük szinte megkápráztatja az ember szemét.
A billeghálónak még egy más változata is dívik a magyar vizeken, mely azonban szerkezet szerint ismét kétféle, még pedig magyar – Szeged körül – és alkalmasint szász eredetű az Olt mentén. Az utóbbi tájakon dívó teljesen megfelel annak, a melyet német halászati művekben "Hamen" és helyesebben "Scheerenhamen" néven találhatunk s a melynél a feszítő rudak a fogóvégen csakugyan ollószerűen kereszteződnek. És noha a magyar változatnál a kereszteződés nincsen meg, neve Szegeden mégis "ollóháló", a Székelyföldön "sebháló", nyilván zsebalakjától.
A szegedi ollóhálónak (192. ábra) van fája (FF) és peczke (P), melynek ágas vége az egyik rudat úgy fogja, a mint ez a rajzon látható; nyele a másik rúdra vetett gúzsban minél szorosabban jár s a
* Handbuch der Fischzucht und Fischerei von Bencke, Dalmer, v. d. Borne 1886. p. 602, Fig. 497.
192. ábra. Ollóháló. |
két rúd, alsó végén lazán össze van kötve. Természetes, hogy a háló a peczek segítségével könnyen és tetszés szerint többé-kevésbbé kinyitható, két rúdja ekként ollószerűen jár. Mihelyt a halász a peczket kioldja, a háló összegöngyölhető. Ez a háló is a kishalászat szertárába tartozik s jobbadán pelléző szerszám, melylyel a halász a csöndes folyású vizekben ladikról a színhez közel járó apró halakat merítgeti. |
És most az a háló következik, mely a partról való halászatnak nemcsak magyar földön, hanem általánosan is legjobban elterjedett szerszáma; melyet patakok, folyók mentén mindenütt megtalálhatunk s amelynek épen az általános elterjedés igen sok nevet – talán valamennyi háló között a legtöbbet szerzett, mint: ághegyháló, pók, tesziveszi, emelő, rengő, dobbantó, csuhi – a régi "suhé" –, a XIII. században (vaal), németek révén komherháló, monostorok egykori halasvizei körül a nép száján is umbella.
A hálónak, melynek legjobb neve "ághegyháló", rövid jellemzése ím ez: két félabroncs keresztbe van kötve s az így keletkezo négy ághoz egy négyszögletes háló négy sarkával van ráhurkolva, az egész pedig – a vízhez és illetőleg a parthoz képest, t. i. a hol használni akarjuk – egy rövidebb vagy hosszabb rúdnak vastagabb, vagy vékonyabb végéhez van erősítve; e rúd hossza 2 métertől 6 méterig váltakozik. – Szendrőn "négykávás merítő" a neve.
Ám vegyük legelőször is a Bódva menti, Szendrő körül dívó alakot (193. ábra). Itt K a káva, Sz a szolga, melynek az a feladata, hogy a háló rúdját megtámaszsza s így e rúd, mint emeltyű működjék.
A szolgának van ágasa, a melybe a háló rúdja beléfekszik; van
talpa, mely arra való, hogy a szolga puhább talajon ne süppedjen; a hálórúdon van egy vaspeczek, arra való, hogy a rúd emeléskor vissza ne csúszszék.
A halász oda áll a partra, beteszi a hálót a vízbe, úgy, hogy a víz fenekén terül el; azután kellő helyen leszúrja a szolgát, ráhelyezi a rudat, úgy a mint a rajz mutatja s azután – rendesen csöndes pipa-szó mellett – 8–10 perczig várakozik. Az idő elteltével legvégén ragadja meg a rudat, erősen lefelé nyomja, miáltal a hálót kiemeli. A fogás azon múlik, hogy a járó hal történetesen épen a háló fölé kerül.
193. ábra. Négykávás merítő.
Egy-egy ponton 3-szor, 4-szer ismétli az alámerítést és kiemelést, azután tovább megyen. Az természetes, hogy a vizet ismernie kell, nehogy a hálót valami gyökeres helyre bocsássa; és innen van, hogy oly folyók mentén, a hol az ághegyháló dívik, part hosszában mindenütt rátalálunk a halász nyomára, t. i. a letaposott helyekre s azokra a lyukakra, a melyeket a szolga szakított.
A hálónak lényeg szerint ugyanazon berendezése mellett, az emelgetés tekintetében azonban más az, mely a Sió mentén, pld. Simontornya táján dívik s ott "emelőháló" nevet visel.
194. ábra. Emelőháló.
E háló (194. ábra) részei a következők: a az abrincs, h a rúd bókonya, helyesebben mankója, K a kötél.
Evvel a hálóval a halász oda mén a Sió partjára s beteszi a vízbe, úgy, hogy a mankó a földön fekszik. A halász a mankót a lábával leszorítja, kezeivel a kötelet megfeszíti – abban az irányban, a mint rajzolva van – s igy emelgeti ki, illetőleg eresztgeti a vízbe a hálóját.*
A Duna mentén még egy más változattal is találkozunk, mely rendesen halászó hajósok kezén van.
193. ábra. Ághegyháló.
Ez az ághegyháló (195. ábra) azáltal különbözik a többitől, hogy előrészén – a rúdtól véve – egy hálóból kötött káta – közönségesen zsák (zs) – van, melyet – víz ellenében a folyóba eresztve – a víz sodra felduzzaszt. Ez a háló sokszor 5–6 méternyi rúdra van kötve, hogy mély vízbe is leszorítható legyen, mit a halász úgy ér el, hogy víz mentén haladva, a hálót mind mélyebbre tolja, addig, a míg a víz fenekét éri. Minthogy ilyenformán a kiemelés nem lehet elég gyors, a hal megérzi a veszedelmet s az, a mely vízmentén iparkodik szökni, a kátába kerül, hol biztosan fogva van.
Ez három főváltozata az ághegyhálónak, melylyel természetesen a leírás nincsen kimerítve; de a többiről elég a megemlékezés is.
llyen a székely "emelgetőháló", melynek kávái nincsenek keresztbe kötve, hanem egy keresztfához vannak erősítve, mely az emelőrúd
* Ó-Budán mankó helyett vasvilla van, mely a partba jár s a hálót megtartja.
végén szilárdan áll; a halász felé álló két káva azonkívül még tartómadzaggal is oda van kötve a rúdhoz, azért, mert a Küküllő vize részben sebes s a hálót könnyen elsodorna.
Ilyen továbbá a Latorcza menti "tesziveszi", melynek hálója körülbelől 4 □ méter s a melynek kávaközeiben – a rúdtól a háló széléhez – madzagok feszülnek, az úgynevezett "nyaklók", melyek arra valók, hogy különösen a nagyon hánykolódó öregponty ki ne vethesse magát.
A háló neveire nézve érdekes tudnunk, hogy legrégibb elnevezése, "vaal", nyilván onnan ered, hogy a halász sekély vizekben sokszor messze begázol s mélyebb vizet érve, beteszi a hálót, rúdját pedig a vállára támasztja; a "tesziveszi" a "hol beteszi, hol kiveszi"-nek magyaros összevonása; a Körös-Tarcsán dívó "pók" a magyarember észjárására nézve jellemző hasonlat, mert a káva négy ága úgy áll a hálón, mint a pók hosszú lába a maga hálóján; "rengő" azért, mert vállon vive reng; "dobbantó" azért, mert a vízre eresztve kissé dobbant; "csuhi" hangfestő név, mert gyorsan kiemelve "suhít"; a "komher" magyarul így szólna "gyeride", mert a halász mindig maga felé húzza végre az "umbella" az ernyős virágtól – talán az eső- és napernyő papos latin nevétől – ered stb., mert a háló némileg ennek megfordított alakjához hasonlít is.
Mindezeknél a hálóknál a halász tisztán csak a véletlenre bízza magát de az élelmesebb nem egy vidéken a csábításra is gondol: a háló közepébe rendesen egy kis csomócska vörös posztót köt, hogy ez a halat a hálóra csalja; néha csirkebél is szerepel. Ez a próbálkozás azután átmenet a szákoláshoz, mely Szatmármegye némely pontján, más alakban pedig a Balaton déli részén dívik; de nem általános. A Szatmárban dívó szákoláshoz kell egy babkaró, melynek egyik végén a halász egy kis lyukat fúr még pedig keresztbe; azután keres egy jó hosszú fűszálat s minél nagyobb gilisztát. Erre a fűszálat a giliszta testén, hosszában keresztül üti, a két végét jobbról-balról a keresztlyukba dugja, úgy, hogy a csali abrincsformára áll a babkaró felé (196. ábra, G). |
Szákolás Szatmárban. |
Ezt bedugja a vízbe s mikor érzi, hogy valami – rák vagy hal – rángatja, alá merít egy olyan szákkal (Sz) a mely a nyeléhez derékszögben áll, a mint ezt az egész mesterséget a 196. ábra elég érthetően mutatja és magyarázza.
A Balaton némely táján, kivált a Keszthelyen dívó szákolás ott a "gyükerezés" nevet viseli s egyike a legnagyobb furfangoknak, a mely a magyar halászember észlelő tehetségét kiváló módon bizonyítja.
A halaknak közös tulajdonságuk, hogy legkedvesebb táplálékuk mégis csak a – halikra! Az egy család-, egy nem-, egy fajbeliek mohón neki esnek nemcsak más családok, hanem még saját családbelieik ikrájának is; és valóban, csak a halak hihetetlen szaporasága, mely az ikra millióiban van kifejezve, biztosítja az általános ikrapusztítás daczára is a fajok fenmaradását.
Ezt a tulajdonságot a halászember nagyon jól ismeri, s erre építi furfangjait, különösen a "gyükerezést!"
Összeköt egy nyaláb hinárt, madzagra fűzi, kiereszti a vízben, a madzagot pedig egy a víz fenekébe levert karóhoz erősíti.
A kitépett hinár úszik s a vízzel szinel.
Minthogy ez akkor történik, a mikor a küszhal ívik, ez a hal pedig ikráját oly vízi növényekre szereti rakni, a melyek a víz színéhez közel érnek – tehát a melegebb rétegben vannak – mely ismét az ikra kiköltéséhez okvetetlenűl szükséges: a küszhal ezt az uszó hinárnyalábot hamar megrakja ikrájával, halásznyelven szólva "megfördi" vagy "megívja".
Ámde, épen oly hamar veszik azt észre az örökösen ikrára éhező nagy halak is; odagyülekezik a dévér, az őn, a ponty, a sügér s más hal; tépi a nyalábot, nyeli az ikrát.
Ekkor kiszáll a halász a tó síkjára. A bödön hajón ott van a hosszúnyelű, kerek abroncsra kötött szák – alak szerint olyan, mint
valami óriási szűrőkanál. A mint a halász megközelíti a hinárnyalábot, ovatosan alámeríti a szákot s úgy emeli ki, hogy a nyaláb az alatta levő lakmározó halakkal együtt, a szák öblébe kerül.
Többszörösen ki volt már tüntetve, hogy az emelőhalászat az úgynevezett kishalászathoz tartozik. Mint rendesebb foglalkozás csak az igazi szegény halászember mestersége – no de mellékesen a rangos földmívelő, a telkes gazda sem veti meg: neki a maga társadalmi állásában "sport".
S a milyen a mesterség, olyan a halélője is. Nem kell már ide kényesen kunkorodó "bőgős" állóbárka, hetyke őrfával, nyikorgó timonnal és czifra pofával, mert elég az is, a melynek rajzával az emelőhalászatot berekesztjük, t. i. a vesszőbárka (197. ábra).
197. ábra. Vesszőbárka.
IV. HAJTÓHALÁSZAT.
A hajtóhalászat szintén szegény ember mestersége s egész lényege szerint rablóhalászat. Nem zavarja azt a víz fenekének minősége, a víz sodra; szóval, nem zavarja semmi.
Az alkalmazott hálók rendszerint igen apró szeműek; mert a hajtóhalásznak minden rendű és nagyságú hal kedves préda.
Fő szerszáma afarkashá/ó, néholfars{ák, (198. ábra B) s az ehhez tartozó hajtószerszám Z, mely több nevet Is visel, mint péld.: lurhókolo'fa, {urbaiórúd, gühü/őrücl stb.
A farkasháló szerkezete nagyon egyszerű. Kell hozzá egy hegyesen végződő, zsákszerű háló és egy fél abroncs. A fél abroncsot egy vastagabb madzagból való in köti össze s erre és az abroncsra reá van fogva a háló; a szerkezet egyéb részét a rajz eléggé magyarázza.
Némely vidéken a háló rúdjának az a része, mely a háló száját mintegy peczkeli, villás, a mi a háló betevésére nézve mindenesetre jobb, mert a halász két pontra támaszthatván a szerszámot, ezt meg is érzi s így tudja, hogy a háló jól van beállítva.
A zurboló rúd néhol fatalpas – mint a rajz mutatja –, néhol, sőt leggyakrabban, ócska bőrdarabok vannak talpként reászegezve.
A farkashálóval való halászathoz mindig két ember kell; mind a kettő gázolva halad a patakban. Kiválóan köves patakokban a halász ócska bocskort köt, hogy az éles kő ne tegyen kárt a lábában.
Jó helyre érkezve – a hol a patakban nagyobb kövek hevernek, a melyek között a víz átszorúl – a hálós víz ellenében beállítja a hálót, még pedig oda, a hol a víznek legerősebb a sodrása; a zurboló vagy gübűlő 20–30 lépésnyit halad a parton, szintén víz ellenében, azután begázol s hozzálát a zurboláshoz vagy gübűléshez, mely abból áll, hogy a padmaly, minden kő, gyökér alá szurkál, döföget, hogya halat kizavarja. Evvel a nemes űzéssel természetesen fel is zavarja a vizet, mi még inkább arra való, hogy a hal a lesben álló farkashálóba a víz sodrával berohanjon s hegyes farkába beszorúljon.
198. ábra. – B. Farkasháló. Z. Zarboló rúd.
Ott, a hol uszadékfa, vagy a kövek kedvező csoportosítása gyanítani engedi, hogy nagyobb halnak leső és búvó helye van, ott külön is meghajtják a helyet. Ilyenkor a zurboló a helyen innen, a hálós azon túl foglal állást s elvégzik.
A hálós úgy áll a vízben, hogy a háló épen a lába közé esik, sőt a lábát belőlfelől érinti is; ez azért van, hogy a berohanó halat megérezze, mert ilyenkor – kivált mikor pisztránggal van dolga – gyorsan meg kell markolni a háló farkát, különben a hal meg talál fordulni s villámsebesen szökik is.
Ez a halászati mód a pisztrángos patakok egyik megölője, már azért is, mert a farkashálóval járó ember ellenőrzése nagyon bajos egy dolog. Orvul halászik s a mikor komájával kiindul, a háló
be van gyűrve a tarisznyájába; kezében a fejsze – azt gondolná az ember, hogy a világ legártatlanabb dolgában jár el.
Patak mentén haladva, hamar kinézi a kávának alkalmatos bokorhajtást; rúdnak való is akad elég, gübűlőnek még inkább s rövidke tíz percz alatt "fel van hányva a háló a kávára", indulhat a mesterség.
A bodrogközi halász – még a rangosabbja is, az, ki gyalmot terít a kanyargó folyó partján – a hajtóhalászatot magához illő foglalkozásnak tartja; de az is igaz, hogy rangos ám az ehhez való szerszámja is, t. i. a bokorháló.
|
A bokorháló különben nem egyéb óriás méretű farkashálónál, a mennyiben szája kisebb kapunak is beválik. A háló (199. ábra) részei a következők: R a rúdja, mely körülbelül 3 méter hosszú; K a keresztfája; L a lába; mert be állítva úgy áll rajta az egész alkotmány, mint az ember a maga lábán; F a farka, S a seggiköve, egy golyóalakra kalapált-tördelt hegyaljai trachyt kő, mely a hálófarok csúcsába van bekötve s arra való, hogy ezt a részt folyton a folyó fenekén tartsa s így a háló nyilt voltát megsegítse. Tartozéka a bokorhálónak egynéhány derekas zurbolórúd is. A vele való halászatnál a ladik is szerepel, mert azon szállítják a helyszínére, azon állítják be; a zurbolók pedig szintén ladikon vannak. |
199. ábra. Bokorháló. |
A hol a folyómenti nagy ligetek a partot megközelítik s a fák, partomlás miatt, vagy különben is, beeresztik gyökérzetöket a
folyóba, vagy a hol a füzesek bokraikat a folyóba tolják, ott állítják be víz felől és ellenében a nagy bokorhálót, a zurbolók pedig a partfelőli oldalon döfögetnek össze-vissza, hogy a bokor alá, vagy a gyökeresbe menekült halat a hálóba bezavarják.
Evvel a hálóval sokszor nagy hal is kerül a szárazra.
A Királyhágón inneni részben az egyedüli pont, a melyen magyarság a nemes pisztrángot halászsza, a fölséges Szádellő völgynek fölséges vize.
Ha az a derekán kettészakadt hegy valóságos sziklacsodáival nem magyar földön, hanem valahol földrészünk nyugatán, vagy latin delén feküdnék, minden bizonynyal búcsújáró helye volna mindazoknak, a kik az igazi "vadregényest" élvezni tudják, a kik élvezetet találnak abban, hogy saját énjök semmiségét, ott, a látomány nagyszerűsége közepett megérezzék.
Áthajló sziklafal, óriási sziklatorony, összevissza hányt görgeteg váltakozik egymással; itt-ott a moha párnásan dagad a sziklapárkányokon, együtt tartva a törmeléket, a melyet az idő vas foga a szikláról lerágott; a hol pedig már a moha, nemzedékeinek elhalt testéből kellő aljat is teremtett, ott megkapaszkodik a vakmerőbb bokorfajok gyökere is.
A hegyrepedés torkolatába szorulva, a hajdanában Tornából kitaszított kálvinista magyarság, meredek oldalakon s úgyszólván egymás fölébe építkezett; – itt vált belőle magyar pisztránghalász.
A Szádellő patak a hegyhasadékon túl ered s már ott is elég erős, hogy fűrészmalmot hajtson. Pisztrángossá azonban csak a hasítékon végig folyva, csörtetve, zuhogva válik.
Medre nemcsak köves, hanem valóban sziklás, helyenközön a legremekebb göbékkel, vagy zubogókkal, a mint a nép azokat a vájásokat és a kis vízeséseket nevezi.
Itt lakik szín szerint a legszebb pisztráng, a melyet valaha láttam; s hogy még nem pusztult ki végképen, ez csak annak a szerencsés körülménynek köszönhető, hogy a szádellői magyarság nem igen ért a fogásához. Otromba horgára csak elvétve akad valami nagyon
|
éhes s még ennél is tapasztalatlanabb hal; így tehát a valóban nyomorúságos szákolásba veti "szerencséjét". A szádellői farkasháló (200. ábra) kávakerülete mindössze jó kalapkarima nagyságú; farka hegyes s az egész háló 1 m. hosszú. A halász mezitláb gázol a patakban, kövén, szikláján törve-töri a lábát; betámasztja hálóját a zubogó kifolyásába, tartja balkezével, míg a jobb kézzel forgatja a köveket, hogy a pisztrángot a hálóba zavarja. |
200. ábra. Szádellői farkasháló. |
A víz jéghideg s a halász foga megvaczog már az első negyedórában is; ekkor kiszáll és melegszik – szóval csupa nyomorúság. Sohasem is felejtem el szádellői pisztrángászatomat. Engedtem vezetőmnek egy fél óráig a kotorászást, hogy eljárását lássam, azután nem engedtem tovább s meghívtam, hogy nézze, hogyan halászom én. Rövid idő alatt tizenkét pisztrángot dobtam ki, köztük egynehány igen rangosat; – a vezető bizonykodott, hogy akkorákat még sohasem is látott. El is vitte két angol horogért mindenemet Tornára; – tudom is, hogy ott hagyta mind a kettőt az első próbánál s el is mondta, hogy mégis csak "ördögöm van".
|
Szádellőről az erdélyi részekbe kell utaznunk, hogy a székelység "bőcscsőháló"-jával * is megismerkedjünk, mely, úgy látszik, leginkább a Küküllő mentén dívik. A böcscsőháló (201. ábra) nem csak hogy kávára van hányva, hanem reá is van feszítve. Van rúdja (R), mely alul, a hol a háló ina rá van kótve, ágas; van első (L), hátulsó (H) és középső kávája (K), mindnyája erősen egymáshoz kötözve, úgy, hogy az egészet mint egy nagy merítő kanalat lehet kezelni. A bőcscsőháló nagyság szerint körülbelül 1 m. széles, 1 m. magas s körülbelől 0.8 m. mély. |
201. ábra. Bőcscsőháló. |
* Talán a bölcsővel való hasonlatosságáról így nevezve.
Padmalyok mentén és u. n. csigolyás helyeken halásznak vele s belégübűlik a halat. Minthogy a háló a kávákra rá van feszítve, a hálós megérzi a hal ütődését s ekkor kiemeli.
Annyi bizonyos, hogy a bőcscsőhálóval nem sok kárt tesznek a halban, mert feszes s hozzá öblös volta nem akadályozza meg a halat a gyors fordulásban s így a menekülésben sem.
A bőcscsőhálónál sokkal érdekesebb az Olt menti lesháló, mely egyáltalában a jól kieszelt szerszámok közé tartozik, a mennyiben a halászt figyelmeztető ú. n. őrökkel van felszerelve.
202. ábra. Oltmenti lesháló.
A magyar halász ötféleképen alkalmazza az "őrt".
Van rekesztő "őrhálója", a melylyel a kerítőhalászatnál már megismerkedtünk; van "őrmadzagja", a melyről a rokolyahálónál – a szerszámok ősi elemeiben – emlékeztünk meg, mely rákláb formára két ágra oszlik s a fogózacskókat alkotja; van "őrfája", a halászhajón és az állóbárkán: van "őrhala" a viza; és végre vannak "háló őrei", a melyek a halnak a hálóban való jelenlétét elárulják. Ebbe az utolsó sorozatba tartozik az Oltmenti leshálónak őrfonalzata is. A rajzon (202. ábra) A a káva; K a keresztfa; I az ín; Ö, Östb. az őrök. Természetes, hogy a gübüléssel a hálóba belézavart hal az
őrökbe is beleütődik s a rezzenést a halász keze is megérzi; ekkor pedig siet a kiemeléssel.
A Balaton déli részén élt azelőtt a hajtóhalászatnak egy neme, mely turbókolás néven járta s melynek főszerszáma a turbukháló volt.
Ez a turbukháló alapjában olyan volt, mint a kecsegeháló, t. i. két öregszemű tükörháló közé finom, apróbbszemű léhés háló volt fogva (lásd: 166. és 167. ábra), tehát a háromsorosok közé tartozott. Hossza 10 m., szélessége 1 m., ina ólmos, apacs helyett pedig csak kötélzete volt.
A turbukhálóval való halászatot két bödönhajó űzte, úgy, hogy a hálóval a kisebb nádüstököket bekerítették s az üstököt a buklórdddal, mely 4–5 m. hosszú tolórúd volt, meghajtották. A halászatnak ez a módja a nád tövén megfekvő halakra, ú. m. csukára és pontyra volt számítva, különösen az utóbbira, a melyről a tóságok halászai országszerte azt tartják, hogy azért fekszik meg a nádak tövén, mert az ifjú gyökérsarjakat a szájába veszi és szopogatja. Ezt a szopogató tulajdonságot sok halász arra használja fel, hogy a nagy pontyot szállíthassa, a nélkül, hogy ez csapkolódnék, a mihez nem kell egyéb, mint az, hogy az ember mutatóújját a nagy hal szájába dugja. Magam is tapasztaltam, hogy a hal, így szállítva, csakugyan nem vergődik.
Ez volna a tulajdonképeni hajtóhalászatnak a foglalatja.
Helyenkint a hajtás más halászati módoknál is alkalmazásban volt. Így a szolnokiak a Zagyván és Tiszán az öreghálóval való halászáskor egy mázsás golyóval zavarták ki a halat a folyófenék lyukaiból; a kunszentmártoniak az egyágú szigonynyal turkáltak; végre szokás a Balaton némely részén akkor, a midőn a vízen húzzák ki a hálót, az evezőkkel az ülőpadokon dörömbölni, hogy a hal a gyalomkátába beriadjon.
V. ÁLLÍTÓHALÁSZAT.
Az állító halászat, a mennyiben hálóval űzik, bizonyos rokonságot vall a rekesztő halászattal; lényeg szerint azonban két pontban különbözik tőle; t. i. hogy nincs szilárdan helyhez kötve és hogy nincsenek semminemű tévesztő kapui, kotróczái, kürtői.
A hálókkal űzött állító halászat lényege az, hogy a hal az igen engedékeny, finom hálózatokba belé bonyolódjék s így szárnyainál és szironyfedelékjénél fogva veszszen rajta.
A régibb keletű magyar állítóhalászat kétféle hálót ismer; az egyik a métháló, a másik a marázsaháló.
A méthálót a 203. ábra mutatja, hol is J a háló föle, egy vékony kötél; Cz a czötkénypóta, mely a czötkény – Euphorbia palustris –, egy farkasfűtej-féle mérges növénynek ujjnyinál erősebb, belől igen taplós, különben elég szilárd kérgű kórójából készül.
203. ábra. Métháló.
A finom fonálból kötött, meglehetős öregszemű háló 30–40 m. hosszú, 1.5–2 m. széles és se ina se köve.
204. ábra. Métfa.
Ehhez a hálóhoz tartozik a métfa (204. ábra), a melyre a háló czötkénypótáinál fogva igen könnyen fölfűzhető s a melytől a háló nevét bírja; mert közkeletű neve Szeged körűl csak "czötkényháló; a métfát s ezen a soron a méthálót Tápén találtam igen öreg halász száján-kezén.
A méthálóval való halászat a következő:
A halász felkeresi az állóvizet, tehát leginkább a folyó holt ágait.
a vápákat és morotvákat, a melyekről tudja, hogy nem gyökeresek; ott beteszi a hálót, mely úgy, a mint fonalzata megszívja magát, lassan alásülyed; ekkor lehetőleg széthúzza.
A háló így a czötkénypótáknál fogva úszik, még pedig szabadon, mert nincs kikötve. Ez a betevés estvefelé történik s a halász éjen át ott hagyja a szerszámát.
A hal odaér a hálóhoz, a háló a hal akár szironyfedelékével, akár hónaljszárnyával beléakadjon a háló szemébe, a mi vergődésre, ránczigálásra készti. Ekkor már veszve van, mert minél jobban hánykolódik, annál jobban bonyolódik a hálóba. Az erős hal így magára szedi az egész hálót, de nem bír szakítani, mert a háló mindig enged.
Reggel kiszáll a halász, szétnéz a vizen s már a czötkénypóták összekuszált volta megmondja neki, hogy préda esett.
A marázsaháló majdnem szakasztott olyan, mint a métháló s csak annyiban különbözik, hogy a czötkénypóták ráklábakhoz vannak kötve, azaz nem a háló föléhez, hanem az innen kiinduló kettéoszló madzagokhoz; – és hogy a felállítása más. A marázsaháló fölállítását a 205. ábra magyarázza. Kell hozzá két marázsakaró – egyike itt van (K); a két karó között van kifeszítve a marázsapalló, vagy marázsaderék, egy erős zsineg (M), melyre azután reá vannak fűzve a czötkénypóták, a mint a rajz mutatja. Ha a háló igen hosszú, a derekát itt-ott beszúrt nádszálakkal támasztják meg. A háló egyébként minden súly nélkül való és öregszemű, úgy, |
205. ábra. A marázsaháló fölállítása. |
hogy a fejével még a derekabb hal is keresztül bujhat ugyan rajta, de már hónaljszárnyaival megakad.
Könnyen érthető, hogy a megnyaklott hal vergődik, mindinkább magára szedi a hálót, belébonyolódik s végre rajtaveszt.
Ujabb időben mind nagyobb és nagyobb elterjedése van egy egészben hasonló halászati módnak, melyhez a hálók a külföldről kerülnek. A tihanyiak e hálókat, az anyag után indúlva "pamukhálónak", a velök élő halászt "pamukosnak" nevezik.
Közkeletű neve "eresztőháló"; eredete szerint alkalmasint német, mert megfelel az Itzehoe körül dívónak.*
Keszthely körül az életrevalóbb halászság bolti pamutból már maga köti eresztőhálóit.
Az eresztőháló napközben a terítőkarókon szárad; estvefelé felszerelik, hogy északára beereszthessék.
Ám lássuk szerkezetét, még pedig a 206. ábrán.
206. ábra. Eresztőháló.
Itt T a terítőkaró, még pedig a szélső; körülbelől 10–10 m. távolságban és vele egyenes sorban áll a többi karó.
* Handbuch der Fischzucht und Fischerei etc. 1886. p. 617.
Az eresztőháló a Balaton körül 80 m. hosszú, 2 m. széles, öregszemű. Van I', felső ina; I'', alsó ina; vannak pótái (P), melyek kettős tövesgyékényből, tehát nem a gyékény leveleiből valók.
Alsó inán legszélről a nagykövellő (N), egy ökölnyinél nagyobb kő van behurkolva, melytől minden második méterben következnek a kövellők; ezek kisebbek; de a háló hossza közepén ismét egy nagy kövellő van.
Egy "eresztés" 6–40 ilyen háló, a melyek szélső madzagjaikkal – a rajzon az, a mely a terítő-karó (T) ágasába van beakasztva – össze vannak kötve.
Egy ilyen eresztésnek minden egyes hálója "egy vég".
Felállítva, egy vég így van felszerelve. A magyarázatot a 207. ábrához kötjük:
207. ábra. Az eresztőháló "egy vége".
Itt P a pótás felső in; az ellenkező az alsó in, t. i. a köves.
Az eresztőháló köves inán N N N a szélső, és középső nagy kövellők; R a kövellők. Minden nagy kövellővel szemben – tehát a háló föle felett – látunk egy sajátságos süvegforma szerszámot lebegve, madzaggal a háló föléhez kötve: ez az őr.
|
Az őrt nagyobb alakban a 208. ábrán láthatjuk. Az egész alkotmányhoz kell egy abroncs és válogatott tövesgyékény, a melyből 6–12 szálat összekötnek, csillagszerűen kiterítenek, azután ráhelyezik az abroncsot, úgy, hogy a kötött bog a közepére essék; azután megtörik az egyes szálakat és süveg formában egybe foglalják, a mely egybefoglalásról még lesz szó, mert az igen fontos egy dolog. Természetes, hogy a midőn a hálókat elsülyesztik, az őr a víz felszínén úszik s megadja a módot, hogy a halász a szerszámot megtalálhassa. Már ebből is gyaníthatjuk, hogy a hálón lévő póták (P) nem arra |
208. ábra. Az őr. |
valók, hogy a háló fölét a víz színen tartsák, hanem csak arra valók, hogy a háló a víz alatt – hová a kövellők lehúzzák – falszerűen megálljon.
Feszülnie sem szabad a hálónak, mert épen a lazaság teszi fogóssá, bonyolítja be a halat; ezért a 80 méteres hálót csak mintegy 60 méterre nyujtják ki, hogy sora hullámos legyen.
Ám lássuk a beeresztést, még pedig a Balaton-Füred városi halászok kimívelt s immár magyar mesterszavakhoz kötött módja szerint.
A beeresztést bödönhajón három ember végzi.
Halász mesterszóval kifejezve: az egyik kíséri, azaz kormányozza a bödönt; a másik húzza, azaz evez; a harmadik ereszti, t. i. a hálót sorba beeresztgeti, ügyelve, hogy rendesen alászálljon.
Balaton-Füred vidékén a nagy kövellők közül a két szélső a végkő, a középső az őrkő; a póták neve: fiókgyékény; a háló maga a selyem. Minden vég- és őrkőnek megfelel egy őr.
A hálót mindig szél mentén eresztik vízbe: "rakják". Természetes, hogy a hálót – hosszát értve – lazán beeresztvén, az csak ott feszül, a hol a kő húzza, a két kő közötti rész ellenben szabadon hullámzik; így átbúvók keletkeznek, halásznyelven ez az átolja; s minthogy a szomszéd hálók közt ez a legszűkebb rész, a melyen a hálók közé kerűlt halnak át kell jutnia: itt nyaklik meg legtöbbször; ezért mondják: "mindig átoljával akad meg a hal".
Ezeket a hálókat a Balaton körül különben még vetőhálóknak is nevezik.
Az eresztőhálóval való halászat azonban nem csak nyáron át folyik, hanem űzik azt már jégszakadáskor is.
Ám ekkor az őrrel nem lehetne boldogúlni, mert ez, két jégtábla közé kerűlve, menthetetlenűl szétmenne s a halász abban a rengeteg vízben igen könnyen elveszthetné szerszámját. Hogy e baj ellen biztosítsa magát, más jelt eszelt ki és olyan névvel látta el, mely csak a magyar ember eszejárásától telik.
209. ábra. A kaczér.
Ez a jel a kaczér (209. ábra), egy karcsú gyékénynyaláb, a melyet az őr helyére kötnek.
És miért kaczér?
A Balaton eresztőse e kérdésre azt mondja: "mert könnyen enged, mikor a jég tologatja; aztán ha meg is szorítja, hát se baj!" – A kaczér asszony képe!
Ez azután istenigazában magyar észjárás!
Már említve volt, hogy az eresztőháló őrén a búb kötése nem mindegy-dolog: mindenik eresztős másképen köti, azért, hogy fölismerhesse a szerszámját.
De az őr búbjának a kötése még nem elégséges biztosíték arra, hogy a szerszám más kézre ne kerűl-
jön, mert a Balaton is csak olyan, mint a kaczér asszony, azaz változik a kedve.
Ma sima tükör, mely a fölötte lebegő küszvágó madárnak minden tollacskáját visszatükrözteti; holnap haragvó hullámtenger, mely elnyelné a világot. S a mikor ilyen, hát letépi az eresztő háló őreit, s ha partra nem sodorja, hát szilánkokra szedi széjjel.
210. ábra. Kereső. |
A mikor azután a víz lecsendesedett, az eresztős kiszáll a vízre; hosszú kötélre köti azt a furcsa, körmös vasszerszámot, melynek neve kereső, képe pedig a 210. rajz; a part szerint valahogyan tájékozódik a hely iránt, a hol eresztőhálói ki voltak vetve, meg avval is számot vet, hogy merről járt a szél, merre vihette hálóit; azután kiveti a keresőt s addig-addig szántja vele a vizek mélységét, míg végre is hálóra akad. |
211. ábra. Jeles-póta kötései |
De a mikor hálóra akadt, még mindig az a kérdés, vajjon az övé-é? Mert mikor a Balaton rossz kedvében van, össze-vissza kavargat az mindent, úgy, hogy a füredi ember Fokon, a foki Füreden akad a magáéra. Hogy tehát minden eresztős felismerhesse a szerszámát, még akkor is, ha a szél letépte, a víz elvitte a háló őrét, arra való a "jeles-póta". A jeles-póta mindenik végnek a legszélsőbb pótája, a melyet mindenik halász más-más formában szokott kötni s a melynél fogva szerszámját biztosan felismeri. Hogy milyenek ezek a kötések, a 211. rajz törekszik magyarázni. |
VI. KERESŐ HALÁSZAT.
A keresőhalászatot az jellemzi, hogy a halász folytonosan mozogva iparkodik prédáját megejteni.
A rekesztőhalászat szerszámja várja a prédát, a kerítőhalászat bizonyos pontra veti magát, az emelő és állító azonképen, a keresőhalászat pedig bejárja a vízterületet s az útjába kerülő halat fogja el.
A keresőhalászat jobbadán ladikkal jár; de van egy szerszáma, a melylyel a halász begázol a vízbe, s van egy szerszáma, a melylyel a partról dolgozik.
A keresőhalászatnak legrangosabb része a keczézés – Komáromban koczázás –, melyet kétféle szerszámmal űznek.
Az egyik szerszám a kuszakecze, a másik a hosszúkecze.
A kuszakeczéről, mint a mely bizonyos ősrégészeti jelentőséggel is bir már a magyar népies halászat ősi elemeiről irott szakaszban volt szó, s onnan tudjuk, hogy hálórésze háromsoros, t.i. két öreg-szemű tükörháló közé egy finom háló van foglalva. Igy tehát a hal ebben is úgy akad meg, mint a hogyan ezt a kecsegehálóról szóló két rajz, kivált pedig a 167. ábra világosan magyarázza.
Tudjuk azt is, hogy a kuszakecze ina hosszú, a bónéfáról félkörben lecsüngő, súlyozása pedig 7 vagy 9 lószárcsont, felváltva ólomkarikával.
Az ín lazaságának, úgy a sajátságos súlyozásának is nevezetes jelentősége van. A kuszakecze ugyanis fenéken járó szerszám, a víz feneke pedig sokféleképen gödrös lévén, természetes, hogy a lószárcsontos, hosszú ín igen jól alkalmazkodik a fenékhez, gödreihez, s igy az utóbbiakból a halat kizavarja s a keczének szökteti, a hol azután rajtaveszt.
A kuszakecze kivált Csongrád, Szeged és Szentes körül dívik, a hol sok olyan halász akad, a kinek ez a főszerszáma; de általában is el van terjedve ott, a hol törzsökös magyarság halászsza a folyókat.
Legközelebbi rokona a hosszúkecze (212. ábra), mely Csongrád körül a kuszakeczével együtt fordul elő, de már Körös-Tarcsán, továbbá a Krasznán csak egyedül dívik.
212. ábra. Hosszúkecze.
A hosszúkeczének fája szakasztott olyan, mint a kuszakeczéé, neve is ugyanaz, t. i. bónéfa. A szegedi halász ezt a fát "keczekörömnek", a Drávafok halászsága "kakasülőnek" mondja.
Az irodalomban sokszorosan találkozunk a "bónéháló", "pónéháló"-féle kifejezésekkel, melyek onnan erednek, hogy némely vidéken az egyes halász a keczét fája után egyszerűen "bóné"-nak mondja.
A mi rajzunkon a Körös-Tarcsán dívó hosszúkecze van bemutatva, melynek részei a következők: B a bónéfa, V a vasasín, rajta T a turbukvas; a kecze farkán F a farkalója, egy lapos, lyukasztott kő, mely arra való, hogy a hálót a folyó fenekén való vonszoláskor kifeszítse, illetőleg nyitva tartsa.
A mint láthatjuk, a hosszúkeczének is laza az ina, turbukvasa pedig nincsen szilárdan réáverve, hanem cséveszerűen szabadon forog, úgy, hogy az ín mintegy kereken jár.
Ezek a keczék a tulajdonképeni fenékhalászat szerszámai s tudatom szerint ilyen alakban nyugot felé nem terjednek tovább. Vajjon a keleten előfordúlnak-e s ott melyik tájon, az eddig ismeretlen.
A keczékkel való halászatot a Tisza mentén keczézésnek, Komáromban koczázásnak, a vele halászót keczésnek, illetőleg koczásnak mondják s a halászatnak ez a neme a "kishalászat"-hoz tartozik.
A keczékkel is "víz alá" halásznak, vagyis víz mentén, nem pedig ellenében s leginkább ennél a halászatnál járja az ú. n. cziklendezés, cziklonyozás, csiklózás, vagy kallózás, a melyet itt is érintenünk kell.
Mint tudjuk, az ú. n. lélekvesztőkön vagy kilincs, azaz fül van, vagy egyszerűen egy megfelelő lyuk, a melyen át a cziklony vagy kallószíjat ki lehet dugni.
Ez a cziklony vagy kallószíj (lásd 156. ábra. C) egy hurok, a melybe az evezőt nyelénél fogva be lehet akasztani a végett, hogy
a halász félkézzel ∞-as vonalban, vagyis kavarva evezhessen, azaz csiklózzon, cziklonyozzon, cziklendezzen, kálózzon vagy iklandjon.
A 213. ábra a Krasznán, Kis-Majtényban dívó, egy törzsből vájt csónakot ábrázolja, a hol is T a tat, a melyen láthatjuk a kallószíjnak való lyukat, mely az oldal megfelelő pontján nyílik. *
213. ábra. Egy törzsből vájt csónak.
A Kraszna halásza egyedül keczézik; bal kezével kallózva, lassan halad a folyóval, jobb kezével leereszti a hosszú keczét a folyó fenekére s a tartó kötelet ráveti a csökre cagy czibakra, csőszszögre, egy erős czövekre, mely a csónak belső falán s pereméhez közel van beverve, a mint a billeghálónál említettük.
A laza vasasín a folyó fenekéhez alkalmazkodik, s a rendesen fejjel víz ellenében álló hal belekerűl a keczébe.
Körös-Tarcsa halászai, mint mindenben, úgy a keczézésben is kiválnak a többiek közűl. Hosszú, sokszor 8 m.-nyi csónakjukon három-négy kilincs is van s így ugyanannyi keczés foglal rajta helyet, a mi egyike a legeredetibb látványoknak.
Csongrád keczés halászsága, me íy vegyesen kuszakeczével és hosszúkeczével jár, sokszor tíz-tizenöt keczésből álló rajokban űzi e mindenesetre igen nevezetes halászatot.
Szeged halászainál a keczéken kívül a keresőhalászatnak még egy neme dívik, a melyet a kishalászok, kettős bokorba összeállva, gyakorolnak s ez nem más, mint a gyérhálóval való halászat.
A gyérháló tulajdonképen szintén kecze, de bónéfa nélkül való. Hosszú, hegyes, hozzá öblös szájú, öregszemű zsákháló ez, száján kötélből való kerettel, farkán kővel, inán – ennek két végén – rendesen egy 3–6 fontos ágyúgolyóval, vagy kővel. Ezt a hálót két csónak között eresztik a folyóba, a mikor is a két golyó lehúzza az inat a fenékre, a tartó kötelek ellenben nyitva tartják a háló száját.
A gyérhálóval való halászat leginkább áradó, mély vízben dívik s eddig egyedül csak Szegeden akadtam reá; a kishalászok azonban csak ritkán élnek vele.
A keresőhalászatnak legérdekesebb szerszámai közé az a háló tartozik, a melyet a székelység némely helyen vezetőhálónak, más helyen marázsahálónak nevez.
* Lásd különben az Ősi elemek közt.
Az utóbbi névvel már találkoztunk, még pedig az állítóhalászatnál (205. ábra) s láttuk, hogy sajátságos czötkénypótáinál fogva, erős zsinegre van fűzve s karók között van felállítva; a következővel annyiban rokon, a mennyiben ez is, fakarikáknál fogva, rúdra feszíthető. Úgy látszik tehát, hogy az elég sajátságos "marázsa" szó a felfeszítés, illetőleg felállítás módjára vonatkozik.
A székely vezető- vagy marázsaháló (214. ábra) olyan mintegy zászló; 3–3.5 méteres fenyőrúdra járó és háromszoros, vagyis két tükörháló között finom ínléhése van, a melyben tehát a hal úgy fogódzik meg, a mint azt a kecsegehálónál leírtuk és lerajzoltuk.
214. ábra. Székely vezetőháló.
Részei szerint van rúdja (R); karikája (KK); feje (F); ólma (O); feszítókötele (fk), mely olyan hosszú mint a rúd.
Ez a háló a Küküllő mentén lakó székelység kezén van, s ez e hálóval az igen sajátságos, u. n. suga-halászatot űzi.
A halász vagy mezítláb, vagy bocskorosan folyó mentén indúl s a
hol a víznek nagyobb esése van, a hol tehát zúgva siet, ott begázol, a hálót a rúdon úgy feszíti ki, a mint az ábrán látszik, azután beereszti a vízbe úgy, hogy az ólmos ín a víz fenekét éri.Így tartva a hálót, a víz folyásával – sebességéhez alkalmazkodva – siet a halász is 20–30 méternyi darabon, miközben a feszítő kötelet engedi, úgy, hogy a háló mind összébb jár s végre is a feje közelében ránczosan együtt van. Ekkor a halász kiemeli a hálót s ha fogott, kiszedi a megnyaklott halat; újra feszít és tovább halad.
A halász jól tudja, hogy a halak épen erős folyásokban fejjel víz ellenében állanak s ilyen helyen mindig víz ellenében menekülnek is, tehát – okvetetlenül a hálónak szökve – rajta is vesztenek.
De van a marázsahálónak másféle alkalmazása is, még pedig pisztrángra szolgáló.
Gyergyóban, a Nagy-Hagymás felséges sziklavilágában van egy igazi gyöngy, a Gyilkostó, a melyről a halászéletről szóló leírások között majd bővebben szólunk, a hol a pisztráng óriási nagyságra növekedik. Itt a székely éjszakára rúdon járó, nagy marázsahálót állít a vízbe úgy, hogy a rudat a tóba veszett erdő valamely kiaszott facsúcsához köti, a hálót lazán kifeszíti s reggel kiszedi. Ritkán fog; de ha fogott, nagy hal a prédája.
A marázsahálóval való halászatnak a Gyilkostón dívó neme az, a mely majdnem azonos a Szegeden dívóval; lényeges különbséget csak a háló maga alkot, amennyiben amaz háromsoros, emez pedig csak egysoros.
A keresőhalászatnak rangszerint is utolsó szerszáma a kaparó háló, a palóczság "kutyamászója"; a Bódva-halász száján "varsaháló.
"A magyarság partról, a palóczság "pannalról vetegeti.
Az a halász, a ki a kaparóhálóval keresi a halászszerencsét, a valóságos istenadták közé tartozik; elmondhatja magáról, hogy "szegény embert az ág is húzza".
Szerszámja egy zsákalakú háló (215. ábra, V), mely patkóalakú kávára van vonva; ez a káva a rúd ágasához van kötve, még pedig
feje részén, a lábrészéről pedig tartómadzagok feszülnek. Ilyenformán a háló szája a halász felé tátong. A rúd 3–4 méter hosszú.
A halász kiválogatja a partnak azt a részét, a hol a víz feneke tiszta és lankásan mélyedő s jó messzire veti be a hálót, azután pedig, mintha gereblyélne, úgy húzza a partra, tehát magafelé halászik.
Rendszerint csak apró küszhal és keszeg a sovány préda, mely nem igen terheli azt a foltos vászontarisznyát – ha van; mert a kaparóhalász akárhányszor csak úgy az inge hasítékjába csúsztatja a szerencséjét.
215. ábra. – V. Kaparóhátó. B. Botló.
A Bódva-halásznak – Szendrő táján – ebben is bizonyos eredetisége van, amennyiben hálója szakasztott ilyen szerkezetű ugyan, de nagyon öblös; el is nevezi varsahálónak.
A szendrei varsahálónak járuléka azután a botló (215. ábra, B) egy 3–4 méter hosszú rúd, melynek vastagabb végére rendszerint valami ócska bőrdarab van rászegezve. *
A halász fölkeresi, rendesen másod- vagy harmadmagával, a Bódva csöndesfolyású, bokros helyeit, leginkább azokat, a hol a fűz-bokrok a vízbe nyomulnak; beveti a varsahálót úgy, hogy szája a bokor felé áll s ekkor a czimborák a botlókkal jól megdöfögetik a bokor vízalatti tövét, gyökérzetét, hogy a halat a hálóba beriaszszák.
Ezt a nevezetes műveletet azután "botlólásnak" nevezik, mely lényege és szerszáma szerint szakasztott az, a mi a székelység "göbülése" s a bodrogköziek "zurbolása".
Ez a magyar népies keresőhalászatnak a foglalatja.
VII. VETŐ HALÁSZAT.
AZ AMFIBLESZTRON.
A vetőhálóval való halászat a történeti halászati módok között a régiek közé tartozik, a mint ezt már az ősi elemekről szóló fejezetben ki is mutattuk.
A tudományos közfelfogás az, hogy a kerek vetőháló, mely eldobva, ránczosan összeesik, azonos a görög amfiblesztronnal, mely
(*) Azonos zurbolófával, göbülővel, buklóval. L. azokat.
szó a görögben ruhát és hálót is jelent, a mivel azután e hálónak magyar elnevezései is találnak, amennyiben neve vidékek szerint: pendely-, pöndöly-, péntő-, szoknya- és rokolya-háló.
A halászság csak ritkán mondja vetőhálónak.
Magyar földön a vetőhálónak két formája dívik, u. m. a keleti és a nyugoti forma; s van ezeken kívül egy változat is, a melyet a magyarság a "rácz" jelzővel szokott ellátni.
216. ábra. Vetőháló.
A keleti forma az, a melyet az ősi elemek néprajzi vonatkozású szerszámai között tárgyaltunk, mint olyat, a mely a Kaspitenger mellékén dívik, nálunk az Olt és a Berettyó mentén él s arról nevezetes, hogy csak összeesik, tehát inakkal össze nem húzható; a hal ennélfogva a háló szélén levő zacskókban, az u. n. varsákban fogódzik meg, a melyek ráklábra kötött őrmadzagokkal vannak felszerelve.
A nyugoti forma, mely a Tisza mentén, a Dunánál, a Sión dívik,
fel van hozva és le van írva a német és franczia halászati művekben is; rajzát a 216. ábrán látjuk.
Legszélén van az ólmos ina (V), melyen a lyukasztott ólomgolyók gyöngyszerűen sorakoznak; közepén van a karika (Ö), a melyen át a tartókötél (K) szolgál. A tartókötelen vas forgó van (f), mely arra való, hogy a pöndörítve röpülő háló a tartókötelet össze ne sodorhassa. Ez a tartókötél inakra oszlik, a melyek csillagsugárszerüen szétfutva, az ólmos ínhoz vannak kötve, sokszor ráklábra oszolván (R).
Minthogy a tartókötél illetőleg mai, a karikán át szabadon mozognak, az elvetett háló körtvealakra húzható össze.
A pöndörös vagy vetőhalász a folyóparton haladva, a vizek hirtelenül bemélyedő részét keresi föl; alkalmatos helyen megállapodik, a tartókötelet balkeze csuklójára hurkolja s e kézben karikára összefeji; azután úgy veti a hálót bal vállára, hogy a karika a vállán van, az ólmos in pedig köpenyszerűen feszíti a hálót; erre a jobb kézzel megfogja az ólmos inat, egy darabját foga közé szorítja, mire hirtelen sarkon fordúl.
A háló ólmos ina a sebes fordulás következtében sodrásba kerül s a háló tányéralakra nyilik; a halász e dolgot úgy intézi, hogy a háló fordulás közben el is röpül s egész lapjával a vízre zuhan.
Természetes, hogy az a rengeteg ólom nagy sebességgel víz alá ragadja a hálót s mikor az ólmos ín a víz fenekét éri, a háló boglyaszerűen áll a vízben, leborítván a halat, a mely azon a ponton tartózkodott.
Mihelyt már most a halász a tartókötelet húzni kezdi, az inak összehúzzák az ólmos inat, a háló tehát körtealakú zacskóvá változik s az alatta lévő hal fogva van.
Ez a hálóvetés nagy gyakorlottságot kiván; s ez a magyar pöndörösnél meg is van. Nem egyszer láttam, hogy a halász pipáló halat vett észre s hibátlanúl rádobta hálóját.
Az inakra járó vetőháló átlag véve 2–2.5 méter átmérőjű. Akad olyan halász is, a ki – különösen magas parton – vállára sem veszi, hanem ránczokba szedi s egy fordulóval el tudja vetni.
A Dunán dívó úgynevezett rácz pendelyhálónak se összehúzó ina, se varsája nincs. Átmérője 5–6 méter; van tartókötele és ólmos ina. Ezt a hálót, nagy terjedelme miatt, nem lehet vetni.
A rácz pendelyhálót csónakra rakják úgy, hogy ólmos inának fele a csónak peremén átcsüng, a másik fele pedig a csónak fenekén van; kezeli pedig két ember.
Beeveznek a folyóba; mély helyre érve, a csónakot keresztbe állítják a folyással; ekkor az egyik halász a csónak orrán, a másik a farán foglal helyet; bevetik a vízbe a háló inának átcsüngő részét s minthogy a víz a csónakot viszi, gyorsan utána vetegetik az ólmosín többi részét is.
Itt tehát a víz folyása teríti ki a hálót, mely rendesen kissé egyenetlenül sülyed a víz alá; ólmos ina a mélységben összecsap s a háló, hólyagszerű burokká alakúlva, elfogja a halat.
A halászat e nemének képe, mely a legvonzóbbak közé tartozik, a magyar halászéletről szóló fejezetek között foglal helyet.