VIII. TAPOGATÓ HALÁSZAT.
A tapogatóhalászat két részre osztható: arra, a mely minden bizonynyal a legősibb halászati módok közé tartozik; és arra, a mely még fejlődőfélben van ma is.
Az igazán tapogató az ősrégi forma; az újabb módot inkább borítónak lehetne nevezni, aminthogy igaz, hogy az utóbbinak szerszámát némely vidéken borítónak nevezik is.
Az ember legrégibb szerszáma minden esetre a két keze, melynek bámulatos szerkezete még ma is – sőt ma nagyobb mértékben mint valaha – oly műveleteket visz véghez, a melyeket semminémű szerszámmal véghezvinni, pótolni nem lehet.
Ez a pótolhatatlanság egyfelől a kéz művi szerkezetében rejlik; ez pedig – másfelől – fokozódik azáltal, hogy a kéz művi szerkezete a tapintás érzékével is kapcsolatos.
Az emberi kéznek e két tulajdonsága úgyszólván segíti egymást. A tapintás és a hozzá illeszkedő kézmozdulat sokszor ösztönszerű cselekvésnek látszik; pedig rendszerint tudatos, az akaratnak a kifolyása; ezt különösen a hal kitapogatásánál tapasztalhatjuk.
A tapogatóhalász meglábolja a vizet, – rendszerint a köves, gyökeres és padmalyos helyeket, a hol a hal bujkálni szeret; óvatosan s mind a két kezével belényúl a víz alá, még pedig úgy, hogy
334
a kézzel mindig víz mentén keres. Ez a víz mentén való keresésnek leglényegesebb mozzanata, mert a kéz víz mentén és símogatva érinti a halat, a hal pedig a kéz símogatását a víz folyásával téveszti össze.
A mikor a halász így a hal állását kitudta, mind a két oldalát enyhén símogatja s újjait begörbítve azon van, hogy a kopótyú táját kiérezze. A símogatás közben a halászember arcza merő feszült figyelem.
A mikor a halász a kopótyú tájával tisztában van, egyszerre jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával körülfogja a hal nyakát, bal kezével pedig derékon ragadja meg, hogy a csapkolódást mérsékelje; – ekkor kiemeli.
Így bánik el a nagyocska hallal; de meg tudja fogni az apraját, sőt még az ügyes és rendkívül síkos csíkféléket, nevezetesen a kövi csíkot is, a melyet a kavicsok között folytatott ügyes tapogatással a markába szöktet, kavicsostól kiemel s a kezeügyében tartott csuporba eresztget.
A művelet egyszerűsége maga tanúskodik e halászati mód ősi volta mellett.
A borítóhalászat annyiban tapogató is, amennyiben a halász nem szemre, hanem véletlenre folytatja; szerszámjával majd ide, majd oda borít, a halat pedig a szerszámba való ütődésről érzi meg.
A tapogató szerszám kétféle: u. m. a nyél nélkül való és a nyeles; az előbbi a kezdetlegesebb s mindenütt található; MAGYAR LÁSZLÓ jeles Afrika-utazónk "ginda" név
alatt Bihéből is említi s kiemeli, hogy a mi tapogatónkkal azonos.
217. ábra. Magyar tapogató. |
A magyarság legelemibb tapogatója (217. ábra) fűzvesszőből való, tömött fonású és fenék nélküli kas, mely akár csirkeborítónak is használható.
Egészben petrenczealakú, felül szűkebb, alúl öblös. A tapogatóhalászság leginkább a tavaszi áradásokon s azokban a pocsolyákban használja, a melyek az áradás után mélyebb fekvésű helyeken maradoznak s a melyekben rendesen sok hal benszorúl. Legalkalmasabb az a víz, a mely csak térdig ér, mert mélyebb vízben megúszik a tapogató s ekkor bajos fenékig leszorítani.
|
335
A halász begázol a vízbe, két kezével megragadja a tapogató felső peremét s azután, karjait a mennyire csak lehet előre nyujtva, hirtelen leszorítja a tapogatót a víz fenekéhez. Ha halat borított, a hal beléütődik a tapogató oldalába, a mit a halász megérez; ekkor jobb kezével belényúl a felső nyiláson s kiszedi a prédát.
Nagyon érdekes látvány az, a midőn ilyen tapogatós avval a sajátszerű hirtelenséggel majd ide, majd oda állítgatja tapogatóját s minden állítás után, figyelő arczot vágva, egy kicsit várakozik, lesve, nem ütődik-e a hal a szerszámba.
Ennek a fűzvesszőből fonott tapogatónak azután vidékszerint sokféle változatai vannak, a melyek között a legszebb az, mely az Ecsedi láp vidékén, különösen Börvely faluban dívik (218. ábra).
Ennek a tapogatónak felső nyilását négyszögű tölgyfakeret alkotja, a melybe válogatott, erős vesszők szolgálnak; a vesszőket a keret alatt szép fonatú korcz köti össze, a melyben kétfelől a kéz számára hagyás van; a tapogató derekán ismét szép fonatú korcz fut körűl, mely a vesszőket kör formára sorakoztatja. Legtöbbször még az alsó szélén is van korczfonás, mely a tapogatót szilárdítja, mert a vesszők kitördelését lehetetlenné teszi. A Szernye tájain – nevezetesen Derczenben – dívó tapogató egészben hasonlít az előbbihez, |
218. ábra. Tapogató az Ecsedi láp vidékéről.
|
336
219. ábra. Kávás tapogató. |
de felső kerete kerek s így az egész szerszám harangalakú, holott a börvelyi forma felül négyszögletes s alsó öble felé kerekbe megyen által.
A Tisza derekán, Szeged, Csongrád táján – lehet más pontokon – a vesszőből fonott tapogató letünő félben van. Itt négyágú kávára feszített háló alkotja meg a tapogatót, a mint ezt a 219. ábra mutatja.
A kávás tapogató azután, épen úgy mint a vesszőből fonott, vidék szerint és kivált alak szerint különböző; igy a Drávafokon, Kopácsi körül nyolczas a kávája s az egész tapogató alig mélyebb egy régibb időbeli esőernyőnél.
|
Végre Szeged táján, a Gyevi fokon (Algyő), a tapogatónak legfejlettebb alakjára akadtam, mely a szerfölött ügyes szegedi halászságnak mai korabeli találmánya.
220. ábra. Szegedvidéki kávás tapogató. |
Ez a tapogató (220. ábra) a háromsoros hálórendszerre van fogva, a mennyiben két tükörháló közt finom, laza léhésháló található.
Könnyen érthetjük, hogy a borított hal ebben a furfangos szerkezetben úgy nyaklik, a mint ezt a kecsegehálónál, meg a székely marázsahálónál is bőven megismertük. Itt a halász bátran kiemelheti a tapogatót s nem szükséges, hogy a borított halat kezével hajhászsza.
A míg a fonott és az egyszerű hálóból alkotott tapogatók legfeljebb kötésig érők s átmérőjük alúl ritkán éri el az egy métert, addig az algyevi tükrös tapogató vállig ér és terjedelmesebb is.
|
337
A tapogató legközelebbi rokona a borító, vagy – fehérmegyei tájszólás szerint – buréttó (221. ábra).
221. ábra. Borító Velenczei tó körül.
Ez majdnem félgömbös harangalakú s szépen egyesített nyolczas kávára feszített hálóból való, felül megfelelő nyilással; ezen át egy nem egészen két méter hosszú rúd van kötve, mely nyélnek szolgál. Világosan látható, hogy ez tulajdonképen az ősi tapogatónak fejlett formája; s bár kezelése kissé több erőt kiván, ez elenyészik avval a haszonnal szemben, a mely a nyél hosszaságában rejlik. A halász evvel a borítóval kevésbbé riasztja a halat, mint a nyél nélkül való tapogatóval, a melyet csak kar-távolságnyira állíthat be a vízbe, holott a nyeles borítót, lábaitól számítva, közel három méterre vetheti be, tehát biztosabban lepi meg a halat.
Érdekes jelenség, hogy a tapogatónak e fejlett formájával leginkább oly tóságok körül találkozunk, a melyeknek nagy kiterjedésű szélvizeik vannak, a hol tehát a halászatnak ez a neme már a természeti állapotoknál fogva is jelentőséggel bír. Így a 221. ábrán bemutatott borító a Velenczei tó körül használatos; az ellenben, a melylyel a tapogató-halászat tárgyalását berekesztjük s a mely válogatott vesszőkből való (222. ábra), a Fertő magyar halászságánál dívik.
222. ábra. Fertővidéki tapogató.
IX. HUROKVETŐ HALÁSZAT.
Itt ismét oly szerszámmal van dolgunk, a mely egyszerűségével szinte reákényszerít, hogy őskorinak vegyük.
Ez a szerszám a csapóhurok (223. ábra), mely jobbára gyerek-
338
szerszám ugyan, de Győr táján – kivált Pinnyéden – halászember kezén is megfordúl.
Ehhez nem kell egyéb, mint egy könnyű, két vagy harmadfél méter hosszú bot – legtöbbször a népszerű "babkaró" is megteszi –, a melynek végébe a válogatott lószőrből sodrott, 10–15 cm. nyilású hurok van kötve. Ez a szerszám kizárólagosan csukára való s a hirhedt rablóhal természetéhez van alkalmazva.
A csuka t. i. megfekszik, azaz sokszor órán át is veszteg áll fejjel víz ellenében, közel a víz színéhez s lesi a prédát; ebben a megfekvésben oly makacs, hogy a parton megjelenő embertől sem riad meg.
A csapóhurok a halnak e tulajdonságára van alapítva s a halász így jár el: Mihelyt a halat észreveszi, jóval a hal feje előtt beereszti a hurkot a vízbe s a víz folyását felhasználva, azon van, hogy a hurkot a hal feje tövére usztassa; ekkor hirtelen megrántja a botot, a hurok a kopótyú táján összeszorúl s a hal kivethető. Ha a csuka egyszer megfeküdt, húszszor, harminczszor lehet a hurokkal elhibázni a nélkül, hogy megriadna.
223. ábra. Csapóhurok.
A csukának csapóhurokkal való halászása Európa nyugatán is el van terjedve – Németországban az u. n. "Hechtschleifen" – s a tudományban érvényes közfelfogás szerint a legősibb halászati módok közé tartozik.
X. SZIGONYOS HALÁSZAT.
A magyarság szigonyos halászata teljesen megérdemli, hogy e könyvben tüzetesen tárgyaltassék. Nemcsak fogás szerint való különfélesége, hanem a szigony nagy változatossága – legfőképen azonban az körülmény teszi érdemessé a tárgyalásra, hogy a halászatnak ez a neme határozottan leáldozó félben van.
Sok vidéken immáron csak igen öreg halász emlékezik a szigonyra. A vizek megváltoztak s ezen a soron kimaradtak a szerszámok ts. Nem egy vidéken – így a Balaton melléken – a szigonynyal
339
való halászat szigorúan – és helyesen is – el van tiltva; a szerszám itt csak a merészebb halász padlásán bujkál – a fedél nádjában –, eszi a rozsda; meg is eszi lassanként.
Tápé ősi hospeseinek ivadéka – a legvénebb – csak kegyeletből őrizte meg öregapja szigonyát és vágóhorgát.
Már pedig úgy e könyvnek őstörténeti, valamint a szerszámok ősi elemeiről szóló részéből is tudjuk, hogy a szigony mindenképen érdekes, tanúlságos szerszám; sőt az ősrégészet mai állása szerint – BOYD-DAWKINS nyomán – az ember kezében a legrégibb halászó szerszám.
A szigonyok népies alakjai meglehetősen teljesen, tudtom szerint csupán Angolországból ismeretesek, hol összegyűjtésökre az első halászati kiállítások adták meg az alkalmat. Ekkor tünt ki, hogy az alak roppantúl változik s még egyazon vidék, illetőleg vízmellék sem bír egységes szigonynyal, úgyannyira, hogy a szemlélőnek úgy rémlett, mintha e szerszámnál minden egyes halász belátása és ízlése döntött volna.
Az ágak számában, a szakák alakjában, egymásközötti viszonyában, az egész szerszám formájában nagy eltérés mutatkozott akkor is, ha a szerszám egy és ugyanazon halfajra, pld. a lazaczra való volt.
224. ábra. Vasszigony angolnára.
|
Berlin muzeumában,* mely halászati szerszámok dolgában a leggazdagabbnak van elismerve, még a régibb vaskorból származó szigonyok is roppantúl eltérők s az egységes alak csak akkor jelentkezik, a mikor a halfaj természete kényszerítő befolyást gyakorol a szerszámra.
Ilyen egységes alak az angolnára való vasszigony (224. ábra, Lübbesee, állítólag ó-wend), melynek szerkezete valóban a halfaj tulajdonságából folyik. A rendkívül síkos, kígyótestű, hajlékony halat csak ez a szigony szúrja biztosan, mert a hal a két kés (kk) közé jutva, épen gerinczével kerül a szúró ág (a) alá s nem térhetvén ki a kések között, bizton áldozatúl esik. |
* Märkisches Museum der Stadt Berlin etc.
340
A hol nem ez a viszony, ott a szigony ág és alak szerint nagyon ingadozik; de sőt még a nyélre való megerősítési mód sem állandó; némelyiknél makkra járó – mint ezt az ősi elemekben többszörösen is megismertük –, némelyiknél épen csak szegezhető, vagy köpüs.
A magyarság szigonyai, noha az alak, az ágak száma és hossza, a szakák, végre a megerősítés módja szerint nagyon változók, mégis – aránylag igen kevés kivétellel – kimívelt szerszámok; s ez mindenesetre bizonysága annak, hogy a szigonyos halászat a magyarságnak régi idők óta kedvelt halászati módja volt.
Mint tudjuk, a magyarságnak központi telepein, tehát leginkább a Tisza derekán, s innen a Maros és Körös alsó folyásán is, kizárólagosan a kétágú szigony dívik,* melynek szakái nem hegyesek, hanem az emberi újj körméhez hasonlók. Magában ez az egy körülmény nagyon fontos, mert a szerszám kimívelt volta mellett tanúskodik. A hegyes szaka, a hal testébe beverve, hasít is s ugyanazon a hasításon könnyen ki is szakadhat; holott a körömszerű széttolja a húst, mely a szaka mögött ismét összehúzódik s így a kiszakadást nehezíti annyival is inkább, minthogy a körömszerű szaka nem is hasíthat.
Ennek a legmagyarabb, rendesen igen hatalmas vasnak, a melylyel a Tisza halásza régenten 3–4 mázsás harcsát sujtott vagy megdobott, mindig volt egy járulékos szerszáma, a melynek nyomát más népek ismertetett halászatában hiába kerestem; ez a vágóhorog (225. ábra).
225. ábra. Vágóhorog.
Ez a vágóhorog egy 3–4 méteres rúdon köpüre erősített, hatalmas és szakás vaskampó, mely arra való volt, hogy a halásznak a szigonynyal megdobott nagy harcsával való küzdelmében segítségére legyen.
A szigony t. i. a halat mindig hátba találja; de ha a hal nagyon erős volt, a kiemelésnél, vagy tovairamodásnál a legjobb szigonyból
* Lásd az ősi elemek között.
341
is könnyen kiszakadhatott; hogy ez be ne következzék, a halász a vágóhoroggal a hal alá nyúlt s ezt a hasába vágta, így a hal háta és hasa felől volt meg ragadva s többé nem menekülhetett, ha mindjárt órákon át folytatta is a harczot szabadságáért. Ezt a halászati életképekben még közelebbről is látni fogjuk.
Ezenkívül megismerkedtünk Keszthely szigonyaival, a melyek nagyon kimívelt három- és négyágú rendszer mellett, megerősítés tekintetében a bronszkorba, részben a régibb vaskorba vágnak vissza,* s ebben az egy tekintetben megegyeznek egy Berlinben őrzött vasszigonynyal, mely Spandau környékén találtatott; ez állítólag ó-wend, azonban igen egyenetlen, durva munka, különböző hosszuságú ágakkal, otromba szakákkal.
Ezek után megismerkedtünk még a Bódva mentén dívó nyakló szigonyokkal is, a melyek az eddigi kutatások szerint egyedül állanak, szerkezet szerint pedig a kőkorszakig érnek; a Vág menti galóczaszigonynyal, mely a svájczi czölöpépítmények némely vas szigonyával egyezik; végre a Kun-Szent-Márton táján dívó magyar dárdaszigonynyal, melynek megerősítési módja bronszkori.**
Már magában ezek, a messze multakba visszavágó törzsformák is reáirányozzák figyelmünket a magyar szigonyos halászatra s ösztönöznek, hogy azt osztályozva szemléljük. Ám lássuk csoportjait.
A magyar szigonyos halászat vagy: 1. szemre, vagy 2. vaktában űzve dívik.
Szemre való szigonyozás az, mikor a halász tiszta, átlátszó vízben szemével keresi meg a halat, megczélozza a szigonnyal s így ejti hatalmába.
A vaktában való szigonyozás az, mikor a halász zavaros, nem átlátszó vizekben, oly helyeken, a hol a hal szeret tartózkodni, csakúgy találomra szúr.
De szemre szigonyoz akkor is, a mikor – pld. ívás idején – a hal a különben zavaros víz sekély helyeit keresi fel s a víz mozgatása által árúlja el jelenlétét.
És vaktában szigonyoz akkor is, a mikor a víz különben tiszta, de mélységénél fogva sötét.
* Lásd az Ősi elemek között.
** U. o.
342
Az egyes szigonyoknál ezt külön jelöljük meg.
226. ábra a székely, b Bodva menti dárdaszigony.
|
Ágak szerint van a magyarság kezén az egyágú szigonytól – dárdaszigony – kezdve a nyolczágúig, tehát 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8 ágú szigony.
Az ágak elrendezésére, állására és egymásközötti arányára nézve vagy szúró a szigony, mikor az ágak egyformán hosszúk s a nyél tengelyével párosvonalban meredeznek; vagy kerítő a szigony, a mikor meredezés mellett középső ága vagy ágai a szélsőknél rövidebbek, tehát a hal testét szúráskor körülfogják; vagy oldalt vágó szigony, a mikor ágai a nyel tengelyétől elhajolnak; vagy nyakló a szigony, a mikor nem szúrásra, hanem a halnak az ágak közé való beszorítására van szerkesztve; vagy végre tűző a szigony, a mikor ágai nem egy síkba esnek, hanem kettesével s keresztbe szembeállanak.
És most áttérhetünk a szigonyoknak egyenként való ismertetésére, megkezdvén a sort a dárdaszigonyokkal.
Legelől jár a Kun-Szent-Márton táján dívó bronszkori megerősítésű dárdaszigony, a melyet az ősi elemekben már be is mutattunk.
Ennek vasa közel méternyi, nyele 3–4 méter hosszú. Ezt a szigonyt vaktában, és sokszorosan inkább a halnak a gyökeres helyekből való kizavarására használják, mi közben megtörténik, hogy a dárdaszigony csupa véletlenségből egy-egy derék harcsát, csukát vagy pontyot fel is nyársal. |
Ennek legközelebbi rokona a székely dárdaszigony (226. ábra a), melynek nyele csak 2 méternyi. Ez a dárdaszigony ptsztrángra és pérhalra való; hegye és szakája gondosan ki van élezve, hogy a síkos, óvatos és fürge halat biztosan átjárja.
Késő őszszel, a mikor a pisztráng, és kora tavaszszal, a midőn a pérhal ívik, elindul a székely szigonyos másodmagával a sötét éjszakába; az egyik viszi a szigonyt, a másik a világlót a hátán és nyalábra kötve, vagy a tidót tarisznyában.
343
A világló vékonyra hasgatott vörösfenyőből van kötözve, lángja jó világosságot terjeszt s a fa szurkosságánál fogva nem is alszik el könnyen. A mint égés közben szenesedik, a székely kőhöz, fatörzshöz csapdossa, hogy a szene lehulljon, lángja föléledjen. Az éj sötétjében, komor fenyvesben vagy sziklaszorosokban elragadóan szép látomány ez.
227. ábra. A tidó.
|
A tidó (227. ábra) a nyirfa zsíros kérgéből van sodorva, rendesen öregarasznyi hosszuságú, kiválóan vigan lángol és világít.
Az így felszerelt atyafiak gázolva haladnak a patakban, mindig víz ellenében, mert a nemes hal is így áll fejével; tehát hátulról közelítik s azonkívül mindig tiszta vízbe tekinthetnek, mert a lépés által felkavart, zavaros víz a már meghalászott rész felé folyik.
A világító lesi komájának minden mozdulatát s ahhoz alkalmazkodik – meg-megáll, újra indúl.
A másik dárdaszigony (226. ábra b) a Bódva mentén úri halászoknál dívik, kik a kora tavaszi kiöntéseken, kivált akkor,
a midőn hirtelen fagyok állanak be s a kiöntést olyan átlátszó jég borítja, a melyen a csukát, harcsát meg lehet látni, kiszállanak s az ívó és kóborló nagyobb halat a jegen át dárdázzák.
A jégnek csak olyannak szabad lenni, hogy az embert épen – ha kissé ropogva is – elbirja, hogy a hegyes dárdaszigony könnyen lyukaszthassa.
A szigonyos itt egy élettani törvényre számít, t. i. arra, hogy a hal reászorúl oly vízre, mely a levegővel érintkezik s minthogy az összefüggő jégkéreg alatt csak ott ilyen a víz, a hol nagyobb levegőbuborékok támadtak – helyesebben szorultak – a jég alatt, a halak e buborékok mellett szeretnek veszteg állani, megfeküdni.
Ezekre, már a távolból is észrevehető buborékokra ügyel a halász, mert itt találja meg biztosan a prédát.*
Megjegyzem, hogy ez úri szigonyt csak rajzból ismerem.
Az imént leírt dárdaszigonyok a megerősítés tekintetében köpüsök.
Vegyük immár elő a többágú szigonyokat.
* Lásd egyszersmind "Jegeshalászat" "dorongálás" alatt.
344
A Tiszán kutatva, meglepett, hogy Szolnokon nem két-, hanem háromágú szigonyra találtam, még pedig a háromágúnak kerítő és szúró alakjára. Ez a jelenség a szerszámok néprajzi értékére nézve igen tanulságos. A halászok váltig erősködtek, hogy szerszámjaik magyarok, de én az ellenkezőt állítottam, magyar-svábnak tekintettem és győztem is.
228. ábra. Szigonyok.
Szolnokon czéhes volt a halászság, a minek a központi telepeken nyoma sincsen; a megmaradt czéhkönyvből pedig kitünt, hogy a szolnoki halászság között régente csupa német név uralkodott, pld.: Wieser, Krotz, Hessperger, Svajger, Rottenfuss s csak későbben vegyül közéjök kevés magyarság is, mint: Farkas, Tóth, Szabó.
345
Sőt a német és tót név ma is előfordúl, mégpedig az apáról fiúra szálló halászságnál, ezért háromágú ott a szigony. De az is igaz, hogy 1820-ig menve vissza, a szolnoki németnevű halászság már magyar nyelven vezette jegyzőkönyveit, számadásait.
Ez a szolnoki hdromágú szigonynak a megfejtése s az igazi magyar szigony kétágú voltának bizonyítása.
A 228. ábrán (i) Körös-Tarcsáról való új szigony, kétágú törzsökös magyar forma, rendesen igen hosszú nyelen; sokszorosan télen lékeken át vaktában való szúrásra használják; főképen a Körös örvényes helyein, a hol a halak seregekbe verődve szoktak megfeküdni.
Ugyanezen ábra 2. száma Szolnokról való háromágú szúró szigonyt ábrázol; hatalmas vas, a lapban ellentétes állású, éles szakákkal. A 3. szintén Szolnokról való háromágú kerítő szigony; azért kerítő, mert középső ága a két szélsőnél rövidebb.
|
A 4. számú Tihanyból való ötös, mely azonban eredetileg hetes szúró szigony volt. Mint látjuk, ez a szigony merőben elüt a Keszthelyen dívótól, mert nyaka (ny) hosszú és köpübe végződik, holott a keszthelyiek megerősítési módja makkos. Ezzel a hatalmas vassal, mely 2.5–3 méteres nyélre van ráverve, az ívó csukát, pontyot és harcsát szigonyozzák a szélvizekben, tehát szemre.
A 229. ábrán lerajzolt hármas szúró szigony Kraszna menti; Kis-Majtényból való, a hol a Kraszna az Ecsedi lápba enyészik el.
Mesterszava a következő: K, köpüje; A, ága; V, visszája; van nyele, rendesen 3 méteres; köpüjén szegező lika.
Erős vas, a melylyel a Kraszna-halász leginkább a part alatt, tehát padmalyos helyeken, vaktában szurkál.
Kis-Majtény igazi halászfészek, sok eredeti szerszámmal, a melyre még rátalálunk; a bárkarakodó helyen, egy hatalmas füzesben, mindig
|
229. ábra. Hármas szúrószigony.
|
346
készen áll a szigony is, mert még nincsen eltiltva; pedig ritka hely az manapság, a melyen a szigony még nem bujkál.
Innen ismét a Balatonhoz kell visszatérnünk, hogy az ősinek bevehető halászság szigonyait megismerhessük.
Az eddig leírt szigonyok mind vagy egy darabból valók, vagy szilárd forrasztású szerszámok voltak; a Balaton mentében Kenessén akadunk először szeges szúró szigonyokra, a melyek ezenkívül még forma tekintetében is törzsökösök.
A mi ezeket a szigonyokat leginkább jellemzi, az a hosszú nyak, a keszthelyiektől elütő köpüs megerősítés és a közbülső ágaknak a tartó vashoz való szegezése.
Az ágak száma 3-tól 8-ig terjed.
230. ábra. Nyolczas és hármas szigony. Balaton.
A 230. ábrán legelőbb is a nyolczas szigonyt látjuk, melynek mesterszavai következők: K, küpű; N, nyak; T, tartóvas; A, ág V, visszája, néha "viszja".
A másik, hármas szigony, melynek mesterszava ugyanaz, a mi a nyolczasé.
A szakák a tartóvashoz keresztbe s felváltva erre-arra, tehát a szigony lapjában ellentétesen meredeznek és éleshegyesek.
Ezek a kimfvelt szigonyok átlag 3 méteres nyelre vannak rásze-
347
gezve; ez a nyel a szigony lapjának megfelelően lapos; rendesen fenyőléczből való, melynek épen csak élei vannak le gyalulva. Ez a lapos nyél azokat a szigonyokat jellemzi a melyekkel a halász nemcsak szúrja, hanem meg is dobja a halat.
A mikor t. i. mélyebb szélvizekben a nagy hal reászorúl eleven vízre – a mely a levegővel érintkezik –, felszáll, "pipál" és természetes, hogy azon a ponton a vízhullám karikákat hány; ezt a bödönhajón lassan evezgető halász gyakorlott szeme már messziről észre veszi s 6–8 méternyire közelít. Ekkor vízszintesen ragadja meg a szigonyt s úgy dobja el, hogy a nyél lapos oldalával megúszik és tovasíklik a vízszínen. Természetes, hogy a szigony súlya kissé a víz alá meríti a maga végét s így a vas a halat a víz alatt, rendesen a hónaljszárnyak táján éri.
Világos példája annak, hogy halászati tekintetben szomszédos helyek szigonyai elütő törzsalakot mutatnak, a Velenczei tónál dívó szúró szigony (231. ábra), melynek ágai szétmeredők. Ez a hatalmas szigony négyes és ötös, egy darabból való igen kimívelt kovácsmunka, éleshegyes, szembenálló szakákkal. Nevezetes, hogy igazi törzsformával van dolgunk, mely e tó körül minden ponton egyforma.
A Velenczei tó halászsága e szigonyt épen úgy, dobja is, szemre is szúr vele mint a Balaton-melléki; de éven át leginkább vaktában döfögeti a zsombékok tövét, a hol a csuka megfekszik s a hova – közhit szerint – a nagy ponty eljárogat, hogy a nád édes gyökerét szopogassa.
|
231. ábra. Velenczei szúró szigony. |
A Velenczei tó körül a szigony még nem bujkál; kedvelt szerszám, mely minden halászkunyhó táján kézügyben van.
A következő sorozatban vegyes alakú, részben mondva csinált szigonyokkal ismerkedünk meg.
A mint már Szendrő tájáról megemlékeztünk "úri szigonyról," még pedig dárdaalakúról (226. ábra h), másutt is akad efféle; ezek a
348
mondvacsinált szerszámok, a melyek alak és szerkezet szerint az úrhalász ízlésére s egyéni okoskodására vallanak.
Ilyen szigony a 232. ábrán 1, mely az Erdővidékről – Barótról – való. A szigony hatos, szúró; de inkább ágainak sűrűségében, mint a szakák elrendezésében rejlik az ő fogóssága. Szakái mind egy irányba s a szigony lapjába meredeznek.
A 3. számú egy igazi ötös kerítőszigony s Oltszemről való. Középső ága a legrövidebb, szomszéd ágai hosszabbak, a szélsők a leghosszabbak, úgy, hogy az ágaktól megalkotott szigony éle félhold-
351
szerűen kávás s így a hal hátát körül is fogja. Ezt a szigonyt szemre használják.
A 4. számú Csik-Madarasról való s igen szép hetes-szúrószigony; 2.5 méteres mogyorófa-nyélre van alkalmazva s leginkább a malomzúgókban, nagy göbékben szemre használják; ez téli szigonyozás szerszámja is, a mint azt később látni fogjuk.*
Az 5. számú szúrószigony Egyházas-Oláhfaluról való; közszékely eszejárása szerint készült. Hat ága két oldalt is szakás; de a szerszám igen tökéletlen; se nem szúró, se nem nyakló, inkább csak roncsoló.
Az utolsó (6. számú) ismét inkább nyakló-, mint szúrószigony, Felső-Rákosról való s egyedüli nevezetessége az, hogy se köpüje, se makkja, hanem szögszerüen van megerősítve; vagyis az 1.5 méteres nyelbe beverve, melyet a hasadás ellen egy karika biztosít.
|
Az eddig tárgyalt szigonyok, amenynyiben egynél több ágúak, az ágak fekvése, illetőleg rendezése szerint egy lapot alkotnak, Vagyis az ágak összesége egy élben áll.
A tűzőszigony, ezektől eltérve, külön és önálló rendszert alkot. Ennél a szigonynál az ágak olyformán állanak egymással szemben, mint a mikor a kéz hüvelykujját a mutató-, középső- és növendék (gyűrűs) újjal állítjuk egymás ellenébe.
A két rendszer néprajzi értékére való tekintetből megjegyezhető, hogy a belső-ázsiai szigonyok is – ágak szerint – vagy élben állók vagy tűzők.
A háromágú tűzőszigonynak vasból való, igen szép darabját (234. ábra) a magyar Nemzeti Muzeum őrzi. Ez Sziamból való s igen tökéletes, finoman kidolgozott kovácsmunka. Ennek négyágú rokona az eddigi kutatások szerint csupán Győrmegyében, Pinnyéden –
|
234. ábra. Háromágú tűző szigony.
235. ábra. Pinnyédi tűző szigony.
|
* Lásd "Jegeshalászat" alatt.
352
mely helységnek halászati dolgokban való jelentős volta már érintve is volt – található, oly alakban, a mint a 235. ábra lerajzolja.
A pinnyédi halászság evvel a szigonynyal vaktában döfögeti a padmalyos, gyökeres helyeket és igaz, hogy a szigony nagyon fogós, kivált a mikor a halat a keresztbe szembenálló két ág a gerinczen, a másik két ág pedig oldalt éri.
Az eddig felkutatott szigonyok sorozatát méltóképen rekeszti be a Fertőn dívó, oldaltvágó szigony, a melynek két változatát a 236. ábra tünteti föl.
E szigony ágai szaka nélkül való sima hegygyel birnak s vagy egyenként hajlanak oldalt (a), a midőn azután a belső ág a legrövidebb, vagy egyformák s ekkor a szigony nyaka van meghajtva (h), a midőn azután az egyenlő hosszuságú, élben álló ágak mégis oldalt vágnak.
236. ábra. Oldalt vágó szigony.
Az oldalt vágó szigonyvasak aligha magyar eredetüek s valószínű, hogy a Fertő tavára az oda telepedett német elemek hozták. E föltevés mellett szól az a körülmény, hogy alapjában hasonló szerkezetű vasak északi Németországban, nevezetesen Schleswig- Holsteinban, Pomerániában s az Elbe folyó torkolata felé találhatók, hol "Elker, Hölger és Segelhau" nevet viselnek s leginkább az angolnának hináros helyeken vaktában való szúrására használtatnak. Ezek a "Hölger"-ek 20–25 ágúak is; ágaik felváltva rövidebbek-hosszabbak; az egész szerszám a ritkafogú úri fésüre emlékeztet (237. ábra); ágai különben szintén szaka nélkül valók.
A Fertő halászsága oldalt vágó szigonyát leginkább az ívó pontyra
353
használja, a mikor ez tömegbe verődve "pergelődik"; ekkor oldalt és alulról fölfelé vágnak a nyüzsgésbe s fölnyársalják a halat.
Ez a mód különben a természeti viszonyokból önkényt következik. A Fertő tava rendkívül iszapos fenekű s az iszap felső rétege – természetesen – igen puha, engedékeny, a miből következik, hogy a halat oda leszegezni nem lehet; holott ha a szerszám a halat alulról vagy oldalt éri, inkább átjárja, már a súlynál fogva is. |
237. ábra. Hölger. |
Ez volna az eddig fölkutatott magyar szigonyoknak sorozata, melynek nem egy alakja arra vall, hogy a halászságnak már ősi soron is kedves szerszáma volt.
De nagy igazság az, hogy a szigony nemcsak kegyetlen, hanem igen káros halászó szerszám is.
Kegyetlen, mert sok halat csak összeroncsol; káros, mert leginkább az ívó halat gyilkolja s így egy szúrással az ivadék százezreit pusztítja el.
XI. HORGÁSZAT.
A halászat őstörténete reátanított, hogy a horoggal való halászat a legősibb halászati módok között foglal helyet.
Megismerkedtünk úgy az őstörténeti, mint a magyar halászat ősi elemeiről szóló leirásokban – hozzá még az ókorról szóló fejezetben – a horgászatnak nem egy módjával; és követtük a horog fejlődését a halpeczken kezdve a kovakőből valóban bámulatos ügyességgel kiszilánkolt horgon át, tehát a kőkorszak, réz, bronsz és részben vaskorszak sorozatain végig, belészőve azt az alakrokonságot is, a mely az élő magyar horgászat és a rég leáldozott őskorszakok horgászata között sokszor oly szembetünő módon nyilatkozik.
De sőt kivehettük azt is, hogy szerkezet szerint már a történet előtti idők horga is kétféle volt, épen úgy, mint a mai, t. i.: előre pedző (Limerick) és oldaltpedző (Kirby).
Foglalkoztunk tehát az egyszerű, az összetett, a fából, szaruból a vadkan agyarából, kovakőből, rézből, bronszból és vasból való horgokkal; végül azokkal is, a melyek néprajzi tekintetben fontosak, mint a kuttyogató és a csali nélkül való vizahorog.
354
Azt is láttuk, hogy a mai, legmagasabb fokon álló horgászat, az, a mely a mesterséges csalira épít, alapelve szerint az őskorból származik, mert hiszen Erdővidék, Gyergyó székely halásznépe ősi soron csalja a nemes pisztrángot és a pérhalat a kakas gallérjából való vörös és sárga tollal, lószőrből való bojttal sőt – mint látni fogjuk – a szöcske testének ügyes utánzatával is.*
Végre láttuk a czigány furfangját, mely a vadrózsa tüskéjére építi halászszerencséjét, nem is tudva, hogy talán épen az ő furfangja az, mely némi világot vet a halászó embernek talán legősibb korszakába.
Mindezeken kívül a horgászat az, a mely a halásztól a legtöbb tudást kivánja. Ismernie kell a halas víz természetét, a benne élő halaknak e természethez való alkalmazkodását, a halak táplálékát, sőt még a módot is, hogyan ragadják meg azt. Ismernie kell az évszak, az időjárás, sőt az éj és nap szakának befolyását is a halak életmódjára. Végre ismernie kell szerszámának tulajdonságait s innen a fogást.
Csak a midőn ezekkel tisztában van, csak akkor foghatja meg azt a halat, a melyre szüksége van s épen ebben a biztosságban rejlik a horgász művészete.
A magyar népies horgászat épen úgy megérdemli a tüzetes leírást, mint a szigonyos halászat, mert mindenképen érdekes; változatosság tekintetében pedig minden bizonynyal ritkítja párját. Sőt bátran ki merem mondani, hogy az oly tökéletességre fejlődött angol horgászat a magyar népiesnek csak finomított képmása; de még az is áll, hogy a magyar népies horgászatnak vannak oly részei is, a melyek az ú. n. sportszerű horgászaton túltesznek.
A magyar népies horgászatnak legjellemzőbb vonása az, hogy a horgász tudatosan azon van, hogy szerszámjának minden része, külsője szerint, minél természetesebb legyen; evvel pedig biztosabban éri el azt az eredményt, a melyre a sportember szerszámjának finomságával törekszik.
A magyar népies horgászat három csoportra oszlik:
1. Kosztos horgászat;
2. Karózó vagy kikötő horgászat;
3. Fenékhorgászat.
* Utóbb Máramarosban is megtaláltam.
355
|
A kosztos horgászatnak főszerszámja a kosztoshorog, mely a magyar halászság kezén ritka tökéletességre fejlődött. A magyar kosztoshorog (238. ábra) részei a következők: Van kosztja (K), melyen °F a fogóvég, Cs a csapóvég; van ina (I), melyen Kt a kötővég, P a pedző, o az ólom, p a pekle, cserke vagy patony, végre h a horog.
A pedző (P) ugy van az inhoz kötve, hogy fölfelé, lefelé húzható s eszerint a horog a szükséghez képest mélyebbre bocsátható.
Ez a "pedző" néhol tutaj, néhol úszóka vagy pallóka nevet is visel. Szegeden tutaj; de az egész szerszám "picze", a ki pedig él vele, az a "piczés", a mi nyilván a pedzőtől ered. A Berettyó mentén arra a kérdésre, hogy miért él az odavaló halász szaka nélkül való czigány horoggal, azt a feleletet kaptam "mer jobban pedzi a halat", vagyis fogósabb.
Ennek a fácskának kettős a feladata: szabályozza a horog járását a mélység tekintetében, és jelt ad, mikor a hal a horog körül jár, kapkodja és bekapja.
|
238. ábra. Kosztos horog.
|
A kérdés tehát az, hogy az a "pedző" tulajdonképeni értelme szerint, a jeladásra vagy a fogásra vonatkozik-e? Az eddigi kutatás eredménye az, hogy a halászatban jeladó értelme van; mert a kosztoshorgon kivül majd reátalálunk még a téli halászatnál is, mint határozottan jeladóra, noha itt lényegesen más formára van alkalmazva.
Ez a fajta kosztoshorog az országban szerte dívóknak törzsalakja s a bemutatott teljes szerkezetben a Krasznán dívik, hol pedzője nyárfából van faragva; máshol a pedző egy darabka kukoriczaszár; ismét máshol gyékényből van kötve, szóval anyag szerint változatos.
A halász rajta van, hogy oly anyagot s oly alakban válaszszon, a
356
mely közönségesen a vizeken szerte uszkál s épen azért a halat, mely megszokta, nem riasztja el.
A pedző a nép kosztoshorgán mindig megvan és tolható, hogy a horog járása a halász hatalmában legyen.
Az ólmot úgy verik a patonyra, hogy összevissza legyen horpasztva s így szabálytalan alakú kavicshoz hasonlítson, a minek kétféle haszna van, t. i. a hal nem riadoz tőle, de nem is nézi valami magnak vagy rügynek, tehát nem kapkod utána.
357
A kosztoshorgok különböző fölszerelését, ágy a mint az közhorgászoknál dívik, a 239. ábra mutatja.
Itt D parafadugóból való pedzővel van ellátva, mely úgy készül, hogy egy derék dugón hosszában egy lúdtollnak cséverésze van keresztülütve, a melyen át a horog ina szolgál s a cséve öblösebb végén egy ékkel van megfogva.
F apróka küszhalakra való horog, melynek pedzője egy vékonyka náddarab vagy forgács.
B csukahorog, melynek patonyja vékony rézdrótból van sodorva, hogy a csuka el ne haraphassa.
O sügérhorog, a mint pl. a Sió zsilipjénél dívik, hol a víz sodra igen erős s ekként a horog sok ólmot kiván, hogy bizonyos ponton megtartható legyen.
H harcsahorog, melyet kővel sülyesztenek a folyó fenekére s a melynek csak ritkán van kosztja; rendesen csak kézből vetik a vízbe, a mint ez már az ó-egyiptomiaknál is dívott. Ez átmeneti alak, a mely a fenékhorgászathoz vezet.
Ha ezéket tekintetbe veszszük s egybevetjük a sportszerű horgászat szerszámjaival, arra a meggyőződésre jutunk, hogy a lényeg az egyiknél és a másiknál ugyanaz s csak az anyag feldolgozása különböző; a sportszerű kosztos horgászat csak finomított kiadása a magyar népies kosztos horgászatnak.
Ám vessünk egy pillantást a magyar népies horgoknak egy bizonyos sorozatára, hogy a fejlettséget megismerhessük s kössük e fejtegetést a 240. ábrához, a hol a horgot vaskosságában és finomságában pillantjuk meg.
Az 1-ső számú Kirby-rendszerű, tehát mély hajlású és oldalt pedző "bolti horog", a másik (2) Limerick rendszerű, tehát előre pedző és szintén "bolti horog", a melyek immár világszerte elterjedtek, olcsóságuknál s kitünő élüknél fogva pedig a közhalásznál is kapósak. Meg kell jegyezni, hogy a közhalász az oldalt pedzőt kedveli és keresi, az előre pedzőt csak szükségben használja; az előbbihez való bizodalma onnan ered, hogy a hal – látszólag – oldalt kapkodja a horgot.
Ezt a bolti horgot a Vargyas melléki furfangosabb pisztránghalász tollas horoggá alakítja át (4), reákötvén szára végébe a vörös kakas gallérjának két tollhegyét, mely szárnyszerűen áll a horoghoz.
358
A midőn ezt a horgot egy darab gilisztával, vagy még jobban valamely bogár álczájával – leginkább a fák elálló kérge alatt találhatókkal – felférgeli, az egész csinálmány meglehetősen hasonlít a patakok fölött röpkedő ú. n. virághoz, valamely Ephemerához, mint a pisztráng kedves eledeléhez.
240. ábra. A magyar népies horgok nemei.
De van közhorgász, a ki még amúgyabban csinálja. Ennek horga rendesen egy nagy varrótűből készül, tehát szaka nélkül való; a horog tolla fekete; e fölött félarasznyira ismét van toll, és e fölött egy arasznyira ismét; sorrend és név szerint ezek: tollashorog, figyelmezőtoll, vezető-toll.
Ez a halász azt tartja, hogy a tollas horgot a hal tápláléknak nézi; a felsőbb – figyelmező – a hal figyelmét költi fel, a vezető toll
359
pedig arra való, hogy a halász, vetéskor, a horog járását láthassa, szabályozhassa. Ezt a horgot mindig a Rhagium bogár álczájával férgelik fel, és az a körülmény, hogy fekete kakastollat használnak, arra tanít, hogy azokat a sötét szárnyú szitakötőket (Agrion) iparkodnak utánozni, a melyek a patakok mentén oly sűrűn élnek.
Az embernek önkénytelenül is az a gondolata támad, hogy ez talán mégsem népies szerszám; hátha a szemes székelység elleste valamely utazó angol horgásztól!
Ez majd megválik.
Ismerkedjünk meg elébb ábránk 3. alakjával, az Olt menti nagy harcsa-horoggal, mely a bemutatott finomságoknak ellenkezője.
Ez a roppant horog élénken emlékeztet arra a rézkorira, a melyet e könyv történeti részében ismertettünk. Erős inra kötve és rendszerint eleven kárászszal vagy pontytyal – az erdélyi részekben "pozsár" – felhalazva, rendszerint valamely, a víz fölé nyúló ághoz van kötve.
A felhalazás módját majd későbben mutatjuk be.
A két véglet bemutatása után vegyük ismét elő a "tollas horgokat", vizsgálván, vajjon igazán ősi soron népies szerszámokkal van-e dolgunk.
Hogy e horgok valóban ősi soron népiesek, szerintem, bizonyos.
Már e könyv történeti részében, a hol a horog története is érintve van, megismerkedtünk az erdélyrészi Erdővidék tollas horgával, a melyen a toll másképen van kötve, mint az imént letárgyalt vargyasin. Itt kétféle toll szerepel, ú. m. a vörös és a sárga, kötése pedig foszlottas-bajuszszerü; a felférgelés rendszerint a Rhagium, vagy más bogár álczája. A vöröstollas pisztrángra, a sárga pedig pérhalra való.
Ezek nyilván kisebb patakvirágokat (Ephemera) utánoznak és hosszas tapasztalást kell elfogadnunk arra, míg a székelység reájött, hogy melyik halnak melyik szín felel meg.
Ilyen dolgot csak úgy ellesni nem lehet.* Álljon még itt az is,
* DIEMÁR KÁROLY kir. ügyész s a Székelyföldön utitársam, kitünő horgász, azt beszélte nekem, hogy midőn SIR HORROCKS Erdélyben járt, ángol műlegyeivel nem tudott boldogúlni s utoljára kénytelen volt a székelyekét utánozni, a melyekkel legott fogott is.
360
hogy az a foszlott kötés kitünően utánozza az illető Ephemerák szárnya járását.
De még ennél is tovább mehetünk, mert a Gyilkos-tó táján egy székely közhalász kezén olyan horgot találtam (241, 1), a melyen a szárnyutánzás lószőrből való, horga pedig székely kovácsmunka volt.
Az egész szerszárnon semminémű "okoskodás" sem mutatkozott; az ín sodrása, a horog kötése, az üstök, az ólmok alkalmazása tökéletes czéltudatosságról tanuskodott. És ezek a halászok azt is tudták, hogy a sáska, midőn már ki van fejlődve, a legjobb csali úgy a pisztrángra, mint a pérhalra is!
241. [ábra.] Szárnyutánzó és sáskás horog.
Hallottam volt azt is, hogy van a nép kezén egy horog, a melyen a sáska testének a vége van utánozva; de a mely ritkább. Hosszas keresés után reátaláltam a Biharhegységben a Dregán mentén – Csucsa táján –, azonban oláh közhalász kezén. Ez a nevezetes horog (241, 2) úgy van készítve, hogy a sáska végső teste (b) fonalból s közbe kötött kakastollból való, mely utóbbi szőrös és vöröses kinézést kölcsönöz az egésznek; a sáskának fejefele ellenben természetes s úgy van a horogra húzva, hogy a horog hegye a sáska fejét járja át. Ez is hosszas tapasztalás föltételéhez van kötve, mert nem könnyű kitudni, hogy a pisztráng a test lágyabb felét szedi le legkönnyebben,
361
tehát ezt kell utánozni, hogy a halat az egész horog befalására ingerelhessük, anélkül, hogy a csalit vesztegetnők.
Mindezekre támaszkodva, valóban joggal lehet mondani, hogy a kosztos horgászat nemes mestersége a magyar halászság kezén nagy tökéletességre jutott; minden bizonynyal ritkítja párját s teljes mértékben megérdemli a kutató figyelmét.
A magyarság jobbadán a tavaszi, nyári és kora őszi hónapokat használja fel a kosztoshoroggal való horgászatra.
A csali tekintetében pedig a következők járják:
1. Giliszta – Lumbricus.
2. Lótetű – Gryllotalpa.
3. Szöcske – Stenobothrus és Truxalis.
4. Lópiócza – Haemopis.
5. Béka – Rana temporaria.
6. Harcsaféreg – Palingenia- és Libellula-álczák.
7. Kecskebéka – Rana esculenta.
8. Apró hal – leginkább küsz, továbbá ponty és kárász-ivadék.
9. Túró és sajt.
10. Árpatészta.
11. Vedlő rák lába, farka.
Ezeken kívül használja a leírt mesterséges csalikat is.
Lássuk már most a karózó- vagy kikötő-horgászatot. A "kikötés" alatt a magyar halász általánosan a partba leszúrt, vagy levert karóhoz való kötést érti.
A karózó horgászatnak legelterjedettebb szerszáma az álló- vagy csapóhorog (242. ábra), mely nyári szerszám és leginkább harcsára való. "Csapóhorog" nyilván azért, mert egyszerűségében hasonlít némileg a csapó hurokhoz, a melyről már megemlékeztünk.
Nyári alkonyatkor megnépesedik a harcsás vizek partja – kivált a törzsökös magyarság lakta vidéken – s a halászság beállítja éjszakára a horgokat. A csónak fenekén, rendesen a tat mögött, szapolylyal behányt vízben, félarasznyi és kisebb kárászok vagy pontyok nyüzsögnek; sok mindenféle, úgy embermagasságú, alúl kihegyezett husáng is kézügyben hever; kellő horogról is gondoskodva van. A halász fölkeresi a part csorbáit, a "szirtokat," a hol a víz hirtelenűl bemélyed és lassú folyású; alkalmas helyen leszúrja a karót, ráhur-
362
kolja a horog kötővégét, a horgot pedig felhalazza. A szerszámot úgy állítja be, hogy a csalóhal sörényével épen színleli a vizet, hogy a mikor uszkál, forog, csapkolódik, hullámot, karikát vessen s evvel magára csalja a nagy rablót. (242. ábra.)
242. ábra. Álló vagy csapóhorog.
A felhalazás módja nem mindenütt egyforma, mert néhol a horgot épen csak a sörény alatt horgolják át, néhol a kopótyú alatt vezetik be s a száján ütik ki. A legjobb mód a Tisza némely pontján s a Velenczei-tavon dívik, hol a csalóhalat – rendszerint kárászt – úgy fűzik a horogra, a mint ezt a 243. ábra mutatja.
243. ábra. Felhalazás.
A halász előbb a sörény alatt üti keresztül a horgot, azután a kopótyú alatt vezeti a száj felé, ügyelve, hogy a szironyt meg ne
363
sértse, mert ettől függ, hogy a hal minél tovább éljen. Az ú. u. kemény hal, mint a ponty, kárász és a czompó, igy felfűzve, egész éjszakán át ki bírja, forgolódik, csapdos, míg valami éhes harcsa vagy csuka – ritkábban süllő – rajta üt és rajtaveszt, hogy kínjától megszabadítsa s aztán maga kínlódjék hajnalig, a mikor is a halász feljárja horgait s beszedi a prédát.
A Latorcza halásza ott, a hol a folyó torkolata csöndes járású s nagy rónavizű, nem a partba, hanem a víztükör alkalmatos pontjain, a víz fenekébe szúrja a hosszú husángot, a melynek kötő-végére ráhurkolja a horogín kötővégét.
|
A Velenczei-tó halásza ritkán folyamodik a karóhoz, mert a tó nádja a kikötés más módját javalja. Két-három élő nádszál egybefogva, a leghatalmasabb csukát is megtartja; hozzá még nem is föltűnő, tehát a rablóhalat sehogysem riasztja.
Itt a kikötő horog csukára számít s a mint a 244. ábrán tapasztalhatjuk, van "blinczkéje" (b), ina (i) és cserkéje (c). A
blinczke az a fácska, a melyre a horog használat után rátekerhető; az ín erős kender-madzag; a cserke vékony sárgaréz-drótból van sodorva, hogy a csuka el ne rághassa.
|
244. ábra. Kikötő horog csukára.
|
A Velenczei-tó halászsága szereti a horgászatnak ezt a faját, leginkább azért, mert az élő csalinak oly nagyon alkalmatos s igen szívós életű tavi kárász bőviben van és a varsával könnyen fogható. A halász estefelé száll ki a tóra, följárja varsáit, hogy a horogra való kárászt, ritkábban pontyot és czompót kiszedje; azután a nád között vezető csapások tágulásaiban, a nád alkotta kis tükrök átjáróiban kiszemeli azt a helyet, a hol a víz mélysége a csuka ólálkodásaira alkalmatos; rendesen két nádszálhoz köti a horgot, fölhalazza, a nádat úgy meghajtogatja, hogy a vergődő kárász ne bonyolódjék a nád tövébe. Ez a nádhajtogatás jel is, a melynél fogva a halász már messziről felismeri a kikötőhelyet. A varsák följárásakor sorra veszi a horgokat is s fris kárászt tesz rá, a hol szükséges, vagy ki is szedi
364
mind, hogy napközben megszáradjanak s így estére annál alkalmatosabbak legyenek.
245. ábra. Lábó-horog.
|
A kikötőhorognak egy másik, különösen Tápén dívó neme a lábó-horog (245. ábra), a melynél már a kabaktök – röviden csak "kabak" – a lopótöknek egy kurtanyakú fajtája szerepel. Itt (Kr) a karó, mely a partba van leszúrva; Cz könnyen szakadó czérna, a melynél fogva a kabak a karóhoz van kötve. Maga a kabak (K) föl van kantározva, vagy kasornyázva s e kantárból indúl a kurta ín a patonynyal és horoggal együtt. Ez a lábóhorog is harcsára, csukára való és rendesen fel van halazva, vagy meg van békázva. Ezt a szerszámot is estve rakja a halász – leginkább a Tisza holt ágazataiba –, reggel pedig utána néz. A midőn a hal bekapja a horgot s rajtaveszt, természetes, hogy rángat; rángat pedig mindaddig, a míg az a vékony czérna, a melynél fogva a lábóhorog ki van kötve, el nem szakad; a midőn pedig ez bekövetkezett, a hal szabadon rohan a horoggal, alámeríti a kabakot, mely azonban mindig felszállani törekszik s végre is kifárasztja még a legerősebb halat is. Ez kitűnő szerszám, a melyen sokszor igen nagy halak fogódznak meg, olyanok, a melyek más kikötött, igen erős horoginat is kettészakítanának, a mi a lábóhorognál lehetetlen, mert a kabak folyton enged, folytonosan húzza s evvel fárasztja a halat. Végtére is a hal reájön, hogy akkor fáj leg-
365
kevésbbé a horog, a midőn a víznek bizonyos mélységében tartózkodik, azaz: a mikor a kabak úszik, veszteg marad tehát, hogy nyugodalma legyen. A halász az érett, rendesen fehéres kabakot már messziről láthatja.
A lábó-horognak legközelebbi rokona a kolompos horog, a mely azonban, úgy látszik, inkább csak egyes, furfangosabb halásznak a szerszáma s nem tévesztendő össze a "pörgettyűshoroggal", a melyről alább lesz szó.
A Dunán és a Tiszán, a tutajok kikötöhelyein reátalálunk néha a kolompos horognak ép oly egyszerű, mint elmés furfangjára, a mint ezt a 246. ábrán szemlélhetjük. A tutaj szálfái közé be van ékelve az ágas karó; ehhez van kötve a keresztfa, melynek egyik, partfelé álló végén egy kis kolomp van; a másik, hosszabb végén reá van kötve a hosszú horogín vagy palló, mely egy kis, kantáros kabakban végződik. Az ín felehosszában van a patony, illetőleg horog. Természetes, hogy a kabak az inat lebegve tartja, a horog tehát súlyánál fogva nem
|
246. ábra. Kolompos horog.
|
366
szállhat a víz fenekére, hanem úgy közepes mélységben lebeg s vagy fel van férgelve, vagy fel van halazva, békázva. Világos, hogy mihelyt a hal bekapja a horgot s rángatni kezd, megszólal a kolomp, a kabak pedig bukdácsol, a halász tehát biztos abban, hogy még ha el is alszik, furfangos szerszámja a kellő időben költi fel.
A kikötőhorgászatnak legderekabb mesterszerszámja a tökös-horog; a vele való halászat "tök után való"-nak neveztetik.
247. ábra. Tökös horog.
A szerszámnak fő alkotó részeit a 247. ábra mutatja, hol T egy derék, érett tök, mely fel van kantározva s a melyből azután a 60–80 méter hosszú horogín vagy horogderék – egy erős kenderzsineg – indúl. A tök kantárától vagy kasornyájától az első horogpatonyig terjedő ínrésznek "tökeresz" a halász-mesterneve. A patonyok, illetőleg horgok körülbelől méternyire vannak egymástól s körülbelől félméter hosszúk, a mikor tehát az ín kifeszűl, a horgok egymást nem érhetik el, nem bonyolódnak. A tök után való halászat különösen az Al-Dunán dívik; csalija pedig leginkább a nagy giliszta, a melyet a halászok gyepesekből szoktak ásni s rendesen ócska bögrékbe gyűjteni.
A tökös horog mindig a folyósabb helyeken szolgál; nyári szerszám, a melynek kivetése ladikból történik s két embert kiván, kik közül az egyik evez, a másik a horgot ereszti.
A legfontosabb művelet a horognak kivetésre való felszerelése: a férgelés és a kiakasztás. A kivető halász a ladik orrára teszi a tököt, azután ráhúzza a gilisztát az első horogra s a horgot a ladik peremén át kifelé akasztja, az illető ínreszt pedig elrendezi a ladik fenekén;
367
így folytatja horogról horogra, gondosan ügyelve arra, hogy a horgok abban a sorrendben legyenek kiakasztva, a melyben az ínra fel vannak kötve. A mikor az utolsó horog is fel van férgelve s ki van akasztva, akkor a horogín soros hurkokban fekszik a ladik fenekén s kezdetét veszi a kivetés.
Az evedzős beevez a folyóba, azután háttal víz ellen fordúlva fölfelé kezd evezni; erre a vető kiveti a tököt, utána ereszti a tökereszt, mire a tök a folyással indúl; a vető ezután jobb kezével leszedi a peremről az első horgot, bal kezével felemeli a horogín következő darabját s így folytatja, a míg az utolsó horog is elfogyott. A tök már messziről sárgállik, az ín lapos ívben merül a vízbe; a halászok kieveznek s karóhoz vagy bokorhoz kötik az ín kötővégét s várnak – úgy egy negyedóráig, kis félóráig – a mint a hal abban az időben jobban vagy lustábban harap.
Ha nagy hal fogódzott meg a horgon, rángatása meglátszik a tök bukdácsolásán s a halászok nyomban elindúlnak a felszedésre, mely így történik: Leoldják az ín kötővégét s a felszedő halász a ladik dereka táján állapodik meg, kezeügyében tartva a szákot; az evezős csak lassan ereszti a ladikot abban az irányban, a melyben az ín ki van feszítve, tehát az úszó tök felé, mire a felszedő nagy óvatosan fejni kezdi a horog inát, azaz: két kezével felváltva emelgeti a vízből a ladik fenekére, nem sokat törődve avval, hogy ott összekuszálódik, mert egész figyelmével azon van, hogy a horgon akadt halat idejekorán megérezze. A midőn rángatást érez, balkezével lassan húzza az inat, jobbjával pedig megragadja a szákot s a mikor a horgon akadt hal burványt vet a vízszínen, alája merít a szákkal, hogy biztosan a ladikba vethesse.
A mikor az egész szerszám be van fejve, a fogott halat kioldják a horogból. Azt, a mely a horogba csak belé akadt, tehát nem nyelte el a horgot, beeresztik a bárkába; azt, a mely lenyelte a horgot, sokszor ki kell hasítani.
Azután újra kezdik.
Ugyane horgot néha fel is halazzák, kivált mikor süllőre halásznak. Az apró – rendesen küszhal – melyet billeg-hálóval szereznek össze, dézsában van s a rendbe rakott horgot úgy halazzák fel, a mint a horogszem egymásután következik, t. i. a vízbe való
368
bevetés előtt; a különbség tehát az, hogy a míg a felférgelés a rendbeszedéssel együtt jár, addig a felhalazást a rendbeszedés megelőzi, azért, hogy a csalóhal elevenen kerüljön a vízbe.
A horgászatnak e sorába tartoznak az átkötó horgok is, a melyek közül kettő érdemli meg figyelmünket.
248. ábra. Szolnoki átkötő horog.
Az egyik a Szolnokon dívó, (248. ábra), mely abból áll, hogy a horgász két karót ver le a víz fenekébe – úgy két méternyire egymástól – s átköti rajta a horog inát, a melyről két patony, illetőleg horog szolgál a vízbe. Ez hol fel van halazva, hol lótetűvel, pióczával felférgelve. Nem egyszer nagy harcsa is rajtaveszt ezen a szerszámon s ekkor rendesen az történik, hogy a vergődő hal a farkát belévágja a szemközt álló horogba is, így pedig ha az egyikből ki is talál szakadni, a szemben álló megtartja.
|
A másik átkötő horog valóban hatalmas egy szerszám, a melynek egyik alakjáról már az első rész [?] néprajzi vonatkozású szerszámai között meg is emlékeztünk s a melylyel a most következő nemcsak rokon, hanem majdnem azonos; csakhogy más anyagból való és sokkal hatalmasabb.
Ez az Al-Dunán még ma is dívó viza-horog, még pedig annak lánczos változata, melynek egyik darabját a 249. ábra mutatja. Látni való, hogy V a horogderék. Ez a legerősebb fajta hajókötőláncz, a melyen egymástól megfelelő távolságban cserkelánczok függnek; ezek ismét két-, ritkábban háromágú macskahorgokba végződnek. E macskahorgok szakások, hegyök élesre van kifenve s az egész szerszám
|
249. ábra. Lánczos vizahorog.
|
369
fényesre van kicsiszolva, mert a vizahalász azt tartja, hogy a Duna "őrhala" a fényes horoggal szeret "játszani". A derékláncz 160– 200 méter hosszú s a vizahalászok egyes bokra több ily lánczot vall a magáénak.
Ezekkel a lánczhorgokkal, tavaszkor, midőn a viza, a tok a Fekete-tengerből jöve, a Dunán felvonúl, – különösen a Kazán-szoros táján – átkötik a folyót, anélkül, hogy a horgokra bárminemű csalit tennének. Ez a szerszám tehát csak a hal kiváncsiságára épít, még pedig nem is hiába, mert kivált régibb időben, mikor a nagy őrhalak még seregesen tódultak a Duna folyamágazatába, ez a halászat nagyon is kifizette magát, szolgáltatván néha 500 kilós vizákat, a melyek sózásra kerültek s így a téli éléskamara kincseit szaporították; nem is szólva az ikráról, mely már a régi magyar konyhán is oly előkelő helyet foglalt el. A viza és a tok öregje kapkodott az útjában álló horgok titán; ezek szúrták; a hal – különösen a farkával – visszavágott s rajtavesztett.
A magyar fenékhorgászat mesterségszámba vehető, a mennyiben fenékhorog a Tisza derekán sok magyar halásznak a főszerszámja, s a halásznak az elnevezését is kölcsönzi; ez t. m. a "fenekes". De űzik ezt a halászatot mindenütt, a hol törzsökös magyarság tartja megszállva a nagyobb folyók mentét; a mi már magában véve is igen érdekes jelenség.
De érdeklődésünk még növekedik, mihelyt apróra veszszük – különösen a Szeged táján serénykedő fenekes horgász egész szerszámját.
Legelőször is van neki egy becsületes, egyetlen fatörzsből vájt "csónik"-ja, köznéven "lélekvesztője", derekán egy tattal. Ha ezt ma temetjük be valamely tőzegrétegbe, akármelyik ősrégész rámondja, hogy a történet előtti korból való; – pedig dehogy!
A halász ezt a tiszteletreméltó vízi járóművet oly "övedzővel" hajtja a melynek tolla dohánylevél szabású, tehát ázsiai forma.
A tat mellett szépen tornyosúlnak a "palló-, meder- vagy végkövek", nem kevésbbé a "böncsők", olyan fajták, hogy valami tú-
370
rásba kiszórva, minden ősrégész legalább is a "bronszkort" mondja reájuk.
A csónik orra felé oda van vetve a szák, a melynek rendeltetését már a tökös horognál fejtegettük; a fara felé, a hol ágasbogasságával legkevésbbé ártogat, ott hever a "katka", melyet az ősrégészet tudománya legalább is a czölöpépítmények korába utasítana.
Ott van továbbá egy négyszögletes, kihúzó fedelű ládikó, a "horogszerszám", benne finom reszelő, a horgok kihegyezésére; sok mindenféle feles horog, drótdarab, szög s a jó ég tudja még mi és mi nem; s ott van a "csiriptetőbe" felszemelt fenékhorog maga, melynek minden madzaga, horga hamisítatlanúl honi csinálmány. Az a horog pedig, forma és pedzőség tekintetében, mintha a bronszkorinak szakasztott utánozása volna! – a különbség tulajdonképen csak az, hogy vasból való.
Szóval mind valóságos "ősi szerszám", hozzá pedig olyan tökéletes, hogy hiába ostromolja az új korszak, mert jobbat, a folyó természetéhez illőbbet nem tud adni.
Mikor az a fenekes fölteszi ütött-kopott kalapját, magára veszi hétköznapi, foltos mándliját, beleül a csónikjába s a part alatt tovaevedz, csakúgy eltűnik az ember szeme elől. Úgy össze van az kopva mindenével a Tisza folyó szőkeségével, a part agyagos omlásaival – hogy még a parton kuczorgó vízimadár sem riad meg tőle.
Lássuk immár fő szerszámját, a fenékhorgot (250. ábra), nevezetesen annak "pörgettyűs" faját.
|
Itt K a karó, mely körülbelől másfél méter hosszú s jól ki van hegyezve, – kötővégén van a pörgettyű – egy kis kolomp –; ott egyszersmind a horogderék, palló vagy ín (J) is meg van kötve.
Az első kő, a nagyobb (PK), pallókő nevet visel; égetett téglából való; ezután következik tiz horog a patonyra (pp) kötve, mire le van hurkolva az első böncső (B) erre ismét tiz horog, reá a második böncső (B1); ismét tiz horog s így tovább nyolczvan, néha százhúsz horogig is, míg végre a mederkő vagy végkő (V) bezárja az egészet.
A kövek behurkolását az N ábra mutatja, hol B2 a hurokra vetett böncső, J az ín, p a patony, h a horog.
|
250. ábra. Pörgettyűs fenékhorog.
|
A mikor a fenekes kiszáll, hogy a fenékhorgot kivesse, szerszáma a csiriptetőbe és fejmadzagra van szedve; a kövek pedig sorrend
371
szerint a tat mellé vannak rakva, hogy a kivetésre való horog-fágyás szaporán és a maga rendje szerint történhessék.
A felférgelést a pallókőnél kezdi s úgy intézi a fágyást, hogy a kövek és az ínközök a csónik fenekére jussanak, a horgok ellenben a
peremen át ki legyenek függesztve. De ez a sorrend meg is változtatható, úgy, hogy a halász a férgelést és fágyást a végkőtül kezdi s
372
akkor úgy veti a horgot, hogy előbb a karót leszúrja, azután a csónikot víznek ereszti s szaporán veteget horgot horog után, böncsőt böncső után a végkőig.
Hogy a horog rendes fágyása meg legyen könnyítve, akad olyan csónik is, a melynek pereme táján rendes közökben fejetlen szögek vannak beverve. Ennek a horognak a felférgelése rendszerint giliszta; de a maga idejében lótetű, csimaz – a cserebogár álczája –, lópiócza és a harcsaféreg is, a melyről majd alább lesz szó.
373
A fenekesek horgai, kivált a Tisza mentén dívók, igen figyelemre méltók, mert valóban hasonlítanak a bronszkoriakhoz. Legbecsesebbek azok, a melyek a kasza fokából készülnek, mivel kaszának csak kitünő anyagot lehet használni; de becse van az ócska patkóból és az elnyűvött kerékabroncsból valónak is, mert ezt a halászember "kipróbált vasnak" tekinti; a miben van is valami igazság.
251. ábra. Tiszavidéki fenekes horgok.
A Tisza derekán, nevezetesen Szegeden, Csongrádon dívó fenekes-horgok sorozatát a 251. ábra mutatja, a melyek közül az 1., 2. és a 3., számú a fenékhorogról, a 4. az álló- vagy csapóhorogról való; az 5., mely csongrádi, kiválóan érdekes.
Ez a horog, mikor kivetésre kész, rendszerint lótetűvel van felférgelve; és, természetes, hogy ekkor a horogból nem látszik semmi, mert szárának egész hosszát sallangszerűen hasgatott bőr takarja, mely rojtosan fogja körűl a szárat.
A mai csongrádi fenekes evvel nem akar férget utánozni s azt mondja, hogy az a bőrsallang arra való, hogy a horgot, a melyet szerinte a hal ismer, eltakarja; de mindenesetre több is van a dologban, mert a hal szeret tépegetni, a sallang tehát legalább is ingerli a horoggal való játékra.
A Körös örvényes, igen mély helyeire ís beveti a szentes-bökényi fenekes a horgot s ekkor igen erős, sokszor három rendesből sodrott inat használ, kövei pedig két kilót is nyomnak; nem lyukasztottak, mint a szegedi rendesek, hanem hosszában árkoltak.
A Komárom és Budapest táján dívó fenékhorgászat az alfölditől sokban különbözik, különösen abban, hogy már bolti horgot használ s az ín kövelésére nem külön e czélra készült böncsőket, hanem jól megkopott természetes kavicsot használ; s ilyen a pallókövet helyettesítő nagy fejkő is. Nem is karózza ki a horgot, hanem jel nélkül beveti s azután a part szerint igazodva a fentővel keresi fel.
A horognak a fágyása nem a ladik peremére, illetőleg fenekére, hanem a horogrostára történik.
Ez a horogrosta olyan, a minőt a háztartásban szokás használni, csakhogy mindenképen meg van erősbítve, feneke pedig islégből való s hálómódra van kötve.
A komáromi fenekes a lekövelésre használt kavicsot kövécsnek nevezi s itt is minden tizedik horogban – így mondják – egy kövécs
374
következik. Az inat a kövécsekkel a horogrosta fenekén rendezi el, a felférgelt horgokat pedig a rosta peremén át akgatja ki. A kivetés tehát a horogrostából történik.
A budapesti fenekes már ezen is túltesz, mert neki már horog- vagy intáblája van (252. ábra); s a mint láthatjuk, az inat a kövécsekkel a tábla fenekére fágyja, a horgokat pedig a tábla peremébe szép és sűrű sorban fűrészszel bevágott rovátkákba tűzögeti, még pedig a szárnál fogva.
212. ábra. Horogtábla.
A Balaton körül az idevágó horgászatnak egy sajátságos módja dívott, a melynek már csak maradványai voltak meg Keszthelyen és Tihanyban. Ugyanaz a horog úszó- és fenékhorog is volt. Ina hatvan-nyolczvan méternyi volt s oly póták tartották lebegve, a minőket az eresztőhálón láthattunk; így felszerelve, nappal a víz szinén állott, éjszakára ellenben lekövelték, azaz fenékhoroggá változtatták. E horog partfelől nagyobb kővel volt lekövelve s ezt a helyet egy nádcsomó, az u. n. úszó jelölte; ettől számítva a huszadik méter táján egy nádszál volt letűzve, az úgynevezett kifogó, mert itt emelték ki a horgot. A horgászatnak ez a neme nagyobb horgokkal csukára és harcsára, kisebb horgokkal őnhalra, a legkisebb fajta horgokkal fogasra, süllőre járta, még pedig mindig felhalazással, a mely czélra különösen az apróka sügér szolgált, melyet merítő hálókkal a parti nád ritkásabb helyein szereztek.
Ehhez képest a horgok neve csukahorog, harcsahorog, őnhorog, fogashorog volt.
|
A fenekesek mindenütt a "kishalászok" sorába tartoznak, s vannak még egyéb szerszámjaik is. Ilyen a farosbárka (253. ábra), a melyet a szegedi fenekesek, a csónik farához kötve, kiszálláskor magukkal visznek, hogy az élve való eltartásra alkalmatos halat belébocsáthas-
|
253. ábra. Farosbárka.
|
375
