II. TIHANY.
A Balaton fölséges partvidékének egyik része sem járul annyira ahhoz, hogy a remek víz tengerszerűségét megnöveszsze, mint Tihany félszigete. Keskenyen, messze benyúlik a nagy víz síkjába, halásznyelven szólva, épen a derekán, a hegyes Zala oldala felől és csak alacsóny, lapos nyereg köti össze a parttal; holott foka, Szántódnak szökve, hegyekből alakúl, a melyeknek alakzatai tűzhányó eredetre vallanak.
A félsziget a halásznépnek habválasztója. Kenesse s egyáltalában a Balatonfő halásza azt mondja, hogy a legjobb halászat "Tihahabbal", azaz Tihany felől jövő habbal, tehát alsó széllel esik; Keszthely halásza ugyanezt vallja, tehát a felső széltől várja a jó szerencsét; Tihany halászának a Zalaszél kedvez.
Tihany félszigete még e század első felében is erdővel volt borítva; verőfényes oldalain mindig tüzes bor termett; szántóföldnek való része is mindig volt; legelőben sem szűkölködött; síkvizében a garda, a keszeg ezernyi ezreket számláló seregekben villogtatta ezüstös oldalát; a ragyogó küszhal sokasága, megriadva, mint hirtelenül kerekedett szél, úgy borzongatta meg a síma tükröt s e haltömegek nyomát követte a prédából élő vízi rabló, a "fogas". A félsziget hónaljaiban nádasok sűrűje, czimérje, rigyása terjedezett, bőviben adva a pontynak az édes gyökeret, a csukának, harcsának a megfekvés helyét. Különösképen pedig termett és terem a félszigeten merész, tiszta magyar emberfajta, mely ért a fejszéhez, az ekevashoz, a szőlőkapához, a pásztorbothoz, legjobban pedig az egy darabból, tűzzel vassal kivájt bödönhajóhoz és az öreghálóhoz, a melylyel csöndes időben, de szélben-viharban is kiszáll a vízre; ért végre a jéghez, a mely alatt mesterileg űzte és űzi a téli halászatot.
A félsziget természete mindent adott az embernek s az nem is
vágyakozott más partvidék felé; elzárkozásában pedig megőrizte az ősi szokás nagy részét.
Tihany halászélete még pár évvel ezelőtt teljesen érintetlen volt. Csak most hagyta el az ősi bödönhajót s költözött tíz emberre való lapos fenekű hajókra; de bödönhajó azért még akad.
Bizonyosra vehető, hogy a halászat szerszám, fogás, rend és szokás szerint legalább is a tihanyi apátság alapításának idejébe esik. És az idők folyása, változtató hatalma végig járt Balatonfőtől Balaton-fenékig, Veszprém, Somogy, Zala partvidékein végesvégig; de kihagyta Tihany halászait; elhaladt mellettük, mintha félt volna a betéréstől. És a kutató, bármilyen híve legyen is a haladásnak, a multak körül puhatolódzva, hálát mond az időnek, hogy itt felejtett egy darab ősrégi népéletet, a melynek hasznát veszi a haladás is. – Hiszen ez a legbiztosabb kalauz a multak földerítésében.
A régi bödönhajó százados tölgy korában ott állott a félszigeten; fáját a Balaton szele edzette kőkeményre; az öregháló apacsfája tihanyi husángból telt; a háló teste tihanyi kenderből való, melyet halászmenyecske, halászleány, vénséges anyóka fonogatott hosszú téli estéken, meseszó mellett léhésfonallá; a tihanyi halász viszalója sodrotta vastagra, kötötte hálónak, dugásnak, szakgatónak; a háló fölét tartó gyékény-pálha tihanyi mocsárból került; a háló inát súlyozó kő csak olyan, a milyen Tihany körül "terem"; a szigonyt, de sőt az őn-, fogas-, csuka- és harcsahorgot is tihanyi kovács pőrölye formálta ki vásott kerékabroncsból, patkóból, no meg a kasza fokából; s az a körmös keresővas is tőle való, a jegellő fejszéjével vagyis szakóczával együtt.
Szóval, a tihanyi halász nem szorúlt senkire sem, azért maradt meg a kezén minden a legszebb ősi rendben.
Szánalommal, kicsinyléssel nézi a foki vagy kenessei bérlő háromszáz öles hálóját, csigás dereglyéjét, paráit, ólomkarikáit; – ez nem ősi; azt mondja rá "zsidószerszám – nem kell".
Ám lássuk a tihanyi halászmesterség sorát.
A tihanyi halászság, mint ősi időkben, úgy ma is tizedes; tizedét az apátságnak adja; beléöröklődött s nem zúgolódik ellene. Szent György ünnepén, mint a tihanyi halászkalendáriom újév napján, a tizedet készpénzzel váltja meg s ezentúl jövő Szent György napjáig
úgy és akkor veti a hálóját, a mint szokta vagy a mint épen kedve tartja – senkinek semmi köze hozzá. Az a megváltás csak amúgy régi soron történik: hozzávetőleg. Az apátság megmondja a magáét s aztán szépen megalkudnak s szent a béke; minden a legjobb rendben van.
És a mi még ezen is túltesz, ez az, hogy a tihanyi halászok miatt megeshetett a franczia forradalom, a nagy elnyomatás; megeshetett a magyar nemzet szabadságharcza, következhetett reá a "beczirker" világ, azután az ébredés kora; az ember méltóságáért síkraszállhattak a szabadelvűség, jogegyenlőség legnemesebb bajnokai, hogy sötét korszakok leggyalázatosabb intézményét, a botbüntetést eltöröljék: mindez a tihanyi halászartikuluson nem változtatott semmit sem. Ha vétség történik tisztesség vagy kötelesség ellen, összeáll a bokor parton, gyepen, akárhol, törvényt ül, itél; lehúzza a bűnöst az édes anyaföld kebelére s az igaz, hogy nem bottal, hanem a czibék ágasfájával, a melyet nagy szükség esetében kisebb szekér rúdjának is lehetne használni: "eligazítja, a mint illik". És a mi még mindezen is túltesz, ez az, hogy a bokor lefogja az előljárót is s ugyanazért, a miért a közönséges társ csak három czibékvágással igazíttatik el, ugyanazért jár az előljárónak hat vágás.
A tihanyi halászok ősi szervezete, ha egyébért sem, már az addig mondottakért is megérdemli, hogy részletesen kifejtsük.
A tihanyi halászság ez idő szerint hét bokorra vagy felekezetre – ujabb szójárás szerint kompániára – van felosztva s mindenik bokor tíz-tíz emberből szervezkedik, még pedig a képzelhető legtökéletesebb önkormányzati eljárással: összeáll rokon, jóbarát, a mint legjobban megférnek egymással.
Minden bokornak megvan a maga ládája, a maga korsója, teljes halászszerszáma, melynek értéke tíz részre van osztva; ennyire természetesen, az állítása is; a szerszámhoz tartozik tíz tarisznya, mely egy rőf tihanyi vászonból való s a halászmérték egységét képezi.
Szent György napján a bokrok összeállanak s megbecsülik a szerszám értékét s az egész értéket tíz részre felosztva kimondják, hogy mennyi esik a bokor minden egyes emberére. Igy, ha valamelyik kilép, vagy meghal, azt, vagy örököseit, része erejéig kifizetik; a ki a helyébe lép, hasonló pénzzel veszi meg a részét.
Ilyen módon a bokrok mindig teljesek.
A bokornak jogában áll, hogy azt a tagot, a melylyel nem tud megférni, vagy a mely a tisztesség ellen súlyosan vétett, akarata ellenére is kifizesse, esetleg a rész visszatartásával, kebeléből kitaszítsa.
Egy szerszám értéke egyremásra kétszázötven forint; egy rész tehát huszonöt forintra rúg.
A tihanyi halászbokrok a következők:
Úgynevezett ősiek:
1. Ujhalász, állítólag a legrégibb; 2. Kis-, 3. Selyem-, 4. Disznósi bokor.
Újabb koriak:
5. Honvéd-, 6. Kőmives, 7. Jeges bokor.
Az önkormányzati úton szerzett halászszabályok, a melyek a disznósi bokor ládájában őriztetnek, következők:
Kívül:
Disznósi kompánia
részére
Bötsű Levél 1859-dik
Esztendőben.Belül:
Halász articulus az az regula
az 1764-ki mód szerint.Ú. m.
1. Hajo tsináláskor vagy hálóállításkor ha valaki készakarva elmulasztja, az egész napszámot tartozik megfizetni.
2. Ha az hálót az hajóra beviszik nem káromkodással, hanem az Jézus nevibe mint Krisztus halászai.
3. Ha a kormányos bekerit, mikor egy szál kötél elmegy, akkor Uram Jézus Légy velünk ady Jó Szerencsét, ments meg minden veszedelemtől.
4. Ha valaki a szerszámhoz nem ér mire beteszik a hajóba. ha előljáró hat Czibékvágást, a közlegény pedig három Czibékvágást szenvedjen.
5. Ha valaki készakarva ha parancsolat éri és mégis lustaságbúl
426
vagy pintzénél elmarad, ha akora oda nem ér mikor már a harmadik kötél végi kiér, akármennyi szerencse legyen minden Jussát elveszti.
6. A ki hajón Istenét, Szentjét vagy más mocskos káromkodást mond, addig a szerszámhoz nem szabad neki nyúlni, ha előljáró hat Czibékvágást és négy szál gyertya á Szűzmária oltárához, ha közlegény pedig három tzibékvágást és két szál gyertyát tartozik venni.
7. Ha valaki akár jéggel akár híg vizzel 1 funtos halat akár garda akár Süllő akár tsuka legyen az elorozza az az ellopja, minden irgalom nélkül szerszámától megfosztatik és a Tzibékjével gyalázatosan eligazítatik.
8. Ha valaki a Jégen káromkodnék részeg vagy Józan fejjel azonszerint büntetődjék mint a hajón.
9. Ha az czéháznál vagy akárhun hálót varrnak vagy repelálnak, a ki elmulasztja az első punctum szerint büntetődjék.
10. Ha valaki pénzosztáskor a halásztársát meglopja a pénzét elorozza a kárt tartozik visszaállítani azonkivül valamennyi pénze jut a kilencz között felosztódik és az Szűzmária oltárjához négy szál gyertyát vegyenek.
11. Ha a ládábúl akár amellett ülők akár más tsak 1 foréntot eloroz nagy szerszámot vesztett és gyalázatosan igazitasson a mit ellopott pedig kétszeresen tartozik viszafüzetnyi.
12. Ha a biró vagy más akárki borért küldetik ha megtapasztalják, hogy ivott belűle vagy másnak adott akkor a maga pénzin szinte annyit tartozik vinni.
13. Ha akármicsoda dologban akár pénzosztáskor akár hálóvarráskor akarmi mulatságban ha valaki kézfogás nélkül ki vagy bemegy, két akó bor, az elől járónak pedig négy akót tartozik fizetni.
14. Ha valaki elálmosodik akármi Dolog van aztat szabad megkötni és felhúzni de nem marha vagy fahordó kötéllel, hanem a szerszámhoz tartozandó fágyó és két akó bortúl 4-gyik szabad taksálni, ha pedig megmakacsítja magát, két annyit szabad rajta húzni.
Mellyrűl adjuk ezen szerződési articulus Levelünket nevünk aláirásával és kezünk keresztvonyásával Megerősitve Költ Tihanban Május 9-kén 1855
427
áltolunk megerősitve
Aszaló János m. k.
Csizmadia Istvány m. k.
Csizmazia János m. k.
Farkas Istvány m. k.
Farkas Mihály m. k.Foki László m. k.
Aszaló Imre m. k.
Horvát József m. k.
Dobos Imre m. k.
Pálfi József m. k.Áltolam Farkas Istvány Halászkompániának egyik tagja.
Az utolsó lapon:
Az az kötelesség regula, melyhöz tartsa magát mint elől Járó mint kis Legény tudniillik egymást megböcsülje az kicsin az öreget az öreg az kicsint minden dologban egy szivvel lélekkel egymást meg nem tsalva a belül írt tizennégy pontom értelmében
t. i.
Probatio calami.
Ehhez csatlakoznak az évről évre Szt. György napján szerzett Bötsü levelek, a szerszám értékéről s a rész meghatározásáról.
Ebből a nevezetes halászarticulusból valoban eszményi önkormányzat szól hozzánk, mely nem szorúlt a föld hatóságainak semelyikére; mindent "eligazít" az. a legrövidebb úton, felebbezés nélkül. Hová is felebbezne, mikor minden egyes, kezealáirásával alávetette magát; sőt aláveti magát még ma is.
Kitűnik a szabályból, hogy régente magok csinálták a hajót; – ma komáromi hajóik vannak, a melyeket azonban tihanyi ember szerkeszt –; hogy rátartók voltak a vallásra; a lustaságot, a lopást keményen sujtották s ápolták a kézfogást, mint az egymással való megférés előmozdítóját.
Két kitétel külön magyarázatra szorúl t. i. az 5-dik articulus harmadik szál kötele és a 14-dik art. fágyó kötele.
Minden szerszámhoz hat darab húzókötél tartozik; minden kötél ötven öles, három-három kötél jutván a háló mindkét szárnyara; ezeket összekötik s így a parttól százötven ölnyire vethetik ki a hálót; természetes, hogy a húzásnak legserényebben akkor kell folynia, mikor az utolsó ötven ölet, tehát minden oldalon a harmadik kötelet húzni kezdik, mert akkor a hal már érzi a veszedelmet s menekülni igyekszik; ekkor tehát minden emberre, teljes erejére van szükség.
A fágyó kötél egy vékonyabb, rövid kötél, a melylyel a húzókötél az istáp keresztköteléhez, továbbá télen a vezérrúd a húzókötélhez van kötve. Azt mondják, hogy nem illenék halászembert mással, mint szerszámkötéllel eligazítani.
De a szervezet még tovább megyen. A bokor emberei, mint halászok mind egyformák; a kormányos, Vagyis a bokor "eleje", csak akkora osztalékot kap, mint a többi társ s alapjában csak meg van tisztelve, t. i. őrzi a ládát, a korsót – 10–15 itczés –, s nála tartják az összejövetelt; egyedül a "Tzibékkel való gyalázatos eligazításból" jár neki több, mint másnak.
De a bokor belélete soknemű s ehhez képest ki vannak osztva a hivatalok, úgy, hogy rendesen csak három ember a valóságos közlegény.
A hivatalok a Disznósi bokornál így vannak betöltve:
Kis Péter kulcsos, bokoreleje és kormányos;
Német Vincze, íródeák; – ma már jegyző;
Farkas Péter, hegyenjáró,
Molnár Imre, kisbiró;
Pálli Károly, gyalogszer haleladó;
Major János, kocsiszer haleladó;
Farkas János, czémester;
Kovács József,
Kovács Vincze,
Horvát Márton, halásztársak.A kisbiró mindig a legifjabb halásztárs; ezt küldözgetik ide-oda; főkötelessége a halászat idejét bemondani s ha éjszakának idejére esik, a bokrot felkölteni.
A gyalogszer- és kocsiszer-haleladók az elárúsítást végzik; gazdái a bokornak.
A czémester igazítja a szerszámot. A hegyenjáróról külön szakasz fog szólni.*
Ha egyik-másik "hivatalos", vagy egyáltalában bokorbeli nem járhat el kötelességében, akkor csetrést, azaz helyettest tartozik állítani.
Ha valamely társ békétlenkedik vagy rendetlenkedik, a bokor
Lásd: A látott hal.
összeül és meginti egyszer–kétszer–háromszor; ha ez nem használ, "eligazítják".
A tizeden felül az apátság konyhája számára bizonyos mennyiségű halat minden bokor ád; ezt "szerhalnak" nevezik.
A mint látjuk, a tihanyi halászbokrok valóságos köztársaságok, melyeknek saját törvényeik vannak; a fennmaradás a legtermészetesebb módon biztosítva van, czéljukat pedig kiművelt munkafelosztás révén érik el.
Mielőtt a tihanyi halászság egyéb, általános jelentőségű ügyeire térnénk, álljon itt még egy vonás a bokor belső életéből.
A bokor nemcsak hivataloskodásra, hanem más ötletből is összejön a czéháznál, vagyis a kulcsos hajlékában. Olyan barátságos összejövetelek ezek, a melyeknél a már többszörösen említett korsóé a főszerep s ilyenkor láthatni, hogy a halászarticulus legkisebbik rendeletét is pontosan megtartják. A ki belép, kezet nyujt társainak s ha mulatozás közben csak egy perczre is távozik, a szomszédjában ülőkkel kezet szorít s ugyanezt teszi visszajövetelkor is.
Olyan csendes mulatozás ez, mely mélyen jellemzi az igazi magyarembert, ki a "Hanswurstot és Spassmachert" soha be nem veszi. Elbeszélgetnek, bodor füstöket eregetnek s közbe-közbe koczczintanak. Bejön az egyiknek, a másiknak a felesége, anyja, lánya s hozza tiszta kendőbe kötve a vacsorát. Igy jócskán felgyülekeznek; a férfiak az asztal körül, az asszonynépség a boglya vagy a cserépkályha tövében, külön-külön. Mikor már jól kibeszélték magukat, hát nyugodalmas jó éjszakát kivánva, épen oly csendesen elszélednek, mint a hogy felgyülekeztek és elvoltak.
De mikor beüt a jó szerencse, vagy vendég vetődik közéjök, akkor erősebben lüktet a bokor mulatozása; a kisbiró sűrűn jár a kancsóval a pinczébe s járja a felköszöntés, meg a tréfás szó is; és ha ügyes a vendég, kicsalja azt a magyar természetet, mely akkor nyilatkozik a maga zamatosságában, a mikor a kulcsos, poharat ragadva, a szoba közepére áll s a bokor tagjai körbefogják; kiki tele pohárral.
Ekkor rákezdi a kisbiró:
Én vagyok a halászlegény,
Én járok a viz tetején;
Én fogom az aranyhalat
A tihanyi hegyek alatt.
Könnyű apró halat fogni,
De nehéz megtisztogatni;
Könnyű szeretőt tartani,
De nehéz tőle megválni.
Megváltam én szeretőmtől,
Mint a zöld ág levelétől;
Messzire estem szegénytől,
Hirét sem hallom senkitől.Leginkább csak az első versszakot éneklik; a kulcsos csöndesen a legénység élénken bokázik; közben-közben hol az egyik, hol a másik magasra ugrik s nagy erővel összecsapjá a levegőben a két lábát; az a nehéz, kemény halászsaru ilyenkor akkorát szól, mint valami kölyökágyú. Ez a halászverbunk. Semmi kicsapongó sincsen benne; sőt, inkább komoly, mint víg.
Most térjünk át a többire.
Tihany félszigete körül a Balaton vize halászmódon három főrészre, ez ismét harminczhat vonyóra van felosztva, a mihez még nyolcz hegycsúcs is tartozik, a melyről azonban más helyen lesz szó.* A három főrész ím ez: a "Láb" vagyis a félsziget orra, a "Felső-part" (északkeleti) és az "Alsópart" (délnyugati).
A vonyók így vannak felosztva:
Láb. 1. Lósvonyó, 2. Csigásvonyó, 3. Öreglábeleje, 4. Kislábeleje, 5. Kút (nagy mélység), 6. Sárosvonyó.
Felsőpart. 7. Kertekeleje, 8. Szilvási rét, 9. Fecskelik (a sok parti fecske fészkétől), 10. Gödrösföld, 11. Ebefon, 12. Dűpart, 13. Keskenyvonyó, 13. Baromitató, 15. Sziládi szőleje alja, 16. Potyogókő, 17. Váralja, 18. Szivemvonyó, 19. Somos, 20. Kollátkert, 21. Laposkő, 22. Vastagnád eleje, 23. Kupolya.
Alsópart. 24. Szifákeleje, 25. Kövesvonyó, 26. Sóspart, 27. Alsószarkány, 28. Keskenyvonyó, 29. Gömbőkű, 30. Felsőszarkány, 3'. Gurbicsaalja, 32. Ráta, 33. Jajtekerő, 34. Csókapartok, 35. Felsőkües (köves), 36. Usztató.
A hét halászbokor oda száll ki, a hova épen kedve van s ha több bokor találkozik egy tájon, vagy megegyeznek a vonyókban, vagy mindjárt – legtöbbször – sorsot vetnek.
A sorsvetés egyáltalában nagy jelentőségű a halászoknál; a tiha-
* Lásd: "A látott hal".
nyiaknál legfőképen, mert ősrégi megszokásból eredve, belényugosznak s így a békés együttmaradásnak úgyszólván sarokköve.
A vonyóra való sorsvetésnek legeredetibb módja az, hogy a bokrok kormányosai a földre teszik kalapjukat és összeadják bicskájokat, a melyekre rámondják, hogy ez a bicska a vonyó. Erre a bicskákat egy ember, vagy – ha akad – gyerek, a kalapjába vagy kötényébe szedi; jól megrázza; azután láttatlanban kimarkol egyet s belédobja a balkéz felőli első kalapba s így sorba a míg a bicska tart. Nincs eset reá, hogy valamikor összevesztek volna; de az is igaz, hogy derül és komorodik az arcz, a mint az egyiknek vagy a másiknak jó vagy rossz vonyó jut, mert van ám ott sáros, akadós is elég.
Manapság, az írás terjedésével s kivált az őszi nagy halászat kezdetén a megfelelő nagy sorsolás czédulával történik.
S a mint a bokrok meg tudnak egyezni és nyugodni a sorsosztotta vonyókban, úgy megnyugszik a bokor egyes embere az osztalékban, mely szintén bicskavetéssel történik.
Mihelyt a bokor meghalászott s a szerszámot elrakta, kiszáll a gyepre s egy rakásra hányja a kifogott halat; erre valamelyik öregebb halász nekiáll s kiválogatja azokat a nagy halakat, a melyekre mindig akad vevő; ezek után elosztják a pénzt; a többi halat elosztogatja tíz, lehetőleg egyenlő rakásra, a mely műveletet kilencz társa szemmel és szelid megjegyzéseivel kiséri – "nocsak ezt ide, ezt megoda, ide is kellene, oda is kellene".
Mikor már senkinek sincsen megjegyzése, minden halász beadja a bicskáját s rendesen gyereket kerítenek, kinek a kalapjába teszik a tíz bicskát; a gyerek jól összerázza, aztán sorba ráveti a halrakásokra – mindig balfelől kezdve. A kinek a bicskája melyik rakásra esett, az az övé.
Mikor beüt a garda, vagy egyébként kedvez a "jó szerencse" s mázsaszámra kerül a hal szárazra, akkor nincsen sorsvetés, mert akkor érvényre jut a tihanyi mértékegység, az egy rőf vászonból készült tarisznya; ennek rőfjét pedig kinek-kinek a felesége méri a karján végig a melle közepéig; természetes, hogy a kinek jó begyes, vagy épen "égi meszelő" jutott, az jár legjobban halméréskor; de már a tihanyi halász ezt csak úgy tréfásan hozogatja fel – elvégre ezt is a sors juttatta kinek-kinek.
A tihanyinál vakmerőbb halászt már képzelni sem lehet. A melyik még bödönt használ, evvel az ingó-bingó semmivel is merészen ereszkedik a háborgó vízre; ráveti járóművére a habütőt, a halászartikulus harmadik pontja szerint elmondja: "Uram Jézus légy velünk, ments meg minden veszedelemtül" s egy lökéssel ott tánczol hab tarajon, habvölgyében, követve a puritán harczos hires elvét, ki bizott az istenben, de szárazon is tartotta puskaporát; azonképen a tihanyi halász is bízik Jézusban és kérges kezével erősen szorítja az evező fogóvégét.
De bármi erősen szorítsa is azt az evezőt, bizonyos, hogy a Balaton haragos tündére, mely a nép hite szerint évenként legalább egy emberáldozatot követel, igen gyakran épen tihanyi halászembert szemel ki magának.
Annyi bizonyos, hogy Tihany halászélete mindenképen a legérdekesebbek közé tartozik. Messze földre szóló páratlan sajátságát a következő szakasz tárgyalja.