V. PÁKÁSZTANYA
Képpel.
Pákásztanya! A mai kor gyermeke hallja, olvassa e szót s legalább is különösnek találja ; – megfejteni, értelmét adni nem tudja s ha a véletlen nem jár kezére, ha nem kerül szeme elé UJVALVY [!] SÁNDOR-nak – az utolsó igazi vadásznak – leirása, vagy nem vetődik utjába Ős-Bihar lapályainak örege – de öreg legyen ám! – nem fejti meg a maga volt, letűnt valósága szerint sohasem.
A pákász, az egykori bihari rétségnek, mocsárvilágának ura és őslakója eltűnt – elfogyott, mint elfogyott lecsapolás útján a rét, a mocsár.
Az egykori nádrengetegek, ingoványok, kutak, morotvák, goronczok, zsombékok helyén ma az eke túrja a tőzeges, kövér televényt; az eke vasa néha zökken egyet – beléütődött valami levert czövek, karó földalatti maradványába, talán a pákászkunyhó mesteroszlopába, mely azt a sátorszerű, csúcsos nádalkotmányt támasztotta.
Itt-ott kiturja az eke a karózatok egész sorait, melyek szépen kettősben, úgy egy derék macskajárónyira vonulnak egymás mellett, erre arra kanyarogva s a kanyarodások öbleiben lépésnyi közöket hagyva: ezek a csíkgátak vagy lábók maradványai. Kitúrja az eke a hozzávalót is: elfeketedett fűzfavessző fonadékok ezek, hasas, vagy tölcsérszerű alakzatokban. Ezek a csíkvarsák maradványai; akkor szolgáltak a csíkgát közeiben, a mikor a bihari urak Komádiba "csíkászni" jártak. – Igaz, hogy ez a csíkászat titulus bibendi [az ivászat ürügye] s minden egyéb volt, a mi a bihari dáridóhoz tartozott, csak csíkfogás nem. Ezt rábízták a pákászra, ki meg is felelt emberül. Mert a történeti igazság úgy kivánja, legyen ide irva, hogy azokon a dáridókon bor, kártya és czigány mellől nem hiányzott a csík – more consueto [szokás szerint] káposztalében főve; s az igazi bihari gyerek úgy ette meg, hogy meg sem mozdította
állkapczáját, mert úgy kivánta az ősi virtus, hogy az egész csíkot azon rágatlan valójában csúsztassa le bárzsingján [nyelőcsövén] – akár a mai kor finnyás uracscsa az ostendei osztrigát.
A legszebb bihari nóta, a legvígabb adoma a komádi csíkászatokon termett; ott, a pákász tanya tájékán, a hol ma nem rikácsol többé a nádi veréb, nem költ káka tövén a rucza, nem fehérlik a nádsor alján a lábas kócsag, nem lengeti szárnyát a halászcsér, a sirály, hanem hullámzó búzavetésből kikél a pacsirta madár, rezgő szárnycsapással emelkedik mind magasabbra, folyton hallatva dalát:
|
Dicső, dicső, dicső |
azután merész kanyargással inkább zuhan, mint száll lefelé, eltűnik a vetésben, hogy megoszsza kicsiny éltepárjával a meleg fészek gondját – örömét.
A pákász-világ letünt, a mióta a folyók gátak közé fogva hömpölyögnek tova. Árkolásokon kifolyt a rét, a mocsár, mint kiütött csapon a hordó vize, bora, s a pákász, a nádas igazi gyermeke, a szárazra került, ott pedig elveszett.
A pákász talán utolsó alakja volt az igazi ősi magyarságnak; hirmondója annak az életnek, a melyet a magyarság halászó törzset, lehet, hogy egykoron a Kuku-nor táján s bizonyosan a Kaszpi tenger halászó helyein folytattak; és örökre kár marad, hogy a magyarságnak akadt ugyan KŐRöSI-CSOMÁ-ja, REGULY-ja, kik messze tájakon ember erején túl járó küzdelmek árán is keresték az ősök nyomait; de nem akadt embere, a ki itthon kereste volna; a ki leszállott volna a rétségek pákászához, hogy ellesse életmódját, mesterszavát, szerszámát s mesterfogásait; hogy egybevethesse a hagyományos történet állításaival s messze tájak népismeretének adataival.
A pákász szókincse elveszett örökre; életmódjának, fogásainak halavány képét csak az Ecsedi láp némely embere őrizte meg; de ez már nem a régi pákász, mert községhez tartozik, holott a régi, valódi pákász legfeljebb szított valamely községhez; egész életét, télen nyáron a rétségben töltötte; sokról még az sem bizonyos, hogy keresz-
telték, éltepárjával megeskették s harangszóval, papi áldással eltemették volna.
Még az a két legfőbb életszükség: a dohány és a puskapor sem igen hozta lakott helyre; – "szerezte" a lápokon, mint ruházatát, kését, bográcsát s szerszámjának kevés vasát – mindenét, még a "rozsdását", azt az egycsövű, megszögezett, megmadzagolt s mégis biztos puskáját is.
Adót nem fizetett; neve nem volt beírva község, megye, uraság lajstromába; nem volt jobbágya senkinek; pap nem szedte tőle a párbért, szóval a rétség szabad embere – még a nemes embernél is szabadabb volt.
Pedig élete nem folyt titokban; ismerte a környék gazdája, halásza, vadásza, messze vidék utazója; mert akkoriban, a mikor a pákászság virágzott, a csinált útnak hire hamva sem volt; gyepről-gyepre hajtott a magyarság; kútgém volt a mérföldmutatója, csillag a vezetője s a mikor a rétséghez ért, akár száz szekérnyom vezetett abba.
Itt kezdődött a pákász birodalma, melynek úgyszólván minden fűszálát ismerte; itt volt hivatása a külső világgal szemben, mert egyedül ő volt a biztos kalauz utasnak, vadásznak; a nemes ember csótáros [díszesen szerszámozott], fényes fogatának, a gyolcsos tót fedeles szekerének; sőt még annak az istenadta vándorló legénynek is.
S a reánk maradt hír azt mondja, hogy a pákász talpig becsületes ember volt, ki sohasem élt avval a hatalommal, a melyet a rétség belsejében könnyű szerével s nyom nélkül gyakorolhatott volna; mert csak rajta múlt, hogy azt, a ki kalauzolására bízta magát, valami lápkútba, ingoványba elveszítse.
Egy kis dohányért, pár töltés porért, néhány szögért fáradságot nem ismerő készséges kalauz volt; ismerős gazdával, vadászszal szemben, csak úgy távolról érintgette apró szükségét, a mit a rétségből ki nem teremthetett; adott aztán cserébe csíkot, csukát, rókabőrt, darutollat, vadkacsát, vadludat; megmondta a legjobb vadászó helyet.
A cseretárgyat mindig kéznél tartotta, hogy a vásárjáró mesterembertől beszerezhesse szükségeit.
Pénzzel nem igen bajlódott; – minek is!
A kit sorsa, útja, vállalkozása a lápok közé vitt, az nem lehetett el, nem boldogúlhatott a pákász nélkül, mert a lápok, rétek állapota
örökösen változott. Változtatta a földárjának föl- és leszállása; a folyók áradása, apadása, az esők járása; a pákász pedig ezeket mind ismerte. Jól tudta, hogy a tartós eső melyik részen lágyít, az áradás hol szakítja meg az ingó lápot, melyik része bírja az üres, melyik a megterhelt szekeret, a gyalogost, a lovas embert, az egyes marhát, a nagy falkát.
Nappal ezer jel szerint igazodott el; főképen a növevények és nyilt vizek után. Jól tudta, hogy a nád, a sás, a gyékény, a páfrány milyen aljon terem; ismerte a nádüstököt, a cseretet, a rónavizet; éles szeme meglátta a sűrű növényzet alján serkedező vizen a vízi lencsét, mely lápkútnak, mélységnek, a takaró növényzet csalékony voltának a jele. Éjjel csillag után igazodott.
De a miben tökéletes mester volt, a miben senkisem tehetett túl rajta: az állatismerete volt.
Ugy, a mint a szúnyogok raja egy gomolyban játszadozott, alant járt, vagy a magasba tartott; a mint a rónavizen a vízi bogár partfelé vagy a parttól távol kergetődzött, czikázott; a mint a csíkbogár felkerekedett s a vízből szárnyra kelt, a csiga karón, nádon fölfelé mászott, vagy az alján maradt: ez neki mind áradás, apadás jele volt. A mint ez vagy amaz a madár szólt, keringett vagy alantjárt, a mint más hálóhelyre költözött, ide vagy oda rakta fészkét, a mint a nádi pók szövögette hálóját, a vízipatkány, a güzü ásta lyukát: az mind időjárást jósolt.
A madár helyi mozgásából a közel jövőre jósolt; a madarak tavaszi, őszi vonúlásából kiolvasta az évszakok időjárását.
Nem röpült fel madár, melyet meg nem nevezett volna; nem rakott fészket, hogy a pákász ne ismerte volna; a madár szokását, életmódját, mint minden állatét, a legapróbb részletig ismerte; szedte tojását, fiát; nem csoda, hogy akkor fogta el, a mikor épen akarta, vagy szüksége volt reája.
E mellett mindenkor halász is volt. A legapróbb részletig tudta a csík, a csuka, a kárász, a czompó, a bobály járását, szokását, ívóhelyét, megfekvését, felszállását, a fenéken való járását: – fogott is a mennyi épen kellett.
Csúcsos nádkunyhóját a rétség és lápok belsejében "hegy"-re építette, inkább rárakta, hogy könnyen el is vihesse; emlékeztetett
471
a nyári kunyhó a finn "kótára", mely azonban fenyőrudakból készül. A "hegy" nem hegy s nem domb, hanem – a lápi ember fogalma szerint – szilárd sziget, a melyen a mocsárfűz, a rekettye, néha az eltörpülő nyárfa, megvetheti gyökerét. A tűzhely a középen s csak a sík földön volt; fölötte függött a horgas szolgafa, mely a bográcsot tartotta; a gorczok táján a nád közé be volt szurkálva a kanál, az ár, kés, orsó, viszáló, fésű; köröskörül hevert a "czókmók", bunda, szűr, a lápi bocskor; az eleség s az ürgebőrbe rejtett borotva magasra volt akasztva; mert a lápi ember, a pákász mindig borotválta az állát.
Kívülről a kunyhó csúcsa táján feszült a rókabőr, néha nyúl vagy vadmacska; a kunyhó körül járkált, lubiczkolt a pákász "majorsága", szelidített, pelyhes korában kiszedett vadrucza, vadlud, néha egy-egy csonkaszárnyú darú, vagy kócsag is.
Csak a rangosabbja készített putrifélét, mely kissé be volt ásva a földbe – fal helyett; aztán rá volt rakva a fedél, megföldelve a tövén környöskörűl. Se ablak, se kémény; az ajtó fölött egy lyuk, a hol a betóduló világosság s kitóduló füst örök harczban állottak egymással.
Itt járt-kelt a feleség, itt született s cseperedett fel a pákász gyermeke – a szabad természet szabad teremtménye.
A pákász főszerszámja háromféle volt: a "rozsdás", a varsa és a tőr; a mi pedig mindig vele volt, az a kaszúr, melylyel vágott, s a lápibot, a melylyel tapogatott; egy toldott-foldott lélekvesztő is ritkán hiányzott.
A "rozsdás" és a lélekvesztő, mint drága jószág, mert nehezen szerezhető, örökségbe járt.
A pákász sohasem volt jó lövő, az igazi vadász ember értelmében. Repülő madárral, futó vaddal nem boldogúlt; – hagyta röpülni, futni kedve szerint, mert más volt az ő módja; ráadta magát a lesre. Kitanúlta a madár járását, tartózkodását, hálóhelyét, főkép pedig azt, hogy mikor jár seregesen s hová száll be. Mikor már kitudta, elővette a puskát s pákász módra töltötte meg; egy fél marok por és egy marok vágott ólom jól lefojtva. Azután meghúzta magát a kellő helyen s bevárta a sereget; a mikor azután a rucza, a lúd százával, ezrével beszállott s jól összeverődött a tisztás tükrén, oda lőtt a pákász a legsűrűbbjébe. Olyat szólt az a lövés, akár egy kölyökágyú s az is igaz,
hogy rúgásától szikrát hányt a pákász szeme; de ott is fetrengett tíz-húsz vad, festette pirosra a vizet, míg tolla szerteröpült a levegőben, akárcsak párnát repesztett volna meg valaki. Egy ruczára, egy lúdra pákászember nem tüzelt sohasem: "sajnálta tőle a lövést."
Rókával, vadmacskával, nyúllal sem tett különben; – kileste járását, csapását, fekvő helyét s fektében eresztette reá a lövést; de ez a ritkább eset volt, mert inkább folyamodott a tőrhöz, mely a bőrt épségben hagyta s így értékét a szűcs szemében növelte.
A tőrnek egy igen érdekes fajtáját különben a ruczákra és ludakra is alkalmazta. Kileste a pontot, a hol a nádból a síkvízre ki s be szoktak járni, mert tudta, hogy ezek a madarak kivált költés idején s mikor fiókákat vezetnek, állandóan a vizek bizonyos táján tartózkodnak s mindig ugyanazon a helyen járnak ki a szabadvízre, úgy, hogy a nád közt egy látható, keskeny csapás is marad. E csapásban a pákász – úgy arasznyi magasságban – egy erős nádszálat kötött keresztbe, erre pedig ráakasztotta a madzagtőrt, nagy nyílással, úgy hogy alsó kerületével két ujjnyira a víz alá ért; a mint a rucza vagy lúd úszott, fejével átjutott, nyakával is, de már a hasa feszítette, tehát húzta is a madzagot s így összébb hozta a tőrt, a lába pedig úszó mozgása közben, épen csuklójával érte a tőrt, tehát horgosan huzott s így a tőr legalább ís egy lábánál fogva ragadta meg a madarat.
Legszebb s legeredetibb ruczavadászatát télszakán űzte. Tudta a láp és rét helyeit, a melyek forrásosak voltak, azért be nem fagytak; s tudta, hogy kivált a tőkés rucza s azok a fajok is, a melyek északi tájakról hozzánk vonúlnak, szintén járnak a nyilt helyekre. Ekkor összebeszélt pákásztársaival nagy körben körülfogták a forrásos helyet s összébb nyomultak; útközben pedig pőrére vetkőztek! Kellő távolságra érve, egy füttyre, mind berohantak a vízbe. A ruczák a vízből nem bírtak nyomban fölemelkedni, mert térre van szükségök; erre volt építve a roham. A többit elvégezte a bot.
A halászati mesterfogásokban a pákász utolérhetetlen volt; úgyannyira, hogy még ásta is a halat; – bármily csodásan hangozzék is, ismételve legyen mondva: ásta, kapával a föld alól. De vegyük sorba.
A pákász, a rétség és láp természeténél fogva, igazi őshalász volt: dolgozott a varsával, főleg a csíkvarsával vagy kassal, a csuka-
PÁKÁSZ-TANYA
Komádi rét.
varsával és a vejszével; s minthogy a nyilt vizekből a csuka sohasem hiányzott, nagyon valószinű, hogy ismerte a csapóhurkot is. Ez utóbbira határozott adatom nincsen, de föl merem tenni, mert a csapó-hurok csukás helyeken ma is dívik s igazi ősszerszám.
A pákász jól tudta, hogy a csík gyakran felszáll, levegőt szippant, azt úgyszólván magán keresztül hajtja s hugygyóján kiereszti; ott tehát, a hol nyilt vizek közelében ingóláp volt, t. i. növénytakaró, mely az embert elbirta s a mely alatt mélység tátongott, természetesen vízzel telve, ott a lápmetszővel kivágta a takarót, úgy, hogy egy kútszerű nyílás keletkezett. A csíkok hamar odaszoktak s felszállottak egy kis levegőért. Ekkor a pákász dolga meg volt nyerve: a csíkvarsát a szádjával lefelé fordítva beállította a "kutuba" s a felszálló csík belétévedt, a bobálylyal együtt.
Jól tudta a pákász azt is, hogy a csík akkor, a mikor a hóvizek, vagy nagy esőzések megdagasztották a rétet s lápot, ide-oda uszkál; ekkor rekesztésre fogta a pákász a dolgot, t. i. karókkal, hinárral, mindenféle giz-gazzal keskeny gátakat – csíkgátakat, lábót – rakott, hosszú sorban, itt-ott közöket hagyva, a melyekbe a csíkvarsát beszoríthatta s a hol a járócsíkot elfogta.
A csíkkas természetesen fűzvesszőből való volt; így a csukavarsa is, melynek mind a két végén volt szádja. A csukáról a pákász jól tudta, hogy az érszerű, keskeny vizeken ólálkodik, a hol a szembe jövő kis hal nem térhet ki előle; vagy a síkvíz szélein, hol észrevétlenűl ronthat prédájára, tehát ide rakta a csukavarsát.
Tudhatta azt is a pákász, hogy a csuka "felfekszik", t. i. közel a vízszinhez órákon át egy álló helyen veszteg áll s ekkor a csapóhurkot kerítette a nyakába.
A hol nyiltabb vizek összeértek, ott veréseket csinált, hálóvarsát állított kárászra, czompóra, vagy vejszét csinált mindenféle halra.
Télen kizárólag csíkászott, mert akkor a csík teljesen hatalmába volt adva. A pákász ilyenkor bátran járt-kelt a jég hátán, s bárhol ütött léket, a hal odajött, hogy élő vízhez jusson; ekkor lékbe állította varsáit.
De meglepte néhanapján az aszály, a szárazság ís. Az ingóláp megszilárdult, a kutu alászállott; iszapossá, végre sárossá vált; a káka, a sás eltörpült, járható lett a rét, a láp; – utas, vadász a pákász tudománya nélkül is boldogult; sőt a vízivad is megfogyott.
Ilyen szűk időkben remekelt a pákász tudománya; nem fogott ki rajta még az "istencsapás" sem: vállára kapta az ásót s kiszállt a rétre.
Tudta jól, hogy a csík, a czompó, a kárász kemény halak ám, a melyek szükség esetén víz helyett a sárban is elélnek, s úgy, a mint az aszály halad, kuturól-kutura hátrálnak, mindaddig, a mig valami földalatti kutura nem akadnak – rendesen a lápok legmélyebb pontján – a hol a százados aszálynak is megtörik az ő szárító hatalma.
Ezeket a helyeket a pákász már apja – dédapja révén tudta s ásni kezdett mindaddig, a míg a földalatti kutura nem bukkant; mire megkapta, "szüret") volt, mert ott ezernyi ezrével volt összebujva kivált a csík, a melyet épen ezért nevezett el az öreg LINNÉ Cobitis fossilis-nek, az az "ásott halnak."
Mielőtt a letűnt pákászvilágtól végképen elbúcsúznánk, álljon itt még egy kép.
A pákászvilág idején az orvosi tudomány egy szentháromságnak hódolt: hashajtó, hánytató és vércsapolás. Az utolsónak révén érintkezett Aesculapius a pákászszal, mert a hova köpülyözéssel, érvágással hozzá nem fért, oda rakta a pióczát; ez pedig a pákász birodalmában termett.
Hogy mikor volt a pióczafogás ideje, ezt elmondta a pákászcsalád arczulatja; mert akkor férj, feleség s minden felkelhető népség térdig beállott a cseret vizébe: arcza feszült figyelmet árult el: volt ok reá: hogy megérezze rögtön a piócza csipését; vére árán szerezte – elhaloványodott.
Sok utánjárással ennyit birtam megmenteni letűnt korszak letűnt emberéről.
De a régi pákász ivadéka ős Bihar tájain még nem veszett ki merőben; csakhogy a haladó kor nagyot változtatott rajta. Ma csőszködés már az ő mestersége; törvény szerint van falubeli illetősége, törvény erejénél fogva be van irva az adózók lajstromába; szóval ma a törvény minden rendelkezéseinek alávetett, szigorúan ellenőrzött "állampolgár".
Őseinek birodalma, a Csíkország, lába alól mindinkább s mindenfelé fogytán van, a mióta a rakonczátlan Körös vize gátak közé került. – Bezzeg csíklakoma helyett a bihari urak ivadéka is a
"menu"-re jutott: követte a haladásban a pákászt. El is énekelhetik közösen:
|
Hajh! be szép volt hajdanában A csikászat fénykorában Úri életem! |
A kik újabb időben a "pákászról" írtak, azok már csak "állampolgári" formájával találkoztak.