VI. A CSIKÁSZ
Képpel.
Az egykoron oly hatalmas népies halászati ág, a csíkászat, ma általánosan leáldozó félben van s aligha megéri a huszadik század első napjának virradatát.
A rétgazdaság idejében, jelesen téli időben – legsűrűbben a nagy bőjt idején – hordókkal, csíklajtokkal megterhelt szekerek küzködtek a nagy magyar rónaság tapadó sarával, feneketlen kátyúival, azon igyekezve, hogy valamely népes várost elérhessenek s piaczára kiállhassanak.
S mikor a csikászok hordói megjelentek a halaspiaczon, hírök, szájról-szájra járva, bekalandozta a várost, kiszólította a szegény feleségét valami füstös bögrével, a gazdag szakácsnéját öblös, mázos fazékkal; mert a csík akkoron közétel számban ment: úrnak, zsellérnek kedves eledele volt.
A piaczon hosszú sorban állott a nagy kád, a melybe a hordóból, lajtból a csikot bedöntötték s e kádakban, kevés vízben megnyüzsgÖtt a síkos, barna halak töméntelen sokasága; ötszörte, hatszorta több volt a hal, mint a víz, úgy, hogy a bámuló szem egy szünet nélkül kavargó, kigyódzó, gomolygó tömeget látott; a megnyálkásodott vízből apró buborékok keltek s minden pillanatban száz meg száz csíkszáj jelent meg a fölszínen csillagágra álló bajuszával, hogy nyomban eltűnjék.
E csíktömeg fölszínén hevert a csikszűrő, rendesen egy kanalalakra kivágott, érett lopótök, kellő lyukasztással, hogy a víz hamar kifolyhasson; ritkábban fűzvesszőből fonott mércze, melyet lyukasztani sem kellett.
A csikászember tenyerestalpas párja – takarosan kiöltözve, mint a piaczra illik, – kínálgatta a "lelkemet", az "ifjasszonyt", "a nem-
zetes asszonyt", nagy ritkán a "tekintetest" is, ha elvetődött arra a tájra – a nagyságolás nyavalyája akkoron még nem is csírázott, a mikor t. i. a "Karok és Rendek" is csak tekintetesek voltak –s különösen a "lelkemasszony" – no meg az ifjasszony – kétszer-háromszor is végig járta a kádak sorát; előbb kiszemelte, hogy hol van a legöblösebb csíkszűrő, aztán hosszan latolgatta, vajjon jobban jár-e, ha az öblösebbel több apró csíkot vásárol, vagy a kisebbel kevesebb csíkot, de nagyobbat? addig addig; míg megállapodott.
Akkor egy váltógarasért derék csíkszűrővel mérték azt az eleven bőjti eledelt s természetes. hogy – lehetetlen lévén a "tetővel" való mérés – a ráadás el nem maradhatott, a mint ezt már a magyar asszony ősi természete meg is követeli, meg is adja.
A jó gazdasszony hírnevének akkor az is egyik alapköve volt, hogy "megfőzi a csíkot", természetesen káposztalében, a minek ismét az volt az elől járó föltétele, hogy a káposztához gyökeresen értsen.
A hírére rátartós, vagy épen féltékeny gazdasszony meg is találta az "urát" – "férjek" még akkoron nem igen voltak – hogy jó lenne bizony egy kis "csikászatot rendezni" s hogy jó lesz ezt meg azt az urat meginvitálni; az "ez meg az az úr" rendesen "tekintély" s kellő szájjal biró úriember volt, a ki portáról-portára eljárt a jó étel után s a vendéglátás fejében szerte hordta a "jó gazdasszony" hirét.
S az ilyen régi magyar "csikászat" keveset engedett még a disznotornak is; sőt a rangosnak szárnyra kelt a híre s bejárta még a szomszéd vármegyét is. Igaz, hogy nem egyedül a csík miatt – mert az jóformán csak ürügy volt –, hanem a társaság miatt, mely együtt volt, no meg mindazért az "istenáldásért", mely a csíklevesre következett s a mi alatt a vendéglátó ház asztala megrecsegett, meggörbült: legesleginkább pedig azokért a – sokszor bizony nagyon sikamlós adomákért, a melyekre az a sikos jószág oly nagyon alkalmatos volt. Az ilyen lakoma szelleme megfelelt a közmondásnak, mely ugyancsak a csíktól vette eredetét, az az: "eleven mint a csík." – Sőt nem egy magyar vármegyében – leginkább Biharban – a "csíkászatnak" a megyei közélet szempontjából is nevezetes jelentősége volt; jobban hozta össze s közelebbre is juttatta egymáshoz a vezető elemeket, mint manapság nem egy hangzatos czímű egyesület közgyűlése a maga elemeit.
A legtöbb magyar vármegyében ma ennek vége szakadt; a pákászt követte a csíkász és akárhány piaczon, mely egykoron híres volt a csíkról, ma hiába keressük a kádat, a csíkszűrőt s a "csikászatot".
Ma már csak az Ecsedi láp – Szatmár megyében – és a Szernye mocsár – Beregmegyében – áll még fen; csak ezeken a tájakon járja még manapság is a "csíkászat" – persze már "estély" vagy épen "soirée" megpótlással s természetes, hogy szelleme is csak amolyan uras, finyás, bágyadtan beteges.
A Szatmár, Szabolcs, Bereg vármegyékből Munkács városa felé vezető, immáron igazán "csinált" uton találkozunk még csíkászok szekerével, jól megtöltött csíklajtokkal; viszik a csíkot Munkács piaczára, a hol összesereglik a "Verhovina" szegény orosz népe – általánosan "rusznyák" – lesi a "bőjti eledelt", azaz a csíkot s nagy baj, ha ez egyszer-másszor elmarad, mert akkor az a boldogtalan nép a napot nap után egy kis tengeriliszttel s pár hagymával húzza ki – azt mondják, hogy csak így élhet meg valahogyan, mert a mindennapi jólakásra nem telik; és inkább ezért is van, hogy hite az év háromszáz és hatvanöt napjából háromszáz és huszonötöt bőjti napnak rendel!
Az Ecsedi láp csíkásza "országnak" mondja a csíkászásra alkalmas területet; "csíkország" az neki, határozott területi tulajdonságainál fogva, van t. i. határa; csíkország azért is, mert van "királya", mely nem valami babonától eredő költött rém, hanem valóságos, élő, ékes "csíkkirály", a ki mellől még a "csíkdáma" sem hiányzik.
A csíkok vezérlő alakjánál, a LINNÉ "ásott csíkjánál" – Cobitis fossilis L. – t. i. nem épen nagyon ritka eset, hogy bőrének barna festőanyaga elenyészik s ilyenkor az illető csík élénken kanárisárga; akad olyan is, a melynél a festőanyag megfogyatkozása nem általános s ekkor a csík sárga-barnán foltos; az ilyen csík a tömegből mind a két esetben nagyon kirívó; ez a sárga vagy sárgánfoltos csík a "csíkkirály".
De a festőanyag megfogyatkozása nem ritkán oly nagy, hogy a csík fehér; az a sajátszerű testszínbe játszó fehérség ez, a melyet a földalatti vizek gőtéjén, péld. az Adelsbergi barlang híres Proteusán láthatunk. Ez a fehér változat azután a "csíkdáma".
Az előbbi színváltozatot a tudomány "chlorochroismusnak", a
másikat "albinismusnak" nevezi s az utóbbiról tudvalevő, hogy az embernél is előfordul, a midőn a test szokatlan fehérségével a vöröses szem és lenfehérségű haj jár együtt.
A "csíkország" a maga egészében sajátságos valami. Az Ecsedi láp óriási spongya, mely elnyeli a Kraszna folyót, hogy alább, úgyszólván megszűrve, kibocsássa; a széleken ártatlan kaszáló, melynek nyirkosságáról csak a sás sokasága tanúskodik; a közepe felé, első tekintetre nádtenger, melyből itt-ott nyárfa is ágaskodik.
Tyúkod a Szatmár vármegye megyei életében történeti nevezetességre vergődött, voks számba járó ólmosbotok hajdani termőhelye, Csenger és különösen Börvely falu, mely a legtökéletesebb lápifalu, mert csak egy a bejárója, kijárója egy sincs – és még számos más, helység a csíkászok székhelye.
A vidék a közönséges sík benyomását teszi s mégis van benne valami sajátos; annak, a ki festői értelemben a "levegőt" ismeri s természetesen a színek hatását is, legott fel is ötlik az a "levegő", mert ez a láp nedves lehelletétől párákkal van tele, a melyek máskép törik a felkelő és leáldozó nap sugarát, mint töri a szíkes Kunság rónaságának száraz levegője. A növényzet felszíne mindig friss, bizonyos fokig nyirkos, ezért mindig teliszinű.
Börvely csinos magyar falu; népe székely eredetűnek vallja magát; s ha az életrevalóság és egy kis élelmesség embertani alapnak elég, akkor a származtatás helyes is lehetne.
A kutatót legott figyelmeztetik a "Rákóczy földvárára", mely a lápnak egyik "hegyén", azaz szilárd szigetén van felhányva; a kutató egyáltalában untalan találkozik a Rákóczy-korra való vonatkozásokkal. Nem is csoda; – közel van a Majtényi sík, rajta az ú. n. "átkozott hely", hová e vidék embere lábát nem teszi he, sőt a melytől még a jószágát is óvja, mert azt tartja, hogy menten kiadja a páráját, mihelyt az "átkozott hely" füvéből eszik.*
Ezt a "földvárat" érdemes megnézni; de a ki akarja, az szóljon be a csikászember házába kalauzért. Az udvaron legott meglátszik a lakó mestersége: alkalmas helyen gondosan fölfuttatva a kurtanyakú "lopótök", az eresz alatt a mult évi kivájva és derék fűzfavessző kasor-
* Ezen a helyen köttetett meg a hires Szatmári béke, s tény, hogy a nép mint ezer veszedelem helyét kerüli.
nyába foglalva immár csíktök; alatta a gyékényből szépen megfonott csíkputtony; az ajtófélfához van támasztva a lápibot; a kaszúr jó magasan valami résbe van dugva, "hogy a gyerek el ne érhesse"; a kerítésen szárnyasvarsa szárad, az ól hiújából [padlásteréből] kikandikál a tapogató, mert a kiöntéseken a csíkász varsával, tapogatóval is dolgozik. Alkalmatos helyen a vékony friss fűzfavessző-rakás, közelében megkezdett csíkkas, a derék mereglyéivel, vörcsökig készen. A csíkászt sohasem kell nagyon hivogatni, nyomban készen van, mert ő nem csak járja, hanem szereti is a lápot. Most is előveszi a lápibotot, a kaszúrt meg a csíktököt, lerúgja a csizmát s bocskort köt, mert ez nem tiporja az ingólápot s ha meg is merűl, ki is ereszti a vizet; fölkapja s a korcz mögé dugja a gatyaszárat, szalmakalapot nyom a fejébe és indulhatunk.
Elhagyjuk a falut szárazmalmostól, a börvelyi református temetőt széleslapú, hegyes fejfáival s követjük a mély kerékvágású dűlőutat, mindenütt kukoriczaföldek között, melyeknek széléről ezrével kaczag felénk a napraforgó virágnak néha tótkalapnagyságú tányérja s helyenközön a tök futóindája nagy körben borítja a földet. Itt semmisem mutat a láp közelére, pedig hamar érjük el. A földek közül kiérve, elfogy az út s rétség terűl el, szélén szekérállásokkal; füve megvegyül sással, apróbb kákával s távolabbról már a nád is bólingat; szélén érszerű víz látszik, a melyben a deszkából összetákolt, fenekén gyékénynyel meghányt ladik várja a csíkászt és vendégét.
A csíkász egy kicsit neszel, körülnéz s mikor biztos benne, hogy senki sem látja, neki megyen egy nádüstöknek, tövét megbolygatja a lábával s kihúzza a tolórudat, a melylyel a ladikot hajtani szokta; az ülődeszkát is onnan keríti elő s ekkor indúlhatunk. A dugdosásban igazi mester.
A nádrengetegbe vivő, gondosan tisztított csapás oly keskeny, hogy a nád mindkét oldalon éri a ladikot; kanyarogva, kigyódzva vezet mind beljebb; a nádüstökök mind magasabbra szöknek; néhol be vannak futtatva a lápi csillagvirággal (Convolvulus); nyiltabb helyeken föltűnik a páfrány (Aspidium), illatossá teszi a levegőt a vízi menta. A víz tiszta; feneke a korhadó növényektől sötétbarna; különben nyüzsög benne az élet: félresiet a szurokfekete csík-bogár, a tarajos hátú gőte; mászkál a Phryganeák tegezes álczája s a szitakötőé is; a ladik előtt hosszú ugrással beczuppan a kecskebéka
A CSIKÁSZ
Ecsedi láp
s a mint az iszapba furakodik, felhőszerűen zavarja meg a vizet; a lomha tányércsiga (Planorbis corneus) mindenütt látható; egy-egy könyökéles kanyarodáson, mint valami egér, úgy surran a gyöngyös vízicsirke; majd szárnyra kap a bagolyszínű "bölömbika"; mindenfelől hallszik a szárcsa rikkanása.
Hirtelenül vége a náderdőnek, a ladik partot ér: buján pázsitos, telizöld szigetre értünk, teljesen begyepesedett emelkedéssel, melynek szabályos négyszöge maga mondja, hogy "földvár".
Az egész nem több, mint körülbelül 400 □ méter, mintegy 3 méter emelkedéssel; a láp belsejében való elhelyezéséből következtetve, talán inkább nehéz idők menedékhelye, mint hadi alkotmány.
A magaslatot meghágva, sajátos látvány kapja meg a szemet: a szemhatár legszéléig egy fény nélkül való barna tenger hullámzik, a melyből kikél Tyukod templomának sugár tornya. Nád, nád és nád, melyet a szellő lenget, a szél hullámzásba hoz, a vihar lefektet!
A láp moszkitója, a szúnyog, felhőszerű rajokban járja a tánczot; a félig bagolyfejű nádi ölyvek lágy szárnycsapással lebegve, meg-megállva, fáradhatatlanúl keringenek, lecsapnak. eltűnnek, hogy ismét megjelenjenek; a rucza kisebb-nagyobb csapatban kél és tovasiet; a lesésben kifáradt gém lomhán szárnyra kap, hogy más cseretben, vagy valamely lápi "róna" szélén újra csak lessen; – sír a bíbicz, pelyhes fiát féltve; a nádi veréb éktelen lármát csap nádszálak közé kötött fészke táján s a messze távolban átlászfehér halászcserék lengedeznek, röptükkel hírt adva a szemlélőnek, hogy ott rónavizek tükre csillámlik a verőfényben.
A szűz természet elragadó képe ez, mely mélyen bevésődik annak lelkületébe, a ki a természetnek igazán híve, barátja.
És itt van az igazi "csíkország" hallgatag királyával; a csíkász pedig, kit a község közepén megnyom az adó, megzaklat az idők nyomorúsága, itt szabadnak érzi magát – tudja, hogy itt ő az úr s innét van az ellenállhatatlan vonzó erő, mely a lápra viszi.
A szemhatár szélén túl is, innen is, hol keletre, hol nyugotra vagy más világtáj felé – lomha fekete füst gomolyog; hol úgy, mint a jó Ábel, hol ismét úgy, mint a gonosz Kain áldozatának füstje: égetik a lápot az év minden szakán, nagyban természetesen késő őszszel, télen és tavaszkor, mikor sok az elhalt száraz növényzet. Ez a lápége-
tés éjszakának idején bűvös egy látvány: a tűz fut – majd megáll; magasra lobban, majd lohad; majd csak a gomolygó füstfelhő van megvilágítva hasonlóan ahhoz, mely a tűzhányó hegyek torka fölött lebeg; a fény ezernyi változata, úgy, a mint a tűz alacsony füvet, magasabb sást pusztít, vagy a cseretek nádjába kapott.
A csíkász int s bevezet a nádba; itt van az első "csíkgát". Nagy darab lápnak minden felszedhető giz-gazából készült, jó lépés szélességű s gátszerűen elnyúló alkotmány ez, mely alig emelkedik a víz színe fölé, az ember lába alatt süppedezik s vizet bocsát mint a megnyomott spongya; három-négy lépésnyire egymástól, keresztbe-járó csorbák vannak, ú. n. kashelyek, a melyekbe a csíkkasok vízszint vannak beillesztve – felváltva a verseggel a gáton innenre, túlra s oly mélyen, hogy a verseg nyílása a víz színe alatt van. A gáton innen és túl nyilt nádas cseret terül el s a csíkok iparkodnak innen is onnan is a gáton átszállani; így biztosan belékerűlnek a csíkkas tömlöczébe.
Emberünk kiemeli a csíkkast, szádjával lefelé fordítja, kiveszi a kas farából a csóvadugót, fél szemével belekukkan a kas méhébe s ha fogott a kas, leteszi a kalapját, megfordítja a kast s bedönti a fogottat a kalapba, mely ilyenkor szűrő is.
A kalap meghemzseg a sok istenadta lápi teremtéstől: kigyózik a csík, búvik a zömök pócz vagy peczehal; az apró kárász szípákol, hányja-veti magát; ifjú s vén gőték ügyetlenül kapaszkodnak, visszaesnek, vagy hanyattvágódva mutogatják tarka hasukat; a csíkbogár uszólábával evezés módjára rugaszkodik, mindig azon iparkodva, hogy a többi apró boldogtalanságok alá jusson. A csíkász kiszedi s kihányja a csiga-bigát, gőtét, bogarat, a póczot és kárászt, a csíkot pedig bedönti a csíktökbe.
Ez a "rekesztéses" csikászat, melyet nagymértékben kivált tavaszkor űznek, a mikor a láp kidagad s a csík a kiöntésekbe veszi magát.
Keressük föl immár a lápkutakat, a valóságos lápi csikászatot.
A csíkász figyelmeztet, hogy szorosan a nyomába lépjünk. Keskeny csapáson nádak és gyékények között haladunk, majd kurta, majd hosszú lépéssel zsombékról zsombékra hágva. A csikász lápibotja folyton puhatol s ha itt-ott elvéted a nyomot, térdig süpped a lábod a mocsáros, szennyes habarékba.
A csapás végén sík tér nyílik, átellenes szélén náddal szegve. A szennyes zöld alapból a lápi páfrány kaczagózöld levele emelkedik mohaszerű, összeszőtt aljból: ez az ingóláp.
A mint rá lépünk, enged mint a kelet legpuhább szőnyege; sőt még ennél is jobban, mert a lépés súlya alatt hullámszerűen meginog az egész térség; a láb alatt medencze támad s nyomban serkedezik bele a viz.
A csikász és az, a ki követi – követni meri – magasra emelgeti a lábát; imbolyogva haladunk.
Ez a növevénytakaró vizet borít; sokszor alig arasznyi vastagságú, de feneketlen mélységet rejt: a láb izmai ennek tudatában ösztönszerűen megfeszűlneK; úgy a mellkaséi is; szóval a test nem súlyát, hanem nehézkességét iparkodik elenyésztetni. Jó menet után elérjük a lápkutat, mely vagy természetes, vagy a lápmetszővel kerekre kivágott nyílás, a melybe a csíkász a kast szádjával lefelé vagy legalább dűlve állítja be, hogy a levegőért felszállingózó csík belétévedjen.
Képünk egy lápi "hegy" közelében elterülő ingólápot ábrázol, lápmetszővel kivágott lápkúttal s beállított csíkkassal. A csíkász lápibottal, csíktökkel kezében, csíkputtonynyal a hátán épen a kút felé lábol.
De a "csíkszüret" téli időre esik, még pedig nagyon természetesen. Ebben az évszakban a láp egész fölszínét jégkéreg borítja s a csíkok seregei megszorúlnak levegő dolgában, a melyre pedig nekik, életük minden ú. n. keménysége daczára is nagy szükségök van; a ki tehát a lápok alkalmatos helyein léket vág, az szüretel, mert messze környék csíkja, póczhala odacsődül a lékhez, hogy levegőhöz, vagy legalább levegővel áthatott vízhez jusson. Az Ecsedi láp egész környékének fölkelhetó népe ilyenkor a csíkászatnak él, mindenfelé léket vagdos s megrakja csíkkasokkal. Természetes, hogy ilyenkor felesleg is akad s ez belékerűl e tájon a "véterbe", egy öblös, kerek, fedeles kosárba, a melyet a mocsárba sülyesztenek, máshol a csíkgödörbe, mely ásva van s a melyet ráhányt gazzal óvnak a befagyástól.
A láp télszakán is sajátosan érdekes; friss hava tele van nyomokkal. A tapsifüles nyúl, a róka, a vadmacska bevonúlt; járása, kelése esetről-esetre követhető; a télen hófehér s csak farkahegyén fekete hölgymenyét sűrű nyoma, a foglyok alvóhelye könnyen felismerhető;
a téli gatyás ölyv kering, a nádi sármány s a levonúlt fenyőrigó, a felhőszerű seregekbe egybeverődött pintyek, kenderikék, mezei verebek, sármányok benépesítik az egészet, mert a láp minden szárnyas istenadtának nyujt egy kis magot.
A távol észak ruczaseregei is erre kóvályognak, keresve a forrásos helyet, a mely sohasem fagy be; hápogásuk megtöri a láp csöndjét, röptük az egyhangúságot.
És e nagy "csíkországnak" vannak még paradicsomszerű részei is; messze távol esnek ezek a lakott helytől; benne vannak "csík-ország" közepe táján, a hol a Kraszna nyomát csak soros gyékény jelezi.
Ide van kicsapva télen-nyáron a lápi gulya, gulyásával együtt s éven át a lápok magányában csak a falvak harangszava látogat el hozzájuk, hírvivőnek a "nagy világból"; és megható, hogy milyen bizalmas viszonyt feljeszt ki ember és állat között az elhagyottság.
A lápok madara bevárja az embert; a pásztornál se bot, se ostor; azt mondja: "uram, megérti ám a marha az ember szavát". Én magam is tanúja voltam hogy a bivalyfalka, mely egész napon át kénye szerint szerte járt a lápon, estére a Kraszna túlsó oldalára gyülekezett és sűrű tömegben – legelől egy hatalmas bikával – fölemelt fővel várakozott valamire; ekkor a gulyás, gyönyörű szálas fiatal ember, az innenső partról odakiáltott a falkának: "erigyetek mán haza, mer ránkesteledett!" És a falka abba a nyomba indúlt is, átgázolta a Kraszna medrét s beállott a karámba; a többi marha ugyane szóra a pásztorkunyhó elé gyülekezett s állva vagy leheveredve kérődzött. DOMAHIDY ISTVÁN-nak köszönöm.
Ez az Ecsedi "csíkországnak" futólagos képe; – s ha leírásánál csapongott a toll, ezt mintegy ösztönszerűen tette; mert ennek a szűz helynek is meg vannak számlálva a napjai, vesztére tör az őshalászat kérlelhetetlen réme: a lecsapolás.
Méltó társa az Ecsedi lápnak a Beregben terjengő "Szernye", melynek fő csíkászhelyei Nagy-Bereg mezőváros és Derczen falu; mind a kettőt javamagyarság lakja; "rekesztő" népek, és – a mint ez már a magyarság természete – bemondogatnak egymásnak: péld. "hogyha Nagy-Bereg város, akkor a légy is madár!"
A Szernyében nincsen tulajdonképeni ingóláp; szilárd helyei szá-
mosak és terjedelmesek; néha egyes hatalmas tölgyek is állanak rajtuk; az égeres, bokros hely nem ritka s a nyilt helyek – mintha a föld megrepedésétől erednének – törésesek, sárosan-mocsarasak, számos apró víztükörrel, árokszerű nyílással, a halászat e voltaképeni helyeivel, amelyeknek itt "vész" a nevök. Semmi kétség, hogy ez a vész a régi okiratok "lacuna"-ja.
A Szernye csíkásza csak tisztogatja a vészt és, hogy hozzáférhessen, "lábót" épít. Ez a lábó a "czölöpépítménynek" egy neme: karvastagságú husángoknak két sorban való leverése s a köznek földdel és gazzal való kitöltése; így készül a kanyargó, keskeny ösvény a vész felé. Ez a "lábó" a legtöbb helyen egyszersmind csíkgát is, azaz: könyökszerű kanyarodásaiban kashelyek vannak kihagyogatva, a melyekbe a csíkkasok befektetve lerakatnak.
Ez a rekesztésnek állandó neme, mely mellett tavaszszal, lápdagadáskor, a kiöntéseken messze terjedő, kevésbbé állandó futógátak is szokásosak.
A Szernye csíkásza sokban különbözik az Ecsed csíkászától, a mint ez már a két hely különböző természetéből önkényt következik is. Házánál a csíkot hordóban tartja, szegénye pedig szívesen megeszi a póczhalat is, mely itt hihetetlen sokaságú, úgy, hogy még maiglan is sertések hízlalására, kacsák etetésére használják.
De egy tulajdonságban egyezik a két terület halászó népe: szereti a lápot, büszke reá; a rekesztés neki nem munka, hanem élvezet.
És igaz, hogy e sajátosságnak immár messze földön nincsen párja.