Két képpel.
Az ősrégészet tudománya a szigonyos halászt jogosítja föl arra, hogy szerszámja után a legősibb halásznak vallhassa magát s e tudományág állítása szerint a kovakőről lerepesztett, késalakú és husángra kötött kovaszilánk, másodsorban a szakásra kiformált szarvas és rénszarvas agancsa volt volna a mai szigony minden alakjának őse.
Ha föltétlen hitelt adhatnánk azoknak a rajzoknak, a melyek ősrégi halászszerszámokon találtattak s a melyekről a halászat történetének általános részében már meg is emlékeztünk, akkor a szigony még a föld kérgének legutolsó alakúlását megelőző korszakhoz tartoznék, tehát közszólás szerint "özönviz előtti" szerszám volna.
De álljon ez bármiképen, az bizonyos, hogy a legrégibb halász-szerszámok között a szigony a legelsők sorába tartozik, talán már azért is, mert támadó szerszám ember, futóvad és hal ellen egyiránt: ha akarom dárda, ha akarom gerely, ha akarom szigony, szóval sokfélére alkalmatos.
A magyarföldön található szigonyok sorozata, az alak és berendezés soknemű volta azt bizonyítja, hogy ez a szerszám mindenkoron a nép kezében, s a vele való bánni tudás a magyar halásznak mindenkoron kiváló tulajdonsága volt.
A szigony használata a vizek természete s a halak életmódja szerint igen változatos; alapjában két főmíveletre osztható, t. i. a halász vagy szemre, vagy vaktában dolgozik vele; és vagy nyakal, vagy szúr.
Lássuk a munkát, a melyet a szigonynyal szemre végez.
Hiába van a halnak "hideg" vére!
A hatalmak hatalmának, mely hallgatást parancsol az éhségnek, elparancsolja a szomjúságot, az álmot, ellenállhatatlanúl űzi, vonzza; hihetetlen akadályok legyőzésére serkenti, halálos tusára ingerli az
élőlények seregeit s minél magasabb a szervezetök, annál hatalmasabban: a hatalmak e hatalmának, a szerelemnek, a hal is alá van vetve!
És a mikor elindúl, hogy kitöltse az élet mindenségét fenntartó, folyton megújító s épen azért fönséges ösztönt, azt mondjuk: a hal ívik.
A hatalmas ösztön lüktetése elveszi a halnak is látását, hallását s e kettőre alapított óvatosságát; a ravasz, óvatos harcsát épen úgy kiviszi a mélységből a sekély szélvizekre, mint a legostobább kárászt; s nem is egyenkint, hanem kivitte hajdanában, a halgazdagság idején, töméntelen seregekbe verődve, ma már csak csapatosan; de kiviszi, űzi, hajtja, valamennyit ma is.
A mint a tavasz közeledik – még meg sem törve a jégkérget – a halak bizonyos fajai nászútra indúlnak ama sekély helyek felé, a melyek az ikra lerakására, a nap melegével való kiköltésére alkalmatosak.
Ezek a helyek, halásznyelven szólva, az ívóhelyek vagy vívóhelyek; s az elnevezés így is úgy is találó.
Oly folyómenetekben, tóságokban, a melyeken emberi kéz, vagy a természet hatalma nem változtatott, ugyanazokat a helyeket ugyanazok a fajok látogatják, évről-évre, s mondhatni, egy bizonyos napra eső pontossággal.
És ha a halászt tapasztalata nem is tanítaná meg e jelenségre s e jelenség kihasználására: rávezetné a nyüzsgő élet, mely az ívóhelyeken s környékükön keletkezik. Felgyülekezik ott ilyenkor a halászó sas, a búvár, a halászcsér, a gém, a ruczák és gázoló madarak sokasága, hogy a halban vagy legalább is lerakatott ikrájában lakmározzék.
A mázsás harcsának mozdulataitól megburványlik a sekély víz színe; sőt nem egyszer csupasz háta is megfénylik a víz színe fölött; hatalmas bajusza kicsapódik, mint valami békatőr. Hatalmas, negyedmázsás tőpontyoknak bognáros sörényúszója kikerül a vizből s pörsölve szántja tükrét; a dévér s más keszegfajok legderekabb darabjai összetömörülnek, hát mellett hát látszik a víz színén; iramodás, csapkodás, furakodás felzavarja a vizet s mozgásba hozza, mintha sebes forgószél kapott volna belé a víz síkjába. Ez utóbbi jelenség kivált
tavak szélén, hol a szem megszokta a víztükör simaságát, legott föltünik; s innen van, hogy a tómelléki halász az ívást "fördésnek" is nevezi.
Mikor ezek bekövetkeznek, a Balaton, a Velenczei tó halásza bödönhajóra, ladikra száll; előveszi hosszú nyélre erősített, rettenetes 3–5 ágú szigonyát, melynek szakái szembe, vagy a lapból ki s be meredeznek; a széleken óvatosan evezve, vagy csak tapogatva halad; szeme rá van szögezve a víz színére: lesi a harcsa bajuszát, a ponty sörényét, a csuka homlokát, a nagy keszegek, az őnhal hátát; a mint észreveszi, megragadja a szigonyt, biztos kézzel sujt a halra, sokszor úgy is, hogy dárdaszerűen siklik az eldobott szigony a hal felé.
Mikor a két-három mázsás harcsa még nem volt ritkaság s ha ilyen szörnyetegen "fogott a szigony", akkor kezdődött el istenigazában a tusa, a halász "hadd el hadd". Mert ha a szigony valamelyik ága nem furakodott az agyba, vagy a gerincz velőjébe, akkor a harcsa órákon át birta és folytatta a halszabadság tusáját, s kemény próbára tette a halász izmait, ügyességét. Majd erre, majd arra rántott, akkorát, hogy a bödönhajó csakhogy meg nem merült; majd hatalmasan megiramodott, sebesen húzva a hajót és a halászt; a víz a hal vérétől piros lett s a halász minden pillanatot felhasznált, hogy rettenetes szerszámát mélyebbre verje; húzni nem húzott a világért sem mert akkor "kiszakad" a hal, melynél a szabadulás ösztöne elölte a fájdalom minden érzetét. Ilyen tusa addig tartott, míg a hal "megbágyadt"; de míg ez bekövetkezett, sokszor órák teltek el.
A mikor a halász tisztán szemre sújt, úgy, hogy a szigonyt ki nem ereszti, mindig azon van, hogy a páratlan ágú szigony középső ága, a páros szigony két középsője a hal fejének, nyakszirtjének vagy legalább gerinczének kellő közepét érje, mert ekkor nyomban öl; de ez csak ritkán sikerül; a halász úgy sújt a hogyan lehet; a többi az ügyesség dolga.
A leginkább kiművelt szigonyosok mindenesetre a Tisza derekán laktak; volt is módjuk benne, mert a szőke folyam "kövér vize" mindenkoron bőven haltermő volt; különösen a harcsa sűrűn tanyázott benne s nagyra nőtt.
CSUKA-SZIGONYOS
Velenczei tó
Ezek az emberek "kitudták" a nagy harcsa tanyáját, fekvését, fejének helyét, noha a halat nem látták, mert a víz mindig zavaros.
A harcsa kerületét kiismerni nem volt mesterség, mert kapkodott a hal után s ilyenkor felvetegette a fejét; a tanyáját is kitapogatták, mely vagy fenékgödör, padmaly, gyökéralja, vagy a víz fenekén heverő elmerült nagy tőke volt; de azt, hogy otthon van-e, merre áll a feje, azt "ki kellett tudni" bizonyos jelekből, a melyeket csak a tapasztalt vén halász szeme ismert föl. Ezek a vének – az én emberem 82 éves volt – azt állítják, hogy a hol a nagy harcsa megfekszik, a víz tükre föltétlenül mozdulatlan s ha fölszinét könnyű szellő göndöríti, akkor ott a hol a harcsa feje nyugszik "limány" van, vagyis a víz tükrösen nyugszik, amit a harcsa bajuszának játékával okoz. Ennek a
Régi szigonyos.
Tápé.
limánynak kellő közepére szúrta a halász hatalmas, mindig csak kétágú szigonyát, e mellett pedig készen tartotta a vágóhorgot is, egy rettenetes vaskampót, szakával, hosszú nyelen, a melylyel a hal alá vágott, mihelyt érezte, hogy a szigony fogott. Igy hamarább járt a dolog végére s a hal kiszakadásáról szó sem lehetett.
Képünk Tápé régi halászát ábrázolja, ki négymázsás harcsába döfte a kétágú szigonyt, a vágóhoroggal alája vágott s fölvette a vizek legalattomosabb, falánk rablójával a küzdelmet.
De ezekkel a szemre való szigonyhalászat nincsen kimerítve; van annak éjjeli része is – nem tekintve azt, a melyet a székelység a nemes pisztrángra űz s a melyről külön emlékezünk meg.
Kivált a Bódva vizének u. n. csorgói azok, hol Borsod halászó népe – főképen a Szendrő vidéki – űzi az éjjeli szigonyozást. vagyis a halaknak szigonynyal való "ütését".
A Bódva menti halász őszkor az erekben vagyis csorgókban úr. Csorgó az a víz, a mely legfeljebb térdig ér s folyásos; itt szeret a hal "aludni"; helyesebben itt húzza ki az éjszakát, mert a víz kellő levegővel van áthatva, átjárva.
A szigonyos jól tudja, hogy a hal folyós vízben mindig fejjel víz ellenében vesztegel vagy áll; tudja azt is, hogy a fénytől nem riad meg s e két tulajdonságra alapítja eljárását; tudja még azt is, hogy a mikor az ég borús, a világló fénye t. i. az egynemű fény, jobban járja meg a vizet.
Mindezekért borús, de csöndes őszi éjszakán előkeríti azt az egészen sajátságos, inkább gereblyére, mint halszúró eszközre emlékeztető hét- vagy nyolczágú nyakló szigonyát,* nyakába akasztja a vászon tarisznyát, egy derék zsup szalmát keresztbe állva a hátára köt, feltűri a gatyaszárat s neki "mén" a koromsötét éjszakának.
Az erek táján mélységes a csönd; a halász a füzesek után igazodik, melyeket a sötétséghez szokott szem, az az éles halászszem, meg bír különböztetni, mert a fa éjnek idején "feketébb az éjszakánál is".
Mire elérte a helyet, belép a vízbe; balkezével csóvát ránt a zsupból, letámasztja a szigonyt s jobb kezével előveszi a "masinát"
* Lásd 1. rész, szerszámok története.
vagyis gyufát; végig húzza a zsiros kalap karimáján – egyszer – tízszer; minden húzás kékesen fénylő nyomot vág, akár a futócsillag az éoen; végre serczegve gyulad meg a fej, kéklik a büdöskő s a halász összetett marokkal óvja a lángot; – a láng hirtelenül világot vet a markok között s a halász arczára, s megcsillan tőle a víz is; minden egyebet elnyel a vak sötétség.
Rembrandt ecsetéhez méltó egy kép ez.
Még egy pillanat s lángot vet a csóva is; ettől már megvillog a víz; a füzes selymes levélzete is visszaveti a világosságnak rálövellő sugarát, majd határozottabban, majd elmosódva, úgy, a mint a csóva lángja éled, lohad, közeledik vagy távolodik.
S mint mocsárvilág bolygófénye, úgy indúl a halász víz ellenében; jobb karja feszül, szeme a vizen át a víz fenekére mered, hogy megláthassa a megfeküdt halat, különböztesse meg a felszín fodrán át, a kavics és kö között.
Most megáll; – éles szeme ráesett a nyugvó "balinhalra", karja villámsebesen lecsap s az az otromba szigony lenyakalja a halat a víz fenekére; – csak roncsolja s nem járja át. A Bódva szigonya tompa, az éles nincs helyén, mert hegye letörnék a vízfenék kemény kövecsein.
Igy járja ez addig, a meddig a csóva tart.
Késő őszszel a legnemesebb hal, a pisztráng is ívik. A csörtetve rohanó, kristálytiszta hegyi patak sodra megsimogatja síkos, finom oldalát; farkával ágyat vet a petének – nagy ekkoron az ő dolga és legnagyobb az ő vaksága; mikor a nász ideje beköszönt, "a szerelem sötét verem" neki is s belékerül. A székely világló vagy tidó fényénél, szemre agyonszigonyozza, sokszor valóságos czigányszerszámmal össze-vissza roncsolva. – Törvény tehetne róla!
Még egy neme van a szemre való szigonyozásnak, t. i. a pipáló vagy szopákoló halra. Ennek helye a mocsáros tó, legsűrűbben az olyan, a melyben kendert áztatnak s egyáltalán az álló víz, melynek alsóbb rétegét nem éri a levegő.
Ilyen vízben a hal – kivált reggel és estefelé – egészen megközelíti a víz szinét s fölét, mely a levegővel közvetetlenűl érintkezik, úgyszólván szívja és hajtja a szilványokon keresztül – mert ez az ő lélekzése, így éledezik az ő vére.
A szájmozgás ilyenkor a víz színén látszik, köröket hány, akár a vízbedobott kő, avval a különbséggel, hogy a körök szakadatlanúl keletkeznek.
A Mosztonga menti magyarság – leginkább Doroszlón – ekkoron "pipáló halra" jár. Finomra kihegyezett, éles szakás, négy-öt ágú szigonya hosszú léczre van erősítve, úgy, hogy a lécz lapja a szigonyéval összevág. A halász a szigonyt vízszínt tartja, a ladikot állva lassan tologatja; állva azért, hogy nagy szemköre hegyen. A mint megpillantja a vízen azokat a köröket, biztos szemmel kiméri a távolságot és az irányt s úgy dobja a szigonyt, hogy lapos oldalával siklik a vízen s csak a vasa jár kissé a színe alatt, fején vagy nyakszirten vágva így a halat.
A vaktában való szigonyozás a folyók padmalyos s olyan helyein dívik, a hol a fenéken sok gyökér, tőke hever, mely a hálóval való halászatot nem engedi; örvényekben, a hová a halak összesereglenek és végre tavakban régi aljú nádüstökök tövében, tömött nádfalak szélén, a hova a nagy halak elfekszenek.
A halász hosszú nyélre – négytől hat méterig – rávert szigonynyal találomra döföget; pontos helyismeretből s a multban tett tapasztalatból indúlva, nem ritkán czélt is ér.
A vaktában való szigonyozást második képünk ábrázolja azon a vidéken és vizen, a melyen legsűrűbben s legrendszeresebben űzik, t. i. Magyar-Velencze tavánál, a Balaton kis öcscsénél.
S mint mindenben, ebben is átmenet van. A vaktában szigonyozó sem egészen a véletlen embere. Éles szeme megvigyázza, főképen a nádüstökök szélén, a tükör felé s ritkásan terjedő nád, káka és gyékényszálakat, a melyek abban az irányban, a melyben egy-egy jó ponty vagy csuka indúl, egymásután megmozdúlnak; úgy, a mint az irányt kiveszi, kitudja azt is, hol állhat egy adott pillanatban a hal: oda döf és megvan.
És ha a halaspiaczot figyelemmel kisérjük, sokszor akadunk csukára, pontyra, melynek teste sajátságosan el van görbülve, oldalán nagy hegedések vannak: ezek mind a vakszigony nyomorékai; kiszakadtak a kegyetlen szerszám ágai közül, hogy utóbb mégis hálóba kerüljenek. "Incidit in Scyllam qui vult evitare Charybdim!" [Szküllába ütközik bele az, aki el akarja kerülni Kharübdiszt.]
A magyar szigony az egyágún kezdődik, mely alak és megerősí-
tés szerint mindenesetre [mindenképp] a legősibb forma; van szembeálló ágú is s a kettőstől a nyolczágúig.
De az ős halászszerszámmal való élés manap már nagyon meghanyatlott; – erősen megapadt a nagy hal és sok helyen beütött a tilalom.
A legtöbb szigony nagy fakgatás után úgy került kezembe, hogy a háztető nádja közül kellett kihúzni; sőt akadt olyan is, mely az egész vidék utolsó darabja volt – társát régen elkalapálta a czigány pántnak, derékszegnek s csak az ő furfangos esze tudja még minek.
A hármas szigony régi istenének, Neptunusnak fiai ma már csak lopva űzik az egykoron oly előkelő mesterséget.