XI. A KISHALÁSZ.
Képpel.
Kuttyogatós, fenekes, keczés, varsás – a halászseregnek ezek adják zömét. Akad köztük szép számmal valóságos halászati ezermester, ki minden szerszámhoz ért; – nemcsak a szerszám járásához, hanem készítéséhez is.
Évszak, sőt még felhőjárás szerint is más-más szerszámmal dolgozik; néha valamennyivel egyszerre, úgy, hogy összeáll társakkal, velük sürög ernyedetlenül. Üres kézzel sohasem tér haza; ha egyéb nem, egy kis "sütő" csak akad, a melyet halászné asszonyom lisztben meghemperget s kevés zsírra vetve, ropogósra kiránt.
Az imbolygó lélekvesztő az ő járóműve, a melyen mindent el tud rakni, a melybe belénőtt; állva, ülve úgy el van rajta, hogy meg sem billen. S a kutatónak ez a szerszámmal megrakott lélekvesztő valóságos kincses láda.
A tat mellett sajátságos kövek rakása nagyság szerint elrendezve hever; legalján a legnagyobb; némelyike fülszerűen ki van lyukasztva, némelyike árkos; némelyike nem is kő, csak a gyűjtőneve az, mert voltaképen téglából van kiformálva, vagy valami fazekas mondvacsinálmánya. Pallókő, mederkő, végkő, böncső, fejkő, horogkövécs az ő becsületes nevök s egytől-egyig a fenékhorgon szolgálnak. A ki az ősrégészek ásoványait ismeri, azt e kövek meglepik, mert szakasztott olyanok, mint azok, a melyek a történet előtti korszakból eredve, rég eltemetett emberi lakok vagy tanyák romjaiból kerülnek elő.
A tat mögött, a lélekvesztő farában, csiriptetőbe szedve s fejmadzaggal ellátva hever a 80–120 szemű fenékhorog; inát, patonyját vagy pekléjét halász orsója fonta, viszálója sodrotta, horgát magyar kovács kalapálta; tőszomszédja ennek a katka vagy fentő, ágasbogas kereső szerszám, mely azt vallhatja magáról, hogy a legősibb czölöp-
építményesek hasonló szerszámjával egy rangban áll; és hever ottan még a kuttyogató, buttyogató vagy puttyogató is "csikóláb" formára kifaragva; s bár milyen legyen az ő egyszerűsége, a halászfurfangok között mégis ezt illeti meg a legelső hely.
Ez a szerszám rendesen ott van a lélekvesztőben; a többi alkalmi ú. m. a kuszakecze csontos inával, a hosszukecze farkakövével, a marázsaháló, kerítő-, mét-, gyérháló, a szárnyasvarsa, a pícze és a tapogató.
És igaz, még egy! Mikor az a fenekes Szeged néhai várhelyén kiköt s kirakodik halával, odaveti ködmönét a tat mögé s a ködmön estében hangot csal ki a czók-mókból: a "pörgettyű" szólal meg, eszünkbe juttatva a kolomp szava után induló nyájat.
Kuttyogató halász. Tisza.
Hát vajjon mit keres az a kolomp halászember szerszámja közt? Mikor a fenékhorgot elvetette, kikarózza a partra s a hajlékony karó hegyébe köti a kis kolompot vagyis halásznyelven "pörgettyűt"; s mikor a harcsa a horgon rajtavesztett, bizony rángatja az inat, az ín a karót, a karó a pörgettyűt – a pörgettyű szava pedig a halászt, ki ott hasal a part füvében, bízva abba, a mit a mai világ koczamagyarsága "önjelzőnek" nevezne.
A horoggal járó kishalász a legjobb harcsahalász; – derék harcsát fogni, az neki szenvedélye; s ezért alig is lesi a nyári áradás jelentkezését, hogy a kuttyogatóval vízre szállhasson.
A halászás e módjában rejlik a halászmesterség andalító eleme.
Mikor Tiszán, Dunán a nyári áradat bekövetkezik, indúl a harcsa s a hány kishalász csak van, az alkonyat a vizen találja; fel van készülve az erős kuttyogató horoggal, a kuttyogatóval, apró keszeggel, kecskebékával s várja az éjszakának bekövetkezését, mert – kivált a szegedi – azt tartja a harcsáról, hogy még a holdvilágot sem szereti, "a sötétség vezeti nagy éczczakán."
Tehát csak a gönczölszekér meg a fiastyúk szelid fényénél foly a kuttyogatás.
A halász fölhalazza vagy megbékázza kettős horgát s beereszti a víz mélyébe, előveszi a kuttyogatót, talpával megüti a vizet – a csobbanás és a "kuty" elhangzik.
Innen is kuty-kuty – amonnan ís, mindenfelől is szól, akár a tüzes-hasú béka méla "unk" szólama; s ez oly andalító, mint a kis őszitücsök pirregése enyhe őszi éjszakán.