XIII. HÁLÓÁLLITÁS.
A hálóállítás a halászélet legfontosabb mozzanatai közé tartozik.
És minthogy valóban roppant nagy és terhes munkának a koronája, van ünnepies színe, legalább is olyan, mint az aratók bevonulásának, a kukoriczafosztásnak, vagy a befejező fonókának.
Természetes, hogy ez csak az öreghálóra vonatkozik, mert ezt, terjedelme miatt másképen, mint munkafelosztással legyőzni nem lehet.
A tihanyiak itt is elől járnak, mert az inak és húzókötelek kivételével – a melyek rendesen Veszprém kötélverőitől valók – az a hetven ölnyi hálótest, a zsák, vagy helyesebben káta, kilencz dugásával együtt, a tihanyi férfi- és asszonynépség kezemunkája, még pedig a kender vetésétől a hálóállításig, vagyis az utolsó fonalig mind.
Az asszony veti, nyüvi, áztatja, tilolja, gerebenezi a kendert s a hosszú téli estéken addig fonogat, míg felgyűlik az a rengeteg fonal, a melyet ilyen háló megemészt.
A mint a fonás halad, a bokor tíz embere se rest; megállapítják a szemnagyságot és azt, hogy hány szem legyen a szélesség; egyformára faragják a börczöt s azután kiki beléfog a maga részébe, megköti a hálónak egy tizedét és egy dugást, vagy annak egy részét. Ezt a munkát kiki a maga házánál végzi el.
A midőn a részek elkészültek, kitűzik az állítás napját; a hely mindig a bokor elejének a háza.
Erre a napra felkészül a bokor asszonya egy jó halebédre; örül a gyermekek raja, mert sokat várhat a szemnek, – de a szájnak valót is.
A mikor a bokor felgyülekezik, már akkoron le van verve az állítófa, a pálhák – gyékények – a kövekkel együtt el vannak rendezve; az inak azonképen, mint nem kevésbbé az állítótűk is – nagy hálókötőtűk – jól meghányva fonallal.
Az egészet nagy tanácskozmány előzi meg, mert meg kell határozni: kinek a része melyik szárnyra jön, ennek melyik darabját fogja képezni; a dugások hogyan következnek, ki dolgozik a kátán, ki a szárnyakon, és sok más fontos kérdés. Természetes, hogy a vének nézete dönt, mert azok már sokat állítottak s igen jól tudják, mi teszi a hálót borítóvá.
Azután hozzáfognak jó kedvvel; tréfás szó szárnyal erre-amarra; betekint a szomszédság, a bokorbeliek családja; vígan költik el az ebédet s amikor az állítás készen van, következik az áldomás minden kicsapongás nélkül.
A komáromiaknál nagy sor az ín ólmozása; mert itt már nem élnek hálókővel, hanem ólomkarikával. A kellő formába öntött karikaanyagot az ügyes halász az ólmozó kalapácsnak két ütésével veri rá az ínra, úgy hogy szilárdan áll. Ez biztos kezet, nagy gyakorlatot kíván s a mig az ifjabb halász ezt megszerzi, nagy pénzt fordít birságra, mert a két ütésen felül szükséges minden egyes ütésért, melynek a neve "viczeütés", egy pint bor a birság.
Föltehető, hogy régibb időkben hálóállításkor termett a halásznóta, tréfás vers, köszöntő, mert halebéddel járt, s a birság-bor jó kedvet csinált. Ám a halászat fénykora lejárt, a munka megnehezült; vele az élet is s mind a kettő elnyomta azt a kedvet, a melyből a nép-szellem gyöngyei fakadnak.