XV. A CZIGÁNYHALÁSZ.
Fáraó népe – a néprajz e nagy titka – nem hiányzik a vizek mellékén sem. Nyirettyűjével [hegedűvonójával] – színaranyért – bámulatba ejti világvárosok művelt közönségét: üstfoltozással megszolgálja – egy kis avaskáért – a falusi embert; jövendőt mond kártyából, a kéz vonalzatából; fogat húz, kuruzsol; de bármihez fogjon is, ügyeskedik benne. Ügyes a művészetig, élelmes a csalásig. Semmihez sem köti magát; se valláshoz, se társadalomhoz. Neki csak egy hűsége s egy barátsága van: hű az anyatermészethez, barátságot tart a szegénységgel; ezért éri be mindennel, otthon van mindenütt.
Leginkább ő tudja a helyét annak az ingnek, a melyet, a keleti rege szerint, a halálosan beteg királynak orvosai ajánlottak, t. i. a boldog ember ingének. Azt mondja a rege, hogy a midőn a király szolgái sok keresés után találtak egy embert, a ki boldognak vallotta magát s kincset igértek ingéért, hogy a beteg király meggyógyúlhasson, az a boldog ember bevallotta, hogy nincsen inge. – Épen az az ő boldogsága; – nem vehet el tőle senki semmit – – – Nincsen az a vidra, a mely túltenne a czigányon a halászás – sokszor "halszerzés" – dolgában; mert hát az a hal mintha csak a czigány számára volna teremtve. Nem kell ahhoz se nagy tűz, se cserép, se semmi; egy csipetnyi só, egy maroknyi nádszál tűze, egy fanyárs és percz alatt kész a jó falat.
Szemügyre veszi a halászember csapását, járását-kelését, vejszehelyét, varsáját; kilesi a búbot, a melyet a nádon köt, hogy a csukahorog helyét biztosan felismerje s ekkor külön csapást csinál a nádason át; nem egyenesbe nyilik az, hanem rézsut, keskenyen, akár egy macskajáró; nyilását betűzdelt nádszálakkal takargatja el, oly ügyesen, hogy a bakjából való, kitanúlt halász sem veszi észre. És ekkor rájár a biztos prédára: nem fogja, hanem "szerzi" a halat a
halászember szerszámjából. Addig űzi, míg egyszer csak rajtaveszt s bekövetkezik a halászitélet napja; hát "eligazítják", ő meg kiállja, hogy nyomban más furfangon járjon az a czigányesze.
A miben a czigány remekel, az a horgászat, mert ennek főfeltétele senkinél sincsen meg annyira, mint épen nála: éhezik a halra és mindig ráér – soha sincsen sürgetős dolga.
Előkeríti az úton talált vásott patkószeget s olyan horgot kalapál belőle, a milyen épen kell; pedzővé teszi a kövön, azután kapar hozzá horogravaló csalit: gilisztát, lótetűt, csimazt; berakja ezt keserű lapúba, tutajnak akad egy kis kukoriczakóró, vagy egy ujjnyi gyékény – szóval nyújtja neki az anyatermészet minden czókmókját. Ekkor kiszemeli magának a partrészt, a hol egy kis forgó van s a mely megvédi a nap tüzdelésétől, vagy legnagyobb ellenségétől – a széltől is; azután addig vetegeti azt a horgot, a mig a zsinór-hal készen van.
Minden szerencsét avval a valóságos czigányvigyorgással fogad, a mikor hófehér foga kicsillan s hunyorgató szeme olyan fényt vet, mint a jókedvű Szent János-bogár.
Oly vidéken, a hol kevés a víz, silány a hal, elannyira, hogy a halászathoz gazdaember nem akad, ott egyedűl a czigány űzi a mesterséget; nem köti a dolgát nagy halhoz, mert tudja, hogy a kisujjnyi is megtölti a csuprot, ha elég van; és tudja azt is, hogy ha valami rossz pléhdarabon ropogósra pirítja, megeheti szárnyastúl, szálkástúl.
Oly vidékeken, a hol nagy a tóság, a rendes halász mellett ő is elfér az ő czigány czégéjével; ilyen helyen leginkább a kárászra és a czompóra – a nép szava szerint "czigányhalra" – jár, azért, mert ennek kevés a becsülete, de annál keményebb az élete, t. i. csak nedvesen tartva is, napokig elél. Evvel azután végig házalja a falut s az "eleven halnak" czigánykézből is akad vevője.
De megbirkózik ő a tél viszontagságaival is. Ő is tudja, hogy a hal nem lehet el levegő nélkül, hogy seregesen tódúl a lékhez s hogy ki lehet azt onnan kapni. Léket vág tehát – nem egyszer a kőkorszakbeli ember módja szerint, t. i. hegyes kővel – azután egy kis szalmát, töreket kerít, a melyet a lék mellé szór, hogy lekuczoroghasson s lábát valahogyan melegíthesse. Azután lesésre fogja a dolgot, készen tartva a fakanalat. Mikor az apró hal felgyülekezik s "pipálni kezd" azaz annyira fenjár, hogy orra megüti a víz szinét, akkor hirte-
len alája kanalaz s kiveti a jégre; ekkor megnyerte a dolgát, mert az apró halat horogra húzza, beereszti a jég alá: így fogja meg a csukát.
A czigányról ekkor csakugyan elmondható, hogy a jég hátán is megél.
Különösen pedig bizonyos, hogy egész halászatával ő áll legközelebb rég letünt korszakokhoz; mert neki a vadrózsa horgas tüskéje, a kökényé, a galagonyáé is "horog"; mester a természet adományainak alkalmazásában s csakúgy vigyorog, mikor az úri halász czifra szerszámjával nem boldogúl; igen, mert a czigány igen jól tudja, hogy a hal azon a szerszámon veszt rajta legbiztosabban, a mely legkevésbbé föltünő; hogy a legjobb súlyozó a patak köve, a legjobb tutaj a száraz ág vagy gyékény.
Ezért van az, hogy valahányszor halászik, biztosan "bekeszegel."
Nincs eredetibb kép, mint az, mikor a dádé lekuczorog a parton, kiveti a horgát, egy sereg boglyas rajkó pedig rátűzi bogár szemét a víz szinén úszó pedzőre; – a pedző megrándúl, a dádé kiveti a halat s az a szurtos had reá rohan, azután fűzfa ihanyra vetve, bebocsátja a halat a vízbe. – Csupa vigyorgó arcz, csupa czigánygyönyörűség.