XVI. AZ ORVHALÁSZ.
Ha a czigány a halászat mesterségében a vidrára emlékeztet, hasonlatot keresve az orvhalász számára, csak a nyest juthat eszünkbe s a mekkora a rokonság a czigány és orvhalász közt, akkora a nyesté a vidrához is; ez a hasonlat a találóbbak közé tartozik.
A nyest nappal nem mozdúl ki odvából; alszik, tehát ilyenkor ártatlan; de a mint a nap leáldozott s az első csillag felragyog az ég boltozatán, a nyest ébren van, rabolni, fojtogatni indul. Az a hosszú test hajlékony és rugalmas, befér a résen is; a láb nesztelenűl lép, biztosan megtapad a legkeskenyebb ágon is; az orr fínom, a szem biztos, a fog rettenetes; az a nyestagy pedig tele van kegyetlenséggel, az öldöklés féktelen ösztönével. Nem annyit öl, a mennyit megemészthet, hanem mindent megöl, a mit megölhet.
Szakasztott ilyen az orvhalász is.
Napközben a faluban "csöndes, jóravaló állampolgár"; nem vét a légynek sem; de a mint az esti csillag kiragyog, elindúl "szétnézni".
Nincs a partnak az a düledéke, padmalya, bokra, röge, a melyet nem ismerne; nincsen a nádasnak az a csapása, rigyája, tükre, hinárosa, zsombékja, a melyre – mint mondani szoktuk – bekötött szemmel rá ne találna. Minden halászembernek tudja a helyeit, legapróbb szokását, eljárásának minden csinját-binját s ehhez alkalmazza a magáét.
A régi czéhszabályok értelmében "feljárja a tőröket", azaz végig járja a varsákat, vejszéket, a kikötött horgokat, egy órával, egy féllel előbb, mint a hogyan a tulajdonos feljárni szokta; ki- s leszedi a préda javát, azután azt teszi, a mire a nyest képtelen, t. i. azonmódon visszahelyezi a szerszámot, hogy a halász azt higye, hogy nem volt "szerencse".
A bámulatos az, hogy a halász időjártával mégis észreveszi, hogy a szerszámját "feljárják"; mert bámulatos az a halászszem és – nem mondhatom másképpen – az a halászszimat. Már a mint a varsát kiemeli, a hogy az könnyebben vagy nehezebben mozdúl, tudja, hogy nem így szúrta le a karót, tehát valaki itt járt, kihúzta és újra letűzte; vagy a hogy a csapás hinárja szét van tolva, abból tudja meg, hogy valaki járt erre, mert egy éjen át a hinárnak máskép kellene elrendezkednie; száz és ezer jele van, a mely fölött a nem halász szeme vakon elsiklik, a melyről ő bizton fölismeri, hogy valaki feljárta a szerszámját.
Mihelyt ebben bizonyos, felveszi a harczot, mely azután istenigazában harcz. Gyanuja mindig van s ezen a nyomon indúl el az asszony, hogy kilesse: ki mit eszik, ki mit árúl. Maga a halász is lesre fogja a dolgot s nincsen a világnak az a két rókája, a mely versenyre kelve, túltegyen a lesbeálló halászon s a "feljáróján".
És ha rajtavesztett a haltolvaj, meg van annak keserítve az egész élete.
Mert ne gondolja ám senki sem, hogy a halász elveri rajta a port, vagy "törvénybe idézi". Nem az! Csak arról gondoskodik, hogy a rajtakapást eltagadni ne lehessen s ekkor magától kezdődik a magyar népet jellemző megtorlás, a melyhez képest az ángolszász "lynch",vagy a m. kir. statárium csupa játék, mert ez a kettő kurtán végez, holott az a magyar megtorlás életfogytig tart.
Bemegy az a boldogtalan a falu korcsmájába s rendel egy ital bort; hát mindjárt akad valaki, a ki roppant ártatlan arczczal oda mondja: úgy-e kigyelmed is azt tartja, hogy átkozott a hal a harmadik vízben?
Mikor a falu embere felgyülekezik a templom körül, hogy meghallgassa a kisbíró hirdetését, no meg aztán szót váltson mindenféle közérdekben, a legrangosabb gazda nagy komolyan odaszól:
– Hallotta e kigyelmed a rappi hóhér dolgát?
– Nem én!
– Hát úgy volt az, hogy Rappon egy ember sügérhalat evett, aztán egy szálka úgy akadt a torkán, hogy belefúlt.Hát még az asszonynépség! Jaj a haltolvaj feleségének!
Igazán rettenetes virtuozitást tud kifejteni a magyar nép az ilyen
vonatkozásokban; ezer tűszúrás éri azt, a ki rajtavesztett s legtöbbször nincs annak többé maradása.
Ez az orvhalásznak egyik alakja, a tulajdonképeni haltolvaj.
A másik az irtó halász.
Ennek minden mód jó, a melylyel a halat csak valahogyan megkerítheti; minél kegyetlenebb az eljárás, annál jobban gyönyörködik az eredményben; – feldicsekszik, hogy nem maradt utána egy hitvány keszeg sem.
Kora tavaszszal kiönt a folyó s a csuka ívni készül, barangol a sekély vízben. Ha ilyenkor fagyra fordúl az idő, emberünk kemény dorongot ragad a kezébe s kiszáll a ropogó jégre, mely rendesen átlátszó.
Pontosan tudja, hol kell keresni a halat. A hal megszorúlva levegős víz dolgában, a jégkéreg alatt azokat a helyeket keresi föl, a hol a levegő buborékot vetett s itt pipál a hogy tud.
A dorongos biztosan halad, mert csizmája alá rongyot kötött, s a mint a buborékot észreveszi, meglátja a halat is; ekkor két kézre fogja a dorongot s a hal helyére akkorát üt, a mekkorát csak bír: a hal elkábúl s veszve van.
Ezt a csukadorongolást vastag, átlátszó jégen is űzik, mert az erős ütés ezen át is kábító; a szakócza pedig azért van kéznél, hogy a halat kivágja. Az áldozat mindig ívó hal, tehát szaporításkor pusztúl el.
Mihelyt a ponty indúl, az orvhalász előszedi a szigonyt, még pedig a nyolczágút, hogy áldozatát semmi módon se téveszsze el.
Azután kerít maszlagot s hányja a vízbe, a mikor csak teheti.
Legkegyetlenebb a pisztrángos vizek tájékán, hol szövetségben űzi mesterségét. Nekiállanak a pataknak és dugát készítenek, azaz alkalmatos helyen mellékmedret ásnak, azután az anyamedret eltorlaszolják, hogy a vize a mellékmederbe térjen. Az anyameder vize elapad s mindaz, a mi benne van, elpusztúl.
És még ez is a gyengébb mód, mert elvégre is marad abban az anyamederben annyi víz, hogy a hal legapraja megélhet benne.
Ennél sokkal kegyetlenebb a meszelés. Három-négy góbé egy-egy zsák meszet köt a hátára, azután kiszemelik a patak legalkalmatosabb pontját, hol először is kőgáttal fogják át a medret, úgy, hogy a víz járhatja, de nem járhatja a derekabb hal. Mikor ez megvan, akkor jó távolban a kőgát felett, gübüvel terelik a halat a gát tájára s mikor
ezt annyira megközelítették, hogy a mész megteszi hatását, a meszet bedöntik a vízbe. A mész süstörögve bomlik, tejesre festi a vizet, a melyben mind az, a mi kopoltyún át lélegzik – kicsi, nagy – menten elpusztúl s a víztől sodorva, a kőgáton megakad.
Ehhez hasonlít a méregfű – Euphorbia – alkalmazása is, melyet a vízben kövön kővel addig zúznak, míg a víz annyira átmérgesedik, hogy a hal apraja, nagyja elkábúl.
Ezek azonban mind kezdetleges "ősi" fogások; halad az orv a századdal, él a haladó kor dicső vívmányaival.
NOBEL találmánya itt is hódít, hihetetlen módon terjed.
Ez a találmány a dynamit, az a csodálatos szer, mely egyfelől áldás, a mennyiben az ember útján a legnagyobb akadályokat szétveti, elsöpri; más felől átok, mely az ember legfölségesebb alkotásait egy pillanat alatt romba döntheti s immár dönti is.
Robbanása ellenállhatatlan; bekövetkezik a víz színén és a víz mélyében is.
És a mint a "természet ura" ezt a tulajdonságot kitanúlta, önzése legott rávitte, hogy a halak ellen fordítsa; úrból öldöklő zsarnokká legyen.
A dynamittal való halászásnak magyar földön jelenleg nagy kiterjedése van; s a mint halad alkalmazása a bányászatban, a repesztésekben, úgy terjed a halászati czélokra való használata is; sőt nem egy vidéken már a közhalász kezében is megfordúl.
Pusztítása rettenetesebb a mésznél, a méregfűnél, mindennél; a halászatra való alkalmazása a haladással való legrútabb visszaélés, rút jellemzője a kor féktelen önzésének, mely a pillanat hasznáért feláldozza a jövő biztosítékait.