XVII. A "SZERENCSEHALÁSZ".
LEOPOLD von BUCH egyike volt a földtan tudománya megalapítóinak. Kortársai fejcsóválva nézték azt az embert, a ki hegyről hegyre, szikláról sziklára járt, megkopogtatta, letördelte kalapácsával s a letört darabot a friss törésen gondosan nézegette a nagyítón át – azután jegyezett.
Ez akkoron volt, a mikor sok, a tudós hírében álló ember is tudta ugyan, hogy a föld méhéből, az elmálló szikla belsejéből kikerűl sok alakzat, mely hol csigához, hol kagylóhoz, hol foghoz hasonlít, – tudta, hogy napfényre kerűlnek óriási lábszárcsontok, bordák is; de rendszeres tudás hiányában az az ósdi "tudós" a hithez, a föltevés alaptalanságaihoz folyamodott, mondván, hogy ez a lábszár a szentek óriásának, Szent Kristófnak a csontja; sőt akadtak olyanok is, a kik úgy vélekedtek, hogy a teremtő istennek sem sikerűlt ám minden egyszerre, hogy előbb próbálgatott mindenféle alakot s ha valamelyik nem vált be, hát eldobta, mint a fazekas a hibás cserepet; végre voltak olyanok is, akik mindebben "a természet játékát" látták.
BUCH fáradozása azonban nem veszett kárba; s a mit ő megkezdett, azt mások folytatták. E kutatások révén mind jobban és jobban ismerjük ki a föld kérgének szerkezetét, a rétegzeteiből kiszedett, kivésett és kivájt ezernyi ezer alakokból, vagy ilyenek maradványaiból pedig megtanúljuk, hogy a földfelület mostani élőlényeit mások előzték meg, a melyek idő szerint mérhetetlen korszakokban éltek s a keletkező új rétegek alá temetkeztek, tehát kihaltak.
Megtanúljuk azt is, hogy az egyes rétegekben foglalt őslénymaradványok nem ú. n. külön teremtés eredményei, hanem egészben véve átmenetiek is. És a tudásnak ez a fontos ténye reátanít arra is, hogy velünk együtt oly állatalakok élnek a föld mai felszínén, tenge-
rében s egyéb vizeiben, a melyeknek legközelebbi rokonai már kihaltak s részben már csak ásadékok.
Ilyen alak példáúl az elefánt, melynek ősalakja, a mammut, már kiveszett; csontjai már ásadékok; de Sziberia örök jegében akadt még-olyan is, a melyen a hús, a bőr még rajta volt. Ilyen enyésző alak a bölény, mely már csak Litvánia egyetlen pontján él, holott elődje már ásadék; ilyenek a mi tok-szerű halaink és sok más. Mondjuk ezeket: "leáldozó alakoknak".
Mindez önkéntelenül is eszébe jut az embernek, valahányszor mélyebb pillantást vet erre a mi magyar világunkra.
Keleti nép vagyunk; de öntudatra ébredve, keverődünk s átalakúlunk. A kelet ismertető vonásai egymásután leválnak rólunk; lassan bár, de tömören keletkezik az új, nyugoti műveltségű magyar társadalom – nem külön teremtés, hanem folytonos átalakulás útján s a réginek sok alakja már "ásadék", más határozottan "leáldozó".
A leáldozók között a legnevezetesebb az a javíthatatlan henyélő, kinek se hivatása, se törekvése; ki nem törődik még csak a holnappal sem s abból él, a mi "akad"; – egyetlen elve a dologtalanság; egyetlen törekvése a "jó szerencse".
Ez az utolsó ázsiai maradvány, mely, lehasalva, ott sütkérezik úton-útfélen, ott ácsorog a városok piaczán, hogy rávesse magát az étel hulladék jára, az eldobott szivarcsutkára, a dinnyehajra s a jó ég tudja mire nem.
De a vizek melléke mégis csak legigazibb termőhelye.
Képzelete mutogatja neki a nagy harcsát, csukát, a széles dévérkeszeget s hogy ezt mind egy szem horoggal, egy madzaggal, egy kővel, egy gilisztával, a mi pedig a legfőbb: heverve lehet szerezni, – csak legyen "szerencse!"
Tiszán-Dunán végesvégig ott lopja ő a napot a kikötött tutaj szélére heveredve, lekuczorogva a mart alá, a bokor tövében; várja a "jó szerencsét".
Hát még a szerszámja! A kenderkazalból kilopott egy szárat, ujjaival kitilolta, tenyerével megsodorta; azután "kerített" a bárkarakodón egy szem horgot, ezt rákötötte arra a nyers ínra; a martból kitúrta a csalit, aztán követ kötött a horogtól két arasznyira s bedobta az egészet a vízbe. Azután ül, vár és nem csinál semmit. Félóránként
lomhán húzza a horgot, hogy igazítson rajta, új gilisztát "fergeljen" reá, ha a régi levált vagy az apró hal leszedte; s így megyen az napestig, korgó gyomorral, melyet avval csal meg, hogy lehasalva nagyot iszik a "kövér vízből".
De hát ő kivárja a dolgát s estig csak akad valami. No, mikor azután olyan kilós harcsa rajtavesztett, akkor vége a pihenésnek. A szerencsehalász tudja a vevőt: a "pálinkás bótost" s ott azután úgy túl ad azon a jó szerencsén, hogy belékábúl a feje s a felkelő nap ott találja az útszéli árokban, rútabb formákban, mint a távol kelet ópium-vagy hasis-korhelyét.
De hagyjuk el ezt a visszataszító, jó órában legyen mondva: leáldozó alakot, mert van ám más fajta "szerencsehalász" is.
Nem az úri rend szabadalma, hogy nála a halászat szenvedélylyé válik; erőt veszen az a "kékbelin" is teljes erővel, nem egyszer romboló hatással. Sok rangos magyar gazdának úszott el már ezen a réven egész telke, becsülete, családi boldogsága.
Az a horog, az az ághegyháló szegény embernek, zsellérnek áldása; de a saját telkén gazdálkodó embernek valóságos csapása. Elhanyagolja marháját, földjét; nem jár a cseléd nyomában : a félnapot, az egész éjszakát ott tölti a parton és valamint a kártyás a következő játéktól, a szerencsehalász a következő húzástól várja jó szerencséjét.
Ez, fájdalom, még nem leáldozó alak, még nagyon bővében terem. Leáldozó alakká akkor válik, a midőn kiszorítja az az új elem, mely megtanúlja azt az amerikai aranymondást, hogy: "az idő pénz".
Volt már, lesz is magyar földön a búzának ára; volt s lesz jó ára, rossz ára; de az időnek bizony bizony még máig sem volt nálunk, még – rossz ára sem.