XVIII. A "FISÉR" És A "HALÁROSNÉ".
Komárom városának, mint tudjuk, már a régibb időben is rendezett halaspiacza volt. A tekintetes tanács különös gondot fordított mindenre, a mi – kivált a bőjtre való tekintetből – rendezni való volt. Már a XVII-dik századból eredő régi jegyzőkönyvekben is reáakadunk a "Phisér" szóra, sőt ennek igealakjára is, mely nem más, mint "Phisérkedni".
És akár Magyar-Velencze tavánál, akár a Balatonnál, akár Dunán-Tiszán végig puhatolunk is, azt találjuk, hogy a "fisér", mely nyilván a német "Fischert" vallja ősének, a halászok közt polgárjogot nyert, és ezt jelenti "a ki a hallal csak kereskedik".
Halászszájon az a csak mindig jól megnyomintva kerül ki, nehogy azt higye valaki, hogy az a fisér halászember. Van ebben jellemző, t. i. az, hogy a magyarember jó termelő, de rossz kereskedő; ezt az utóbbit szereti másra bízni, a német pedig derekasan felhasználja ezt az erős nemzeti vonást.
A fisér általában rangosabb polgárember, ki állóbárkát tart; a piaczon van sátra; sokszorosan bérlő, ki azután a bokrokkal és kishalászokkal szerződésre lép.
Sok tekintetben olyan, mint a régi obsitos baka, ki mindig huszárnak vallotta magát.
A fisér vastag óralánczán arany pontyot visel; újabb időben még inggombja is az; egytől egyig serény ember, mert sok pontról, nagy távolságról hordja össze a halat s minthogy legfőbb érdeke az, hogy azt a kényes életű portékát elevenen hozza el a piaczra, illetőleg a bárkarakodóra, megszokta a gyors eljárást.
Azonkívül épen ez a kényesség még azt is követeli tőle, hogy sokat tartózkodjék a bárkarakodón, mert a bárkában elreteszelt halat gyakran kell megforgatni, azaz egy nagyobb szákkal kiemelgetni, a
megbágyadtat kiszedni, az "ispotályba" becsapni s ha vevő nem akad, kihasítani.
Ebből támad azután a bárkarakodó eleven élete. Mindig sürgölődik valaki s hogy a kényelem is meglegyen, azért van ott a "szentes".
A "szentes" az állóbárkán egy kabinszerű, elzárható helyiség, köz-néven "csárda"; arczfalán vanaz ajtó, ezen rendesen a "fisér" védőszentje ráfestve, vagy legalább is a neve felírva; innen a "szentes" elnevezés. Itt van elrakva az apró szerszám, a hálóhoz való mindenféle kellék, a bogrács, kulacs és egyéb. Az állóbárka ezenkívül nevet is visel, mely szépen ki van írva az orrára és sokszor a fisérné keresztneve; a pofadeszkán pedig mindig ott van a pontyhalnak ékesen faragott alakja, sokszor még aranyozva is. Készülnek e bárkák Komáromban, Szegeden és Apatinban, s az utóbbi helynek hazafias építőmestere jóindulatú magyarsággal oda is vési, vagy írja hogy "Isten veling" – az az "Isten velünk."
A magyar hal fogyásával s a közlekedés fejlődésével a fisér mind messzebb tájakra veti tekintetét. Vállalkozó szelleme elviszi Csehország pontyos tavaihoz, hol a halat nemcsak tenyésztik, hanem valósággal hízlalják; elviszi Trieszt, Fiume kikötőibe, Karinthia pisztrángos és ráktermő tavaihoz s mindevvel megejti módját annak, hogy a Velenczei tó kárász hala, a szegénység jutaléka, a magyar főváros halas piaczán azon elevenen találkozik a cseh pontytyal, a karinthiai és adriai rákkal, a jég közé elrakott fogas pedig szomszédjává válik az Adria tinhalának. Ezeknek megfelelően elvegyül a szerszám is s az állóbárkán nem egyszer reáborúl az ősmagyar kuszakecze a külföldi halvásár új szerszámjára, a melyek között legnevezetesebbek: a rák-kas, (283. ábra K) az apró bárkák (Cz Cz) elvegyülve a magyar fisérszapolylyal (Sz), mely nem ivásra, sem vízhányásra, hanem arra való, hogy vele a fisérné az apróbb halat a kádból kifoghassa s a vevőnek tisztaságosan mutogathassa.
Az a sok vendégszerszám nagyon panaszos valami; reámutat az idegen földre, a hová az egykoron halas Magyarország pénze idegen halért, rákért vándorol, hogy ne is térjen többé vissza!
Nagy piaczok közelében, péld. Budapesten sok hal jön össze; hozzák egy bárkában több fisér számára is s ekkor osztozkodni kell. Ennél az osztozkodásnál szerepet játszik a sors.
|
Két egyforma szákba, mely szorosan egymás mellett s úgy van lefektetve, hogy hálórésze a vízbe ér, feje vagy hajtoványa és nyele pedig a bárka padolatján van, bedöntik és színlelik az egy fajhoz tartozó halat, péld. a csukát – csak úgy szemre, körülbelől; s mikor a két szák megtelt, akkor a két fisér hátat fordít feléje, a legény pedig előveszi bicskáját, s úgy tartja a két szák közt, hogy az egyik felé a kés éle, a másik felé a foka áll s odakérdez a fisérekhez: "éle vagy foka?" A mint az egyik rámondja: "éle", a másik szó nélkül belé nyugszik a fokába. A magyarországi fisérek majdnem kivétel nélkül vállalkozó, jó módú emberek, kik az "üzletet" leginkább Apatinban tanúlják meg, mely a fisérkedésnek úgyszólván egyeteme. Nagyon természetesen is, mert a Duna és Dráva összeölelkezése táján még fizet a halászat, a bérletek összege százezrekre rúg; a halhasítás, sózás és szárítás, a halzsírfőzés nagyban járja s ellátja a Balkán félsziget szigorúan vallásos népét bőjti eledellel. Az apatini telep már külsejénél fogva is érdekes. |
283. ábra. K. rákkas, |
Magas terítő czölöpökön óriási hálók száradnak s úgyszólván bekerítik a hosszú, alacsony hasítószíneket; a zsidóutczák egész tévesztőket alkotnak; ezekhez járul a hajóépítés, hol mindig ácsolnak, kátrányoznak, moholnak, mázolnak és festenek; az iszkába egész halmokban hever; a színek közt csáklyák, szigonyok, tolórudak, nagy vágó-
evezők meredeznek ég felé, más pontokon meg óriási vizahorgok hevernek rakáson.
Az az eleven sürgés-forgás közvetetlenül a Duna partján folyik, szemben egy pompás lágy erdővel. A valóban királyi folyam itt rengeteg széles; partfelől lomhán forog a dunai malmok széles kereke, ki- s beevez a molnárság ladikja liszttel, gabonával, rakja a parton várakozó szekerekre, – a folyam tükre fölött pedig vonúl a halászcsér, kering a fehérfarkú csonttörő sas s várja, míg a zakatoló gőzhajó elvonúl, a nagy gabonahajó csöndesen tovaúszik, hogy a sima tükör fölé szállva, ismét lebegve meg-megállhasson s rávethesse magát arra a boldogtalan halra, a mely a víz színét megközelítette.
*
A németeknél – még irodalmukban is – a szájasság legdurvább fogalma a "Fischweib", magyarúl halasasszony, alakjához van kötve. Számos adoma kering e nevezetes alak gorombaságáról, mely elől még kandi koronás fők is ijedten vonúltak vissza. – De igaz, a gorombáskodás nem jól van mondva, mert erre a magyar mesterszó a "kofáskodás".
A kofaság és kofáskodás különben általános – bízvást mondhatjuk nemzetközi – tünet, mely alapjában véve érdekes lélektani következmény.
A legjobb készültségű, tehetséges szónok, a midőn először emeli fel szavát nyilvánosan, megérzi a kezdet rettentő sanyargattatásait: torkát mintha vaskarika szorítaná össze, feje zúg, szeme előtt összefolynak a tárgyak és alakok, szája kiszárad, nyelve oda tapad a szájpadláshoz, homlokán kigyöngyözik a veríték, szíve hangosan dobog, gondolatai összekuszálódnak s ezt a rettentő kínt összefoglalva nyújtja a hallgatónak az ember lelkének hűséges tükre: a szem, mely téveteg, ijedős – – –
De idő jártával mindez nyomtalanúl eltűnik: az ember megszokja, utóbb keresi a nyilvánosságot, még csodálkozik is, hogy egykoron zavaró hatással volt reá.
Tudtunkra még nincs az "emlékiratokban" gazdag világliteraturában olyan mű, a mely a halaskofa életét tárgyalná, kezdve a piaczon való első "föllépéstől", a megérdemelt nyugalomba való
vonúlásig; mindamellett már az általános emberire való tekintetből föltehetjük, hogy első föllépése mindenesetre legalább némi elfogultsággal járt, mert az a hely, a melyen nemes hivatását teljesíti, a legnyilvánosabb, t. i. a piacz; ennek hangos ítélete pedig a legkönyörtelenebb, mert nem válogatja a szót.
De épen, mert a fórum a legnyilvánosabb, hamar elemészti az elfogúltságot; az ifjabb, szellemi tekintetben rugalmasabb nemcsak nyomdokába lép a korosabbnak, hanem túl is tesz rajta, mert az összezsúfolt elhelyezés, fokozva az életbevágó érdekek találkozásátói, sokszorosan való összeütközésétól, erősen istápolja a – haladást.
Annyi azonban bizonyos, hogy Magyarország piaczai nélkülözik a német értelemben vett "Fischweib" egyenlő értékű alakját.
A magyar "halaskofa" sértésnek veszi az imént leírt elnevezést, mert ő "halárosné", még pedig – ez a legkevesebb, mert a legtöbbje halászfeleség, tehát joggal – "mesterné".
Olyan piaczokon, a milyen a komáromi, szegedi, túlnyomó a valóságos halászmesterné, ki leginkább pénteki napon takarosan kiöltözve oda áll a kád mögé; a tisztaságra rátartós s rendes vevőkkel dicsekszik.
Igaz, hogy szemes s ha észreveszi, hogy a szomszédban elfogyott a java, oda is szól a tétovázó vevőhöz, hogy tessék errébb fáradni, majd ihanyra veti ezt a két fris pontyot, olyan a szironya, mint csak a basarózsa!
Hát én egy szóval sem mondom, hogy ott mindig szent a béke, hogy sohasem támasztják oldalba karjaikat s nem járja az "odamondás";. de az bizonyos, hogy mindez kivétel s ez indított arra, hogy e kis elmefuttatás élére nem azt írtam oda "halaskofa", hanem – CALEPINUS nyomdokain haladva – a "halárosnét".