XX. AZ IGAZI HALÁSZAT.
"study to be quiet."
Régi emberem megállott halászeszközeim gyűjteménye előtt. Ő az angol társadalomnak és szellemnek alapos ismerője, a természet barátja s mindannak, a mi népies, igaz méltatója. Gyűjteményem annyira tetszett neki, hogy a szerzett élvezetért egy csókolni való kis angol könyvecskével ajándékozott meg. Ez a könyv a XVII-dik század szüleménye; két helyen két írójának aczélmetszetű arczképe ékeskedik: az egyik MR. IZAAK WALTON, a másik CHARLES COTTON; mind a kettő korának viseletében; az utóbbi roppant parókával.
S e két arczból – noha csak aczélmetszetű – világosan szól felénk a nemes értelem, okosság, a testnek és a léleknek teljes összhangja.
Maga a kis könyvecske is ilyen. Tele komolysággal és mégis helyen-közön játszi szellemmel; a szépet a hasznossal mesterileg egyesíti. Az igazi angol szól hozzánk, a mint a test és lélek összehangzására törekszik; a mint a leghűségesebb anya, a szabad természet keblére borúl s gyönyörködve használja adományait; a mint emberi értelmének megfeszítésével közelebb fér titkaihoz, tudja, hogy azok csak annak titkok, a kit a tunyaság ejtett hatalmába, a kinek nem élvezet az, a mi testedző fáradozással, a szellem foglalkozásával jár; kinek egyedüli élvezete a testi-lelki tunya önzés.
Milyen jólesik az ember lelkének, midőn CB. COTTON ajánló levelének élén így szólítja WALTON-t: "az én drága édes atyámnak és barátomnak"; mert valóban atyja az igazi emberhez méltó élvezetben, a mely első helyet kér magának s nem más, mint a horgászat.
Boldog angolok, a kiknek már ezelőtt két századdal is megvolt
* A szemlélődésben van a nyugalom. "The Compleat Angler" by IZAAK WALTON 1653. [Ez a fordítás nem pontos. Walton könyve 2000-ben magyarul is megjelent (Invictus Kiadó; ford.: Bori Erzsébet), s abból kiderül, hogy az idézet a Bibliából való (1Thess 4,11), s Károli fordításában így szól: "Csendes életet folytassatok." A félreértés forrása az angol "study" szó kettős értelme: "tanulmányoz", illetve "igyekszik." – NF]
az a szilárd alapjuk, a melyen a "Study to be quiet" felséges szózatot kiejthették s a szerint élhettek is!
A horgászat valóban az üdülés nemes módjai közé tartozik s távolról sem az, a mit a gúny szava körülbelől úgy fejezett ki, hogy "a kosztos horog olyan szerszám, melynek csapó végén egy féreg, a fogó végén egy rüpők fityeg."
Az élő természet folyó- és patakmenti életének mély szemlélete, alapos fölismerése, egyesítve a halnak és életmódjának pontos ismeretével, szükséges ahhoz, hogy valaki joggal horgásznak vallhassa magát.
És a ki megszerezte ezt az ismeretet, azt nem bántja többé az unalom, a mely a tudatlant öli, mihelyt a partra kiáll, beveti rossz horgát, hogy a "jó szerencsét" megkísértse.
A vízre vetett egyetlen pillantás elég, hogy az igazi horgász tudhassa, hol tartózkodik a hal.
A víz fölött röpkedő rovar és az, a mely a part növényzetén üldögél, sürög-forog, legott rátanítja, mi legyen a csali?
A víz sodrából, mozgásából következtet mélységére s tudja, hogy a fölszínesen bebocsátott horgon milyen halfaj veszít rajta s hogy a mélységből mit vethet ki?
Mit és mennyit kell tudnia, hogy bizton elmondhassa: itt nincsen semmi!
És a ki sohasem érezte azt a villámszerű megrántást, a melyet a horoghoz vágó pisztráng az ember karjára gyakorol; a ki sohasem látta a valóban ezüst ragyogású kardoshalat kivetés közben a napsugárban megvillanni; a ki sohasem látta, mint futamodik a sügér a befalt horoggal; nem érezte a harcsa húzását, a csuka lökését s különösen azt a gyönyört, mely megszállja az ember lelkét, a midőn a mód és körülmények valódi ismeretével azt a halat fogja ki, a melyet épen akart: az nem értheti, nem foghatja meg azt az ellenállhatatlan hatalmat sem, mely a valódi horgászt viszi, ragadja s mely az élvezet színébe öltözteti még a viszontagságot is.
És azután mit tudhat az anyatermészet igazi bájáról, örök szépségéről az, a ki akkor dörzsöli ki szeméből az álmot, a midőn a nap már tüzdelni kezd; – a kit az esteli csillag felragyogása az ú. n. fényes helyiségekbe terel; a ki félti egészségét az esőcsepptől, a fuvalomtól,
a mozgástól s mindentől, a mi tulajdonképen a valódi életnek szüksége, mert edző, megújító forrása!
Oh te én kedves, komoly fenyves erdőm, kaczagó bükkösöm, fölséges tölgyesem, égerfás csalitom! – ti vigan rezgő nyárfáim, bólintgató füzeseim! Hiszen a ki nem látta reggeli halászatkor ébredésteket; ki nem szívta be teli tüdővel, hajnal hasadtával és alkonyatkor veletek együtt azt az igazi szabad levegőt: mit tudhat az a balzsamról! mit tudhat az a lélek megnyugvásáról!
És te, én drága patakom! A ki nem élvezte soha azt, mint vegyül el csevegésed kora reggelen az ébredő madársereg dalával; nem nézte pajkos játékodat, a melyet a bokor ágával, a lekonyult fűszállal üzegetsz; nem látta szilaj szökéseidet kövön, kavicson át; azt a bolondos hajszát, a melyet partszéli kis örvényeidben a beléd pottyant bogárral, a felvert tajtékkal oly fáradhatatlanúl végezni szoktál; a ki nem ismeri villámgyors pisztrángodat, ezüstös pérhaladat, fürge csellédet, imbolyogva kanyargó ingoládat s azt a buksifejű kölöntédet: hát mit tud az a természetről, a természetnek szűzies bájáról, szeretetéről?
Igaz, még te is szót kérsz tőlem édes tóságom, kiben az égbolt minden csillagzata fürdik; külön-külön megrezegteted minden egyesnek a fényét és azután kiszórod a partodat övező nádas bojtjaira, levélzetére, hogy az esti harmat apró cseppjeinek gyémántfényét kicsalja. Mélységedben elfekszik a rabló csuka; túrja iszapodat a lomha ponty és a széles kárász; a csík, a czompó és a kelehal azonképen; fenjár a küsz, kapkodva a tükröd fölött tánczoló szúnyograj felé s nem veszi észre, hogy ott áll mozdulatlanúl a lábas kócsag s egyszerre csak odavág hosszú, éles csőrével, a melyből nincsen menekülés. Búbos-vöcskök, a csicsiri, a szárcsa, vadlúd és a ruczák seregei tükrödön sürögnek; s a midőn alkonyat táján a seregély kóválygó felhője leereszkedik és nádasodnak legtitkosabb fülkéiben elül, akkor ezernyi ezer madártorok hangja andalító morajjá változik, altatja a táját, s ez el is alszik, a midőn a langyos fuvalom szertehordja a menta bódító illatát – – –
És te is lelkem előtt állsz, magyar folyók legmagyarabbja, kiről az Alföld igaz költője megírta:
Nyári napnak alkonyulatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál;
Ott hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.Magyar bércz méhéből fakadó ezernyi forrás ere indít téged a nagy lapály felé; havasi tájakon virgoncz gyermek, az előhegységben előre törtető ifjú és onnan kikerülve a tökéletes magyarember képe vagy!
Sima tűkrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) tánczot jártak.
Szinte hallik lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.Oh, ez a sarkantyús gondolat csak akkor születhetett, a mikor magyar költő magyar folyóról írt – és leírta benne a magyar ember nyugodt napjainak képét; de azután ott a háborgás is:
– – – – – – – – –
– – – – – – – – –
"Jön az árvíz, jön az árvíz!" hangzék
S tengert láttam, a mint kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte lánczát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot
El akarta nyelni a világot;Ime a magyar ember háborgó napjai! – El akarja nyelni a világot ; de nem nyeli el; legalább eddig nem nyelte el!!
Az a szalmatűz, mely nagyot lobban s oly gyorsan lohad – – hát kevesen vagyunk; telve vagyunk nemes törekvéssel – ez lobbant; kevés az erőnk, hogy kitarthassunk – ez lohaszt!
A Tiszában lakozik a telhetetlen harcsa, a rabló csuka, a szelid ponty és jámbor keszeg; benne vonúl a királyi sőreg, turkál a kecsege, terpeszkedik a durbincs szúrós sörényével – a magunk képe! – – Pedig a magyar ember sokban hasonlít az angolhoz, kivált a halászat dolgában.
Szereti a szabad természetet; ott a magánynak ékesen szóló csendjét; – lesi az életmód legparányibb sajátságait; edzett és kitartó; leleményes; a természet kebelén sohasem unatkozik, mert eleget ért ennek nyelvéből; de hát csak a "kékbeli" s ez a baj. – – Higyjük, hogy megjavul.
Mi legyen már most az igazi horgász kátéja?
Igazi horgász csak az lehet, a ki valóban szereti a természetet.
Ki arra törekszik, hogy megértse életének tüneményeit.
Ki teste, lelke erejét a természettel való benső viszonyból meríti.
Miben gyökerezik ez a benső viszony?
Legelőbb is a szabad természet tüneményeinek komoly méltatásában.
Ismernie kell a víz tulajdonságát, ennek a hal életéhez való viszonyát; nemcsak általánosságban, hanem fajról-fajra.
Ismernie kell a víz sodrát, forgóit, örvényeit, göbéit, sugáit és lengjeit, ezeknek a hal életéhez való viszonyát; a partoknak ezekre való befolyását.
Meg kell barátkoznia a part növényzetével, a rajta élő rovarok életével, kifejlődésével, mert a hal sokszorosan ezekkel táplálkozik.
Föl kell ismernie magának a víznek rovaréletét, úgy azt a szakát is, a melyet a vizen kívül, valamint azt is, a melyet a vízben tölt el.
A midőn ezekkel alaposan megismerkedett, megszünt előtte a természet némasága: minden kavics, minden fűszál, a rajta ülő kis rovar, ennek álczája, mint jó ismerősét szólítja meg s ő mint jó ismerős köszön vissza.
Meg kell ismerkednie a halászó vidrával, a halászó sassal, a patak legragyogóbb ékességével: a jégmadárral, a fürge, fehérmellű vízirigóval; a vidranyesttel; folyamok mentén és tóságokon a begázoló és úszómadarak változatos alakjaival, szóval mind avval, a mi életével a vízhez van kötve, tehát a hallal is viszonyban áll.
A midőn ezekkel megismerkedett, minden lépten-nyomon érthető szóval köszönti a levegőég, a partszélek és a víztükör fölséges állatélete.
Tudnia kell az évszakok viszonyát úgy a vízhez, mint állatéletéhez; sőt tudnia kell az éj és napszakának ezekhez való viszonyát is.
És mindebben a könyv csak vezető fonala; a valódi oktató a természet maga legyen; mert a midőn a legjobb könyv is csak egy adott viszony alapján szól, addig az élő természet tüneményei az egyes pontok viszonyaihoz képest ezerszeresen módosulnak s épen e változatosság felismerése az, a mely az emberi értelmet a legmagasabb fokra emeli, mert önállóvá teszi.
Mihez értsen még az igazi horgász?
Értenie kell szerszámához, a szerszámnak a viszonyokhoz való alkalmazásához, mindazokhoz a kézbeli ügyességekhez és fogásokhoz, a melyek függetlenné teszik mások segítségétől s alkalmatossá arra, hogy minden körülmények között önmagára támaszkodhasson.
Szokja meg a korai ébredést; gyakorolja mindazt, a mi lépteit biztossá, testét hajlékonynyá teszi; legyen mértékletes, a szabadban kitűrő: mert minél kevesebb a szokása és szüksége, annál szabadabban mozog, annál függetlenebb, annál jobban fordíthatja javára a viszonyokat.
Ez az az út, a melyet a WALTON-féle szellem tört; az egyedüli, a melyen elérhetjük az, hogy a horoggal kezünkben, testi-lelki foglalkozásban keressük s találjuk meg a valóban nemes gyönyört, ennek révén pedig a módot ahhoz, hogy fejlett értelemmel a közvagyonosodás javára is fordíthassuk törekvéseinket.
Mily módon folyhat be a horgászat a közvagyon gyarapodására?
Erre a halnak a maga természete szerint való fölismerése önként vezet reá; a módja a horgászat is.
Megismerve a hal szaporodását, fejlődését, megélhetésének föltételeit; tudva becsét az ember háztartásában: hamar reá jövünk, hogy a védelmére, életének megkönnyítésére reáfordított gondot ezerszeres haszonnal fizeti meg.
Önként reá jövünk, hogy ne csak horgászszunk, hanem gondoskodjunk arról is, hogy mindig horgászhassunk; találjuk el a helyes arányt a szaporodás és fogyasztás között.
Mihelyt egy nemzet körében sokan gondolkoznak így, sokan szerzik meg tisztán e meggyőződést: a halgazdaság virágzásnak indúl és ezt azután megérezi a közvagyon is; de nemcsak abban, a melyet pénzben lehet kifejezni, hanem a legbecsesebb vagyonban, az egészségben is; mert tagadhatatlan, hogy a hal a legjobb eledelek közé tartozik.
És mert WALTON utódai között igen számosan így gondolkoznak, azért vannak Angliának halasvizei telve a legnemesebb halfajokkal, gazdag jövedelemmel; van horgászati ipara, mely kosztjaival, horgaival, szóval a horgászat minden szerszámával uralkodik a kerek világ minden piaczán.
Hát fiaidban, oh édes hazám! – mikor indúl újabb lüktetésnek az ősi halászvér, mely egykoron nyilazta a halat, mely NÁDASDY TAMÁS kezébe adta az inót és szíve Orsikáját arra ösztönözte, hogy beszámoljon drága urának a bevetett nemes pisztrángok sokaságával és nagyságával; mely RÁKÓCZY-t reávitte, hogy tenyésztő kecsegéit vásznas fenekű hordókban szállíttassa a távol Bihar tavába!
Vajjon meg-érjük-e, hogy a Kárpát hosszú hegylánczának, előhegységének ezernyi remek patakja ismét megnépesedik; hogy a ponty hizlalótavakban százezrével legel; hogy a halászó nép száján elnémúl a panasz s újra szárnyra kél az enyelgő dal – a nép jólétének e kedves virága!
Megérhetjük tudással s a tudásból fakadó erős akarattal. Mind a kettőnek mestere, forrása az élő természet megfigyelése, igazi szeretete, és – mint a régi jó NÁDASDY TAMÁS-nál – az asszony lelke is.
Én ma is tudok egy igazi magyar asszonyt, – hátha a magyar halászat ébredésének pacsirtája? – a ki így dalol:
Virágos part között szalad
Csörgedező, hűvös patak;
Tiszta mélye kincses bánya:
Fürge pisztráng víg tanyája.
Lányok, lányok figyeljetek!
Jó tanácsot adok nektek:
Házastársul – ha kaphattok –
Halászembert válaszszatok.
Jól tudom én mit beszélek.
Halászélet a gyöngyélet!
– Elindúlok az urammal,
Tarisznyát viszek magammal.
A hol kiveti a horgot,
Lelek én ott elég dolgot:
Ágat hordok, tüzet rakok,
Teszek-veszek, danolgatok.
Jár a horog egyre-másra,
Gyűl a pisztráng nagy rakásra:
Míg elkészül főve, sülve,
Hever az uram a fűbe.
Ajkáról a tréfás szavak
Csörgedeznek mint a patak,
Mint a pisztráng piros pettye
Oly ragyogó a jó kedve.
Súgva-búgó bükkök alatt
Ha elkelt az izes falat:
Korcsma, kártya nem kell neki,
Fejét az ölembe teszi.
Hazatérünk kézen fogva,
Munka után nyugalomra;
S míg elnyom az édes álom
A holnapot alig várom.