A HAL ÉS A TUDOMÁNY.
E könyv első szakasza arról a viszonyról szól, a mely az őskor homályában az ember és a hal között keletkezett s az idők során kifejlődött.
Erről a korról hallgat a történet, nem szól a hagyomány; az írót a dolog természetéből alkotott föltevés vezeti. E mellett áll a hitrege, mely inkább csak az együgyűség megnyugtatására szövi a keletkezés képét s kiszínezi azt a viszonyt is, a melyben az ember az élő természethez állott.
Ám a hitrege andalító szava, ragyogó színe szándékos, csak az érzésen, sejtésen és számításon nyugovó; így békét szerezhet az együgyűségnek: visszatarthatja a kezdet és az eredet feszegetésétól; – tudás helyett hitet, megnyugvást nyujt. A gondolatnak, a szellemnek azonban legnemesebb tulajdonsága nem a pihenés, hanem a szünet nélkül való munka és törekvés; – nem is a költött hitben való megnyugvás, hanem a valónak, az igaznak keresése, latolása és alkalmazása.
De az a hitrege mégsem merő költemény; mert a midőn a hivő megnyugtatására törekszik, számolnia kell a valóval, a mely az együgyű szemét is érinti s kérdést fakaszt benne. A kérdés feleletet, a gondolat irányt követel attól, a ki a hivő belső világán uralkodni akar.
Igy számol a valóval MÓZSES, a Sinai hegy nagy törvényszerzője is a Genesisben, mely a világ keletkezéséről szól. Ennek a ragyogó szellemnek az ismeret fejlődése tekintetéből való méltatása nemcsak tanulságos, hanem nagy élvezet is.
Tudatosan törekedett ő az ember belső világa fölött való uralkodásra s átható esze fölismerte az utat és a módot, a melyen és a melylyel czélját elérhette.
Az út a tapasztalás útja, a mód a tapasztalásból levont s tudatosan alkalmazott rendszer volt.
Kitapasztalta az embert, eszejárása, jó és rossz indulatai szerint, így megitélhette az egyest s az egyesekből alakuló társadalmat is; és kitapasztalta a természet jelenségeit, kivált azokat, a melyektől az ember függ, a melyek legérzőbben hatnak reá. Ezekre alapította rendszerét.
Tapasztalatainak rendezett összegéből merítette azután törvényeit, a melyekkel uralkodott.
Két dolognak kellet útját állania: az első eredet feszegetése, a másik a kétségeskedés. Az elsőt elérte a Mindenható eszméjével, kivel szemben minden kétséget bűnnek vallott; a másikat pedig avval, hogy a kiismert és csoportosított természeti jelenségeket, a bennök nyilatkozó valóságot a míndenhatóság forrásától származtatta, arra vissza tudta vezetni.
A Mindenható MÓZSES szerint megteremti a mennyet és a Földet, a világosságot, a vizeket, a szárazföldet, reá a növényeket; fölötte a Napot, a Holdat és a csillagokat, a vizek úszóállatjait, a levegőég röpdösőit; azután a "föld állatjait", legvégül pedig az embert magát. Ez a sorrend a dolognak rendkívül finom ismerete, nevezetesen pedig a természet jelenségeinek lángszellemű felfogása; mert mindig elől jár a föltétel s csak azután következik az, a mi a föltételhez kötve van; vagyis előbb jön a világosság, azután a föld, erre a növevény és sorra az állat, föl az emberig.
Sőt a MÓZSES-től eredő e sorrendben vannak bizonyos elemek, a melyek a földalakúlásnak mai, mélyebben tapasztalati sorrendjével is bámulatosan egybevágnak. Legföltünőbb ezek között, hogy MÓZSES-nél az első gerinczes állatok a halak. A földkéreg alkotásáról szóló mai tudomány is azokban a régibb rétegekben találja az őshalak maradványait, a melyekben más gerinczes állatnak még semmi nyoma; sőt föltéve, hogy MÓZSES a vizekben úszó állatok alatt – a halakon kívül, vagy azok mellett – a kétéletűeket, tehát azokat is értette, a melyek a vízben és a szárazon egyaránt elélhetnek, mint a békák stb., akkor a sorrend még bámulatosabb, mert a mai, nem föltevéseken, hanem tapasztaláson nyugovó tudomány is a fejlődés sorrendjét a halakon kezdi, a kétéletűekre, csúszómászókra s ezekről a madarakra
viszi át. MÓZSES-nél I., I., 20. az illető szöveg íme ez: "Hozzanak a vizek úszó élő állatokat; és a madarak repdessenek a föld felett, az égnek kiterjesztésének színén".
S a midőn végűl elgondoljuk, hogy MÓZSES a sorrendet a tökéletlenebbről a tökéletesebb felé szövi tovább, s így jut az emberig, a melylyel a fejlődést betetőzi, s hogy a mai tudomány is ugyanezt teszi s egy azon végső eredményhez jut: bámulattal kell eltelnünk MÓZSES éleselméjűsége iránt.
Ám ennek még folytatása is van.
Mielőtt MÓZSES sorrendjét kifejthette, illetőleg alkalmazhatta volna, tapasztalati úton meg kellett szereznie a természet tüneményeinek bizonyos részleteit is, mert ezeknek ismerete nélkül nem csoportosíthatta volna a rokonneműeket, nem alapíthatta volna reájok a társadalom összességére kiható törvényét, melynek alaperőssége csak az lehetett, hogy rendelkezéseit s még inkább különböztetéseit a hivő szemében ne hazudtolja meg az élő természet.
És valóban, ott, a hol MÓZSES, példáúl a táplálék dolgában rendelkezik, élesen különböztet: jól tudja, hogy a hasított csülök nem jár mindig kérődzéssel s ehhez képest kirekeszti a sertést.
E rövid vázolásnak legfőbb tanúsága reánk nézve az, hogy a természet tüneményeinek ismeretéhez, az azokból levonható törvényekhez csupán a tapasztalati út vezet; a ki pedig ezen az úton elfogulatlanúl halad, az a tudás hatalmához jut, forduló pontokon olyanhoz, hogy hosszú időkre irányt szabhat a társadalom szellemének is.
MÓZSES törvényét az átlagos szellem számára alkotta; a nép tömege lebegett előtte, melynek sajátságos lelke s épen tömeges voltában rejlő oly hatalma van, mely az egyest korlátozza. Innen van, hogy az idők során szerzett több és alaposabb tudás szükségképen hadakozó helyzetbe jut az uralkodó felfogással s csak küzdelem árán haladhat és terjedhet. Igazat szólva, MÓZSES felfogása a tömeg lelkében még ma sincsen megtörve; sőt mértéket szabott az még a nagy svéd tudósnak, LINNÉ-nek is, ki az állatalakok eredetére nézve MÓZSES tanát törvénynek ismerte el.
Immáron teljesen mindegy, bármely fejlődési időszakát veszszük is elő az állatok ismeretének, akár MÓZSES-t és ARISTOTELES-t, akár RAYUS-t, akár LINN:-t, CUVIER-t, LAMARCK-Ot vagy DARWIN-t, min-
dig egyazon igazsághoz jutunk el, t. i. ahhoz, hogy a természet tüneményeinek ismeretéhez a tapasztalati út vezet s hogy az ismeret mélysége és becse a kiismert tünetek sokaságától és gondos egybevetésetől függ. A fogyatkozás, mely az egyes korszakokban tapasztalható, mindig az ismeret fogyatékosságán múlik.
MÓZSES sokban tévedett, mert nem ismerhette a tüneményeknek, még kitűzött czéljának megfelelő mennyiségét sem; szintúgy ARISTOTELES is, ki a tapasztalati úton roppant sokra vitte ugyan s belevonta kutatásainak körébe az állatok életét is. De egyikök sem tudhatott mindent, még azon a körön belül sem, a melyet mint egyes ember áttekinthetett; ARISTOTELES is csak azt adta, a mit az egyes ember a tünemények özönéből úgyszólván kimarkolhatott. S ez a sors jutott mindazoknak, a kik LINNÉ előtt működtek.
Már pedig az emberiség művelődésenek nagy és magasztos feladata mást kívánt: rendszeres eljárást, mely megadja a lehetőséget, hogy a tünemények – emberileg szólva – összességét és tanulságait az emberi értelem számára megszerezze.
És ha képzelődő tehetségünk elég erős, s ha szárnyára kelve, viszsza szállunk akár MÓZSES, akár ARISTOTELES korába, vagy csak a XVII-dik század végére is, a mikor egy derék magyarember "A' Boldog Emlékezetű MISKOLCZI GÁSPÁR, Sok Szép Ekklésiáknak mind Magyar-Országban mind Erdélyben hasznos Tanítója" remek magyar nyelven, sok és erős hittel és istenes együgyűséggel kiteremtette az "Egy Jeles Vadaskert" czímű munkát: menten reáakadunk az egyes ember szánalomra méltó gyarlóságára, a mint az anyatermészet tüneményeinek özönével küzködve, erejéből kifogy, merő okoskodásba, föltevésbe és a szarvas hibák tengerébe merül.
Valóban az örök dicsőség fénye, az emberiség hálája illeti meg azt a lángelméjű embert, a ki a rendszeres vizsgálódás alapkövét lerakta, ezáltal módot nyújtott a munkafelosztásra, így az egyes emberek és emberöltők felgyűjtötte tanulságoknak élő, folytonosan öregbedve-tökéletesedő tudománynyá való alakulására.
LINNÉ KÁROLY – korának irodalmi szokása szerint CAROLUS LINNAEUS – svéd természetbúvár az a halhatatlan, ki lerakta a rendszeres kutatás alapját s ezáltal sarokkővé vált a természethistória fölséges hajlékában. A növények országán kívül az állatok világában
is "ő a tudás pátriárkája, az emberi korszakok legnagyobb természetbúvára, feje a mult, jelen és jövő természetvizsgálóinak".
Ő tanított meg arra, hogy minden egyes állatot jellemző jegyei szerint le kell írni, lehetőleg e tulajdonságokra mutató kettős névvel kell felruházni; és úgy, a mint az egyes alakok egymásközötti rokonsága vagyis hasonlatossága kitünik, ezekből megalkothatók a nemek, családok, rendek, osztályok, seregek, a melyek ismét határaikon belül megkülönböztetendők.
Világos dolog, hogy ilyenformán az emlősállatok, a madarak, a kétéletűek, a halak stb. jegyeik alapján mind egy-egy osztályba hozhatók, az osztályon belül rendekre, családokra, nemekre és végre fajokra bonthatók s mihelyt ekként a rendszerben elhelyeztettek, mind az, a mi bővebben ismertető, a maga helyére jut.
Ez teremti meg a munkafelosztást, t. i. hogy sokan, sok ponton, minden időben, egyre és ugyanarra a czélra törhetnek, t. i. a tudás igazi bővítésére s ez teszi lehetővé azt is, hogy az egyesnek az ő tévedését a többiek helyreigazítják.
Akárhogyan változott is az a csoportosítás, a melyet az utódok buvárkodása LINNÉ alaksorozatain végbevitt: a buvárkodás módszere megdönthetetlen volt s az fog maradni valameddig ember lesz a világon, a ki a természet tüneményeinek özönében eligazodást keres.
CUVIER, a francziák nagy buvára, csak LINNÉ szilárd alapján állva nyúlhatott mélyebbre, oly módon, hogy az élő alakokon kívül a föld méhébe temetkezett, rég kiveszett ásadékokat is megvizsgálta s azonfelül a külső jegyeken kívül, a belső szervezetben rejtőzőket is felhasználta.
Sőt a vizsgálódás tekintetében maga DARWIN is LINNÉ módszerét követte.
Ez a módszer, lényege és alkalmazása szerint teljesen független attól a kiinduló ponttól, a melyet MÓZSES a Genesisben felállított, a melyet LINNÉ még megtartott s a melynek helyébe a mai tudomány a folytonos fejlődés és átalakúlás tanát iparkodik tenni. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy az ismeret a vitás pont daczára is, öregbíthető. Sőt szorosan véve, e módszer arra való, hogy a kiinduló pont felismeréséhez közeledhessünk, mert a tünemények kellő terjedelmű ismerete nélkül az a kiinduló pont csak föltevés, mely lehet meg-
nyugtatója annak, a kinek mindenáron kiinduló pont kell s a kinek nincs meg az a szellemi ereje, hozzá bátorsága, hogy elfogultság nélkül megitélhesse: de nem lehet megnyugtatója annak, a ki a valót, a megdönthetetlen igazságot keresi s épen ezért csak elérendő czélt lát abban, a mit az a másik már a kiindulás pontjáúl választott és megnyúgovással elismert.
A könyvnek ez a része ezért nem a föltevést, hanem a rendszeres kutatás során szerzett tapasztalati tudást választotta alapjáúl.
Fordúljunk immáron e rész tulajdonképeni tárgyához, a halakhoz. Vegyük azokat egész általánosságban úgy a köz- valamint a tudományos fölfogás szerint is.
A közfelfogás mindenkoron arra hajlandó, hogy bizonyos összetartozó csoportokból egy alakot kiragad s a szerint alkotja meg fogalmait. Az emlős képe szőrös bőrrel, négy lábon járva, a madáré tollasan és röpülve, a halé halpénzekkel borítva és úszva áll képzelete előtt.
A közfelfogás a halat a vízben élő, oldalt lapított, hosszúkás, halpénzzel borított, különböző úszószárnyakkal bíró, többé-kevésbbé szálkás húsú, jobb-rosszabb táplálékot szolgáltató, ikrás, tejes, pukkantós, síkos állatnak ismeri. Elmondhatjuk, hogy evvel a fogalommal milliók érik be; sőt hogy egész életökön által távol marad tőlük az alaposabb tudásnak a vágya. Hozzátehetjük azt is, hogy ez a felfogás s az avval való beérés készségesen megnyugszik MÓZSES kiindúlásában, sőt erre reá is szorúl.
Az elfogúltság nélkül való kutatás, mely LINNÉ tanításából kelt ki, mely a tudás vágyától égő, lelkes búvárok seregeit viszi, ragadja a föld déli sarkától az északi sarkig, sokszor nyomorba, ezer veszedelembe, nem egyszer az enyészetbe; mely ekként a tudásnak igazi hőseit teremti meg: ez a kutatás más, valóban bámulatos színben látja a halnak ezernyi ezer alakzátait az anyatermészet tüneményeinek sorozataiban; azokban is, a melyek rég letüntek s csak a földkéreg rétegzeteibe vannak bevésve; azokban is, a melyek a kutató ember szeme előtt élve nyilatkoznak.
A halnak mai képe páros vonalban haladó kutatásnak a szüleménye. Az egyik ág, az őslényekkel foglalkozva, kérdést intéz a föld rétegeihez, kutatva bennök a rég kihalt alakok maradványait; a másik ág a ma is élő alakokat keresi föl tengerekben, tavakban, mo-
csárban, folyóban s a víz legkisebb ereiben, nem feledkezve meg azokról a vizekről sem, a melyek a föld méhében – bányákban, barlangokban – titkolódznak.
S a míg az egyik ág búvára a sokszor töredékes, elmosódó maradványokból az élő alakok segítségével kiismerni iparkodik a rég leáldozott lények szervezetét s a temető rétegek korát, addig a másik ág vizsgálója megfigyeli az élő alakok külsejét, szervezetét, életmódját, lakóhelyét, szóval mindazt, a mi rólok megtudható.
Egy kézre dolgozó munkafelosztás ez, a mely azután a fölséges végső eredményben találkozik.
Ez a rendszeres kutatás maig körülbelül tízezer faj halat derített ki; leírta és jellemző jegyei szerint csoportosította. Ebben a számban benne van mintegy ezer ma már nem élő faj is, mely a föld rétegeiből kerűlt napfényre.
Mind a két sorozat együttvéve nagy és szép tanulságokat nyujt.
PALLAS, a mult század kitűnő állatbúvára, a tenger szélvizében, föveny között egy sajátságos állatra bukkant, melyet egy ház nélkül való, tehát úgynevezett mezítelen csigának nézett. Ez az állat, alakja szerint olyan, mint egy kisebb fűzfalevél; teste majdnem átlátszó, oldalt lapított s elől-hátúl hegyesen végződő; farknak vehető vége kissé kópjaszerű szabású. A tüzetes vizsgálat azonban kiderítette, hogy ez a kezdetleges szervezetű állat a gerinczes állatok törzsökének úgyszólván tervezete, tudományosan kifejezve, ősalakja, vagyis legalsóbb foka.
Ez a nevezetes állat az Amphioxus lanceolatus Yarrell, (288. ábra), mely a DARWIN tana nyomán kifejlődött nagy szellemi harczban igen fontos szerepet játszott s a melynek görög-latin neve egy mind a két végén hegyes, kópja alakú állatot jelent.
Legfőbb sajátsága ennek a kétvégű kópjaállatnak az, hogy a testében s abban a helyzetben, a melyben a gerinczes állatoknak gerinczoszlopa nyugszik, egy tömöttebb zsineg, a gerinczhúr, az ú. n. chorda dorsalis fut végig (g), e fölött van az idegrendszer, alatta pedig a bélcső és a szívnek megfelelő nagy véredény. És az életműszereknek ez a berendezése avatja fel ez állatot a gerinczesek legkezdetlegesebb alakjává.
A gerinczhúr, a test elejének vehető s valamivel tompább részén
nem végződik koponyában s a felette levő ideg nem duzzad az agynak bármily kezdetleges formájává, hanem végig megtartja a hát táján mutatkozó vastagságot. A hegyesebb, farknak vehető részben a gerinczhúr a vége felé mindinkább vékonyodik s végűl a farkrész csúcsába enyészik. De a koponyának s az agyvelőnek a helye mégis legalább jelezve van, mert a gerinczhúr vastagabb végződése táján egy pont sötétlik (s), mely a szem csírájának, éretlen kezdetének vehető. Ugyane tájon, aláfelé, egy nyílás van, mely megfelel a szájnak s szélén pillaszerűen rojtos (sz). A hasfélen, közelebb a farkvéghez mint a szájhoz, egy köldökszerű haslikacs van (hl); e közt s a fark hegye közt körülbelől középen nyílik a hugygyó, még pedig kissé féloldalt (h).
284. ábra. A kópjahal, kissé nagyítva.
A hideg, szín nélkül való vérnek keringése a legegyszerűbb.
Megkülönböztethető szíve nincs; a has felőli részen a szilványüreg (szi) alatt egy csőszerű ér van, mely lüktet (ér) s megfelel a tökéletesebb gerinczesek szívének; ez a csőszerű s a szívnek kezdetleges, ős alakja a száj felé eső tájon felfelé kanyarodik s itt körülfogja a test első üregét, s a gerinczhúr alatt mint fő-ér (aorta, é) fut végig. A csőszerű, minden rekesztés, billentyű nélkül való szív helyzete, mint az állatnak a gerinczhúr után legjellemzőbb jegye, szerezte a kopjahalnak a rendszerben a helyet s az állatrendek sorában a nevet, mely "Leptocardii", azaz: "Csőszívűek". De haladjunk tovább.
A szilványüregen túl egy más üreg következik, mely gyomornak vehető; ez előrefelé vakbélszerűen alakúl, míg hátrafelé lassankint végbél lesz belőle, mely a hugygyón nyílik (gy).
A gerinczhúr fölött vonúl a főideg, mely elől a szempontban végződik s melynek csak két első elágazása halad párosan és egyformán
jobbra-balra, holott a többi kiágazás mind a test baloldalára van tolva; ha hozzáteszszük, hogy ugyanezen az oldalon még egy, tehát nem páros, orrgödör is van, kitűnik, hogy úgyszólván csak féloldalt fejlett teremtménynyel van dolgunk. A háton végig s a hasfélen a fark hegyétől a has likacsáig még oly réteget találunk, mely a sörényúszó csírájának vehető (uu), ez alatt pedig ott vannak az izmok.
Az állatnak lélekzése az, hogy az élővizet a szájnyíláson beveszi, a szironyüregen áthajtja s a haslikacson kibocsátja.
Valóban úgy van, mintha az oly tökéletesre fejlődött gerinczes törzsöknek, melynek koronája az ember, legelső tervezetét látnók; szembeszökő pedig az, hogy az ősforma egészben véve halszerű.
Ezt tudva, helyezkedjünk most a ma uralkodó tudományos felfogás álláspontjára, mely a test szervezete alapján alkotja meg a gerinczes állatok összefüggő sorozatát, még pedig úgy az élőkre, mint a kiveszettekre való tekintettel; amennyiben t. i. az utóbbiak mint ásadék alakok ismeretesek.
A földkéreg rétegeit a mai tudomány a bennök jelentkező sajátságok, tehát állat-maradványok szerint is négy korra, ezeket ismét tizenkét korszakra osztja, melyek egymásra következve, mind magasabb és magasabb szervezetű élő lényekről tanuskodnak, míg végre a legfelsőbb emelet tetőzetén, azaz a mai földszínen, maga az ember él és fejlődik.
Természetes, hogy ezt a beosztást csak a tudományos módszer követeli s azt nem szabad akként felfogni, hogy valamely emelet végződésével merőben eltűnnek annak alakjai is: a beosztás nagy haszna az, hogy az alakokat vizsgálatainkkal követhetjük, viszonyaikat szóval kifejezhetjük.
Úgy áll a dolog, hogy a legalsóbb, tehát legősibb korszak lényei sokszor az összes emeleteken maig felvonulnak; de a míg az alsó emeletekben nagy tömegekben éltek és uralkodtak, addig a felsőbb emeletek felé folyton apadva, vagy még az emeletek során vesznek ki, vagy csak néhány, úgyszólván mutatványban, élnek velünk együtt.
Ha, ezeket tudva, a lényeket szervezetük alapján követjük emeletről emeletre, a fejlődésnek családfáját kapjuk ki, mely ágból ágat hajt, a melynek minden ága bizonyos lények származását, szervezetét és fejlődését, de hanyatlását is tudatja velünk.
Lássuk immár ezt a családfát, amennyiben e könyv főtárgyára, a halra tartozik, fölépítvén az emeleteket, a melyeken ágazatait vezetnünk kell s megjegyezvén, hogy a magasabb sorszám ifjabb kort és emeletet, illetőleg korszakot jelent.
|
|
IV. Harmadik kor – legifjabb rétegzetén az emberrel. 12. Pliocén korszak. 11. Miocén korszak. 10. Eocén korszak. III. Második kor. 9. Kréta-korszak. 8. Júra-korszak. A csontoshalak eredete. 7. Triasz korszak. A gőtehalak eredete. II. Első kor. 6. Permi korszak. 5. Kőszén-korszak. 4. Devon korszak – tokféle halak eredete. I. Ős kor. 3. Szilúr-korszak – ingolák, czápák, ráják eredete. 2. Cambriai korszak – kétvégű kopjahal eredete. 1. Laurenti korszak – legősibb; semmi gerinczes állat. |
E szerint az összeállítás szerint * a laurenti korszak a legalsóbb, illetőleg legősibb; ebből gerinczes állat nem ismeretes; de már a következő cambriai korszakban megjelennek a gerinczhúros csőszívűek, melyek a kőszén korszakáig uralkodók, a permi korszakban hanyatlásnak indúlnak s folyton fogyva, napjainkban immár csak a PALLAS kétvégű kopjahalával oktatják a vizsgálódó embert.
A szilúr-korszakban tökéletesebb szervezet alapján a csőszívűektől elágaznak a szájtátó vagy körszájú halak, melyek azután a júra-korszakban fogyni kezdenek, de a melyeknek ivadékai, az ingolák, még ma is élnek, sőt két alak a magyarföld hegyi patakjait is eleveníti. Ez a halalak is nagyon fejletlen; orrgödre még nem páros; szeme páros; de páros úszószárnyai nincsenek; sörénye inkább csak bőrszerű s a mi a legfőbb, gerincze nem tagolt csont, hanem porczogós, tehát a gerinczhúr fejlettébb formája, mely már tökéletlen koponyában végződik.
* HAECKEL E. Natürliche Schöpfungsgeschichte XX. vortrag.
Ugyancsak a szilur-korszak ifjabb részében elágaznak a czápaféle őshal-alakok, a melyeket a tudomány Plagiostomi, azaz keresztbeálló szájú halaknak nevez, a hova a czápákon kívül a rája, a régi magyar írók zsibbasztó vagy mennykövező hala is tartozik. Ezeknek az orrnyilásuk már páros, a porczogós gerinczoszlopon már rovátkos tagolás mutatkozik, van felső és alsó állkapcsuk, hallószervük, páros úszószárnyuk, mely a végtagoknak felel meg; de a test felülete csak érdes, tulajdonképeni halpénzek nélkül való. Ezek az alakok még ma is bőven népesítik a tengereket; őseiknek kivált a foga, melyet a nép "sárkányfogának" magyaráz, a föld méhéből igen gyakran kerűl napfényre.
Majdnem ugyaninnen, de már inkább a devóni korszakból származtatjuk a magyar halásznép legbecsesebb zsákmányát, a vértes halakat, a melyek közé a viza, tok, sőreg, kecsege stb. tartoznak; de ezek a kréta korszakától fölfelé már apadófélben vannak, úgy, hogy a ma élő alakokat leáldozóknak kell tekintenünk. A vérteshalak családjában már olyanokra is akadunk, a melyeknek teste kerek halpénzekkel van borítva, tehát már a tökéletesebb szervezetű mai csoportok felé hajolnak. A mi vértes halainkon zománczszerű, csillagos alakú vértekből álló sorokat látunk; a gerinczoszlop még jobbadán porczogós, de világosan kivehető rovátkolással, sőt részben csontosodó is; de a csontváz azért tökéletlen. Az úszószárnyak csontos, tagolt sugarakra feszűlnek, melyek közűl az elsők már tüskévé is erősbödnek; a fark kormányúszója csak félszárnyú.
A következő fejlődési fok a nyolczadik színtájon, vagyis a júrakorszakban támad, még pedig a csontoshalak képében, a melyek a mai kor vizeinek tömeg és a fajok száma szerint uralkodó alakjai. Ismertető jegyeik, legrövidebben kifejezve im ezek: a test váza teljesen meg van csontosodva, tehát igazi csontváz, teljesen különvált csigolyákkal. Ezek rendszerint – kevés kivétellel – halpénzekből alakúló héjakkal vannak borítva, kormányúszójuk kétszárnyú, vannak páratlan sörényúszóik, páros és végtagoknak megfelelő úszószárnyaik; szabad, fedelékes szilványaik.
Hogy a felölelt sorozatot betetőzhessük, vissza kell térnünk a mélyebben fekvő színtájakra és valóban "úttalan utakon", – mert hiszen korunk legmerészebb tollú állattani írója, HAECKEL ERNŐ
maga is csak kérdőjelekkel haladott korszakról korszakra, hogy a csodálatos gőtehalak eredetét inkább kieszelje, mint kimutassa – úgy sejtjük, hogy a gőtehalak valamikor a szilúr-korszakban a vértes halaktól ágazódtak el, hogy ama csodás alakú "tengeri sárkányokon" a halisauriákon át, a melyek a kréta korszakában már kivesztek, összekössék a halakat a kétéletű állatokkal, tehát igazi gőtékkel, továbbá a gyíkokkal, kígyókkal stb.
Ezeknél a gőtehalaknál már tüdővel való lélekzés is jelentkezik, az úszószárnyak láthatólag lábszerű végtagokká fejlődnek, a szájban csúcs-soros foglemezek vagy lemezfogak foglalnak helyet. A legnevezetesebb ezek között az 1870-ben Ausztráliában fölfedezett, FORSTER nevére keresztelt, 2 méterig növekedő Ceratodus Forsteri Krefft., az ausztráliaik "baramundá"-ja, magyarúl kifejezve pedig a FORSTER-féle szarufogú gőtehal, mely egészen héjas, felűl-alúl úszó sörénybe átmenő, tehát sörényszárnyú kormányúszóval, kolonczszerű, héjjas úszószárnyakkal, vagy már inkább csőkös lábakkal (285. ábra).
285. ábra. A gőtehal.
Ez az alak kiválóan reámutat a triasz és jura-korszakra, a melyből számos oly lemezfog ismeretes, mely a baramundáénak megfelel. Ezen a réven került erre az élő alakra az AGASSIZ-féle kihalt Ceratodusok neve is.
Vannak futó vázolások, melyek nem bírnak több értékkel, mint egy földabrosz, a melyen, a négy világtájat szem előtt tartva, valamely pont iránt tájékozódhatunk; az az ezernyi ezer tárgy és változat, a mely az illető földdarabon a természetben megvan, azon az abroszon nem látható; de ez jobb is így, mert szemünket nem vonja el, nem zavarja meg a részlet, reávethetjük egész figyelmünket a fődologra, a tájékozásra.
Ilyen ez a vázlat is. Meghatározhatjuk a halak helyét a gerinczes
állatok rendszerében, még pedig a fejlődés alapján s megtudhatjuk alább azt is, hogy a magyar vizekben élő, eddig felkutatott halak szervezeti tulajdonságaik szerint melyik csoportba tartoznak.
Az igaz, hogy a fejlődés családfájának nem egy ága még ma is vitás; de az nem zavarhat meg, ha elgondoljuk, hogy a valódi, rendszeres kutatás még alig száz éves, hogy sikere sok mindentől függő, hogy nem is törekszik az utolsó szó kimondására, hanem csak a több és több tudásra, több világosságra. És elvégre bármily ingatag legyen is az az alap, a melyet a föld rétegzetei eddig nyujtottak, a halak tekintetében a fejlődés sorozatát a mai élet maga is nyujtja felénk.
Mert hiszen ma is ott eviczkél a tengerpart fövenyében PALLAS kezdetleges kopjahala, havasaink csevegő patak jában az ingola; a czápák és ráják ma is hasítják a tenger vizét, míg a tokhalak seregei tengerből folyóba vándorolva, megszántják kacsaorrukkal szőke Duna, szőke Tisza árját. Ez, a szervezet álláspontjáról tekintve, valóságos fejlődési sorozat a tökéletlenből a tökéletesebb felé, mely utóbbit a csontoshalak változatos alaksoraiban szemlélhetjük. Végül pedig Ausztrália, az Amazon és a Senegal sokban ma is titokzatos tájain még most is túrja az iszapot a gőtehalak csodás családja, mely úgy jelenik meg a búvárkodó ember szeme előtt, mintha a természet ama hatalma, mely réteget rétegre halmozva, egész életsorozatokat temetett az anyaföld méhébe, ezeket jókedvében kifelejtette volna az enyészetből.
Vonjuk ki tehát a magyar édes vizekben élő halakra tartozó tanulságot, mely a következő: Vannak
5. Csontos halaink – Teleostei .
4. Vértes halaink – Ganoidei .
2. Szájtátó vagy körszájú halaink – Cyclostomi .
Nincsenek:
1. Csőszívű halaink – Leptocardii.
3. Őshalaink – Selachii.
6. Gőtehalaink – Dipnoi.
A sorszámok szerint s akként állítva össze e sorozatot, hogy a legtökéletlenebb alak legalulra jöve a legkisebb számot kapja s így 1-től 6-ig építve, kikapjuk a fejlődés haladását, mely a csőszívűektől indúlva, a götehalaknál végződik.
Vessünk már most bár csak egy futó pillantást is arra az általános képre, a melyet a halak megalkotnak.
A tudománynak legfőbb feladata a fogalmak tisztázása és – igen természetesen – a tisztázott fogalomnak szabatos kifejezése. Ha a tünemények bizonyos sorozatairól van szó, a melyekről meg kell állapítani, vajjon alak, szervezet és életmód szerint rokonok-e s így alkotható-e belőlük egy csoport, akkor a tudománynak legfőbb feladata megállapítani: mi legyen a csoportnak összekötő kapcsa, vagyis, hogy van-e oly tulajdonság a csoportban, a mely részről részre lényeg szerint azonos.
És ha ezt a kérdést a halakra nézve vetjük fel, egyetlen egy tulajdonság az, a mely a halakat a gerinczesek körében egy csoportba –a tudomány szava szerint osztályba – foglalja össze, t. i. az, hogy kizárólagosan szilványokon át lélegzenek. Minden egyéb tulajdonság annyiban ingadozó, amennyiben csak a halalakok kisebb-nagyobb részénél állandó, tehát a halalakok összességét nem jellemezheti; vagyis amennyiben nemcsak a halaknak, hanem más állatosztályoknak is a tulajdonsága.
A kibővített jellemzés ez volna: a hal hidegvérű – tulajdonképen bizonyos fokig alkalmazkodó hőmérsékletű – állat, a mi nem kizárólagos tulajdonsága, mert számos más állatosztályé is; teste többnyire héjjas, pénzekkel, vértekkel borított, a mi már azért sem kizárólagos tulajdonsága, mert vannak mezítelen bőrű halak is s azonfelűl a csuszómászók egész sora héjjas; a vízben él, a mit szintén számtalan más állattal oszt meg; többnyire lerakott ikrából kél, de ez sem különálló tulajdonság; végtagjai uszószárnyak, ámde ezek néha hiányzanak.
Tisztán láthatjuk, hogy a lélekzés módján kívül minden egyéb jegy ingadozik; de sőt ez a kizárólagosnak tetsző tulajdonság sem teljesen szilárd, mert hiszen tudjuk, hogy a gőtehalnak már másnemű lélekzése is van; ám de ez már átmeneti alak.
A fogalom tisztázásából mindenesetre nagy a nyereségünk, mert a szilványon át való lélekzés a többi, ingadozó jegyre útbaigazító tulajdonsággal bír s ha a vizsgálatban elfogulatlanúl és körültekintéssel járunk el, nem tévedhetünk abban, hogy a halat halnak határozzuk meg.
Ha a csoport meghatározásában az alak után akarnánk indulni, azt már az első próbánál is abba kellene hagynunk.
Az ángolna kigyószerű nyulánkságától eljutunk a lapdává felfuvódó Diodon-halig, vagy az annyira suta Orthagoriscus-ig – magyarúl "malaczhal" –, hogy inkább csak egy úszó fejhez hasonlít; ha pedig a halnak a közfogalomban élő képétől, példáúl a pisztrángtól vagy pontytól indúlunk, eljuthatunk az ausztráliai czafranghal – Phyllopteryx (286. ábra) – szinte mesés alakjáig, melynek egész teste mintha szálakra volna tépve s a midőn a tengerfenék moszatain elül, annyira hasonlít hozzájuk, hogy még a természetbúvár gyakorlott szemét is megtéveszti.
286. ábra. Czafranghal, Phyllopteryx eques Günth. Sz, szilványfedelék; s, sörény.
Sőt rátalálunk a halnak a szó teljes értelmében vett kiforgatott alakjára is, a mennyiben a hal növekedése során féloldalúvá válik, azaz mind a két szeme egy oldalra kerül s a hal a másik oldalán úszik, mintha ez volna a hasa; ez a Platessa és családbeliei, a régi magyar írók "plataisz"-a.
Az alakok során a halszáj csővé, csíptetővé nyúlik; az úszószárnyak valóságos zászlókká szélesednek, majd ostorokká nyúlnak; a test néha síkosan síma, majd tüskés, mint a sűné; majd oly fegyverzettel találkozunk, mely nemcsak a fejlődés szempontjából nevezetes, hanem egész minémüségében mesésnek látszanék, ha nem volna természetes.
A tenger kardorrú halának (Xiphias) felső állkapcsa iszonyatos karddá nyúlik ki; a Pristis-halnak kard helyett rettenetes, kétoldalt fogas fűrész a felső állkapcsa; reáakadunk a legcsodásabb, valóban rémes külsőjű formákra, a minőket a poklot benépesítő költő vagy festő képzelete sem igen teremt, a melyekhez képest szent György sárkánya csupa gyerekjáték; ilyen a tenger ördöghala (Lophius), a varangyékhal (Batrachus) stb.
Az úszószárnyak hol szívó szervvé (Lepadogaster, Echeneis), hol valóságos és oly szárnynyá alakúlnak (Exocoetus, Dactylopterus), hogy a hal a víz fölé szökve, nagy darabon röpülhet, akár a madár; néha lábszerűen alakúlnak (Periophthalmus) s a hal az iszapon ugrálhat mint a béka; ismét a legcsodálatosabb módon foszlanak, szinte káprázatos képet kölcsönözve a halnak, mint pld. a Pterois- és a Pelor-hal.
És ha a nagyságot veszszük,valóságos óriások mellett ott látjuk a törpeséget s e két végső pont között minden képzelhető fokozatosságot.
Így vagyunk a színekkel is. Az iszapos vagy fövenyes vízfenék zöldes, vagy fakó szinezetén kezdve, a színek egész fokozata áll előttünk, csúcsán a szín és fény oly tüzével, ragyogásával, mely megszégyeníti a festő festékes ládájának legtisztább foglalatját s megszégyeníti az ötvösmesterség minden színes zománczát, drágakövét, avval az összeállítással egyetemben, a melyet emberi szín és formaérzés egyáltalában kiteremteni bír.
És így állunk végre magával az életmóddal is, különösen az elem tekintetében, a melyhez a hal lélekzési módjával kötve van. Bátran kimondható, hogy minden víznek akad hala. Valameddig megvan a mód arra, hogy a hal bizonyos természetű vizet megszokhasson, valamely faj meg is szokja s ez annyira áll, hogy – messze se menve – Ó-Buda és Zala-Hévíz meleg vizeiben, még pedig magán a forrás-
területen, a hol a víz a legmelegebb, nemcsak hogy odaszokott a ponty, hanem leginkább a víz fenekén tartózkodik; nem is keresi a felsőbb, elevenebb vizet. Viszont látjuk, hogy némely faj úgyszólván abban a pillanatban pusztúl el, a melyben vizét megváltoztatjuk; némelyik csak a tisztában él meg, más a félig poshadtnak még iszapját is túrja; némelyik, a vízből kivetve azonnal elpusztúl, más órákon, napokon át bírja; sőt az ángolna, a már felemlített Periophthalmus s az Indiákon élő Anabas hal a szárazra is kijár; és hiába sós a tenger, édes a folyó vize, mert nemcsak mindeniknek megvan a maga halserege, hanem feles számmal akad olyan faj is, a mely felváltva hol az egyikben, hol a másikban él.
A magyar vizeknek csupa olyan hal jutott, melynek halvoltában legszerényebb ismeret sem tévedhet meg; ám ez nem elég, mert szemügyre kell vennünk azokat fajról fajra, szervezet, életmód szerint akként, hogy mások is fölismerhessék s az ismeretet saját észleleteikkel megpótolhassák, mert ebben rejlik a haladás. Módszere az, a melyet LINNÉ kifejtett és alkalmazott.