A HAL A TERMÉSZET HÁZTARTÁSÁBAN.
BREHM ALFRÉD, az állatok életéről szóló nagy művét az állatélet egészére vetett pillantással vezeti be; de mindjárt az első sorokban – és igen helyesen – ráveti szemét a természetvizsgálók két táborára, mely, a milyen nagy az elért eredményekben, épen olyan nagy – vagy talán még nagyobb – a kölcsönös leszólásban is.
Az egyik tábort a bonczolók iskolája alkotja, mely az állatok testét legparányibb részeire bontja s e részeket anyag és szerkezet tekintetében ezerszeresen nagyító üvegen át vizsgálja; így kutatja a legparányibb erecske, a legfínomabb idegszál végződését; meglesi a sejtet, oszlását, szervezetté való tömörülését; meglesi a petében folyó keletkezést; az egyes szervek szerkezetét, működését; a szervek átváltozásának folyamatát; a különbözőknek látszó szervezetek egymáshoz való viszonyát, rokonságát.
Ez fölséges, magasztos egy dolog, mely reátanít az élőlények összealkotására, életöknek nem egy alapfeltételére; sokszoros világosságot vet az eredetre is. Pontosan meghatározza a sejt oszlásának pillanatát, haladását; megmondja – ha nem is mindig – e csodás folyamat elől járó föltételét.
De egyet nem bír megmondani: annak az életrekeltő szikrának a lényegét, mely a belátható okozat be nem látható okát szülte. Igen, megmondja, ki birja fejezni szóval, olyannal, mely mond ugyan és mégis adósunk marad! E szó az életerő, éltető erő, néha épen csak erő. – De hát ez a világos tudás szempontjából véve semmi, mert a megfoghatatlannak épen csak mesterszava.
Hogy világosan szóljak, tudjuk, hogy a himhal zoospermiuma a nőstény ikrájának héjján nyiló petelikacson át az ikra belsejébe nyomúl, ott az ikra termőszemével érintkezik s hogy erre az a termő-
szem barázdálódni kezd; tudjuk, hogy ez a barázdálódás a kelő állatalakot úgyszólván fölépíti; de arról – az okok okáról – a mi azt a zoospermiumot létrehozta, életre keltette, furakodásra indította; a termőszemmel való érintkezésének lényegéről; a barázdálódást inditó erőről; arról, a mi a sejtekre osztódott anyagot reáviszi, hogy bizonyos állatalakot öltsön magára, arról sejtelmünk sincsen. Nincs a bonczolóknak sem.
A bonczolók iskolája, mely evvel az ággal foglalkozik, szánalommal tekint le arra a másik táborra, a mely az alakokat figyeli, tüzetesen ismerteti és nagy gonddal viseltetik életnyilvánulásaik iránt is.
A bonczolók iskolája azt mondja, hogy ez nem tudomány, mert csak ismeret s azok, a kik mivelik, csak "dilettánsok", napszámosok. Ők, a bonczolók azok, a kik a tudomány palotáját építik és szerkesztik, a többiek csak napszámosok, a kik az építő anyagot hordozzák.
Szorosan véve, annak beismerésében, hogy azok a "napszámosok" hordozzák az anyagot, rejlik nemcsak jogosultsága, hanem nélkülözhetetlensége is annak a másik ágazatnak; mert nincs építőmester, a ki összeszerzett anyag nélkül bár szerény kunyhót is építhessen; nincs olyan, a ki mások munkáját nélkülözhetné; tehát nincs is joga, hogy azt lenézze, vagy épen leszólva megvesse, a mi saját művének lényeges föltétele.
És nem állhat meg a tudomány és ismeret megkülönböztetése sem, mert határát megszabni nem lehet; s ha akként állítjuk fől a dolgot, hogy a tudomány az összefoglaló, akkor csak ismeretet foglalhat össze, tehát abból épűl, s így se oka, se jogosúltsága azt lenézni, a mi saját erejének forrása.
Van azonban a vita eldöntésének még egy más, sokkal hathatósabb módja is, mely bizonyos kérdések fölvetésében rejlik.
Semmi kétség aziránt, hogy például NEWTON igazán fényes szellem volt, ki műveivel az emberi tudás terén korszakot alkotott. A kérdés az, hogy mi az előkelőbb tudományos feladat: vajjon az-e, hogy kitudjuk NEWTON koponyájának méreteit, agyvelejének súlyát, tekervényeit, szervezetének összealkotását s esetleges sajátságait, mikroszkópi összetételét, chemiai alkatrészeit – vagy az, hogy NEWTON-t, mint embert, élete folyása, cselekvése, művei s azoknak értéke és hatása szerint ismerjük meg?
Vajjon ki merné itt a bonczolót tudósnak fölmagasztalni, azt pedig, a ki az ember cselekvő részével, annak hatásával foglalkozik, "napszámosnak" lenézni?
Vajjon tekintheti-e a tudomány kizárólagos és egyszersmind kimerítő feladatának azt, hogy akár az embert, akár a szervezetileg alsóbbrendű állatot csak bonczolja, részeire szétszedje, a részek részeit vizsgálja, hogy végre megállapítsa azt, a mi a puszta élethez okvetetlenül szükséges? Kirekesztheti-e az élet nyilvánulásait, kihatásait az egyesnél, az egyesekből alakuló életköröknél; vagy e kihatások viszonyát akár a társadalom, akár a természet összességéhez?
BREHM nagy igazságot mondott, a midőn állítja, hogy az állat a bonczoló előtt csak tárgy; az életet kutató előtt ellenben a tárgyon kívül még cselekvő része is az élő természetnek, mely érez és mozog.
A teljes való pedig az, hogy a két szak kiegészíti egymást s csak mind a kettőnek szövetségéből kelhet ki a teljes kép, tehát a valóságos tudományos eredmény. A két szak nem állhat s nem is áll a felsőbbség és alárendeltség viszonyában; az igazi viszony a munka felosztása. Az ismeretkörök között más viszonyt nem is fogad be a tudomány köztársasága. A tudomány, mint az ismeret egyeteme, nem ismerhet rangot, mert csak szakokat ismer, a melyeket a munkafelosztás szüksége teremt meg. Elismeréssel adózik az áthatóbb szellemnek, mely nagyobb eredményt nyújt; de a parányi szellem szerény eredménye is a nagyét öregbíti, tehát csak a mennyiség tekintetében van különbség. Felmagasztalja az egyest, a ki tehetségével korszakot alkot, de nem vetheti meg a nyomán haladót, ki a megnyitott korszak gyümölcsét szaporítja és érleli.
A könyv e szakaszának bevezetéseűl, de tudományos viszonyainkra való tekintetből is előre kellett ezeket bocsátanom.
*
A természetnek egy szellemes vizsgálója az állatoknak egymás közötti viszonyát a következő képben mutatta meg: egy barázdában egy futóbogár reáakadt a prédájára, egy féregre s marczangolni kezdi; viaskodását látja a fa csúcsán leskelődő őrgébics madár s nyomban leszáll, hogy a futóbogarat elfogja és megegye; el is fogja; de az őrgébics leszállását meglátta a magasban keringő sólyom,
nyomban, mint a kelevész, lecsapott az őrgébicsre, elfogta; de a mint prédájával emelkednék, meglátja a fa alatt lesben álló ember s lelövi a sólymot. – Eddig a sor, mely megtoldható avval, hogy azalatt felgyült egy sötét felhő, villáma agyonsújtotta az embert, a föld felfogta a villámot s elenyésztette romboló erejét, a felhőből szakadó eső pedig elmosta a dulakodás, vergődés nyomait; a midőn pedig a felhő megszakadt s a nap újra reávetette arra a pontra sugarát: a természet mosolygott, élete nyugodtan tovább folyt.
Ez a kép nem a puszta képzelődés szüleménye, mert minden ízében a természet életéből került ki s ezernyi ezer változatban újra és újból ismétlődik.
Az állatélet jelenségeivel foglalkozó tudománynak, mai uralkodó fölfogása szerint az a sorozat a már-már közhelylyé vált "létért való küzdelemnek" a képe, melynek – a közfelfogás szerint – irányzata az életszükség kényszeréből foly. Kényszerűségből és nem ellenséges indulatból; – hiszen a gondolkozó ember magáról tudja, hogy nem az ellenséges indulat uralkodik rajta, a midőn saját életszükségét más szervezetek életének rovására elégíti k i: nem haragszik az almára, a melyet leszakaszt, az állatra, a melyet leöl, hogy maga megélhessen.
Ha a gondolat egész erejével iparkodunk átölelni a természet életének jelenségeit, csak rendes, szabályos körös folyamathoz jutunk: a keletkező, lefolyó, végződő élethez, mely új életet fakaszt – ez ismét lefoly, végződik; de csak végződik, annélkül, hogy nyomtalanúl elenyésznék.
Erre emberi tudásunk minden rendű ágazatát alkalmazhatjuk; sokat tudunk meg tulajdonságairól, a működés és lefolyás mozzanatairól – semmit a végső indító okról.
Szemünk előtt foly le a keletkezés, a mint azt a hal ikráján tapasztalhatjuk; megtudhatjuk az anyag chemiai alkotórészeit, az alkotórészek arányát; megfigyelhetjük s kifejezhetjük a hőmérséklet befolyását, latolhatjuk a szervezet működését természettani alapon, mozzanatait számok képébe foglalhatjuk; kivehetjük, a mi rendellenes, kifejezhetjük a rendes föltételt; számos előzménynek előre megmondhatjuk a következményét; de az élet végső indító okát nem mondhatjuk meg. Sőt még azt sem mondhatjuk meg: miért éli le magát a
szervezet még azon a magaslaton is, a hol az ú. n. kozmikus nagy okoknak látszólag nincsen alávetve.
Ha a növevénynek az ő életéhez – a föld adta táplálékán kívül – világosságra, levegőre és bizonyos melegre van szüksége, akkor értjük, hogy az egyik főszükség elvonásával megöljük a növényt; értjük, hogy a tél, mely a meleget elnyeli, egész növevénysorozatokat is megöl – ám más csak levelét hullatja, hogy a meleg visszatértével új életre keljen; de az idők során ez is végét éri még akkor is, ha életének feltételei megvannak, vagy akár fokozódnak. – Az alsó szervezetű növevény keletkezése, élete és leáldozása sokszor perczekre van összeszorítva: – a százados tölgy, a Libanon czédrusa mintha az idővel daczolna. A növevény megveti gyökerét a hegy száraz csúcsán, elborítja a nedves völgyet, leszáll a víz színére, a víz alá s mindenütt végzi életének körfolyamatát; – anyagot felvéve, megváltoztatja, épít magán, maga körül, mert élve, másnemű élet feltételéül is szolgál: a lények százai és ezrei hozzá vannak kötve; sőt hozzá van kötve növevény a növevényhez is.
Szakasztott ilyen az állatélet képe is. Minden képzelhető viszonyok közt reátalálunk – egymást kiegészítve, egymásra szorúlva, egymással közreműködve; a levegőből a hegycsúcsra, innen a völgybe, innen a víz színére, a víz alá s le a tenger feneketlennek mondott mélységébe szállva; élve a teljes világosságban, a barlangok örök sötétségében; működve a verőfényen, az est homályában, az éj minden szakában.
Egyike a legvonzóbb tüneményeknek az a kereszteződés, a melyet – immár csak gerinczes állatokra szorítkozva – a különböző szervezetű állatok éléte folyásában tapasztalhatunk, a mely kereszteződés bizonyos szervezeti részeknek egynemű berendezésében és alkalmazkodásában van kifejezve.
Látjuk, hogy az emlős állat nincsen kizárólagosan a röghöz kötve. Az u. n. taguan-nak – röpülő mókus – szőrös bőr feszűl első és hátulsó lábpárja között, az állat az ugrással ezt kapcsolja össze s le tud bocsátkozni a magasból, mint a gyermek papirsárkánya; a kaguan bőre már a farkát is bevonja, sőt az első lábpár és a nyak között is feszül s ez az állat – WALLACE szerint – tizennégy méter magasból leugorva, 70 méternyi közön bír átlebegni.
A denevéreknél már valóságos hártyaszárnynyal van dolgunk, a melylyel ez az emlős röpülés dolgában versenyre kelhet a legügyesebb röptű madárral; sőt életének fenntartása egyenesen a röpüléstől függ, a melylyel számos madárnak a pályáját keresztezi, olyanét is, a mely épen úgy, mint a denevér, alkonyatkor kél szárnyra, hogy eledelét megkeresse. A midőn itt az emlős állatot a röpülő madárral egy életvonalon látjuk, viszont akadunk elég madárra – strucz, kazuár és leginkább a kivi –, a mely egyenesen a röghöz van kötve s így élete módjával keresztezi sok lábas emlősét. Egészben hasonló viszonyra bukkanunk a csúszómászók között is, hol a röpülő sárkány-gyík – Draco volans, Keletindia – a röpülő mókusénak megfelelő szervezettel bír, holott más gyíkalakok életök minden mozzanatával a röghöz vannak kötve; sőt WALLACE följegyezte, hogy Keletindia egy békája, a Rhakophora – magyarúl talán lappantyús béka –, mely a mi zöldbékánk családbeli rokona, melynek roppant hosszú újja s ehhez képest roppant terjedelmű úszóhártyája van, bemondás szerint, a magasból ugorva, inkább lebegve, mint esve száll le a földre. A röpülő hal úgyszólván önkéntesen sorakozik ide.
A röpülést tartva szem előtt, itt már emlőst, madarat, csuszómászót, kétéletűt – béka – és halat, ha nem is egy színvonalon, de egy bizonyos színtájon találunk; viszont találkoznak ugyanezek a röghöz s illetőleg kizárólagosan a vízhez kötve is.
Forduljunk most egy más sorozathoz, melyet a rög és a víz kínálva kínál. Ugy találjuk, hogy számos emlős kitünő úszó; ezek közül kiválnak azok, a melyek nemcsak úszók, hanem kitünő bukók is, a melyeknek ez már életföltételük; – elég itt a vidra fölemlítése is. De ez a sorozat még sokkal tovább halad, mert a fókának már csak az első lábpárja valóban láb, a két hátulsó már szembeszökve hasonlít a halkormányhoz; az állat a vízen kívül már tehetetlen, agyonbunkózható teremtés s ezt a "természet büszke ura" talán nagyon is hasznára tudja fordítani. És e soron még tovább haladhatunk, mert a czeteknek első lábpárjok már húsos úszószárny forma, a hátulsó végtagok pedig egeszen hiányzanak s a testök farki részének teljesen halkormány formája van, avval az egy különbséggel, hogy állása vízszintes.
A czeteknek a vízi élethez való testi alkalmazkodása már annyira tökéletes, hogy a halvoltukba vetett hitet a tudomány egész hatalma
máig sem bírta a közhitből teljesen kiirtani; ma is feles számmal akad "olvasott ember", ki hitetlenül rázza a fejét, valahányszor hallja, hogy az ő "czethala" elevent szülő, emlőin szoptató, melegvérű, gerinczes állat, melynek úszószárnya nem egyéb, mint átváltozott első lábpár. A czeteknek a vízi élethez alak szerint való hozzátörődése annyira haladt, hogy némelyeknek – többek közt a költészet és díszítő művészet oly nagyon kapós delfinjének – a hátán már egy kövér-úszó-sörényt is észlelhetünk; egyedűl a kormányúszónak vízszint való terjedése különbözteti meg a czetek külső alakját a hal törzsökös fogalmától. A czetek egész szervezetöknél fogva már kizárólagosan a vízhez vannak kötve, a szárazra egyáltalában ki sem mehetnek.
A madarak felé fordulva, tudjuk, hogy e nagy osztálynak egész népes rendei, mint a vízmellékhez, vagy a vízhez kötött alakok szerepelnek a szélvizekben való gázolástól – gémek és mások – az úszó életmódig – ruczák, luclak és mások – innen a legkitűnőbb, rendkívül kitartó bukásig – búvárok, vöcskök – minden forma és átmenet megvan, a sorozat pedig végződik a pinguinnel, melynek szárnya, tollak helyett már inkább pikkelyekkel – mondjuk pénzekkel – van borítva; nem is repülő, hanem valóságos úszószárny, mely igen élénken emlékeztet a gőtehal úszóvégtagjaira; és noha a pinguin kétségtelenül madár, ő sem a föld rögén, sem a levegőben nem boldogúl; egyetlen, igazi eleme a víz, a melyben a szárnya már válóságos úszószárny szolgálatot végez.
A régi értelmében vett csuszómászókat tekintve, hogy egyik részöket már kétéletűnek – amphibia – nevezzük, azért, mert életök bizonyos részével, sokszor kizárólagosan a vízhez van kötve – a béka poronty korában, a gőte és mások; – a Varanus-okban, a melyek, a közhit szerint, az embert a krokodilus elől intik, ismét a határozott gyík-formát látjuk a vízmellékhez kötve; a Platurus és Hydrophis lapos evezőfarkú kígyókban már a kigyókat látjuk a vizek állatéletében, holott rokonaik a szárazföld állatai.
És ha már most a felsőbb rendű gerinczesektől a halakra vetjük szemünket, tudjuk, hogy vannak a halak közt is a vízből kijáró alakok, a melyeket a szilványokban tartott víz s az ugyanoda vezető külső résnek szűk volta ment meg a gyors pusztúlástól; és tudjuk azt is, hogy vannak alakok, a melyeknek az úszószárnyuk akkora
terjedelmet ölt, hogy a víz fölé szökve, nagy darabon tovaröpülhetnek.
Akár tisztán szerkezeti szempontból veszszük a dolgot, akár az állatélet cselekvő oldaláról, már magában a gerinczes állatoknak ebben az irányban való méltatása is vonzóvá és tanulságossá válik, Szinte ingerel a tüzetesebb vizsgálódásra.
És mekkora változatosság nyílik a vizsgálódó ember szeme előtt, a midőn az egészet iparkodik – csak iparkodik! – áttekinteni! Abban a vízcseppben, a melyet a mikroszkóp nagyító üvege alá hozott, egy kis világ folytatja pályafutását; abban a parányiságban egész sorozatai fejlődnek azoknak a jelenségeknek, a minő a futóbogáré, a gébicsé, sólyomé és az emberé volt. Ha csak a puszta szemre bízzuk is magunkat, a vízbe tekintve, az alsóbbrendű állatok egész sorozataira bukkanunk; itt vízipoloskák támolyognak, háton fekve lökésszerűen eveznek; amott fátyolkák, szitakötők álczái lesekednek az iszap színén, hogy majdan kifejlődve, szárnyra keljenek s az álcza életétől teljesen elütő életet kezdjenek.
Evvel belekerülünk a milliónyi-millió kétéletű rovarseregekbe, melyek – népiesen szólva – kivirágoztatják a vizet.
A viz minden színtájának akad növevénye, állatja; mindenütt látjuk a kelő és leáldozó életet, a végrehajtott anyagcserével, tehát munkával, melynek eredménye egy bizonyos állandó vagy szabályosan ismétlődő állapot.
A vízre és mélységébe az imént vetett futó pillantás csak a folyót, a tavat, az eret és a patakot illette; vizsgálódó szemünk innen csak félve, tartózkodva fordúl az örök tenger felé.
Norvégia szakadásos, sziklás partjainak mintegy őrszemét sok sziget alkotja meg; kisebb-nagyobb, szakadozott, domborodó; némelyik épen egyes, a vízből kiálló hegy. Ezek a szigetek, valamint a sziklapartnak bizonyos fekvésű, fokszerűen a tengerbe szökő, meredek sziklafalai az év bizonyos szakában, a mikor t. i. e tájak madarai a költéshez fognak, "megfehérednek". BREHM szerint a Svärholm fok sziklafalazata úgy néz ki, mint egy millió és millió fehér ponttal borított óriási palatábla. Ily fehérlő szigetet vagy falat megközelítve, elsütjük fegyverünket s nyomban tanúi vagyunk az állatélet egyik legnagyobbszerű tüneményének.
Mint mikor az észak vágtató vihara bekap a fagyos hó rétegeibe s porszerűen felkavarja: a lövés dördülésére is millió meg millió madár kél szárnyra, oly tömegben, hogy elsötétíti a napot, lármája megsüketíti a fület, a szem megkáprázik a madártömeg kavargásától, fehérségétől.
Ezek a valóban megszámlálhatatlan madárseregek itt költenek és – természetesen – táplálkoznak is ; és nemcsak hogy maguk megélhetnek, hanem még falánk fiaiknak is eleget juttatnak. A fészkek oly tömött sorokban állanak, hogy gombostűnyi köz nem marad köztük – nem is rakott fészkek, mert csak kikapart gödrök – s minden fészek-gödörből 3–4 pelyhes, örökösen éhes jószág ágaskodik, várva eledelét, melyet a tenger e tájainak hala szolgáltat.
S a midőn az evők serege ilyen, milyennek kell lenni annak a halseregnek, a mely azt a falánk hadat ki bírja elégíteni? Sőt nemcsak ezt, mert hiszen a tőkehal megszámlálhatatlan seregének is ugyanaz a főeledele, a mi a halászcsérek sokaságáé, – sőt igaz, belékapdos még a fóka s a czetek sok faja is; és irtózatosan belemarkol az ember is, mert az a hal a grönlandi embernek "mindennapi kenyere", New-Foundland halászának ezernyi ezer horgán pedig a csali! Ez a hal a "nemesek" közé tartozik, a pisztrángnak, lazacznak, galóczának családbeli rokona, neve Mallotus villosus, tehát alapjában rojtos hal, azok után a rojtszerű kinövések után elnevezve, a melyek a hímen ívás idején támadnak.
A midőn ez a 15–20 cm.-nyi halacska a szélvizek felé vagy a folyók torkolataiba indúl, hogy megívjon, oly seregekbe verődik, melyek ötven angol □ mértföldet is borítanak s oly tömöttek, hogy a halak szákkal millió számra meríthetők, az elbocsátott ikrától pedig megsárgúl a folyótorkolatok vize. Ezt a töméntelen sereget követik a halászcsérek rajai, a nagyobb, hallal táplálkozó ragadozó halak tömegei; s a midőn a fóka, a vonúló sereg alá bukva, alúlról támadja meg, a fölfelé szorúlókat annál könnyebben kapdossa ki a halászcsér.
Ez pedig mégcsak az egyik oldala a dolognak, mert hiszen meg kell gondolnunk azt is, hogy maga a préda, a Mallotus hal is táplálkozik, s minthogy ragadozó hal, az élőlények mekkora száma az, a mely az ő töméntelen seregeit fentartja! Mennyi az, a mi a táplálék táplálékának ismét csak tápláléka!
Ebben az irányban tovább haladva oly töméntelenségekhez jutnánk el, a melyeknek méltatását nem annyira tudással, mint inkább több-kevesebb képzelődéssel végeznők; ez pedig nem tartozik e szakasz feladatai közé.
Lehet Amerika vándorgalambjai egy-egy seregét szélessége szerint három óra járásnyinak becsülni, előhaladását 6–7 órára mondani, a mi kiadná az ezer milliónyi galamb számot, mely négy millió hektoliter gabonát, magot fogyasztana el egy napon; hozzávetőleg lehet mondani, hogy az évenkint kifogott heringek száma tízezer millió darab és mindenesetre sokkal több az, a melyet az ember, a czet és e halnak minden ellensége még meghagyott; mindezek fölött lehetne megdöbbenni ha egy nagy igazság nem uralkodnék, az, hogy a természet életében tapasztalható rend szilárd alapokon, mert változhatatlan törvényeken nyugszik; azok a tömegek csak az ember szemében nagy dolgok, a természet háztartásának szempontjából teljesen a rendes jelenségek sorába tartoznak; keletkezésük arányaik – akár fejlődők, akár hanyatlók legyenek azok – összehangzanak az életviszonyok összességével, elváltozásuk az egésznek elváltozásától függ, a mint erről a föld rétegeibe temetett maradványok oly világos tanúságot tesznek. – Ezek után fordúljunk a hal életviszonyainak tárgyalásához úgy, a mint azokat saját vizeink szerény határok között, de elég tanulságosan föltüntetik.
Az a kép, a melyet nyerhetünk, világot vet arra a nagyobbra is, a melyet érintettünk, mert hiszen tudjuk, hogy a hal igen határozott természetű elemhez a vízhez van kötve s így életviszonyai a dolog lényegére nézve meglehetősen egyformák.
Mielőtt hogy a halélet kiható, tehát a táplálkozást illető részére térnénk, tüzetesebben kell foglalkoznunk a halszervezet műszeres részével, mely magára is érdekes, más rokon szerkezetekkel összehasonlítva pedig még inkább az.
Az állatok mozgásának jelenségeivel a kitünő búvárok egész sora foglalkozott mint BORELLI, DÜRKHEIM, MAREY, s az angol PETTIGREW,* a ki mint búvárkodásának egyik sarktételét kimondotta, hogy a járás, úszás és röpülés, ha megfejtésükről van szó, egy és ugyanazon feladatnak szerves részei, vagyis ugyanabból az egy
* Ujabban GRABER és STRASSER is. L. irodalom.
alapból indúlnak. Ennek a sarktételnek a bizonyítéka már az is, hogy a legtöbb négylábú állat jár is, úszni is tud, sőt némelyik – mint a denevér s mások – röpülni is tudnak; hogy számos madár és rovar röpül is, úszik is, jár is; ehhez járul még az is, hogy némely alakok bizonyos körülmények között egy e körülményeknek megfelelő irányban kifejlődnek; példáúl: a struczmadár, madár létére csak futó, a czet emlős létére csak úszó.
Egy további tétel az, hogy az állatok világában a mozgás háromféléhez alkalmazkodik: a földhöz, a vízhez és a levegőhöz s az állatvilág e három országútjához alkalmazkodnak a mozgás míves szervei. Ez alkalmazkodás a három út természetéből következik. A föld az, a mely a mozgásnak szilárd alapot nyujt, tehát ellentállást kifejtve, a mozgás folytán a legkisebb változást szenvedi – a változás t. i. csak a nyom helye, – más szóval kifejezve: a földön mozgó állat végtagja a legnagyobb ellentállásra talál. A levegőben mozgó állat végtagja a legcsekélyebb ellentállásra talál és a legnagyobb változást viszi véghez, mert a levegő, minden irányban engedve, helyéből kimozdúl. Végre a víz a kettő között a közepet tartja. Innen következik, hogy egyfelől a járás, másfelől az úszás és röpülés közötti különbség a támasztó alap szilárdságából, illetőleg engedékenységéből ered; és következik az is, hogy legkönnyebb a járás, nehezebb az úszás, legnehezebb a röpülés; természetesen, ha átlagos testalkatot képzelünk.
Az átváltozott talajon, melynek szilárdsága csökkent, a legjobb járó mozgása is megnehezűl, – ilyen a homokban, hóban, sárban való járás, azaz: a támasztó alap ellentállása megcsökkent; ehhez képest az úszás is megnehezűlne a víznél kevésbbé tömör folyadékban, a röpülés pedig ritkított levegőben.
A tovamozgás t. i. – minden egyebet figyelmen kívül hagyva – bizonyos felületektől függ, melyeknek viszonyai így alakúlnak: minél tömöttebb alapon foly a mozgás, annál kisebbek az érintkező felületek; másképen kifejezve: a szilárd földön mozgó állatok talpfelülete kicsiny; – minél engedékenyebb alapon foly a mozgás, annál nagyobbak az érintkező felületek; másképen kifejezve: az engedékeny vízben az úszóláb úszóhártyák közbejöttével kiterjeszkedik, a hal úszószárnyai együttvéve nagy felületet alkotnak; legin-
kább áll pedig ez a röpülő madárról, melynek kiterjesztett szárnya és farka a levegő engedékenységének megfelelve roppant felületű.
De a tovamozgásnál még egy más dologra is kell figyelnünk s ez annak az elemnek az ellentálló ereje, a melyben a mozgás történik. A szilárd föld felületén tovamozgó állat útjában csak az engedékeny levegő ellentállásával találkozik, mely igen csekély, s a viszony csak akkor változik, ha a levegőnek áramlása van, vagyis ha szél ellen mozog; magunkról tudjuk, hogy erős szél ellenében nem elég a járásból kitelhető erő, hanem még a test súlyával is "nekidűlünk" a szélnek, a fejünket előre tolva, a levegőt még hasítani is iparkodunk. A röpülésnél ugyan ilyen természetű az ellentállás, noha legyőzése másként, t. i. a szárnycsapások gyorsításával történik, melynek természete szakasztott az, a mi a hajtócsavar gyorsított mozgásáé. Végre az úszásnál – s itt már a halra való különös tekintettel – a víznek, mint a levegőnél tömöttebb, tehát ellentállóbb elemnek legyőzéséről van szó, a melynek azonfelűl a hal úgyszólván egész létével ki van szolgáltatva, a miből a halnak törzsökformája, t. i. a vetélőszerű testalak s az úszó-szárnyak és a sörényúszók szerkezete következik, miről tüzetesebben majd alább lesz szó.
A mi már most minden állati mozgás alapföltételét illeti, OWEN ezt a végtagokra nézve a gerinczoszlophoz vezeti vissza s ráutalva a kigyóra, azt mondja, hogy "a kigyónak nincsenek végtagjai, mégis jobban kúszik, mint a majom, jobb úszó a halnál, jobban ugrik az ugróegérnél, legyűri az athlétát s testének hurokvető kanyargásával összezúzza a tigrist". Ugy látszik, hogy tehát a végtagokhoz kötött sajátlagosságnak lappangó kezdete már a kigyó testtörzsében van meg.
És valóban, ha tapasztaljuk, hogy a kigyó tovamozgása a róla elnevezett kigyóvonalban történik, kúszása csavaros, OWEN mondásának jelentős voltát nem lehet tagadni, mert látni fogjuk, hogy a tovamozgásban a kigyózó vonal, véghezvitelének legfőbb mozzanataiban pedig a mechanikának két sarokelve u. m. a csavar és az emeltyű törvénye van kifejezve.
Akár az emberen, akár a négylábú állaton figyeljük meg a tovamozgás tüneteit, mindig azt tapasztaljuk, hogy a tagok nem csak úgy mozognak mint az inga, hanem azonkívül még egy, oldalt többé-kevésbbé homorú ívet is írnak le, úgy, hogy a tovamozgás teljes nyoma,
vagyis összege azoknak a vonalaknak, a melyeket a tagok mozgásközben leírnak, egy folytatásos sor, melynek úgyszólván visszarezgése a gerinczoszlopra terjed; létrejötte a golyóalakú csuklóktól s a végtagok csontjainak és ezekhez képest izmainak könnyedén csavaros alkotásától ered; és természetes, hogy ezektől ered a mozgás sokfélesége is, mely különösen a könnyű irányváltoztatásban van kifejezve.
A madárnál – a röpülés tökéletes voltát tartva szem előtt – ez épen így van; a két szárny nem mozog csak épen le s fel, hanem hegyével egy 8-ast ír le; csont- és izomszerkezete csavaros és ehhez a csavarossághoz illeszkednek a szárnytollak, a melyek egészben egy csavaros felületet alkotnak; ebben a mozzanatban pedig ki van fejezve ugyanaz az elv a melyben a hajó csavarának hajtó természete gyökerezik, avval a különbséggel, hogy a madár csukló- és izomrendszere a mozgás sokféleségét is megengedi.
Lássuk már most ezeket a mozzanatokat a halnál, nem tekintve egyelőre a szerkezeti módosításokat, a melyek a hal alakjában, műszerének akár elrendezésében akár kiterjedésében mutatkoznak, ha t. i. a halak egymás közötti különbségeit veszszük.
Az evvel való tüzetesebb foglalkozás azért fontos, mert a hal életmódjára nézve az úszás döntő súlylyal bir. A halnak a vízzel szemben főtulajdonsága mindenek előtt az, hogy fajsúlya a vízzel majdnem egyenlő, vagyis az a víztömeg, a melyet a hal testével kiszorít, súly szerint majdnem ugyanannyit nyom mint a hal. A hal csak valamivel nehezebb s így úszó műszereinek csak igen csekély mozgatására van szüksége, hogy a vízben bármely színtájon helyt maradhasson, azaz: es fel, se alá ne szálljon. * – Ezen felül a legtöbb halban rátalálunk az úszóhólyagra is, mely levegőt, tehát a víznél sokkal könnyebb elemet zár magában s nemcsak a fajsúly kiegyenlítéséhez, hanem annak a hal javára való megváltoztatásához is hozzájárúl, azáltal, hogy reáborúló izmok összeszorithatják, tehát kisebbé tehetik és ismét engedhetnek rajta, hogy táguljon. Azok között a határok között tehát, a melyeket az összeszoríthatás és tágíthatás lehetősége megszab, a hal már egyedül az úszóhólyag közbejöttével is fel- és alászálhat, vagy legalább is a fel- és alászállást lényegesen könnyítheti.
* A hal teste a víznél nehezebb; de üreges szerkezete változtat a fajsúlyon. A víz színén úszó döglött hal puffadás útján válik könnyebbé.
Mindez arra való, hogy az uszóműszereknek már kis mértékben való mozgatása mozgásba hozza a halat is.
Egy másik nevezetes tulajdonság, hogy a hal testalkata kitünő módon a vízhez van szabva.
Már NEWTON reámutatott arra, hogy a vízben mozgó testek a víz részéről ellentállásra találnak, mely ellentállás a folyadék tömöttségének és a benne mozgó testalak felületének – terjedelmének – és a mozgás gyorsaságának arányában növekszik vagy csökken.
A vízbe-termett legtökéletesebb alak tehát mindenesetre az, a mely a víznek a mozgás irányában a legkisebb felületet nyújtja s a melynél az a felület, a melyet mégis nyújt, nem lapos, vagy kivájt, hanem minél élesebb vagy legalább elkerekített; a mely tehát a vizet hasítja.
A mi u. n. nemes halainknál, a minő a pisztráng, a lazacz, a galócza, a pérhal – mint a legjobb úszóknál – a test alakja valóban vízbe-termett. Legeleje – orrarésze – elkerekítve csúcsos, innen a testtörzsnek u. n. vállöve – öble – menedékesen, símán erősbödő, a fark felé lassankint, majdnem ékszerűen enyésző s a kormányúszóban úgyszólván élesen végződő. Igy az orrész könnyen szétválasztja a vizet s a midőn a szétválasztott áram az oldalakon végig és ki a fark éléig futva, ott egyesül, még bizonyos toló hatást is gyakorol, mely emlékeztet arra, a melylyel a sikos szilvamagot a két ujjunk közül kiszöktetjük; sőt tapasztalhatjuk ezt a már élet nélkül való halon is, a midőn megragadjuk: kisiklik a kezünkből, mindig akként, hogy legvégül a kormányúszó hagyja el a kezünket; a siklás tehát a menedékességhez képest halad s minél erősebb a nyomás, annál gyorsabban. Ezenkívül valamennyi úszószárny a haladás irányában mindenkor késélbe állítható s víz ellenében álló éle még el is van kerekítve; a halpénz vagy teljesen reá tapad a testre vagy cserépzsindely módra borúl egymásra, akként, hogy töve a mozgás iránya ellenében áll, a hol pedig vértszerű, ott ormói a víz hasítására vannak kiélezve; szóval, a víz könnyű hasítására minden föltétel megvan s ezt még tetemesen növeli a nyálka is, mely a meglevő érdességet kitöltve, azt elsimítja s az egész testet siklóvá teszi.
Ezeket tudva, könnyen megértjük, hogy az úszó műszerekkel való legkisebb mozgás is kiható. Az eddigi tapasztalatok szerint a
testalkatra nézve legtökéletesebb halak – a pisztráng és rokonai – nagy sebességet fejthetnek ki, mely másodperczenként nyolcz méterre rughat.
Igaz, hogy ez a sebesség a madarakéhoz képest nem nagy, mert a madarak sebessége – PRECHTL * szerint – másodperczenként körülbelül huszonegy méterre rúghat; de tekintetbe kell vennünk az elem – a víz – tömöttségét is, és akkor a hal sebessége mindenesetre nagynak mondható.
Ha a legnagyobb sebességet kifejtő nemes hal alakját törzsalaknak állítjuk fel s azután erről az alapról végig tekintünk a többin, igen nevezetes, szembetünő módosításokra akadunk, a melyek – ha csak a magunk halait veszszük is – az ángolna vagy az ingola kigyószerűségétől, a kárász vagy dévérkeszeg lapátos alakjáig terjednek.
Ezek már magukban is a mozgás sokszerűségét jelentik, a melynek a táplálkozásra, így arra a szerepre is, a melyet a hal a természet háztartásában betölt, mindenesetre nagy befolyása van.
Az eddig mondottakból már két igen nevezetes tanulságot vonhatunk ki: megtudjuk, hogy a hal az úszóhólyagnál fogva egészben a víznek bizonyos színtájához van kötve; továbbá, hogy mozgása alakjánál fogva is módosúl.
Lássuk immár az úszást.
Azok az írók, a kik PETTIGREW előtt foglalkoztak az úszás mozzanataival, úgy fogták fel a dolgot, hogy a hal farka a legfőbb hajtó műszer, még pedig akként, hogy jobbra-balra cséplőszerű, tehát ütő természetű mozgásokat végez; az egész test ehhez képest felváltva, hol 
–, hol 
szerűen görbül, tehát valami hajigálódzást végez.
PETTIGREW két mozzanatban és igen helyesen állítja föl ezekkel szemben tételét; az egyik az, hogy a halnak fő hajtószere igenis a fark, melynek úszó járása azonban 8-asban történik, a másik az, hogy a hal teste felváltva 
kigyódzó vonalban mozog, tehát folytatólagos ∞-ban halad. Ennek helyességéről a legzömökebb testalkatú halnak megfigyelése is meggyőz. Az egyszerű 
vonalnál kevesebb hajlású hal nincs; több hajlású igenis van, példáúl: az ángolna, az ingola; megjegyzendő azonban, hogy ezeknél a hajlások,
* PRECHTL J. J. "Untersuchungen über den Flug der Vögel." Wien 1846. Egy igen derék, elfeledett munka, mely mathematikai alapon áll.
illetőleg az egynél több vonal, párosan jár, tehát 
. Hogy ezt tökéletesen megérthessük, erre való a 287. ábra, a hol A, D az irány, a melyet a hal követ. Abból a helyzetből, a melyben rajzolva van, előre haladva átmegyen abba a helyzetbe, a mely c, e, d-vel van jelölve s így tovább, úgy, hogy az egész pályavonalat folytalólagos ∞ alkotja.
Meglepő, hogy sem az előbbi irók, sem PETTIGREW nem emelik ki kel]őképen az úszószárnyak és az úszósörények sajátságos járását, csupán PETTIGREW érinti futólagosan a sügér és pikóhal hónaljszárnyainak "forgását", hozzátevén, hogy az úszószárnyak szabad széle "spirális (!) mozgásban csapódik, e mely a madárszárny csapásához hasonló." Ez mindenesetre különös állítás s annál bajosabban magyarázható meg, minél bizonyosabb az, hogy a midőn PETTIGREW munkáját írta, a hajtócsavar, mint emberi műszerszám már széltiben működött. Az én megfigyeléseimnek összege, egész tömöttségében kifejezve az, hogy a hal mozgása lényegben a csavarra vezethető vissza, minden egyéb mozzanat pedig másodrendű; és hogy azt, a mit a mechanika a hajtócsavarral körforgás útján ér el, ugyanazt a hal a csavaros felületeknek az egyik oldalról a másikra való áthelyezésével, helyesebben kifejezve, a csavaros felület változásával éri el. A hal messze túljár azon, a mire az ember mechanikájával eddig vergődni birt, mert a hal úszószárnyszerkezete sokféleképen módosíthatja csavarműködését, irányát áthelyezheti, holott a mechanika csavara merev, csak egy irányt tarthat, kormányzása külön álló szerkezetet követel, s az irányváltoztatás tekintetében még igy is csak korlátolt. |
287. ábra. |
A magyar halak között, de talán egyáltalában is, a legfeljebb újjnyi lápi póczhal – Umbra canina, Marsigli – a legérdekesebb úszó, a melynél az úszószerek csavarszerű jarása, az e nemű mozgás kihatásával együtt, a vizsgálódó szemnek valóságos élvezetet szerez. Ez a kis hal, melyet KRAMER kutatásai nyomán a tudomány a mult század
óta, még pedig a Fertő vészeiből ismer, mely azonban igazán töméntelen sokaságban a Szernye mocsárban, a Sárréten és az Ecsedi lápban is él, a nyilsebességtől a lebegésig, a lökésszerű tovamozgástól az egyenletes haladásig, az úszás minden nemét gyakorolja s az eddig ismeretes halak közül az egyetlen, mely meglehetősen merőlegesen akár fejjel fölfelé, akár lefelé megáll a vízben.
Uszószárnyait, a sörényeket is beleértve, rendkívüli finomság jellemzi s különösen hónaljúszószárnyának és a hát sörényúszójának járása világosan mutatja, hogy ez a hal az úszószárnyak minden sugarát külön-külön mozgathatja, épen úgy, mint az ember kezeujját.
-szerűen hullámzik is; és minthogy ez a hullámosság felváltva folyik, vagyis az egyik állásból a másikba való átmenet, hogy a domború rész homorúvá válik: a hullámzás összege mindig kiadja a 
alakot. A 288. ábra A alakján a kormányúszó csavaros hullámzása árnyékolással van kifejezve (F). 